Útban a flaktorony felé

3.6.23.12.028: Ovaltint nem szabad bármikor inni, csakis lefekvés.

Egyre fárasztóbbá vált a gyaloglás a mind nehezebben kivehető úton. Nem úgy tűnt, mintha lett volna bármiféle járműforgalom errefelé, amióta a perpetulit szilánkokra hasadozott. Az időnk nagy része azzal telt, hogy sűrű rododendron bokrokon vágtunk keresztül, hogy elkerüljük az időnként utunkba eső jateveofákat, de közben amennyire lehet, megmaradjunk az úton. Néhol a fák összezáró lombjaitól olyan sötét volt az erdőben, hogy jóformán semmit sem láttunk. Egy ponton teljesen letértem a régi útról, és csak akkor találtam vissza rá, amikor az erdő megritkult, s a helyét végül nyílt füves pusztaság vette át.

Egészen addig fokozottan ideges lelkiállapotban haladtam, amíg meg nem hallottam, hogy Tommo és Courtland csupa világias dolgokról beszélgetnek. Tommo azt kérdezte, hogy Courtland sárgának látja-e a füvet, mire ő azt felelte, hogy minden zöld sárgának látszik, mivel egy Sárga a zöldnek csak ezt a komponensét képes látni. Körülbelül félmérföldnyi tágas tér és enyhe emelkedő után elérkeztünk egy falu maradványaihoz, ahol az egyetlen föld feletti rész egy kőből épült imaház volt, de azt is már majdnem magába ölelte két tiszafa. Ellenőriztem az időt, és a jegyzetfüzetembe leskicceltem a falu térképét. Az útkereszteződés egyik oldalán egy újabb, félig elrozsdásodott munkagépet pillantottunk meg, melyet már befutottak a szederindák, és vastagon belepett a zuzmó. Egykori keréknyomai csordultig teltek a kankalin, a boglárka és a bakszakáll pompás virágaival. Abban teljesen egyformák voltak a korábban látott Farmall traktorral, hogy mindkettő hernyótalpakon mozgott, de ez sokkal nagyobb és súlyosabb jármű volt – a külső burka helyenként a tíz centi vastagságot is elérte. Ez is nagyon rossz állapotban volt. Úgy nézett ki, mintha valaki ki akarta volna fordítani; az acél kicsorbult és felhasadozott, mint egy összetört edény.

– Tartsunk pihenőt? – kérdezte Courtland.

– Legyen öt perc.

Arrébb mentem, hogy szemügyre vegyek egy régi postaládát, amelyet majdnem teljesen körbenőtt és elemésztett egy bükkfa. A kis ajtó az erős nyomástól elhasadt, így könnyen ki tudtam nyitni. Az elhagyott madárfészkek és száraz falevelek között megtaláltam az egykor elküldött, de soha ki nem vett tárgyak maradványait: egy üvegből készült függőt, néhány pénzérmét és egy meglepően jó állapotú vezeték nélküli telefont.

– Odanézz! – mutatott Tommo abba az irányba, amelyből jöttünk. – Ott van valaki!

– Duma – vágta rá Courtland kicsit kevésbé magabiztosan, mint szerette volna. – Nincs idekint senki rajtunk kívül.

– Ott volt amellett a fa mellett, a fal fölött kukucskált ki – mutatott egy húsz-harminc méterre lévő omladozó falszakaszra.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem.

– Halálbiztos. Szerinted lehet, hogy egy… szakadt?

Egymásra néztünk. Még a látszatra mindig hetyke és rámenős Courtland is kínosan érezte magát.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – mormoltam, és futva indultam az úton a fal felé. Amikor átnéztem fölötte, két alpaka bámult vissza rám unottan, aztán tovább legeltek. Egy lelket sem lehetett látni, de a rekettyétől tarkálló domboldal bőven kínált búvóhelyet. Akár száz szakadt is rejtőzhetett ott, és a gondolattól remegni kezdett a gyomrom. Percekig álltam ott, hallgatózva és figyelve, majd mivel nem láttam és nem hallottam semmit, visszamentem az útkereszteződéshez.

