Hokilabda

1.1.19.03.006: A csapatsportok fejlesztik a jellemet, ezért feltétlenül szükségesek. A jellem ad célt a csapatsportoknak.

A sportpályák a falu és a folyó közé eső sík területen voltak, ahová szabad kilátás nyílt a Zöld Szobából. Két fából készült klubház volt ott, egy öltöző, egy eredményjelző tábla a kriketthez, egy lépcsőzetesen elhelyezkedő széksor és több kereken guruló vetítőtábla. Valaha élénk színekre festették az egészet, de a színek már régen megkoptak, mára csak egy sor pasztell árnyalat maradt belőlük, a festék megrepedezett és összezsugorodott, mint egy kiszáradt tómeder.

A három pálya közül a kriketté volt a legtökéletesebb, ahol gazdasági megfontolások miatt csak a határvonalakat festették zöldre. A két másik a hoki- és a futballpálya volt, és bár többé-kevésbé laposak voltak, és megtisztították őket a birkabogyóktól, egy jó hengerezés, és némi fűmag utánvetés jót tett volna nekik. De az egész, így, ahogy volt, kellőképpen felvidíthatott egy lelkes amatőrt, és eltekintve a linóleumgyárból jövő, és a mezőkön keresztül idáig érezhető forró olajszagtól, a hely majdhogynem kellemes volt.

Késve érkeztem ki a mérkőzésre. Részben mert azt reméltem, elmulasztom a válogatást, és legföljebb már csak cserejátékosként fognak számolni velem, részben pedig mert nem akartam belefutni Jane-be vagy Courtlandbe. És igen, ők már ott voltak, és fenyegetően meresztették rám a szemüket, rám bízva a furcsa választást, hogy melyiküktől féljek jobban. Itt, ebben a környezetben talán Jane-től, mivel ő a másik térfélen játszott. A pályán nagy ritkán előforduló haláleseteket „véletlen balesetnek” mondták, és így nem járt értük rossz jegy – de csak akkor, ha az áldozatnál volt a labda, amikor a szerelés történt. Ha soha nem kapom el a labdát, el tudom kerülni, hogy Jane leszereljen, de azt nem garantálhattam, hogy valamelyik bolond nem kínál meg egy könnyű passzolással.

Ami a reményemet illeti, hogy csak cserejátékos leszek, nem vált valóra. Tommo a kezembe nyomott egy csíkos mezt, Courtland pedig egy hokiütőt, és olyan kedvesen kívánt „sok szerencsét”, hogy csak arra tudtam gondolni, magában épp az ellenkezőjét gondolja. Természetesen a lánycsapat kapitánya a mindenben túlteljesítő Violet deMauve volt. 

A megérkezésemkor végigmért; nyilván rögtön a banános zsarolás jutott az eszébe.

– Örülök, hogy elszántad magad, és kijöttél – mondta. – De ez mákszemnyit sem változtat azon, hogy megalázó vereséget fogtok szenvedni.

– Mit jelent ez? – kérdeztem Dougtól, amikor Violet elvonult, hogy lelkesítő beszédet tartson a csapatának.

– Kelet-Kármin hokimérkőzéseinek történetében a fiúk még sohasem verték meg a lányokat – felelte mogorván. – Mi csak rohangálunk, próbáljuk elkerülni, hogy ránksózzanak az átkozott botjaikkal, aztán tíz-nullnál beismerjük a vereségünket.

– Hű – motyogtam. – Nem szeretnék kapitány lenni ebben a csapatban.

Erre mindnyájan rám meredtek, és nyugtalanító módon körém csoportosultak.

– A fenébe. Én vagyok az, ugye? – néztem rájuk.

– Hagyományosan mindig az, aki utolsónak érkezik – válaszolta Courtland egy visszatetsző kacsintás kíséretében. Összeszoruló szívvel döbbentem rá, hogy egyáltalán nem kellett volna ide jönnöm.

– Én vagyok a kapitány?

– Igen – vágta rá Courtland. – Most majd elkápráztathatsz bennünket a magasabb rangú Zöld Szektoros vezetői képességeddel.

– Figyelj, én soha nem voltam kapitánya egyetlen hoki…

– Van valami elképzelésed a stratégiánkra? – vágott közbe Doug. Láttam, hogy hiába beszélek. A kapitány személye dolgában már döntöttek, és ha tovább lamentálok, vagy megpróbálok teljesen kihátrálni, attól csak ünneprontónak fognak tartani.

