- Azt akarja mondani, hogy az ilyen vasárnapi vitorlás muri Hongkongon bevett szokás?

- Nem, erről szó sincs. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a vendégeim megkérdezték: hozhatnak-e magukkal valakit, aki elszórakoztatja őket az esetleg unalmasan is alakulható hajóúton. - Gorntnak a szeme sem rebbent.

A Sea Witchet újabb erőteljes hullám emelte hátára. Barre és barátnője megtántorodott, csaknem elestek. A lány elejtette a pezsgőspoharát, Gornt nem mozdult. Casey sem. Még csak meg sem kapaszkodott.

- Gyakran vitorlázik?- kérdezte meglepetten Gornt.

- Van egy öt és fél méter hosszú, Olympic osztályú üvegszál erősítésű, szlúp vitorlázatú hajóm. Egy utánfutón tartom. Hétvégeken időnként kifutok vele.

- Egyedül?

- Legtöbbször. Időnként Linc is elkísér.

- Ő most a hegyi versenyen van?

- Nem, úgy hallottam, elhalasztották.

- És délután megy Tajpejre?

- Nem, úgy tudom, azt is elhalasztották.

Gornt bólintott. - Okosan tették. Holnap sok lesz a dolog. - Barátságos volt a tekintete. - Bocsásson meg, amiért megbántottam. Már sajnálom, hogy a többieket is meghívtam.

Casey különös gyöngédséget hallott ki Gornt hangjából: - Én is sajnálom.

- Azért volna kedve maradni? Örülnék neki. Mindazonáltal számítok a diszkréciójára - jótálltam érte.

- Maradok - mondta egyszerűen Casey. - Köszönöm a bizalmat.

- Jöjjön a hídra. Van pezsgő, és azt hiszem, az ételek is ízleni fognak.

Most, hogy immár döntött, Casey félretette fenntartásait, és elhatározta, hogy élvezni fogja a napot. - Hová megyünk? - Fel Sha Tinhoz. Arrafelé nyugodt a tenger.

- Gyönyörű ez a hajó, Quillan.

- Egy perc, és körülvezetem. - Megint szemerkélni kezdett az eső, behúzódtak a védőtető alá. Gornt a kronométerre pillantott: tíz múlt tíz perccel. Már éppen parancsot akart adni az indulásra, mikor Peter Marlowe robogott le a lépcsőn, s szökkent a hajóra. Elkerekedett a szeme, mikor észrevette Caseyt.

- Elnézést a késésért, Mr. Gornt.

- Nem tesz semmit, Mr. Marlowe - felelte Gornt. - Néhány percet már előre bekalkuláltam… tudom, hogy van az az apróságokkal. Bocsássanak meg egy másodpercre. Azt hiszem, ismerik egymást. Casey egyébként az én vendégem. A diszkréciójáért jótállok. - Rámosolygott Caseyre. – Ugye?

- Természetesen.

Gornt otthagyta őket, a hídra ment, hogy átvegye az irányítást. Marlowe és Casey zavarodottan nézett egymásra. A tengeri szél által hajszolt eső mind nagyobb erőre kapott.  

- Nem gondoltam, hogy itt találkozom magával, Peter - szólalt meg Casey.

- Én sem számítottam magára. Casey egy ideig csak nézte, barna szeme meg se rebbent. - Árulja el… a magáé valamelyik lány? Őszintén.

Marlowe mosolygott, de valahogy furcsán. - Még ha így volna is, akkor is azt válaszolnám, hogy semmi köze hozzá. Diszkréció meg hasonlók. Egyébként maga Gornt barátnője?

Casey döbbentem meredt rá. - Nem, dehogy!

- Akkor mit keres itt?

- Nem tudom. Gornt csak meghívott, mint olyan embert… aki a férfiakéval egyenlő jogokat élvez.

- Vagy úgy. – Peter Marlowe megkönnyebbült. - Gorntnak elég furcsa humora van. Na, mindegy, én figyelmeztettem. Ami pedig a kérdését illeti: a Marlowe-háremnek mindig legalább nyolc tagja van! - mondta nevetve. Casey együtt nevetett vele. Marlowe - immár komolyabban, hozzáfűzte még: Fleur miatt nem kell aggódnia. Nagyon okos asszony.

- Bárcsak én is az volnék, Peter. Ez az egész… nagyon új nekem.

Bocsásson, meg, amiért… Ne haragudjon.

- Számomra is új. Még sosem vettem részt ezeken a vasárnapi hajókázásokon. Nem is tudom… - Marlowe ajkáról lefagyott a mosoly, Casey követte a tekintetét. A feljáróból Robin Grey lépett ki a fedélzetre, pezsgőt töltött magának, majd a karjába csimpaszkodó lánynak.  

Casey megfordult és Gorntra nézett. Gornt hol az egyik, hol a másik férfit figyelte, aztán Caseyre pillantott. – Jöjjön! - kiáltotta. - Van itt bor, pezsgő, Bloody Mary… De ha inkább kávét inna, van az is. Kifejezéstelen volt az arca, de remekül szórakozott.

_______________________

74.

11 óra 15 perc

_______________________

- Ismétlem, Mr.Sinders: nem tudok semmiféle táviratról, semmiféle Arthurról, semmiféle dossziéról, semmiféle amerikairól, és nem ismerek semmiféle Jurij Bakjan őrnagyot… Akiről ön beszél, az Igor Voranszkij első osztályú matróz volt. - Szuszlov eltökélten uralkodott indulatain. Sinders ült vele szemben a rendőrfőkapitányság jellegtelen kihallgatóhelyiségének íróasztala mögött. Arra számított, hogy Roger Crosse is jelen lesz, hogy segítsen. De mióta megérkezett, színét se látta.

Vigyázz, figyelmeztette magát, egyedül vagy. Roger nem fog segíteni. Igaza is van: rá nagyon kell vigyázni. Ami pedig Boragyinovot illeti, rá sem lehet számítani. Az első tisztre pillantott: mintha karót nyelt volna, úgy ült mellette, szemmel láthatólag roppant kényelmetlenül érezte magát.

- És továbbra is kitart a mellett, hogy annak a kémnek, Dimitrij Metkinnek a valódi neve nem Leonov volt, Nyikolaj Leonov és hogy ő sem volt KGB-s őrnagy?  

- Ez képtelenség, agyrém. Ezt az incidenst jelenteni fogom a kormányomnak és…

– Befejezték már a javításokat?

- Igen, pontosabban éjfélre meglesz. Mi jó pénzt hozunk Hongkongnak, mindig kifizetjük, ami…

- Igen. És nem csinálnak egyebet, mint különös kis problémákat. Mint Leonov őrnagy, mint Bakjan.

- Metkinre gondol? Szuszlov afféle elterelő manőverként Boragyinovhoz fordult. - Maga ismer valamilyen Leonovot?  

- Nem ismerek, kapitány elvtárs - dadogta Boragyinov. - Nem ismerünk ilyen nevű embert.

- Megérik a pénzüket… - sóhajtott fel Sinders. – Szerencsére Leonov elég sokat elmondott nekünk magukról és az Ivanovról, mielőtt meggyilkolták. Igen… Leonov őrnagy nagyon segítőkész volt. - Hangja váratlanul korbácsként hasította levegőbe. - Boragyinov első tiszt! Szíveskedjék kint várakozni!

Boragyinov falfehér arccal felpattant és kiment. Az ajtó előtt egy ellenséges tekintetű kínai ügynök egy szék felé tessékelte, és nyomban becsukta az ajtót. 

Sinders félretette a pipáját, cigarettát vett elő, kényelmesen rágyújtott. Eső dobolt az ablakon. Szuszlov elszorult szívvel várakozott, bozontos szemöldöke alól feszülten figyelte ellenségét, s közben azon törte a fejét, mit tartogat számára Roger Crosse, ami olyan sürgős. Ma reggel megszólalt a titkos telefon. Arthur volt az, azt kérdezte, tudna-e ma este nyolc körül a Sinclair Towersben találkozni Roger Crosse-szal. - Mi ilyen sürgős? Estére már a hajón kell lennem, hogy…

- Nem tudom. Roger azt mondta, sürgős. Nem volt idő társalogni. - Koronszkijjal találkozott?

- Igen, mindent megbeszéltünk. Tudja szállítani?

- Persze. Még jóval éjfél előtt.  

- A központ számít magára - hazudta Szuszlov. - Mondja meg a barátunknak, hogy ez utasítás.

- Nagyszerű. Nem fogunk csalódást okozni.

Szuszlov kihallotta Arthur hangjából az izgatottságot: némiképp enyhítette félelmét. Most megint félni kezdett. Rosszul érezte magát itt a kapitányságon, ennyire közel a hosszabb itt- tartózkodáshoz. Sinders nagy tekintélynek örvendett KGB-s körökben: elhivatott, éles eszű embernek ismerték, aki időnként még gondolatolvasásra is képes. - Nagyon unom már ezeket a kérdéseket - mondta. Felállt, végigmérte Sinderst. Nem értette, miért jött ide Hongkongra az MI-6 főnöke. – Elmegyek.  

- Meséljen nekem a Szevrinről.

- Miféle Szevrinről? Nem vagyok köteles sem itt maradni, sem válaszolni a kérdéseire, nem va…

- Ahogy mondja, kapitány elvtárs. Normális körülmények között csakugyan így van. Most azonban az egyik emberét kémkedésen érték, és amerikai barátaink nagyon szeretnék magát vendégül látni.

- Hogy?

- Ahogy mondom. És sajnos, ők nem olyan türelmesek, mint mi.

Szuszlovra megint rátört a rettegés… - Megint fenyeget! Miért fenyegetőzik? - füstölgött. - Mi tiszteletben tartjuk a törvényt. Nem vagyok felelős a történtekért. Követelem, hogy azonnal engedjenek vissza a hajómra!

Sinders csak ránézett. - Rendben van. Parancsoljon, távozhat.

- Elmehetek?

- Igen, természetesen. Viszontlátásra.

Szuszlov néhány pillanatig hitetlenkedve nézett rá, aztán sarkon fordult, és az ajtó felé indult.

- Azt természetesen felettesei fülébe juttatjuk, hogy kiadta nekünk Leonovot.

Szuszlov megtorpant, arcszíne hamuszürkére váltott. - Mit csinálnak?  

- Leonov egyebek között elmondta, hogy maga bátorította a postaszolgálatra. És hogy aztán szépen leadta a drótot.

- Hazugság! Ebből egy szó. sem igaz! - Szuszlov agyán átvillant, hogy ahogy Metkint, esetleg Roger Crosse-t is lekapcsolták.

- Vagy talán nem maga adta le a drótot az észak-koreai ügynököknek Bakjanról?

- Nem én voltam - motyogta Szuszlov. Nagyon megkönnyebbült, látva, hogy Sinders csak cukkolja, és minden valószínűség szerint nincs konkrétum a kezében. Némiképp visszanyerte önbizalmát. - Ennek se füle, se farka, Nem ismerek egyetlen észak-koreait sem.

- Én hiszek magának, de az első direktorátus nem lesz ilyen hiszékeny. Volt szerencsém.

- Mire céloz?  

- Meséljen nekem a táviratról.

- Nincs mit mesélnem. A főfelügyelőjük téved, nem én ejtettem el.

- Dehogynem. Ki az az amerikai?

- Nem ismerek semmiféle amerikait.

- Meséljen nekem a Szevrinről.

- Nem tudok semmiféle Szevrinről. Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák.

- Biztosra veszem, hogy a KGB-s feletteseit nyugtalanítják ezek a kiszivárogtatások, és nagyon bizalmatlanok. - Ha sikerül kifutniuk, javaslom, hogy se maga, se az első tisztje, se a legénysége egyetlen tagja, de még a hajója se jöjjön vissza többé ezekre a vizekre…

- Megint fenyegetőzik? Ebből nemzetközi botrány lesz. Értesíteni fogom a kormányomat, a magáét úgyszintén, és majd…

- Mi ugyanezt fogjuk tenni. Hivatalosan és bizalmasan egyaránt. Nagyon bizalmasan. - Sinders mosolygott, de a szeme hideg volt, akár a jég.

- Elmehetek végre?  

- El. Információért cserébe.

- Miféle információért?

- Ki az az amerikai, és kicsoda Arthur?

- Nem ismerek semmiféle Arthurt. Mi a családneve?

- Éjfélig várok. Ha maga úgy hajózik el, hogy előtte nem ad választ ezekre a kérdésekre, gondom lesz rá, hogy a maguk londoni tengerészeti attaséja tudomást szerezzen róla, hogy a különleges osztály által biztosított szívességek fejében maga árulta el Leonovot és Bakjant.

