- Biztos?

- Száz százalék. Miért, magának mihez volna kedve?

- Jöjjön egy pillanatra…

Bartlett követte. Orlanda kitárta az ebédlő ajtaját. Az elegáns asztal két személyre volt terítve. Virágok, egy üveg jégbe hűtött Verdicchio. - Borzasztó rég nem főztem már senkinek, Linc - mondta Orlanda a szokásos lelkendező hangsúlyával, ami annyira tetszett Bartlettnek. – De magának nagyon szerettem volna. - Ha van hozzá kedve, készenlétben áll egy komplett olasz vacsora. Friss pasta aglio e olio - fokhagyma és olaj – borjú piccata, fejes saláta, zabaglione, erős kávé és konyak. Na, hogy hangzik? Húsz perc az egész, addig kiolvashatja az újságot. Utána itt hagyjuk az egészet, majd az áma leszed, mi meg elmegyünk valahova táncolni, vagy kocsikázni. Na, mit szól hozzá?

- Az olasz konyha a kedvencem! - mondta lelkesen Bartlett. Aztán eszébe villant valami, s egy pillanatra eltűnődött, kinek is mondta, hogy az olasz konyhát kedveli a legjobban. Caseynek? Vagy ma reggel Orlandának?

____________________________________

51.

20 óra 32 perc

____________________________________

Brian Kok felriadt. Egyik pillanatban még lidércnyomással küzdött, a másikban már ébren volt, de valahogy még nem tudott kikeveredni álma mély, sötét verméből. A szíve vadul kalapált, gondolatai ide-oda cikáztak, nem volt különbség álom és ébrenlét között. Vakrémület fogta el. Aztán rádöbbent, hogy meztelen, és még mindig a cella sötét melege veszi körül. És ekkor eszébe jutott, hogy ki ő, és hol van.

Biztos elkábítottak, gondolta. A szája kiszáradt, a feje hasogatott, feküdt a síkos tapintású matracon, és próbálta összeszedni magát. Halványan derengett neki, hogy Armstrong szobájában járt, és hogy azt megelőzőleg - Crosse-szal beszélgetett a 16/2- ről, de hogy aztán mi történt, arra nemigen emlékezett, csak arra, hogy felébredt itt ebben a sötétségben, a falakat tapogatva próbált tájékozódni, úgy érezte, egészen közel vannak egymáshoz. Igyekezett úrrá lenni páni félelmén, mert tudta, hogy elárulták, itt hever védtelenül a rendőr-főkapitányság mélyén egy se ablaka, se ajtaja ládában. Később elaludt a kimerültségtől, dühös hangokra ébredt - vagy csak álmodta? - aztán elaludt megint… Nem: előbb még ettem, úgy rémlik, előbb ettem… Igen, valami pépet, amit vacsorának neveztek, meg hideg teát… Gyerünk, gondolkozz! Fontos, hogy gondolkozz és emlékezz! Igen, már emlékszem: valami ócska raguleves volt, aztán tea, később meg reggeli. Tojás. Most, akkor mi volt előbb? Tojás és utána ragu, vagy… Igen, evéskor mindig meggyulladt egy percre a villany, csak annyi időre, míg ettem… Nem is: elaludt közben, mindig sötétben fejeztem be, emlékszem. sötétben fejeztem be, nagyon rossz volt sötétben enni, aztán sötétben vizeltem a vödörbe is, utána meg visszamentem a matrachoz, és lefeküdtem megint.

Mióta vagyok itt? Számolnom kell a napokat.

Kimerülten felült, lelógatta lábait a priccsről, aztán odabotorkált a falhoz, most már a végtagjai is ugyanúgy hasogattak, mint a feje. Tornáznom kell, gondolta, segítenem kell a szervezetemnek, hogy megtisztuljon a kábítószertől, ki kell tisztítanom a fejem, fel kell készülnöm a kihallgatásra. Mire értem jönnek, már észnél kell lennem… Amikor majd igazán elkezdik, amikor már úgy vélik, kellőképp megpuhultam, akkor nem engednek aludni, amíg meg nem törnek.

De nem fogok megtörni. Erős vagyok, felkészültem erre is, ismerem néhány trükkjüket.

Ki árult el?

A megfejtés szándéka túl sokat vett ki belőle. Összeszedte minden erejét és néhány erőtlen térdhajlítást végzett. Aztán tompa, közeledő lépteket hallott. Sietve visszatapogatózott a priccshez, lefeküdt, úgy tett, mintha aludna, a szíve úgy ugrált a félelemtől a mellkasában, hogy szinte fájt.

