Egy Szürke és Sally Gamboge

1.2.31.01.006: Akit tetten érnek azon, hogy árucikkekért vagy szolgáltatásokért az árnál kevesebbet vagy többet fizet, büntetést kap.

Felálltam, kihúztam magam, a szívem szaporábban vert. A bejárati ajtóhoz mentem, és épp csak annyi időre álltam meg, hogy a cipőm orrát hátul a nadrágszáramhoz dörzsöljem.

De nem a főprefektus volt az.

– Te! – kiáltottam fel, mert az ajtóban az a neveletlen lány állt, aki Vermillionban megfenyegetett, hogy beveri a pofám. Az ujjongó jókedv és az ijedtség furcsa keverékét éreztem, ami kívülről meglepődésnek látszott. És mintha ő is ugyanígy lett volna ezzel. Egy másodpercre valami kétely villant át az arcán, de aztán ellazult, és szemtelenül bámult rám.

– Ismeritek egymást? – kérdezte egy szigorú hang. Egy nő állt a lány mögött, aki nem lehetett más, mint Sally Gamboge, a Sárga prefektus. Akárcsak az állomáson Bunty McMustard, ő is tetőtől talpig jól szabott, élénk szintetikus sárga szoknyát és blézert viselt. Még a fülbevalója is sárga volt, ahogy a hajpántja és az óraszíja is. A szín annyira rikító volt, hogy az agyam kereszttűz alá vette, mire a ruha megszűnt elviselhetetlen színű lenni, inkább émelyítő banánszag érződött rajta. Valójában persze nem szag volt ez, csak a szag érzete.

– Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Megfenyegetett, hogy beveri a pofám!

Ez nagyon súlyos vád volt, és szinte azonnal megbántam, hogy kimondtam. A Russettek nem szoktak árulkodni.

– Hol volt ez?

– Vermillionban – feleltem halkan.

– Jane? – szólt szigorúan Gamboge. – Ez igaz?

– Nem, asszonyom – felelte a lány nyugodtan, a legkevésbé sem úgy, amilyennek reggel hallottam, amikor fenyegetőzött. – Soha életemben nem láttam ezt a fiatalembert, és Vermillionban sem jártam soha.

– Mi történik? – kérdezte apám, aki megunta, hogy félkönyékkel a kandallópárkányra támaszkodva álljon, és kijött hozzánk az előszobába. 

– Sally Gamboge – nyújtotta feléje kézfogásra a kezét a prefektus. – Sárga prefektus.

– Holden Russett – mutatkozott be apám is. – Ünnepi Kisegítő Mintás. És ez a… ?

– Jane G23 – világosította fel Gamboge. – Őt utalom ki önnek szobalányként. Sajnos nincs túl sok pozitív visszacsatolása, de őt tudjuk adni. Naponta egy órát fog itt tölteni. Ennél többről személyesen lehet tárgyalni. És előre elnézést kérek, ha valami szemtelenség fordulna elő. Jane-nek vannak… dolgai.

– Csak egy órát? – lepődött meg apa.

– Igen. Sajnálom, ha kénytelenek lesznek maguk mosni és bevetni az ágyat – felelte egy vállrándítással Mrs. Gamboge. – Jelenleg nagyon rosszul állunk túlfoglalkoztatás dolgában – ha kíváncsi a véleményemre, túl sok a nem termelő nyugdíjas Szürke.

– Megfizethetnék őket, hogy dolgozzanak tovább – jegyezte meg apa.

A Sárga prefektus gúnyosan nevetett, még csak bele sem gondolva, hogy apa talán ésszerű dolgot javasolt. A nyugdíjazás tekintetében a Szabályzat az egész Spektrumra egységes érvénnyel rendelkezett: ha valaki teljesítette a Kollektívával szembeni ötvenéves kötelezettségét, szabadon tehette, amit akart, és a túlmunkáért fizetés járt neki.

– A legjobb Szürke az – mondta egyszer nekem a Sárga prefektusunk –, akin a nyugdíjazása reggelén megjelenik a penész.