- Ebből egy árva szó sem igaz, ezt maga is tudja.

- Ötszáz ember látta magát Crosse főfelügyelővel a lóversenypályán. Akkor árulta el neki Metkint.  

- Hazugság. - Szuszlov igyekezett palástolni rettegését. Sinders halkan fölnevetett. - Az majd kiderül. Abban viszont biztos vagyok, hogy a londoni tengerészeti attasé kapva kap a lehetőségen, hogy előnyös színben tüntesse fel magát a felettesei előtt. Nos?

- Én ezt nem értem - mondta Szuszlov, de nagyon is értette. Kutyaszorítóba került.

Sinders előrehajolt ültében, hogy kiveregesse pipájából a hamut. - Most jól figyeljen rám - mondta ellentmondást nem tűrően. - Az amerikaiért és Arthurért az életét kínálom cserébe.

- Nem ismerek semmiféle Arthurt. 

- A dolog kettőnk közt marad. Nem mondom el senkinek. Erre szavamat adom.

- Nem ismerem Arthurt. 

- Maga csak rámutat, és már meg is menekült. Maga is profi, én is az vagyok, mindketten tudjuk, mi az a csereügylet, mi az, hogy biztonság, és hogy időnként elő- előfordulnak apró, nagyon bizalmas egyezkedések. Magát most elkaptuk, tehát magának kell szállítania. Ha nem mondja meg nekem, kicsoda Arthur, és elhajózik, én aláfűtök magának. Ez olyan biztos, mint hogy most itt ülök. – Sinders tekintete összekapcsolódott Szuszlovéval. - Volt szerencsém, kapitány elvtárs.

Szuszlov felállt és kiment. Csak akkor lélegzett fel, mikor már Boragyinovval együtt kint volt az utcán, kint Hongkong valóságában. Bementek a legközelebbi bárba. Szuszlov dupla vodkát rendelt.

Krisztosz! - szeretett volna felkiáltani. Ha megteszem, végem. Ha nem teszem meg, akkor is. Az az istenverte távirat! Ha kiadom nekik Banastasiót és Arthurt, azzal elismerem, hogy tudok a Szevrinről. Örökre kiszolgáltatom nekik magam. Ha nem teszem meg, holtbiztosan végem. Akár így, akár úgy, most már veszélyes volna hazatérni. És ugyanolyan veszélyes ide visszajönni. Így vagy úgy, de mindenképpen meg kell szereznem azokat a dossziékat vagy Dunrosst, hogy általuk megvédhessem magam. Így vagy, úgy, de…

- Kapitány elvtárs…

Szuszlov Boragyinov felé kapta a fejét, oroszul szitkozódva ráripakodott. A fiatalabb férfi elsápadt, kövé dermedt, torkán akadt a szó.

- Még két vodkát! - rendelkezett Szuszlov.

A pultoslány rámosolygott. - Engem Sallynek hívnak, és téged?

- Kopj le! - förmedt rá Boragyinov.

- Tou nien lo mo, kopj le te! Vagy te kicsoda, hallod-e? Nekem nem tetszik tied arc, kopj le te gyorsan! - A lány harcra készen megmarkolta a vodkáspalack nyakát.

- Kérj tőle bocsánatot! - csattant fel Szuszlov. Nem akart botrányt, és abban sem volt biztos, nem besúgó-e a lány. A kapitányság itt van szemben.

Boragyinov meghökkent. - Én?

- Kérj tőle bocsánatot, te fattyú!

- Bocsánat - morogta elvörösödve Boragyinov.

A lány felkacagott. - Mondjad, nagy ember, akarsz digi-dugi? - Nem - válaszolta Szuszlov. - Csak vodkát.

Crosse kiszállt a rendőrautóból, és a szemerkélő esőben besietett a Struan Buildingbe. Háta mögött az utcán esernyős embertömegek tolongtak a járdán: munkából jöttek, munkába mentek. Hongkongon a vasárnap nem általános szünnap.

Crosse a huszadikon szállt ki.

- Jó napot, főtanácsos úr. Sandra Yi vagyok, Mr. Dunross titkárnője. Erre tessék.

Végigmentek a folyosón, Crosse-nak szemébe tűnt, milyen gömbölyűségek hullámzanak Sandra Yi csongszamja alatt. Sandra Yi egy ajtó előtt megállt, kinyitotta Crosse-nak. Crosse bement.

- Jó napot, Edward - köszöntötte Sinderst.

- Korábban jött, mint rendesen. - Sinders éppen sört kortyolgatott. - Régi katonaszokás, ugye? Mindig öt perccel előbb érkezni.

Háta mögött, a fényűző tárgyalóteremben egy alaposan megpakolt bárszekrény állt. A bárszekrény tetején egy kávéfőző.

- Parancsol valamit, uram? - kérdezte Sandra Yi. - Van bekevert Blody Marynk.

- Köszönöm, de csak kávét. Minden nélkül - felelte Crosse. Sandra Yi kiszolgálta, aztán kiment.

- Na, hogy ment? - kérdezte Crosse.

- A vendégünkkel? Jól, kifejezetten jól. Épp hogy csak maga alá nem piszkított. - Sinders elmosolyodott. - Magnóra vettem az egészet, ha van kedve, ebéd után meghallgathatja. Az ebédről jut eszembe: mondja csak, Roger, lehet itt Hongkongon halas sült krumplit kapni?

- Persze, hogyne lehetne. - Crosse lenyelt egy ásítást. Jóformán egész éjjel fent volt, a páncélteremben exponált filmtekercseket hívta elő. Reggel óriási izgalommal kétszer is végigolvasta a valódi AMG- jelentéseket. Magában elismerte: Dunrossnak tökéletesen igaza volt, hogy ennyire körültekintően járt el. És bármennyit fizetett is, AMG ezekkel a jelentésekkel megszolgált érte. Ezek a papírok kétségtelenül egy vagyont érnek.

A kettős kardáncsuklós felfüggesztésű óra csengő ütéssel jelezte az egész órát. Nyílt az ajtó, lendületes léptekkel Dunross jött be. - Jó napot. Köszönöm, hogy idefáradtak.

Crosse és Sinders udvariasan felállt. Kezet fogtak. - Még egy kis kávét?

- Köszönöm, nem kérek, Mr. Dunross.

Dunross egy lepecsételt borítékot vett elő a zsebéből, és odaadta Sindersnek. Crosse feszült figyelemmel követte minden mozdulatukat. Sinders a tenyerén latolgatta a borítékot, Crosse észrevette, hogy kissé remegnek az ujjai. - Ön természetesen elolvasta a tartalmát, Mr. Dunross.

- Igen, Mr. Sinders.

- És?

- Nincs és. Győződjön meg róla a saját szemével.

Sinders felbontotta a borítékot. Rámeredt az első oldalra, aztán átlapozta a többi tizenegyet. Crosse olyan helyen állt, ahonnan nem látta, mi van a papírokon. Sinders szótlanul átnyújtotta neki a legfelsőt. A kód betűi és számai semmit sem jelentették neki.

- Úgy néz ki, mintha levágtak volna belőlük egy darabot. - Crosse Dunrossra nézett. - Eh?

- Briannel mi van?

- Ezeket hol tartotta, Ian? - Crosse észrevette, hogy Dunross tekintete némiképp megváltozik.

- Én betartottam az egyezség rám eső részét. Önök betartják a magukét?

- Sinders leült. - Én nem kötöttem semmiféle egyezséget, Mr. Dunross. Én mindössze annyit mondtam: elképzelhető, hogy a kérése esetleg teljesíthető.

- Eszerint nem engedik el Brian Kokot?

- Elképzelhető, hogy az ön által kért időpontban ott lesz az ön által megjelölt helyen.

- Ez minden, amit mondani tud?

- Sajnálom.

Hosszú csend következett. Az óra tiktakolása szinte betöltötte a szobát. Újabb esőroham vert végig az ablakon, reggel óta esett, bár időnként el-elállt. Az időjárás jelentések azt jelezték, hogy a vihar hamarosan elvonul, de a ciszternákba az eső ellenére alig került valamicske víz.  

- Közölné velem, mik az esélyeim? Hálás volnék, ha pontosan közölné.

- Mindenekelőtt három kérdés: maga vágott le ezekről a lapokról valamit?  - Igen.

- Mit?

- AMG írásbeli utasításokat adott. Öngyújtót kellett tartanom az általa megjelölt oldalak jobb alsó sarka alá. Láthatatlan tintával írt szöveg volt rajta, csak hevítés hatására tűnt elő. Miután elolvastam, megint csak Grant utasításait követve, kivágtam és megsemmisítettem a szóban forgó darabokat. Meg a levelét.

- Másolatot megőrzött?

- A tizenegy darabról? Igen.

- Kénytelen vagyok elkérni.

- Ha eleget tett az egyezségnek, megkaphatja - mondta udvariasan Dunross. - Szóval? Mik az esélyek?  

- Kérem, adja át a másolatokat.

- Ha eleget tesz az egyezségnek, átadom. Hétfőn napszálltakor.

- Sinders tekintete vágott, mint a késpenge. – Kérem a másolatokat. Most rögtön.   

- Ha teljesít. Ezt már eldöntöttem. Szóval? Mik az esélyek?

- Fele-fele - válaszolta Sinders; csak próbára akarta tenni Dunrosst.

- Rendben van. Köszönöm. Intézkedtem, hogy kedd reggel mind a tizenegy oldal jelenjen meg a China Guardianban és két kínai újságban, egy nacionalistában és egy kommunistában.

- Akkor ezt ön a saját kockázatára teszi. Őfelsége kormánya nem kedveli, ha kényszerítik.

- Fenyegetőztem? Nem. Egyáltalán nem. A sok betű és szám csupán egy értelmetlen jelhalmaz, amit talán - talán - csak egy hivatásos rejtjelfejtő tud értelmezni. Ha egyáltalán van valami értelme. Mert az is lehet, hogy ez az egész csak egy halott tréfája.

- A hivatali titoktartásról szóló törvény alapján ezt megakadályozhatom.

- Természetesen megpróbálhatja - bólintott Dunross. - De ha én egyszer úgy akarom, ezek az oldalak a héten megjelennek valamelyik újságban. Még ha kisbalták potyognak is az égből. Alan Medford Grant a belátásomra bízta, mit tegyek. Van még valami, Mr. Sinders? 

Sinders tétovázott. - Nincs. Nincs. Köszönöm, Mr. Dunross. Dunross hasonlóképpen udvariasan az ajtóhoz lépett és kitárta. - Elnézésüket kérem, de sajnos dolgom van. Köszönöm, hogy idefáradtak.

- Crosse előreengedte Sinderst. A lifthez mentek. A recepciós asztalnál ülő Sandra Yi már megnyomta nekik a hívógombot. - Bocsásson meg, uram! - szólította meg Crosse-t. – Nem tudja véletlenül, mikor tér vissza Brian Kok a kolóniára?

Crosse ránézett. - Ezt nem tudom pontosan, de ha kívánja, megtudakolhatom. Miért kérdezi?

- Úgy volt, hogy péntek este elmegyünk vacsorázni, - de se a házvezetőnője, se az irodája nem tudja, hol van.

- Szívesen utánanézek.

A telefonközpont kapcsolótáblája berregni kezdett. - Köszönöm, uram - mondta Sandra Yi, és fölvette a kagylót. - Struan, tessék parancsolni. Egy pillanat. - Átállított egy kapcsolót. Crosse cigarettával kínálta Sinderst, s közben fél szemmel a lift közeledő számait figyelte. - Bejött Mr. Alastair, tajpan - szólt a telefonba Sandra Yi. A kapcsolótábla berregője ismét megszólalt.

- Halló - szólt a kagylóba Sandra Yi. - Egy pillanat türelmet kérek, hölgyem, azonnal megnézem… Egy gépelt időbeosztást kezdett tanulmányozni.

Nyílt a liftajtó. - Sinders belépett a fülkébe, Crosse követte.

- Egy órára, Mrs. Gresserhoff.

Crosse nyomban megtorpant és lehajolt, mintha a cipőfűzőjét kellene megkötni. Sinders hasonló gyorsasággal kapcsolt: tartotta az ajtót, hogy be ne csukódjon.

- Hogyne, asszonyom, tökéletesen igaza van, az időpontokat könnyű félrehallani. Tehát egykor, tizenhárom órakor a Mandarinban, a Skyline-ban. Az asztal a tajpan nevére van lefoglalva.

Crosse fölegyenesedett.

- Sikerült? - kérdezte Sinders.

- Igen, persze. - A liftajtó rájuk csukódott. Mindketten elmosolyodtak.

- Türelem rózsát terem - mondta Crosse. - Én inkább halas sültkrumplira vágyom.

