Festés és Bíbor

2.6.19.03.951: Egy lakost akkor tekintenek Bíbornak, ha a Vörös és Kék észlelési értékei egymástól harminc ponton belül vannak. E távolságon kívül az egyén úgy határozandó meg, mint aki e két színben erősebb. Házassági konvertáló szabályok normálisként alkalmazandók.

Az út a nyúlhoz, amit nem sikerült meglátnunk, Vermillion festékboltja mellett vitt el, amivel nem számoltunk, amikor az útitervet készítettük. Ha tudtam volna, hogy a Nemzeti Színnek van egy regionális outlet boltja is, kiköveteltem volna, hogy legalább ötször sétáljunk el szép lassan előtte. A kirakat az olajzöld és a kankalin finom árnyalataival volt díszítve, a Nemzeti Szín felirat betűit pedig épp azzal a középkékkel színezték ki, amilyennek én az égboltot képzeltem. A kirakat üvege mögött szemet gyönyörködtetve sorakoztak a festékesdobozok és a kis kertekhez méretezett tubusos növényszínezők azok számára, akik nem engedhették meg maguknak, hogy közvetlenül rácsatlakozzanak a Rácsra. Ruhafestékek is voltak olyanoknak, akik saját színekkel akartak hivalkodni, és külön állványokon sorakoztak az ételfestékes üvegampullák, hogy az amúgy unalmas vacsorapartikat fel lehessen dobni azzal a kis nem tudom, mivel.

A festékbolt mellett elhaladva lelassítottam a lépteimet, mivel a szokottnál jóval tompábbak voltak a színei, hogy az ember ne álljon meg előtte tátott szájjal bámészkodni, belépni meg majdnem tabu volt, nem lévén semmi dolgom odabent. Néhány színárnyalatot felismertem a kirakatban, például a sárgának azt a sajátos változatát, amely leginkább a nárciszon, a citromon, a banánon és a rekettye virágán jelenik meg, de voltak ott másfélék is – a kéknek olyan vad és érzéki árnyalatai, melyeket még soha sehol nem láttam, egy szemtelenül vidám halványsárga, amely ki tudja, minek adhatná a színét, és egy buja mályvaszín, amelytől odalent, belül bizsergő érzés támadt bennem. A festékesdobozokon ismerős szavakat fedeztem fel, mint például Umbrabarna, Halványzöld, Gordinikék, Fakó Lazacszínű, Orgonalila, Blouse, Türkizkék és Akvamarin, és mások, amelyekről eddig nem hallottam, mint például Kukoricahaj, Parókia, Jaguár, Régi Húr, Sifon és Suffield. Az egész látvány szemet gyönyörködtető volt, és az ajtó előtt elhaladva még jobban lelassítottam a lépteimet, mert az üzlet belseje még fényesebb, még díszesebb volt, mint kívül; odabent a Nemzeti Szín szakavatott és bőbeszédű eladói készséggel adtak tanácsot a környező falvak prefektusainak, hogy milyen színekkel járuljanak hozzá községük dicsőségéhez. A mi elöljáróink egy ehhez nagyon hasonló helyre jöhettek el, hogy megállapodjanak a Terra Verte árában, amely most a városházánkat díszíti, és ezt tette Oxblood úr is. Constance családja elég gazdag volt ahhoz, hogy színeket kevertessenek a maguk számára – Etruszk és Klein vad, tömegeket elkápráztató színeit, amelyekkel az évente megrendezett pánkromatikus kerti partijukon szabadjára engedik a jókedvet, és izgalmi állapotba hozzák az agykérget.

Ahogy elhaladtunk a nyitott ajtó, a szín és a csoda előtt, a nyúl, amely addig olyan fantasztikusan vonzó programnak látszott, valahogy unalmasnak és értelmetlennek tűnt. A vasútállomás is ebben az irányban volt, és ma már nem fogunk erre jönni, de az is lehet, hogy soha többé.

De történt valami. Dulakodás, majd puffanás és kiáltások hallatszottak, és pár pillanat múlva egy Nemzeti Szín alkalmazott rohant ki az utcára.

– Te ott! – mutatott az első Szürkére, akit meglátott. – Keríts egy mintást, de gyorsan!