A léptek megálltak. Hirtelen retesz csattant, kinyílt egy csapóajtó. A cellába beszüremlő fénypászmában egy elmosódottan látszódó kéz egy fémtányért és egy fémbögrét helyezett a földre.

- Egye meg a reggelijét. Igyekezzen - mondta egy hang kantoni nyelvjárásban. - Hamarosan újabb kihallgatásra viszik.

– Várjon! Szeretnék… - kiáltotta Brian Kok, de a csapóajtó már bevágódott, megint ott volt egyedül a sötétben, csak saját szavai visszhangoztak.

Nyugalom, parancsolt magára. Nyugodj meg és gondolkozz.

A cellát hirtelen fény árasztotta el. Fájt tőle a szeme. Mikor már megszokta a világosságot, látta, hogy a fény a mennyezetre szerelt lámpatestekből jön, és úgy emlékezett, hogy látta már ezeket a lámpatesteket. A falak sötétek, szinte feketék voltak, úgy rémlett, mintha össze akarnák préselni. Ettől nem kell tartani, gondolta. Láttam már sötétzárkákat, és igaz ugyan, hogy még sose vettem részt mélykihallgatáson, de ismerem az elveit és néhány trükkjét…

Émelyítő íz tolult a szájába, ahogy a rá váró megpróbáltatásokra gondolt.

Az ajtót alig lehetett kivenni, a csapóajtót se jobban. Érezte, hogy nézik, noha kémlelőnyílásokat nem látott. A tányéron két tükörtojás és egy vastag szelet barnakenyér volt. A kenyér kissé meg volt pirítva. A tojás hideg volt, zsíros, gusztustalan. A bögrében hideg tea. Evőeszköz semmi.

Szomjasan itta a teát, szerette volna beosztani, de mire ezt végiggondolta, már meg is itta, s a kevéske folyadék nem csillapította a szomjúságát. Tou nien lo mo, mit nem adnék egy fogkeféért, egy pofa sörért, meg egy…

A fény ugyanolyan váratlanul, mint ahogy meggyulladt, kialudt.

Sokáig tartott, mire a szeme megint hozzászokott a sötétséghez. Nyugalom, ez csak sötétség és világosság, világosság és sötétség. Csak azért csinálják, hogy összezavarjanak. Nyugalom. Vedd úgy a napokat, ahogy jönnek, vedd úgy a kihallgatásokat, ahogy jönnek.

Megint rátört a rettegés. Tudta, hogy nincs igazán felkészülve, nincs elég tapasztalata, hiába vett részt néhány túlélési gyakorlaton, amelyben arra oktatták, mit tegyen, ha az ellenség, a Kínai Népköztársaság kommunistáinak kezébe kerül. De a Kínai Népköztársaság nem ellenség. Az igazi ellenségek a britek és a kanadaiak, akik úgy tesznek, mintha barátok és tanítók volnának, de valójában ők az igazi ellenségek.

Ezt most verd ki a fejedből, ne akard meggyőzni magad, elég, ha őket meg tudod győzni.

Ki kell tartanom. Amíg csak lehet, játszom, hogy tévedés történt, aztán előadom nekik a történetet, amit az évek folyamán szőttem, és amivel összezavarom őket. Ez kötelességem.

Rettenetesen szomjas volt. És éhes.

Legszívesebben a falhoz vágta volna a tányért meg a bögrét, és segítségért kiáltott volna, de tudta, hogy ez hiba lenne. Tudta, hogy nagyon fegyelmezetten kell viselkednie, és minden csepp erejét össze kell szednie, ha vissza akar vágni.

Használd a fejed. Idézd fel, amit tanultál. Vidd át az elméletet a gyakorlatba. Gondolj a túlélési kurzusra, amit tavaly végeztél Angliában. Most mit tegyek?

Emlékezett még rá, hogy azt mondták: valahányszor csak lehetősége nyílik rá, egyen, igyon és aludjon, mert sohasem tudhatja, mikor fosztják meg ezektől a lehetőségektől. Sötétben is próbáld megőrizni az időérzékedet, használd hozzá a szemed, az orrod, a tapintásodat, és ne feledd, hogy fogvatartóid előbb-utóbb hibáznak, és ha észreveszed a hibát, időhöz tudod kapcsolni, és ha időhöz tudod kapcsolni, akkor meg tudod őrizni a lelki egyensúlyodat, akkor megtévesztheted őket, nem feded fel, amit nem szabad felfedned: a neveket, a valódi kapcsolatokat. A fő szabály: használd az eszed ellenük, maradj aktív, kényszerítsd magad a megfigyelésre.