- Azt megkaphatja. Mi viszont ne menjünk oda a Mandarinba. Szerintem elég, ha mi magunk kiszúrják a nőt. Aztán majd ráállítok néhány megfigyelőt, hogy megtudjuk, hol szállt meg.

- Remek. - Sinders vonásai megfeszültek. - Gresserhoff… Gresserhoff… Volt egy Hans Gresserhoff nevű NDK-s kém, akit éveken át próbáltunk lekapcsolni.

- Tényleg? - Crosse nem mutatta érdeklődését.

- Tényleg. Párban dolgozott egy másik piszkos csirkefogóval, egy kiképzett gyilkossal. Az illető hol Viktor Grünwald, hol Simeon Tzerak néven működött. Gresserhoff… érdekes. - Sinders hallgatott egy sort. - Mondja csak, Roger… Ez a publikálás, ez a Dunross-féle fenyegetőzés… Ez még nagyon rázós is lehet.

- Ön tudja olvasni ezt a kódot?

- Nem, dehogy.

- Mi lehet ez?

- Bármi. Mivel azonban az üzenet nekem vagy a miniszterelnöknek szól, minden bizonnyal neveket és címeket tartalmaz. Én ezt nem merem táviratban küldeni, bármennyire kódolva van is mondta komoran Sinders. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nyomban visszarepülök Londonba.

- Még ma?

- Holnap. Előbb ezt az ügyet kell lezárnom, és nagyon szeretném megtudni, ki is ez a Mrs. Gresserhoff. Maga szerint Dunross tényleg képes megtenni, amivel fenyegetőzött?

- Minden körülmények között.

Sinders szemöldöke magasba szökött, fakókék szeme még a szokásosnál is színtelenebbnek hatott. Mi legyen a klienssel?

 - Szerintem… - Nyílt a liftajtó. Végigsétáltak az előcsarnokon, kiléptek az utcára. Az egyenruhás ajtónálló kinyitotta Crosse-nak a kocsi ajtaját.

Crosse besorolt a sűrű forgalomba. Az öböl fölött köd lebegett, az eső elállt egy percre. - Még egy kihallgatást javaslok, aztán Armstrong elkezdheti a visszaépítését. A hétfő napszállta elég korainak tűnik, de… - Vállal vont. – Több vörös szobát mindenesetre nem javaslok.

- Én sem. Hál’istennek a kliens eléggé állóképesnek bizonyult.

- Igen.

- Ezzel szemben úgy veszem észre, hogy az a szerencsétlen Armstrong már nem bírja soká.

- Egy kihallgatást még biztosan le tud vezetni.

- Remélem. Istenem, mekkora szerencsénk volt…! Hihetetlen! - A reggel hatórai kihallgatás nem hozott semmi újat, már épp abba akarták hagyni, mikor Armstrong ásója váratlanul aranyrögbe ütközött: kiderült, ki is az a Joseph Yu. Tanulmányait a Kaliforniai Műegyetemen, a Princetonon és a Stanfordon végezte. Kitűnő rakétaszakértő, a NASA tanácsadója.

- És mikorra várható Hongkongba, Brian? - kérdezte Armstrong. A megfigyelő helyiségben ülők visszafojtott lélegzettel várták a választ.

- Nem... nem tudom… hadd gondolkodjak, hadd gondolkodjak… igen már emlékszem… igen, egy hét… ennek a hónapnak a végén… milyen hónapban vagyunk? Nem tudom, hányadikán. Úgy volt, hogy jön… aztán megy tovább.

- Honnan jön és hová megy?  

- Jaj, azt nem tudom, azt nekem nem mondták… meg… de.. de valaki azt mondta, hogy Hawaiiból… Guamra ment nyaralni… és tíz nap múlva… azt hiszem, tíz nappal a derbi után… itt lesz.

Mikor Crosse hívatta Rosemontot, és elmondta milyen információhoz jutott - a forrását nem fedte föl - az amerikainak valósággal elállt a szava. Nagyon megijedt. Nyomban kiadta a parancsot a guami körzet fokozott ellenőrzésére, hogy megakadályozza a disszidálást.

- Kíváncsi vagyok, vajon elkapják-e - dünnyögte most Crosse.

– Kit?

- Joseph Yút.

- Nagyon remélem - felelte Sinders. - Tudósok… Miért csinálják ezt? A fene egye meg őket ott, ahol vannak! Az egész ürömben csak annyi az öröm, hogy a kínai rakétaipar fellendítésével a frászt hozza a szovjetekre. Szerintem nem is árt. Ha a szovjetek meg a kínaiak lekötik egymást, az csak használ nekünk. – Kényelmesebbre fészkelte magát az ülésben: fájt a háta. - De Roger… Én nem kockáztathatom meg, hogy Dunross publikálja azt a kódolt szöveget, vagy, hogy megtartsa a másolatokat.

- Tudom.

- Ennek a maguk tajpanjának igencsak megvan a magához való esze. Ha azonban kiszivárog, hogy AMG küldött nekünk egy rejtjelezett üzenetet, és ha Dunrossnak csakugyan olyan memóriája van, mint beszélik, akkor Dunross megjelölt ember.

- Az.

Idejében odaértek a Mandarin tetején lévő étterembe, a Skylineba. A főpincér első pillantásra felismerte Crosse- t, azonnal kerített nekik egy félreeső asztalt a bárpult közelében. Mialatt Sinders italt és kávét rendelt, Crosse telefonon odarendelte két emberét, egy britet, meg egy kínait. Nagyon hamar megérkeztek.

Néhány perccel egy óra előtt megjelent Dunross. A főpincér vezetésével, hajlongó pincérek kíséretében a legjobb asztalnál foglalt helyet, ahol egy ezüstvödörben már várta a behűtött pezsgő.

- Ez a disznó mindenkit maga körül ugráltat - jegyezte meg Sinders.

- Maga nem ezt tenné? - kérdezte Crosse. Tekintete végigpásztázta a helyiséget, majd megállapodott egy ponton. - Ott van Rosemont! Véletlen volna?

- Maga mit gondol?

- Á, nézzen csak oda a túlsó sarokba! Az ott Vincenzo Banastasio.

Az a kínai ott mellette Vi Szi Ng. Lehet, hogy őt figyelik.

- Lehet.

- Rosemont okos ember - folytatta Crosse. - Bartlett őt is felkereste. Lehet, hogy Banastasiót tartják szemmel. – Armstrong már jelentette, miről számolt be neki Bartlett Banastasióval kapcsolatban.

Banastasióra még több embert állítottak rá. - Erről jut eszembe, értesüléseim szerint Banastasio hétfőre helikoptert bérelt, Macauba akar menni.  

- Ezt nem kellene engednünk.

- Már intézkedtem. Motorhiba.

- Helyes. Érzésem szerint ez a Banastasióra vonatkozó bejelentés némiképp tisztázza Bartlettet.

- Lehet.

- Még mindig úgy gondolom, jobb, ha csak hétfőn indulok. Érdekes, hogy Dunross titkárnőjének randija volt a kliensünkkel. Odanézzen, micsoda bombázó!

A lányt a főpincér vezette be. Mind Sinderst. mind Crosse-t meglepte, hogy a tajpan asztalához mennek. A lány megállt, elmosolyodott, meghajolt és leült. - Jézusom! Mrs. Gresserhoff kínai? - Sinders levegő után kapkodott.

Crosse a beszélgetők ajkát figyelte. - Kínai így nem hajol meg. Ez a nő japán.

- Hogy kerül ez a képbe?

- Lehet, hogy Dunross nem csak egy vendéget hívott, de az is elkép… Jézusom!

- Mi van?

- Ezek nem angolul beszélnek. Nyilván japánul.

- Dunross érti a japcsikat?

Crosse ránézett. – Igen, érti a japánokat. Beszél japánul, németül, franciául, beszél három kínai dialektust, és, olaszul sem lehet eladni.

Sinders állta a tekintetét. - Nem kell felháborodnia, Roger. Az egyik fiam a Prince of Walesen esett el, a bátyám a burmai úton halt éhen, úgyhogy ne jöjjön nekem az ilyen szenteskedő kiigazításokkal. De mindezek ellenére is fenntartom a véleményemet, hogy ez egy bomba nő.  

- Ez a véleménye mindenesetre jelez némi toleranciát. - Crosse ismét Dunross és Mrs. Gresserhoff felé fordult.

- Ugye maga Európában harcolt?

- Az én harcom Edward sose ér véget. Crosse elmosolyodott: tetszett neki saját mondata csengése. – A második világháború ma már őstörténet. Sajnálom a hozzátartozóit, de Japán ma már nem ellenség, hanem a szövetségesünk, az egyetlen valódi szövetségesünk Ázsiában.

Még félórát üldögéltek. Crosse egy szót sem tudott leolvasni Dunross és Riko Gresserhoff ajkáról.

- Nyilván ez a nő Gresserhoff - mondta Sinders.

Crosse rábólintott, - Akkor megyünk? Nincs értelme tovább itt ülni. Eszünk halat meg sült krumplit?

Elmentek. A brit és a kínai ügynök maradt. Türelmesen várakoztak. Egy szót sem hallottak a társalgásból, s közben az étterem számos vendégéhez hasonlóan - nagyon irigyelték Dunrosst: részben tajpani mivolta, részben Riko Gresserhoff miatt.

- Gehen sie? - kérdezte németül Riko Gresserhoff. - Megy?

- Japánba, Riko-szan? Igen, persze - felelte ugyancsak németül Dunross. A jövő hét utáni héten. A Toda Shippingtől veszünk át egy új szuperóriás tankhajót. Sikerült tegnap elérnie Hiro Todát?

- Igen, részem volt ebben a szerencsében. A Toda családnak egész Japánban neve van. A restauráció előtt, mielőtt a szamurájok osztályát eltörölték, az én családom is a Toda család szolgálatában állt.

- Szamuráj családból származik?

- Igen, de egy alacsonyabb rangúból. Toda úrnak nem is említettem a családomat. Azok az idők már elmúltak. Nem szeretném, ha tudomást szerezne róla.

- Ahogy óhajtja - mondta Dunross, de Riko Gresserhoff utolsó megjegyzése felszította kíváncsiságát. - HiroToda érdekes ember - adta fel a labdát.

- Toda-szama nagyon bölcs, nagyon erős és nagyon híres ember.

- A pincér meghozta a salátát. Miután elment. Riko Gresserhoff folytatta. - De Japánban a Struan családot is ismerik.

- Nem igazán.

- De igen. Még jól emlékszünk Josi hercegre.

- Ó… Nem tudtam, hogy ismeri.

1854-ben, miután Matthew Perry sorhajó kapitány, az amerikai flotta parancsnoka rákényszerítette Josimicu Toranaga sógunt, hogy nyissa meg japánt a kereskedelem számára, Boszorkány Struan nyomában apjával és egyben ellenségével, Tyler Brockkal - Hongkongról nyomban Japánba indult. Neki, a Boszorkánynak köszönhető, hogy Struanék elsőként érkeztek a felkelő nap országába, elsőként vásároltak telket kereskedelmi kirendeltségük számára, s hogy Japánban ők lettek az első külföldi kereskedők. Boszorkány Struan a későbbi években lebonyolított számos útja révén Japánt a Struan-stratégia egyik sarokkövévé építette ki.

Az első évek során történt, hogy megismerkedett egy fiatal herceggel, Josi herceggel, a császár rokonával és a sógun unokaöccsével. A sógun engedélye nélkül Japánban semmi sem történhetett. Boszorkány Struan javaslatára és támogatásával a herceg egy nap felszállt egy Struan-klipperre, hogy Angliába menjen és tanulmányozza a hatalmas brit birodalmat. Néhány évvel később ugyancsak Struanék egyik klipperén tért vissza. Ez volt az az év, mikor a daimjók, Japán hűbérurai, akik hevesen ellenezték az idegenek beáramlását, fellázadtak a sógun ellen, akinek famíliája, a Toranaga család akkor már két és fél évszázada, a nagy hadvezérrel, Josi Toranagával kezdődően Japán korlátlan ura volt. A daimjók felkelése sikerrel járt, a hatalom visszakerült a császár kezébe. Az ország azonban romokban hevert.

- Josi herceg nélkül, aki a császár egyik főminisztere lett - folytatta Riko Gresserhoff, önkéntelenül angolra fordítva a szót - Japánban még ma is dúlna a polgárháború.  

- Miért? - kérdezte Dunross. Élvezte az asszony dallamos akcentusát.