– Helló, Jane – köszönt apa, megértve, hogy Mrs. Gamboge-tól nem számíthat értelmes válaszra. Tekintete a lány Szürke Foltja alatt lévő „Erőszakos” és „Álnok” feliratú kitűzőkre villant. – Készítenél egy tálca fánkot? Hamarosan megérkezik a többi prefektus is.

Jane biccentett, és már indult volna, de Gamboge még nem fejezte be.

– Várd meg, te lány, amíg elbocsátanak – szólt rá kurtán, majd szelídebb hangon folytatta: – Mr. Russett, a fia azt állítja, hogy már találkozott Jane-nel, és hogy fizikai erőszakkal fenyegette meg őt. Tudni akarom, miként lehetséges ez.

Apa rám nézett, aztán Jane-re, aztán Gamboge-ra. Amikor Sárgák kérdéseket kezdenek feltenni, az ember sohasem tudhatja, a végén mi lesz belőle. Nem jelenteni valamit, ami megtörtént, néha rosszabb volt, mint maga a szabálysértés. Ám annak ellenére, hogy Jane megfenyegetett, hogy beveri a pofámat, nem akartam őt bajba sodorni. Márpedig ebből komoly baja lett volna. A tettlegességgel fenyegetőzést ugyanúgy bírálták el, mint magát a tettlegességet – a Szabályzat szerint a szándék és a végrehajtás voltaképpen egy és ugyanaz volt.

– Nos, Eddie? – szólt apa. – Hol találkoztál vele korábban?

– Vermillionban – motyogtam, s közben azon töprengtem, hogyan visszakozhatnék anélkül, hogy elkövetném azt a vétket, hogy hamis vádaskodással pazarlom egy prefektus drága idejét ma reggel… épp mielőtt vonatra szálltunk.

– Akkor te tévedsz – jelentette ki Gamboge, és láttam, hogy egy pillanatra megkönnyebbülés jelenik meg Jane arcán. – Akkor nem egészen két órája Vermillionban kellett volna lennie, ami innen ötven mérföldre van. Ráadásul láttam őt ma reggel kilenckor reggelikészítő Hasznos Munkát végezni. Lehet, hogy tévedtél, Russett úrfi?

– Lehet – feleltem óriási megkönnyebbüléssel. – Valaki más lehetett az.

– Jó – mondta erre Mrs. Gamboge. – Mehetsz, lányom.

Jane szó nélkül elindult a konyha felé.

– Hamarosan meglátogatja magukat a főprefektus – folytatta apa felé fordulva Gamboge –, de addig is nem tenné meg, hogy megvizsgál néhány Szürkét, akik panaszkodnak, hogy nem érzik jól magukat? Ha láttamozna egy színlelt betegségről szóló jelentést, levonhatnék valamennyi érdemet, és észre téríthetném a nyavalyás munkakerülőket. Mindössze tíz perc lenne az egész.

– Megteszem… khm… amit tudok – felelte apa, akit láthatóan nyugtalanított, hogy a Sárga prefektus nyilvánvalóan erős ellenszenvvel viseltetett az alkalmazottja iránt. A Sárgáknak kellett gondoskodni a Szürke munkakörök kijelölésével. Egyesek jól végezték ezt a munkát, mások rosszul. Gamboge kétségtelenül az utóbbiak közé tartozott.

Az ajtó becsukódott mögöttük, én pedig lassan elindultam a konyha felé, ahol Jane ímmel-ámmal tette a dolgát. Az ajtóban megálltam, de ő nem vett rólam tudomást. Egy percig azt hittem, hogy valóban tévedtem – senki sem tehetett meg száz mérföldet egyetlen reggel alatt anélkül, hogy vonatra szállna. De ahogy elnéztem őt, tudtam, hogy nem tévedtem, mert elég volt csak ránéznem, megint ugyanazt a feszítő érzést tapasztaltam a mellkasomban. És az az orr. Hát az tényleg páratlan volt.

– Hogy csináltad? – kérdeztem. – Egyetlen reggel alatt odaingázni és vissza Vermillionba?

– Ingázni?

– Gyűjtöm az elavult, ósdi szavakat – magyaráztam, hátha ezzel imponálok neki. – Azt jelenti, hogy mindennap messzire kell utaznod, hogy dolgozhass – vagy ilyesmi.

