A falu körül

1.1.01.01.002: Munsell Igéje mindenkor érvényes lesz.

 

Amikor vége lett az ebédnek, azzal a reménnyel baktattam a házunk felé, hogy majd „összefuthatok” a színfelügyelővel, amikor hazajön. Még soha nem találkoztam senkivel a Nemzeti Szín emberei közül, aki méltóztatott volna hozzám szólni, és most szerettem volna mindent, amit csak lehet, kihozni ebből a találkozásból.

– Edward úrfi?

Stafford volt, a hordár; egy kis borítékot tartott a kezében. Egy távirat Constance-tól, és nem jó hírt közölt benne.

 

EDWARD RUSSETTNEK RG6 7GD STOP KELET KÁRMIN RSW STOP CONSTANCE OXBLOODTÓL SW3 6ZH STOP JADE UNDER LIME GSW STOP ÜZENET KEZD STOP ÚGY ILLIK HOGY ELMONDJAM MINDKETTEN ÚGY GONDOLJUK MAMIVAL HOGY A VERSED ÚGY VACAK AHOGY VAN STOP ROGER SOKKAL JOBBAT ÍRT ÚGYMINT IDÉZŐJEL NYIT A FECSKÉK VIDÁM RÖPTE GERJESZTENEK ÖRÖMRE HA A TAVASZ KÖSZÖNT BE IDÉZŐJEL ZÁR STOP JOBBAN IGYEKEZZ ANGYALOM MIATTAM NE AGGÓDJ ROGER ELVISZ CSÓNAKÁZNI STOP CONSTANCE-OD STOP ÜZENET VÉGE

 

Káromkodva gyűrtem össze.

– Valami gond van? – kérdezte Stafford.

– Mondhatni. Roger a nevét is alig tudja leírni, nemhogy verset írna. Az a „fecskék vidám röpte” kitétel gyanúsan úgy hangzik, mintha Jade-under-Lime bértollnokának, Gerald Henna-Rose-nak a műve lenne.

Roger Maroon úgy döntött, hogy a távollétemben emeli a tétet, úgyhogy nekem is ezt kellene tennem. Megkérdeztem Staffordtól, hogy van-e valaki a faluban, aki tud romantikus költeményeket írni.

– De – tettem hozzá – tényleg jó verseknek kell lenniük, és nem túl kétértelműeknek. Constance nem rajong a durva hasonlatokért, sajnos. 

– Azt hiszem, tudok valakit, aki tudna segíteni – felelte Stafford. – De nem lesz olcsó mulatság. Vannak bizonyos kockázatok. Tudod, hogy a prefektusok nem látnak fantáziát a kreatív kifejezések meggondolatlan alkalmazásában.

– Öt százalék az illető megtalálójának.

– Meglátom, mit tehetek.

 

Benyitottam az ajtón, és rögtön az előszobai asztalra néztem, jött-e valami üzenet. Egy igen a Merkúr kitartó szerkesztőjétől, Dorian G7-től, amelyben arra kér, hogy számoljak be a Rusty Hill-i kiruccanásunkról, néhány a barátságukat felajánló Vöröstől, és egy „Violet deMauve íróasztaláról”, hogy emlékeztessen a zenekarral szembeni elköteleződésemre. Apámtól is érkezett több üzenet, és megjött Imogen Fandango házastársi információs csomagja. A fényképalbumban szerepelt egy műtermi felvétel Fandango lányáról, aki, el kell ismernem, egy kifinomultabban pisze orrú, lilás színbe hajló típusként nem volt csúnya. Mellékeltek ajánlóleveleket és egy hosszú listát a jó tulajdonságairól, szám szerint hetvenötről. Kezdődött egy jól megfogalmazott sejtetéssel a vélhetőleg magas Ishihara minősítéséről, és utolsóként következett az a vágya, hogy egy napon segíthessen Kelet-Kármint képviselni a Vidám Vásár egykerekű váltóversenyén. A részleteket mellőzve úgy döntöttem, hogy másnap reggel elsőként Bertie Magentának táviratozok. Fandango hatezret kért Imogen részére, és a megtalálónak járó két százalék százhúszat tenne ki – jól jönne a hozományomhoz, hogy eltéríthessem Constance-ot Rogertől, aki galád módon mással íratott verset.

