Hazaút

2.6.23.02.935: Lakók nem tarthatnak házi kedvenceket a szobájukban.

És most itt lehet engem megtalálni. Fejjel lefelé egy jateveóban, az elmúlt négy nap eseményein merengve, és azon, hogy hogyan lehettem olyan hülye, hogy megtagadjam magamtól azt a számtalan lehetőséget, amellyel elkerülhettem volna ezt a sorsot. A halál nem ijeszt meg, mint a legtöbb embert, ellenben a hattyúktól, az újraindítástól, a kínos társadalmi helyzettől és a veszteségtől nagyon is félek. Az apám elvesztésétől, Jane elvesztésétől, de legfőképpen a potenciális kötelezettségem elvesztésétől. Nem a kromatikus kötelezettségemről beszélek, hanem a valódi igazsággal és igazságossággal szembeni kötelezettségemről, amely mélyebb és erősebb, mint amit ezer Szabályzatban találnék. Szert tettem egyfajta felvilágosultságra és céltudatosságra, és újra elvesztettem. De ha csak rövid időre is, az enyém volt.

Kezdett besötétedni. Nem a jateveo belsejében lévő sötétségre gondolok, hanem egy mindent beburkoló sötétségre, amely feketébb az éjszakánál, de sem mélysége, sem ideje nincsen. Ez volt az. És ha jelentenem kellene, hogy milyen a halál, csak egy szót mondhatok rá: színtelen. De furcsa módon mégsem volt egészen az. Kisvártatva, valahol pár másodperc és egy évszázad között, halvány fénycsík jelent meg előttem, és egy pillanatig azt hittem, hogy ez most az újraszületés. Talán egy másik pártól fogok egy másik szektorban újra megszületni, hosszú idővel azután, hogy egy rég elfeledett Edward Russett odaveszett egy leletfeltáró expedíción valahol a semmi közepén.

De nem lett ebből újraszületés. Én voltam az, a régi én, amint köhögve-köpködve kiúsztam egy résen át a fa emésztőgumójából. Éreztem, hogy valaki az orromra tapasztja a száját, és kiszívja belőle a folyadékot, és miután kiöklendeztem a gyomromat megtöltő, és a torkomat égető trutymót, végre kinyitottam a szemem. Jane arcát láttam, amint aggódva figyeli az arcomat. A fa tönkjén ültünk, Jane a kezében fogta a kiélezett krumplihámozóját, amivel felhasította az emésztőgumót. A jateveo tessék-lássék kapkodott felénk, de nem tett kárt bennünk.

– Fúj! – fintorgott Jane, miközben ujját a fülembe dugta, hogy kitisztogassa. – Bűzlesz.

Újra rám jött az öklendezés, mire a kezembe nyomta a vizespalackját. 

– Öblögess.

Meghúztam a palackot, és kiköptem a számat megtöltő undorító folyadékot.

– Majdnem bementél oda? – kérdezte. – Időbe telt bejutni a gumóba.

Bólintottam.

– Az egész életem felvillant előttem. Az utolsó négy nap mindenképpen – ami talán egyremegy.

Megölelt.

– Sajnálom – el kellett volna magyaráznom. Ez is része a címlapsztorinknak. De ide hallgass, komoly döntésre jutottam: ez az utolsó alkalom, hogy megpróbállak megölni.

– Ígéred?

– Abszolút. Valójában ha úgy adódik, megpróbálhatom megmenteni az életedet. És ha egyszer is újra megfenyegetnélek, felhatalmazlak, hogy hordjál le alaposan.

És megint mosolygott.

– Hívhatsz a nevemen is akár – ígérem, nem ütlek meg. Nem akarsz megcsókolni?

Így hát megcsókoltuk egymást ott, a jateveofa árnyékában, az emésztőnedvtől ragacsosan, miközben még egy óra sem telt el a Kollektíva legsötétebb titka óta. Emlékezetem szerint minden ízében olyan jó volt, amilyennek elképzeltem.

– Lehet, hogy nehezen fogok hozzászokni az új Jane-hez – mondtam. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez a hetykeség illik hozzád.