– Azt a szót hallottad már, hogy faszfej?

– Nem, azt még nem. Mit jelent?

– Nem tudom, de illik rád – válaszolta. – És nem „ingáztam” Vermillionba – összetévesztesz valakivel. Csak az orromat nézted?

– Nem – feleltem, ami hazugság volt.

– De igen.

– Jól van, azt néztem. – Ettől most bátornak éreztem magam. – És akkor mi van? Tényleg elég… 

– Nem teljesíteném a kötelességemet, ha nem figyelmeztetnélek.

– Figyelmeztetni? Mire?

– Hogy mi történhet, ha a közelemben kiejtenéd a szádon az „orr” és a „cuki” szavakat.

Ez valami régi ugratás lehetett, úgyhogy elnevettem magam.

– Ugyan már, Jane…!

Ahogy rám meredt, megint láttam megvillanni a dühöt a szemében. De még mennyire, hogy ő volt az!

– Megengedtem, hogy kimondd a nevemet?

– Nem.

– Tisztázzunk valamit, Vörös. Neked és nekem nincs mit mondanunk egymásnak, mert sohasem találkoztunk, és nincs bennünk semmi közös. Úgyhogy maradjunk ennyiben, és egy hónap múlva visszamehetsz Polyp-on-the– Noze-ba, vagy ahonnan ide jöttél, és folytathatod a szánalmasan unalmas életedet olyan messze tőlem, amennyire csak lehet. Vagy még messzebb.

Azzal elfordult, hogy kimérje a lisztet, én pedig csak álltam szótlanul, és törtem a fejem, hogy mit mondjak, vagy mit csináljak. Még nem találkoztam senkivel, aki ilyen nyíltan beszélt volna. Mintha egy húszéves Szürke testében élő prefektussal beszéltem volna.

– Melyik zsiradékot szeretnéd, hogy használjam a fánkhoz? – kérdezte, két edényt tartva elém. – A tiszta növényi drágább, de az állati nyomokban tartalmazhatja a falusiak maradványait. Nem tudom, mennyire zavar ez benneteket, Közép-lakókat.

– Nem szoktunk kényeskedni. Ki volt a rossz foltot viselő Szürke a festékboltban?

Ha több eszem lett volna, nem kérdeztem volna ezt. Egy pillanatra megállt, aztán felkapta a pultról a keze ügyébe eső legelső tárgyat, és felém dobta. Egy húsvilla volt, egy pendüléssel beleállt az ajtófélfába. Rámeredtem, az arcomtól alig több mint tíz centire rezgő villanyélre, majd vissza Jane-re, aki olyan veszett dühvel nézett rám, hogy láttam a piros foltot az arcán. Csinos orrocska ide vagy oda, igencsak felbőszült.

– Oké, oké, sohasem találkoztunk – siettem megbékíteni.

Megszólalt az ajtócsengő. Rendes körülmények között azt vártam volna, hogy Jane, mint szobalány megy ajtót nyitni, de nem ment.

– Majd én… hm… megyek, jó?

Nem vett rólam tudomást, úgyhogy kimentem a konyhából. Aztán visszajöttem, és rámutattam a villára, amely azóta is az ajtófélfába szóródva állt.

– Ugye nem fogsz megölni?

– Nem. 

– Örömmel hallom.

– Nem itt. Túl sok a tanú.

Megdöbbent arcot vághattam, mert megengedett magának egy kényszeredett mosolyt, persze az én rovásomra.

– Vicc volt, ugye? – kérdeztem.

– Az.

De, mint kiderült, nem volt az.

Újfent arra számítottam, hogy a főprefektus áll az ajtóban, de most sem ő volt. A legfelső lépcsőn egy ráncos öregasszony állt, a két orcája két piros alma, a száján vidám mosoly. A ruháját sötét burgundi vörösnek láttam. De nem az volt, hanem természetes bíborvörös – én csak a benne lévő vörös komponenseket láttam. Fényes műanyag Bíbor Foltot viselt, alatta pedig több érdemjelvényt és egy Főprefektus jelvényt fejjel lefelé – valamikor ő kormányozta a falut. Ösztönösen kihúztam magam a jelenlétében. Ő is valami süteményt tartott a kezében. Lekvár nélküli, üres piskóta volt, de a tetején, egy hófehér cukormáz rétegen, ritka fényűzésképpen egy szem kandírozott cseresznye is volt.