- Mert az ő segítsége nélkül a császár nem tudta volna eltörölni a sógunátust, a feudális törvényt, a daimjókat, az egész szamuráj osztályt, nem tudta volna rákényszeríteni őket, hogy fogadjanak el egy modern alkotmányt. Josi herceg békítette meg a daimjókat. Ő hívott angol szakembereket Japánba, hogy modernizálják a hajógyártásunkat, a bankjainkat és a közintézményeinket, és segítsenek át minket a modern világba. – Riko Gresserhoff arca egy pillanatra elfelhősödött. - Apám sokat mesélt azokról az időkről… még száz éve sincs. A szamuráj uralomból a demokráciába való átmenet sok vérontással járt. A császár azonban azt mondta: vége, így aztán a daimjók és a szamurájok kénytelen-kelletlen áttértek az új életformára. - Riko Gresserhoff a poharát babrálta, a buborékokat nézte. - A Toda család Izu és Szagami ura volt, ez a mai Jokohama környéke. Évszázadok óta foglalkoznak hajóépítéssel. Nekik és a szövetségeseiknek, a Kaszigiknak könnyű volt a modernkorba való átmenet, nekünk viszont… - Elhallgatott. – De hát ön tudja ezt… Bocsásson meg.

- Én csak Josi hercegről tudok. Az ön családjával mi történt?

- A dédnagyapám köztisztviselő lett Josi herceg udvartartásának nagyon szerény beosztású tagja. Nagaszakiba rendelték, a családunk azóta is ott él. Nagyon nehezen mondott le a két kardról. A nagyapám is köztisztviselő lett, csak még alacsonyabb rangú. Apám szintén, - Riko Gresserhoff fölemelte fejét, és rámosolygott Dunrossra. Túl jó ez a bor. Nagyon megoldotta a nyelvemet.

- Ugyan, erről szó sincs - mondta Dunross, majd az őket figyelő szemekre való tekintettel japánul folytatta. - Beszéljünk egy kicsit japánul.

- Megtiszteltetés számomra, tajpan-szan.

Később, már a kávénál Dunross megkérdezte: - Hol helyezhetem letétbe a pénzt, amivel tartozom önnek, Riko-szan?

– Ha még elutazásom előtt kaphatnék egy csekket - Riko Gresserhoff az angol szót használta, mivel a csekknek nincs japán megfelelője - az nagyszerű megoldás volna.

- Hétfő délelőtt átküldöm önnek. Tízezer-hatszázhuszonöt angol font. Januárban további nyolcezer ötszáz válik esedékessé, és a következő évben ugyanennyi - mondta Dunross, tudván, hogy Riko jólneveltsége nem engedi, hogy ezt nyíltan megkérdezze. Látta az asszony arcán a megkönnyebbültség villanásnyi jelét, s örült, hogy idejövetele előtt úgy döntött: két évvel meghosszabbítja a fizetése folyósítását. AMG olajjal kapcsolatos információi önmagukban is többet értek. - Tizenegyre megfelel?

- Ahogy óhajtja. Nem szeretném terhelni - mondta Riko Gresserhoff.

Dunross észrevette, hogy szándékoltan lassan és jól tagoltan beszél, hogy könnyítse a megértést. - Mi az útiterve?

- Az hiszem, hétfőn indulok Japánba, aztán… Aztán még nem tudom. Talán visszamegyek Svájcba, bár igazából nincs okom rá. Nem élnek ott rokonaim, a házat béreltem, a kert nem az enyém. Mr. Gresserhoff halálával életemnek az a szakasza lezárult. Azt hiszem, ismét Riko Andzsinná kell lennem. A karma az karma.

- Igen - bólintott Dunross. A karma az karma. - Zsebébe nyúlt, s egy szépen becsomagolt dobozt vett elő, - Ez a Nemes Ház ajándéka hálából azért, amiért ilyen sokat fáradozott az érdekünkben.

- Ó. Nagyon köszönöm, de számomra mindez öröm és megtiszteltetés volt. – Riko Gresserhoff meghajolt ültében. - Köszönöm. Szabad most kibontanom?

- Talán inkább később. Csak egy egyszerű jáde függő, de van benne egy bizalmas levél is, amelyet a férje kizárólag önnek szánt, és nem a minket figyelő szemeknek.

- Vagy úgy! Értem. Persze. - Riko Gresserhoff ismét meghajolt. Elnézését kérem, bocsássa meg az ostobaságomat.

Dunross rámosolygott. - Maga sosem ostoba, viszont mindig gyönyörű.

Riko Gresserhoffnak kissé kipirult az arca, kávéjába kortyolt, hogy leplezze. - A boríték le van pecsételve, tajpan-szan?

- Igen. Tudja, mi van benne?

- Nem, csak azt… Mr. Gresserhoff csak annyit mondott ezzel kapcsolatban, hogy fogok öntől kapni egy lepecsételt borítékot.

- Azt nem mondta, hogy miért? Vagy, hogy mit tegyen vele?

- Egy nap eljön érte valaki.

- Tudja az illető nevét?

- Igen, de a férjem azt mondta, ezt a nevet sosem fedhetem fel. Még ön előtt sem. Soha. Minden egyebet elmondhatok önnek, de a nevet azt nem. Nagyon sajnálom, kérem, bocsássa meg.

Dunross összevonta a szemöldökét. – Egyszerűen csak oda kell adnia az illető férfinak?

- Vagy nőnek - válaszolta udvariasan Riko Gresserhoff. Mr. Gresserhoff azt mondta, hogy miután az illető elolvasta, le fog róni egy adósságot. Köszönöm az ajándékot, tajpan-szan. Féltett kincsként fogom őrizni.

Odajött a pincér, kitöltötte Dunrossnak ami még a pezsgőspalackban maradt, és távozott. - Hol tudom magát elérni a jövőben, Riko-szan?

- Megadok önnek három címet és három telefonszámot, egy svájcit és két japánit.

Dunross némi hallgatás után megkérdezte. - A jövő hét utáni héten Japánban lesz?

Riko Gresserhoff ránézett, Dunross szíve összeszorult ennyi szépség láttán.

- Igen - válaszolt Riko Gresserhoff. - Ott leszek. Ha óhajtja.

- Óhajtom - mondta Dunross.

_______________________

75.

14 óra 30 perc

_______________________

A Sea Witch Sha Tin csónakkikötőjében horgonyzott. Itt kötöttek ki, hogy megebédeljenek. Amint megérkeztek, a szakács, Casey és Peter Marlowe Gornt vezérlétével partra szállt. Vásároltak a tengeri tartályokban úszó garnélákból és halakból, aztán továbbmentek a nyüzsgő zöldségpiacra. Frissen sült garnélarákot, hersegően friss brokkolit ettek ebédre, aztán, serpenyőben sült, mindenféle kínai zöldséggel körített fokhagymás halat.

Derűs hangulatban költötték el az ételeket, a kínai lányok jókedvűen kacarásztak, bizonyos fokig mind beszélte az angol konyhanyelvet. Dunstan Barre kifogyhatatlanul ontotta magából a vicceket, meséltek néhányat a többiek is, Casey pedig mindeközben arra gondolt, mennyire mások is a férfiak. Mennyivel felszabadultabbak, mennyivel gyerekesebbek… Később üzleti ügyekre terelődött a szó, és Casey röpke egy-két óra alatt többet tudott meg a hongkongi sajátosságokról, mint amennyit addig összes olvasmányából. Egyre világosabbá vált előtte, hogy ha valaki nem tagja egy bizonyos körnek, sosem férkőzhet az igazi hatalom és igazi gazdagság közelébe.

- Ha nem az amerikai, hanem a hongkongi szabályok és adórendszer szerint játszanak, remekül ellesznek itt Bartlett-tel - jelentette ki Barre Caseynek. - Igaz, Quillan?

- Bizonyos fokig. Ha Dunross-szal és a Struannal társulnak - már ha a Struan és Dunross mint olyan egyáltalán létezik még pénteken - egy kis tejet kaphatnak ugyan, de a tejet más fölözi le.

- Magával jobban járnánk? - kérdezte Casey.

Barre felkacagott. - Sokkal jobban, de a lefölözéstől még mindig elég távol lennének!

- Fogalmazzunk inkább úgy - mondta kedélyesen Gornt - hogy nálunk a tej homogenizálva van.

A hajókonyha körül frissen pörkölt és darált kávé csodálatos illata terjengett. Az asztal körül jó hangulat uralkodott, a vendégek évődve ugratták egymást, a társalgás - főképp Casey kedvéért - az Ázsiában honos kereskedelmi szokások és a csempészet általános ázsiai megítélése körül forgott. A kínai lányok nagy kuncogva egymás közt csicseregtek.

Grey hangja váratlan nyerseséggel harsant: - Ebben a témában talán Mr. Marlowe-hoz kellene fordulni, Mr.Gornt. Ő Changi óta nagy szakértője a csempészesnek és a feketézésnek.

- Hagyja már ezt, Grey - szólalt meg Peter Marlowe a hirtelen támadt csendben. - Szálljon már le erről a témáról!

- Azt hittem, büszke rá a feketéző jenki barátjával együtt. Tévedtem volna?

- Hagyja abba, Grey - mondta elszánt arccal Marlowe.

- Ahogy óhajtja, öregfiú. - Grey Caseyhez fordult. – Kérdezze csak meg tőle.

Gornt közbeszólt. - Érzésem szerint nem ez a legmegfelelőbb időpont régi sérelmek felhánytorgatására, Mr. Grey. - Tökéletes házigazdához illően higgadt volt a hangja, arcának egyetlen vonása sem árulta el, mennyire élvezi a helyzetet.

- Ez nem is állt szándékomban, Mr. Gornt. Önök itt csempészetről és feketézésről beszélgettek. Én mindössze annyit szerettem volna hozzátenni, hogy Marlowe ezeknek szakértője.

- Felmegyünk kávézni a fedélzetre? - Gornt felállt.

- Jó gondolat. Ilyen zabálás után elkel egy korty kávé. - Grey szándékosan használta a "zabálás" szót, tudva, hogy sérti vele a többieket. De már nem érdekelte: hirtelen torkig lett az egésszel, az évődéssel, gyűlölte ezeket az embereket és mindazt, amit képviseltek, sértette, hogy kívül áll ezen a körön, és nagyon vágyott már valamelyik lányra, mindegy, melyikre. - Mikor az egész tábor éhezett, Marlowe meg a jenki barátja kávét pörkölt - mondta kőmerev arccal. - Mindenkit megőrjítettek vele. - Most már leplezetlen gyűlölettel nézett Marlowe-ra. - Így volt?

Peter Marlowe csak egy kis idő elteltével válaszolt. - Kávéhoz időnként mindenki hozzájutott. Még pörkölt kávészemekhez is.

- De nem annyiszor, mint maguk. - Grey Casey felé fordult, - Ez meg a jenki haverja mindennap kávézott. Nekem, aki a tábori csendőrség felügyelője voltam, legfeljebb havonta egyszer jutott. És akkor még szerencsésnek mondhattam magam. - Megint Marlowe- ra villant a tekintete. - Honnan szereztek maguk élelmet, mikor a többiek éheztek?

Casey észrevette, hogy Peter Marlowe homlokán kidagad egy ér, s döbbenten konstatálta, az is lehet válasz, ha valaki nem válaszol. - Robin… - kezdte, de Grey gúnyosan túlharsogta.

- Miért nem válaszol, Marlowe?

A többiek hol Greyre, hol Marlowe- ra pillantottak, némán össze-összenéztek. A lányok is megérezték a feszültséget, ők is elhallgattak.

- Kedves barátom - szólalt meg Gornt szándékosan azzal az árnyalatnyit túlformált kiejtéssel, amiről tudta, hogy Grey nem állhatja. – Nem hinném, hogy azoknak a rég múlt időknek ma még bármi jelentőségük volna. Elvégre vasárnap délután van, és mi mindannyian barátok vagyunk.

- Vasárnap délután ide vagy oda, szerintem azok az idők még ma is nagyon fontosak. És nekem Marlowe nem a barátom, soha nem is volt! Ez egy ficsúr, én viszont nem vagyok! - fröcsögte Grey Gornt előkelő hang lejtését majmolva, majd szándékoltan darabos kiejtéssel folytatta. - A háború sok mindent megváltoztatott, de mi munkások soha nem felejtünk!

- Önmagát munkásnak tartja, engem viszont nem? - csikorogta Marlowe.

- Mi vagyunk a kizsákmányoltak, maguk kizsákmányolók! Ugyanúgy, mint Changiban.  

- Vegye már le ezt a régi, repedt lemezt, Grey! Changi egy másik világ volt, más hely, más kor, más…

- Pontosan ugyanolyan volt, mint bármikor és bárhol. Changiban ugyanúgy voltak főnökök és beosztottak meg munkások, és voltak olyanok, akik a munkásokon élősködtek. Mint maga meg a Király.

