Témák megvitatása vacsora közben

9.02.02.22.067: Lekvárosüvegeket, tejes- és szörpös üvegeket csak egyféle méretben lehet gyártani és kiszállítani.

Átvágtunk az ebédlőn, de az apokrif ember előbb ért az asztalhoz, felborítva ezzel Mrs. Ochre gondosan kidolgozott ülésrendjét. A pár percnyi megdöbbenése elmúltával bejelentette, hogy az apokrif ember helyét „az elveszített barátok iránti tisztelet jelképeként üresen kell hagyni”, és nagy megelégedésére pillanatok alatt mindenki elrendezte magát.

Lucytól és tőlem eléggé magától értetődő módon elvárták, hogy várjunk a sorunkra, így nem volt hova leülnünk. Észrevettem, hogy Sally Gamboge érdekes módon az apám mellé lett ültetve.

– A Rusty Hill-i expedíció óriási siker volt, és hiszem, hogy a náthának vége lesz. Gratulálok – mondta Sally mesterkélt hangon.

Apa jóindulatúan megköszönte a dicséretet.

– Nos! – kiáltotta erélyesen Mrs. Ochre. – Mielőtt hozzálátnánk a vacsorához, szeretnék pohárköszöntőt mondani hiányzó barátainkra, akik nem lehetnek jelen ezen a találkozón. Gondolok itt a nemrégiben elhunyt apára és férjre, Robin Ochre-ra, aki borzasztóan… – elcsuklott a hangja, és éreztem, hogy Lucy teste megfeszül – … hiányzik. Nem feledkezhetünk meg Travis Canaryről, a Kollektíva tagjáról, aki tegnap éjszaka veszett oda, és aki nem élvezheti többé a szüntelen munkálkodás egyszerű örömeit, sem azokat a baráti csevegéseket, amelyek oly különlegessé teszik a Kollektívánkat. Hogy valami örömtelit is mondjak, hadd üdvözöljem az új mintásunkat, Mr. Russettet és a fiát, Edwardot. Reméljük, és bízunk benne, hogy az ittlétük alatt jól fogják érezni magukat.

A magasba emelte a poharát, mire mindenki „Távol együtt vagyunk”-at mormolt, majd Lucy felolvasott egy szakaszt Munsell Harmóniájából. Amikor ennek is vége lett, felszolgáltuk az első fogást, a színezett mű-rákkoktélt.

Mire az ennivaló az asztalra került, és Mrs. Ochre felszólította a társaságot, hogy egyenek, az apokrif ember már be is fejezte, és nyúlt a szomszédja ételéért. 

– Nos – kezdte Mrs. Ochre, amikor mindenki megkóstolta az első fogást, és lelkes dicséretek hangzottak el, mert nemcsak olyan csodálatosan átlagos volt, de ráadásul gyönyörűségesen pink is –, a múlt hónapban arról beszélgettünk, hogy a korrózió miért okozhatott az Előzőnek olyan óriási problémát, és megvitattunk egy lehetséges elméletet, amely magyarázatot adhat a gömbvillámokra, de ez nem igazolódott be. A ma esti első témánk címét Mrs. Crimson adja meg… mi is volt a címe, drágám?

Mrs. Crimson felállt.

– A beszélgetésnek a következő címet adtam: Elfelejtett névadók és a nagy kezdőbetűvel írt főnevek etimológiája.

Minden szempár Mrs. Gamboge felé fordult, hogy mit szól ehhez.

A viták minden kötöttségtől mentesen, szabadon folyhattak, de azért legjobb volt, ha megkapták a prefektusi jóváhagyást. Gamboge azonban nem szólt semmit, mindössze egy szót jegyzett le, minden bizonnyal világossárga tintával a jegyzetfüzetére – nekünk nem tűnt úgy, mintha írt volna bármit is.

– Közületek hányan gondolkoztak el már azon – kezdte Mrs. Crimson –, hogy ezeket a szavakat miért íijuk nagy kezdőbetűvel: Morze-abc, Benedek tojás, Faraday-kalitka és fettuccine Alfredo?

Mindenki rázta a fejét. Nem, nem gondolkoztak ezen. Az igazat megvallva én magam sem gondolkoztam rajta.

