Egy reggel Vermillionban

2.4.16.55.021: A férfiaknak a 6-os számjelű viselet kötelező interkollektív utazás alatt. Kalap ajánlott, de nem feltétlenül szükséges.

Úgy kezdődött, hogy apám nem akarta megnézni az Utolsó Nyulat, és az lett a vége, hogy egy húsevő növény megevett engem. Nem igazán ezt a sorsot szántam magamnak. Azt reméltem, hogy beházasodok az Oxblood családba, és a dinasztikus zsinegbirodalmuk tagjává válok. De ez négy napja volt, még azelőtt, hogy megismertem Jane-t, visszaszereztem a Caravaggiót, vagy felderítettem Nagy Sáfrányt. Szóval ahelyett, hogy örömmel teljesítettem volna a kromatikus előmenetelhez szükséges elvárásokat, elmerültem egy jateveofa emésztőnedvébe.

De azért nem volt mindenestől rossz, az alábbi okok miatt. Először is szerencsére fejjel lefelé érkeztem le. Egy perc alatt megfulladni sokkal de sokkal jobb, mint pár hét alatt élve cseppfolyóssá válni. Másodszor, és ez még fontosabb, nem akartam tudatlanul meghalni. Felfedeztem valamit, amit semennyi érdemért nem tudsz megvásárolni: az igazságot. Nem a teljes igazságot, de egy jó nagy szeletét. És ezért volt ez olyan szörnyen kellemetlen. Nem akartam semmit sem kezdeni vele. Márpedig ez az igazság túl nagy és túl rettenetes volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. De legalább egy teljes órán keresztül a kezemben tarthattam, és megértettem, hogy mit jelent.

Nem azért indultam útnak, hogy felfedezzek egy igazságot. Úgy volt, hogy kiküldtek a Peremvidékre székszámlálást tartani, és egy kis alázatot tanulni. De elkerülhetetlen volt, hogy az igazság – a nagy igazságok szokása szerint – utolérjen, ahogy az emlékezet is, ha kell, felidézi az elveszett gondolatot. Jane-t is megtaláltam, vagy lehet, hogy ő talált meg engem. Tulajdonképpen mindegy. Megtaláltuk egymást. És noha ő Szürke volt, én meg Vörös, ugyanaz a szomjúság élt bennünk a kromatikus politikán túlmutató igazság iránt. Szerettem őt, és ami ennél is fontosabb, kezdtem azt hinni, hogy ő is szeret engem. Elvégre bocsánatot kért, mielőtt belökött a jateveo lombtalan koronája alá, amit nem tett volna meg, ha nem érez irántam semmit. 

Szóval ezért jöttünk vissza négy nappal korábban, ide, Vermillion városába, a Nyugati Vörös Szektor Regionális Központjába. Apám és én vonattal érkeztünk az előző napon, és a Zöld Sárkányban éjszakáztunk. Részt vettünk a reggeli zsolozsmán, most pedig leültünk a reggelihez. Csüggedten, de meglepetés nélkül vettük tudomásul, hogy a korán érkező Szürkék már elvitték a szalonnát, csak a finom illat maradt utána. Volt pár óránk a vonatunk indulásáig, elhatároztuk hát, hogy beszorítunk egy kis városnézést.

– Még mindig elmehetünk, hogy megnézzük az Utolsó Nyulat – próbálkoztam. – Azt mondják, kihagyhatatlan.

De apát nem lehetett egykönnyen meggyőzni a nyúl páratlan voltáról. Azt felelte, hogy kizárt dolog, hogy a vonatunk indulása előtt megnézzük a Rosszul Rajzolt Térképet, az Óz Emlékművet, a Színkertet és a nyulat, ellenben felhívta a figyelmemet arra, hogy Vermilion múzeuma nemcsak a legjobb Vimto palack gyűjteménnyel büszkélkedhet az egész Kollektívában, de hétfőnként és csütörtökönként egy gramofont is bemutatnak.

– Egy tizennégy másodperces részt lejátszik a „Something Got Me Started”-ből – mondta úgy, mintha az egy távoli vörös rokon klipje lenne.

De én nem nagyon akartam engedni abból, amit kigondoltam.

– A nyúl már nagyon öreg – erősködtem, mivel már elolvastam a biztonsági tájékoztatót a Hogyan lesz a legélvezetesebb a nyállal való találkozásod? című füzetből és már nem muszáj megsimogatni.