- Marhaság!

Casey Grey mellett állt, most megfogta a karját. - Jöjjön, menjünk kávézni.

- Jövök - mondta Grey. - De előbb kérdezze csak meg, Casey. Grey, nem moccant, komor gyönyörűség hatotta át, hogy végre-valahára sikerült ellenségét tanúk előtt felelősségre vonnia. - Mr. Gornt, kérdezze csak meg tőle! Vagy bármelyikük.

Senki sem szólt. Mindenkit megdöbbentettek a Peter Marlowe-t gyanúsítgató célzások, Gornt és Plumm nem mutatta, de mindketten remekül szórakoztak. Az egyik lány nesztelen léptekkel elindult a lejáró felé, és lement -  Casey nagyon szívesen követte volna.

- Ez most nem megfelelő időpont, Mr. Grey- hallotta Gornt halk hangját, nagyon örült neki. - Nagyon kérem, hagyja most ezt a témát.

Grey végignézett a körülöttük állókon. Tekintete végül ellenségén állapodott meg. – Látja, Casey? Egyiknek sincs bátorsága megkérdezni tőle… Ez itt az ő társasága, az úgynevezett felső tízezer. Ezek megvédik a maguk fajtát.

Barre elvörösödött. - Mondok én magának valamit, öregfiú. Fogja szépen a…   

Peter Marlowe színtelen hangon megszólalt. - Ezt az ostobaságot könnyű megcáfolni. Changit vagy akár Dachaut, Buchenwaldot nem lehet hétköznapi mércével mérni. Ezeken a helyeken más törvények, más szabályok uralkodtak. Katonák voltunk, hadifoglyok, legtöbbünk még a húszat sem töltötte be. Changi egészen más, vadonatúj helyzetet teremtett, ahol minden a feje tetején állt.

- Feketézett vagy sem?

- Nem. Én tolmácsoltam a malájok és a barátom között, aki üzletelt velük. Márpedig az üzletelés és a feketézés nem ugyanaz.

- De a tábor szabályzata, a tábor törvénye akkor is tiltotta. Tehát feketézésnek minősült.

- Az őrökkel való üzletelést az ellenség törvénye tiltotta, a japánok törvénye.

- Akkor mesélje el itt az uraknak, hogyan vette meg a Király bagóért a szerencsétlen rabok óráját és töltőtollát, amelyeken kívül a világon semmijük nem volt! Mesélje el, mennyiért adta el ezeket a holmikat és hogyan verte át az árral az eredeti tulajdonosokat! Mert átverte, minden egyes alkalommal átverte őket!

Peter Marlowe állta Grey tekintetét. - Olvassa el a könyvemet. Benne van minden.

- A könyvét? - Grey gúnyosan felnevetett. - Akkor jelentse ki becsületszavára, jelentse ki az apja és a családja becsületére, amire olyan büszke, jelentse ki: átverte-e őket a Király vagy sem?

Casey szinte bénultan figyelte Marlowe lassan ökölbe szoruló kezét.

- Ha most nem vendégek volnánk itt - sziszegte Marlowe - elmesélném, micsoda rohadt trógerként viselkedett!

- Maga a pokolban fog elrohadni!

- Ebből most már elég! - szólalt meg Gornt, szava parancsként hatott, Casey fellélegzett. - Utoljára kérem, szíveskedjék ezt abbahagyni!

Greynek minden akaraterejére szüksége volt, hogy levegye a tekintetét Marlowe-ról, - Abbahagyom. Lehet itt a faluban taxit kapni? Szíves engedelmével szívesebben mennék haza egyedül.

- Ahogy parancsolja - mondta illő komolysággal Gornt. Nagyon örült, hogy Grey iménti mondatát nem neki kellett kiravaszkodnia. - De gondolom - tette hozzá mintegy kegyelemdöfésként - mielőtt elmegy, úriemberek módjára kezet fognak Mr. Marlowe-val, és fátylat borítanak a…  

- Úriemberek módjára? Na, nem, azt már nem. Egy életre elegem van a Marlowe-féle úriemberekből. Úriemberek… Hál’istennek Anglia változóban van és hamarosan megint jó kezekbe kerül. És akkor az oxfordi kiejtés soha többé nem szolgál afféle örökös bérletként a nemességhez és a hatalomhoz vezető úton. De nem ám! Megreformáljuk a Lordok Házát, és ha minden úgy sikerül, mint tervezem…  

- Reméljük, nem sikerül! - vágott közbe Pugmire.

Gornt határozottan rászólt. - Pug! Ez most a kávé és a portói ideje! - Nyájasan karon fogta Greyt. - Bocsássanak meg nekünk egy percre…

Kiléptek a fedélzetre, a csevegő kínai lányok elhallgattak. Gornt nagyon elégedett volt önmagával. A találkozás még a vártnál is sokkal szebben alakult. A lejárón át kimentek a partra.  

- Sajnálom, hogy így alakult, Mr. Grey- mondta. - Fogalmam sem volt, hogy Marlowe… Undorító! De hát honnan tudhattam volna?

- Ez egy nyomorult disznó. Világéletében az volt és az is marad. A mocskos jenki haverjával együtt. Utálom a jenkiket is! Legfőbb, ideje, hogy szakítsunk azokkal a trógerekkel!

Gornt pillanatokon belül talált taxit. - Biztos, hogy nem gondolta meg magát, Mr. Grey?

- Kösz, de nem.

- Elnézését kérem Marlowe miatt. A vak is látta, hogy is provokálta. Mikor indul a kereskedelmi bizottság?

- Holnap kora reggel.

- Ha tehetek itt önért bármit is, csak értesítsen.

- Kösz. Ha hazajön, csörögjön fel.

- Köszönöm, élni fogok a lehetőséggel. És köszönöm, hogy eljött. - Gornt előre kifizette a taxit, s udvariasan integetett, míg csak el nem tűnt. Grey nem nézett hátra.

Gornt elmosolyodott. Ez az undorító disznó még hasznos szövetséges lehet az eljövendő években, gondolta visszafelé sétálva.

A legtöbb vendég a fedélzeten kortyolgatta kávéját és whiskyjét.

Casey és Marlowe a többiektől kissé távolabb.

- Micsoda modortalan fráter! - mondta mindenki által jól hallhatóan Gornt, vendégei bólogattak. - Rettenetesen sajnálom, Mr. Marlowe, hogy ez a…

- Én tehetek róla - szólt közbe Peter Marlowe, szemmel láthatóan nagyon fel volt dúlva. – Elnézést kérek.

- Bocsánatkérésre semmi szükség. Nem lett volna szabad meghívnom. Köszönöm, hogy ilyen úriember módjára viselkedett. A vak is láthatta, hogy Grey provokálta.

- Ahogy mondja! - helyeselt a többiekkel együtt Pugmire. - A maga helyében én bizony behúztam volna neki egyet. Bármi történt is a múltban.

- Igaza van! - mondta gyorsan Casey. - Rémes egy ember! Ha maga nem utasítja rendre, Quillan, ez a Grey képes lett volna…

- Ne beszéljünk többet erről az illetőről - mondta Gornt. - Felejtsük el, ne hagyjuk, hogy elrontsa ezt a remek délutánt. - Fél karral átölelte Casey vállát és magához húzta. - Rendben? - Látta Casey szemében a csodálatot. Hamarosan célhoz érek, gondolta jókedvűen. - Fürdéshez most hűvös van. Mi volna, ha csak szép lassan hazavitorláznánk?

- Én helyeslem - mondta Dunstan Barre. - Azt hiszem, sziesztázom egy kicsit.

- Remek ötlet! - mondta valaki nevetve. Nevették a lányok is, de a nevetés kényszeredett volt. A hajón feszült hangulat uralkodott. Gornt minden idegszálával érzékelte. - Előbb igyunk egy korty konyakot! Marlowe?  

- Köszönöm, nem kérek, Mr. Gornt.

Gornt figyelmes pillantást vetett rá. - Mondanék magának valamit, Marlowe - mondta őszinte együttérzéssel. Hirtelen mindenki elhallgatott: - Mi, akik most itt vagyunk, bőségesen megtapasztaltuk az életet, bőségesen megtapasztaltuk Ázsiát. Épp ezért nagyon jól tudjuk, hogy bármit tett is, azt jó szándékból tette. Magának teljesen igaza van: Changinak megvoltak a maga sajátosságai, sajátos problémái. Pug három és fél évet ült a Stanley börtönben… ez Hongkongon van, Casey. Én épp hogy csak el tudtam menekülni Sanghajból… és vér tapadt a kezemhez. Jasont Dunkirk után elfogták a nácik, két hosszú évet töltött a fogságukban. Dunstan Kínában működött… Ő világéletében itt élt, úgyhogy ő is jól ismeri Ázsiát. Igaz?

- De még mennyire - bólintott szomorúan Dunstan Barre. – Tudja, Casey, ha az ember túl akar élni egy háborút, időnként egy kicsit tágabban kell értelmeznie a szabályokat. Ami pedig az üzletelést illeti, egyetértek magával, Marlowe: ennek megítélése mindig az adott helytől és időtől függ. - Hál’istennek engem sose kaptak rajta. De enélkül egész biztosan nem maradtam volna életben. – Barre újratöltötte borospoharát; zavarba hozta saját nyíltsága.

- Milyen volt valójában Changi, Peter? - tette fel a mindnyájukból kikívánkozó kérdést Casey.

- Nehéz erről beszélni - mondta Marlowe. - Ami ott folyt, azt nem lehetett életnek nevezni, még vegetálásnak is alig. A napi adagunk tizenkét deka rizs és némi zöldség volt. Hetente egyetlen tojás. Időnként előfordult hús is… néhány cafat a levesben. Ez valami egészen más volt. Legtöbbünk akkor látott először dzsungelt, kínaiakról és japánokról nem is beszélve… És mindezt egy vesztett háborúban. Én épp csak betöltöttem a tizennyolcat, mikor Changiba kerültem.

- Én egyszerűen nem bírom a japcsikat! Nem bírom őket! - mondta Pugmire. A többiek bólogattak.

- Ez azért így nem igazságos. A japánok mindössze annyit tettek, hogy a saját szabályaik szerint játszották a játékot - mondta Peter Marlowe. Japán szempontból teljesen tisztességesen jártak el. Gondoljanak csak vissza, milyen kiváló katonák voltak, milyen elszántan harcoltak, és hogy szinte sosem adták meg magukat. Az ő elveik szerint azzal, hogy mi megadtuk magunkat, eljátszottuk a becsületünket. - Peter Marlowe megborzongott. - Én is így éreztem. Még ma is így érzem.

- Rosszul teszi, Marlowe - mondta Gornt. Ebben nincs semmi becstelenség.

Casey finoman Gornt karjára tett a kezét. - Gorntnak igaza van Peter, tényleg.

- Igen - mondta Dunstan Barre. - De mi a fene ütött ebbe a Greybe?

- Minden és semmi. Fejébe vette, hogy minden áron betartatja a tábor szabályait - a japánok által felállított szabályokat. Sokunk szerint ezt nagyon ostobán tette. - Mint mondottam, Changi más volt, mint a többi tábor, itt a tisztek és a legénység össze volt zárva, nem kaphattunk levelet, nem volt mit enni, körös-körül minden irányban kétezer mérföldnyire ellenség által megszállt terület húzódott, malária, vérhas dühöngött, rengetegen meghaltak. Volt egy amerikai barátom, a Király, Grey gyűlölte. A Király valóban rafinált üzletember volt, valóban jól táplálkozott, mikor a többiek éheztek, kávét ivott, gusztusa szerint töltött cigarettát szívott. Mégis: az ügyessége révén sokunkat életben tartott. Még Greyt is. Igen, bizonyos értelemben még Greyt is ő tartotta életben, mert Greyt az iránta érzett gyűlölet éltette. Ebben egészen biztos vagyok. A Király etette az összes ott raboskodó amerikait, körülbelül harminc embert, tiszteket, közkatonákat. Azok persze megdolgoztak ezért, amúgy amerikai módra, de a Király nélkül elpusztultak volna. Én is elpusztultam volna. Egészen biztosan. - Peter Marlowe összerázkódott. - Zsosz. Karma. Sors. Azt hiszem, most már innék egy kis konyakot, Mr. Gornt.

Gornt töltött. - Na és mi történt ezzel a Király nevezetű illetővel? Mármint a háború után.

Pugmire nevetve közbeszólt. - Nálunk is volt egy hapsi a táborban, az is folyton csencselt, aztán milliomos lett belőle. Gondolom ebből a Királyból is.

- Nem tudom - válaszolta Peter Marlowe.

