Érdemtelenségek és Violet

2.3.09.23.061: A semmittevés minden körülmények között tilos.

– Két törött kulcscsont, három kificamodott boka, két törött sípcsont, megszámlálhatatlan zúzódás, egy félig leszakított hüvelykujj, két törött csukló, Gerry Puce combcsontja több helyen is eltört, Lucynek pedig vissza kellett varrni a fülét.

– A fület meg tudom magyarázni. A cserepadon ült, és…

– Csend legyen, Russett!

DeMauve főprefektus összehajtotta a jelentést, és rámszegezte a tekintetét.

– Munsell nevére, mégis mit képzeltél? Hogy első osztályú bosszúállók légióját vezeted egy horda portyázó szakadt ellen?

Ez már félórával később történt: Violet és én a prefektusok üléstermében voltunk, hogy beszámoljunk az akciónkról. A játék általános verekedésbe ment át, és a helyzet pillanatokon belül elfajult. Daisy, miközben megpróbálta visszaszerezni a sípját, eltörte Tommo hüvelykujját, aztán olyan erővel és olyan hosszan fújta, hogy elájult. Doriannek volt annyi lélekjelenléte, hogy lefényképezte, örök időkre megőrizve ezáltal ezt a példátlan esetet. Az erőszakhullámnak akkor lett vége, amikor beütöttem a labdát a Zöld Szoba fallal elkerített területére, ahová senki sem mert belépni.

A játékosok közül csak azok nem kaptak súlyos sebeket, akiknek volt annyi eszük, hogy szétszóródjanak. Amúgy a sérülések nagyjából egyenlően oszlottak meg a két csapat tagjai között, amelyek döntő többségéért Courtland tartozott elszámolással. Odavágott szinte mindenkinek abban a biztos tudatban, hogy mint kapitányt, engem vonnak majd felelősségre az ő akcióiért. Engem is elkaphatott volna, de nem tette; azt hiszem, mielőtt bosszút állt volna rajtam, látni akarta a megaláztatásomat, és hogy érdemtelenné nyilvánítanak. Talán épp ez volt a bosszúja – el akarta érni, hogy újraindítsanak.

A mellettem ülő Violet volt a másik vádlott. A lánycsapat is úgy döntött, hogy semmibe veszi a szabályokat, és üt-vág mindenkit, aki él és mozog – igaz, hogy többé-kevésbé mindig ezt csinálták, csak épp sípszóval legalizálva. 

DeMauve egy emelvényen ült, előtte és alatta félkörben a Tanács tagjaival. Megnyúlt arccal, fejcsóválva, vádló cicegéseket hallatva kísérték figyelemmel deMauve szavait. Violet és én azonmód sárosan és véresen ültünk ott. Én megúsztam zúzódásokkal, Violet tarkóján pedig sietősen kellett összeölteni egy hosszú, mély vágást. A ma reggel még minden szempontból tökéletes haja mostanra összetapadt a vértől.

– Puce többszörös combcsont törése két hét alatt fog rendbe jönni, és minden, a munkából kieső nap elveszett idő a Kollektíva számára – jelentette Turquoise komoran. – Finbarr Gardénia kulcscsontja átszúrta a bőrét – lehet, egész életére féloldalas marad. Mit mondasz erre?

– Tessék? – kérdeztem vissza, mert újból a talicska járt az eszemben.

– Azt kérdeztem, hogy érzed magad, ha erre a sok sérülésre gondolsz – felelte ingerülten Turquoise.

– Sokkal rosszabb lett volna, ha nem vezetem be a priority sorbanállási rendszeremet – válaszoltam a pillanat hatása alatt.

– Rögtön rátérünk a sorbanállásodra is – dörrent rám Gamboge, aki amióta csak beléptem, villámló szemekkel, fenyegetően nézett rám. – És ne feledkezz meg róla, hogy hol vagy.

– Violet – fordult deMauve a lányához –, neked van valami mondanivalód?

– A lánycsapat csak önvédelemből tette, amit tett – felelte Violet nagy ártatlanul. – A fiúcsapat teljesen megőrült – nem tehettünk mást, ha el akartuk kerülni a még súlyosabb sérüléseket.

– Ezt figyelembe fogjuk venni, de a tanúk állítása szerint mindkét csapat verekedett a sípszó elhangzása után – és a te csapatod majdnem olyan súlyos sebeket okozott, mint Russetté – mondta az apja.