Követték el már valamilyen hibát? Botlottak már ezek a barbár britek? Csak egyszer, gondolta izgatottan. A tojás! Ezek a hülye britek csak reggelire esznek tojást!

Most már valamivel jobban érezte magát és teljesen felébredt.

Óvatosan lemászott a priccsről, óvatosan odatapogatózott a pléhtányérhoz, és óvatosan tette mellé a bögrét. A tojás hideg volt, a zsír megdermedt, de azért megette, elfogyasztotta a kenyeret is. Az evéstől kissé jobban érezte magát. Furcsa érzés volt kézzel enni a sötétben és kényelmetlen is, főleg az, hogy tulajdon meztelen testén kívül nem volt mibe törülni az ujjait…

Borzongás futott rajta végig. Sorsára hagyottnak, tisztátalannak érezte magát. Kényelmetlenül feszült a hólyagja, odatapogatózott a falhoz erősített vödörhöz. A vödör· bűzlött.

Mutatóujjával gyakorlottan felmérte, mennyi van benne. Körülbelül félig volt. Könnyített magán, s ismét megmérte a szintet. Próbálta kiszámítani a különbséget. Ha nem öntöttek hozzá, hogy összezavarjanak vele, háromszor- négyszer vizelhettem. Naponta kétszer? Vagy négyszer?

Melléhez dörzsölte beszennyeződött ujját, amitől csak még piszkosabbnak érezte magát, de tudta, hogy most az a fontos, hogy mindent felhasználjon, minden lehetőséget megragadjon annak érdekében, hogy megőrizze lelki egyensúlyát. és időérzékét. Ismét lefeküdt. Hányinger környékezte, de sikerült legyűrnie és kényszerítette magát, hogy felidézze, az a Brian Kok, akit ők, az ellenség Brian Kar-Sun Koknak vél, valójában egy másik, egy szinte már elfelejtett ember, aki a Vu család Pah nemzedékéből származik, és akinek a felnőtt neve Csu-toj.

Eszébe jutott Ningtok, az apja, az anyja, a nap, amikor hatodik születésnapján Hongkongba küldték iskolába, tanulni akart, felnőtté válni, olyan hazafi lenni, mint a szülei és az a nagybátyja, akit a szeme láttára korbácsoltak halálra a falu főterén, mert hazafi volt.

Hongkongi rokonaitól megtudta, hogy hazafi és kommunista ugyanazt jelenti, és nem az ország ellenségét. Megtudta, hogy a Kuomintang nagyurai éppolyan gonoszok, mint az idegen ördögök, akik egyenlőtlen egyezményeket kényszerítettek Kínára, és hogy csak az igazi hazafi, aki Mao Ce– tung tanításait követi. Emlékezett rá, mint eskették föl a számos titkos testvéri szövetség közül az elsőbe, hogy minden tőle telhetőt megtesz Kína és Mao ügyéért, mert Mao ügye Kína ügye; emlékezett, mint tanult a titkos tanítóktól, tudván: részese annak az új, nagy forradalmi hullámnak, amely visszahódítja Kínát az idegen ördögöktől és talpnyalóiktól, és egyszer s mindenkorra a tengerbe söpri őket.

Elnyerni egy ilyen iskoláztatást! Tizenkét éves korában!

Hej, milyen büszkék voltak titkos tanítói! Aztán elutazott a barbárok országába, immár tökéletesen bírva nyelvüket, felvértezve gonosz gondolataik ellen, Londonba ment, a világ valaha volt legnagyobb birodalmának fővárosába, amiről tudta, egy nap megaláztatik és elvesztetik, de amely akkor még, 1937-ben utolsó virágkorát élte.

Két év Londonban. Gyűlölte az angol iskolákat és az angol fiúkat.

Kínai vakarcska, fején nő a farka… De titkolta és lenyelte könnyeit, új testvéri szövetségének tanítói segítették, vezérelték, kontextusba ágyazták a kérdéseket és a válaszokat, megismertették vele a dialektika csodáját, hogy milyen az egyetlen, valódi, kétségbevonhatatlan forradalom részesének lenni. Sose kérdezősködött, sose kellett kérdeznie.