- Azóta nem is látta, Peter? - kérdezte meglepetten. Casey. - Nem találkozott vele az Államokban?

- Nem, egyetlen egyszer sem. Próbáltam megkeresni, de nem sikerült.

- Az ilyesmi elég gyakori, Casey - mondta könnyedén Gornt. - Ha az ember otthagyja a sereget, törli az adósságokat és a barátságokat. - Roppant elégedett volt. Minden a legtökéletesebben alakul, gondolta, ahogy eszébe jutott a kajütjében álló franciaágy. Rámosolygott Caseyre. Casey visszamosolygott.

Riko Gresserhoff belépett a V and A halljába, amely mint ilyen tájban általában, most is kora délutáni teájukat vagy kissé késői ebédjüket fogyasztó vendégekkel volt tele. A lift felé tartva borzongás futott végig a testén: a tekintetek zavarták. Nem az európai férfiak szokásos sóvár szeme és feleségük lesújtó pillantása, hanem a kínaiak és az eurázsiaiak tekintete. Még sose tapasztalt ilyen közutálatot. Furcsa érzés volt. A németországi iskolai kirándulásokat és két rövid római kiruccanást leszámítva most járt először Svájc határain kívül. A férje csak egyszer vitte el külföldre, Bécsbe, egy hétre.

Nem szeretem Ázsiát, gondolta. Bár ez itt nem Ázsia, ez Hongkong, valószínűleg csak itt ilyen, csak az itteniek ilyenek. És igaz, ami igaz, van okuk az ellenségességre. Vajon Japánt szeretni fogom-e?

Vagy még ott is idegen leszek?  

Megjött a lift, felment hatodik emeleti lakosztályába, a folyosóinas nem nyitotta ki előtte az ajtót. Miután magára maradt, valamivel jobban érezte magát. A telefonján villogott a vörös lámpácska, jelezve, hogy üzenet várja, de nem törődött vele. Gyorsan levetette a cipőjét és a kalapját, nyomban el is tette mindkettőt a terjedelmes ruhásszekrénybe, ahol már takarosan elrendezve ott volt többi holmija. A lakosztály kicsi volt, de szép: nappali, háló, fürdő. Az asztalon a Struantől érkezett virágok és egy gyümölcskosár, a szálloda ajándéka.

Fürge ujjakkal lehámozta az ajándékról a díszcsomagolást. Egy lapos, négyszögletes bársonydoboz volt benne, Melegség járta át. A függő vékony aranyláncon függött, zöld jáde volt, benne a zöld világosabb árnyalatú foltjaival, és bőségszarut formázott. Polírozott felületén táncot járt a fény. Azonnal nyakába akasztotta az ékszert, megcsodálta a keblén nyugvó követ. Még sosem kapott jádét.

A borítékot a bársonnyal borított doboz alatt találta meg. Szokványos boríték volt, nem a Struan cégé, közönséges vörös pecsétviasszal lezárva. Papírvágó késsel óvatosan lefejtette a pecsétet, s enyhe homlokráncolással egyenként szemügyre vette a lapokat. Értelmetlen betű- és számhalmaz volt mindegyiken, itt- ott valamilyen jel. Halvány, elégedett mosoly jelent meg ajkán. Megkereste a szálloda levélpapírt és borítékot tartalmazó dossziéját, kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, s nekifogott, hogy egyenként lemásolja a lapokat.

Mikor befejezte, ellenőrizte. A másolatokat egy szállodai borítékba tette, lepecsételte, az eredetit egy szabványborítékba, amit a retiküljéből vett elő. Ezután egy vadonatúj, vörös pecsétviasz rudacskát halászott elő, gyufát gyújtott, az olvadó viasszal mindkét borítékot lezárta, vigyázva, hogy az eredetit tartalmazó borítékon a pecsét formája megközelítőleg olyan legyen, mint amilyet Dunross készített.

Megszólalt a telefon, kissé megijesztette. Kalimpáló szívvel várt, míg el nem hallgatott. Miután megnyugodott, folytatta a munkát: a lámpa alatt megvizsgálta, nem maradtak-e árulkodó benyomatok az írótömbön, amit használt. Ezután bélyeget ragasztott a másolatot tartalmazó borítékra, és megcímezte: R. Anjin, Box 154, General Post Office, Sydney, Australia. Ezt és az eredetit tartalmazó másik borítékot a retiküljébe tette.

Még egyszer gondosan ellenőrizte, nem feledkezett-e meg valamiről, aztán odament a bárszekrény mellett álló kis hűtőszekrényhez, kivett egy üveg kristályvizet, és ivott egy kicsit.

Megint megszólalt a telefon, de csak nézte. Kortyolgatta a kristályvizet, újra meg újra végiggondolta a dolgokat, a Dunross táraságában elfogyasztott ebédet, s hogy vajon okosan tette-e, hogy elfogadta meghívását ma estére, egy koktélra s hogy később vacsorázzon vele és a barátaival. Vajon tényleg lesznek ott barátai? Vagy kettesben leszünk? Tényleg: szeretnék vele kettesben lenni?

Gondolatai visszaszálltak az apró, slampos, enyhén kopaszodó Hans Gresserhoffhoz és a mellette töltött négy évhez, a hetekig tartó egyedüllétekhez, az egyedül alváshoz, egyedül ébredéshez, a magányhoz, hogy nem volt egyetlen igazi barátnője sem, hogy alig tette ki a lábát otthonról, a férje pedig valahogy olyan furcsán titkolózott: figyelmeztette, ne barátkozzon senkivel, azt akarta, hogy örökösen egyedül legyen, biztonságos helyen, várjon rá higgadtan, türelmesen. Ez volt a legnehezebb, gondolta: a türelem. Türelmesnek lenni egyedül, türelmesnek lenni, ha vele van, türelem éjjel, türelem nappal. Türelmesnek és látszólag nyugodtnak lenni. S mindeközben úgy érezte magát, mint egy kitörni készülő vulkán.

Hogy Gresserhoff szerette-e, afelől nem volt semmi kétség. Ő viszont nem érzett iránta semmi mást, csak girit, erkölcsi kötelességet. Gresserhofftól kapta a pénzt, simán, háborítatlanul folydogáltak napjai, nem volt se gazdag, se szegény - élete egyenletes és szabályos volt, mint választott hazájuk. Gresserhoff mindig váratlanul érkezett és távozott. Amikor otthon volt, mindig kívánta Rikót, azt akarta, hogy állandóan legyen mellette. Szeretkezéseik csak őt elégítették ki, Rikót nem, bár Riko a férje kedvéért mindig úgy tett, mintha örömét lelné az aktusban. Igaz, gondolta most, nem is tudom, milyen ez valójában, hiszen sosem volt dolgom más férfival, nincs összehasonlítási alapom.

Rendes ember volt és igaz minden, amit elmondtam róla a tajpannak. Igyekeztem jó felesége lenni, mindenben engedelmeskedni neki, hogy tiszteletben tartsam anyám végakaratát, hogy teljesítsem irántuk való girimet. És most?

Jegygyűrűjére nézett, forgatni kezdte az ujján. Lehúzta - házasságkötése óta most először - tenyerére tette és nézegetni kezdte. Kicsi, sima, érdektelen. Hány magányos éjszaka, hány végigsírt éjszaka… És csak várni, várni, várni. Mire? Gyerek tilos, barátkozás tilos, utazás tilos. Nem úgy tilos, ahogy japánul lett volna: kin dzsiru!- hanem: - Nem gondolod, drágám, hogy jobb volna, ha azalatt, míg távol vagyok, nem utaznál Párizsba? Majd elmegyünk, ha itthon vagyok. - És közben mindketten tudták, hogy nem mennek soha.

A bécsi út ijesztő élmény volt. Házasságuk első évében történt. Egy hétre tervezték. - Ma este el kell mennem - mondta az első nap Gresserhoff. - Kérlek, amíg meg nem jövök, maradj a szobában, hozasd fel az ételt. – Két nap múlva jött meg, beesett arccal, nyúzottan, ijedten, hogy aztán azon nyomban, éjnek évadján bevágódjanak bérelt kocsijukba és száguldjanak vissza Svájcba, a rosszabbik, a hosszabb úton, át a tiroli hegyeken, miközben Gresserhoff mindvégig a visszapillantót nézegette, nem követik-e őket, s nem is szólt Rikóhoz, míg át nem értek a határ biztonságos túloldalára.

- De hát miért, Hans? Miért?

- Csak. Nagyon kérlek, ne kérdezgess, Riko. Ebben egyszer már megegyeztünk. Ne haragudj e miatt a szerencsétlen nyaralás miatt. Majd elmegyünkWengenbe vagy Biarritzba, meglátod, milyen jól fogod ott érezni magad. Kérlek, emlékezz a giridre és hogy én teljes szívemből szeretlek!

Szeretlek!

Nem is értem ezt a szót, gondolta most az ablak előtt állva, elnézve a komor fellegek szűrte szürke fényben fürdő kikötőt. Furcsa, hogy a japánoknak nincs is erre szavuk. A japánok számára csak kötelesség és a kötelesség bizonyos fokozatai léteznek. És vonzalom, meg a vonzalom különböző árnyalatai. De nem lieben. Esetleg az „ai”? Az sem pontosan ezt fejezi ki, inkább csak tiszteletet, bár egyesek „lieben" értelemben használják.

Azon kapta magát, hogy németül gondolkodik, elmosolyodott.

Mostanában legtöbbször németül gondolkodott, bár ma, a tajpan társaságában japánul. Milyen régóta nem beszéltem a saját nyelvemen… De melyik az én igazi nyelvem? A japán? Így beszéltek a szüleim meg én is. A német? Svájcban németül beszéltünk. Az angol? Ezen a nyelven beszélgettem a férjemmel, noha ő azt állította, hogy a német az anyanyelve.

Angol lett volna?

Számtalanszor feltette már magának ezt a kérdést. Nem mintha Gresserhoff nem beszélt volna tökéletesen németül. Inkább csak a gesztusai. Mert a gesztusai nem voltak németek - mint ahogy az enyémek sem japánok. Vagy azok?  

Nem tudom: Hamarosan kiderül.

Gresserhoff sosem mondta, mivel foglalkozik, Riko pedig sohasem kérdezte. A Bécsben történtek után mindazonáltal nem volt nehéz arra a következtetésre jutni, hogy valamilyen tilalmas tevékenységet folytat: kém vagy bűnöző. De Hans nem volt bűnöző típus.

Így aztán Riko ettől kezdve még elővigyázatosabb lett. Egyszer-kétszer - előbb Zürichben, majd amikor síelni mentek -, úgy érezte, figyelik őket, de Gresserhoff csak legyintett és azt mondta, ne törődjön vele. - De ne érjen váratlanul, ha engem netán valamilyen baleset ér. Az értékeidet, az irataidat, az útleveledet és az anyakönyvi kivonatodat mindig tartsd az útitáskádban, Ri-csan - figyelmeztette, becenevén szólítva Rikót. – Sose lehet tudni.

Férje halálával s hogy utasításait csaknem maradéktalanul végrehajtotta, a pénzzel, a tajpan telefonhívásával és rendelkezésével vadonatúj helyzet állt. elő. Mindent újrakezdhet. Huszonnégy éves. Ami volt, elmúlt, a karma pedig karma. A tajpantól kapott pénz hosszú évekre elegendő.

Férje a nászéjszakájukon azt mondta: - Ha velem történne valami, fel fog hívni egy Kiernan nevű férfi. Utána vágd el a telefondrótokat, majd megmutatom, hogyan kell, és nyomban hagyd el Zürichet. Hagyj itt mindent, ne vigyél magaddal semmit, csak a rajtad lévő ruhát meg az útitáskádat. Ülj be a kocsiba, menj Genfbe. Itt egy kulcs, a Rue Charles-i Swiss Bank of Geneva egyik páncélrekeszének kulcsa. A rekeszben pénzt és néhány levelet találsz. Kövesd pontosan a bennük lévő utasításokat, drágám. Istenem, mennyire szeretlek… Hagyj itt mindent. Csináld pontosan azt, amire kérlek.

Riko Gresserhoff pontosan betartotta az utasításokat Ez girije volt. Ahogy Hans mutatta, a csípőfogóval elvágta a telefonvezetéket, közvetlenül a falra szerelt doboz mögött, ahol szinte nem is lehetett észrevenni. A genfi bankrekeszben egy utasításokat tartalmazó levelet talált, tízezer dollár készpénzt, egy új, érvényes svájci útlevelet, amelyben a fényképe alatt egy másik név szerepelt. Az útlevélen kívül talált még egy új anyakönyvi kivonatot is, amelynek tanúsága szerint huszonhárom évvel ezelőtt Bern városában jött világra. Gresserhoff választotta új neve elnyerte tetszését, s most felderengett benne, hogy immár a nyugalmas tóra néző szállodai szoba magányában, hogyan siratta férjét.