– Ebben nincs semmi rendkívüli – mutatott rá Violet. – Nem lenne ez a Fiúk-Lányok mérkőzés, ha nem zúznánk szét pár sípcsontot, és nem okoznánk egy-két agyrázkódást.

– Azt lehet, de csak addig, amíg a labda játékban van – szögezte le Sally Gamboge prefektus, aki gondosan áttanulmányozta a Szabálykönyvet, hogy jobban megértse a pályán történő erőszakos megmozdulások szabályozását. – Attól kezdve, hogy figyelmen kívül hagytad Daisy sípszavát, személyes felelősség terhelt a csapatodért.

– Benned különösen is csalódtunk, Violet – fűzte hozzá Yewberry. – Russett nyilvánvalóan egy felelőtlen, ostoba Középlakó – neked kellett volna több eszednek lennie.

Láttam, hogy Violetet csendben eszi a méreg. Mindketten tudtuk, hogy kit kell valójában hibáztatni, de a szabály az szabály, és Courtland többé-kevésbé érinthetetlen volt. Kénytelenek leszünk elfogadni, amit kimérnek ránk. Nem egészen értettem, Jane miért vetette bele magát a csetepatéba, de aztán rájöttem: míg Courtland azért rendezte ezt az egész felfordulást, hogy engem megbüntessen, Jane a prefektusokkal akart kiszúrni. Az incidens hatással lesz az évvégi jelentésükre, és ami még fontosabb, a Központtól kapott béke osztalékukra. Egy agresszió-mentes év tízezer rendkívüli érdemet jelentett, egy mozgó skálán megosztva a prefektusok és a falu között.

Turquoise mindkettőnket megkért, hogy egy percig várakozzunk odakint, mire fölálltunk, bűnbánóan meghajoltunk, és kivonultunk.

– Te hülyegyerek – támadt rám Violet, mihelyt becsukódott mögöttünk az ajtó. – Gondom lesz rá, hogy ezért még megfizess.

– Mit fogsz csinálni? – kérdeztem. – Kitiltasz a zenekarból?

– Első lépésként – válaszolta bosszúsan, amiért nekem jutott eszembe először –, de azt is megmondom a közeli, személyes barátaimnak, és elég sokan vannak, hogy ne segítsenek neked a székszámlálásban. Az én pártfogásom nélkül tartalmatlan és értéktelen gyakorlat lesz az ittléted. És – tette hozzá – kizárlak a baráti körömből. Remélem, ez kellőképpen kiborít.

– Legalább nyolcvanhét ennél rosszabb dolgot is el tudok képzelni, kezdve a vaníliamártással, amiből kihagyták a sárgát – közöltem vele.

Résre húzott szemmel nézett rám, majd ingerülten felhorkant. Ekkor kinyílt az ajtó, és Mrs. Gamboge kiszólt, hogy visszamehetünk. Bevonultunk, megint meghajoltunk, és felszólításra leültünk.

– Van valami mondanivalód, Russett úrfi, mielőtt kiszabjuk a büntetésedet?

– Nincs mentségem, uram – mormoltam. – Igyekezni fogok megjavulni.

– DeMauve kisasszony?

– Ő tervelte ki, hogy lejárasson – fakadt ki Violet, és ujjával rám mutatott. – Én nem vagyok rossz. Mindenki a barátom akar lenni. Soha nem tennék semmi olyat, ami…

De ezt még az apja is megelégelte. Felemelte a kezét, hogy csendre intse.

– Violet deMauve – kezdte –, rendkívül csalódottak vagyunk, amiért a játék befejezésekor nem tudtad kézben tartani a csapatodat. Tőled, megbecsült Bíbortól elvárjuk, hogy példát mutass másoknak. Ám ugyanakkor tekintetbe vesszük a közösségért végzett rengeteg kiváló munkádat, és a Kollektíva sok értékes tagjának felszólalását az érdekedben. Megbírságolunk… száz érdemre.

Violet láthatóan megdöbbent. Gondolom, azt hitte, hogy karcolás nélkül megússza, és sok szempontból ez így is volt. Legalább kétszer annyi érdemének kellett lennie, mint nekem, és kétségtelenül sok lehetősége volt, hogy még többet szerezzen. Százat kifizetni nem olyan nagy katasztrófa – még úgy is marad elég a lakhatásra.