– Csak akkor leszek ilyen, ha kettesben vagyunk. Eltörted valamidet?

– Azt hiszem, ráestem valamire. Valami olyasmire, amit a jateveo nem tudott megemészteni. Megnéznéd?

Jane megnézte, és nevetett.

– Mi az?

– Egy kanál vagy villa, vagy valami baloldalt beleállt a fenekedbe.

– Hát ez remek. Húzd ki… AÚÚ!

– Bocsánat, mi mondtál?

Ezen kuncogtunk, aztán kipukkadt belőlünk a nevetés, és végül már hahotáztunk. A körülményeket tekintve nem helyénvalóan, de megkönnyebbültünk tőle.

– Tényleg szükség volt rá, hogy eledelt csinálj belőlem? – kérdeztem.

– Courtlandet ölettük meg, te mafla, nem valami szerencsétlen Deltát, akivel a kutya se törődik.

– Maflának neveztél?

Idegesen megvakarta a fülét.

– Nem baj?

– Nem. De persze magadat is odaadhattad volna eledelül. 

– Mit képzelsz, megőrültem? Oké, elmondom, mi történt: egy jateveo elkapott téged, mire Courtland az élete kockáztatásával megpróbálta felhasítani a gumót, és kiszabadítani, de közben ő is belezuhant ugyanabba a fába. De mivel nem volt több emésztőnedv, ami fékezte volna a zuhanását, kitörte a nyakát. Egy pillanat alatt vége volt.

– Mit szólsz ahhoz, hogy Courtland hősi halált halt? – fűztem hozzá.

– A legjobb olyasmit hazudni, amit az emberek el akarnak hinni – felelte Jane.

Az volt a szerencsém, hogy a fa viszonylag fiatal volt; rengeteg, de csupa rövid horgas tüskével a kevés, de hosszú helyett. Ennek ellenére a lábam és a karom még most is fájt, és az emésztőnedvek marták a sebeimet. Boldog voltam, amikor végre elértünk a patakhoz, ahol lemoshattam magam, és kicsavarhattam a ruháimat. Amikor ezzel végeztem, elindultunk a hosszú úton vissza, a meredek lejtő aljához és a flaktoronyhoz.

Sokáig nem szólaltunk meg, mindketten el voltunk foglalva emésztő gondolatainkkal. Zavarbaejtő dolog hirtelen újraértékelni mindazt, amit tudunk, az új tudás fényében korszerűsíteni a felfogásunkat, és rájönni, hogy mindaz, amit igaznak és igazságnak véltünk, alig volt több jól kidolgozott képzelgésnél. Legfőképpen az járt az eszemben, hogy mit szenvedett az anyám attól, ami megkövetelte, hogy penész legyen. Csak annak örültem, hogy nem apám volt a kezelő mintása.

– Miért kellett megölniük az összes újraindítandót? – kérdeztem végül, megtörve a csendet. – Miért nem lehetett átnevelni őket, ahogy állították?

Jane gondolkozott kicsit.

– Régebben azt gondoltam, hogy az egész rendszer legszellemesebb része az, ahogy a szín és a mandátum egymásba fonódik. A Szabályok diktálnak az életünk minden vonatkozásában, de a spektrum iránti odaadásunk hitelességet és jelentőséget kölcsönöz nekik. De aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy az egész talán sokkal, de sokkal egyszerűbb, és hogy a Szabályok bonyolultsága és a szigorú kromatikus hierarchia egy nagyobb gazda szolgálatára rendeltettek.

– És mi lenne az?

– A folyamatos fenntarthatóság. Egy közösség, amelyben mindenkinek megvan a maga helye, ahol mindenki tudja, hogy hol a helye, és mindenki szünet nélkül azon dolgozik, hogy fenntartsa a folytonosságot. Ha tárgyilagosan végiggondolod, hogy a társadalom fő célja inkább a hosszú élettartam, mint a tökéletesség, akkor minden lesilányul a cél eléréséhez szükséges eszközzé. Ahelyett, hogy megvárnák, amíg bebizonyosodik egy lakosról, hogy különbözik, idejekorán megjelölik, és mintegy óvintézkedésként újraindításra küldik. Ha végiggondolod, belátod, hogy az egész elképzelés roppant szellemes.