Azon ritka pillanatok egyike volt ez, amikor megörülsz annak, hogy valaki rosszul lett, vagy akár meg is halt. Mert apa mintás volt, és valakinek a szerencsétlensége folytán, ha csak pár percre is, bejuthatok egy festékboltba. Megütögettem a karját.

– Apa…?

Megrázta a fejét. Nem rá tartozik. Rengeteg egészségügyi szakember akad Vermillionban, és ha a helyzet bebarnulna, neki kellene elvinnie a balhét. Sürgősen ki kellett találnom valamit. Megtapogattam a csuklómat ott, ahol egy órát viseltem volna, majd az ujjaimmal „nyúlfül” jelet mutattam. Apa rögtön megértette, sarkon fordult, és elindult egyenesen a festékbolt bejárata felé. Számára egy negatív visszajelzés és a nyúllal való találkozás elmulasztása nem ütötte meg azt a mértéket, hogy választania kelljen a kettő között. Így történt. Nem láttuk az Utolsó Nyulat, én pedig elindultam azon az úton, hogy egy jateveo táplálékává váljak.

Mihelyt beléptünk az üzletbe, megcsapta az orromat a szintetikus festék édes illata. Azonnal felismertem: a forró karamellába mártott sült alma, a rizspuding és a molyirtó szagának furcsa keveréke volt, felidézte bennem a gyerekkoromban átélt évenkénti lakásfestést. Mindannyian a festők felé, szélirányban álltunk fel, és mélyeket lélegeztünk. A friss festés szaga megmagyarázhatatlanul összekapcsolódott az Alapítás Napjára való előkészülettel, a megújulással. 

– Maga kicsoda? – kérdezte a Szürkét utasító Kék Kolorista, és gyanakodva nézte apa Vörös Foltját.

– Holden Russett – felelte az apám. – Ünnepi kisegítő másodosztályú mintás.

– Jól van – hangzott a barátságtalan válasz. – Akkor végezze a dolgát.

Mialatt apa letérdelt, hogy ellássa a páciensét, kíváncsian körülnéztem. A falakon a Nemzeti Szín világszerte látható színárnyalatainak teljes választékát felölelő mintákat, egy útmutatót a kerted „pénztárcakímélő” színezéséhez és egy a Hosszú Mintához nemrégiben hozzáadott vadonatúj színt – a sárgának azt az árnyalatát, amely kromatikus függetlenséget biztosítana a banánnak a citromtól és a vaníliapudingtól – reklámozó plakátot lehetett látni. Voltak továbbá falfestményekhez készült teljes méretű, selyempapírra körvonalaiban megrajzolt képek, a könnyű kezelhetőség érdekében az egyes képmezők előre beszámozva, a pult mellett pedig ki voltak rakva a konyhai keverőüstök, festőpálcák, hígító- és oldószerek, reabszorberek, minden elképzelhető -féle és fajtájú ecsetek és – a nagyobb felületeknél használatos – festőhengerek. Az elraktározott festékesdobozok mögött megláttam a Magnólia Terembe nyíló ajtót is, ahol a vevők megtisztították a vizuális palettájukat, hogy élvezni tudjanak egy különlegesen finom árnyalatot.

Apa gyengéden oldalba bökött, mire letérdeltem mellé, a földre. A beteg egy középkorú, talán hatvanéves jói öltözött férfi volt, hason feküdt, oldalt fordított arccal, nyitott szeme a se túl messzi, se túl közeli távolba meredt. Estében feldöntött egy kanna kék festéket, s a személyzet lapátokkal, vakolókanalakkal szedte fel serényen az értékes színezéket a padlóról, és öntötte vissza bádogkannába.

Apa megkérdezte a betegtől, hogy mi a neve, s hogy nem kapott választ, sietve kinyitotta az úti mintatáskáját, és a férfi fülcimpájára csíptetett egy kijelzőt.

– Fogd a kezét, és félszemmel figyeld a monitort.

A monitor egy perc múlva már vette a beteg belső zenéjét, és a középső fény egyenletesen, villódzás nélkül világított, ami jó jel volt. Egyenletes borostyán sárga – a baj egyszerű lehet, mint a nyári reggelek párája.