A páncélrekeszben volt egy húszezer dollárra szóló betétkönyv ugyanezé a banké - egy kulcs, egy cím és egy adás-vételi szerződés.

A szerződés egy kis tóparti családi házra vonatkozott - be is volt bútorozva, ki volt fizetve. A házban egy házvezetőnő fogadta, aki csak az új nevét tudta, meg azt, hogy özvegy és eddig külföldön élt. A szerződés már az új nevére szólt, és a dátum tanúsága szerint négy éve, néhány nappal házasságkötése előtt vásárolta a házat.

- Jaj, asszonyom, úgy örülök, hogy végre-valahára hazajött! Nagyon fárasztó lehetett az a sok utazgatás - mondta a rokonszenves, de egyszerű idős asszony. - Az utóbbi egy évben egy nagyon kedves, csöndes angol úriember bérelte a házat. Pontosan fizetett minden hónapban, itt az elszámolás. Azt mondta, lehet, hogy visszajön idén, de nem biztos. Az ügynökség az Avenue Firmet-n van…

Később végigjárta a kellemes kis házat. Szélesen, tisztán terült el a tó a hegyek táljában, a ház tiszta volt, akár a hegyek, a falakon képek függtek, a vázákban virág díszlett, három hálószoba volt meg egy nappali, két veranda, kicsi minden, de az ő számára tökéletesen elegendő, a kert gondosan ápolt. A legnagyobb hálószobát választotta. A falakon függő különféle formájú és méretű képek között volt egy, amely mintha egy régi levél darabja lett volna, a papír már sárgult, Angolul volt írva. "Oly sok boldog órát töltöttem a karjaidban, Ri-csan, oly sok boldog órát a társaságodban… hogyan mondjam el, mennyire szeretlek? Felejts el engem, én sose foglak elfelejteni. És könyörgök az Úrnak, adjon neked tízezer napot az én minden egyes napomért, drágám, drágám, drágám… "

A hatalmas franciaágyat színes, steppelt takaró borította, az ablakon csak úgy áradt befelé a jó levegő, a nyárvég illatait sodorva magával, a hegyek csúcsán porszerűen kavargott a hó. Megint elsírta magát.

Alig néhány órája tartózkodott a házban, mikor befutott Dunross hívása. Nyomban repülőre ült, és most itt van, feladata legnagyobb részét elvégezte, soha többé nem kell visszamennie, a múltja eltörölve - ha akarja. Amennyire meg tudta állapítani, az útlevél valódi volt, az anyakönyvi kivonat szintén. Nincs miért visszatérni Svájcba, hacsak nem a házért. És azért a bekeretezett levélrészletért.

Otthagyta a falon, nem nyúlt hozzá. És elhatározta, hogy amíg övé a ház, addig az a bekeretezett papírdarab ott marad a falon. Örökre.

_____________________

76.

17 óra 10 perc

_____________________

Orlanda kis autójában ültek, Orlanda vezetett, Bartlett fél karral könnyedén átölelte a vállát. Csak az imént hagyták maguk mögött az aberdeeni hágót, s most, még mindig felhők között, Mid Levelsen hajtottak lefelé a hegyoldalon Orlanda Rose Court-i otthona felé. Boldogak voltak egymás társaságában, kellemes várakozás töltötte el mindkettejüket. Ebéd után átkeltek Hongkongra, elhajtottak Shek-Ó-ra, a sziget délkeleti csücskére, ahol Orlanda megmutatta néhány tajpan hétvégi házát. Hullámzó, gyéren lakott tájon haladtak, dombok, szakadékok között, mindig a tenger közelében, kopár sziklák és szirtek tárultak eléjük.

Shek-Ó-ból a kanyargós déli úton gurultak lefelé, míg el nem értek Repulse Baybe, ott megálltak a csodálatos szállodánál egy kis teára meg süteményre, aztán mentek tovább Deepwater Cove felé. Discovery Baynél egy kilátónál megint kiszálltak a kocsiból. - Oda nézzen, Linc! Az ott a Castle Tok! - Castle Tok egy normann kastélyra emlékeztető, nagy kiterjedésű épület volt, oda nem illőnek hatott a tenger fölött, a szirtfal tetején. - A háború alatt kanadaiak, kanadai katonák védték ezt a partszakaszt, a japán megszállók ellen. Végül ide, Castle Tokba szorultak vissza, de a japánok hamarosan lerohanták ezt is. Ekkor már csak kétszázötven kanadai volt életben. A japánok mindnyájukat kiterelték a teraszra, és szuronyos puskával a kezükben arra kényszerítették őket, hogy leugorjanak a parti sziklákra.

- Jézusom. - A terasz legalább harminc méterre volt a tenger szintjétől.

- Mindenkit leugrasztottak, a sebesülteket is. Mindenkit - mondta Orlanda.

Bartlett észrevette, hogy megborzong, végigsimított a karján. – Ne, Orlanda… Ez már nagyon rég volt.  

- Épp ellenkezőleg, Linc. Sajnos, a történelem és a háború még nagyon közel van hozzánk. És mindig is közel lesz. Ezen a teraszon éjszakánként kísértetek járnak.

- És maga ezt elhiszi?

- Igen. El.

Bartlett végigsiklatta szemét a baljós küllemű épületen, a parti sziklákon megtörő hullámokon. Úgy érezte, mintha egész lényét beburkolná a hozzásimuló lány parfümje, érezte teste melegségét. Boldog volt, hogy itt lehet, s hogy nem tartozott azok közé a katonák közé. - Filmekben látni ilyen kastélyokat, mint ez a Castle. Járt már benne?

- Még sosem. Azt mondják, tele van lovagi páncélokkal, és sziklabörtönök vannak alatta. Állítólag egy franciaországi vár másolata. Sir Csa-Szen Tok, Építő Tok emeltette. Milliomos volt, konzervgyáros. Kering róla egy történet, miszerint ötvenéves korában egy jövendőmondó azt tanácsolta neki, hogy azonnal fogjon bele egy nagy ház építésébe, különben meghal. Ezért aztán építkezni kezdett, tucatnyi hatalmas épületet emeltetett, hármat Hongkongon, egyet Sha Tin közelében, a többit Malaysiában. Nyolcvankilenc esztendős korában még erős, egészséges ember volt, hatvannak se látszott. Miután azonban Castle Tok elkészült, azt mondta: elég, és felhagyott az építkezéssel. Alig egy hónapra rá meg is halt, beteljesedett a jövendőmondó szava.

- Ezt csak maga találta ki, Orlanda!

- Nem, Linc, szó sincs róla. Magam is így hallottam. De hát ki tudja, drágám, mi az igazság és mi a hazugság?

- Az biztosan igaz, hogy megőrülök magáért.

- Jaj, Linc… Tudja, hogy én is ugyanígy érzek.

Most már maguk mögött hagyták hát Aberdeent, Bartlett karja Orlanda vállán nyugodott, akinek haja végig-végigsepert kezén. A lány sorra mutogatta a nevezetességeket és érdekességeket. Észrevétlenül, boldogságban röpültek az órák. A hágótól lefelé jövet, keresztülfúrva magukat a felhőkön, szinte az egész várost ott látták maguk előtt. A lámpák még nem égtek, de a tengerparton imitt-amott már kigyúltak a hatalmas, színes neonreklámok.

Sűrű volt a forgalom, s a meredek hegyi utak árkában sarat, köveket, ágakat, növényeket sodorva magával, még mindig áradatként zubogott le az esővíz. Orlanda biztos kézzel vezetett, nem vállalt semmiféle kockázatot. Bartlett biztonságban érezte magát mellette, bár a menetiránnyal szemben való közlekedéstől a kanyarokban égnek állt a haja.

- De hát nem mi hajtunk a rossz oldalon! - tiltakozott Orlanda. - Az maguknál szokás.

- Fityfenét. Az egész világon egyedül az angolok hajtanak a bal oldalon. Maga pedig van olyan amerikai, mint én, Orlanda.

- Bárcsak az volnék, Linc, Nagyon szeretném.

- Maga máris az. Úgy beszél, úgy öltözködik, mint egy amerikai nő.

- Ettől én még tudom, ki vagyok, drágám - mondta Orlanda.

Bartlett csak nézte, nézte, úgy érezte, még soha életében nem nézett senkit ilyen gyönyörűséggel. Még Caseyt sem. Senkit. Megint eszébe jutott Biltzmann: meg tudta volna fojtani.

Ne törődj most vele, ne foglalkozz most a világ szemetével. Mert ez a Biltzmann egy szemét. Ugyanolyan szemét, mint Banastasio. Összerázkódott. Banastasio bocsánatkérés ürügyén, közvetlenül ebéd előtt felhívta, valójában azonban megint csak fenyegetőzött.

- Tudod mit, hapsikám? Borítsunk fátylat a múltra. Ne szarakodjunk itt egymással, Linc. Tudod mit? Beülünk este egy jó kis marhasültre. Van itt egy remek étterem a Nathan Roadon, a San Francisco.

- Nem, köszönöm, már van programom - felelte fagyosan Bartlett. - Egyébként pedig tegnap már kifejtetted az álláspontodat. Ne ragozzuk ezt tovább. Az éves közgyűlésen találkozunk, ha eljössz.

- Jaj, Linc, hapsikám, hát én vagyok az, nem emlékszel? Elfelejtetted már, hogy amikor kápé kellett, mi perkáltuk le neked a dohányt?

- Részvények fejében perkáltátok le, és nem volt rossz befektetés… Sőt: nem hiszem, hogy fel tudnátok mutatni még egy hasonlót. Öt év alatt megdupláztátok a pénzeteket.

- Naná. És most szeretnénk egy kicsit beleszólni a dolgokba. Azt hiszem, ez nem olyan nagy kérés.

- De az. Tegnap óta különösen - felelte Bartlett. - És mi van a fegyverekkel? - kérdezte egy hirtelen gondolat hatására.

Csend. - Miféle fegyverekkel?

- Amelyek a gépemen voltak. Az M14-ekke1 meg a gránátokkal.

- Ezt most hallom először, hapsikám.

- A nevem Linc. Hapsikám. Megjegyezted?

Újabb szünet. - Megjegyeztem. – A hang már csikorgott.– Nem gondolta meg magát az ajánlatommal kapcsolatban?

- Nem. Szó sem lehet róla.

- Később sem?

- Később sem.

- Csend támadt a vonal másik végén, aztán kattanás hallatszott. Azután már csak a búgás. Bartlett azonnal felhívta Rosemontot.

- Ne izguljon, Linc. Banastasio az egyik első számú célpontunk, és a helyiektől nagyon sok segítséget kapunk.

- A fegyverek ügyében van valami fejlemény?

- Maga tisztázódott. A hongkongi fejesek visszavonták az elutazási tilalmát. Holnap hivatalosan is közlik magával.

- Kiderítettek valamit?

- Mármint ők? Nem. Mi derítettük ki. Jártunk a gépe Los Angeles-i hangárában, és az egyik éjjeliőr emlékezett rá, hogy az indulás előtt éjszaka látta, hogy két pofa babrált valamit a futóművek körül. Nem gondolt semmi rosszra, csak amikor megkérdeztük.

- Jézusom. Elfogtak valakit?

- Nem. Lehet, hogy soha nem is kerül rá sor. De nyugi. Ami pedig Banastasiót illeti, hamarosan levakarjuk magáról. Csak nyugalom.

Most hogy visszagondolt a beszélgetésre, Bartlett megint összerázkódott.

- Valami baj van, drágám? - kérdezte Orlanda. - Semmi.

- Mondja el.

- Csak az jutott eszembe, milyen rohadt dolog a félelem, és hogy mennyire tönkreteheti az embert, ha nem vigyáz.

- Igen, tudom, én aztán nagyon is jól tudom. - Orlanda egy másodpercre levette szemét az útról, tétován rámosolygott Bartlettre, és kezét a térdére tette. - De maga erős, drágám, Maga nem fél semmitől.

 Bartlett elnevette magát. - Bárcsak így volna!

- Én tudom, hogy így van. - Orlanda lassított, kikerült egy sártócsát, az út menti árokból még mindig ki-kicsapott a rohanó esővíz.

A kocsi szinte odasimult a magas támfalhoz. Úgy kanyarodott rá a Kotewall Roadra, majd a saroknál Rose Courtra. A házhoz érve Orlanda túlhaladt a kapun, és biztos kézzel lehajtott az épület alatti garázsba. - Koktélidő van - mondta.