Fölmentem az emeletre, hogy Constance táviratát berakjam a gyűjteményembe. Igaz ami igaz, sovány kis gyűjtemény volt. A levelek kisebb része szólt el nem múló szerelemről, míg nagyobb részében ilyen vagy olyan ügyben szívességet kért, vagy arról beszélt, hogy nekem is olyannak kellene lennem, mint Roger Maroon. Komolyan fontolgattam, hogy elégetem a levelet, de nem engedte a lelkiismeretem, mert ezek a levelek eddig olyanok voltak nekem, mint a tápláló étel, és ahogy Munsell Urunk egy ízben megjegyezte, az „élet” az „étel” anagrammája, az összefüggés tehát könnyen belátható.

Ahogy elmentem a fürdőszoba mellett, észrevettem, hogy az ajtaja lengve becsukódik. Furcsa volt, mivel a házban nem éreztem huzatot, és kint sem fújt a szél. Megálltam, és az ajtó nem lengett tovább. Egyedül voltam a házban; a főtér sarka mellett még láttam is az apokrif embert, amint egy lefolyócsőbe kiabált.

– Halló! 

Mivel senki nem válaszolt, nagyon óvatosan benyomtam az ajtót. Úgy tizenöt centiig könnyen nyílt, aztán megakadt. De nem úgy, mintha egy székbe ütközött volna – puhának éreztem, mintha egy kéz állította volna meg. Volt valaki az ajtó mögött. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy Jane lehet, aki talán elhatározta, hogy mégiscsak végez velem, de utánagondolva úgy döntöttem, hogy egy baltával vagy valami hasonlóval elbújni a fürdőszobaajtó mögött nem az ő stílusa.

– Ki van ott?

Válasz nem jött, de ekkor beugrott. Az apokrif ember szobatársa lehet, az, akit odafentről hallottam.

– Odafönt laksz? – kérdeztem, és a nemtudomki egy koppanással jelezte, hogy igen. Megkérdeztem, láthatom-e, mire két sietős koppanással felelte, hogy nem. Már épp egy bonyolultabb kérdést akartam megfogalmazni, amikor hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Gondoltam, a színfelügyelő lehet, vagy az apokrif ember, de nem. Mr. Turquoise volt – egy prefektus.

– Mr. Turquoise! – kiáltottam. – Jó napot!

Éreztem, hogy a fürdőszoba ajtaja lassan becsukódik mögöttem.

– Jó napot, Russett úrfi – köszönt vissza hivatalos modorban. – Nyitva volt a bejárati ajtó, ezért bejöttem. Nem bánod?

– Egyáltalán nem, uram.

– Derék fiú vagy. Hogy halad a székszámlálás?

– Még nem kezdtem hozzá.

– Van időd bőven. Használhatom a fürdőszobát?

Már indult volna, de elálltam az útját.

– Nem!

– Tessék?

Gyorsan ki kellett találnom valamit. Akármi volt is az igazság a láthatatlan albérlőnkkel kapcsolatban, azt legjobb volt a prefektusok tudta és beavatkozása nélkül kideríteni.

– El… elromlott. Valami a… a víztartályban.

Elmosolyodott.

– Csak kezet szeretnék mosni.

– A csap is elromlott.

– Mindkettő?

– Igen, uram. A hidegvízszolgáltatással lehet baj.

– Akkor majd meleggel mosok kezet.

Valamit ki kellett találnom, hogy eltérítsem a szándékától.

– A talicskákat bronzból készítik?

– Mi?

– Csak kíváncsi voltam.

Megcsóválta a fejét, és félretolt. Az ajtó könnyedén kinyílt, és Turquoise egyenesen a mosdóhoz ment. Körülnéztem a fürdőszobában. A zuhanyfüggöny, amely rendesen mindig félre volt húzva, most teljesen körbevette a fürdőkádat, és láttam is mögötte egy alak halvány körvonalait. De Turquoise nem vette észre.

– Folyik a hidegvíz, Russett.

– Biztosan csak el volt tömődve.

– Biztosan – hagyta rám, és megtörölte a kezét. – Namármost, hozzám tartozik a karrier tanácsadás. A szervezett vigalom, a foglalkoztatási listák és a Hasznos Munka megosztása. Beszélgethetnénk séta közben? Ellenőriznem kell a tehetetlenségi versenyautót a Visszaugrás teljesítéshez. Fandango meg akarja mutatni a jövő hónapban Vermillionban a Vörös Szektor Vidám Vásáron, és rossz fényt vetne a falura, ha olyasmivel állna elő, ami fennakad az ellenőrök rostáján.