– Semmi, csak két alpaka – jelentettem. – Nem lehet, hogy azokat láttad? Úgy értem, senki nem jelentett szakadtakat ezen a vidéken… Mióta is? Húsz év óta?

– Harminc – mondta Tommo –, viszont a legtöbben, akik idáig elmerészkedtek, sohasem tértek vissza. És azok megeszik azoknak az agyát, akik…

– Fogd be, Tommo, ezzel nem segítesz.

– Egyetértek – csatlakoztam Courtlandhez. – Inkább hallgass, Tommo.

– Mit tegyünk? – kérdezte Courtland, amikor már percek óta álltunk ott tétován. – A Szabályzat kimondja, hogy elég, ha csak valami utalást látunk arra, hogy valahol szakadtak lehetnek, azonnal le kell állni.

– Nem láttam semmit – próbáltam meggyőző lenni.

– Te és a hülye ötleteid – támadt Courtland Tommóra. – És a magam részéről azt gondolom, hogy túl értékes vagyok a közösség számára, semhogy odavesszek egy értelmetlen expedíción.

– Tegnap este minden további nélkül benne voltál – vágta a szemébe dacosan Tommo.

– Akkor miért nem mész haza? – kérdeztem. – Senki sem tartóztat fel.

Courtland öntelt volt ugyan, de nem hülye. Ha korábban hazasomfordálna, és később én is visszaérkeznék, mindenki megtudná, hogy beparázott. Ő azt szerette volna, ha a falu nemcsak a következő Sárga prefektust látná benne, hanem az önzetlen embert, aki az életét is kész kockára tenni a faluért.

– Higgadjunk le mindannyian – szóltam csendesen. – Tommo, egészen biztos vagy benne, hogy akit láttál, ember volt?

– Alpaka lehetett – válaszolta. – Illetve biztos, hogy az volt.

– Idióta! – legyintette tarkón Courtland. – Igen, megyek tovább… és jön ez a tökfej is.

Lejegyeztem a füzetembe, hogy Tommo látni vélt valakit, megadtam a pontos idejét, aztán kitéptem a lapot, és ahogy korábban, most is otthagytam egy kis kőrakás alatt. Hasonló bejegyzést írtam a naplómba is, majd továbbmentünk – de ezúttal idegesebben, és sűrűn hátrahátrapillantva a vállunk felett.

Körülbelül tíz perc múlva felértünk a dombtetőre, és beléptünk a kisebbfajta erdőbe, ahol a bükkfák sűrű lombú ágaira kúszónövények kapaszkodtak fel, és időnként egy-egy kidőlt, mohos fatörzs állta el keresztben az utunkat. Tekintve, hogy nem egészen kétórányi utazásra voltunk a falu központjától, furcsának tűnt, hogy egy olyan helyen vagyunk, ahol ötszáz éve szinte senki sem járt, holott ha a kedvem tartaná, akár egy tízóraival megtehetném az utat oda-vissza. Izgalmas, ugyanakkor nyugtalanító is volt, hogy itt vagyunk kint, a Pusztavidéken. Éreztem, hogy szaporábban ver a szívem, és a fülem minden neszre szinte megrándult.

Újabb húsz perc telt el könnyű sétával a füves mezőn, ahol csak zsiráfot, jávorszarvast és őzet láttunk, majd elhagyva egy újabb hernyótalpast egy kis csalitosba jutottunk, amelyből kilépve mindhárman egyszerre torpantunk meg.

– Munsell egy kenuban – suttogta Tommo.

– Hát ez meg mit keres itt? – szólt Courtland. – Úgy értem, miért épít valaki a semmiből a semmibe vezető csővezetéket?

– Nem tudom.

