Lucy, Violet és Daisy

5.1.02.12.023: A gondnoki pozíció feltétele, hogy kérésre minden festményt, szobrot és egyéb művészi alkotást megmutasson a lakosság bármely más tagjának.

 

A színfelügyelő érkezésének híre gyorsan elterjedt, így mire a házunkhoz kísértem, már összegyűlt ott egy csomó kiváncsi falusi, hogy megbámulják. Nem csupán őt, hanem a biciklije felszerelését és a színes overallját is. Kelet-Kármin viszonylagos szürkeségéből valósággal kiragyogott, mint a remény örömtüze – annak példájaként, hogy milyen színes tudna lenni a világ, ha megengedhetnénk magunknak a színezéket, és volna időnk és lehetőségünk összegyűjteni a törmeléket.

– Maga nagyon népszerű – mondtam, miközben felkísértem a szobájába.

– A Nemzeti Színtől vannak elbűvölve – felelte. – Láttam embereket, akik kimondhatatlan dolgokat műveltek, egyszerűen csak azért, hogy megóvjanak egy jól színezett orchideát. Érdekelnek a színek, fiatalember?

– A mustársárgám második helyezést ért el a tavalyi Vidám Vásáron – válaszoltam boldogan, hogy alkalmam nyílt a hencegésre. – Egy söté tebb árnyalattal indultam, mint a többiek: 33-71-67.

– Hmm – dünnyögte a színfelügyelő, és szakavatottan fejben felidézte a színt –, nem rossz. Mondd csak, milyen színt használjunk egy kankalin megfestéséhez?

– 62-62-98-ast, uram.

– És egy sárgarépához?

– 31-87-97-

Le volt nyűgözve.

– Te aztán ismered a színeidet.

– Egy nyugdíjas mixer volt a tanítóm – magyaráztam. – Greg Scarlett.

– Egyszer-kétszer találkoztam vele – mondta elgondolkodva a színfelügyelő. – Derék fickó. Te meg én talán máskor is beszélgethetnénk. Megkérhetlek, hogy kösd ki a cipőfűzőmet, és vedd le a bakancsomat? Hadd adjam oda a szennyesemet – és hívj, kérlek, Matthew-nak.

– Ez komoly?

– Igen. Az. 

 

***

 

Miután elintéztem a színfelügyelő szennyesét, és átöltöztem egy alkalmasabb nappali ruhába, elszállítottam a festményt. Amikor átadtam a Caravaggiót, Yewberry Vörös Prefektus olyan boldog volt, amilyennek még soha senkit nem láttam.

– A bíbortetveknél fogjuk elhelyezni – jelentette be, miközben gyönyörködve nézte a képet. – Már kaptak egy Van Goghot, és tudják, hogy kell gondozni ezeket a dolgokat. Lehet, hogy készíttetek róla egy számok szerinti másolatot, azután meg átfestem szintetikusokkal, hogy mindenki megcsodálhassa a szépségét.

– A mi Mrs. Alderünk emeleti lépcsőfordulóján lóg A Minotaurusz hajótörése – szúrtam közbe gyorsan, nehogy alulmaradjak –, Ruth G9-nek pedig van egy Renoirja.

– Látnod kellene a mi Vermeerünket – válaszolta Yewberry. – A Szürkezónában van, de talán rá tudod venni valamelyiküket, hogy kísérjen oda, aztán meg vissza.

 

Egy óra előtt pár perccel átsétáltam a városházára. A Szabályzat nem szabta meg, hogy melyik étkezés legyen a kötelező, de mindig az ebéd volt az. Mielőtt az asztalunkhoz tereltek volna, a nyüzsgő sokaságban a kevés ismerős arc között felfedeztem Lucy Ochre-t, amint egy ellentétes színűvel csevegett. Szerencsére a színfelügyelő jelenléte háttérbe szorította a jateveóval való összecsapásom hírét.