– Edward Russett – folytatta deMauve olyan hangon, amivel a penészjárvány kitörését szokták bejelenteni –, téged tartunk elsősorban felelősnek ezért az értelmetlen csetepatéért. A te rossz döntésed, a képtelenséged arra, hogy megfelelően irányítsd a csapatodat, és a vezetésre való alkalmatlanságod együttesen vezetett a legsúlyosabb erőszakhoz, ami e falu egyik sportpályáján valaha megtörtént. Ezért a bírságod… kétszáz érdem lesz.

Fellélegeztem. Kemény büntetés, de majdnem ezerháromszáz érdemem volt, így a kétszáz mínusszal még mindig marad ezeregyszáz – lakbérre elég lesz. Még meg is tudok házasodni; ez is olyan előny volt, amit azok élvezhetnek, akik méltónak bizonyulnak rá.

Ekkor már elbocsáthattak volna bennünket, de nem ez történt.

– A tetejében úgy látjuk – szólalt meg most Sally Gamboge –, hogy komoly zavarokat okozol azzal, hogy belepiszkálsz a Kelet-Kárminban honos tiszta és szép sorállási rendszerünkbe. A Szabályzat gyakran titokzatos utakon-módokon működik, és azok a meggondolatlan cselekedetek, amelyek rövid távon hasznosnak látszanak, néha előre nem látható és pusztán egyenetlenségeket hozó következményekkel járnak.

– Szerencsédre – kapcsolódott be deMauve – egy Szabvány Változó alkalmazásért folyamodtál, és a Szabályzat értelmében ezt nem tagadhatjuk meg tőled.

Lehet, hogy ezen elmosolyodtam, ami valószínűleg hiba volt.

– És most érkeztünk el az ellened felhozott legsúlyosabb vádhoz – közölte Yewberry.

Egyenként végignéztem a prefektusokon. El sem tudtam képzelni, hogy mi olyat tettem, ami nem volt valamiképpen letagadható vagy nehezen bebizonyítható. A prefektusok lehettek szigorúak, de az eljárást becsületesen és sportszerűen kellett lefolytatniuk. Ellenkező esetben panaszt tehetnék a szomszéd faluban, a Kölcsönös Ellenőrzésnél, és könnyen előfordulhat, hogy a prefektusok találtatnak érdemtelennek.

– Sajnálattal kell közölnöm veled – folytatta Yewberry maró gúnnyal –, hogy az Utolsó Nyúl elpusztult. Nem azért, mert öreg volt, ahogy megjósolták, hanem megfulladt – egy nagy pitypanglevéltől.

– Nagy kár – feleltem nyugodtan, hogy feloldjam a szobára ereszkedő természetellenes csendet. Aztán megértettem, és összeszorult a szívem.

– Mikor pusztult el?

– Az érkezésed előtti napon – mondta lassan, hangsúlyosan deMauve. – Ha elmentél volna a nyúlhoz, ahogy állítottad, magad is láthattad volna.

– Hazudtál nekünk – kiáltotta Violet. – Amiket a bolyhos szőréről, a fogairól meg a kis fehér farkáról meséltél… nahát! Annyira csalódtam benned!

– Mindannyian csalódtunk – közölte deMauve. – És őszintén megmondom, Edward, az apád osztozik a csalódottságunkban. Faluszerte elhencegtél a nyúlkapcsolatoddal, tanítás közben még a gyerekeknek is beszéltél róla – ez olyan förtelmes visszaélés a bizalommal, amit, remélem, soha többé nem kell megtapasztalnom.

Lehorgasztottam a fejem, mert mindez igaz volt. Hazudtam. De a döntő pillanat annak a táviratnak a másolatával következett el, amit a legjobb barátomnak, Fentonnak küldtem a nyúl fiktív rendszertani számával. A hazugságon kívül ott volt még a Csalárd Nyereség. Nagyon komoly bajban voltam.

– Tagadod ezeket a vádakat?

Nem tagadhattam, és ezt meg is mondtam. Erre való tekintettel hatszáz érdemre büntettek, amitől könnybe lábadt a szemem, mert így a veszteségem összesen nyolcszáz érdemre rúgott. Ez minden kevésbé érdemdús egyénnél újraindítást jelentett volna. Velem nem fog megtörténni, mivel így is maradt majdnem ötszáz érdemem. De döntően el kellett érnem újra az ezer érdemes küszöböt, mielőtt akár gondolni mernék arra, hogy feleségül kérjem Constance-t, és ez nekem még extra Hasznos Munkával és anélkül hogy bármi közbejönne, majdnem három évembe telne. És Constance nem volt egy „várakozó” típusú lány. Ami még ennél is rosszabb, abban reménykedtem, hogy egy jó Ishihara után az apja küld nekem egy szabad retúrjegyet; most még inkább el akartam menni innen, mint eddig.