Készséggel beleegyeztem, így aztán lementünk a földszintre, ki a házból, át a főtéren.

– Nézd – mutatta Turquoise a gondosan elkészített órarendemet. – Sally Gamboge a megengedett maximumra emelte a Szürkék nyugdíjkorhatárát, így jelenleg tizenhat órás napokkal kell számolni, ennélfogva a kromatikus idő követelményei valószínűleg kicsivel magasabbak, mint amihez szokva voltál. Lehetségesnek tartom, hogy fel kell hagynod a teniszezéssel vagy a krokettezéssel, mivel nem lesz elég időd mindkettőre.

– Nagyon is megértem, uram, hogy szükség van áldozathozatalra.

– Derék fiú vagy. Holnap első dolgom lesz, hogy beosztalak határőrizetre, szombaton villámfigyelésre, hétfőnként vízbefülás ellenes felügyeletre, és szerdánként a gyerekek tanítására – vagyis már ma délután. Meg tudod csinálni?

– Nincs sok tapasztalatom a tanításban, uram.

– Én nem aggódnék – nem maradt sok tanítani való. Beszélj nekik a székek különböző fajtáiról vagy valamiről. Egyébként – tette hozzá – a Rusty Hill-i expedícióra kitűnő jegyet kapsz. Ha élvezted, hogy a halál szemébe nevetsz, akkor valószínűleg tetszeni fog egy próba Nagy Sáfránnyal is. Száz érdem, és semmi mást nem kell csinálnod érte, mint megnézni.

– Jól értem, hogy száz százalékos a halálozási arány?

– Így van. De egészen a halál pillanatáig száz százalékos volt a túlélési arány. Nem lenne szabad megengednem, hogy egy olyan értelmetlen dolog, mint a statisztika, megzavarjon.

– Azt hiszem, kihagyom.

– Na, ha mindenáron ilyen negatívan akarod felfogni a dolgot, talán felemelhetjük a jutalmat kétszázra – felelte kissé bosszúsan.

– Köszönöm, de nem.

– Egy „talán” megjegyzéssel veszlek fel a listára.

Elérkeztünk a versenypályához, amely nagyjából egy mérföld hosszú széles ovális terület volt. Mivel a lovak túl értékesek voltak ahhoz, hogy kitegyék őket a pálya veszélyeinek, a Kollektívának megvalósítható alternatívákat kellett találnia a Vidám Vásár versenynapjára. Egy darabig a struccok voltak divatban, meg a kudu, és a gyerekek által meglovagolt nagytestű kutyák. A biciklik addig számítottak népszerűnek, amíg a „fogaskerékhajtás” nem. A Visszaugrás jócskán lecsökkentette a versenyek izgalmát. Ezt kijátszandó valami fényes elme feltámasztotta a Megjelenés előtti velocipéd nevű találmányt. A közvetlen pedálhajtás a rendkívül nagy első keréken egészséges csúcssebességet biztosított, ugyanakkor veszélyesen fejnehézzé tette a járművet. A leállás leggyakoribb oka valamelyik versenyzőnek a versenypályán bekövetkezett, penész okozta haldoklása volt, és mint újdonság, nagy tapsot kapott.

Egyetlen sportág azonban emberemlékezet óta uralta a Vidám Vásár versenynapját, és a prefektusi rosszallás ellenére még nem volt teljesen betiltva. Ez volt a tárolt energia verseny, amelybe Kelet-Kármin A Vöröskő Expressz néven nevezett be.

Mint a legtöbb inercia versenygép, a bicikliéhez hasonló, csak robusztusabb két kerékkel kialakítva. Giroszkóp vezérelt és energiával feltöltött állapotú lévén az Expressz egészen úgy egyensúlyozott a saját két kerekén, mint egy vonat. A girobicikli a maga eleganciát sugárzó áramvonalas formájával engem a lazacra emlékeztetett, és miközben bámultam, a gép megremegett, előbb csak enyhén, aztán erősebben, s végül az egész bicikli rázkódni kezdett, majd lassan újra lecsillapodott.

– A girók hol belépnek egy fázisba, hol kilépnek belőle, és ilyenkor viaskodnak egymással. – magyarázta Carlos Turquoise-nak, aki megkérdezte, mi a baja. – Helló, Eddie. Megkaptad Imogen információs csomagját?