– Az új mintás? – kérdezte hitetlenkedve. – Úgy nézel ki, mint aki csak nemrég nőtt ki a rövidnadrágból.

– Az apám az – feleltem. – Ő most Mrs. Gamboge-dzsal válogatja ki a szimulánsokat. Segíthetek valamiben?

– Azt hiszem, hozzá kell szoknunk, hogy a mintások fiatalabbak lesznek – sóhajtotta, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. – Isten hozott Kelet-Kárminban.

Megköszöntem neki, ő pedig elmondta, hogy Özvegy deMauve-nak hívják, sok bíborszínt lát, és ő a közvetlen szomszédunk. Miután előadott egy unalmas de hál istennek rövid történetet egy végzetes üzemi balesetről, amely miatt három háztartás küzdött azért, hogy találjanak egy takarítót, végül megkérdezte, hogy elfogadom-e a piskótát.

– Nagyon kedves öntől – válaszoltam, és elvettem tőle a süteményt. – És még ez a cseresznye is, itt a tetején. Szeretne bejönni?

– Nem különösebben.

Pillanatnyi szünetet tartott, majd közelebb hajolt.

– Mivel új vagy itt, úgy illő, hogy figyelmeztesselek Mrs. Lapis-Lazulira.

– Valóban?

– Valóban. A mézesmázos beszéde és a színlelt nemeslelkűsége dacára lopós. Piszkos trükkjei vannak, hazudik, mint a vízfolyás, ha szappan lenne, sokkal jobban járna vele a falu.

– Nem kedveli őt? 

– Micsoda feltételezés! – kiáltotta felháborodott hangon Özvegy deMauve. – Ő az egyik legjobb, legdrágább barátnőm. Ő meg én együtt regisztráltunk manó-megjelenéseket. Láttál ilyet mostanában?

– Mostanában nem – feleltem, nem is gondolva, hogy egy volt főprefektust érdeklik olyan gyerekes dolgok, mint a kísértet-jelenések.

– Kelet-Kárminban működik Rekonstrukciós Társaság is. Szeretnél csatlakozni hozzánk?

– És mit rekonstruálnak? – kérdeztem, tekintve hogy nem sok rekonstruálható dolog volt, leszámítva a Munsell Életéből vett jeleneteket, de ez az élet még ahhoz is túl keserves volt, hogy az embernek kedve legyen elmélkedni róla.

– Minden kedden rekonstruáljuk az előző pénteket, csütörtökönként meg az elmúlt szombat reggelt szoktuk rekonstruálni. Jókat szoktunk mulatni, amikor az egész falu bekapcsolódik. Év végén pedig rekonstruáljuk az emlékezetes részeket. Néha még a rekonstrukciókat is rekonstruáljuk. Nem felejtettél el valamit?

Hogy nem válaszoltam, rámutatott a cseresznyés piskótára.

– Ezért fél érdemet kérek.

Nevetséges ár volt, még olyasvalakitől is, aki sok bíborvöröset képes látni.

– De ha úgy döntesz, hogy nem eszed meg, boldogan visszavásárolom költségáron – mínusz a hetvenöt százalék kezelési költség.

– A süteményt?

– A cseresznyét.

– Megvehetem a süteményt a cseresznye nélkül is? – kérdeztem kis gondolkodás után.

– Nahát! – kiáltott fel sértődötten. – Mi értelme egy cseresznyés piskótának a cseresznye nélkül?

– Valami baj van, anya?

Egy férfi lépdelt fel a bejárathoz vezető három lépcsőfokon. Hosszú prefektusi talár volt rajta, nyilván tiszta bíborvörös. Minden kétséget kizáróan a főprefektus. Középkorú, magas, kisportolt, elég megnyerő külsejű férfinak látszott. Mögötte két másik, élénk színbe öltözött, tekintélyt sugárzó alak, vélhetően a többi prefektus. Özvegy deMauve nyomban rázendített:

– Mr. Russett nem hajlandó kifizetni a süteményt, amit neki készítettem.