Aztán jött a háború a németek ellen, az evakuálás az összes többi iskolás fiúval és lánnyal együtt a biztonságot nyújtó Kanadába, az a csodálatos időszak a Csendes-óceán partján, Brit Columbiában, Vancouverben, az a hatalmas térség, a hegyek, a tenger, meg egy szépen fejlődő kínai negyed, benne egy ningtoki szakáccsal… és a testvéri világszövetség egyik új ágával, meg újabb tanítókkal; mindig akadt egy bölcs ember, akihez fordulhatott, valaki mindig kész volt válaszolni és magyarázni… Az iskolatársai nem fogadták be, de még mindig ő volt a legjobb tanuló, jobb volt náluk a tornateremben is, kesztyűvel a kezén, jobban űzte sportjaikat, jól krikettezett, jól teniszezett - ezek szintén tantárgyak voltak. "Légy kiváló, fiam, Csu-toj, légykiváló és türelmes a párt dicsősége érdekében és Mao Ce-tung érdekében, aki maga Kína" ezek voltak apja utolsó, hozzá intézett szavai, e titkos szavak, amelyeket hatéves kora óta hordozott a lelke mélyén, s amelyeket halálos ágyán most újra kimondott.

Része volt a tervnek az is, hogy belépett a Kanadai Királyi Lovascsendőrséghez. Itt könnyű volt kitűnni, a kínai negyedet, a rakpartokat és mellékutakat bízták rá, beszélt angolul, mandarin és kantoni nyelvjárásban - ningtoki dialektusát mélyen eltemette - könnyű volt jó rendőrré válni abban a hatalmas, gyönyörű kikötővárosban. Hamarosan Vancuver első számú kínai szakértője lett, megbíztak benne, kimagasló eredményeket ért el, pótolhatatlanná vált mindazon bűnözési ágak elleni harcban, amelyeket a kínai negyed háromszöges gengszterei folytattak: ópium, morfium, heroin, prostitúció és a soha egy pillanatra sem szünetelő illegális szerencsejáték.

Felettesei dicsérték a munkáját, a testvéri szövetség vezetői nem különben: ők ugyanúgy ellenezték a bandák tevékenységét, a kábítószer-kereskedelmet és a bűnözést, segítettek neki a letartóztatásokban és a leleplezésekben, s csupán egyetlen dolog érdekelte őket, a lovascsendőrség belső munkája: hogyan vesznek fel és rúgnak ki embereket, mi az előléptetésnek, az akciók összehangolásának, a nyomozásnak, a megfigyelésnek a menete, ki, mit, hol és hogyan ellenőriz. Vancouverből hat hónapra Ottawába helyezték, a hálás rendőrfőnök adta kölcsön, hogy segítse felderíteni az ottani kínaiak titkos kábítószer-elosztó hálózatát. Itt újabb fontos kanadai és testvéri szövetségi kapcsolatokra tett szert, mind többet és többet tudott meg, szétverte a láncolatot, és előléptették. Könnyű kézben tartani a bűnözőket és előléptetést kiérdemelni, ha valakinek százával vannak titkos barátai, akik titokban mindent szemmel tartanak.

Aztán véget ért a háború, ő meg kérvényezte, hogy helyezzék át a hongkongi rendőrséghez. Ez volt a terv végső szakasza.

De nem akart oda menni, nem akart elmenni, mert megszerette Kanadát, és megszeretett egy lányt. Jeanette volt a neve, Jeanette deBoís. Tizenkilenc éves volt, montreali francia-kanadai, beszélt franciául és angolul, a szülei is kedvelték Briant, nem zavarta őket, hogy a lányuk fiúja chinois, ahogy tréfásan nevezték. Huszonegy éves volt akkor, már mindenki tudta róla, hogy egyszer parancsnok lesz belőle, nagy karrier vár rá, egy év múlva házasság…

Elkínzottan fészkelődött a matracán. Nyálkásnak érezte a bőrét, nyomasztotta a sötétség. Lehunyta ólmos szemhéjait, hagyta, hogy gondolatai visszakalandozzanak a lányhoz és ahhoz az időszakhoz, életének ahhoz a szomorú időszakához. Még emlékezett rá, hogy érvelt a testvéri szövetség vezetőjének, mondván: Kanadában nagyobb szolgálatukra lehet, mint Hongkongban, ahol csak egy lenne a sok közül. Itt Kanadában unikum. Néhány év múlva a vancouveri rendőrség egyik vezetője lesz.