– Stratégia? – tűnődtem. – Mit szólnátok ehhez: vigyétek be a labdát a két kapufájuk közé, és igyekezzetek, hogy közben ne verjenek ripityára benneteket.

Nagy nevetés fogadta ezt a nyilvánvalóan lehetetlen elképzelést.

– Nem vagyunk pár emberrel kevesebben, mint ők? – néztem körül. Miközben a lányok teljes létszámú csapatának legalább három cserejátékosa, teljes létszámban megjelent drukkerei és edzői voltak, mi mindössze hét játékost állítottunk ki ellenük, és nézőközönségünk sem volt apámat és Doriant leszámítva, de ők is csak azért voltak ott, hogy amikor majd győznek, lefényképezzék a lányokat.

– Egyes játékosoknak megoldatlan „ügyeik” vannak a lánycsapat bizonyos tagaival – magyarázta Doug –, és ha választani kell aközött, hogy egy fájdalmas ütés érje a golyóimat, vagy kapjak tíz rosszpontot, amiért kihagytam a játékot, tudom, hogy melyiket választom.

– Na, ti reménytelen lúzerek, kit szemeltetek ki kapitánynak? – Violet úgy közeledett felénk, mint egy rémült patkányokkal teli istállót megközelítő terrier. 

– Engem, de nem játszhatunk, mert nincs meg a létszámunk – válaszoltam.

– A gyávaság megkapja méltó büntetését, ugye? – mondta erre, és a lánycsapat tagjain végighullámzott a nevetés. – Ez azt jelenti, hogy megadjátok magatokat? Vagy készek vagytok férfiasan kiállni ellenünk még így, emberhátrányban is?

Már majdnem beleegyeztem, hogy megadjuk magunkat, de meg kellett indokoljam a döntésemet Jane-nek.

– A szabályok értelmében át kell vennünk az egyik játékosotokat, hogy meglegyen a létszám.

– Nagyszerű – felelte Violet. – Vihetitek ezt a bénácskát.

Rámutatott a szerencsétlen Elizabeth Goidra, arra, aki nemrégiben a kedvemért ki lett radírozva Violet barátságkönyvéből. Szomorúan ücsörgött a cserepadon.

– Nem, azt hiszem, őt visszük el.

Jane-re mutattam. Ő ridegen bámult vissza rám. Megbízott bennem, beleegyezett, hogy megkímél a jateveótól, és most beárultam a színfelügyelőnek – legalábbis ő így gondolta.

– Szó sem lehet róla – közölte Violet. – Jane a mi legagresszívebb… úgy értem, a legjobb támadónk. Lizt elviheted.

– Én választok, Violet.

Daisyhez fordultam, a játékvezetőhöz, és ő a javamra döntött.

Violet szúrós tekintettel nézett rám, Jane pedig előlépett. Jó lépés volt az érdekemben. Törvényesen nem fog tudni megölni, mivel egy csapatban játszunk. Szorongatott helyzetben lenne, ha ki kéne magyaráznia egy kíméletlen szerelést.

– Ügyes – suttogta, miközben elment mellettem –, de ez sem fog megmenteni.

A fiúk mind elfordították a tekintetüket, amikor Jane levette a pettyes mezét, és felvette a csíkosat. Távozása aggodalmat keltett a lányokban, akik rájöttek, hogy idén akár vereséget is szenvedhetnek, míg a mi csapatunkban Jane érkezése erősítette a harci szellemet. Egyedül Courtlanden látszott, hogy messze nem boldog. Azzal a megvetéssel nézett Jane-re, amit a Magasrangú Sárgák a legalacsonyabb réteg képviselői számára tartogattak.

– Vége a mulatságnak – jelentette ki Violet. – Riasztottátok a mintást?

– A partvonalon várakozik.

Magamban káromkodtam egyet. Apa végül is nem azért volt itt, hogy engem támogasson. Szakmai alapon jött ide. Violet felém bökött az ujjával.

– Melyik térfélről akarod elveszíteni a meccset?

– Az első félidőben nappal szemben játszunk. 

– Második félidő nem lesz – jegyezte meg Violet, mire újabb nevetés hullámzott végig a csapatán. Ezek után összedugták a fejüket, hogy megbeszéljék a taktikát, így aztán mi is ezt tettük.

