A prefektusok

1.1.06.01.223: A prefektusi pozíciót csak olyanok tölthetik be, akik 70 vagy annál nagyobb százalékban képesek érzékelni. Alkalmas jelölt hiányában helyettes prefektus nevezhető ki a megfelelő szinten érzékelő személy megtalálásáig.

 

A szalonba visszatérve a prefektusokat egy Travis Canaiyról és az ő levélégetéséről folyó tanácskozásban találtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy halott emberek postájától megszabadulni inkább közszolgálatnak tekinthető, mint bűnnek. És ami még érdekesebb, észre kellett vennem, hogy a Tanács a távollétemben elcsente az összes kockacukrot. Amilyen udvariasan csak tudtam, kitöltöttem a teát, de a kezem remegett. A prefektusoktól ideges lettem – főleg mert voltaképpen nem tettem semmi rosszat.

– Nos, Russett úrfi, mire számíthatunk tőled? – kérdezte deMauve főprefektus.

– Igyekezni fogok, hogy a rövid itt tartózkodásom alatt méltó és hasznos tagja legyek a Kollektívának – vágtam rá automatikusan a Szabvány Választ.

– De még mennyire hogy igyekezni fogsz – válaszolta. – Kelet-Kárminban nincs helyük henye léhűtőknek és ingyenélőknek – közölte mosolyogva, ám én annak vettem, ami volt – fenyegetésnek.

– Az utazás nagy kiváltság – folytatta –, de vezethet a diszharmónia terjedéséhez is, a penészről nem is beszélve. Te, Russett úrfi, miért utazol?

– Az a helyzet, uram, azért vagyok itt, hogy székszámlálást végezzek.

Összenéztek.

– Utasítást kaptál rá?

– Igen, uram.

– Sally biztosan segíteni akar majd benne – mormolta Yewberry.

– Az alázat újrahangolása miatt került rá sor? – kérdezte deMauve a jelvényemre vetve egy pillantást.

– Igen, uram.

– Remélem, tanulni fogsz belőle, Russett úrfi. Nagy szégyen lenne az őseidre, ha hagynád veszendőbe menni mindazt a Vöröset, aminek a megszerzéséért keményen megdolgoztak, nem igaz? 

– De igaz, uram.

A Russett család botránya bosszantóan közismert volt. Három nemzedékkel ezelőtt egy számottevően több Vörössel, mint ésszel bíró különc ős úgy döntött, hogy egy Szürkét vesz feleségül. Piers Burgundynak hívták, prefektus volt, és az Első Vörös távoli rokona. A házasságban elveszett a neve és a színe, és az alig 16 százalékra felhígult érzékelése, amely megjelent a fiukban, a Rozsdabarnába való dinasztikus visszaminősítést jelentett. Azóta szüntelenül próbáltuk visszaszerezni az elvesztett társadalmi pozíciónkat. Az egész ügy még mai mércével mérve is hihetetlenül botrányos volt, de nem mondott ellene a Szabályzatnak. Szerelemből házasodni nem volt tilos, csak éppen nem volt semmi értelme. Ha azt akarod, hogy az unokáid gyűlöljenek, házasodj lefelé a Spektrumon, tartotta a mondás.

Amíg körbeadtam a teát, a prefektusok egymással beszélgettek, majd hirtelen mind egyszerre elhallgattak. Jane érkezett a fánkokkal. Yewberry és Turquoise arcán valami bizonytalan aggodalom látszott, és Jane közeledtére hátrahőköltek kicsit. Ekkor értettem meg, hogy Jane gyűlölködése egyetemes érvényű volt – nemcsak engem gyűlölt, hanem mindenkit, aki magasabb állású volt. Ez azt jelentette, hogy az irántam tanúsított ellenszenve nem személyes jellegű volt, és ez megengedett számomra legalább egy csöppnyi csalóka reményt – valamit, amire mindenesetre lehetett építeni.

– Köszönjük, Jane – szólalt meg deMauve, aki egyedül nem látszott gyanakodni Jane-re.

– Uram – válaszolta a lány, és letette az édesen illatozó, forró fánkokkal tele tálat az asztalra. Yellow és Turquoise eközben óvatosan figyelték.

– Kanál elcsomagolva, és indulásra készen? – kérdezte Yewberry szükségtelenül provokáló stílusban.

Jane megvetően ránézett, bólintott, de inkább megszokásból, mint udvariasan, és kisétált.

– Na, ennek csak a hátát szeretem látni – mormolta Yewberry.