De hiába érvelt. És a lelke mélyén tudta, hogy nekik van igazuk.

Tudta, hogy ha maradna, végül átállna a másik oldalra, szakítana a párttal. A rendőrújság rendszeres olvasásának köszönhetően rengeteg megválaszolatlan kérdés gyülemlett már föl benne: a szovjetekről, a KGB- ről, a gulágokról, túl sok kanadai és nacionalista barátja volt már. Hongkong és Kína messze volt, távoli múlt csupán. Jeanette viszont ott volt és ő szerette, szerette őt és ezt az életmódot, feltuningolt kocsiját, élvezte társai előtt kivívott tekintélyét, akiket már nem tekintett barbároknak.

Vezetője azonban felidézte előtte a múltját, emlékeztette, hogy a barbárok csak barbárok, és őrá Hongkongban van szükség, ahol a harc még csak most kezdődött, ahol Mao még nem Mao elnök, még nem győzött, még csatázik Csang Kaj-sekkel.

Keserűen engedelmeskedett, gyűlölte, hogy kényszerítik, de tudta, hogy a hatalmukban van. Aztán jött az a négy heves esztendő 1949-ig, majd Mao hihetetlen, felfoghatatlanul teljes győzelme. És ezek után megint a mélymerülés: ragyogó képességeit a bűnözés elleni harc szolgálatába állítva, mely utálatos volt előtte, Hongkong számára gyalázat, Kína ábrázatán szégyenfolt…

Az élete megint nagyon jól alakult. Főtisztnek jelölték, a britek respektálták, mert előkelő angol magániskolába járt, előkelő angolsággal beszélt, és sportember volt - ahogy a birodalom korábbi elitje.

Most meg 1963-at írunk, harminckilenc éves vagyok, és holnap… nem, nem holnap: vasárnap, vasárnap lesz a hegyi verseny és szombaton a lóverseny, meg Nemes Csillag… Melyik nyer? Nemes Csillag vagy Gornt Kalauzhala? Vagy Richard Kok, nem: Richard Kwang lova, Karamell Leányka? Esetleg John Chen outsidere, Aranylány? Azt hiszem, Aranylányra teszem a pénzem… ráteszem az utolsó pennymet is, minden megtakarított pénzemet, de még a Porschémat is, bár ez ostobaság, de akkor is föl kell tennem. Fel kell tennem, mert Crosse azt mondta és Robert is egyetért vele, és mindketten azt mondták, az életemet is fel kell tennem rá, de Jézusom! Aranylány sántikál a járatóban, de a fogadást már megkötöttem és már futnak is, gyerünk, Aranylány, gyerünk, Mao szerelmére, ne törődj a viharfelhőkkel, meg a villámlással, gyerünk, minden megtakarított pénzemet viszed, meg az életemet, te mocskos, tetves, istenverte… Ó, Jézus elnök, ne hagyj el engem…

Most már mélyen aludt, rossz álmai voltak, kábítószer előidézte álmai, és a Boldogság-völgy Halál- völggyé változott. Szeme nem érzékelte a fokozatosan felerősödő fényt, sem azt, hogy az ajtó feltárul.

Armstrong lenézett a barátjára, sajnálta. A világítást gondosan letompították. Armstrong mellett Malcolm Sun főügynök, egy KO-s őr és a KO orvosa állt. Dom doktor alacsony, nett, enyhén kopaszodó specialista volt, madárszerű intenzitással nyüzsgött. Kitapintotta Brian Kok pulzusát, megmérte a vérnyomását, meghallgatta a szívverését.

- A páciens jó fizikai állapotban van, főfelügyelő úr - mondta halvány mosollyal. - A vérnyomása kissé magas, a szíve is fel van pörögve egy kicsit, de várható volt. - Följegyezte az adatokat a kartonra, odaadta Armstrongnak, aki az órájára pillantott, följegyezte az időpontot, és szintén aláírta a kartont.

- Folytathatja - mondta.

Az orvos óvatosan teleszívta a fecskendőt, új tűt tett rá, és roppant óvatossággal belenyomta az injekciót Brian Kok ülepébe. Nyoma szinte nem is maradt, csak egy parányi vércsepp, amit letörölt.

Vacsoraidő, amikor tetszik - mondta mosolyogva.