Egy jókora tölgyfa volt előttünk. De nem a megszokott szürkésbarna törzsű. Ez a fa élénk, univizuális bíborvörös színű volt. A kérge, a levelei, a makkjai, az ágai, de még az alatta növő fű is a színskála végén lévő magentában pompázott. Csak bámultuk tátott szájjal; egyikünk sem látott még egy ilyen terjedelmes, nem hozzáillő színű valamit. Egy kromoklazma volt – a ciánsárga-magenta tápvezeték magenta csövében bekövetkezett törés, aminek következtében a festék a talajon keresztül felszívódva megszínezte a környező növényzetet. A Nemzeti Szín nem szerette, ha valaki tudomást szerzett arról, hogy merre vezetnek a csövek; részben mert a monokróm fundamentalisták kárt okozhattak bennük, részben pedig azért, mert ha a helyi falvak tudnák, merre vezetnek a föld alatt, költséges leágazó csővezetékekért folyamodnának. 

De Courtland jól látta: ennek itt nem volt semmi értelme. Nem egy olyan úton jártunk, ami valahonnan valahova tartott, és azt sem lehetett tudni, hogy milyen irányban halad a csővezeték. Ezzel együtt úgy tűnt, hogy megtaláltuk a törést, amelyet a színfelügyelő keresett.

– Jó, hogy Violet nincs itt – jegyezte meg Tommo. – Ettől a ragyogástól azon nyomban migrénje lenne, és ti is tudjátok, milyen rémes tud lenni, ha fáj a feje.

– Mi az ott?

– Micsoda?

Courtland nem válaszolt, csak elindult, be egyenesen a bíborvörös fűbe, és felvett a földről egy emberi combcsontot. Az is magenta színű volt. Körülnézve talált egy másik csontot, ezúttal egy medencecsont bal felét. A kettőt egymáshoz illesztette. A viszonylag friss csontokra jellemző tompa hangon verődtek egymáshoz, nem azzal a csengő koccanással, amit a régóta ott heverő csontok hallattak volna.

– Mire tippelsz, Court?

– Pár évesek.

Mindhárman körülnéztünk, hátha találunk valamit, ami támpontot adna arra, hogy ki volt ez az ember, vagy honnan jött, de az állatok addigra szétszórták a csontokat. Nem találtuk meg a koponyát, ellenben találtam egy darab bakancsot, egy övcsatot és egy celluloid gallért. Egy irányítószám és egy név volt rákarcolva – Thomas Emerald. Courtland és Tommo nem ismerték.

– Sok újraindított veszett el idekint – mondta Courtland. – Soha nem maradtak elég sokáig ahhoz, hogy megtanuljuk a nevüket.

– Három kanál volt nála – jelentette Tommo, felvéve a kanalakat a földről, és nyomban törölgetni kezdte róluk a bíborvörös sarat, hogy el tudja olvasni a hátukra vésett kódszámokat –, és egyik sem passzol az övéhez. Gondoljátok, hogy a kódok be vannak jegyezve valaki nevére?

– Egy vagyont fognak érni, ha kiderül, hogy valakiknek vitathatatlan jogcímük van rájuk – közölte Courtland. – Hadd nézzem.

Tommo odaadta, Courtland pedig mohó vigyorral zsebre vágta a kanalakat.

– Szép volt, Court, köszönet érte – mondta Tommo.

– Miért visz magával kanalakat egy szemétszedő útra? – kérdeztem.

– Lehet, hogy nem vitt – felelte Courtland sóváran csillogó szemmel. – Lehet, hogy Nagy Sáfrányban ásta ki őket a földből.

Egymásra néztünk, aztán mentünk tovább.

Elérkeztünk egy folyóhoz, és miután átgázoltunk rajta, elhaladtunk az öt boltíves híd mellett, amelyen egykor az út folytatódott, most azonban értelmetlenül gubbasztott egy füves mélyedés fölött. A mindannyiunkban ott rejtőző nyugtalanság átmenetileg eloszlatta a rossz hangulatot, és egy darabig egymás mellett lépkedve beszélgetéssel igyekeztünk oldani az idegességünket.