Levettem, és átadtam az 1.000 ÉRDEM feliratú jelvényemet.

– És ezt kell viselned egy hónapig – nyújtott át Yewberry egy másik jelvényt, amelyen csak ennyi állt: HAZUG. Nagy levegőt véve feltűztem, pontosan az „Alázatot kell tanulnom” feliratú jelvényem alá. Korábban csak egyszer hordtam Hazug-jelvényt, és akkor sem örültem neki.

Az első gondolatom az volt, hogy hogyan szerezhetném vissza az elveszett érdemeket. Courtland és az a javaslata jutott eszembe, hogy lopjak el egy Lincolnt, vagy hogy inkább szerezzem meg neki a kanalakat Rusty Hillből. De akkor úgy döntöttem, hogy fenyegetéssel nem kényszeríthetnek rá, hogy részt vegyek valaki szabálysértő tervében. Különben is, az készpénzben jelentene érdemeket, nem pedig olyanokat, amik számítanak – amik bekerülnek a könyved hátuljába. De ami ezután hagyta el a számat, az még engem is meglepett.

– Elvezetem az expedíciót Nagy Sáfrányba – mondtam hangosan és magabiztosan.

– Elfogadjuk – felelte deMauve, mielőtt meggondolhattam volna magam. – A megállapodás szerint száz érdemet fizetünk érte.

– Hatszáz érdem alatt nem vállalom.

Hangos hahotázás fogadta felháborító szavaimat.

– Micsoda arcátlan fiú! – fakadt ki Mr. Turquoise.

– Még ilyen hálátlanságot! – méltatlankodott Yewberry. 

De mind közül a leghangosabb Sally Gamboge volt:

– Hazugokkal nem tárgyalunk!

DeMauve azonban jobban megfontolta a válaszát.

– Miből gondolod, Edward, hogy megérsz hatszáz érdemet?

– Az Alfa küszöbnél vagyok – böktem ki gondolkodás nélkül. – Méltóságotok is nagyon jól tudják, hogy alacsony feláldozható származásúakat elküldeni egy ilyen kiruccanásra időpazarlás. Még ha bőségesen van is vörös, ők azt meg sem látják soha.

A prefektusok egymásra néztek; látszott, hogy kényelmetlenül érzik magukat. Ha csakugyan küszöb-Alfa vagyok, akkor az ajánlatom több mint értelmes. Jóllehet csak egyetlen színt látnék, de az legalább utalna az ott található törmelékszín teljes mennyiségére. És ami még ennél is fontosabb, Nagy Sáfrány volt a kulcs Kelet-Kármin gazdagságához, és ezt ők is tudták. Ha én voltam a kulcs Nagy Sáfrányhoz, akkor alkupozícióban voltam. Briliáns lépés volt ez a részemről – ha nem számolunk a terv „majdnem biztos halál” vonatkozásával.

– Még az Ishiharád előtt vagy, nem kaptad meg a színbesorolásodat – jegyezte meg Gamboge. – Honnan tudhatnánk biztosan, hogy nem hazugság-e ez is?

Körülnéztem a helyiségben, ahol nemcsak Munsell Igéjének (eredeti teljes szöveg) hétszáznyolcvankét kötetét őrizték, hanem polcok hosszú sorain sorakoztak a kiadatlan kacatok – az Előzőktől maradt túl rikítóra színezett leletek, melyeket törvényesen nem lehetett megőrizni, de túl tökéletesek, szépek vagy ritkák voltak, semhogy szétzúzzák, összepréseljék, tekercsekbe göngyöljék és dúsítsák őket. Ez egy kiskapu volt ahhoz, hogy egyáltalán megtarthassák őket. A tárgyakat egész egyszerűen „osztályozásra váróként” vezették be a szerzeményi nyilvántartásba.

Szemügyre vettem a polcokon sorakozó tárgyakat, és rámutattam a legkifinomultabban vörösre színezett darabra – egy kis tejeskancsóra, amely egy sor fényes szürke kerámia közül ragyogott ki rám. Mindnyájan Yewberryre néztek, aki összevonta a szemöldökét.

– Én a vörösnek csak egy halvány nyomát látom rajta, pedig hetvenegy százalékos vagyok – vallotta be.

Mind rám meredtek, de magam is meglepődtem. Ha hetvenegy százalékosnál vörösérzékenyebb vagyok, akkor prefektus is lehetnék.