– Helló! – köszöntem oda, de ő kifejezéstelen arccal nézett rám. – Eddie vagyok.

– Bocsánat – mondta. – Mérföldekre jártam innen. Köszönöm a ma reggeli segítséget a Lincolnnal. De lehet, hogy vissza kell kérnem. Mami észre fogja venni, hogy eltűnt.

– Megsemmisítettem.

Hazugság volt, tudom, de talán ez volt a legjobb.

– Majd azt mondom neki, hogy Tommo ellopta… – szükségem van egy nyomós okra, hogy távol tartsam őt a házunktól.

A lehető legtapintatosabban érdeklődtem az apja felől, mire elmondta, hogy szerette a Lincolnját, de soha nem élt vissza a Zöld Szobával.

– Nem tudom, mit csinált odabent, de nem adott téves diagnózist, és az is biztos, hogy nem volt Békavadászaton – bizonygatta.

Töprengő hallgatásba burkolózott, úgy döntöttem hát, hogy témát váltok.

– Meghoztam, amit kértél – nyújtottam feléje a kanalat, amit Rusty Hillben emeltem el. Egy félpár zokniba bugyoláltam be, hogy senki ne lássa meg. A kanál nagyon értékes holmi volt, ezért kialakult az a csúnya szokás, hogy egy tudodmiért adják cserébe, elhomályosítva ezzel az egykor romantikus természetű kanálajándékozás szép szokását. „Kanalat kapni” ma már pejoratív jelentésű kifejezés volt, foltot ejtett egy lány becsületén, épp ezért adtam át az „amit kértél” szavak kíséretében.

– Ó! – kiáltott fel. – Ez az, amire gondolok?

Bólintottam, mire azt mondta, hogy drága vagyok.

– Mivel tudnám viszonozni?

– A világon semmivel – biztosítottam, nehogy félremagyarázza a szándékomat. – Ajándék, semmi egyéb.

– Mi történik itt? – kérdezte Tommo, akinek nem tetszett, hogy mi ketten egymással beszélgetünk.

– Eddie adott nekem egy kanalat – felelte Lucy nagy ártatlanul.

– Mit?!

– Az evőeszközt, Tommo.

– Ja – enyhült meg Tommo. – Akkor jó.

– De hülye vagyok – sóhajtott Lucy. – Vigyázhatnék jobban a szavaimra.

 

Leültünk ugyanahhoz a Vörös asztalhoz, amelynél reggeliztünk, és Lucy rögtön beszédbe elegyedett az asztal másik végében ülő lánnyal. Nem hallottam, hogy mit beszélnek, de rám mutattak, és kuncogtak.

– Figyelj – fordult felém Tommo –, ugye semmi dolgod nincs Lucyval?

– Abszolút semmi.

– Hmm – dünnyögte, majd: – Még mindig kapható lennél Bolond Jane-nel egy kis hancúrozásra?

– Nem… – abból valószínűleg inkább karmolászás lenne.

– Azt hiszem, ebben igazad lehet. Milyen volt Rusty Hill?

– Izgalmas – feleltem, és röviden elmeséltem mindazt, ami az alatt a huszonnyolc perc alatt történt, amit ott töltöttem. A légiónyi halottat, a falu málladozó házait, a Caravaggiót, a színcsapot és Matthew Glosst. Kihagytam a Jane-ről, Zane-ről és a kísértetről szóló részt, de ez nem számított, mert ezek amúgy sem érdekelték.

– Elhoztad nekem a kilences bakancsot?

– Tessék – mondtam, átnyújtva neki a papírzacskót, benne a halott prefektus lábáról lehúzott cipővel. – Bocsánat… – akkor nem éreztem, hogy ilyen büdös.

– Értem, mire gondolsz – fintorgott Tommo, és kipöckölt egy összezsugorodott lábujjat, amely beleragadt a talpbélésbe. – Nem tudtál volna a szekrényéből elemelni egy párat?