– Na és milyen volt Violet? – jópofizott kényszeredetten Tommo.

– Pontosan olyan, ahogy magad is el tudod képzelni.

– Jaj!

Courtland mondta ki azt, ami valójában mindhármunkat foglalkoztatott:

– Miért nem találtuk meg Thomas Emerald koponyáját?

Hirtelen megtorpantunk, és idegesen körülpillantottunk. A ki nem mondott szörnyűség, hogy a szakadtak megehetik az agyunkat, mindhármunkat riadalommal töltött el. De akárhogy meresztettük is a szemünket, csak egy sivár tájat láttunk, itt-ott fákkal, vadállatokkal és legelőkkel. Egy ugrókecske időnkénti mekegésétől eltekintve csend volt – nyomasztó csend. Tökéletesen egyedül voltunk. Legalábbis reméltük, hogy egyedül vagyunk.

– Na jó – mondta Tommo, miután kiadtam az utasítást, hogy induljunk –, de mit csinálunk, ha meglátunk egy szakadtat?

– Futunk – feleltem.

– Harcolunk – mondta Courtland.

– Az jó, ha te harcolsz, mert amíg a szakadtak veled lesznek elfoglalva, Ed és én beindítjuk a „fuss, mint az őrült” tervet.

Átvágtunk egy kis bükkerdőn, amely teljesen rátelepedett az útra, majd néhány füves földhányás, szederbokorral tele emelkedő és egy mély, fűvel benőtt, tőlünk jobbra és balra cikcakkban haladó árok mellett vezetett el az utunk. Egy nyílt, mocsaras rét szélére érve egy percre megálltunk, és csak bámultuk az utat, amely nyílegyenesen haladt tovább, mígnem a hegycsúcs mögött eltűnt. Ez a kétmérföldes szakasz, amelyen semmi nem nyújtott fedezéket, volt utunk legmagányosabb része. Fölnéztem az égre, hogy megerősítsem magam, a villámlásnak vajmi kevés a valószínűsége, majd szapora léptekkel elindultam. Az út vonalát ezen a sík terepen könnyű volt leskiccelni, és jól kivehető volt az az egymástól mintegy tíz méterre húzódó két füves bakhát is, amelyek egykor falak lehettek. Idefent más volt a táj, minthogy az utat több jókora gödör szaggatta fel, s közülük némelyik megtelt vízzel; ha nem lettek volna egységesen kör formájúak, elmentek volna természetes harmattavaknak is. Itt-ott rozsdás fémhulladék és elgörbült alumínium állt ki a fűből, mint valami fémtermés, amelynek az elszállításához senki nem vette a fáradságot. A vadállatok jóval szelídebbek voltak, közeledtünkre a följebb lévő legelőkön elkülönülten vonuló nyájak egykedvűen, és éppen csak egy szemernyi kíváncsisággal szétváltak, hogy átengedjenek. Ez jót jelentett, mivel ezek az állatok nagyon ijedősek voltak, és a szakadtak köztudottan leölték, és megették őket. Még egy antilopot is észrevettem, amit eddig sohasem láttam. Sötétvöröses színe volt, mellső és hátsó lábain lefelé futó csíkokkal, és ez utóbbin jól látható kódszámmal. Amennyit tudtam, kisilabizáltam a rendszertani számából, mielőtt az állat elfordult volna.

Némán ballagtunk tovább jó negyven percig, amíg elérkeztünk az első valódi épülethez, amit a Kelet-Kárminból való eljövetelünk óta láttunk. A flaktorony parancsolóan emelkedett a magasba annak a meredek lejtőnek a tetején, amely lenézett a Nagy Sáfrány maradványait rejtő széles, termékeny völgyre. Mozdulatlanul álltunk, és csak bámultunk. Azt hiszem, akármilyen cinikusak voltak is, még Courtlandet és Tommót is lenyűgözte az elébünk táruló látvány.