Apa benyúlt a férfi mellényzsebébe, kivette az érdemkönyvét, és az utolsó lapon megnézte a színbesorolását.

– Ó, a francba – mondta olyan hangsúllyal, ami csak egy dolgot jelenthetett.

– Bíbor? – kérdeztem.

– Vörös 68, Kék 81 – erősítette meg, én pedig engedelmesen ráírtam a besorolást a férfi alsókarjára. Apa ezalatt betárcsázta a pontos korrekciót a szemüvegébe. Én nem akartam azt a foglalkozást választani, amit ő, de elég régóta voltam mellette ahhoz, hogy ismerjem a gyakorlatot. 

Jóllehet a kromatikológiában használatos széles értelemben véve gyógyító színárnyalatok közül sok az egyén színérzékelésétől függetlenül fejtette ki a hatását, a finomabb árnyalatoknál Szabvány Látásra volt szükség, hogy ez a hatás elérje az agy kéregállományát – innen van a szemüvegen megjelenő színkorrekció.

– Bíbor? – kérdezte az egyik eladó aggodalmas hangon. A Bíborok maguk gondoskodtak az övéikről, és ha valaki meghiúsította, hogy megpróbálják megőrizni egy közülük való életét, annak súlyos következményei lehettek.

– Hetvennégy százalékban – jelentettem némi imponáló fejszámolás eredményeképpen. – Szinte biztos, hogy prefektus – tettem hozzá talán fölöslegesen.

Átgördítettük a férfit az oldalára, és amikor a bolt személyzete és a vásárlók megpillantották a hajtókáján viselt Bíbor Foltot, mindannyian elcsendesedtek. Csak egy Ibolyántúli épp itt, ebben az üzletben bekövetkező kínos haldoklása okozhatna ennél nagyobb kellemetlenséget. Ugyanakkor ez apát is kényszerhelyzetbe hozta. Ha elszúrja, az nemcsak negatív visszajelzéssel járna, de komoly magyarázatot is kellene adnia. Nem csoda, hogy a mintások nem szoktak odamenni, ahol valami kiabálást hallanak.

– El kellett volna mennünk megnézni a nyulat – morogta, rátéve az ofszet szemüveget a férfi szemére. – Adj nekem egy 35-89-96-ost.

Végighúztam az ujjaimat az úti mintatáskájában lévő kis üveglencséken, kiválasztottam azt, amelyiket kérte, és odaadtam neki.

– 35-89-96 – ismételtem meg, mint a profik.

– Hatvannyolc egész két tized lábkandela a bal szemen – jelentette apa a szemüveg megfelelő oldalára csúsztatva a korongot. Betáplálta a fényértéket a flasherébe, és egy élesen vinnyogó hang jelezte, hogy az eszköz töltődik. Kötelességtudóan lejegyeztem az időpontot, a kódot, a dózist és a szemet a Bíbor homlokára, hogy az orvosok tudják, mit kapott.

– Takarásba! – kiáltotta apa, mire az üzletben tartózkodók mindegyike szorosan becsukta a szemét. Átható, éles sivítás hallatszott, ahogy a flasher a színezett üvegen és az ofszeten keresztül kibocsátott fényt továbbította a retinához és az agykéreg látóidegeihez. Furcsa érzés volt, igazán sohasem lehetett megszokni. Az első villanásom hatéves koromban, a kombinált ebola-kanyaró-H6N14 védőoltásomkor volt, amikor egy rövid, izgalmas pillanatig zenét láttam, és színeket hallottam – vagy legalábbis így éreztem. Utána egész nap folyt a nyálam, ami megszokott dolog volt, és egy hétig éreztem a kenyér illatát, ami viszont nem volt megszokott.

Éreztem a Bíbor betegben gyűlő feszültséget, ahogy a szín lefelé szivárgott a látókéregbe. A lencse színe világos narancssárga volt, aminek elégnek kellett lennie, hogy magához térítse őt. Hogy ezt hogyan éri el, senki sem tudta. A kromatikológia annak ellenére is kevéssé feltárt tudományág, hogy oly sok haszna volt a közösség egészsége szempontjából. Apa számára nem volt jelentősége. Ő nem keverte, nem is kutatta a szükséges színárnyalatokat, egyszerűen csak felállította a diagnózist, és beadta a kívánt árnyalatot. Amikor szerénykedni akart, ezt úgy hívta, hogy „számokkal gyógyítás”.