– Én amondó vagyok – folytatta hogy az eredetük visszavezethető arra a személyre, aki megalkotta őket, vagy köze volt a felfedezésükhöz.

– Hogy lehet a Benedek tojást felfedezni? – horkant fel Mrs. Gamboge.

– Legközelebb majd azt mondja, hogy a Battenberg-tortát egy Battenberg nevű ember fedezte fel.

– Úgy van, pontosan ezt állítom – nézett rá vészjóslóan Mrs. Crimson.

Ezek után színes előadást tartott, amely bizonyítékok híján nem válthatott ki vitát, de szívfájdító bepillantást kínált a Történetlenítés előtti életbe: egy érdekességekben, és ami még fontosabb, jelentésben bővelkedő világba.

A beszélgetés ezután Nagy Sáfrányra terelődött, és arra, hogy a város hogyan maradhatott teljesen érintetlen a Valami óta, és válhatott a színes hulladékok gazdag felszíni lelőhelyévé. Mrs. Lapis-Lazuli azt állította, hogy egy ősrégi könyvtár is van ott, tele régóta a nem kívánatos elemek listáján szereplő könyvekkel. Mrs. Gamboge erre azt felelte, hogy ez csak afféle „fantazmagória”, amiről a könyvtárosok szoktak beszélni, és közölte a véleményét, hogy ha nem nézné a Szabályzatot, már régen áthelyezte volna Lapis-Lazuli könyvtáros bandáját „valahova, ahol a közösség hasznára válhatnak”. Ezt hallva Mrs. Lapis-Lazuli olyan vörös lett a dühtől, hogy azt talán még az Ochre-házaspár is észrevette. Mr. Crimson mentette meg a helyzetet azzal, hogy a közeli tiszta és takaros Nagy Auburnről kezdett mesélni, arról, hogy hogyan mosták ki nagynyomású vízsugárral a színt a talajból, ami ugyan károsítja azt, de messze a legidőhatékonyabb módja a kinyerésnek. Épp a szállítás nehézségeit kezdte volna taglalni, amikor megszólalt az éjszakát jelző harang. És Fandango egy sercegés és vibrálás kíséretében meggyújtotta odakint az ívlámpát. Tiszta, fehér fény áradt be a nagy ablakokon, és a tolóablak feletti Luxfer panelek a mennyezetre vetítették szögletes mintázatú fényterítőjüket.

Lucy és én leszedtük az asztalt, és kihoztuk a főfogást. Egy a „kanálkérdés” megoldásának lehetetlen voltáról szóló vita és a Megjelenés előttről származó kiszámíthatatlan természetű családnevekről folyó diskurzus után Mrs. Ochre megkérdezte, rábukkant-e valaki az elmúlt hónapban valami „furcsaságra”, amire fel szeretné hívni a Társaság figyelmét.

– Szólhatok? – kérdeztem, és mivel senki sem tiltakozott, elővettem Dorian képét, amit éjszaka készített a faluról. Odaadtam apámnak, aki alaposan szemügyre vette, mielőtt továbbadta volna.

– Ez a kép pár héttel ezelőtt készült – mondtam. – Dorian G7 egész éjjel nyitva hagyta a kameráján a zárat, és úgy fényképezte ezeket a különös koncentrikus fényköröket az éjszakai égbolton – van valakinek valami elképzelése arról, hogy mik ezek?

Apa odaadta a képet Özvegy deMauve-nak, aki továbbadta Mrs. Gamboge-nak, aki írt egy újabb láthatatlan sárga tintás bejegyzést, és továbbadta a fotót. Mrs. Lapis-Lazuli nézte egy ideig, még követte is az ujjával az egyik vonalat.

– Nem teljes körök – állapította meg –, egyszerűen csak egy sor összefonódó, egyazon középpont körül mozgó körív.

Azzal odaadta a képet Mrs. Lemon-Skye-nak.

– Az a gyanúm, hogy hoax vagy gyártási hiba – közölte Mrs. Lemon-Skye, és már adta is tovább.

– Nem hiszem – mondta a férje. – Tisztán látszik, hogy a vonalak a villámcsapda sziluettje mögött húzódnak.

Még jobban megnézte.

– Más vonalak is vannak… a köröket keresztező, leheletfinom vonalak.

– Nem körök – javította ki Mrs. Lapis-Lazuli. – Körívek.