– Az lopás lett volna. 

Áthajolt az asztalon, és beledobta a lábujjat a vizeskancsóba.

– Kicsit fura vagy, Eddie, tudsz róla?

Újabb Vörösök telepedtek az asztalhoz, és miután bemutattak nekik, udvariasan bólintottak felém. Egyiküket sem ismertem, de ők elég jól ismertek engem. Tetszett volna, ha a hírnevem valami módon a Caravaggio elhozatalával vagy a színfelügyelővel függött volna össze, vagy akár azzal, hogy láttam az Utolsó Nyulat. De nem. Én voltam az, aki nemcsak hogy vásárra vittem a bőrömet egy Sárga miatt, hanem „akkora hülye voltam, hogy majdnem felfalattam magam egy jateveóval”.

– Ki az ott? – kérdeztem Tommótól, amikor egy szigorú külsejű nőt láttam belépni az ajtón.

– Mrs. deMauve. Ha emberi alakot öltött lidércnek nevezném, azzal súlyos igazságtalanságot követnék el az összes lidérc ellen. Ugyan nem tagja a Falutanácsnak, de mégis nagy hatalom van a kezében. De a külseje ne tévesszen meg – Sötétkéknek született, csak a házassága révén lett Bíbor. Mögötte az a visszataszító teremtés a lányuk, Violet deMauve. Félelmetes bajkeverő, és biztosra veszik, hogy ő lesz a következő főprefektus. Ne nézz a szemébe.

Késő volt. Violet meglátta, hogy beszélgetünk, és kislányosra véve a figurát szökdécselve elindult felénk. Loknisra fésült hajával a koránál fiatalabbnak látszott, és bár az arca elviselhető volt, egy jelentéktelen – pisze és alig észrevehető – orr az egészet hétköznapivá tette. Courtlandhoz hasonlóan az ő ruhájára is egy egész gyűjteményre való érdemjelvény volt feltűzve.

– Csak te lehetsz az a Russett nevű tag – mondta szinte vádló hangsúllyal, s közben félszemmel végignézett a jelvényeimen. – Alázatra van szükséged, ugye?

– A Tanácsom szerint.

– Ezer érdem, mi? – kérdezte, szemügyre véve a jelvénygyűjteményem felé.

– Amint látod.

– Figyu, Violet – szólt Tommo. – Fojtottál meg mostanában valami kis szőrös erdei állatkát?

Violet egy percig fagyosan nézett rá, aztán újra felém fordult.

– Violet vagyok – közölte a legszebb mosolyával, és leült közénk, amitől mindkettőnknek arrébb kellett csúsznia, hogy helyet szorítsunk neki. – Violet deMauve, és ha nagyon, de nagyon szerencsés vagy, akkor a barátaim közé fogadhatlak – akikből elég sok van. Egyesek szerint több barátom van, mint bárkinek a faluban.

– Örülök a szerencsédnek – feleltem.

– Hogy te milyen kedves vagy! Lássuk csak…

A kötényruhája zsebéből elővett egy jegyzetfüzetet, és végigpörgette a lapjait. 

– Mivel már megvan az engedélyezett maximális számú barátom, kénytelen leszek elveszíteni egyet, hogy helyet csináljak neked. Igen, Elizabeth Gold.

Egy vonallal áthúzta Elizabeth nevét, és fölé írta az enyémet. Én nem is állapodtam meg vele, hogy a barátja leszek, de meg sem kérdezte. A Bíborok az ilyesmit általában magától értetődőnek vették.

– Így ni! – jelentette ki. – Amúgy sem bírtam az örökös nyafogását. Kifelé csámpázik, és alig tudja megkülönböztetni a boglárkát a lóherétől. Na szóval, igaz, hogy tudsz csellózni?

– Csak a harmadik húrig. Idén nyáron kezdem tanulni a negyediket.