– Nem a simogatásról van szó – felelte apa borzongva –, hanem a füléről. Mindenesetre élhetek eredményes és teljes életet anélkül is, hogy láttam volna valaha nyulat – tette hozzá.

Ez igaz volt, magam is így voltam vele. Csakhogy megígértem a legjobb barátomnak, Fentonnak, és öt másiknak, hogy benaplózom a nevükben a magányos nyuszi rendszertani számát, és így megengedem, hogy „meghatalmazott látta” címszóval jegyezzék be az állatmegfigyelő könyvükbe. Személyenként huszonöt centet számítottam fel nekik a privilégiumért – aztán az egészet elvertem édesgyökérlére Constance-nak, és egy pár új műanyag piros cipőfűzőre magamnak.

Apa és én egy darabig így alkudoztunk, végül beleegyezett, hogy a cipőnk kímélése végett egy nagy kört leírva megnézzük a város minden nevezetességét. A nyúl jött utoljára, a Színkert után.

Most tehát, miután belevettük a nyulat is a délelőtti programunkba, apa visszatért a pirítósához, teájához és a Spektrum nála lévő példányához, míg én szórakozottan nézelődtem a lepusztult reggelizőszobában, várva az ihletet az előttem fekvő képeslap megírásához. A Zöld Sárkány a Megjelenés előtti időkből származott, és mint minden másnak a Kollektívában, sok mindent kellett átélnie, amitől percről percre egyre kopottabbá és siralmasabbá vált. A helyiségben a festés itt-ott már lepattogzott, a kiszáradt gipsz bordűrök málladoztak, az asztallap linóleum borítása alól néhol már kikandikált a vászon alap, az evőeszközök elgörbültek, kicsorbultak, vagy egész egyszerűen hiányoztak. De a forró pirítós, a kávé és a szalonna illata, a személyzet felületes nyájassága és a futó ismeretségüknek örvendező idegenek zajos csevegése valami sajátos bájt kölcsönzött a helynek, ami elképzelhetetlen lett volna otthon, Jade-under-Lime-ban, a mi tisztes és hűvösen elegáns teázóinkban. Azt is észrevettem, hogy noha „nem színspecifikus” találkozóhely lévén a Szabályzat nem rendelkezett az ülésrendről, a vendégek ösztönösen szigorú kromatikus vonalak mentén osztották meg a helyiséget. Az egyetlen Ibolyántúlinak tisztelettel átengedtek egy egész asztalt, és az ajtóban több Szürke is türelmesen várakozott üres asztalra, holott voltak szabad helyek.

Mi egy Zöld párral osztoztunk az asztalunkon. Középkorúak voltak, és kellőképpen gazdagok, hogy mesterségesen színezett zöld ruhát viseljenek, s így mindenki tanúja lehessen a színük iránti lelkes odaadásuknak. A hivalkodóan drága és ízléstelenül feltűnő színben parádézást kétségtelenül a gyerekük után járó juttatás eladásából fedezték. A mi ruháink csak a más Vörösök által látható hagyományos árnyalatra voltak befestve, így a velünk szemben ülő Zöldek csak a Vörös Foltunk révén tudtak megkülönböztetni bennünket a Szürkéktől, és minket is ugyanúgy lenéztek, mint azokat. Attól, hogy a piros és a zöld kiegészítő színek, még nem kedveljük egymást. Ami azt illeti, Pirosak és Zöldek csak abban az egyben értenek egyet, hogy a Sárgákat még jobban utálják.

– Hé, te – bökött rám a kanalával a lehető legmodortalanabbul a Zöld nő. – Ugorj, és hozz nekem narancslekvárt!

Kötelességtudóan engedelmeskedtem. A Zöld nő parancsolgató viselkedése nem volt szokatlan. Három fokkal lejjebb voltunk a színskálán, ami hivatalosan annyit jelentett, hogy az alárendeltjeik voltunk. De ha a Rendben lejjebb helyezkedtünk is el, a hagyományos Vörös-Sárga-Kék Színmodell egyik alapszíne voltunk, ami azt jelenti, hogy egy Vörösnek mindig helye lesz a falu Tanácsában, míg egy Zöldnek a maga törvénytelen Kék-Sárga státuszából eredően soha. Ez persze rendkívüli módon bosszantotta őket. A lökött Narancssárgákkal ellentétben, akik a maguk derűs öniróniájával elfogadták a sorsukat, a Zöldeknek sohasem sikerült felülemelkedni azon az érzésükön, hogy őket senki sem veszi elég komolyan. Ennek egyszerű oka volt: szinte kizárólag ők rendelkeztek a természeti világ színével, és ettől úgy érezték, az ajándékba kapott külsőnek tükröznie kellene a Kollektíván belüli fontosságukat. Egyedül a Kékek próbálhatnak versenybe szállni a Spektrumból való ingadozó részükkel, lévén övék az égbolt, de ez is csak a felszínre vonatkozó állítás, mivel nem számol a színárnyalatok változatosságával, borús égbolt esetén pedig még ezt sem mondhatják a magukénak.