– Oké – mondtam –, kik a legjobb játékosok?

Jabez, Keith és Courtland feltették a kezüket, nemkülönben Jane.

– Jól van, ti lesztek a csatárok. Azt szeretném…

– Ugyan már, Vörös – vágott a szavamba Jane –, gondolkozz egy kicsit. Violeten kívül senki sem mer egy Gamboge-ot leszerelni, úgyhogy ő az egyetlen releváns játékosunk.

Ezzel az okfejtéssel senki sem tudott vitába szállni.

– Úgyhogy ha egyszer is sikerülne megszereznünk a labdát, amit kétlek – folytatta Jane –, rögtön Courtlandnek kellene passzolnunk. És mivel náluk Violet lesz a támadó játékos, Jabeznek és Keith-nek rá kell ragadnia, és minden akciónál árnyékként kell kísérnie, és amikor Daisy épp nem figyel oda, el kell buktatniuk őt. Én folyamatosan támadni fogok. Ti, többiek, próbáljátok szüntelenül feltartóztatni a másik csapatot.

Azzal faképnél hagyva bennünket egyenesen a kezdőkörhöz ment.

– Új taktika – mormoltam. – Úgy csináljuk, ahogy Jane javasolja. Én esélytelen vagyok ebben a játékban, ezért követni fogom Jane-t az ellenfél térfelére. Vigyázzatok a sípcsontotokra, és játsszatok a legjobb tudásotok szerint. És nem akarok látni egyetlen műesést vagy amatőr színészkedést sem. Tönkre fognak verni bennünket, de sportszerűen fogunk játszani.

Kelletlenül egyetértő morgás volt a válasz, azzal ki-ki elvonult a saját posztjára. Én Jane mellé álltam, aki a pályát bámulta, és nem szólt semmit.

A lányok megnyerték a fej vagy írás dobást, és megkezdték a játékot. Az első hét-nyolc másodpercben megszerezték az első góljukat.

– Constance válaszolt – szóltam oda Jane-nek. – A versednek viharos sikere volt.

– Nagy kő esett le a szívemről, Vörös. Egy szemhunyást sem aludtam az éjjel az aggodalomtól, hogy ti ketten megkapjátok-e a jól megérdemelt boldogtalanságotokat.

Furcsa módon kezdtem megkedvelni az efféle gúnyos megjegyzéseit. Ő azonban nem kedvelte a bájcsevejt, úgyhogy rögtön nekem támadt.

– Mit mondtál a színfelügyelőnek?

Ezúttal nem ijedtem meg tőle. Talán kezdtem őt jobban kiismerni.

– Rólad semmit – csak egy őrült elméletemről számoltam be neki. De bevallom, össze vagyok zavarodva, nem tudom, kiben bízhatok meg.

– Bennem megbízhatsz.

– Igen? Robin és Zane – mindketten halottak, és a színfelügyelő azt mondja, hogy húszezer érdem hever valahol. Te érintve voltál benne, és Őszínessége most keres téged. Azt szeretném megkérdezni tőled, hogy volt-e valami közöd Ochre halálához?

Amióta ismertem, most először láttam őszintén felháborodni.

– A világon semmi. Robin halála senkinek sem jön jól. A legrosszabb volt, ami ezzel a faluval és a lakóival történhetett.

– Akkor ki ölte meg? És ne gyere nekem azzal, hogy Békavadászatra ment, vagy hogy félrediagnosztizálta magát.

Egy pillanatra lenézett a földre.

– Nem tudom – felelte halkan. – Bár tudnám, de nem tudom. Nem sok dolog tud megijeszteni, de akárki ölte is meg Ochre-t, tőle én is félek.

– Azt hittem, ez a „félek” dolog nem jellemző rád.

– Te még nem tudsz mindent, ugye?

– Ez már haladás. Huszonnégy órával ezelőtt még azt mondtad, hogy semmit sem tudok.

Közben összeszedte magát, és amikor megszólalt, a hangja ismét a szokott eréllyel csengett.

– Mit derítettél ki a színfelügyelőről?

Mire észbekaptam, már el is mondtam neki mindent. Tudatosan bizonytalan voltam a lojalitást illetően – tudat alatt száz százalékig Jane-nel voltam.

