Lesznek kanalak

2.3.06.56.027: A virágokat nem szabad leszedni; hadd gyönyörködjön bennük mindenki.

A város felé közeledve a nagy levelű, ritkás erdőt felváltották az ostorszerűen görbülő ágú jateveók, és mivel ezek a legnagyobb gondossággal megtisztították a földet maguk alatt minden növényzettől, az út két széle, a mellékutak és az összedőlt házak hátborzongatóan ápolt benyomást keltettek. Nem mintha az út, amelyen jártunk, tökéletes lett volna, és egyáltalán nem igényelt volna karbantartást; a perpetulitnak az a képessége, hogy megszabaduljon a hulladéktól, csak a járdaszegélyig terjedt, ennélfogva az út szélét a fűvel benőtt törmelékből emelkedő alacsony torlasz jelezte, valahogy úgy, mint a pite karimája.

Courtland tíz perc elteltével látta meg az első kanalát. Az út szélén hevert, ennek ellenére nem kapta fel. Egy jateveo magasodott fölötte, és Jane azt mondta neki, hogy odébb több is lesz. Annak ellenére, hogy a húsevő fák lombsátra szinte teljesen az út fölé borult, és a horgas tüskék feszült készenlétben várakoztak, addig, amíg nem kiáltoztunk, és nem érződött rajtunk vérszag, nem érzékeltek bennünket. A jateveo gyökér szenzorai nem tudták áttörni a perpetulit vastag rétegét.

Az út egy körforgalmi csomóponthoz érkezett, ahol a folyón átvezető híd felé tartó utat választottuk. A dagály már levonult, és a hordalékkal feltöltött rétegeken túl a tenger felé kitekintve tisztán idelátszott a folyótorkolatban felmagasodó lapos fedélzetű hajó. Még ilyen messziről is látszott, hogy óriási; a fölötte köröző sirályok nem sokkal látszottak nagyobbnak apró pontocskáknál.

A hídon túl ötven méterrel vasúti vágányra bukkantunk. Balra a tengerpart felé folytatódott, de olyan volt, mint amit nem használtak; fák és sűrű bozót telepedett rá. Jobbra a vágány bekanyarodott az erdőbe, és egyenesen észak felé tartott. Egy teljes egészében perpetulitből épült állomásra érkeztünk. Voltak peronok, padok és jelzőfénytáblák, de nem volt jegypénztár, sem büfé. Itt is csend és mozdulatlanság honolt, és ahogy ott álltunk, egy madár hullott le az égből, és holtan esett a lábunk elé. 

– Kanalak! – rikkantotta Courtland, és igaza volt. Az út szélén hevertek, méghozzá sok. Épp itt nem volt egy jateveo sem, így Courtland marokszám szedte fel, és szórta bele a hátizsákjába a szívet melengetően csörömpölő zsákmányt. De végül olyan sok volt, hogy nem bírta volna mindet elcipelni, ezért válogatni kezdett közöttük. Mire megtettük a rövid távolságot a kétszeres életnagyságú bronz Munsellig, már hanyagul félrerugdosta azokat a kanalakat, amelyek nem voltak tökéletesek, csak az eredeti darabokat szedte föl, vagy amelyek hátulján szokatlan irányítószám volt, meg az általa Sárgáknak minősítetteket.

Munsell szobrát elhagyva egy szabadtéri találkozóhelynek látszó helyhez érkeztünk. Egy nagyjából száz méter átmérőjű, kör alakú tér, afféle piazza volt, a szélén körben négy-öt méterenként egy-egy ión oszloppal. Az oszlopok tetején lévő egybefüggő, enyhén ívelt párkánygerendát egész hosszában állatokat, emberi alakokat és ismerős meg ismeretlen Visszaugrás technológiát ábrázoló fríz díszítette. Lassan léptünk be a boltíves bejárati kapun, és eközben megfigyeltük, hogy az oszlopok, a padló, a falmezők, de még a padok és a klasszicizáló stílusban készült kandeláberek is teljes egészében egyfajta vörösesen erezett perpetulitből készültek, mintha a múlékonyabb márványt akarnák utánozni.

