Az utolsó tudatlanságban töltött estém

4.2.12.34.431: Egy falusi teaházban nincs más, mint ami az étlapon látható.

A Lezuhant Emberbe mentem, ahol a törzsközönség sokszor látta Carlos Fandangót, amint teával és fánkkal kínálja Bertie-t, és lehetséges hozományokról, visszajelzés értékelésekről és értékekről tárgyal vele. Nem tudtam, mit fogok tenni, de azt tudtam, hogy valamit tennem kell.

Dorian járkált körbe az utca szemközti oldalán, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, orrba vágott. Nem ütött túl nagyot, de ahhoz elég volt, hogy megállítson.

– Ezt azért kaptad, mert visszaéltél a bizalmammal – mondta. – Azt hittem, pozitívan viszonyulsz a nehéz helyzetünkhöz. Most meg kiderül, hogy meghívtad ezt az idióta Magentát, hogy jöjjön, és tapogassa meg az árut, mielőtt megvenné. Minek nézed te Imogent? Érett gyümölcsnek?

– Nem én voltam – biztosítottam. – Azt hiszem, olyasvalakit kellene keresned, aki egy pár extra érdemért eladná a saját lábujjait is.

– Oh – kiáltott fel hirtelen támadt bűntudattal. – Tommo.

– Egyben. – Bekémleltem a teázóba, ahol Fandango láthatóan komoly beszélgetésbe merült Bertie-vel. Kettejük között ült Imogen, aki tényleg elragadóan nézett ki az utcai-hétköznapi-plusz kalap 8-as számjelű ruhájában. Azzal töltötte az időt, hogy felváltva mogorván bámult hol az apjára, hol a lehetséges férjére.

– Nem állíthatod azt, hogy te egyáltalán nem vagy hibáztatható – folytatta Dorian. – Mert Tommo csak tőled értesülhetett Magentáról.

– Oké – mondtam –, ezt majd helyre kell hoznom.

– Hogyan?

A kezébe nyomtam a fel nem használt vonatjegyet, amitől elkerekedett a szeme.

Épp csak annyi ideje volt, hogy zsebre rakja a jegyet, amikor Sally Gamboge prefektus lépett hozzánk felháborodott arccal. Vele volt Courtland is, és nem azért jöttek, hogy engem is felvegyenek a születésnapi listájukra.

– Te meg mit keresel még itt, Russett? Úgy emlékszem, megállapodtunk, hogy felszállsz a vonatra, és elmész innen.

– Megváltoztak a körülmények. 

Rám meredt.

– Remélem, nem bánod meg ezt a döntésedet – közölte hidegen.

– Ez fenyegetés, prefektus asszony?

– Egyáltalán nem – válaszolta –, csak egy észrevétel.

– Egy kellő időben vonaton történt megfigyelés. De úgy érzem, kötelességem jelenteni, hogy Bunty McMustard a tizenöt negyvenhármassal elutazott a faluból.

– Micsoda? Bunty? Kivonult? Lehetetlen!

És miután közölte, hogy „később majd foglalkozik velem”, elmasírozott, hogy személyesen járjon utána, mi történt Buntyval.

– Szóval – mondta Courtland, mihelyt az anyja elment – úgy néz ki, hogy tartozol nekem egy jeggyel. Az üzlet az üzlet.

– Abban állapodtunk meg, hogy felszállok a vonatra. És föl is szálltam.

– A Szürkék melletti kiállás költséges mulatság – felelte Dorianre pillantva. – Remélem, mélyek a zsebeid.

– Azon leszek, hogy az egész Szürke kérdést jövő héten tárgyaljuk meg a tanácsteremben – mondtam fojtott hangon. – Azt hiszem, szemtanúi lehetünk bizonyos változásoknak errefelé.

Courtland nem dőlt be a színlelt harciasságomnak.

– Terveket készítesz a jövő hétre? Ezt nevezem optimizmusnak!

Azzal sarkon fordult, és elindult az anyja után.

– Tessék, egyél egy palacsintát – kínálta Dorian, mihelyt Courtland elment. – A szirup elfogyott, én csukamájolajat öntöttem rá.

– Morzsálódik – közöltem, miután ettem egy harapást – és egy kicsit halszagú.