– Nagyszerű! Beveszünk a Red Side Story zenekarába. Én nem fogok tudni játszani, mert én vagyok a főszereplő. Ez azt jelenti, hogy egy Zöldet játszom, de mi, elhivatott színészek fontosabbnak tartjuk a művészetet, mint azt, hogy nevetségessé válunk. – Összehúzott szemmel rám meredt. – Te ugye nem fogsz nevetségessé tenni?

– Nem, dehogy – egyszer én játszottam Nátánt a Szürkék és babákban.

– Szörnyen kínos – mondta nevetve. – Biztosan komplett idiótának érezted magad. Nos… – sok vöröset látsz?

A kérdés előre látható volt. Tommo elárulta, hogy Mrs. deMauve Sötétkék volt, Violetnek tehát a Bíbor Kék végében kellett lennie. Ahhoz, hogy a deMauve-ok megmaradhassanak a gúla csúcsán, neki a lehető legvörösebbhez kellett hozzámennie, mert az utódai csak így őrizhették meg a színüket.

– Mondd, hogy nem – súgta jól hallhatóan Tommo.

– Fogd be, Cinnabar. Nos, Edward úrfi?

Gondoltam, azt hazudom, hogy csak nagyon keveset látok, de jobban meggondolva úgy találtam, hogy csak mert kérdezte, nem kell megmondanom neki.

– Erre a kérdésre nem kell válaszolnom, Miss deMauve.

– Tévedsz – csattant fel ingerülten. – Kell. Szóval?

Egy-két percig csak néztünk egymásra szótlanul, aztán Violetből kitört a nevetés, és játékosan lökött egyet a vállamon.

– Ó, ti Russettek! Ti folyton csak bolondoztok. Ne felejtsd el a zenekart! Szerda délután, rögtön uzsonna után. Ja, apropó – egy lábujj van a vizeskancsótokban.

Egy újabb lány jelent meg a színen. Vékonyabb, törékenyebb alkatú volt, mint Violet, és úgy festett, mint aki hokiedzésen volt. Ezt onnan tudom, hogy hokibot szorongatott.

– Nocsak, nocsak – szólt gúnyosan Violet. – Daisy Crimson. Hallom, meghallgatásra mész Maria szerepére – aztán nehogy elveszítsd az önbizalmadat, ha nem te kapod meg a szerepet. 

– Bocsáss meg – mosolygott Daisy udvariasan Violetre –, mondtál valamit? Azt hittem, valami birka bégetett.

Violet a vidámság halvány jele nélkül elmosolyodott, és elment, de elhaladtában taszított egyet Daisy vállán.

– Hát – mondta Daisy, leülve az asztalhoz, és miután megszemlélte a lábujjat a vizeskancsóban, ivott egy kortyot Tommo poharából –, mondhatom, szörnyű sors vár arra, aki ezt elveszi. Jelenleg ki az esélyes?

– A bátyád – felelte Tommo.

– Akkor beszélnem kell a fejével. Még elgondolni is szörnyűség, hogy Violet legyen a sógornőm. Helló. Daisy Crimson vagyok. Te nem lehetsz más, mint Edward.

Tommo oldalba bökött, és erről eszembe jutott, hogy neki meg nekem össze kell majd házasodnunk – legalábbis Tommo képzeletbeli házassági bajnoksága szerint.

– Eddie – feleltem, és kezet fogtam vele. – Barát?

– Barát.

Tulajdonképpen egész csinos volt. Idősebbnek látszott a koránál. Vállig érő barna haja volt, és sötét szeplők virítottak a Tommo által hegyesnek mondott orra nyergén.

– Kétszeres éljen a Caravaggio visszaszerzéséért – mondta. – A falu mostanáig egy kicsit a poszt-impresszionisták felé húzott, és a Picassónkat kölcsön adtuk Yellowpolisnak, ahol retrospektív kiállítást rendeztek. Egyébként vigyázz a deMauve-okkal – beleavatkozni a dolgaikba olyan, mintha skorpiós szendvicset ennél.