Ám attól eltekintve, hogy hangosan felnevetett anélkül, hogy visszanyerte volna az eszméletét – ami ritka, de nem példátlan reakció –, a Bíbor gyakorlatilag rosszabbul lett.

– Borostyán sárgát villant – jegyeztem le a monitorról, amely még mindig a fülére volt csíptetve.

– Elveszítjük – súgta alig hallhatóan apa, visszaadva a 35-89-96-ost.

– Add a 116-37-97-est.

Kiválasztottam, és odaadtam neki a világoszöld korongot. Apa a másik szemhez nyúlt, és megint elkiáltotta magát: „Takarásba!”, és villantott. A Bíbor bal lába hevesen görcsbe rándult, létfontosságú szerveinek elégtelen működését vörös és borostyán sárga villogó jel mutatta. Apa gyorsan kért egy 342-94-98-ast, hogy visszahozza a Bíbort egy stabilan eszméletlen állapotba, és megfordítsa a 35-89-96-os hatásait. Ettől aztán tényleg gyökeres változás állt be – a rossz irányba. A Bíbor teste megremegett, majd minden életjele végérvényesen eltűnt, és a fülmonitor egyenletes piros fényjelre váltott.

– Meghalt – válaszoltam a jelenetet figyelők egyöntetű felszisszenésére.

– Egyetlen 342-94-98-astól? – kérdezte apa elképedve. – Az nem lehet!

Ellenőrizte a korongot, amelyet odaadtam neki, de nem volt tévedés. Akkor megtörölte a homlokát, elővette a csomagjából a kilencvenkét másodperces homokórát, és letette mellénk, a földre. Szívleállás esetén a vér kilencven másodperc alatt folyik el a retinából. Ha beáll a szemhalál, onnantól már semmilyen módon nem lehet színt juttatni a testbe, tehát mindennek vége. És az baj. Nemcsak azért, mert az illető Bíbor volt, de azért is, mert nem tudott kibontakozni a teljes funkcionálissága. És aki nem teljesítette az elvárt tervfeladatot, elfecsérelt közösségi befektetés volt.

Apa több más színt is belevillantott, de hiába. Akkor leállt, és miközben a homokszemek lassan peregtek az üvegben, ő mély gondolatokba merült.

– Minden próbálkozásunk kudarcba fulladt – súgta oda nekem. – Itt valamit csúnyán elbaltáztam.

A boltban mindenki elnémult. Még lélegzetet venni sem mert senki. Fölnéztem a vásárlókra és az eladókra, akik segítségre képtelenül, kifejezéstelen arccal bámultak vissza rám. Végtére is a Nemzeti Szín díszítő, nem pedig gyógyító festékekkel foglalkozott. Az igaz, hogy kevertek hozzájuk eufórikus árnyalatokat is, hogy segítsék megőrizni a lakosság jó humorát, de mindig a főmintással való egyetértésben.

Hirtelen merész gondolatom támadt.

– A színek azért nem hatnak, mert ez az ember nem Bíbor! – suttogtam.

Apa összevonta a szemöldökét. Rossz folt viselése olyan ritka volt, hogy szinte elő sem fordult. Tízezer érdembüntetés járt érte – tényleges újraindítás. Ezzel az erővel az ember akár az Éjszakai Vonatra is fölszállhatna, ugyanezt érné el vele

– Még ha igaz is, nem segít semmit – válaszolta suttogva. – Vörös, Kék, Sárga? És mennyire? Hat hónap kellene, hogy végigmenjünk minden lehetséges kombináción!

Lepillantottam a férfi kezére, amelyet még mindig fogtam, és most először észrevettem, hogy a tenyere kérges, hiányzik az egyik ujja legfelső íze, a körmei pedig töredezettek, ápolatlanok.

– Ez az ember Szürke.

– Szürke?