– Antiszociális volta ellenére keményen dolgozik – jegyezte meg deMauve. – És az orra nagyon fitos – tette hozzá.

– Nagyon – értett vele egyet Turquoise.

Abbahagyták a csevegést, és mohón nekiestek a fánkoknak.

Nem tartottak volna jól neveltnek, ha invitálás nélkül velük tartottam volna, így aztán csak ültem csendben, kezemet illedelmesen összekulcsolva az ölemben. Ismét Jane járt az eszemben. Yewberry megjegyzése arról, hogy „elcsomagolta-e a kanalát”, csakis az újraindítására vonatkozhatott. Sok mindent nem vitt oda az ember magával, de egy kanalat mindig. Akárcsak Travis Canaryt, Jane-t is arra szánták, hogy az Éjszakai Vonattal elutazzon Smaragdvárosba, hogy tanuljon egy kis jó modort.

– De jó fánkot tud sütni – állapította meg Yewberry, és vett egy újabbat.

– Akár egy érdemet is megérhet – tódította Turquoise.

– Az nem segítene rajta – felelte Yewberry, mire mindhárman nevettek.

– Russett úrfi – mondta deMauve, leöblítve a fánkot egy korty teával –, azt hiszem, a biztonságos megőrzés érdekében el kell kérnem a visszaútra szóló jegyedet. Vannak bizonyos egyének a faluban, akik csak azt lesik, hogy hogyan telepedhetnének le illegálisan nálunk. Mellesleg kért már valaki arra, hogy add el neki a jegyedet?

– Nem, uram – válaszoltam gondolkodás nélkül. Dorian titkos ajánlata csak maradjon meg annak, ami – titoknak.

– Kapsz tőlünk tíz érdemet, ha jelented, hogy ki kér erre.

– Emlékezetben tartom, uram, köszönöm.

– Nagyon helyes. Nos, akkor add csak ide.

– Én… ööö… meg szeretném tartani, ha ön is helyesnek tartja.

– Nos, a legkevésbé sem tartom helyesnek, Russett – csattant fel deMauve. – Talán azt hiszed, hogy mi itt a Végeken elhanyagoljuk a kötelességeinket? Ha a Szabad Visszatérésedet ellopnák, igencsak korlátozva lenne az a képességed, hogy fejleszd magad.

Igaza volt. A Szabályzat egy kiskapujának köszönhetően egy Szabad Visszatérést sohasem lehetett megkérdőjelezni vagy visszavonni, és felbecsülhetetlen értéket jelentett annak, aki illegális áttelepüléssel próbálkozott – ezért ajánlott fel nekem Dorian kétszáz érdemet.

– Nem, uram, de…

– Semmi de – reccsent rám Yewberry prefektus. – Tedd, amit a főprefektus mond, különben fontolóra vesszük, hogy vádat emeljünk ellened Égbekiáltó Arcátlanság miatt

Mindhárman rám meredtek, én pedig a rosszalló tekintetüktől megsemmisülten odaadtam a jegyemet.

DeMauve szó nélkül elvette, és zsebre tette.

És épp ebben a pillanatban apám visszajött, mire mindannyian felálltunk. Úgy tűnt, valamin vitatkoznak Mrs. Gamboge-dzsal.

– … és szerintem ez szimulálás – jelentette ki Mrs. Gamboge. – Akinek más a véleménye, az nyilván nincs tisztában azzal, hogy a Szürke megállás nélkül képes a dolgokat meghamisítani, és valótlanságokat állítani.

– Téved – felelte apám, az illendőség kedvéért továbbra sem emelve fel a hangját. – Fenntartom, hogy meghűlés, és mint ilyen, III. Függelék – törvényes munkahelyi hiányzás. 

– A temérdek üzemi baleset miatt kénytelenek vagyunk nyomást gyakorolni a munkaerőre – vágott vissza a nő főleg deMauve kedvéért. – A fiatalabb Akromatikusok közül pedig senki még csak nem is közelít a tizenhatodik évéhez. Egy erős náthajárvány gazdaságilag katasztrófába sodorhatja a falut.

– Ennél még nagyobb bajt is okozhat – jelentette ki apa ezúttal határozottabb hangon. – A meghűlésből tudvalevőleg kifejlődhet egy P-variáns penész, ami ha nem kezelik megfelelően, súlyos járvánnyá terebélyesedhet.