– Azt szeretem ebben a faluban, hogy mindenki olyan kedves mindenkivel – jegyeztem meg.

– A skorpiós szendvicsben igaza van – szólt közbe Tommo. – Ezért nem vettem bele Violetet a házassági kilátásaidról szóló összefoglalásba. Különben is, Doug Crimson a legerősebb Vörösünk – ő fogja a legrövidebbet húzni, neki kell majd az ujjacskájára húzni a gyűrűt.

– Hogy viszonyul Doug ahhoz, hogy beházasodjon a deMauve családba? – tudakoltam.

– Vadul reménykedik abban, hogy kevesebb Vörös van benne, mint gondolja – mormolta Daisy, aki nyilvánvalóan aggódott a bátyjáért.

Tudtam, mire gondol. Jóllehet az Ishiharán senki sem csalhatott, és a legtöbb embernek volt egy általános elképzelése arról, hogy mit képes látni, előfordultak néha meglepetések, mivel felszínre kerülhettek rejtett képességek, és még a hosszú ideje Szürkék gyerekei is felfedezhettek magukban olyan fejlett érzéket, amiről nem is tudták, hogy rendelkeznek velük. Az évenkénti Ishihara készültségben tartotta, és aktivizálta a prefektusokat is – ráadásul viszonylag túlzásoktól mentesen. 

– Edward úrfi? – szólalt meg egy hang a közelemben. Megfordulva egy tizenkét évesnél nem idősebb kislányt pillantottam meg, kapcsos írótáblával a kezében. Szépen fel volt öltözve és több becsületjelvény társaságában egy fényes „Rangidős Ifjúsági Felügyelő” jelvény volt kitűzve a Sárga Foltja mellett.

– Helló – köszöntem barátságosan –, miben segíthetek, kislány?

– Abban például, hogy mellőzöd ezt a leereszkedő dumát – ha nem akarod, hogy a szemedbe nyomjam a hüvelykujjamat.

Leesett az állam.

– Fel sem érsz odáig – vetette oda Tommo. – Mindketten itt vagyunk, úgyhogy mi lenne, ha gyorsan kipipálnál bennünket a hülye ebédnaplódban, és továbbtipegnél?

– Csak akkor mondhatod, hogy „itt vagyunk”, ha kérdeztelek benneteket. Ez van a Szabályzatban. Ha nem vagy hajlandó úgy csinálni, ahogy mondom, jelenteni foglak a felügyelő akadályozásáért, és akkor magyarázkodhatsz egy prefektusnak.

– Kopj le, kislány – mordult rá Tommo –, és utána megint kopj le. Aztán ha az első kettő nem jött össze, akkor harmadszor is kopj le.

A lány résre húzott, villogó szemmel méregette egy darabig, aztán elment.

– Penelope a legfiatalabb Gamboge – világosított fel Tommo. – Courtland unokahúga, a Sárga prefektus unokája. Nincs annyi Sárgája, mint a másik kettőnek, de amennyije van, az elég ahhoz, hogy kellemetlenkedni tudjon.

Néhány perc múlva Penelope visszajött a Sárga prefektus nagyanyja kíséretében.

– Mi folyik itt? – kérdezte Mrs. Gamboge, mire mindnyájan kötelességtudóan felálltunk.

– Thomas Cinnabar megtagadta a benaplózást – fújta önelégült képpel egy szuszra az undok kis kölyök –, aztán meg azt mondta, méghozzá háromszor, hogy kopjak le.

– Büszkén vállalom, hogy a kopj le témában bűnös vagyok – felelte nagy vígan Tommo –, a Negyvenkettedik cikkely értelmében viszont őszintén bocsánatot kérek Penelope kisasszonytól, és a 6.3.22.02.044-es szabály értelmében méltányos elbírálást kérek.

