DeMauve

1.03.02.13.114: A zsebkendőket naponta kell cserélni, és a zsebben is összehajtogatva kell tartani. A zsebkendők nem lehetnek mintásak.

– Jó napot kívánunk mindenkinek – kezdte a főprefektus, amire a durván háromezer unott hang halk „jó napot” moraja válaszolt a teremben. A főprefektus elég messze volt, de a mennyezetről egy jókora hangtölcsért lógattak le elé, abba beszélt bele. Vén Magenta hangja olyan erős volt, hogy neki nem volt erre szüksége.

Amióta megszülettem, hat és fél ezer gyűlésen vettem részt, és az élettartamra vonatkozó jelenlegi becslések szerint halálomig valószínűleg még huszonkétezren fogok részt venni. Az első pár száz után unalmassá váltak, és az ezrediket követően már csak a Sárgák tudtak igazán odafigyelni. Nekünk, többieknek a gyűlés csak unalomba csomagolt üres idő volt az életünkben. Sutyorogni, szundikálni, egymást bökdösni vagy leveleket irkálni olyan szigorúan tilos volt, hogy egyszerűen nem érte meg kockáztatni, ezért a falusiak többsége csendes elmélkedésre használta ezt az időt. Fenton azt állította, hogy megtanult nyitott szemmel aludni, ami hasznos lehetett, feltéve, ha igaz volt. Én ezt a szabadidőt fejben számolásra, a sorban állás fejlesztéséről szóló elméletem csiszolására fordítottam, vagy megpróbáltam egy eléggé elfogadható kiskaput találni, amely lehetővé teszi, hogy beszálljak a nyereségesnek ígérkező kanálbizniszbe. Korábban is voltak már kísérletek, de egy sem vált be – Randolph Aubergine próbálkozott „fél méretarányú” ültetőkanalak értékesítésével, de az ötlet nem felelt meg a Megfelelési Eljárás szigorú követelményeinek, és a dolog ennyiben maradt.

A kanál ihlette álmodozásomból deMauve riasztott fel a nevem említésével. Úgy néztem fel, mint akit rajtakaptak, és láttam, hogy mindenki engem bámul.

– …Russették a Nyugati Zöld Szektorban lévő Jade-under-Lime-ból jöttek – folytatta a főprefektus –, és bizonyára velem együtt mindannyian szívesen látjátok őket szerény közösségünkben, és amennyire csak lehet, segíteni fogjátok őket. 

A továbbiakban elmondta, hogy apám és én fittyet hánytunk minden veszélynek a Rusty Hillbe tartó utunkon, és így pénteken megtarthatják a Caravaggio hivatalos újra kiállításának ünnepségét.

Azok, akik még figyeltek – elég kevesen, a jelek szerint – kötelességtudóan tapsoltak, s hogy lássák, kik vagyunk, felálltunk, és udvarias bólintással fogadtuk a tapsot.

Arra gondoltam, hogy talán most legjobb lesz, ha odafigyelek arra, ami történik, és máskorra hagyom az evőeszköz ihlette álmodozásomat. Ezután a falura vonatkozó, engem kevéssé érdeklő hírek következtek: a defláció következtében csökkenő linóleumgyártás, ami a falu nyereség-veszteség számláját tekintve rossz hír volt – a Színkert egy hónapon belül elveszítheti az érdekességét –, a Szürkék számára azonban jó hírt jelentett. Vagy legalábbis az lehetett volna, ha a Tanács nem dönt úgy, hogy egy újabb három és fél hektáros területen létesít melegházat. A Szürke asztaloknál támadt zúgolódásból ítélve a gyári munka az üzemi balesetek dacára még mindig vonzóbb volt, mint az ananásztermesztés.