– Akkor körívek – de mi célt szolgálnak?

– Körök az égen, amiket nem látunk? – emelte fel a szavát Sally Gamboge, aki minden igyekezetével azon volt, hogy képtelenségeket gondoljon a szakadtakról, ennélfogva a tárgyilagosságra nem sok hely maradt a fejében. – Soha életemben nem hallottam még ennél nevetségesebb dolgot. 

– A macskák és az éjszakai ragadozó állatok holdtalan éjszaka is látnak, tehát kell lennie valami fénynek, ami valahonnan jön – szólt közbe Lucy.

– Valamennyien tévednek – szólalt meg az apokrif ember. – Ezek távoli napok.

Kínos csend támadt. Mindannyian tudni szerettük volna, hogy érti ezt, de egyikünk sem merte még elismerni őt.

– Ez… távoli napoktól származik – mondta Crimson néni, ezúttal feszült figyelemmel bámulva a fotót. Mindenki a másikra nézett, de senki sem merte felelősségre vonni az istentelen megjegyzés miatt. Még Sally Gamboge sem. Felülkerekedett bennünk a kíváncsiság.

– Tudna nekünk ennél többet is mondani? – kérdezte apám.

– Nem nagyon – felelte Mrs. Crimson bizonytalanul, és lopva az apokrif emberre pillantott.

– Távoli napok – ismételte meg az apokrif ember –, a miénkhez nagyon hasonlók, de olyan irdatlan távolságra a Földtől, hogy csak egy fénypontnak látszanak, a Homo coloribus szeme nem képes meglátni.

– Napok – ismételte Crimson néni, hogy mindannyian legálisan el tudjunk gondolkozni az apokrif ember szavain –, túl távoliak, hogy láthatók legyenek… fénypontok.

– Csillagok? – mormolta Lucy. A mára elavult szó ósdinak, régiesnek hangzott a szájából és a fülünknek. Ennek ellenére általános egyetértő morgás volt rá a válasz. Hallani hallottunk róluk, de nem gondoltuk, hogy valaha képesek leszünk értelmes módon megfigyelni őket. Ahogy a piramisok, a Great Sweat, Chuck Naurice, Tariq al-Simpson, M’Donna és a Rainbowsianok esetében is, valamennyien tudtuk, hogy egykor léteztek, de nem volt róluk felvétel vagy bármiféle bizonyíték – ma már csak címkék voltak az évek során egyik élőtől a másikhoz csapódott elveszett emlékeken, az elveszett tudás visszhangjai.

– De ezek nem fénypontok, hanem körök – szögezte le Aubrey.

– Körívek – ismételte Mrs. Lapis-Lazuli. – Ragaszkodjunk a tényék-hez, jó?

– Mozognak – mondta az apokrif ember – és körívet írnak le az éjszakai égbolton. Az, amit itt látnak, nem egy pillanat az időben, hanem hét óra egy képbe sűrítve.

Crimson néni szóról szóra megismételte, amit az apokrif ember mondott.

Újabb csend következett, mialatt felfogtuk a hallottakat, engem pedig elkapott a felismerés, az imént kapott információ feletti izgalom. De volt még valami más is – a vigasztalhatatlan veszteség nyomasztó érzése. A progresszív Visszaugrások oly sok tudást vettek el a Kollektívától, hogy most már nemcsak tudatlanok voltunk, de még arról sem volt fogalmunk, hogy mennyire tudatlanok vagyunk. A vándorló csillagok az éjszakai égen csak egy kis töredékét képezték egy nagyobb, végleg elveszett tudásnak. És ahogy ott álltam szemöldökömet összehúzva, homlokomat ráncolva, úgy éreztem, hogy a Kollektíva körül minden de minden teljesen és végérvényesen rossz. Az életünket a tudás megszerzésének, nem pedig az elvesztésének kellene szentelnünk.

– De hát miért mozognak a csillagok? – kérdezte Mrs. Crimson.

– Nem mozognak.

– Nem mozognak – ismételte Crimson néni.

– De hiszen azt mondta…

– Mi mozgunk – világosodott meg egy pillanat alatt Lucy. – A Föld egy nap alatt megfordul a tengelye körül. Ha belegondolunk, a mi saját napunk szintén leír egy kört körülöttünk.