– Fizessük ki neki a hatszázat, és küldjük el Nagy Sáfrányba – mondta Yewberry.

Courtland meggyőződése, hogy a Peremvidék felér egy hétköznapi újraindítással, helytálló volt. Úgy küldtek ide, hogy maradjak is itt, és Yewberry tudta ezt. Nem csoda hogy mindenáron el akart küldeni egy olyan kirándulásra, amelyen kevés esély van az életben maradásra. Mintegy félpercig csend volt a teremben, mialatt felfogták a potenciális minősítésem következményeit. Gamboge csak bámult rám szúrós szemekkel. Nem hinném, hogy tetszett neki a gondolat, miszerint egy Russett prefektus lehet – apámon látszott, hogy van érzéke a fair play iránt, aminek érzésem szerint Gamboge nem örült, és Courtland is elmondhatta neki a Travist illető gyanúmat. Kromatikus politika. Ha akarta volna sem tudta volna számításon kívül hagyni.

– Te nagyon szemtelen fiatalember vagy, de azt el kell ismernem, hogy van benned kurázsi – közölte deMauve nyugodtan. – Négyszáz.

Én azonban nem akartam engedni. Muszáj volt a lakbér fölé mennem.

– Hatszáz alatt egy centtel sem, uram.

– Szégyen-gyalázat így alkudozni – szólt Yewberry dühtől remegő hangon. – A Kollektíva minden rendes, becsületes tagja örömmel és ellenszolgáltatás nélkül, önként felajánlaná a szolgálatait.

– Ahogy ön tette, uram?

Erre olyan vörös lett, hogy még a falu legutolsó páriája is észrevette volna.

– Jól van, legyen hatszáz – vetett véget a vitának sértett arccal deMauve.

Elbocsátottak, és egy újabb meghajlás után Violet és én elhagytuk a helyiséget. A folyosóra kiérve éreztem, hogy elkapja a karomat. Arra számítva, hogy megint valami szidás, sőt talán pofon következik, meggyorsítottam a lépteimet, ám Violet a következő pillanatban szembefordított magával, s két kezével átfogva a nyakamat maga felé húzott. Furcsa módon beletelt egy percbe, mire rájöttem, mit csinál. Megbotránkoztató pimaszsága ellenére a szája puha volt, a csókja pedig, noha hiányzott belőle a valódi szenvedély, rendkívül profinak tűnt. Mivel soha eszembe sem jutott, hogy egyszer még a főprefektus lányával fogok csókolózni, egyelőre az agyam hátsó zugába száműztem Constance-t és Jane-t, és viszonoztam Violet csókját. Szeretném azt hinni, hogy jól csináltam, noha igen kevés tapasztalattal rendelkeztem ezen a téren, leszámítva azt, amire Lizzie, a szobalány tanított. Elképzelhetetlen otrombaság lett volna elhúzódni. Így hát megvártam, míg elenged, akkor szelíden leváltam róla.

– Te sötétvörös ló, te! – mondta szégyenlősen rám mosolyogva, és játékosan gyomorszájon vágott. – Miért nem mondtad nekem, hogy ilyen sok vöröset látsz?

– Nem akartam hencegőnek látszani – válaszoltam, és nagyon sajnáltam, hogy ő is ott volt, hallotta, amiket mondtam. Láttam a mozdulatán, hogy újból meg akar csókolni, de nem akartam, hogy a helyzet kicsússzon a kezemből. 

– Mi az ábra Douggal? Úgy tudom, te meg ő félig-meddig elígérkeztek egymásnak.

– Doug nagyon édes – ismerte be –, de valószínűleg csak ötven százalékos. Amúgy sem volt igazi félígéret – részemről inkább egy alapértelmezett pozíció. Neked tényleg Alfa Vörösséged van?

– Többé-kevésbé.

– Ha így van, akkor beszélek mamival és apuval, hogy változtassuk meg a házassági terveimet – mondta mosolyogva. – Ha beleegyeznek, boldogan leszek a feleséged az Ishiharánk után, mihelyt lehet.

– Violet – szóltam gyorsan, mert nem kis rémületemre kezdtem belátni, hogy a dolgok rémisztő sebességgel csúsznak ki a kezeim közül –, nagyon hízelgő, hogy ennyire érdeklődsz irántam, de én már félig elígérkeztem egy Oxbloodnak odahaza Jade-under-Lime-ban.