De ha azt gondolnám, hogy csak a színem miatt parancsolt rám, tévednék. A Vörös Foltom alatt egy .Alázatot kell tanulnia” feliratú kitűzőt viseltem. A főprefektus fiával való összetűzésem következményeképpen egy hétig kellett hordanom. Ha a Zöld nő méltányosabb lett volna, felmentett volna a feladat elvégzése alól, tekintettel a nagy presztízsű, 1000 érdem értékű másik kitűzőmre. Talán nem érdekelte. Vagy csak kellett neki a lekvár.

Elhoztam a lekvárosüveget a tálalóasztalról, tisztelettel bólintottam, aztán visszatértem a megírni készült képeslaphoz. Vermillion öreg kőhídja volt rajta, öt centért még egy vékony világoskék réteget is festettek az égre. Tíz centért ezen felül a füvet is zöldebbre festették volna, de a képet a potenciális menyasszonyomnak, Constance Oxbloodnak akartam küldeni, aki közönségesnek tartotta a túlszínezett dolgokat. Az Oxbloodok vörösesbarnája szigorúan ószínnek számított, és minden lehetséges helyen a visszafogott színeket kedvelték, még akkor is, ha megengedhették volna maguknak, hogy a legtelítettebb színekkel díszítsék a házaikat. Voltaképpen a legtöbb színt közönségesnek tartották, köztük a Russettek rozsdabarnáját is, amit, s ezáltal engem is, nouveau-couleurnek, új színnek tekintettek. Innen eredt az én „potenciális vőlegény” státuszom. Apa megállapodott velük egy „félígéretben”, ami azt jelentette, hogy én vagyok Constance első számú lehetősége. A megállapodás nem ütötte meg a kölcsönösség mértékét, de így is jó egyezség volt – olyan engedmény, amely szerint noha Rozsdabarna voltam, mindössze három nemzedéknyire egy Szürkétől, képes lehetek tekintélyes mennyiségű vöröset látni, vagyis nem vehetnek teljesen semmibe.

– Máris a Halképűnek írsz? – kérdezte apám mosolyogva. – Ennyire azért nem lehet rossz az emlékezete.

– Igaz – bólintottam –, és bár a neve hűséget jelent, az nem tartozik a legjellemzőbb tulajdonságai közé.

– Aha. Roger Maroon még mindig legyeskedik körülötte?

– Mint a legyek a cefre körül. És ne hívd őt Halképűnek.

– Még vajat – szólt oda a Zöld nő. – És ezúttal ne piszmogj!

Végeztünk a reggelivel, gyorsan összecsomagoltunk, és lementünk a recepciós pulthoz, ahol apa meghagyta, hogy vigyék el a bőröndjeinket az állomásra.

– Szép napunk van – mondta az igazgató, amikor kifizettük a számlát. Sovány, finoman formált orrú, félfülű férfi volt. Az egyik fül elvesztése nem volt szokatlan dolog, mivel bosszantóan könnyű volt letépni, a szokatlan csak az volt, ha valaki nem vesződött azzal, hogy egy viszonylag egyszerű eljárás keretében visszavarrassa. Ennél is érdekesebb volt, hogy a Kék Foltját fönt, a hajtókáján viselte. Ez a nem hivatalos, de általánosan elfogadott jele annak, hogy bizonyos díjazás fejében el tud „intézni” dolgokat. Előző este rákot ettünk vacsorára, amit nem pecsételt le az élelmiszerjegy-könyvünkben. A dolog egy lopva a szalvétába göngyölt plusz fél-érdemünkbe került.

– Minden nap szép nap – válaszolta vidáman az apám.

– Valóban az – mondta erre nyájasan az igazgató. E kölcsönös jóindulat mögött az állt, hogy a szálloda tiszta volt és meglehetősen kényelmes, mi pedig nem hoztunk szégyent az intézményre azzal, hogy illetlenül viselkedtünk volna az asztalnál, vagy a közös helyiségekben hangosan beszéltünk volna. – Messzire utaznak?