Láttam, hogy az apokrif ember egyetértően bólint, aztán mindenki elcsendesedett, és eltűnődött a hallottakon.

– Meg kell mondanom, én ezt rendkívül eltúlzottnak tartom – közölte Mrs. Gamboge, aki kétségtelenül meg volt sértve, amiért egyáltalán vitatkozni merészelünk. – Nagyon jól tudjuk, hogy Crimson nénit a szellemi fogyatékossága a G-variánstól nem egy hétre helyezi el. Különben sem lehet igaz az, amit mondanak, mivel a gyűrűk közepén egyetlen pont van, és az egyáltalán nem mozog.

– Körívek – helyesbített fáradhatatlanul Mrs. Lapis-Lazuli.

– Szerintem – válaszolta Crimson néni, amint az apokrif ember elmondta, amit akart – ez egy távoli csillag, amely tökéletesen egy vonalban van a Föld forgó tengelyével.

Néma csend lett. Az apokrif ember olyan világosan és érthetően beszélt magától értetődő igazságokról, hogy mindannyian mélyen megalázva éreztük magunkat. De legjobban az apám fejezte ki ezt. Egyenesen Crimson nénire nézve mondta:

– Több mint húsz éve veszek részt a Vitakör találkozóin, és ez idő alatt semmi mást nem hallottam, mint rosszul megalapozott elméleteket és gyenge érvekkel megtámogatott feltételezéseket. Ma este igazi tudást hallottunk.

– Hozom a rizspudingot – szólt Mrs. Ochre, és kisietett a szobából.

– Talán érdemes lenne egy másik megoldhatatlan rejtélyre összpontosítania az éles elméjét, amely már évek óta nyugtalanító téma a heti összejöveteleinken – kockáztatta meg Mr. Lemon-Skye, szavait az apokrif emberhez intézve, de közben Crimson nénire nézve.

Az apokrif ember egy hangot sem szólt, de Aubreynak nem kellett feltennie a kérdését, mert Lucy közbevágott a sajátjával:

– Mi az a szférák zenéje?

Az apokrif ember hosszan bámult rá, majd minden szavát mérlegre téve ezt válaszolta: 

– Valamikor a zene minden volt. Minden problémára választ adott, minden igényt kielégített, ellátta energiával az ipart, a közlekedést, a szórakoztatást. Kényelemmel és világítással szolgált, hozott információt, könyveket, kommunikációt és halált. Még… még zenét is tudott hozni.

Ezek után ásított egyet, mintha a kiselőadás kifárasztotta volna. Zsebkendőt vett elő, ételt csomagolt bele, és kisétált a szobából.

Még mielőtt Crimson néni a végére ért volna az apokrif ember szavai elismétlésének, Aubrey Lemon-Skye megismertette velünk az érzéseit.

– Hát, nagyon köszönöm – szólt maró gúnnyal Lucyhoz. – Fel akartam tenni neki az örök érvényű találós kérdést arról, hogy miért lebeg az alma, és süllyed el a körte, erre te jössz, és felbosszantod a hülye harmonikus útjaiddal, ami, ki merem jelenteni, vitatható jelentőségű. Zene, ami zenét hoz? Nevetséges!

Hangos felszisszenés fogadta Aubrey goromba szavait. Majdnem – de csak majdnem – felemelte a hangját.

Lucy mérhetetlen felháborodással nézett farkasszemet vele.

– Lehet, hogy a jelentősége vitatható, uram, de az ön kérdésével összehasonlítva soha nem tapasztalt mélységekig hatolt el – válaszolta tettetett szívélyességgel.

A színével messze össze nem férhető módon beszélt – a Zöld feljebbvaló és Vörösebb volt, mint az ő színe –, de mindannyian vendégek voltunk az Ochre-házban, a viselkedése tehát, habár elfogadhatatlan volt, gyakorlatilag nem járt érte megrovás.

– Én pedig azt mondom, hogy szamárság, ostoba locsogás az egész – jelentette ki Mrs. Gamboge, aki nyilván úgy érezte, hogy neki nem kell vigyáznia a szavaira. Ez lehetett Crimson néni véleménye is, mert közölte, hogy Lucy érdeklődése a természetfölötti dolgok iránt „a szemtelenség netovábbja”. Valószínűleg nem mondott volna ilyet, ha Mrs. Ochre bent van a szobában, én pedig éreztem, hogy Lucy a harmonikus útvonalakról mondott szavaival már több ízben felbosszantotta a többieket.