A főprefektus végignézett rajtam.

– Mintásnak kicsit fiatalnak látszik.

– Kérem, uram, nem én vagyok Mr. Russett, én a fia vagyok.

– Akkor miért mondtad azt, hogy te vagy az? – kérdezte Özvegy deMauve gyanakodva. 

– Nem mondtam.

– Oh – szisszent fel –, ezek szerint most meg hazug vagyok, igen?!

– De…

– Nem akarsz fizetni? – kérdezte a főprefektus.

– Szó sincs róla, uram.

Kifizettem az öregasszonyt, aki kuncogva elsietett. DeMauve főprefektus – feltételeztem, hogy ő az, még ha nem mutatkozott is be, de nem is volt szándékában bemutatkozni egy gyereknek – belépett a házba, és úgy nézett rám, mintha egy darab nyers marhacomb lennék.

– Hmm – szólalt meg végül – elég egészségesnek látszol. Éles szemű vagy?

A kérdés kétértelmű volt. Jelenthette azt, hogy jó az ítélőképességem, vagy hogy jó a színérzékelésem. Az előző megengedett volt, az utóbbi nem. Úgy döntöttem, a kétértelmű kérdésre kétértelmű választ adok.

– Azt hiszem, uram. Azt javasolom, hogy helyezzék magukat kényelembe a szalonban.

DeMauve-ot elkísérte a Kék és a Vörös prefektus is, akikről hamarosan megtudtam, hogy Turquoise-nak és Yewberrynek hívják. Turquoise rendes fickónak, Yewberry ellenben sült bolondnak tűnt. Leültettem őket, aztán visszasiettem a konyhába.

– Itt vannak a prefektusok, Ja…

Még időben észbe kaptam, és így folytattam:

– Figyelj, hogy hívjalak, ha a nevedet nem mondhatom ki?

– A legjobban azt szeretném, ha egyáltalán nem szólnál hozzám. De ha volna benned egy szemernyi önbecsülés, akkor mégis a nevemen szólítanál.

Ez provokáció volt. Körülnéztem, van-e a közelben valami éles eszköz, de csak egy habverőt láttam.

– Jól van, Jane, a prefektusok…

Nem gondoltam volna, hogy a habverő ekkora fájdalmat tud okozni, de hát eddig még sohasem vágtak hozzám habverőt. Épp a homlokomon talált el. Ez a sértés egymagában – nem beszélve a pimaszságról, a tiszteletlenségről és a modortalanságról – legalább ötven érdemtelenséget jelentett volna neki, ha ügyet akartam volna csinálni belőle, nekem pedig tíz százalék jutalmat, amiért jelentettem az esetet.

– Így aztán soha nem fogsz egyetlen érdemet vagy pozitív visszajelzést kapni – vágtam oda, mérgesen tapogatva a fejemet. – Mit képzelsz, hogy fogsz így boldogulni az életben?

Unottan nézett rám.

– Ó, van egyáltalán akár egyetlen érdemed vagy pozitív visszajelzésed? – kérdeztem.

– Nincs. 

– És nem gondolod, hogy ez rossz?

Rám szegezte metszően éles, értelmes tekintetét.

– Ahhoz, hogy valami jó vagy rossz legyen, több kell, mint ami a Szabálykönyvben le van írva.

– Ez egyszerűen nem igaz – válaszoltam elképedve attól a gondolattól, hogy a társas viselkedésnek lehetséges egy másik, magasabb szintű elbírálása. – A Szabálykönyvben pontosan le van írva, hogy mi a jó és mi a rossz – ez a lényeg. A Szabályok megjósolhatósága és feltétel nélküli teljesítése az alapja a…

– A fánkok még nem készültek el teljesen. Vidd be a teát, és majd én is megyek.

– Odafigyeltél arra, amit mondtam?

– Valahogy kikapcsoltam, amikor levegőt vettél.

Olyan lesújtóan néztem rá, ahogy csak tőlem telt, aztán sajnálkozva megráztam a fejem, jól hallhatóan cöcögtem, majd fogtam a teatálcát, és reményem szerint dühösen kimentem a konyhából.