Mondtam, hogy igen, mire barátságosan bólintott, majd egy hangvillát helyezett a girofoglalatok tetejére, vélhetőleg azért, hogy kiderítse, melyik robbant le.

– Na figyelj – guggolt le Turquoise, hogy közelebbről szemügyre vegye a gépet, habár az arcára kiülő teljes zavarból ítélve akár egy kecske beleit is bámulhatta volna –, csak nyugtass meg, hogy ez az egész dolog működni fog.

– Abszolút – válaszolta Fandango. – Az Örökforgóknak csak az a dolguk, hogy feltöltsék a girókat – verseny közben ki vannak kapcsolva. Négy mérföld volt a legnagyobb távolság, amit a gép egyetlen töltéssel megtett.

– Egy szót sem értek, de ha te mondod, aláírom.

És úgy is tett: aláírt egy űrlapot, amit Fandango odaadott neki.

– Jól van – mondta, és elindult az üvegház felé. Én szorosan a nyomában lépkedtem, mivel gyanítottam, hogy a beszélgetésünknek még nincs vége. – Mivel az esedékes Ishiharád miatt még velünk leszel, meg kell nyitnom a foglalkoztatási aktádat. Érzel magadban kedvet valami iránt?

Kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

– A hegedűkészítéshez.

– Azt csak a Kékeknek lehet, öregem.

– Mi a helyzet a zsineggel?

Nevetett.

– Ahhoz be kell házasodnod a Oxblood családba. Fordítsuk komolyra a szót. Valami más ötlet?

Nem volt értelme Constance-ról magyarázkodni neki, ezért a színfelügyelő jutott eszembe.

– Szeretnék a Nemzeti Színnek dolgozni, uram.

– Hmm – mormolta Turquoise oda se figyelve rám, csak a jóváhagyott Vörös vonatkozású foglalkozások listáját böngészve. – Mit szólnál a vízvezeték-szereléshez? A Kollektívának mindig kellenek vízvezeték-szerelők. Biztos vagyok benne, hogy a vízszolgáltatást dinamikus és izgalmas szakmának tartanád, és szívesen dolgoznál benne.

– Tisztelettel, de sokkal inkább szeretnék megpróbálkozni a Nemzeti Szín felvételi vizsgájával.

Elmondtam neki, hogy a mustársárgám második díjat nyert, de nem figyelt oda.

– Fűtés vagy víz – mondta pár sort firkantva, és a kezembe nyomott egy vékony könyvecskét. – Majd beszélek a falu vízvezeték-szerelőjével, hogy tartson neked egy tájékoztatót.

Közben megérkeztünk az üvegházhoz, ami a falu határától kicsit kijjebb volt. Turquoise belökte a súlyos ajtót, és beléptünk. Kint forróság volt, idebent méginkább, és a nyirkos levegőnek pocsolyaíze volt. Mint a legtöbb üvegház, ez is óriási volt – csaknem kétszer akkora, mint a városháza, és félbevágott dinnye formájú, enyhén ívelt mennyezete a legmagasabb pontján körülbelül száz méterre volt a fejünk felett. Eredetileg teljes egészében 3 x 1,2 méteres üvegpanelekből épült, de a természetes romlás és a tönkrementek pótlásának lehetetlensége miatt jelenleg a tető sok helyütt a legkülönbözőbb méretű, vastagságú és minőségű ólomüveg-táblákkal volt kifoltozva. Szemet vidító látványnak tűnt a maga szedett-vedettségében, és mivel láttam néhány vörös panelt, és gondoltam, hogy nem egyedül a mi színünket használták fel, azt is sejtettem, hogy színes lehet.

– Hogy vannak az ananászok, Mr. Lime?

A főkertész ing nélkül dolgozott, de gallért és nyakkendőt viselt, ahogy azt a Szabályzat előírta. Csupa sár volt, és a foltjelvényét széles, lecsüngő karimájú, az izzadságtól megfeketült kalapjára tűzve viselte. 

– Remekül, Mr. Turquoise – válaszolta udvariasan. – A fölösleget kiszínezve elszállítjuk az Északi Kék Szektorba – tudja, mennyire meg vannak veszve az ananászért.

Turquoise elindult egy rövid ellenőrző körútra a hőségben verejtéktől fénylő testű Szürkék által gondozott friss gyümölcsök és zöldségek sorai mellett, én pedig szorosan a nyomában loholtam. Egy helyen túlburjánzott a tüskés szederbokor, aminek a kiirtásához prefektusi jóváhagyás kellett, mivel minden kapaszkodó növényt „félig állatként” soroltak be, ennélfogva rá is vonatkozott a Munsell Bestiárium Biodiverzitás Fenntartás irányelve.