– Rendben van – hagyta helyben Gamboge, aki nyilván maga is valóságos istencsapásának tarthatta Penelopét. – Mindössze öt érdemet fogsz veszíteni, amiért tiszteletlen voltál egy ebédregiszter felügyelővel. Vannak egyáltalán érdemeid, Cinnabar?

– Száznyolc, mínuszban, asszonyom.

– Akkor nem ártana tenned valamit, amivel újra helyzetbe hozhatod magad a vasárnapi Ishiharádig, hmm? 

Penelope szája fülig érő mosolyra húzódott, és már elő is vette a saját könyvét, hogy megkapja a fél érdemes jutalmát. Gamboge ráparancsolt Tommóra, hogy kösse fel a gatyáját, és a nyomában loholó Pénelopéval együtt távozott.

– Most komolyan, megérte? – kérdeztem, miközben visszaültünk a helyünkre.

– Persze – felelte Tommo vigyorogva, és odaadta Penelope ceruzáját a közelben ülő egyik haverjának, aki rögtön zsebre vágta, és gyorsan elment. – Most figyeld a kis barátnőnket.

Mindketten megfordultunk, hogy Penelope Gamboge után nézzünk, aki ebben a pillanatban vette észre, hogy elvesztette a ceruzáját. Végigkutatta a zsebeit, majd egyre kétségbeesettebben kezdte keresni a padlón.

– Két érdemtelenség, amiért elveszítette a Tanács tulajdonát – merengett Tommo –, és még egy, amiért nem fejezte be időben a regisztrálást. Én viszont kapok ötven centet a ceruzáért a bézspiacon.

Nevettem.

– Szóval – vette vissza a szót Daisy, hüvelykujjával felém bökve –, kit fog Russett feleségül venni?

– Tommónak élénk a fantáziája, de hogy őszinte legyek, mihelyt végeztem a székek összeszámolásával, már itt sem vagyok, így a kérdés eldöntetlen marad – fejtettem ki.

– Ez az Eddie-gyerek itt a te férjed lesz, Daze – jelentette ki Tommo.

Daisy nevetett, én meg kínosan éreztem magam.

– Nyugi – tette rá Daisy meleg tenyerét a kezemre –, Tommo csak viccel. Vedd el azt, akit akarsz – vagy ne vedd el. Ahogy jólesik.

Ha az olyan egyszerű lenne. A lány kedélyesen rám kacsintott, picit gondolkozott, aztán azt kérdezte:

– Csak az érdekesség kedvéért, elméletileg kivel kell harcba szállnom Russett feltételezett érzelmei elnyeréséért?

– Tommo nővérével – válaszoltam.

– Tommónak nincs nővére – jegyezte meg Daisy.

– A Képzeletbeli Házassági Ligám érdekében találtam őt ki – vallotta be Tommo minden skrupulus nélkül. – Cassie-nek sincs bátyja, és Simone, Lisa, Torquil és Geoff létezése is kérdéses. De növeli a házassági piac nagyságát, és megadja nekünk a nagyobb választási lehetőség illúzióját.

– Amiért mindnyájan rendkívül hálásak vagyunk – tette hozzá Daisy mosolyogva.

– Igaz is, Daisy, drágám – szólt Tommo –, Eddie dolga meglepően jól alakul. Várni akartam az esküvőjére vonatkozó végleges ítéletemmel, amíg nem látjuk, hogyan szerepel a Lányok-Fiúk jégkorong meccsen. 

– Tessék? – kaptam fel a fejem. Erről most hallottam először.

– Ez egy évenként megrendezett kelet-kármini hagyomány – magyarázta Tommo. – Hagyjuk őket nyerni, és ettől boldogan mennek el.

Daisy rám nézett, és felvonta a szemöldökét.

– Az a helyzet, hogy tönkre fogunk verni benneteket – élvezet másokat megalázni. Bocsássatok meg, de még beszélnem kell valakivel.