Talán a leglenyűgözőbb építmény volt, amit életemben láttam. Nemcsak a mérete vagy a tökéletes szimmetriája, hanem a mögötte lévő mesterségbeli tudás miatt is. Az oszlopfők kacskaringói művészi tökéllyel voltak kifaragva, és a frízben ábrázolt lovak inainak és izomzatának most is éppúgy látszottak a legapróbb részletei, mint amikor megalkották őket, és ez így is fog maradni, amíg a levegőben lesz oxigén, és a talajban táplálék.

Az oszlopok között halmozódtak fel az esőtől fényüket vesztett kanalak. Százezrével heverhettek ott – talán még annál is több. Pontosan ott tornyosultak fel, ahol a perpetulit örvényeket mintázó burkolata véget ért, és a helyét átvette a füves terep; egymásba kuszálódott halomban hevertek, mint az oszlopok között húzódó puszpáng sövény. De különös módon, miközben legtöbbjét már moha, avar és zuzmó fedte, a térrel szemközt lévők ma is fényeseknek, vadonatújnak tűntek. Elsétáltam a piazza közepén álló egyszerű kőmonolithoz. Karcsú és magas oszlop volt, ismerős felirat állt rajta. Leültem az egyik padra, és jobban megnéztem.

Távol együtt vagyunk

– Mi a véleményed? – kérdezte Jane, és leült mellém.

– Lenyűgöző, és nem kevésbé zavarba ejtő – válaszoltam. – Egy régóta lakatlan város asztaldísze? 

– Valójában itt lépünk be Nagy Sáfrányba – felelte, miközben Courtland felujjongott örömében, mert valami különlegesen szép kanalat látott meg.

– A város többi része a tengerpart felé folytatódik. De nem lakatlan. Nem mindig. Távolról sem.

A nap egy felhő mögé bújt; megborzongtam. A téren hirtelen fullasztóvá vált a levegő, és most először felfigyeltem arra is, hogy a vadon élő állatok közül egy sem volt látható itt – de még egy árva lepke sem. Felemeltem a kezem a padról. Éles fájdalmat éreztem, és a bőröm egy darabkája ottmaradt a padon, ahová egy élénkpiros vércsepp hullott le, majd egy másodperc múlva pezsegni kezdett.

– Legjobb lesz, ha továbbmegyünk – mondta Jane, és felálltunk. A lábam nekiütközött egy kanálnak, amit eddig nem láttam, és amikor lehajoltam, hogy felvegyem, elüvöltöttem magam. A perpetulit felszíne alól egy sápadt arc bámult fel rám – mint egy, a jég alatt vízbe fulladt ember. A szája tátva volt, két kezét tenyérrel fölfelé tartotta. A puha szövet alatt minden csontja tisztán kirajzolódott, de még a zakó halszálkás mintája is kivehető volt. Az organoplasztoid, akárcsak a Kármin határán kívül látott zsiráfot, ezt az embert is minden megkülönböztetés nélkül magába szívta, mintha semmivel sem volna különb, mint az esővíz, vagy mint a szélhordta falevelek. Ám ahogy néztem a sima felszín alatti jelenést, észrevettem, hogy egy másik, már nagyobbrészt megemésztett test látható az előbbitől balra. És arrébb egy másik. És egy másik. Jobban körülnézve világossá vált számomra, hogy az az örvénylő minta, amelyet én véletlenszerűnek véltem, mint a linóleumgyártásnál, valójában félig megemésztett emberek pazarló bőségben egymásba vegyülő kusza halmaza volt. A perpetulit megette a szöveteiket, a csontjaikat, a fogaikat, a ruháikat – csak az emészthetetlen részeket hagyta meg belőlük, s tolta annak rendje és módja szerint a szélekre. Az ember nem vitt magával sok holmit az újraindításhoz, de a hagyomány megkívánta, hogy legyen nála egy kanál. És nemcsak kanalak hevertek a járdaszegélynél. Gombok, csatok, cipővasak és fémpénzek, és mindet rozsdavörösre színezte a hemoglobinból származó vas.

– A Kobalt állomásról induló Éjszakai Vonat – mormoltam. – Nem megy el Smaragdvárosig, ugye?

– Nem – felelte Jane –, egyenesen ide jön. Vagy egy másik, ehhez nagyon hasonló helyre.

Végignéztem a kanálhalmokon. Ez a sok ember, akiket lázadásért, engedetlenségért, neveletlenségért, tiszteletlenségért újraindításra küldtek. Azt mondták, ha megneveltek, áthelyeznek egy másik szektorba. Hazudtak. Az összes újraindításra ítélt itt végezte, kivéve talán azt a keveset, aki elszökött – a nő a flaktoronyban és Thomas Emerald földi maradványai a bíborszínű fa alatt. Nem csoda, hogy a szabvány utcai viselet volt rajtuk. 