– Kelet-Kárminba megyünk.

A Kék viselkedése egycsapásra megváltozott. Sajátságos pillantást vetett ránk, majd visszaadta az érdemkönyveinket, és örömtelien eseménytelen jövőt kívánva máris egy másik vendég felé fordult. Ezek után borravalót adtunk a hordárnak, elismételtük a vonatunk indulási idejét, és elindultunk útikönyvünk első célpontja felé.

– Hmm – dörmögte apám a Rosszul Rajzolt Térképre meredve, mihelyt a tíz centes adományunkat leszurkolva becsoszogtunk a szegényes de tiszta térképházba. – Sehogy sem tudok ezen eligazodni.

Lehet, hogy a Rosszul Rajzolt Térkép nem volt valami izgalmas, de a nevét jól eltalálták.

– Talán ezért élte túl a Történtelenítést – kockáztattam meg, mivel a térkép nemcsak félrevezető volt, de agyzsibbasztóan ritka is – a Parker Fivérek Előző világról alkotott híres geokromatikus látképe mellett ez volt a Megjelenés előttről származó egyetlen ismert térkép. A ritkasága valahogy mégsem tette elég érdekessé, úgyhogy percekig meredtünk bambán a megfakult pergamenre, reménykedve, hogy vagy félreértjük egy mélyebb szinten, vagy legalább megérte pénzt adni érte.

– Minél hosszabban és alaposabban nézzük, annál olcsóbb lesz a belépési adomány – magyarázta apa.

Gondoltam, megkérdezem, hogy meddig kell bámulnunk, hogy ők fizessenek nekünk, de aztán mégsem kérdeztem meg.

Eltette az útikönyvét, és újra kimentünk a meleg napsütésbe. Úgy éreztük, kicsalták tőlünk azt a tíz centet, de udvariasságból pozitív visszajelzést adtunk, hiszen nem a kurátor tehetett arról, hogy a kiállítás ilyen unalmas. 

– Apa.

– Tessék.

– Miért vált olyan elutasítóvá a szálloda igazgatója Kelet-Kármin említésére?

– A Peremvidékről az a hír járja, hogy barátságtalanul dinamikus – felelte némi gondolkodás után –, és némelyek úgy vélik, hogy a mozgalmasság progresszív gondolkodáshoz vezethet, mindazzal a velejáró kockázattal, amelyek végül előidézhetik a Pangást.

Ez egy tapintatosan előrelátó megjegyzés volt, amelyen a következő napokban bőven volt okom elmélkedni.

– Igen, de mit gondolsz te? – faggattam tovább.

Elmosolyodott.

– Én azt gondolom, hogy el kéne mennünk megnézni az Óz Emlékművet. Még ha olyan unalmas is, mint egy magnólia, ezerszer érdekesebb lesz, mint a Rosszul Rajzolt Térkép.

A múzeum felé menet a zajos utcákon megmártóztunk Vermillion lármás, poros és forró nyüzsgésében. Az utcai árusok – állat-, gyümölcs-, víz- és piteárusok, mesemondók és súlybecslők – napi árucikkeket kínáltak, míg a kis üzletek – a javítóműhelyek, műkereskedések, számolóhelyek, amelyek felajánlották, hogy amíg várakozol, összeadnak és kivonnak – a hosszabb távon szükséges dolgokkal foglalkoztak. Moderátorokat és kiskapu keresőket lehetett perc alapon bérelni, akik a Szabályzatra való tekintettel adtak tanácsokat különböző témákban, de még olyan üzlet is volt, amely kizárólag Lebegőkkel kereskedett, és egy másik, amely irányítószám genealógiára szakosodott. Mindezek közepette észrevettem a Sárgák szokottnál erősebb jelenlétét, vélhetőleg azért, hogy figyeljék, nem fordul-e elő illegális színcsere, vetőmag-kereskedés, vagy nincs-e valakinél éles szerszám.