Armstrong csak bólintott. Az őr hozzáöntött egy mércényit a vödörben lévő vizelethez - ez is fölkerült a kartonra. – Nagyon okosan csinálta, hogy megmérte a szintet, ezt nem hittem volna - jegyezte meg Malcolm Sun. A mennyezeti lámpatestekben elrejtett kémlelőnyílásokon keresztül, infravörös sugarak segítségével a kliens legapróbb mozdulatát is figyelemmel lehetett kísérni. - Tou nien lo mo, ki hitte volna, hogy ő a tégla? De hát mindig olyan megcicerézettül okos volt.

- Reméljük, ezúttal nem lesz olyan megcicerézettül okos a szerencsétlen - mondta savanyú képpel Armstrong. - Minél előbb beszél, annál jobb. Az öreg nem akar lemondani róla.

A többiek ránéztek. A fiatal őr megborzongott. A kínos csendet Dom doktor törte meg- Továbbra is tartsuk fenn a kétórás ciklust, uram?

Armstrong a barátjára nézett. Brian Kok délután fél kettő tájban itta meg az első adag kábítószert, a sörben. Azóta „kettes minősítésen" tartották: kémiai hatóanyagokkal szabályozott alvás-ébrenlét ciklusban. Kétóránként. Az ébresztő injekciókat közvetlenül 16, 30, 18, 30 és 20, 30 előtt kapta, és úgy tervezték, hogy ezt egészen reggel fél hétig, az első komoly kihallgatás kezdetéig folytatják. Az injekciók után a kliens tíz percen belül felébredt, szomjúságát, éhségét fokozták a drogok. Farkasétvággyal fölfalta az ételt, felhajtotta a hideg teát, aztán az étel-italba kevert kábítószer gyorsan megtette a hatását. A kliens mély álomba merült, nagyon hamar, nagyon mély álomba, amit egy újabb injekció segített elő. Sötétség váltakozott vakító fénnyel, fémes hangok a csönddel. Aztán ébresztő. Reggeli. És két órával később vacsora, majd újabb két óra elteltével reggeli. És a mind jobban dezorientálódó elme, számára a tizenkét óra hat nappá nyúlik - még többé is, ha a kliens bírja, lehet akár tizenkét nap is: óránként egy. Nincs szükség fizikai tortúrára, elég a sötétség és a dezorientálás, és az ellenséges ügynök elmond mindent, amit hallani akarnak tőle, aláír bármit, s hamarosan meggyőződésévé válik, hogy az az igazság, amit mondanak neki. Mindenki így viselkedik.

Mindenki.

Egy heti felgyorsított életciklus után, majd két-három napi álmatlanság után bárki.

Mindenki.

Mindenható az egekben, gondolta Armstrong, te piszkos tróger, te megpróbálsz majd kitartani, de semmi hasznod nem lesz belőle.

A világon semmi.

De hiszen ez az ember nem a barátod! - kiáltott Armstrong lelkének másik fele, ez egy ellenséges ügynök, egy "kliens", ellenség, aki évek óta elárul téged, elárul mindent és mindenkit. Feltehetőleg ő adta el Fong-fongot és legényeit is, akik most valamilyen bűzhödt, mocskos cellában kapják ugyanezt a kezelést, csak éppen orvosok, állandó felügyelet és odafigyelés nélkül. Ezzel együtt: lehetsz büszke erre a fajta kezelésre? Lehet ilyesmire büszke civilizált ember?

Nem. Muszáj ezeket a félelmetes hatóanyagokat belepumpálni egy védtelen testbe?

Nem. De… de igen, néha muszáj, mint ahogy néha ölni is: veszett kutyákat, embereket… mert igenis vannak emberek, akik ugyanolyan gonoszak, mint a veszett kutyák. Sőt. Az ember kénytelen használni ezeket a modern módszereket, amelyeket Pavlov és más szovjetek fejlesztettek ki, kommunisták, a KGB égisze alatt. Jó. De muszáj nekünk utánoznunk őket?

Jézusom… Nem tudom, azt viszont igenis tudom, hogy a KGB mindnyájunkat meg akar semmisíteni, le akar minket rángatni a saját szintjére…

Armstrong szeme fokuszálódott, s látta, hogy mindenki őt nézi.

- Hogy?

- Fenntartsuk a kétórás ciklust? - ismételte idegesen az orvos.

- Igen. És fél hétkor elkezdjük az első kihallgatást.

- Ön csinálja?