- Nagyszerű - felelte rekedtes hangon Bartlett. Nem nézett Orlandára. Miután megálltak, kiszállt, átkerült a kocsi túloldalára, és kinyitotta Orlandának az ajtót. Orlanda bezárta az autót. A lifthez mentek. Bartlett érezte, mint lüktet nyakán az ütőere.

Két fehérkabátos kínai szállt be melléjük, szendvicses tálcákkal a kezükben, tőlük kérdezték, hányadikon van az Asian Properties lakása. - Az ötödiken - felelte Orlanda. – Miután a pincérek kiszálltak, Bartlett megkérdezte: - Ez az épület az Asian Propertiesé?

- Igen. Ők is építtették. - Orlanda egy pillanatra elhallgatott. - Jason Plumm és Quillan jóbarátok.  A tetőlakás még mindig Quillané, csak mióta szakítottunk, kiadta.

Bartlett átölelte a vállát. - Örülök, hogy szakítottak.

- Én is. Orlanda mosolyának gyengédsége és tekintetének ártatlansága szinte belehasított Bartlettbe. - Most már.

Felértek a nyolcadikra. Orlanda beillesztette a zárba a kulcsot.

Bartlett észrevette, hogy kissé remeg a keze. - Jöjjön, Linc. Teát, kávét, sört vagy inkább egy koktélt? Orlanda lerúgta a cipőjét, és Bartlettre nézett. Bartlettnek kalapálni kezdett a szíve. Minden idegszálát munkára fogva próbálta megállapítani, van-e még valaki a lakásban.

- Kettesben vagyunk - mondta egyszerűen Orlanda.

- Honnan tudja, mire gondolok?

Orlanda rándított egyet a vállán… Időnként vannak ilyen dolgaim. Bartlett átfogta a derekát. - Orlanda…

- Tudom, drágám.

Rekedtes volt Orlanda hangja is, Bartlett egészen beleborzongott. Mikor megcsókolta Orlanda ajka szívesen fogadta, ágyéka nem jelzett ellenállást. Bartlett végigsimogatta, érezte, hogy megkeményedtek a mellbimbói, és hogy szívük egy ritmusra ver. Orlanda ekkor elengedte a nyakát, tenyerét a mellének feszítette, de Bartlett ezúttal nem engedte el, magához szorította, csókja még mohóbbá vált. Orlanda tenyerének nyomása megszűnt, karja ismét Bartlett nyaka köré fonódott, teste még szorosabban simult hozzá. A csókot abbahagyták, de még átölelve tartották egymást.

- Szeretlek, Linc.

- Szeretlek, Orlanda - válaszolta Bartlett: egész lényét áthatotta a hirtelen felismert igazság. Megint csókolózni kezdtek, Orlanda keze gyengéd volt, mégis erős, Bartlett keze bejárta Orlanda testét - tűz lobbant nyomában. Lángoltak mindketten. A baldachinos franciaágy körül függő pókháló- vékonyságú függönyt meglibegtette a nyitott ablakokon beáramló szellő. A pihével töltött ágytakaró simogatóan puha volt.

- Légy gyengéd hozzám, drágám - suttogta rekedtes hangon Orlanda. - Jaj, mennyire szeretlek…!

A Sea Witch kormányánál állva Casey búcsút intett a patton álló Dunstan Barre-nak, Plummnak és Pugmire-nak. Az öböl hongkongi oldalán álltak, csak az imént tették ki őket. Késő délutánra járt, az égbolt még mindig borús volt, de az idő kellemes. A hajó elindult az öböl túlpartja felé - Peter Marlowe-t és a lányokat Kowloonban, már partra tették. Gornt rávette Caseyt, hogy maradjon még egy kicsit - úgyis vissza kell mennem Kowloonba - mondta. - Találkozóm van a Kilenc Sárkányban. Elkísérne, ha megkérném?

Miért ne? - Casey boldogan beleegyezett, ráért még, bőven volt ideje átöltözni a délutáni koktélparti előtt, amelyre Plumm invitálta. Azt már korábban eldöntötte, hogy a Lando Matánál elköltendő vacsorát a jövő hét valamelyik napjára halasztja.

Útban visszafelé Sha Tinból, a délután nagy részét végigbóbiskolta, a hűvös szellő elleni védekezésül egy meleg takaróba burkolózva odakucorodott a tatfélkörívén végigfutó széles, párnázott ülésre. A többi vendég szétszóródott, Gornt időnként feltűnt a kormányállásban: magas volt, erős, igazi kapitány, Peter Marlowe az orrban szunyókált egy nyugágyban. Később együtt teázott Caseyvel és Barre-val. Eközben Pugmire és Plumm is előbukkant kócosan, elégedetten, lányokkal a nyomukban.

- Jól aludtak? - kérdezte mosolyogva Gornt. - Remekül - felelte Plumm.

Azt meghiszem, gondolta Casey, ahogy a Plumm mögött álló lányra nézett, tetszett neki nagy fekete szeme, karcsú termete. Vejvejnek hívták, boldog, gyermeki lény volt, árnyékként követte Plummot.

Korábban, mikor Gornttal kettesben maradtak a fedélzeten, Casey megtudta, hogy a lányok egyike sem afféle alkalmi barátnő, hanem állandó.

- Itt mindenkinek van szeretője?  

- Jóságos ég, dehogy! De hát sajnos a férfiak és a nők nem egyszerre öregszenek, és ez egy bizonyos kor után problémákat okoz. Nyersen fogalmazva: a párnázás, a szerelem és a házasság nem ugyanaz.

- Az a fogalom, hogy hűség, nem is létezik?  

- Dehogynem. Nagyon is. - Csak éppen mást jelent a férfi és mást a nő számára.

Casey felsóhajtott. - Ez borzasztó. Borzasztó és nagyon igazságtalan.

- Az. De csak ha úgy akarja az ember.

- Ez akkor sem igazság! Gondoljon azoknak a nőknek a millióira, akik egész életükben úgy dolgoznak, mint egy rabszolga, ellátják a férjüket, mosnak, takarítanak, időnként besegítenek a gyerekek eltartásába, és mindezt csak azért, hogy amikor megöregszenek, félrelökjék őket.

- Ezért ne a férfiakat okolja… ilyen a társadalom.

- ąÉs kik irányítják a társadalmat? A férfiak! Jézusom, Quillan, el kell ismernie, hogy ezért a férfiak felelősek!

- Egyszer már elismertem, hogy ez igazságtalan, de igazságtalan a férfiakra nézve is. Mert kérdezem én: mi a helyzet azoknak a férfiaknak a millióival, akik halálra dolgozzák magukat azért, hogy előteremtsék azt a pénzt, amit majd mások, főképp az asszonyok költenek el? Nézzen szembe a tényekkel, Ciranoush. A férfiaknak halálukig dolgozniuk kell, el kell tartaniuk másokat, köztük életük vége felé nagyon sok esetben egy házsártos, elnyűtt feleséget. Az ég szerelmére, nézze csak meg például Pug feleségét! De ha kell, tudok magának mutatni ötven másikat, aki indokolatlanul kövér, csúnya és a szó szoros értelmében bűzlik. Aztán ott van a nők másik ügyes kis trükkje, akik a szexet csapdaként alkalmazzák, szándékosan teherbe esnek, hogy behálózzák a férfit, aztán égszakadás-földindulást sikoltoznak, és hatalmas összegeket sírnak ki a lelépés fejében. Itt van például Linc Bartlett. Őt milyen mángorlón préselte keresztül a kedves felesége? Eh?

- Maga tud erről?

- Hogyne tudnék. Maguk lenyomoztattak engem, én lenyomoztattam magukat. Vagy olyan tisztességes talán a maguk válási törvénye?

Mindennek a fele, aztán az a szerencsétlen hülye amerikai férj mehet a bíróságra, hogy döntsék el: annak az ötven százalékának hányadrészét tarthatja meg.

- Az igaz, hogy Lincet a felesége meg a felesége ügyvédje kis híján megölte. De nem minden feleség ilyen. Az ég szerelmére, nem vagyunk tárgyak! ąS a legtöbb nő védelemre szorul, Ebben az üzletben a világon mindenütt rosszabbul járnak.

- Még sose találkoztam igazi nővel, aki rosszabbul járt volna mondta Gornt. - Olyan nőkre gondolok, mint például maga vagy Orlanda, aki megérti, mit jelent az a szó, hogy nőiesség.

Váratlanul szélesen rámosolygott Caseyre. - Eközben persze azért meg kell adniuk nekünk, szerencsétlen, gyenge nyomorultaknak azt, amire lelki egyensúlyunk megőrzése érdekében szükségünk van.

Casey is elnevette magát, már ő is szeretett volna témát változtatni, nehezebb kérdés ez annál, gondolta, mint hogy most válaszolni tudjunk rá. Quillan kissé elfordult, az égboltot vizsgálgatta. Casey elnézte közben. Tetszett neki, ahogy állt ott kissé imbolyogva, a szél felborzolta karján a szőrt, fején hetykén félrecsapva ült a kapitányi sapka. Örülök, hogy megbízik bennem, és hogy igazi nőnek tekint, gondolta, kellemes hangulatba ringatta a bor, az ebéd és Gornt vágyakozása. Mióta a fedélzetre tette a lábát, érzékelte ezt a vágyat, s most megint elgondolkozott: mit tesz majd, ha ez a vágy előbb- utóbb a maga konkrétságában megmutatkozik? Mert ez elkerülhetetlen. Igent mondok? Vagy nemet? Talánt? Vagy valami olyasmit, hogy talán majd a jövő héten?

De vajon lesz-e jövő hét?

- Mi lesz holnap, Quillan? Mármint a tőzsdén.

- Az holnap derül ki.

- De komolyan.

- Vagy nyerek, vagy sem. - Gornt vállat vont. - Mindkét eshetőségre felkészültem. Vásárolni fogok, és ha a zsosz is úgy akarja, elkapom Iant.

- És aztán?

Gornt felkacagott. – Van valami kétsége? Zsebre vágom cégestül, páholyostul, szőröstül-bőröstül.

- Tényleg ez a szándéka?

- Mi más volna? Számomra ez volna a győzelem. Ian és a famíliája állandóan háttérbe szorították az enyéimet. Persze, hogy ez a szándékom.

Kíváncsi volnék, gondolta szórakozottan Casey, hogy vajon ki tudnék-e egyezni a tajpannal. Vajon rá tudnám-e venni, hogy engedjen át Quillannek egy páholyt, a saját páholyát, és segítse hozzá, hogy bekerüljön a választmányba. Őrültség, hogy ezek így gyilkolják egymást… mikor van hely itt bőven mindkettejük részére. És ha Murtagh teljesíti, amit ígért, Ian le lesz nekem kötelezve.

Megdobbant a szíve. Vajon mit intézett Murtagh a bankkal? És ha sikerült neki, vajon mit lép Quillan?

És hol van Linc? Orlandánál, Orlanda karjaiban?

Megint odakucorodott a taton körbefutó padra, és lehunyta a szemét. A sós levegő, a motor dohogása és a tenger hullámzása álomba ringatta. Álomtalan alvás zuhant rá, néhány perc múlva felfrissülten ébredt: Gornt ott ült vele szemben, őt nézte. Kettesben voltak megint, a kantoni kapitány a kormánykeréknél állt.

- Nagyon szép volt álmában - mondta Gornt.

- Köszönöm. - Casey felkönyökölt. - Különös ember maga. Részben ördögi, részben hercegi, egyik percben együttértő, a másikban kegyetlen. Az pedig egyenesen csodálatos volt, amit Peter érdekében tett.

Gornt csak mosolygott, nem szólt, tekintetében valami furcsa kihívásféle tükröződött.

- Azt hiszem, Linc… Azt hiszem, Linc beleesett Orlandába - szólalt meg szinte gondolkodás nélkül.

- Tényleg?

- Tényleg. - Casey várt, de Gornt nem mondott semmit, csak nézte. Casey a csend ösztökélésére akaratlanul hozzátette: - Azt hiszem, ő is beleesett Lincbe. - Újabb hosszú csend. - Quillan… Ez valamiféle terv szerint alakult így?

Gornt halkan, fölénycsen felnevetett. - Különös egy lány maga, Ciranoush. Nem is…

- Megtenné, hogy Caseynek szólít? Nem szeretem a Ciranousht.

- Én meg a Caseyt. Használhatnám esetleg a Kamaliant?

- Casey.

- Mi volna, ha ma megmaradnánk a Ciranoushnál, holnap Casey lenne, a keddi vacsoránál pedig, amikor megpecsételjük az egyezséget, Kamaliannak szólítanám?

Casey vészcsengői azonnal bekapcsoltak. - Ez Linctől függ.