Vermillion – egy regionális központ esetében – szokatlan módon a civilizált világnak eléggé a peremén helyezkedett el. Távolabb, nyugat felé már csak a Vöröskő hegységet és olyan magányos előőrsöket lehetett találni, mint Kelet-Kármin. A lakatlan övezet távoli, vad vidékein nagy testű állatokkal, kiaknázatlan színhulladékok elveszett településeivel és nagy valószínűséggel kóborló szakadtak bandáival lehetett találkozni. Izgalmas és egyszersmind nyugtalanító is volt ez így együtt. A múlt hétig még csak nem is hallottam Kelet-Kárminról, s meg sem fordult a fejemben, hogy egy hónapot fogok eltölteni ott „alázatosságra hangolás” céljából. A barátaim elszörnyedtek, amikor megtudták, és hangjukat lehalkítva fejezték ki felháborodásukat, amiért így bánnak velem. Kijelentették, hogy ha vennék a fáradságot, hogy kerítsenek egy ceruzát, kérelmet nyújtanának be.

– A Peremvidék a gyenge akaratúak, málészájúak és híg színűek lakhelye – jegyezte meg Floyd Pinken, aki az igazat megvallva simán elbüszkélkedhetett volna mindhárom fenti tulajdonsággal.

– És óvakodj a lúzerektől, az onanizálóktól, a kerítésen átugrálóktól és a paráználkodóktól – tette hozzá Tarquinius, aki a családja múltjából következően szintén nem rítt volna ki abból a környezetből.

Ezek után közölték velem, hogy nyilvánvalóan őrült lennék, ha akár egy másodpercre is átlépném a falu biztonságot jelentő határát, és hogy elég egyetlen út a Peremvidékre, hogy egy hét múlva kézzel egyek, csoszogva és a gallérom aljáig lenőtt hajjal járjak. Már majdnem eldöntöttem, hogy a kétszeresen özvegy Beryl nénikémtől kért kölcsönnel kivásárolom magam a megbízásból, de Constance Oxblood másképp gondolta.

– Hogy mit csinálsz? – kérdezte, amikor megemlítettem neki, hogy miért megyek Kelet-Kárminba.

– Székszámlálást tartok, bébi – magyaráztam. – A Központ aggódik, hogy a széksűrűség a személyenként előírt 1,8 alá eshetett.

– Hű, ez aztán izgalmas feladat! Vajon egy zsámoly, vagy egy keményre tömött párna széknek számít?

Aztán azzal folytatta, hogy nagy merészségről és dicséretes bátorságról teszek tanúbizonyságot, ha elmegyek, így aztán meggondoltam magam. Számolva a lehetőséggel, hogy tagja leszek az Oxblood családnak, és ezzel potenciális prefektus alapanyaggá válok, szükségem lesz annak kiszélesítésére, amit ez az utazás és bútorszámlálás kétségtelenül eredményezni fog, és az elviselhetetlenül egyszerű, mesterkéletlen Peremvidéken eltöltött hónap talán meg tudja adni ezt nekem.

Az Óz Emlékmű annyiban felülmúlta a Rosszul Rajzolt Térképet, hogy háromdimenziós volt, és nem kettő. Egy fura formájú, állatokból álló csoportról készült, részben bronzból, s az egész körülbelül egy méter nyolcvan magas és egy méter húsz széles volt. A múzeumi ismertető szerint háromszáz évvel ezelőtt, a Történtelenítés részeként feldarabolták, és a folyóba süllyesztették, úgyhogy a feltehetőleg eredetileg öt alakból mindössze kettő maradt meg. A legjobb állapotban egy ruhát és parókát viselő malac őrződött meg, amely mellett egy hagyma alakú, nyakkendős medve állt. A harmadik és negyedik alakból szinte semmi sem maradt meg, míg az ötödikből csak egy mára ismeretlenné vált teremtmény két, bokában eltört karmos lába látszott. 

– Malac létére nagyon nagy és az emberére hasonlító szeme van – jegyezte meg alaposabb szemrevételezés után az apám. – És sok medvét láttam már életemben, de egyik sem hordott kalapot.

– Lelkes hívei voltak az antropomorf-izmusnak – kockáztattam meg, tudva, hogy ez egy széles körben elfogadott tény. Az Előzőknek sok egyéb megmagyarázhatatlan szokásuk volt, a legismertebb ezek közül, hogy előszeretettel keverték a valóságot a fantáziával, ami miatt nagyon nehéz volt eldönteni, hogy mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem. Noha tudtuk, hogy ezt a bronzszobrot Óz tiszteletére öntötték, az alapzaton már teljesen lekopott a felirat, és ennek következtében nem lehetett minden kétséget kizáróan összefüggésbe hozni egyetlen Ózra vonatkozó tárggyal sem, amely túlélte a századokat. Egymással vitatkozó társaságok régóta, komolyan foglalkoztak az „Óz kérdéssel”, és tudományos értekezések sora látott napvilágot a Spektrum hasábjain. De amíg számos Bádogember-maradványt ástak ki, és Smaragdváros ma is létezik mint tudományos és közigazgatási központ, nincs rá kézzelfogható bizonyíték, hogy bárhol a Kollektívában lennének akár természetes, akár mesterséges sárga színű téglával kirakott utak – a természettudósok pedig már régen elvetették annak a lehetőségét, hogy a majmok repülni tudnának. Általánosan elfogadott nézet volt, hogy Óz a fantázia, méghozzá elég bizarr fantázia szüleménye. Ennek ellenére a bronzszobor maradt. Az egész kicsit olyan volt, mint egy rejtvény.