- Benne van a parancsban, a jó ég áldja meg! – reccsent rá Armstrong. - Nem tud olvasni, vagy mi van?

- Elnézését kérem - mondta nyomban az orvos. Mindnyájan tudtak Armstrongnak a klienshez fűződő barátságáról, és hogy Crosse parancsolta meg neki, hogy vezesse a kihallgatást. - Nem kér egy nyugtatót, öregfiú? - kérdezte aggályoskodva.

Armstrong elküldte melegebb éghajlatra és kiment, dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Dom kihozza a sodrából. Fölment a legfelső emeletre a tiszti kantinba.

- Pincér!

- Megyek, uram!

Szokásos korsó söre gyorsan megérkezett, de a sötét, sima, kesernyés ital ma este nem oltotta szomját, nem mosta ki a száját. Már vagy ezredszer gondolta végig, mit tenne ő, ha elkapnák azok, és bevágnák meztelenül egy ilyen cellába. A technikák és praktikák legtöbbjét ismeri, még jobban is, mint az a szerencsétlen hülye Brian. Az a szegény hülye alig tud ezekről valamit, Viszont segít-e a több tudás, ha egyszer kliens lett az ember?

Félelem szülte izzadságtól lett nyirkos a teste, ahogy belegondolt, mi vár Brianre.

- Pincér!

- Igenis, uram, megyek!

- Jó estét, Robert! Megengedi, hogy leüljek? - Donald C.C. Smyth főfelügyelő volt a kérdező.

- Á, üdvözlöm. Persze… foglaljon helyet - mondta Armstrong minden lelkesedés nélkül.

Smyth leült mellé a szomszédos bárszékre, és megigazította felkötött karját. - Hogy megy?

- Ahogy szokott. - Armstrong érzékelte Smyth bólintását, és arra gondolt, milyen találó is a ragadványneve. A Kígyó. Smyth jóképű volt, sima, hajlékony, mint egy kígyó, ugyanolyan életveszélyes, s ugyanúgy nyalogatta időnként ajkát a nyelve hegyével.

- Jézusom! Meg mindig képtelen vagyok elhinni, hogy Brian az. Smyth egyike volt azon keveseknek, akik tudták, mi történt Briannel. - Elképesztő.

- Az.

- Robert, engem utasított a BO vezetője - Smyth a bűnügyi osztály vezetőjéről, Armstrong közvetlen főnökéről beszélt - hogy amíg maga más irányban van elfoglalva, vegyem át a Farkasember-ügyet. És minden mást, amit maga jónak lát.

- A dossziékban mindent megtalál. Tang-po főtörzsőrmester a helyettesem… jó nyomozó, sőt nagyon jó. - Armstrong ivott egy hosszú kortyot, és cinikusan hozzátette: - Jó kapcsolatai vannak.

Smyth hűvösen elmosolyodott, - Jó, ez nagy segítség.

- Csak ne szervezze át a körzetemet.

- Isten ments, pajtás! Épp elég nekem Kelet-Aberdeen is. Szóval, mi van ezekkel a Farkasemberekkel? Phillip Chent továbbra is figyelik?

- Igen. És a feleségét.

- Érdekes, hogy mielőtt Dianne férjhez ment ehhez a vén faszihoz, Mai-wei T’chungnak hívták. Eh? És érdekes az is, hogy az asszonyság egyik unokaöccsét meg Kolibri Szungnak.

Armstrong rámeredt: - Látom, csinált egy kis szorgalmit.

- Csináltam - bólintott savanyú képpel Smyth.- Szeretném nagyon hamar elcsípni ezeket a Farkasembereket. Kelet-Aberdeenben már így is kaptunk három hívást halálra rémült emberektől, akiket a Farkasemberek azzal hívtak fel, hogy adjanak nekik heung jaút, különben elrabolnak valakit. Hallom, hogy már az egész kolónián ez megy. Ha minket három rémült polgár hívott fel, akkor nyugodtan lefogadhatja, hogy legalább háromszáz kapott hasonló üzenetet, csak nem mertek felhívni minket. - Smyth ivott egy korty whiskyt. – Márpedig ez nem kedvez az üzletnek, egyáltalán nem kedvez. Ha nem kapjuk el egykettőre ezeket a Farkasembereket, azok a piszkok betegre keresik magukat… Elég néhány telefonhívás, és a postás már hozza is a pénzt… A szerencsétlen áldozatok meg örülnek, hogy ilyen olcsón megúszták, és minden második kapcabetyár, akinek van egy csöpp sütnivalója, nagy ünnepet csaphat.