Nem túlzott. Sok évvel ezelőtt egy incidensben a Déli Zöld Szektor minden egyes lakója a penésztől halt meg, és a Szektor csak mostanában kezdett újra erőre kapni. Hogy a meghűlés volt-e az oka vagy sem, csak sejtésekre hagyatkozhattak, de a penészjárványok rendszerint bosszantóan banális módon kezdődtek.

Szerencsére a formális bemutatkozás megmentette apát attól, hogy a vita elmérgesedjen.

– Elnézést kérek a távolmaradásért – mondta, miközben előrenyújtott kézzel elindult a többiek felé. – Holden Russett főfelügyelő, Ünnepi Kisegítő Mintás.

– George Stanton deMauve főprefektus.

DeMauve ezek után bemutatta a prefektusokat apámnak, aki meg-hajolt, és kezet rázott Turquoise-zel, majd Yewberryvel, aztán megkért, hogy hozzak teát neki és Mrs. Gamboge-nak is. Továbbítottam a kérést Jane-nek, aki szó nélkül visszatette a vízforraló kannát a gázra.

– Útban ide láttak szakadtakra utaló jeleket? – hallottam visszatérőben Mr. Turquoise hangját.

– Semmi ilyesmit. Ilyen messzire is eljutottak?

– Az ember sohasem lehet elég óvatos. Két évvel ezelőtt húsz mérföldre innen vonaton utazók voltak kitéve gúnyos megjegyzéseknek és illetlen gesztusoknak. Egy hónappal később egy Kékvárosból érkező rendőrkülönítmény bukkant egy táborhelyükre, de addigra szerencsére belepusztultak a Kórba. Errefelé a szakadtak különösen fogékonynak látszanak a penészre. Valószínűleg a párás időjárás az oka.

– Hogy őszinte legyek, így a legjobb nekik – jegyezte meg Sally Gamboge.

– Mifelénk néhány monokróm fundamentalista a színes üzemanyagcsöveket és hasonlókat szokta megtámadni – mondta apa. – De egy ideje már felhagytak vele.

– Ünneprontók – morogta Yewberry.

– Félelmetes ügy – bólintott apa. – Ochre végzetes félrediagnosztizálása.

– Valóban – ismerte el deMauve komoly hangon. – Egy mintás elvesztése mindig sajnálatos, a félrediagnosztizálás pedig tragikus pazarlás. De lehet, hogy ez volt a legjobb. 

A másik két prefektus kényelmetlenül feszengett, én meg a homlokomat ráncoltam.

– A legjobb? – visszhangozta apa. – Hogy lehet az?

Turquoise szólalt meg, gondosan meegválogatva a szavait.

– Voltak… szabálytalanságok a falu mintásával kapcsolatban – válaszolta Turquoise, a Koloriumban tárolt nagy számú gyógyító színre utalva. Egy Kromatikológus ezernyi különböző színt is tarthatott magánál – jóval meghaladva apám kis utazókészletét.

Apa megkérdezte, miféle „szabálytalanságokra” gondol, de deMauve azt javasolta, hogy teázás után találkozzanak a Koloriumban, és ott beszéljék meg a dolgot.

– Rendkívül kényes ügyről van szó – tette hozzá Mr. Turquoise.

– Látta a villámcsapdánkat? – kérdezte Gamboge, gyakorlottan váltva témát, miközben deMauve kivette a harmadik fánkját.

– Nehéz lenne nem észrevenni – felelte apám zavartan. – Igazán lenyűgöző.

– Errefelé sűrűn villámlik – folytatta Gamboge. – Rendszeresen szoktunk gyakorlatozni. Minden utasítást megtalál a konyhaajtó hátulján kifüggesztve.

Kis hallgatás következett.

– Úgy értesültem – szólalt meg deMauve feszült figyelemmel nézve apámra –, hogy ma reggel tanúi voltak egy incidensnek a Nemzeti Szín boltjában.

– Gyorsan terjednek a hírek.

– A vermillioni Sárga Prefektus táviratozta meg nekünk.

Apa elmondta, hogy valóban ez történt, és röviden elmesélte, mi zajlott le a festéküzletben, amit a prefektusok nagy figyelemmel hallgattak.

– Értem – mondta deMauve, amikor apa a beszámolója végére ért. – A beszámoló szerint a Szürke, aki elkövette a felháborító foltcserét, röviddel azután, hogy elszállították a saját Koloriumába, áldozatul esett a penésznek. Azt kérdezték, hogy tud-e valamit, ami fényt vethet az illető személyazonosságára.