– Tudja, hogy egy harmadik személy is benne volt a mintacsalásban. Csak ez foglalkoztatja. Mondtam neki, hogy lehet, van valaki a faluban, aki éjszaka is lát, de ez nem érdekelte.

– Mit mondtál neki?

– Hogy lehet…

– Hallottam. Valaki, aki éjszaka is lát? Ezt miből gondolod?

Meséltem neki a talicskáról, de akárcsak a színfelügyelőt, őt is hidegen hagyta az elméletem.

– Mit mondtál még?

– Csak azt, hogy volt valami fura Ochre halálában – és hogy Travist meggyilkolták.

Szomorúan megrázta a fejét.

– Nézd csak – mondta –, te egész rendes fickónak látszol – mármint Vörös létedre. Csak számolgasd a székeidet, és menj haza. Valahogy majdcsak kiügyeskedsz egy jegyet. Ezektől a kérdésektől nem leszel se okosabb, se tapasztaltabb, se jobb helyzetben lévő. Ellenben halott igen.

– Ez ugye azt jelenti, hogy törődsz velem?

– Egyáltalán nem. Hosszú távú játékos vagyok, és egyszer még szükségem lehet egy szívességre tőled – a halottak pedig nem tesznek szívességeket.

– Ezt nekem nem kell mondanod. Engedhetted volna, hogy azt higgyem, törődsz velem. 

– Túl öreg vagy ahhoz, hogy dadád legyen. A tiéd.

– Mi?

– A TIÉD!

Akármilyen furcsának tűnhetett is, a labda épp felénk szállt. Elkaptam, és felütöttem a dobóhely fölé, ahol, mint valami bűvészmutatványban, már Jane várta, hogy elkaphassa. Imogen Fandango állt a kapuban, de esélye sem volt, a labda olyan sebesen zúgott el mellette, hogy nem is látta. Megszólalt a síp, a küzdők megtorpantak, kivéve Tommót, aki Cassie-vel viaskodott, és úgy tűnt, hogy ő húzza a rövidebbet. Amikor Cassie sípszava egy centiméterre a fülük mellett harsant fel, az végre megállította őket, de még morogtak és kapkodtak egymás felé, mielőtt végre lenyugodtak volna.

– Új stratégiát mondok – közölte Courtland, amikor mindnyájan összegyűltünk a helyzet megvitatására. Elvesztettük Jabezt, akit apa a partvonalnál összeöltött, de ekkor már senki sem törődött a számokkal

– Valóban?

– Igen, méghozzá a következőt: én leszek a támadó, és mindenki más engem véd. Tommo, te leszereled Daisyt, és zsebre teszed a sípját. Mihelyt megszereztem a labdát, nektek nincs más dolgotok, mint engem védeni – minden módon, ahogy csak tudtok. A Szürke…

– Jane-nek hívják – szólt közbe Jane.

– Nagyszerű. Jane véd jobbról, mert őt senki sem meri szerelni, te pedig, Keith a bal oldalamra jössz, mert tudom, hogy kibírsz egy verést anélkül, hogy kikészülnél.

– Oké – felelte Keith.

– Jól van – mondtam, mert jó stratégiának ígérkezett, még ha törvénytelen volt is. – Én mit csinálok?

– Semmit – mordult rám Courtland. – Te leszel a bűnbak.

– Ne már – szólt Jane. – Muszáj ezt? Én is tudom, hogy Russett egy gyökér, de mégis csak vendég a faluban.

Courtland mintha meg sem hallotta volna. Ezután mind elvonultak középre, hogy újra játékba hozzák a labdát.

– Most mi van? – kérdeztem Tommótól, aki mellettem ment el. – Mi leszek én?

– A bűnbak – vigyorgott Tommo. – Tudod, miért, ugye? Csalás esetén a csapatkapitány viseli a felelősséget a csapatért. És amilyen sok érdemed van, annyit csalhatunk, amennyi belefér. És jó ha tudod, Courtland tényleg ki van bukva rád valami miatt – és én sem vagyok túlzottan odáig érted. Hazudtál nekem. Mindannyiunknak hazudtál.

Csak álltam megrökönyödve, miközben a többiek újrakezdték a játékot. A következő másodpercben Courtland nekilódult, Daisytől elvették a sípját, és a pályán elszabadult az erőszak.