Ezután már csak egy rövid időre álltunk meg, hogy megnézzük a múzeum kiállításait, ezek közül is csak azokat, amelyek többet nyújtottak múló érdekességnél. Ámulva néztük a Vimto palackok gyűjteményét, a maga szánt szándékkal borzasztóan lestrapált állapotában megőrzött Ford Fiestát, és azt a Turner képet, amely apa szerint éppenséggel „nem a legjobb műve” volt. Egy szinttel lejjebb megcsodáltuk a realisztikus pózokat az életnagyságú szakadtak diorámájában, amely egy tipikus Homo feralensis táborhelyet ábrázolt. Zavarba ejtően élethű volt, merő barbár kegyetlenség és féktelen bujaság, amely jórészt Alfred Peabody Hét perc a szakadtak között című nagy hatású művén alapult. Egy csapat kisiskolástól körülvéve, akik nyilván a történelmi feltételezések téma keretében az alacsonyabb rendű embert tanulmányozták, megbámultuk az élettelen bábukat.

– Tényleg megeszik a saját kisbabáikat? – kérdezte az egyik kislány, miközben rémülten és lenyűgözve meredt a diorámában ábrázolt csoportképre.

– Meg bizony – vágta rá a tanár, egy idősebb Kék, aki okosabb is lehetett volna ennél –, és téged is, ha nem tiszteled a szüleidet, nem tartod be a Szabályokat, és nem eszed meg a főzeléket. 

Ami engem illet, voltak kétségeim a szakadtakkal kapcsolatos némely nevetséges állítást illetően, de ezeket megtartottam magamnak. A feltételezések többnyire már csak ilyen hajmeresztőek.

Mint kiderült, a gramofont nem állítják ki, mert azt a lemezzel együtt egy nagy méretű kalapáccsal „használaton kívülre” helyezték. Nem gonoszságból történt, hanem a Visszaugrást Teljesítő lépések szükségszerű következményeként, mivel valami bolond nem vette fel a készüléket az idei mentességet élvező tárgyak közé. A múzeum személyzetét láthatóan bosszantotta kicsit az ügy, mert a műtárgy megsemmisítésével a közösség kiállítható lemezjátszóinak száma a „Valami, ami Történt” Kobalt Múzeumának egyetlen masinájára csökkent.

– De ez nem volt mindenestől rossz – fűzte hozzá a kurátor, egy bozontos szemöldökű Vörös –, legalábbis állíthatom, hogy én vagyok az utolsó, aki hallhatta a Mr. Simply Red-et.

És miután részletes visszajelzést adtunk, távoztunk a múzeumból, és elindultunk az Önkormányzati Kertek felé.

Útközben megálltunk, hogy megcsodáljunk egy régi korból származó lenyűgöző falfestményt, amely egy ház tégla tűzfalán virított. Arra biztatta a már régóta nem létező célközönségét, hogy „Ovaltint igyanak, ha erősek és egészségesek akarnak lenni”, a kép pedig egy bögrét és két fura külsejű, de boldog gyereket ábrázolt, akik futball-labda méretű szemüket tágra nyitva, bamba elégedettséggel és vágyakozással bámultak ki a világba. Ha fakón is, de láthatók voltak a szájak és a felirat piros részei.

Ritkaságszámba mentek a Megjelenés Előttről származó festmények, és amikor az Előzőeket ábrázolták, az tényleg hátborzongató volt. A szemek miatt. A pupillák, eltérően a normális emberi szem rendes, pontszerű szembogarától, természetellenesen nagyok, sötétek és üresek voltak – mintha a fejükben belül egy sötét üreg lenne – , és ettől az arcukon látható boldogság művivé, modorossá vált. Egy percig szótlanul bámultuk, aztán továbbmentünk.