DeMauve egy pillanatra megállt, és lapozott a jegyzettömbjében. Ekkor résnyire kinyílt az ajtó. A prefektusok haragosan felnéztek, hogy ki merészel bejönni, amikor már folyik a gyűlés, de mindjárt megnyugodtak, amikor meglátták az apokrif embert. Csak zoknit viselt, rászáradt sár borította a testét, és a kezében egy almákkal teli spárgaszatyor volt. Az asztalokat kerülgetve elment a tálalóasztalig, elvett egy zsemlékkel megrakott tányért, majd kisétált a teremből. DeMauve ügyet sem vetett rá, folytatta, mintha az az ember ott sem lenne.

– Sokan tudjátok, hogy a Nagy Nyugati Csővezeték elment egészen Rusty Hillig, és ahogy már beszéltem róla, levelezésben állok a Központtal, hogy értesüljek róla, ha sor kerül a mellékvonal Kelet-Kárminig történő továbbépítésére, ami által mi is bekapcsolódhatunk az Országos Kiszínezési Programba.

Izgatott mormogás követte a bejelentést, ahogy a falu lakói belegondoltak, mit eredményezne számukra a kromatikus bőség. Nem csak egy kis kertet, hanem a falut körülvevő egész területet – a fákat, füvet és virágokat. Ettől Kelet-Kármin fölkerülne a térképre, és ha csakugyan tartósnak bizonyulna a szerencséjük, egy újabb Vidám Vásárnak is házigazdái lehetnének.

– Ugyanezen a napon – folytatta deMauve – ellátogatott hozzánk a Nemzeti Szín képviselője, és noha nem pontosan azt, amit talán szerettünk volna, de felajánl egy lehetséges megoldást a kérésünkre. Átadom a szót Őszínességének, akitől megtudhattok mindent.

A színfelügyelő felállt, és kiment deMauve mellé az emelvényre. A hangja tekintélyt parancsolóbb volt, mint deMauve-é, de ha komikusan magas és sipító lett volna, az sem számított volna. A Nemzeti Színtől jött, és ez elég volt. Szabadulást jelentett egy iszapszürke világból és a megszemélyesített Munsell Igéjétől. Mindenki tisztelettel nézett fel a Nemzeti Színre – a Központra.

Jade-under-Lime már fent volt a hálózaton, úgyhogy én nem jöttem izgalomba a lehetőségtől. És nemcsak én voltam így. Lopva Jane-re néztem, aki az asztalnál ülve a körmével kapargatott egy kis piszkot a késéről.

– Köszönet a falunak a szíves fogadtatásért – kezdte a színfelügyelő. – Alázatra késztet a felém áradó kedvesség, és megtisztelőnek érzem, hogy vasárnap én vezethetem le annak a nyolc fiatalnak az Ishiharáját, akik betöltötték a huszadik évüket, és készen állnak arra, hogy produktív és értelmes módon teljesítsék a társadalommal szembeni polgári kötelezettségüket.

Jó és biztonságos indítás volt. Semmi vitára ingerlő. Felkeltette vele az emberek figyelmét, és miután nagy vonalakban ismertette, hogy az átfogó kolorizációra törekvésben minden egyes falu megérdemli, hogy teljes figyelmükkel felé forduljanak, a továbbiakban részletesen leírta azt a munkát, amelyre a Nemzeti Szín vállalkozott mindenki érdekében, valamint hogy a szín kiváltság, amit ki kell érdemelni, és nem jog, amit el lehetne várni. Az egész egy már sokszor elmondott beszédnek hangzott, és nyilván az is volt, hiszen minden falu nagyjából ugyanazt szerette volna – több színt. Csupán az utolsó mondatával érkezett el a fényekhez.

– A Rácshoz való csatlakozásuk alapvetően a hulladékszín gyűjtésének célkitűzésével függ össze, amiről sajnos azt kell mondanom, hogy messze elmaradtak az elvárt mennyiségtől.

Ezt a megállapítását a prefektusoknak szánta, akik láthatóan kényelmetlenül érezték magukat.

– Amennyiben növelni tudják a Központi Újrafeldolgozóba irányuló szállításokat – folytatta a színfelügyelő –, a Nemzeti Szín egy későbbi időpontban örömmel átértékeli a pályázatukat.