– Abszolút kártékonyak – mutatott rájuk a főkertész. – Tudom, hogy meg lehet őket tanítani egyszerű trükkökre, de az ablaktiszítást vagy a gyomláláts mindig elkerülik.

Turquoise kitöltötte a kiirtásról szóló utasítást, amit átnyújtott Mr. Lime-nak, aki megköszönte, majd közölte, hogy még valamit meg szeretne mutatni neki.

Végigmentünk a sorok közötti középső folyosón az üvegház használaton kívüli, parlagon hagyott része felé, amely datolyapálmák dzsungelévé és egy kis bambuszligetté változott, ahonnan gyümölcsöt majszoló kis fehér selyemmajmok bámultak ránk szemtelen pofácskával.

– Újabban volt egy kis problémánk ezekkel – mondta a kertész, és egy lekvárosüveget kinyitva mutatott nekünk egy jó tíz centi hosszú, és egy férfi hüvelykujjánál is vastagabb fehér százlábút –, és fogalmunk sincs, hogy micsodák.

A százlábú hátán lévő rendszertani vonalkódra néztem.

– Törzs: ízeltlábúak, Osztály: Százlábú – mormoltam minden meglepetés nélkül, mire mindketten rám bámultak.

– Le tudom olvasni a vonalkódokat – magyaráztam. – A mentorom, Greg Scarlett tanított meg rá. El tudom mondani, hogy százlábú, nőstény, és attól számítva, hogy meg lett címkézve, körülbelül ez a hatezredik nemzedéke – de ennél több nincs róla.

– Hasznos jártasság – mondta elismerően Mr. Lime. – Akkor egyetértesz azzal, hogy ez itt ismeretlen?

– Egyetértek.

A kertész megtörölte a homlokát egy koszos zsebkendővel.

– Yewberry is ezt mondja. De ha nincs felsorolva a Munsell Bestiárium-ban, akkor hivatalosan apokrifnek kell minősülnie – mégsem tehetjük, hogy nem veszünk róla tudomást, mivel mindenen keresztülrágja magát. Van valami javaslata, Mr. Turquoise?

A Kék prefektus alaposan szemügyre vette a kártékony férget, ahogy ott vergődött Mr. Lime kezében, és egy sor éles vinnyogást hallatott F-dúrban. 

– Meg lehet enni?

– Nem próbáltuk.

– Kerítsen egy önként jelentkező Szürkét. Ha nem jóízű, a 2.3.23.12.220. Szabály értelmében még mindig meghatározhatom „tenyésztett élelmiszerként”. Akkor egyszerűen csapdába ejthetjük, megsüthetjük, és kidobhatjuk őket. Vagy ha mégis jóízűek lennének, akkor etesse meg velük a Szürkéket. Akkor talán meghagynának valamennyit nekünk a szalonnából.

Mr. Lime egyetértő bólintással vette tudomásul ezt az ügyes kiskaput. Ezzel elbúcsúztunk, és az üvegház déli oldalán kilépve a parlagon hagyott földdarab felé vettük az irányt.

– Akkor most a tevékenységek – mondta Turquoise, és egy zsebkendővel megtörölte a homlokát. – Sport és tánc természetesen kötelező – kedveled a krikettet vagy a futballt?

Azt feleltem, hogy a krikettet jobban kedvelem, de letagadtam, hogy jól kezelem az ütőt. Egy Alfa Vörös könnyebben tud nyerni, mivel ténylegesen látja a vörös labdát. Ha az ember el akarta titkolni ezt a képességét, hasznára vált, ha elvétett pár ütést.

– És mi a kedvenc táncod?

– Jade-under-Lime-ban gyakran táncoltuk a lambadát.

Turquoise-on látszott, hogy megdöbbent, pedig csak ugrattam. Sohasem lambadáztam – még egyedül, titokban sem.

– Nagyon helytelen, Russett úrfi. Mi itt, Kelet-Kárminban foxtrottozunk és rumbázunk. Alkalmanként engedélyezett a tangó, de csak jóváhagyott pároknak, és úgy, hogy a gyerekek ne láthassák. Hogy állsz a kedvtelésekkel? Méhészet? Fotózás? Társadalmak rekonstruálása? Csigaverseny?