Egy kiszínezett kert bárhol kihagyhatatlan látnivaló volt, és Vermillion e tekintetben nem okozott csalódást. A kertek a hídtól nem messze, a város falain belül terültek el, színes árnyékokból, szökőkutakból, lugasokból, kavicsos sétányokból, szobrokból és virágágyásokból alkotva dús lombú szigeteket. Még zenepavilon és fagylaltos stand is volt, noha sem zenekar, sem fagylalt nem járt velük. De Vermillion parkját igazán az tette különlegessé, hogy közvetlenül a Rácsból vett színeket használták fel, és ettől fantasztikusan élénk és színpompás lett. Felsétáltunk a repkénnyel befuttatott Rodin mögött kezdődő nagy réthez, és megbámultuk a hatalmas, mesterségesen zöld területet. Az otthoni parkhoz képest ez lényegesen tetszetősebb volt, mert az elrendezése teljes egészében a Vörös szem túlsúlyán alapult. Jade-under Lime-ban a súlypont inkább a zöldet látók felé tolódott, amitől a fűnek alig volt színe, míg a vörösek rikítóak lettek. Itt a színek majdhogynem tökéletes egyensúlyban voltak, és mi néma csendben szemléltük az előttünk elterülő kifinomult kromatikus szimfóniát.

– Odaadnám a bal golyómat, ha átmehetnék egy Vörös Szektorba – mormolta apa tőle szokatlanul otrombán.

– Már odaígérted a balt abban a halvány reményben, hogy Vén Magenta idő előtt visszavonul – emlékeztettem.

– Odaígértem?

– A múlt ősszel, a rinoszaurusszal történt incidens után.

– Hogy az milyen buta ember – csóválta szomorúan a fejét apa. Vén Magenta volt a főprefektusunk, aki sok más Bíborhoz hasonlóan csak nehezen ismerte volna fel magát egy tükörben.

– Gondolod, hogy tényleg ilyen a fű színe? – kérdezte kis szünet után apa.

Vállat vontam. Valójában nem lehetett tudni. A legtöbb, amit mondhattunk, hogy nyilván ez az, amit a Nemzeti Szín a fű színének érez. Kérdezz meg egy Zöldet, hogy mennyire zöld a fű, és ő meg fogja kérdezni, hogy mennyre piros egy alma. De érdekes módon a fű nem volt egységesen zöld. A gyep távoli sarkában egy teniszpálya nagyságú terület gusztustalan kékeszöld színűre változott. A disszonancia terjedőben volt, mint egy vízfolt, és a színhibás folt megjelent egy fán és több virágágyáson is, amelyek így a Szabvány Botanikus Színskálán kívül eső, szokatlan árnyalatokat vettek fel. Kíváncsiságunk nem csökkent, amikor a rendellenes színű terület közelében észrevettünk valakit, aki elmerülten nézett bele egy lemeneti nyílásba. Odamentünk, hogy lássuk, mit néz.

Arra számítottunk, hogy a Nemzeti Szín egyik mérnöke dolgozik a problémán, de nem. A férfi egy Vörös parkőr volt, aki miután egy pillantást vetett a folt kitűzőnkre, barátságosan üdvözölt bennünket.

– Valami probléma? – kérdezte apa.

– A legrosszabb fajtából – válaszolta elcsigázottan a parkőr. – Megint eltömődött. A tanács mindig megígéri, hogy újracsövezteti a parkot, de akárhányszor valami pénzhez jutnak, mindig elköltik hattyúriasztó rendszerekre, villámvédelemre vagy valami hasonló bolondságra.

Meggondolatlan beszéd volt, de látva, hogy mi is Vörösek vagyunk, biztonságban tudta magát.

Kíváncsian belestünk a lejárati nyílásba, ahol a kékeszöld, sárga és bíborvörös színű tápcsövek töltötték meg az egyik gondosan beállított keverőt a sok közül, hogy megkapják a fűhöz, a bokrokhoz és a virágokhoz szükséges különböző színárnyalatokat. Innen haladt tovább az anyag a park alatt elhelyezett hajszálcsövek hálózatába. A kertek kiszínezése komplex feladat volt, melynek során összhangba kellett hozni a különböző növények ozmózisos együtthatóit a színezőanyagok fajsúlyával – még a nyomássűrűség-párolgási arány és a szezonális színvariáció meghatározása előtt. Ez adta a koloristák mellékjövedelmét és prémiumát.