Miután megköszönte, hogy időt áldoztunk a meghallgatására, megtapsolták, s azzal visszaült a helyére.

– Köszönjük Őszínessége szavait és gondolatait – kezdte deMauve, ismét elfoglalva helyét az emelvényen –, és ezúton szeretném tisztázni, hogy céljaink nem teljesülése nem vet rossz fényt a gyűjtőkre, mosókra, osztályozókra és csomagolókra, akik sok év óta végeznek kiváló munkát. Nem, a probléma kettős: a fokozódó fakulás, amire nincs ráhatásunk, és a nyersanyaghiány, amivel kapcsolatban lehetnek tennivalóink.

Rövid hatásszünetet tartott.

– Ezért Harmóniával, Kis-Kárminnal és Nagy Auburnnel egyetértésben úgy döntöttünk, hogy enyhítünk a szabályokon, amelyek megszabják, hogy a kutatócsoportok milyen messzire mehetnek el, és a mai naptól Nagy Sáfrány újra a határon belülre kerül.

Nem egészen értettem, hogy miről beszél, de a teremben támadt morajlásból ítélve a bejelentés általános nyugtalanságot keltett. Elkaptam apa tekintetét, mire megvonta a vállát; ő sem tudta, mi ez. DeMauve azonban még nem fejezte be. Mielőtt kijelölnék a Nagy Sáfrányba induló kutatócsoportokat, minden részletre kiterjedő képet kell kapni a terepről és az ott fellelhető törmelékszínekről, a kitermelés nehézségi fokáról és így tovább – és önként jelentkezőket kért, akik odamennének, és elsőként néznének körül a terepen.

– Mivel a Szabályzat kimondja – folytatta –, hogy a kockázatokat maradéktalanul ismertetni kell, közlöm, hogy az elmúlt fél évszázad alatt nyolcvanhárom kutatót küldtünk ki Nagy Sáfrányba, és egy sem tért vissza közülük. A falu természetesen felkészült rá, hogy tanúbizonyságát adja nagylelkűségének ebben az ügyben, ennélfogva száz érdemet utal ki azoknak, akik vállalkoznak erre a veszélyes feladatra. Miután visszatértek – tetté hozzá, ha netán valakinek költekezni támadna kedve a várható nagy összegű készpénz reményében. – Nos… – van jelentkező?

Természetesen nem tolongtak az önként jelentkezők. A teremben olyan csend volt, hogy azt is hallani lehetett volna, ha egy festék lecseppen a padlóra.

– Helyes – szólalt meg ismét deMauve. – Gondolkozzatok rajta, azután közvetlenül engem keressetek meg.

Még beszélt kicsit a Red Side Story próbaéneklésekről, elmondta, hogy Travis Canarynek nyoma veszett, vélhetőleg éjvesztés miatt, majd következtek a szokásos figyelmeztetések a lehetséges hattyútámadásokra és a villámelkerülő gyakorlatokra. Ezek után ismét rövid szünet következett, mialatt összeszedte a gondolatait.

– A mai szentlecke Munsell Igazság Könyvének kilencedik fejezetéből szól hozzánk.

– Itt használnánk a Redlaxot – súgta Tommo, amikor deMauve kinyitotta a pulpituson fekvő nagy, nehéz könyvet. El kellett ismernem, hogy nagy hecc lenne, és legalább igazán emlékezetessé tenne egyet a huszonnyolcezer gyűlésből, amelyen részt vettem.

Hatezer szem kezdett üvegessé válni, amikor deMauve belekezdett, és háromezer fej telt meg más témákra vonatkozó gondolatokkal – hogy talán egyszer majd lesz egy saját színkertje, esetleg kanala, vagy férje, felesége, akit szíve szerint választana, és akkor talán végezne azzal, aki most van. Annyiszor és oly nagy buzgalommal olvasták ezeket a szavakat, hogy már elvesztették a jelentésüket, és mára csak idegesítő mormogásnak hallották. 