Lucy gondolkodott egy kicsit, aztán elővett a zsebéből egy ólomgolyót meg egy vékony acélhuzalt, kivett az íróasztalból egy rajzszöget, és felerősítette az ingát a felső ajtókeret közepére. Aztán meglökte, majd tisztelettudóan hátrébb lépett.

– Na és mit akar ez bebizonyítani? – kérdezte Aubrey épp amikor Mrs. Ochre behozta a rizspudingot, amit én készítettem, plusz a saját, sziruppal leöntött piskótáját és pudingját „csak a biztonság kedvéért”.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte, mivel Aubrey Lucyval szembeni goromba viselkedése nyomán csend telepedett a szobára, míg mindannyian kissé zavartan bámultuk az ingát, várva, hogy Lucy felsüljön vele, amikor az ingák jó szokása szerint megállt. 

– A lánya épp most szemlélteti a harmonikusokról alkotott elméletét – felelte apám, és miután Mrs. Ochre azt felelte rá, hogy „Képzelem!”, a továbbiakban inkább a pudingra koncentráltunk, és a beszélgetés a vándorúton lévő óriás hattyúk, (Cygnus giganticus) becsült repülési magasságára terelődött, és hogy miért repülnek mindig nyolcas alakzatban.

– Néha olyan magasan repülnek, hogy alig látszanak hattyúknak – jegyezte meg Mr. Crimson.

De nem sokáig időztek a hattyúknál, rövidesen újra az ingát figyelték mindannyian, amely nem lassult, és nem állt meg, ahogy elvárható lett volna egy alig harminc centi hosszú ingától; furcsa módon a tempó inkább még gyorsult is.

– Milyen különös! – mondta ki Mr. Crimson valamennyiünk gondolatát.

Az inga a szemünk láttára növelte a lengési sebességét egészen odáig, míg a golyó hangos koppanással neki nem verődött az ajtókeret aljának, amit mindjárt követett a másik koppanás a másik oldalon. Ettől kezdve a lengés drámaian felgyorsult, s egy percen belül a huzal láthatatlanná vált, a golyó eltűnt egy félkör alakú homályban, és a kopogások éles staccatója egyre jobban felhangosodva végül folyamatos sivításban olvadt össze, aminek hallatán a vacsorázok némelyike ijedten hőkölt hátra.

Az ajtókeret fája a folyamatos ütögetéstől szilánkosra zúzódott, majd hirtelen elszakadt a fémhuzal, az ólomgolyó az asztalra pattanva összetörte a Mrs. Lapis-Lazuli előtt álló öblös üvegpoharat, és egy majdnem tökéletes kerek lyukat hagyva maga után kirepült az ablakon.

Lucy nem szólt semmit, minthogy nemigen lehetett mit mondani. Aubrey jófejségből felajánlotta, hogy kifizeti a kárt, ami felért egy bocsánatkéréssel olyasvalakitől, aki Sárgának született.

– Mielőtt bárki megkérdezné, fogalmam sincs, miért működik. De működik – szólalt meg nagy sokára Lucy.

– Ez az Örökforgó mögötti mozgatóerő – tűnődtem fennhangon, az apokrif embernek arra az állítására építve, hogy az Előzőnek „a zene minden volt” – és – tettem hozzá – talán ez működteti az izzókat is.

– Hogy csinálja? – kérdezte Mrs. Crimson, de erre a kérdésre senki még csak meg sem próbált válaszolni.

– Azt hiszem, létezhet valahol egy rettenetesen nagy hangvilla, vagy hangvillák hálózata, és ezek tökéletes harmóniában, a körülöttünk lévő levegőn át rezgéseket küldve, egyik a másikat megzengetve rezonálnak egymásra – vélekedett Lucy.

– És öt évszázad elmúltával is zümmögnek? Akkor az tényleg nagyon nagy hangvilla lehet – jegyezte meg apám.

– Óriási – válaszolta Lucy halkan. 

