Ebéd

2.3.03.01.006: Délután 4 óra után nem szabad zsonglőrködést gyakorolni.

– Az idei Fiúk-Lányok hokilabda mérkőzést, függetlenül valamennyi játékos botrányos viselkedésétől, a fiúk nyerték meg. A két csapatkapitány jogosan kapta a büntetését, Miss Ochre füle is megmenekült, úgyhogy több szó ne essék róla.

DeMauve az ebéd előtti beszédét tartotta. Mindnyájan éhesen ültünk a helyünkön, és figyeltünk.

– Egy másik rendkívül sajnálatos, de a gyárban bekövetkezett, teljességgel elkerülhetetlen, halálos kimenetelű üzemi baleset következtében a falu átlagéletkora meghaladta a biztonságos paramétereket. Ezért döntöttünk egy extra fogamzási engedély azonnali kiadásáról. Minden alkalmas fél megfontolás céljából keresse meg Mr. Turquoise-t a Tanács holnapi gyűlésén.

Szavai nyomán általános pusmogás támadt a falusiak között, elsősorban a terem Szürkék által elfoglalt végében. Még egy „hurrá!” is hallható volt.

– Jól van – mondta deMauve egy nyomtatott papírlapot tanulmányozva. – Ma reggel óta van egy önként jelentkezőnk a Nagy Sáfrány-i expedíció vezetésére. A neve Edward Russett, és mivel látogatóként tartózkodik nálunk, nagy bátorságról és lelkierőről tett tanúságot azzal, hogy előlépett. Önzetlen cselekedete legyen példa mindnyájatok előtt.

Szünetet tartott, várva, hogy szavai nyomán izgatott kiáltások hangoznak fel a teremben, de egy hang sem hallatszott. Ha bekövetkezik a legrosszabb, a végén egyedül maradok.

– Azonkívül úgy határoztunk, hogy kétszáz érdemre emeljük az expedíciós fizetséget.

Csend.

– Akkor a lelkiismeretetekre bízom az ügyet – közölte deMauve enyhe bosszúsággal. – Most pedig, jobb meggyőződésem és bizonyos, érvekkel megtámogatott kívánságok ellenére a Nagy Sáfrány-i expedíció indulásának időpontja… holnap lesz!

Miközben ezt mondta, tekintetét mereven Gamboge-ra és Yewberry-re szegezte. Összeszorult a szívem. A holnap az Ishiharámat megelőző nap. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Yewberry nem akarta elveszíteni a pozícióját, Mrs. Gamboge pedig, nem lévén Edward Russett rajongója, már jóval azelőtt, hogy elfoglalnám a helyemet a Tanácson, a hátamat szerette volna látni. Minél előbb kikerülök a képből, annál jobb mindkettőjüknek. A hallgatólagos következtetés nem kerülte el Tommo figyelmét, el is káromkodta magát halkan, amiért valószínűleg lemondhat a megbízatásáról, és észrevettem, hogy apa szomorúan ingatja a fejét. Magam is elbizonytalanodtam kissé, érezve, hogy az, amibe belementem, teljességgel elkerülhetetlen. Ez bizony nyomasztó volt.

– Olyan okokból, amikkel nem terhellek benneteket – folytatta deMauve –, magam, személyesen, megtoldom a már felajánlott kétszáz érdemet még háromszázzal – azzal a feltétellel, hogy a csoport vezetője élve és egy darabban térjen vissza.

– Ehhez még én is hozzáadok kétszázat – szólalt meg apám, megsértve ezzel a protokollt, amit azonban senki sem bánt.

A beszélgetést tiltó szabályok dacára élénk zsongás támadt a teremben. DeMauve, érezve, hogy a korrekt bánásmód többet ér, mint a kemény kéz, hagyta, hogy pár percig mindenki kibeszélje magát, csak aztán adott jelt, hogy hallgassunk el. Hétszáz érdem. Egynapi munkáért. Ilyesmire még nem volt példa. De úgy tűnt, még ez sem elég. A magasba nyúló kezek száma olyan közel volt a nullához, amilyen közel csak lehetett.

– Nos, jó – mondta deMauve mérgesen. – Ha valaki meggondolná magát, jöhet egyenesen hozzám.