Az Utálatosságok egy részlete szerepelt az olvasmányban, és miután deMauve monoton hangon elmondta, amit kellett a pazarlás, az elégtelen testápolás, a rossz modor, a durva beszéd és a túlnépesedés bűnéről, rátért a kiegészítő színek házasságon kívüli együttélésére, ami legalább szórakoztató volt, mert deMauve a tiltott nevével utalt a tudjukmire, és ez mindig kuncogást váltott ki a fiatalságból.

Szerencsére csak egy rövid részt olvasott fel. Azt hiszem, ő is éhes volt, akárcsak mi, de eleget akart tenni minden követelménynek, hogy aztán továbbléphessen. Amikor felmondtuk a szöveget, hogy: Bővelkedjenek a színekben, akik méltóak rá, hogy élvezzék a kromatikus harmónia egyensúlyát, és elmormoltuk, hogy Távol együtt vagyunk, leültünk, és vártunk, amíg a vacsorafelügyelők kihozzák az asztalokhoz a bárányraguval teli levesestálakat, s hozzá a zsemlékkel teli kosarakat és külön tálakban a tökéletesen szétfőtt zöldségeket. Meg kell jegyeznem, hogy Kelet-Kárminban sokkal jobb volt a koszt, mint odahaza Jade-under-Lime-ban, de viselkedni kevésbé tudtak az asztalnál, mint otthon.

– Egy lábujj van a vizemben – szólt egy Arnold nevű fiú.

– Bánj vele udvariasan – tanácsolta mosolyogva Tommo. – Lehet, hogy egy prefektusé.

A beszélgetés hamarosan Travis Canary kivonulására terelődött. A prefektusok, azon az alapon, hogy „elvesztegetett erőfeszítés lenne”, megtiltották, hogy a terepen kutassanak utána, de némi gondolkodás után egyáltalán nem tartottam meglepőnek, hogy lelépett. Ha belement volna az újraindításba, akkor a vonaton kellett volna maradnia.

– Olyan még nem volt, hogy az, aki éjszaka eltévedt, visszajött volna – jegyezte meg Daisy, majd hozzátette: – kivéve természetesen Jane-t.

Megpróbáltam úgy tenni, mintha nem érdekelne a dolog.

– Tizennyolc hónappal ezelőtt három napra és éjszakára nyoma veszett – súgta oda Doug. – Nem árulta el, mi történt vele, azt sem, hogy hol járt, csak annyit mondott, hogy nem emlékszik semmire egészen addig, amíg vissza nem ért a faluba. – Közelebb hajolt. – El volt szakadva a ruhája, és elvesztette a cipőjét – összevissza volt vagdosva a lába.

– Azóta nem a régi – bólogatott Daisy. – Előtte is furcsa volt, de viszonylag békés. Utána meg… mondd csak, játszol az idei hokilabda bajnokságunkban?

– Azt hiszem.

– Akkor majd meglátod. Ha Jane úgy csinál, mintha le akarna szerelni, engedd át neki a labdát, és fuss el. Courtland egyszer megrótta az öltözködési szabály megszegése miatt, mire nekiment. 

– Hogy érted?

– Megtámadta – szólalt meg Cassie föl se nézve a tányérjáról. – És joggal. Courtland egy vadállat, ráadásul hazudozó.

– A szemének ment neki – részletezte Arnold. – Úgy kikészítette a képét, hogy kilenc öltéssel kellett összevarrni. Nem vitás, hogy az Ishiharája utáni napon elküldik újraindításra. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, hát az a legjobb hely neki. Ha valaki, hát ő a LAN-ság eleven szobra: udvariatlan, kibírhatatlan, nyughatatlan – ez mind ő.

A beszélgetés Nagy Sáfrányra terelődött, amely mostantól megnyílt a guberálók előtt, és hogy a Tanács milyen hallatlan optimizmust tanúsított azzal a feltételezésével, hogy lesz, aki a szinte biztos halált kockáztatva el fog menni oda.