– Én lennék az első, aki tapsol, ha a dolognak nem lenne az „ártatlanok legyilkolása” vonatkozása – mondtam. – De mihelyt elmondjuk az igazságot mindenkinek, a Központ kénytelen lesz magyarázatot adni. Elvégre a Szabályok mindenkire vonatkoznak, tekintet nélkül színre vagy pozícióra. Ha az igazgató tud Nagy Sáfrányról, akkor őt személy szerint felelősségre lehet vonni.

– Majdnem biztosan. De a Központot sokan védik. Prefektusok, Kölcsönös Ellenőrzés, Nemzeti Szín – és az éjjellátók. Óvatosan kell eljárnunk, és nem szabad nyomokat hagynunk.

– Van valami terved?

– Volt, de Ochre és Zane nélkül nem nagyon tudom, merre induljak el. Felkészültem a hétfői újraindításra, de lehet, hogy csak a Kollektíva egy távoli szögletébe megyek az útszalagon, és csatlakozom a szakadtakhoz, vagy ilyesmi.

– Hétszáz érdemet fogsz kapni, amiért eljöttél velem Nagy Sáfrányba, így már csak százat kell szerezned – emlékeztettem. – Apa ezerrel tartozik nekem, és Tommónál is kinéz valami. Ennyivel már elintézhetjük, hogy teljes lakhatásod legyen.

– Több értelme lenne még a közelben maradni – felelte elgondolkodva, aztán egy darabig csendben voltunk, mert a délután forró volt, sietnünk kellett, és fölfelé kapaszkodni a meredeken sokkal nehezebb volt, mint lefelé ereszkedni.

– De azért van valami jó hír is? – kérdeztem, amikor végre túljutottunk az utolsó kanyaron, és megláttuk a flaktornyot.

Rám nézett, és elmosolyodott.

– Azt hiszem, a választ a kiskapu-rendszer adja meg. Apró változásokat bizonyos fokú kijátszás révén lehet elérni. A Szabályokat fogjuk használni a szabályok megváltoztatására.

– Ellenszegülés a szabályok betartásával?

Bólintott.

– Jól hangzik. Hogy kapcsoljuk ki Nagy Sáfrányt? Úgy értem, ennek kell lennie az első és legfontosabb dolognak, nem?

– Talán nem. Mielőtt bármivel megpróbálkozunk, tudnunk kell, mi ellen lépünk fel.

– De ha nem teszünk valamit, ezrek fognak meghalni!

– És milliók, ha kudarcot vallunk. Nem szabad hibáznunk, Eddie. Szerinted milyen gyakran fordul elő, hogy egy éjjellátó Szürke és egy lelkiismerettel megáldott potenciális Vörös prefektus rájönnek, hogy változtatni akarnak dolgokon, méghozzá együtt? Ha valami meggondolatlan, elhamarkodott vagy nem átgondolt dolgot csinálunk, egyszerűen elhallgattatnak bennünket. Évszázadokba telhet, mire egy újabb Rendszer ellenes kísérletre sor kerülhet. A kísértetekről folytatott meggondolatlan beszéd ezernyolcszáz embert ölt meg Rusty Hillben. Százhetvenhat évvel ezelőtt a teljes Déli Zöld Szektor áldozatul esett a penésznek. Mit gondolsz, mi történt, hogy így kellett végezniük? Lázadás az egész vonalon? Vagy egyetlen nem helyénvaló szó? Azt az egyet biztosan tudjuk a Központról, hogy nem az önuralmukról híresek.

Elhaladtunk a flaktorony mellett, majd föl a dombtetőre. Akkor értünk a bíborszínű fához, amikor az árnyékok hosszabbodni kezdtek. Én lassabban mentem, ezért késésben voltunk. Csak reménykedtem, hogy Tommo megvár bennünket.

– Na és mi a te terved? – kérdezte Jane.

Ezen már gondolkoztam.

– Itt maradni Kelet-Kárminban, és Vörös prefektussá válni.

Mosolygott.

– Neked belül, nekem meg kívül lehet még tanulni valónk. Tervet készíteni. És amikor eljön az ideje – lecsapni.