Rá sem kellett néznem az áramlásmérőkre, egyből rájöttem, mi a baj. A gyep kékeszöld színe, a vérehulló fecskefű elszürkülése és a pipacsok lilába hajló pirosa a sárga helyenkénti hiányára utalt. És valóban ez volt a helyzet – a sárga áramlásmérője leragadt a zérón. Csakhogy a nézőablakban rengeteg sárgát lehetett látni, tehát nem a park alállomásának ellátási problémájáról volt szó.

– Azt hiszem, tudom, mi a probléma – szólaltam meg csendesen, mivel tisztában voltam azzal, hogy ötszáz érdem levonással jár, ha valaki engedély nélkül hozzábabrál a Nemzeti Szín tulajdonához.

A parkőr rám nézett, aztán apára, majd újra rám. Az ajkába harapott, megvakarta az állát, majd körülpillantott, és lehalkította a hangját.

– Könnyen meg lehet javítani? – kérdezte. – Három órakor van egy esküvőnk. Igaz, hogy csak Szürkék, de igyekszünk beleadni, amit lehet.

Apára néztem, aki bólintással jelezte, hogy beleegyezik. A csőre mutattam.

– A sárga áramlásmérő beszorult, és a gyephez csak a fűzöld kékeszöld komponense jut el. Én persze soha nem hagynék jóvá semmiféle szabályszegést – tettem hozzá, bebiztosítva, hogy ha minden rosszra fordul, simán letagadhassam –, azt hiszem, csak keményen rá kell ütni cipősarokkal, és kioldódik.

A parkőr körülnézett, levette a cipőjét, és megtette, amit tanácsoltam. Szinte abban a pillanatban bugyborékoló hang hallatszott.

– Elfog a sárga irigység – mondta. – Ennyi az egész? Tessék.

És átnyújtott nekem egy félérdemest, megköszönte mindkettőnknek, és elment, hogy fölnyalábolja a gyeptéglákat, amelyekkel helyrehozza a kékeszöldes-sárgás részeket.

– Honnan tudtad ezt? – kérdezte apa, miután a parkőr hallótávolságon kívülre ért.

– Leginkább hallomásból – válaszoltam.

Pár éve volt egy robbanásszerű magenta feltöltésünk, amely egyszerre volt izgalmas és drámai – az egész főutcára vízesésszerű bíborvörös szökőár zúdult. Egy pillanat alatt rajtunk volt a Nemzeti Szín, én pedig nyomban ajánlkoztam teahordónak, hogy közel kerülhessek. A Koloristák szakmai zsargonja szándékosan ködösítő volt, de én már valamelyest eligazodtam benne. Minden helybeli álma volt, hogy a Nemzeti Színnél dolgozhasson, de ez nem volt reális lehetőség: a szemednek, a rólad szóló visszajelzésnek, az érdemeidnek és a hízelgési hajlandóságodnak több mint példásnak kellett lennie, és még így is ezer alkalmas közül egy tehetett felvételi vizsgát.

Ameddig az időnk engedte, körbesétáltuk a kertet, és már sokkal elnézőbben mártóztunk meg mesterséges színeiben. Szokatlan módon mindkét színben voltak hortenziáik, és különleges, a kékeszöld-sárga-magenta skálán kívüli színekre kézzel festett azáleáik: ritka fényűzés, kétségtelenül egy gazdag Lila hagyatéka lehetett. Észrevettük, hogy nem sok tiszta sárga van a kertben, ami talán a városban lakó Sárgák felé tett gesztus lehetett. Ők természetes állapotúnak szerették a virágaikat, és miután komoly kellemetlenséget tudtak okozni, ha ezt mások nem méltányolták, többnyire hagyták, hogy úgy legyen, ahogy ők akarják. Amikor kifelé menet elhaladtunk a gyep mellett, a rendellenes részen a fű már kezdett visszaváltozni az Üde Zöld Gyepre, szakszerűbben kifejezve 102-100-64-re. Mire eljön az esküvő ideje, el fogja érni a teljes színtelítettséget.

A Színkertből kilépve visszasétáltunk a főtér felé. Útközben elhaladtunk egy Ugró mellett, aki pokrócba burkolózva ült az út szélén, csak az alamizsnáért kinyújtott karja volt szabadon. Beletettem a most kapott félérdemest a nyitott tenyerébe, mire az alak elismerően bólintott. Apa az órájára pillantott.

– Azt hiszem, mennünk kell, hogy átélhessük a nyúlélményt – mondta csekély lelkesedéssel.