Bejött Jane egy kanna frissen főtt teával és újabb csészékkel, és mindent rendkívül lassan csinált, hogy hallhassa a beszélgetést.

– Egy LD2 volt – felelte apa percnyi gondolkodás után.

– Nyolcvankét LD2 van az országos nyilvántartásban, időbe fog telni, amíg mindet lenyomozzuk – jegyezte meg Gamboge. – A mi tizenkettőnk közül egyikre sem illik rá sem az életkor, sem a személyleírás. A Bíborokat értelemszerűen nem kértük fel, hogy igazolják magukat, ezért nem tudják, mikor érkezett, sem hogy honnan.

– Akkor sajnálom, nem tudok segíteni – mondta apa.

– Nincs valami más támpont? – unszolta Gamboge. – Valami, amit meg szeretne osztani velünk? Valamelyikük? 

– Nincs – felelte apa.

Jane-re pillantottam, aki engem figyelt. Tudta, hogy tudok a rossz-folttal való kapcsolatáról, és ha bárki másról lett volna szó, elmondtam volna. Annak ellenére, amit apa mondott arról, hogy a Russettek nem besúgók, minden érdemre szükségem volt, amit csak meg tudtam szerezni, hogy valami esélyem legyen Constance-nál. Szerette a csokoládét, ami drága volt – különösen a színes közepűek. Ha Jane-t beárulnám, legalább ötven érdemet kapnék.

– Nincs, uram.

Jane abbahagyta a teás cuccok rendezgetését, és csendben elindult kifelé.

– Akkor küldök egy táviratot Vermillionba, és megírom nekik.

Ezek után mindenféle egyébről folyt a csevegés. Apa a fánkból nem kért, de a teából ivott, s közben az egykerekűs pólóról meg arról beszélgettek, hogy a kelet-kármini csapat ezüstérmes lett a tavalyi Vidám Vásáron.

Jane újra bejött. Egy ezüst tálca volt a kezében, rajta egy levélkével.

– Elnézést kérek – mondta amilyen udvariasan csak tudta –, de sürgős üzenet érkezett Edward úrfinak.

– Nekem? – kérdeztem némileg meglepődve, de elvettem az üzenetet, megköszöntem neki, és elolvastam. Aztán betettem a papírt a felső zsebembe. Jane pukedlizett, majd szó nélkül kiment.

– Kér egy fánkot, Russett úrfi? – kérdezte deMauve, mivel ők már teleették magukat. – Nagyon finom, ami azt illeti.

– Szokatlanul... fűszeres – tette hozzá Turquoise.

– Izgalmas ízű – tódította Yewberry.

– Nagyon kedvesek, de köszönöm, nem kérek – feleltem.

Amúgy szerettem a fánkot, de ezúttal kénytelen voltam lemondani róla. A Jane által hozott üzenet így szólt: Ne egyél a fánkból.

 

Ezek után aláírtuk a falu nyilvántartáskönyvét. Név, szülők, irányítószám, visszajelzés, érdemek száma, hány és milyen színeket látunk. Apa az övébe azt írta, hogy „Vörös: 50,23%, az enyémbe meg azt, hogy „nem vizsgált”. Láttam, hogy Travis közvetlenül fölöttünk írta be magát. Egy nagyon befolyásos TO3 4RF irányítószámot adott meg, tehát eredetileg a hagyományosan Sárga Honeybund-félszigetről származott. Ennél is érdekesebb volt, hogy 92 százalékos visszajelzés pontszáma volt. Mintapolgár – egészen addig a percig, amíg föl nem gyújtotta a postai szállítmányokat.

– Elnézést, ha bizalmatlannak tűnök, de nem bánják? Ez a Szabály – szabadkozott Mr. Yewberry. 

Levettük az ingünket, és megmutattuk neki az irányítószámainkat, ő pedig összehasonlította az érdemkönyveinkkel. Aztán még egyszer ellenőrizte oly módon, hogy megnézte a bal kezünk körömágyaiból kinövő fekete-fehér vonalak egyénre jellemző mintázatát, és összehasonlította a személyi nyilvántartásunkkal. Ez kicsit több időbe telt.