– Lehet a csigákat versenyeztetni?

– Nagyon népszerű idekint a Vöröskő Versenyekben. Mivel a csigák szigorú területi korlátozásra vannak huzalozva, méghozzá nagyon pontosan, hogy távol lehessen tartani őket a kertekből, nem kell mást tenned, mint ráírni a vonalkódot egy helyi csigára, aztán Vermillion határán kívül elengedni. Az győz, amelyik elsőnek ér vissza.

– Ez eltarthat egy darabig.

– Néha évtizedekig is. Egy bajnoknak, amelyiket még az apám engedett el tizennyolc évvel ezelőtt, körülbelül két év múlva kell hazaérnie.

– Nem is tudtam, hogy a csigák ilyen sokáig élnek.

– Ez nem az eredeti csiga – világosított fel Turquoise. – A parancssor öröklődik az utódokra, így nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a rendszertani számot leolvassuk a beérkező csigákról – az öröklékenységüket gyorsan meg lehet állapítani. Mérföldenként körülbelül négy nemzedék Mrs. Lapis-Lazuli szerint. Gyorsabban is teljesíthető lenne, de a csigák könnyen eltéríthetőek. Szóval, hová írjalak be? 

– Egyik sem vonz különösebben, uram.

– Idefigyelj, Russett, valamire be kell, hogy írjalak.

– Akkor legyen a Fotográfia Társaság. De az 1.1.01.23.555. Szabály értelmében. Szeretném megalakítani a saját társaságomat a Kollektíva társadalmi haladása érdekében.

– Értem – mondta Turquoise gyanakodva. Elég jól ismerte az 1.1.01.23.555-öst. Egyike volt azoknak a kiskapuknak, amelyekkel sorozatosan visszaéltek az évek során. – És mégis mivel foglalkozna ez a társaság?

Jane jutott eszembe, aki azt akarta, hogy az ő tevékenységét illetően leplezzem a kíváncsiságomat.

– Kérdésekkel.

Megkönnyebbülten sóhajtott.

– Kések? Nem probléma. A kések hasznos dolgok.

– Nem, nem, nem kések. Kérdések. Egy Kérdezz-Felelek Klub.

– Van már egy Kérdezz-Felelek Klub – mondta. – Vitakörnek hívják. Ma este is tartanak gyűlést, ugye?

– Igen, uram.

– Félelmetes időpazarlás. Egy órányi lombfűrészelés sokkal hasznosabban eltöltött idő lenne. Ha nem haladunk vele, akkor életünk végéig sem látjuk meg a kész puzzle-t, és bevallom, még azelőtt szeretném megtudni, hogy mit ábrázol, mielőtt betolnak a Zöld Szobába.

Megérkeztünk a hulladékfeldolgozóba, amely vízlevezés céljára mindig alacsonyabban volt a falu többi részénél. Megtaláltuk a munka-felügyelőt az egyik leállított, és tisztára súrolt ülepítő tartály mellett. Középkorú, alacsony, cserzett arcú férfi volt, beszéd közben időnként fütyült, mert elöl hiányzott egy foga, ami valami oknál fogva nem nőtt vissza. Különc figurának tűnt, mint az újrafeldolgozás misztikus mesterségében járatosak legtöbbje. Keménykalapot és mellényes öltönyt viselt, gomblyukában egy szál gardéniával. Nem volt rajta foltjelvény, és semmi, ami a kromatikus hierarchiában elfoglalt helyére utalt volna, így nem tudtam, hogy tisztelettel vagy leereszkedően szóljak-e hozzá.

– Helló – köszönt a munkafelügyelő, aki csak Nigel néven mutatkozott be. – Hallottam, hogy ma reggel nehéz pillanataid voltak egy fával.

– Így is lehet mondani.

– Ne legyenek rossz érzéseid, amiért egy növény túljárt az eszeden. Addig senki sem vagy, amíg nem bolyongtál az erdőben egy vidám kis dallamot fütyörészve, csakhogy a következő pillanatban a bokádnál fogva fejjel lefelé lógj a levegőben, hogy aztán négy hektoliter félig megemésztett kudunban landolj. Tudom, mert velem megtörtént.

Körülnéztem.

– Itt félig sincs olyan büdös, mint amennyire számítottam. 

– Ez a nagy ötlet! – kiáltotta Nigel. – Az összes akna le van zárva. Ha érzel valami szagot, az azt jelenti, hogy nem végezzük jól a munkánkat. De ha szeretnéd tudni, hogy milyen büdös lehetne, gyere, és dugd be az orrod a derítőbe.