Bólintottam, apa meg rám bámult, aztán a páciensre, aztán a stopperre. Az utolsó homokszemek kezdtek leperegni benne, és mivel semmi terve nem volt azon kívül, hogy „ne csinálj semmit, csak reménykedj”, levette az ofszet szemüveget, kiválasztott egy üvegkorongot, s miután elkiáltotta magát, hogy „Takarásba!”, belevillantotta a színt a férfi szemébe. A hatás azonnali volt, és drámai. A Szürke összerándult, ahogy a szíve újra dobogni kezdett, és a fülmonitorján ismét megjelent a folyamatos borostyán sárga szín. Pár percnyi gondosan kiválasztott minta után, amelyekre a beteg jól és ami még fontosabb, előre megjósolhatóan reagált, újra a zölden villogó jelet produkálta. Az üzletben az emberek megkönnyebbülten kezdték megtárgyalni, hogyan fogják apát felterjeszteni egy komoly A++ visszajelzésre, és egy ráadás jutalomra, amiért megmentette – gondolták ők – egy ilyen kiemelkedő személy életét. Ezt hallva egymásra néztünk, de apa e pillanatban még nem világosította fel őket. Semmi értelme nem volt lerontani egy teljes gyógyulás esélyeit. Különben is, a Kollektívának minden létező Szürkére szüksége volt – inkább, mint amennyire a Bíborokra, bár ezt soha senki nem mondaná ki.

Valaki nagy sebbel-lobbal berontott a boltba, és letérdelt mellénk. Miss Pink néven mutatkozott be, vermillioni gyakorlaton lévő kezdő mintásnő volt. Látva, hogy hány szín van a Szürke homlokára írva, gúnyosan nézett apára, aki halkan elmagyarázta neki a rossz folt dolgát.

– Tréfál? – kérdezte Miss Pink, és láthatóan elfogta az idegesség, mintha egy ilyen gyalázatos törvénysértő puszta közelségétől ő maga is bűnössé vált volna. 

– Még soha nem beszéltem ennél komolyabban. Felismeri őt?

– Nem közülünk való – jelentette ki Miss Pink, miután közelebb hajolt a férfihoz. – Talán egy Szürke, akinek útban az újraindítás felé nincs vesztenivalója. Lássuk csak.

Kigombolta a Szürke ingét, hogy felfedje az irányítószámát, de a szépen behegedt számot részben eltakarta egy másik, hamuszürke heg. A szerencsétlen törvényszegő, nem bízva a rossz foltban, a személyazonosságát is megpróbálta elrejteni.

– LD2-nek látszik – gondolkodott hangosan apa a foltos bőrt vizsgálva –, de a többit nem tudom elolvasni.

Miss Pink megfogta a Szürke bal kezét, és rámeredt. A második ujj hegye az első ízületnél gondosan le volt vágva, elérhetetlenné téve a körömágyi azonosítót. Akárki volt is ez az ember, nem akarta, hogy megtudjuk, kicsoda.

– Mit gondol, miért ájult el? – kérdezte Miss Pink, miközben kitöltött egy visszajelzés nyomtatványt, hogy folytathassuk az utunkat.

Apa vállat vont.

– Talán penész.

– Májmételykór?

Ezt túl hangosan mondta, mire komikus tülekedés indult meg az ajtó felé: a penész elkapásának fenyegető réme felülkerekedett a természetes kíváncsiságon és a jó modoron. Még sohasem láttam, hogy egyszerre nyolcan akarnának kijutni egy ajtón, de itt ez sikerült. Húsz másodperc leforgása alatt egyedül maradtunk.

– Valójában nem tudom – szólalt meg apa a maga vagányul humoros stílusában – , mi volt a baja, de biztos, hogy nem penész. Megkockáztatom, hogy egy verőértágulat okozhatta a rosszullétet. Én egy paletta Gervais sajt körüli halvány sárgát javasolnék a gyógyulás elősegítésére, de talán hasznos lenne öntudatlan állapotban tartani a beavatkozás idejére. Hacsak – tette hozzá – nem a penész bánt el mégis vele.

– Úgy van – felelte elgondolkodva Miss Pink. – Ezzel a lehetőséggel továbbra is számolnunk kell.

Ezzel elhallgatott. Senki sem szeret a penészről társalogni.