Mindketten az utca túlsó oldalán álltunk, onnan néztünk be A Lezuhant Ember ablakán.

– Most van két jegyünk, amivel elfogadhatjuk a színfelügyelő ajánlatát – mondta halkan Dorian. – Elmehetnénk a vasárnapi vonattal, rögtön Imogen Ishiharája után.

Kis csend következett.

– Eddie?

– Tessék.

– Miért nem szálltál fel a vonatra? Majdnem biztos, hogy holnap el fogsz tűnni Odakint – és tudom, hogy valószínűleg nem akarnád elvenni Violetet.

– Akarod tudni a valódi, őszinte, teljesen hiteles válaszomat?

Bólintott.

– Mert van még valaki itt, Kelet-Kárminban. Egy reménytelenül alkalmatlan valaki. Az egész tényleg nagyon rossz ötlet, és a lehető legnagyobb baj lesz belőle. De nem számít, mert minden perc, amit a jelenlétében töltök, egy perccel teljesebbé teszi az életemet. 

– Igen – felelte, és Imogenre nézett –, pontosan tudom, hogy mire gondolsz.

Pár pillanatig még álltunk ott szótlanul.

– Még egy palacsintát?

– Kösz, nem.

Miután hazaértem, több levelet is megírtam. Egyet Constance-nak, amiben elmondtam, hogy mindig is feleségül akartam venni, és hogy mindketten egy felszínes „átvágás” áldozatai vagyunk. Írtam egyet az apámnak, hogy tudassam vele, mennyire szeretem, egyet Fentonnak, amiben bocsánatot kértem a nyúl miatt, és mellékeltem egy ötérdemest kárpótlásként. A leveleket betettem a legfelső fiókomba, hogy megtalálják, ha majd kitakarítják a szobámat, aztán lementem a földszintre, hogy elkészítsem a vacsorát. A szükségesnél többet készítettem, és két tányérra szedtem ki, hogy könnyebb legyen az apokrif embernek és az Extrájának.

Szabályosan visszatérő kopogások hallatszottak az ajtón. Minden alkalommal megdobbant a szívem, hátha Jane jött, hogy elmondja, meggondolta magát, mégis eljön velem Nagy Sáfrányba. De nem ő volt. Helybéliek jöttek, hogy tegyek meg értük ezt-azt Nagy Sáfrányban. Például keressem meg Floyd Pinkent, aki egy évtizede tűnt el ott, vagy Johnson McKhakit, akivel huszonhárom évvel korábban történt ugyanaz. Majd kiabálni fogom a nevét, ígértem meg az idős feleségének, aki minden bizonnyal első díjat nyert volna egy „hiú remények” versenyen.

Lucy Ochre is eljött, hogy minden jót kívánjon nekem. Üzenetet hozott a Szürkezónából.

– Új neved van: „Az ollóval futkosó”.

Korábban is hallottam már ezt a kifejezést, és részben A józan ész könyve 8. fejezetében található „Otthoni biztonság és éles eszközök” útmutatásra vonatkozott, de jórészt olyasvalakit jellemeztek vele, aki önző módon saját szentségtelen ábrándképei üldözése közben nem törődik azzal, hogy milyen bajt okoz. Azt jelentette, hogy az illető elutasítja a szivárvány egyszerű tisztaságát, és így elidegenedett Munsell Igéjétől. Más szóval megvetésre méltóvá vált, és megérett az újraindításra. A Szürkéktől ez óriási elismerés volt.

– Egy ilyen megtiszteltetés rendszerint holta után jár ki egy embernek.

– Azt hiszem, szerették volna, ha örülnél neki, még ha csak egy rövid ideig is.

– Milyen figyelmesek. Ki küldte az üzenetet?

– Az a pisze orrú verekedős. Volt valami köztetek? 

– Nem hinném, hogy vele kapcsolatban a „valami” felmerülhet egyáltalán.

Lucy egyetértett ezzel, aztán megkért, hogy vigyek magammal egy ingát, és végezzek el egy harmonikus tesztsorozatot az expedíción.

– Minden számításom arra enged következtetni, hogy Nagy Sáfrány telítve van zenei energiával, ami a harminchét napos gömbvillám-ciklusban éri el a tetőfokát.