– Az élet tehát a szokott módon megy tovább? – kérdeztem.

– Az élet pontosan úgy megy tovább, ahogy általában. Ugyanazok a régi kromatikus frázisok hajnaltól alkonyatig.

Hirtelen megtorpantam.

– Mi van, tökfej?

– Egy bökkenő.

– Nagy?

– Mint egy elefánt. Feleségül kell vennem Violetet.

– Igen, kíváncsi voltam, mikor fog eszedbe jutni ez a csúfság.

– Jane.

– Tessék.

– Hozzám jössz feleségül?

– Nem úgy van, hogy már elígérkeztél Violetnek?

– Én soha nem ígértem senkinek semmit.

– Az apád meg fogja tiltani.

– Meg tudom őt győzni. És gondolj csak bele: ez úgy feldühítené a deMauve-okat, mint semmi más a világon.

– Benne vagyok – felelte Jane habozás nélkül. – Rád bízom, hogy mikor jelented be.

És megint csókolóztunk. Csupa gyengédség, elmondhatatlan jó érzés volt. Több is, mint pusztán testi; két, nagyszerű eszményeket és egy Nagy Tervet dédelgető fiatal között zajló beszélgetés volt. A valakihez való tartozásról, titkokról, partnerségről, elköteleződésről szólt. Egyébként sem olyan csók volt, mint a korábbi: nem érződött rajta a jateveo nedve. És amikor szétváltunk, Jane továbbra is ott állt lehunyt szemmel.

– Mmm – mormolta –, ez jó volt. Figyelj csak, miért nem lógtál meg tegnap, és mentél haza Jade-under-Lime-ba? Tudom, hogy Violet lefújta az egész Constance-tervet, de neked nem kellett volna kockáztatnod Nagy Sáfrányt.

– Pontosan ezt mondta Stafford is.

– Ó! Tényleg? – kérdezte gyanakodva. – És mit mondott?

– Azt mondta, hogy soha ne becsüljem le a romantikára való képességemet, bármilyenek legyenek is a körülmények.

– Apák! – horkant fel Jane. – A tiéd is beleüti az orrát mások dolgába?

– Te Stafford lánya vagy? Azt hittem, hogy ő G8.

– Az.

– De te G23 vagy.

Jane sóhajtott.

– A G-kód nem vezetéknév. A G-kód a címünk.

– Ezt nem tudtam. De az is igaz, hogy sohasem törtem magam, hogy megtudjam – tettem hozzá.

– Ne aggódj, ez afféle kromatikus dolog – felelte. – Senki sem töri magát a Szürkék miatt. És kösz.

– Mit?

– A tökéletes első randit. Nagyon jól éreztem magam.

– A második randinkra azt találtam ki, hogy romboljuk le az egész Kollektívát, és egy olyan rendszert tegyünk a helyére, amelyik a fair play, az egyenlőség és a valóban harmonikus együttélés elvén alapul. Mit szólsz hozzá?

– Szuper! – vágta rá, és játékosan a vállamra csapott.

Az utolsó fél mérföldet futva tettük meg Bleak Pointba, mert a T-modell még ott állt. A nap már csaknem hüvelykujj szélességre volt a dombtetők fölött – ha nagyon gyorsan repesztünk, akkor még a teljes besötétedés előtt visszaérhetünk a gátakhoz. Így is kint rekedünk éjszakára, de legalább közelebb leszünk.

– Végre! – kiáltotta Tommo, látva, hogy futva közeledünk. – Tudjátok, hogy mennyi az idő? Nyolc óra múlt!

– Kösz, hogy megvártál!

– Még hogy megvárt! – szólt közbe Violet. – Fafejű Cinnabar nem is tud vezetni.

– De te sem.

– Én Bíbor vagyok, nem foglalkozom ilyesmivel – vágta rá gőgösen Violet.

Jane utasította Tommót, hogy kurblizza fel a motort, ami öt perc küszködés után végre köhögve életre kelt. Jane nem is vesztegette az időt, kitolatott a kocsival, majd teljes gázzal megindult Kelet-Kármin felé.