Turquoise az irodában maradt, hogy ellenőrizze, elérték-e a 87,2 százalékos újrafeldolgozási tervcélt, Nigel pedig a metánsűrítők mellett elhaladva egy téglaépülethez vitt engem, ahol a forró levegőt betöltötte az áthevült hulladék orrfacsaró bűze. A téglabarakk primitív külseje mögött tisztára súrolt helyiség rejtőzött, ahol csak úgy csillogtak-villogtak az acélból készült felszerelési tárgyak. A betonpadlón látszott, hogy gyakran fellocsolják. Két munkás állati tetemek darabjait dobálta be egy Örökforgó által hajtott aprítógépbe. Egyik oldalon volt az egybeépített üst és prés, és ahogy a gép felforrósította és összenyomta az anyagot, hogy eltávolítsa a zsírt, valami – nyilván sárga – trutymó csöpögött lassan egy vödörbe.

A zsebkendőmmel befogtam a számat és az orromat.

– Valójában nagyobb szakértelmet igényel, mint gondolnád – jegyezte meg mosolyogva Nigel. – A kiolvasztók plusz pénzt kapnak, ha egy falusival kell foglalkozniuk – ami voltaképpen hülyeség, mivel ez is csak olyasvalami, amiben járkálunk. De azért belőlem sem hiányoznak teljesen az érzések. Felmentem őket a kötelességteljesítés alól, ha egy barátról vagy családtagról van szó.

A dögletes bűztől émelyegve kitámolyogtam.

– Nem a kényes gyomrúaknak való hely, mi? – szólt az utánam jövő Nigel. – Most éppen le vagyunk maradva a munkában – egy elefántot dolgoztunk fel, amelyik véletlenül épp a Külső Határt jelző táblán belül rogyott össze holtan.

– Egy elefánt? – ismételtem meg. – Úgy hallottam, nem éri meg foglalkozni velük – gyenge minőségű faggyú és egyebek miatt.

Nigel közelebb hajolt.

– A tervcélokról van szó – mondta vigyorogva. – Egy elefánt nagyot tud dobni a számokon.

Mihelyt Turquoise lebélyegezte a vastagbőrűvel megdobott tervfeladatot, és kiszámolta a havi bónuszokat, kilőttünk a hulladékfeldolgozó gazdaságból, ki a szabad mezőre, ahol a távolba vesző gabonatáblák szelíden hullámoztak az enyhe szellőben.

– Miről is beszélgettünk? – kérdezte Turquoise.

– A Klub kérelmezéséről, uram.

– Ó, igen. És én mondtam, hogy már van nekünk egy – a Vitakör.

– A Vitakör csak a kromogenciával foglalkozik – mutattam rá. – Én olyan klubot szeretnék, ahol mindenki tehet fel kérdéseket.

Gyanakodva nézett rám.

– Miféle kérdésekete? 

– Megválaszolatlan kérdéseket.

– Edward, Edward – ingatta a fejét leereszkedő mosollyal –, nincsenek fontossággal bíró megválaszolatlan kérdések. Minden feltenni szükséges kérdésünkre kimerítő választ kaptunk. Ha nem találod a helyes választ, akkor nyilvánvalóan rossz volt a kérdés, amit feltettél.

Ez érdekes megközelítés volt, és eleinte nem is találtam jó érvet ellene. Egy enyhén lefelé ereszkedő úton mentünk, ahonnan csak a falu légvédelmi tornyát lehetett látni, a tetején a villámcsapdával. Ezek szerint jó helyre építették.

– Mire használták a flaktornyokat?

– Ez egy nem-kérdés. Az Előzők meggondolatlan módszereit a legjobb elfelejteni. Ma nem úgy csináljuk, ahogy anno ők. Azelőtt egyensúlyhiány volt a nyersanyagokban, és pusztító szintet értek el a haszontalanságok. Ma nem létezik más, mint a Kromocentrikus Hierarchikusság egyszerű tisztasága.

– És az miért tiltja meg, hogy valaki több kanalat is készíthessen?

Turquoise arca megnyúlt. Ez egy évek óta ádáz viták kereszttüzében lévő kényes kérdés volt. Úgy tűnt, a kanalakat kihagyták a Szabályzat VI. Függeléke által előírt, jóváhagyott készáruk listájából, a merészebb vitázók pedig felvetették, hogy itt egy hiba történhetett Munsell Igéjében – a tévedés lehetőségének bizonyítékaként.