Az asztal körül mély csend lett; gondolatban végigvettük mindazokat a dolgokat, amelyekre mindmáig nem találtunk egyszerű magyarázatot. Például a forróvíz-elemeket a vízmelegítőkben, amelyek napjában kétszer egy órán keresztül zubogó forró vizet adtak, vagy a Megjelenés előtti üvegablak, amely délben halk berregéssel megtisztította magát.

– Azonkívül – mondta Lucy mintegy végső megjegyzésként – észrevettem, hogy olyan helyen, ahol erős harmóniák vannak, egy lebegő öt-tíz centivel magasabbra emelkedik – ez pedig kapcsolatot feltételez a zene és a gravitáció között.

E drámai felfedezések után csendben ettük a pudingunkat, ittuk a citromos teát, majd következett Mrs. Lapis-Lazuli előadása a vonalkódok témájában egy életen át folytatott kutatásáról, amelyet bár iparkodott érvekkel alátámasztani, tények híján megmaradt elméletnek. Az ismert harmincegy variáns közül hetet sikerült megfejtenie, de még így sem tudott pontos magyarázatot adni arra, hogy miért hasznosabb a vonalkód, mint a számok, sem arra, hogy miért van szinte mindennek a világon vonalkódja. Nemcsak az összes Megjelenés előtti tárgyi leletnek, hanem jóformán minden másnak is – kezdve a perpetuliton egészen a tölgyfákig, jateveókig, meztelen csigákig, muslicákig, egerekig, gyökérzöldségekig, rinoszauruszokig – még nekünk is volt valami vonalkódhoz hasonló jegyünk a bal kezünk körömágyaiban. Mrs. Lapis-Lazuli kedvenc elmélete szerint az Előzők rendszeresen leltárt vettek fel, és nemcsak azt akarták tudni, hogy a dolgok hol vannak, hanem azt is, hogy mennyi van belőlük. Ez valószínűnek látszott, mivel az Előzők híresek voltak arról, hogy vágytak arra, hogy a dolgok rendben legyenek, s ezáltal ellenőrzésük alatt tarthassák őket. Azt is elmondta, hogy egyes dolgoknak részleges, „csökevényes” kódjuk van, ilyen például a szamarak nyakán az olvashatatlanná halványult maszat, és elvétve előfordul, hogy valaminek mintha nem is lett volna vonalkódja. Ilyen például a denevér, az alma, maga a vonalkód és a rododendronok. A végén megtapsolták, ő pedig szerényen megköszönte a tapsot, és a dicséretet áthárította a munkájában szakértelmükkel nagy segítséget nyújtó könyvtárosaira.

Az összejövetelen a továbbiakban már nem annyira vita, mint inkább általános fecsegés folyt, és mire vége lett az estének, és körbeadva megcsodálták a Lime-ot, már mindenki összebarátkozott mindenkivel. Még Sally Gamboge-ot is elfogadták úgy-ahogy, annyira, hogy még egy tréfát is megengedett magának a fonnyadt lábujjról, amit Bounty talált a köténye zsebében.

Lámpaoltás előtt egy órával értem haza. Apa azt mondta, menjek előre, ő még segít Mrs. Ochrenek rendet rakni. Az utcai lámpa nem egészen húsz perccel azután sötétült el, hogy ágyba bújtam. Egy darabig még hallgattam a radiátorokon zajló Morze-csevegést, amely leginkább a Ráccsal való kapcsolat lehetőségéről és a színfelügyelő ittlétéről folyt, továbbá arról, hogy ki lesz olyan idióta vagy kellően vakmerő, hogy önként jelentkezik a Nagy Sáfrány expedícióra. Még én is szóba kerültem, és hogy előző este megpróbáltam megmenteni Travist. Mondtak esztelennek, mondtak bátornak, és valaki azt kopogta ki, hogy „szerintem jó segge van”.

A csevegésbe belemelegedve az éjjelenkénti folytatásos regényt Mrs. Lapis-Lazuli kopogta ki. Most, hogy már tudtam, hogy ő az, kihallottam a keze enyhe remegését. Egy darabig hallgattam a Renfrew-t, és mielőtt elaludtam volna, arra gondoltam, hogy beszélnem kellene a színfelügyelőnek Jane-ről, vagy Jane-nek a színfelügyelőről, és hogy jó ötlet-e egy Kérdező Klub elindítása. A haladó szellemű sorállási elmélet tanításáról is gondolkoztam, és persze a talicskáról is.