Átestünk az ellenőrzésen, majd a prefektusok gyorsan átnézték az érdemekben lemérhető anyagi helyzetünket és visszajelzési pontarányunkat, amit rendben lévőnek találhattak, mivel nem tettek rá megjegyzést. Az én visszajelzésem majdnem 72 százalékosan jó volt, de az érdem pontszámom már kevésbé. Eltekintve a nemrégen kapott büntetésemtől, amiért megpróbáltam javítani a sorbanálláson, általában igyekeztem kimaradni minden rendbontásból, így szedtem össze az ezerkétszázhatvan érdememet. Kétszáz a teljes jogú tartózkodási helyhez szükséges ezer fölött nem volt sok, de legalább ott voltam. Ezzel már jogom volt megházasodni – ha már megcsináltam az Ishiharámat –, vacsoránál repetázni, mintás mellényt hordani, és még rengeteg mindenhez. Apámnak sokkal több érdeme volt, mint az éveihez, a foglalkozásához és a főmegfigyelői státuszához illett volna. Még többje lett volna, de két éve, amikor elvesztett egy mintát, komoly bírságot kapott. Amikor legutóbb beszéltünk róla, apának már csak nyolcezre volt, és minden, ami a hozományomra szánt háromezren felül megmaradt, egy keményfa télikertre volt szánva.

– Hmm – dünnyögte deMauve, miután meglátta apa végösszegét. – Imponáló.

– A feleségemé volt – közölte apa egyszerűen.

– Valóban? – DeMauve láthatóan már nem volt annyira lenyűgözve. – Derék asszony lehetett. Részvétünk a veszteségéért.

– Villám volt? – tudakolta reménykedő hangon Mrs. Gamboge.

Apa nem válaszolt rögtön, bízva abban, hogy nem fogják unszolni, de ezek a prefektusok mások voltak, mint a mieink. Lehet, hogy Vén Magenta bolond volt, sőt egy fenevad, de tudta, mikor kell személyes ügyeket figyelmen kívül hagyni.

– Hattyútámadás? – találgatott Yewberry.

– A penész volt – vetette oda gyorsan apám nyugodt, de erélyes hangon –, és a gyászunk magántermészetű.

– Bocsánatot kérünk – mondta deMauve egyszerűen. Visszaadta a könyveinket, és felállt. – Nem szükséges, és nem fogunk több kérdést feltenni.

Az ajtóhoz mentek, és ott egyenként ünnepélyesen kezet fogtak apával.

– Lehet, hogy beletelik pár napba, míg tisztába jönnek az itteni szokások furcsaságaival, de majd útba igazítom – mondta deMauve. – Az öltözködési szabályokon enyhítettünk, és a keresztnév általánosan elfogadható, de továbbra is ragaszkodunk a nyakkendő fél Windsor megkötéséhez, és az étkezésekről való elkésést nem tartjuk megengedhetőnek. Kötelező sport lányok számára a fallabda és a gyeplabda, fiúk számára a krikett és a fogócskafoci. Választható sportok a tenisz, az extrém tollaslabda, a krokett, a karikákba ájulás és az evezés.

– Van egy kellően széles folyójuk? – kérdezte apa, aki odahaza gyakran eljárt evezni.

– Főleg elméletben – felelte deMauve. – És van egy kilencvenezer darabos lombfűrész kirakós játékunk az esős délutánokra.

– De valaki elvesztette a képet, és sok van az égből – morogta Yewberry.

– Ezt hívjuk erőpróbának, Mr. Yewberry – jegyezte meg deMauve.

– Mr. Turquoise holnap Hasznos Munkaként fogja bejegyezni Russett mestert, én pedig holnap körbeviszem a faluban az ifjabb Vörös felügyelőt. Az idei Alapítás Napi ünnepségek részeként elő fogjuk adni a Red Side Storyt; ha fellépnének énekkel vagy hangszerrel, Violet lányom meghallgatásokat tart. Van valami kérdésük?

– Van – szólt apa. – Mi az a „karikákba ájulás”?

– Fogalmunk sincs; de a Szabályzatban az áll, hogy fel kell ajánlanunk választható sportként.

Ezzel véget ért. A szokásos udvarias búcsúszavak, meghajlások, kézfogások és távol együtt vagyunk köszöntések elhangzása után becsukódott mögöttük az ajtó, és mi egyedül maradtunk az előszobában.

– Eddie?

– Tessék, apa.

– Tartsd nyitva a szemed és a füled. Láttam már életemben néhány furcsa falut, de ilyet még soha. Egyébként mi volt ez az egész Jane-nel? A prefektusok határozottan félni látszottak tőle.

– Neki nincs veszteni valója, hétfőn mennie kell újraindításra – feleltem egyenesen.

– Á! Így pazarolnak el egy jó orrot – sóhajtotta apa.

Csengettek. Apa ajtót nyitott. Egy fiú jött az üzenettel, hogy újabb baleset történt a linóleumgyárban.