– A ti álracionalistáitok mindig a kanáltémával hozakodnak elő, igaz? A mi Munsellünk útjai kifürkészhetetlenek, a legjobb kromatológusaink pedig hosszú idő óta tartó intenzív gondolkozás után jutottak a kanál-kérdéssel kapcsolatban arra a következtetésre, hogy mivel Munsell Igéje tévedhetetlen, lennie kell valami nagyobbszabású tervnek, amelybe még nincs betekintésünk.

– Miféle terv lehet az, ami miatt nincs elég kanalunk?

– Éppen ez az, ami miatt a Vitakör csak a kromogenciára nyitott – válaszolta Turquoise ingerülten. – A nyílt viták utat engednek annak a tévhitnek, hogy a kíváncsiság valami módon kívánatos dolog. Munsell újra és újra elmondja, hogy a túlzott kíváncsiság az első lépés azon a rögös úton, amely diszharmóniához és pusztuláshoz vezet. Különben is – tette hozzá – egy gyenge kérdésfeltevés érdemtelen fontosságot sejtet, egy rossz kérdésre választ keresni pedig nem több szellemi erőpazarlásnál. A kérdés, amit magadnak kellene feltenned, így hangzik: Hogyan teljesíthetem a leghatékonyabban a polgári kötelességeimet, hogy ezáltal elősegítsem a Kollektíva zavartalan életét? És a válasz: Azzal, ha nem pazarolom egy prefektus drága idejét társaságok alakítására vonatkozó helytelen javaslatokkal.

Merőn nézett rám, de nem rosszindulatúan – azt hiszem, titokban éppen úgy élvezte a vitánkat, mint én. 

Megérkeztünk a földből egy méter magasan kiemelkedő, téglából épült hulladékakna kör alakú elejéhez. A fából készült fedelet levették róla, és két szolgálatot teljesítő Szürke tevékenykedett ott – az egyik egy csiszolt bronz tükörrel állt egy emelvényen, hogy a nap sugarait az aknába, az ott dolgozó munkásokhoz irányítsa, másik meg egy kötelet tartott, feltehetőleg azért, hogy a salakot a felszínre húzza. Egy talicska volt mellettük, félig tele nyirkos fekete földdel, míg a közeli kecskelábú asztalokon színek szerinti szétválogatásra váró vicik-vacak törmelék volt szétterítve.

– Jó napot, Terry – köszönt Turquoise.

– Uram.

– Van valami jelenteni valója?

– Nem sok ma reggel, uram. Jimmy talált valamit, amit ő autónak gondolt a 65-32-420-as vektornál, de csak egy első sárhányó volt.

– Bosszantó – felelte Turquoise, tekintetét végigfuttatva a törmelékeken. Láttam, hogy kevés köztük a vörös, és a prefektus viselkedéséből ítélve kék sem lehetett valami sok.

A Szürke bólintott, mi pedig továbbsétáltunk.

– A múlt héten beomlott az egyik akna, majdnem elvesztettünk egy elsőosztályú bányászt – mondta Turquoise. – Lassan kifogyunk a színekből. Ez is jó ok arra, hogy elmenj, és körülnézz Nagy Sáfrányban. Mit szólnál kétszázötven érdemhez?

– Gondolkozom rajta – feleltem, ami valójában azt jelentette, hogy eszemben sincs. – És az én Kérdés Klubom?

– Rendben van – válaszolta összeszorított foggal Turquoise, mivel a Szabályzat értelmében nem utasíthatott vissza. – Vedd úgy, hogy a társaságod már meg is alakult. Az előírt időhatáron belül kijelölünk neked egy helyet.

Egy percig szótlanul bámult rám.

– Csak mert be tudsz csapni valakit, Russett, még nem jelenti rögtön azt, hogy be is kell csapnod. Egy társaság vezetése felelősséggel jár, és bízom benne, hogy nem kell visszaéléstől tartanunk.

Megnyugtattam, hogy semmi ilyesmit nem fogok tenni, és kértem, hogy engedjen el, ha már végzett velem, mint ahogy így is volt. Épp akkor messziről észrevettem egy alakot egy háromlábú állványra szerelt fényképezőgéppel. Csak Dorian lehetett az – interjút kért tőlem a Merkúr számára.