– Mi a véleményed? – kérdezte Tommo, mihelyt Daisy elment.

– Nagyon kedvesnek látszik.

– Ugye? Mondtam, hogy én értek ehhez a házassági tanácsadás mókához!

– Helló – köszönt egy sápadt fiú, és leült mellém. – Doug vagyok, Daisy bátyja. Jól tudom, hogy el fogod venni a húgomat?

– Tommo szerint.

– Nem fogsz csalódni benne – biztosított Doug. – Remek humorérzéke van, és baromi jó a csókolózásban – ámbár kicsit túlzásba viszi a nyelvmunkát, legalábbis az én ízlésem szerint.

Döbbent arcot vághattam, mert fulladozott a nevetéstől, és miután megbökte a mellette ülő fickót, mindkettőjüket egész testükben rázza az elfojtott röhögés. Én persze valami eget verően szellemeset és intelligenset akartam válaszolni, de nem jutott eszembe semmi, úgyhogy jókedvet színlelve csak vigyorogtam.

– Kinek a lábujja ez? – kérdezte Doug, amikor vizet töltve magának látta, hogy valami kis fekete izé pottyan a poharába.

– Tommóé.

Kihalászta, és becsempészte valaki másnak a poharába, aki távolabb ült az asztalnál.

– Jó napot, Edward.

Apa érkezett az asztalunkhoz, méghozzá nem egyedül. Egy körülbelül vele egyidős, vagyis jó negyvenes nővel volt. A nőn szemkápráztatóan vörös ruha feszült, amely minden mozdulatára csillogott-villogott, és ezen felül rengeteg ezüst foglalatú, vörös drágakővel kirakott ékszert viselt. Az öltözéke, úgy ahogy volt, valószínűleg többféle dresszkódot és a feltűnés kerülésére vonatkozó iránymutatást megszegett, de nem láttam senkit, aki szót emelt volna ellene, mivel a nő tényleg lenyűgöző jelenség volt.

– Jó napot, uram – válaszoltam udvariasan, mivel a kettőnk közötti megállapodás szerinti „Edward” kód azt jelentette, hogy egy olyan hölggyel van, akinek imponálni szeretne.

– Bemutatom Mrs. Ochre-t, régi barátomat – mondta apám.

– Jó napot – üdvözöltem, arra gondolva, hogy furcsa módja a gyásznak ez az öltözködési stílus, hacsak nem számítjuk ide a nyakán lévő fekete bársony szalagot. 

– Mrs. Ochre szeretné, ha csatlakoznánk hozzá a Kromogencián ma este a Vitakör találkozójára – folytatta apám.

Mivel még nem volt meg az Ishiharám, hivatalosan nem rendelkezhettem a Kromogencián való részvételre jogosító ötven százalékos érzékeléssel, de a tagok gyerekeit beengedték, hogy segítsenek, lévén hogy a Szürkéket kizárták róla, nehogy a Vitakörbeli beszélgetésekből „ötleteket merítsenek”.

– Elfogadom a meghívást, köszönöm szépen – feleltem udvariasan.

A nő elég szépnek, habár kicsit kacérnak és nem kicsit túlöltözöttnek tűnt. Nem tartottam volna jó ötletnek, ha elmondom neki, mennyire be volt állva a lánya ma reggel, ezért inkább csak azt mondtam, hogy örülök, hogy megismertem, és részvétem az őt ért veszteségért. Megköszönte, és azt felelte, hogy örömmel látnak bennünket a Vitakörben – és hoznék-e neki egy rizspudingot.

A beszélgetésnek több száz szék zörgése vetett véget, mivel mindenki, aki ült, egyszerre pattant fel, és igyekezett visszasurranni a saját helyére, amikor deMauve és a többi prefektus bevonult a terembe. Én hagytam magam visszasodortatni a többiekkel, míg végül megállapodtam az asztal végén, egyik oldalamon Tommóval, a másikon Douggal.