– De nem kell sietni – tette hozzá a fiú szemtelenül. – Hacsak nincs egy mintája, amivel fejeket tud visszavarrni.

Apa borravalót adott az üzenethozónak, majd fogta az úti mintáját, és indulni készült.

– Tartsd nyitva a szemed, Eddie. Az itteni dolgok elég különösnek tűnnek.

– Robin Ochre és az ő „rendellenességei”? 

– Többek között. És még valami.

– Igen?

– Legközelebb, ha a Tanács ellátogat hozzánk, ne tegyél ki annyi kockacukrot.

 

Visszaballagtam a konyhába, ahol Jane épp mosogatott, és megkérdeztem tőle, hogy mit tett a fánkba.

– Jobb, ha nem tudod. És ha azt hiszed, hogy attól, hogy nem köptél be, majd kivételes bánásmódban lesz részed a tudodmi részlegben, akkor jobb, ha észhez térsz.

– Teljesen félreértesz – feleltem, mintha holmi tiltott tudodmi gondolata meg sem fordult volna a fejemben.

– Na persze – vágta rá gúnyosan. – Legközelebb majd azt fogod mondani, hogy a nászéjszakádra tartogatod magad.

– Ez… nem rossz dolog – mondtam lassan, mire nevetni kezdett. Nem velem, hanem rajtam. Megalázó volt. A kényelmetlen kérdés megismétlésével próbáltam védekezésre késztetni. – Hogy jutottál el Vermillionba és vissza ma reggel?

– Nem mentem el – felelte. – Az lehetetlen. És sohasem találkoztunk, emlékszel?

– Nem kedvelsz engem, ugye?

– Az erőfeszítésbe kerülne – közölte. – A közömbösség sokkal, de sokkal könnyebb. Figyelj, tettél nekem egy szívességet, és én is tettem neked egy szívességet. Úgyhogy kvittek vagyunk.

– A kettő nem volt egálban egymással – válaszoltam. – Én megmentettelek egy sor kínos kérdéstől, te meg csak figyelmeztettél, hogy ne egyek a fánkból.

– Ha tudnád, hogy mit tettem beléjük, másképp gondolnád.

– Mit…

– Végeztem – jelentette ki, megtörölve a kezét a konyharuhában, és menni készült. – De ami még fontosabb, mi is végeztünk. Ha még egyszer szólsz hozzám, eltöröm a karod. Ha meg mered jegyezni, hogy milyen aranyos pisze orrom van, megöllek. Ne hidd, hogy csak mondom. Nincs veszteni valóm.

– De te vagy a szobalány. Mi van akkor, ha ki kell keményítened az inggalléromat, vagy ilyesmi?

Bár ne mondtam volna. Mindössze bármi áron, de tovább itt akartam tartani őt, de amit mondtam, az könyörgésnek, sőt kuncsorgásnak hangzott. Amit ő nyomban ki is használt. Teljesen világos volt, hogy ki itt a domináns fél; minden porcikája tekintélyt sugárzott. De nem azt a fajta tekintélyt, amit az ember a születésével készen kap, hanem valami egészen mást. A céltudatosság és erő érzetét.

Egy lépéssel közelebb jött, és egyenesen az arcomba nézett, gondolom, azt fürkészve, hogy van-e bennem rejtett mélység. Aztán, meggyőződve arról, hogy nincs, az ajtó felé indult.

– Ha akarsz valamit, írhatsz nekem pár sort.

Azzal elment, otthagyva engem lelombozódva és némileg összezavarodva. Azt hittem, a Peremvidék komplikációmentes, provinciális hely lesz, de a rövid idő alatt, amit itt töltöttem, titokzatosabbnak és bonyolultabbnak tapasztaltam, mint bármi, amit eddigi, Jade-under-Lime-beli eseménytelen életemben megismertem. Két dolog azonban kedvem szerint való volt. Először is, már nem a pofám beverésével, csak a karom eltörésével fenyegetőzött, amit a jó irányban történő elmozdulásnak értékeltem, másodszor pedig – és ez sokkal fontosabb volt – apa nekem adta a magát Bíbornak színlelő Szürke kanalát. És a kanál hátulján, mint minden más saját kanálon, ott állt bekarcolva a teljes irányítószáma: LD2 5TZ.

Most azt kívántam, bár ne vettem volna róla tudomást, de a dolog már megtörtént. Ajateveo tüskés, horgas végű ágai már ereszkedni kezdtek lefelé.