– De hiszen ez szabályellenes! – kiáltottam döbbenten, és nemcsak a gyilkosság miatt, hanem attól is, hogy milyen ravaszul követik el. – A prefektusok hazudtak nekünk! Ez ellentmond mindannak, amit Munsell képvisel.

– A szó szoros értelmében nincs igazad – ingatta a fejét Jane. – Írva van, hogy a Harmónia keresése mindannyiunktól áldozatot kíván. Hogy pontosan mit, azt nem részletezi. Kemény munkát, önzetlenséget, polgári kötelességteljesítést – és olykor valami mást. És nem vagyok benne biztos, hogy a prefektusok bármit is tudnak erről az egészről. Ez a Központ ügye.

Néztem a kanalakat, és eszembe jutott valami.

– Ennek a sok embernek ugye nem ítélték oda újra az irányítószámát?

– Nem. Most már tudod, miért olyan vészesen alacsony a népsűrűség a Kollektívában.

– De hát az Előzők nyolcvanmillióan vagy még többen voltak! Ugye nem azt akarod mondani, hogy valamennyiüket olyan helyekre küldték, mint ez itt?

Egyenesen a szemembe nézett.

– Nem tudom, mi történt az Előzőkkel.

– Az apokrif ember tudja?

– Lehet valami elképzelése, de számára ez nem érzelmi kérdés – pusztán történelem, semmi egyéb.

Hallgattam, gondolkoztam. Oly sok ismeretlen és oly sok felfedezni való volt. De e pillanatban csak kérdéseim voltak.

– Miért nem próbáltak meg többen is kimenni? Miért kell itt állni tétlenül, várva, hogy elnyeljenek?

– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Hidd el nekem, Eddie, az egésznek még a felét sem tudod.

Fölnézett a napra, hogy megbecsülje az időt.

– Indulnunk kell. Nem akarok gyanút kelteni azzal, hogy sötétedés után viszlek vissza.

– Meg tudnád tenni, ugye?

– Fogalmad sincs róla, hogy milyen gyönyörű az éjszakai égbolt.

– El tudom képzelni.

– Nem tudod. Senki sem tudja. És ugyanez elmondható a szentjánosbogarakra is, amelyek holdtalan éjszakákon egymással összhangban világítanak.

– Szentjánosbogarak?

– Ha mondom. És ott van még a hold is.

– Azt én is látom, csak halványan – mondtam.

– Nem magát a holdat, hanem a fényeket a holdsarló sötét oldalán – válaszolta. – És más izzó pöttyök is vándorolnak az éjszakában – az égen ide-oda mozgó fénypontok. 

És rám mosolygott. Fáradtan és megkönnyebbülten. így még nem mosolygott senki másra.

Elmentem Courtlandhez, aki minden erejével azon volt, hogy minél több kanalat szedjen össze. Már degeszre tömte mindkét hátizsákját, az összes zsebét, a bakancsait, és a két keze is tele volt kanalakkal. A legszívesebben a fülébe is dugott volna belőlük.

– Mi van?

– Indulunk.

– Felőlem mehetünk. Húsz érdemet fizetek valamelyikőtöknek, ha hozza helyettem az egyik hátizsákot.

Közöltük vele, hogy hozza csak maga az ebül szerzett jószágot, és azzal kiballagtunk a piazzáról. Annak ellenére, hogy nem voltunk hajlandók a málhás szamarává válni, Courtland mámoros volt a boldogságtól, és megállás nélkül arról beszélt, hogy milyen szerencsés, és hogy majd csak óvatosan fogja piacra dobni a kanalait, hogy ne legyen túlkínálat belőlük, meg hogy egy hónapba fog telni, míg a nyilvántartásban ellenőrizni fogja a bevésett irányítószámokat, hogy lássa, van-e elvitathatatlan jogcímük.

– A prefektusok nem tehetnek fel kérdéseket, még akkor sem, ha anya is köztük van – jelentette ki.

Minden lépésnél csörgött és csörömpölt, és úgy elvakította a szerzés vágya, hogy egyetlen egyszer sem vette észre a halottakat a lába alatt.