– Vicc! – válaszolta mosolyogva. – Egy Bíborral összeházasodni számottevően jobb, mint egy Oxblooddal. Hány ember tudja egy húzással öt fokozattal magasabbra cserélni a vezetéknevét? Edward deMauve. Előkelően hangzik, nem? És ami még ennél is jobb – tette hozzá kuncogva –, apukám tele van pénzzel. Apádnak legalább tíz lepedőt kellene kérnie. Rá fogom venni apámat, hogy beszéljen az apáddal, és mihelyt minden elrendeződik, bejelentjük a dolgot.

Odahajolt, újra megcsókolt, és mosolyogva a fülembe súgta:

– Több is van ott, ahonnan ez jött. Sokkal több. Tudtad, hogy a deMauve-lányok híresek a reprodukciós művészeteket illető telhetetlenségükről és a százkét százalékos visszacsatolási besorolásukról?

– Nem tudtam.

– Nos, azok vagyunk. Meglehetősen messzire elmentem, hogy felkészülten várhassam a nászéjszakámat, és erre vonatkozóan nem bánom, ha gyakorolni akarsz egy Szürkével, azért, hogy minden tökéletesen működjön. Készenlétben várakozik egy petesejtem; a nászéjszakánkon megtermékenyíthetsz, hogy tavasszal gyermeket várhassak – nevezhetnénk Sáfránynak. Csodálatos lenne, nem gondolod?

– Nem – feleltem –, a legkevésbé sem. Egy kicsit sem…

– Csitt! – mondta, és mutatóujját a számra tette. – Te most egy utas vagy, drágám – mostantól semmiért sem kell aggódnod.

Boldogan felsóhajtott, de hirtelen árnyék vonult át az arcán.

– Oh! – kiáltott fel, és egy hirtelen támadt gondolatra a szája elé kapta a kezét. – Halasztást kell kérnünk a Nagy Sáfrányba tervezett kiruccanásodra, legalább addig, amíg teherbe nem ejtesz; akkor már nem fog olyan sokat számítani, ha nem jössz vissza.

– Amíg nem kapom meg a tartózkodási státuszomat, még ha akarnálak sem vehetnélek feleségül, Violet, de nem akarlak. 

– A szerelem utat talál magának – jelentette ki Violet vidáman –, és amit a szerelem nem adhat meg, azt megadja az apám pénztárcája. Ma este találkoznunk kell egy romantikus séta erejéig, hogy megbeszéljük a jövőnket. Mit szólnál egy lámpafényes sétához Munsell kétszeres életnagyságú bronzszobrához?

– Dolgom van.

– Természetesen velem. – Az arcomra tette a kezét. – Készítek egy tervezetet a vendégek listájáról és a menüről, hogy megnézhesd, egyetértesz-e vele. De hogy megmutassam, te is hozzájárulhatsz valamivel a kapcsolatunkhoz, megengedem, hogy te válassz becenevet kettőnknek. Olyan boldog vagyok, amiért együtt találtak érdemtelennek minket – különben sohasem találkoztunk volna, és nem szerettünk volna egymásba ilyen csodálatos módon.

Rám kacsintott, és mosolyogva megkérdezte, hogy mire gondolok. Azt hiszem, azt szerette volna hallani tőlem, hogy magamon kívül vagyok a boldogságtól, de nekem egyre csak az járt az eszemben, hogy hogyan tudnám a javamra fordítani ezt a lidércnyomást.

– Van szedermálna lekvárotok? – kérdeztem az apokrif emberre, és az ő tudáshoz vezető kapujára gondolva.

– Lekvárszakértő, mi? Nagyon sok közös lesz bennetek apuval. Majd körülnézek a pincében. Kérsz kanalat is?

– Csak a lekvárt.

– Szedermálna, értem. Akkor hát ma este, gyönyörűm.

Egy újabb mosoly után végigfutott a folyosón, és eltűnt a Tanács üléstermének ajtaja mögött.

Rémülettel eltelve néztem utána, és átkoztam magam a gyengeségemért. Meg kellett volna mondanom neki, hogy kár a gőzért, hagyjon lógva, de úgy látszott, hogy a magasabb színszinten lévő lányok a torkomra forrasztják a szót. Különben is, Violet valószínűleg nem az az ember, aki belenyugodna egy „hagyjál lógva” válaszba, ha egyszer valami a szívügyévé vált. Lassan kiballagtam a házból a szabadba.

Nem tudtam ugyan róla, de a jateveo, amely végül felfal engem, hirtelen három nagy lépéssel közelebb jött.