Körülnézett, csak aztán folytatta:

– Russett, rögtön ebéd után jelentkezz Mr. Yewberrynél egy rövid eligazításra. Holnap korán reggel útnak indultok Mr. Fandangóval. A mai olvasmányunk pedig Munsellnek a…

A szakasz ezúttal szerencsére sokkal rövidebb volt, és leginkább a feszes harmóniában együtt végzett munkáról és a képességeink által elrendelt, a Szabályzathoz való szigorú ragaszkodással és kemény munkával kifejezhető színtokrácia tiszteletéről szólt. Ez biztosítja, hogy majdani utódaik, a jól megérdemelt érdemeiket felhasználva gondoskodhassanak számukra jobb házasságról, s ezáltal feljebb kerülhessenek a ranglétrán. És így tovább, és így tovább. Nem nagyon figyeltem oda. Az járt a fejemben, hogy el kell mennem Nagy Sáfrányba, és átkoztam magam, amiért ilyen meggondolatlan voltam. DeMauve befejezte a felolvasást, mondott még pár mondatot arról, hogy hálásnak kell lennünk, amiért senki sem szerzett maradandó sérülést a Fiúk-Lányok hokimeccsen, s végül közölte, hogy most már ehetünk. 

***

Az asztalunknál csend volt, és mindenki próbált nem rám nézni.

– Jól van – törte meg Doug a csendet vissza fogsz jönni, Eddie. Minden rendben lesz.

– Egyetértek – csatlakozott hozzá Tommo valamivel magabiztosabban –, de nem azért, mintha reménytelenül optimistán nézném a helyzetet. Egyszerűen azért, mert túl értékes vagy deMauve-éknak, semhogy elveszítsenek.

Ebben sok igazság lehetett, de nem láttam, hogyan tudnák garantálni a biztonságomat. Ha egyszer magam mögött hagyom a külső határt jelző táblát, onnantól már magamra leszek utalva. A többiek bólogattak, de én láttam, hogy nem bíznak az esélyeimben. De mivel a téma szóba került, és megbirkóztunk vele, már másról is lehetett beszélgetni. Most én is egy voltam a többiek között, akik útban az újraindításra még beugrottak. Útban, aztán többé soha.

– Na és mit kaptatok a meccs miatt? – kérdezte Daisy, akin akkora zúzódás éktelenkedett, amilyet még nem láttam.

Elmeséltem, milyen büntetést szabtak ki Violetre és rám.

– Neki csak száz, neked meg kétszáz? – hüledezett Lucy. – Ez nem volt fair dolog.

– Violet egy deMauve – felelte Tommo. – Én azt hittem, hogy semmit se kap. Hogy van a füled egyébként?

– Kicsit érzékeny – válaszolta Lucy, és óvatosan megérintette a fülét. A szóban forgó testrész lila volt és csúnyán feldagadt, de szépen sorakoztak körülötte apám finom öltései. – A főnővér azt mondta, hogy egyelőre, amíg kicsit jobb állapotba nem kerül, füleljek csak a másikkal.

– Sejted, hogy ki tette? – kérdezte Doug, akinek a zúzódása mellé még a szája is felhasadt.

– Olyan gyorsan történt minden. De azt hiszem, a harapásnyomokkal kiegyenlíthettünk.

– Aligha éri meg a fáradságot, igaz? – kérdezte Tommo kicsit túl gyorsan ahhoz, hogy biztos lehessek benne, neki nem volt hozzá semmi köze.

– Elvégre a hokimeccsek a verekedésről szólnak, nem?

– Egyébként köszönettel tartozom azért, hogy Violet leszállt rólam – mondta Doug.

Hirtelen csend lett, és mindenki rám bámult, várva, hogy mit szólok ehhez. A pletyka fénysebességgel teljed minden faluban, nem sokan lehettek hát, akik még nem hallottak Violet hűsége tárgyának hirtelen megváltozásáról – és a legnagyobb kérdés valószínűleg mindenki számára az én ezzel kapcsolatos véleményem volt.

– Ez nem fog megtörténni – feleltem a helyzet drámaiságához illően ellentmondást nem tűrő hangon.

– Violet nagyon meggyőző tud lenni – jegyezte meg Daisy –, és mellesleg megszokta, hogy minden úgy van, ahogy ő akarja. 

– A Russett-deMauve házasságnak igenis van egy hátulütője – jelentette ki Tommo, aki már egy ideje nem szólalt meg.

– Látod? – kérdeztem.

– Az egész Képzeletbeli Házassági Ligámban óriási zűrzavart keltett. Most, hogy Doug hat év óta először elérhetővé vált, az alapoktól kezdve teljesen át kell szerveznem a Ligát.