– Nagy város, innen nyugatra, a parton – magyarázta Tommo. – A Valami ami Történt óta elnéptelenedett, úgyhogy nagyon is megérett a feltárásra – a nyers színhulladék olyan élénk árnyalatú, hogy még a született nyomik is látják, és töménytelen mennyiségben hever mindenfelé. Kanalak is, állítólag – és papagájszínek, amiket mindenki láthat.

– Hogy lehet az? – csodálkozott Daisy, mire Tommo rándított egyet a vállán.

A beszélgetésükből megtudtam, hogy harminc évvel ezelőtt felhagytak egy kísérlettel, hogy utat építsenek Nagy Sáfrányba, és annak a nyolcvanháromnak, aki az elmúlt ötven évben a feltárása közben odaveszett, a fele újraindításra küldött szállóvendég volt, és csak azért vállalta a veszélyes küldetést, hogy cserébe annyi érdemet szerezhessen, amennyivel kivásárolhatja magát a negatív érdemstátuszából. Manapság azonban egyre kevesebben voltak azok, akik késznek mutatkoztak próbát tenni Nagy Sáfránnyal. Ilyen esélyek mellett az Éjszakai Vonat hirtelen egész vonzónak tűnt.

– Szerintem a repülő majmok kapták el őket – vélekedett Arnold.

– Igazad van – sóhajtott Doug. – Úgy van, azok voltak, és téged is elkapnak, ha nem lógatsz fel spenótleveleket a szekrényedben.

Arnold érezte, hogy ez most ugratás, és elhallgatott. A repülő majmok olyanok voltak, mint a lidérc, kán, Freddie és a szőrös irracionális – olyasvalami, amivel a szülők a kisgyerekeiket ijesztgették, akik még nem értették a szabályok, a hierarchia vagy az érdemek fogalmát.

– Van köztünk olyan, aki már látott kísértetet? – kérdeztem.

– Azt mondják, Rusty Hill tele van velük. Az Előző szellemképei – fintorgott Doug.

– Én hallottam pár jó kísértetsztorit – mondta Arnold. – Néha még én is megijedek, amikor elmondom őket.

Úgy volt, ahogy gondoltam. A kísértetek egy az egyben olyanok voltak, mint a mesterek és a hattyúk – gyakran emlegették, és ritkán látták őket. De én száműztem őket az agyam egyik hátsó zugába. Nem volt kétségem afelől, hogy Jane beváltja a fenyegetését, ha letérek arról az útról, amelyet ő jelölt ki számomra.

A desszert aszalt szilva és vaníliapuding volt. A szilva olyan, amilyen lenni szokott, de a puding szürke és gusztustalan. Vén Magenta ugyan kimondhatatlanul irritáló tudott lenni, de abból nem engedett, hogy a pudingnak élénk szintetikus sárgának kell lennie – volt, hogy a saját zsebéből fizetett érte. Ez volt az egyetlen jónak mondható vonása.

Miután felszolgálták a desszertet, Bunty egy ellentmondást nem tűrő pillantást küldött felénk. A saját kifejezett kívánságára megtették állandó illemfelügyelőnek. Közeledtére mindenki elcsendesedett, kihúzta magát ültében, és az oldalához szorította a könyökét. Akaratlanul is követtem a példájukat.

– Csak nem hosszabb a hajad, Cinnabar? – mondta Bunty megvetően.

– Bunty – kezdte higgadtan Tommo –, undorodom a rusnya képedtől.

Az asztalnál, de még a közelieknél is, néma csend lett.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy a pudingom ma guszta és ehető. Miért, mit értettél?

Bunty villámló szemmel nézett rá, majd ránk. Mindnyájan ártatlan képpel néztünk vissza rá. Kicsit krákogott, megköszörülte a torkát, aztán továbbment.

– Hamarosan mehetsz újraindításra – mormolta Daisy, alig tudva megállni, hogy nevetni ne kezdjen.

– Bunty egy seggfej – közölte Tommo. – Doug, sikerült becsempészned a lábujjat a zsebébe?

Doug bólintott, mire mindnyájan harsány nevetésben törtünk ki.