Közöltem vele, hogy bár ez valóban lenyűgöző, már így is túl sok a megbízatásom, amit elfogadott. Ezek után hosszan megölelt, a lelkemre kötötte, hogy ne jöjjek vissza holtan, s azzal elment.

– Tommónak igaza volt – mondta apa, amikor megjött a munkából –, a deMauve-ok tényleg dúsgazdagok. Tíz rongyot kaptunk érted, előlegbe mindjárt kettőt.

Mostanára már megszoktam, hogy úgy kezel, mint egy árucikket.

– Előlegbe? – kérdeztem. – Mire föl?

– Tommo kiváló közvetítő. DeMauve azt mondta nekem, hogy odaadja a lányát, mihelyt látja az Ishihara eredményeidet. Én pedig állom a szavam. A pénz fele a tiéd lesz.

– És mi van, ha nem jövök vissza?

– Valahogy vissza fogunk hozni épségben, csak nem tudjuk pontosan a módját – válaszolta nyugodtan. – Hogy akarod tölteni az estét? A Verdi-koncerttel?

– Mit szólnál a scrabble-hez? – javasoltam, arra gondolva, hogy itthon kéne lennem, hátha Jane hív. Apa igent mondott, noha nem volt oda a scrabble-ért, és elment a tábláért.

Az este további része összefolyik előttem. Arra emlékszem, hogy egymás után jöttek a prefektusok, hogy sok szerencsét kívánjanak, és ellássanak fölösleges tanácsokkal, amiket boldogan eleresztettem a fülem mellett. Még Sally Gamboge is eljött az Illemszabályok kedvéért, és miközben a szája kedves szavakat mondott, a szeméből sütött a rosszindulat. Az apokrif ember kegyeskedett a kisebbik tányért elvenni, én pedig épp egy hármas szó pontszámot értem el az égszínkék szóval, amikor felhangzott a sötétedésre figyelmeztető harangszó.

– Találkozóm van Violettel. Jobb lesz, ha indulok – suttogtam.

– Örülök, hogy jobb belátásra tértél – felelte apám. – Félig sem olyan rossz lány, mint amilyennek látszik.

Ám ahelyett, hogy elmentem volna Violettel találkozni, ahogy utaltam rá, elrejtőztem a takarítószeres kamrában, amire ténylegesen gondoltam. 

Ott dekkoltam hát, mialatt Violet az egész falut tűvé tette értem. Meleg és kényelmes hely volt, úgyhogy akaratom ellenére pillanatok alatt elnyomott az álom, hogy aztán két óra múlva arra ébredjek, hogy szól a lámpaoltásra figyelmeztető harang.

Néma csendben fellopakodtam a hálószobámba, és épp sikerült pizsamára vetkőznöm, amikor a világra ismét sötétség borult. Egy darabig ébren feküdtem az ágyban, és hallgattam a morzézást a radiátoron. Megint rólam pletykáltak – vagy elmebeteg vagyok, vagy végzetesen félrevezettek, ezért jelentkeztem önként. Hallgattam egy ideig ezt a pletykacsatornát, jólesőn nyugtáztam a jóakarók szavait, azután áthangoltam a fülemet a sorozatra, ahol Mrs. Lapis-Lazuli ígéretéhez híven meghosszabbította az adást, hogy befejezhessék a Renfrew, a lovasrendőrt.

Addig hallgattam, amíg az összes raddumcsizó kijelentkezett, hogy végre aludni térjen a koromsötétben. Mielőtt én is csatlakoztam volna hozzájuk, kikecmeregtem az ágyból, és körbetapogatózva a szobában végül az ajtó kilincsgombja alá beékeltem egy széket. Volt valaki a faluban, aki a sötétben is látott, és nem akartam, hogy bejöjjön a szobámba.

Nem tudtam, ki lehet az. Ami azt illeti, sok minden volt, amit nem tudtam. De holnapra más lesz a helyzet. Holnapra megvilágosodok, és akkor, ezt megünnepelendő, Jane feletet engem egy jateveóval. De ebben nem lesz semmi személyes. Pusztán elővigyázatból teszi.