Én nem ilyesféle „hátulütőre” gondoltam.

– Hacsak… – folytatta Tommo, és pattintott az ujjával. – Doug, megtennéd nekem azt az óriási szívességet, hogy nyilatkozol? Rengeteg papírmunkától kímélnél meg vele.

– Csatlakozom – közölte Arnold, és Dougra kacsintott.

– Mi legyen a „Hazug” kitűzővel? – kérdezte Daisy, aki elsőnek vette észre, pedig ügyesen elrejtettem a Vörös Foltom mögé.

– Lehet, hogy véletlenül eltúlozta, hogy milyennek látta a nyulat – jelentette ki Tommo olyan hangon, amiből tisztán ki lehetett hallani, hogy igencsak jó kedve van.

Rámeredtem.

– Honnan tudsz a nyúlról?

– Hoppá.

– Te köptél be?

Az asztal körül mindenki megfordult, hogy Tommóra bámuljon. Hazudni nem volt szép dolog, de egy Saját Színt bemószerolni sokkal de sokkal csúnyább. De valahogy nem látszott rajta, hogy megbánta volna.

– Tulajdonképpen bocsánatot kellene kérnem. De a te sunyi nyúlkifogásod előbb-utóbb úgyis kiderült volna, úgyhogy sokkal jobb, hogy egy barát és kolléga kapja a hatvan érdemes jutalmat, mintsem olyasvalaki, aki kevésbé méltó rá.

– Kevésbé méltó rá, mint te? – jegyezte meg Lucy. – Elképzelhető ez egyáltalán?

– Fölösleges kellemetlenkedni. Kárpótolni fogom őt.

– Hogyan?

Erre nem válaszolt, inkább elkapta a vacsorafelügyelő tekintetét, és megkérte, hogy cseréljen asztalt, amit az meg is tett. Hogy őszinte legyek, az árulásából én jöttem ki jól, mert a „Hazug” kitűzőmet ezután senki sem hozta szóba.

– Tudtok valamit Nagy Sáfrányról? – kérdeztem. – Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Mr. Yewberry eligazítása nem volt teljesen hasznavehetetlen.

Csend lett az asztal körül.

– A… khm… szemtanúktól származó adatok hiánya miatt tények dolgában rosszul állunk – felelte végül Daisy diplomatikusan, hogy ne keltsen bennem még a meglévőnél is több aggodalmat –, de féligazságoknak és feltételezéseknek bővében vagyunk.

– Nevezetesen?

Egymásra néztek, s végül Lucy szólalt meg:

– A legenda szerint Nagy Sáfrányban gyűjtötték össze az Előzőkről szóló emlékeket, és ezekben az elvesztett életüket, az eltűnt történelmüket siratják, és az árnyak között, a homályban megbújva várják, hogy a még élők karizmájából táplálkozhassanak.

– Meggondoltam magam – szóltam sietve. – Nem akarom hallani a féligazságokat. Tud valaki tényeket?

– Bányaspekulánsok jönnek hébe-hóba a faluba – mondta Daisy. – Az elképzelhetetlen kromatikus gazdagságról szóló történetek vonzzák ide őket.

– A prefektusok spekulációs engedélyt adnak el ezeknek a bányászoknak – folytatta Lucy –, ők meg elindulnak a Nagy Sáfrányba vezető úton, és nem térnek vissza. Vagy legalábbis ide nem.

– Én hallottam tengerről érkező utazókról is – szólalt meg Doug –, és olyanokról, akik ugyanonnan jöttek, mint az az ember, aki az égből esett le. És hoznak magukkal embereket valahonnan az óceánon túlról, akik dolgoznak nekik.

– Én azt hallottam, hogy Nagy Sáfrányt teljes egészében emberevő szakadtak lakják, és hogy mindenkinek, aki a közelükbe merészkedik, megeszik az agyát – tódította Arnold, és a szavai a legkevésbé sem nyugtattak meg.

– Sokan épp a szakadtakat okolják az eltűnésekért – mondta Daisy, és az asztal alatt belerúgott Arnoldba. – De ha lenne ott egy közösségük, arról már tudnánk. Valaki már megszökött volna, hogy elmesélje a történetüket.

Voltak más sztorik is, egyik sem segített, és egyikre sem volt bizonyíték.

– Egyedül vagyok, igaz? – kérdeztem halk, nyugodt hangon. Senki sem válaszolt, ami elég világos válasz volt.