- Egyetértek - mondta Armstrong, és felhajtotta a sörét. - Iszik még egyet?

- Jöhet. Csapos!

Armstrong nézte, hogy eresztik tele a korsóját. - Maga szerint van, kapcsolat John Chen és Kolibri Szung között? - Szungot, a gazdag hajómágnást, hat évvel ezelőtt rabolták el. - Jézusom, évek óta eszem be se jutott.

- Nekem se. A két eset nem mutat hasonlóságot, és az emberrablókat húsz évre sittre vágtuk, ott fognak megrohadni, de sose lehet tudni. 

- Talán van összefüggés… - Smyth fölvonta a vállát. - Dianne Chen minden valószínűség szerint utálta John Chent és viszont, ezt mindenki tudja. Az öreg Kolibrivel ugyanez a helyzet. - Smyth nevetett. - Kolibri másik ragadványneve a… szakmában, hogy úgy mondjam, Kíváncsi.

Armstrong morgott valamit, és kidörzsölte szeméből, az álmosságot. - Talán érdemes volna megnézni John feleségét, Barbarát. Úgy gondoltam, holnap elmegyek hozzá, de… Szóval esetleg érdemes volna.

- Már bejelentkeztem hozzá. De legelőször Sha Tinbe megyek. Lehet, hogy abban az esőben elkerülte valami a helyiek figyelmét.

- Jó ötlet. - Armstrong nyugtalanul figyelte, hogy Kígyó felhajtja a whiskyjét. - Mi jár a fejében? - kérdezte, tudva, hogy Smyth akar valamit.

Smyth a szemébe nézett. - Sok mindent nem értek ebben az emberrablásban. Például, hogy miért ajánlottak fel a fősárkányok olyan óriási jutalmat annak, aki visszaszerzi John Chent - érdekes módon élve vagy halva.

- Kérdezze meg tőlük.

- Megkérdeztem. Pontosabban megkérdeztem valakit, aki ismeri őket. - A Kígyó vállat vont. - Semmi. A világon semmi. - Tétovázott.

- Vissza kell kotornunk John múltjába.

Armstrong úgy érezte, megnyílik valami, amit eddig önmaga előtt sem mert kinyitni. - Vissza.

- Tudta, hogy Mary ismerte? Még a Stanley-beli fogolytáborból.

- Igen. – Armstrong ivott egy kis sört, de nem érezte az ízét.

- Mary talán adhatna nekünk valami támpontot. - Mondjuk például, hogy volt-e Johnnak kapcsolata a táborban működő feketézőkkel. – Égkék szemének pillantása Armstrong égkék szemébe mélyedt. - Talán érdemes volna megkérdezni.

- Majd gondolkozom rajta. - Armstrong nem haragudott Kígyóra. Az ő helyében ő is megkérdezte volna. A Farkasemberekkel kapcsolatos hírek nagyon rosszak voltak, és a rémület első hulláma máris átcsapott a hongkongi kínaiak feje fölött. Vajon hányan tudhatnak még Mary és John Chen kapcsolatáról? – kérdezte magában. Vagy arról a negyvenezerről, ami még mindig ott van az íróasztalom fiókjában, és ami még mindig gyötri a lelkiismeretemet. – Rég volt.

– Rég.

Armstrong fölemelte a korsóját. – Támogatják még a barátai? – Mondjuk inkább úgy, hogy igen tekintélyes jutalomkitűzések és kifizetések történnek. - Smyth arcáról eltűnt a szardónikus mosoly. Hangjából is az évődő tónus. - Nagyon gyorsan el kell kapnunk azokat a disznó Farkasembereket, különben tényleg kiborítják nekünk a bilit.

_____________________________

52.

21 óra 15 perc

_____________________________

Négyujjú Vu motorizált dzsunkájának magas tatfedélzetén állt, messze kint a tengeren, a csereügylet előre megbeszélt színhelyén, teljes sötétségben. - Ide figyelj, te szaros Farkasember - sziszegett ingerülten Ragyás Kinre, aki reszketve, kötéllel és vastag lánccal összekötözve, a fájdalomtól szinte eszét vesztetten hevert lába előtt a fedélzeten. - Tudni akarom, hányan vagytok még ebben a megcicerézett bandában és honnan szedtétek a félpénzt. Nem kapott választ. - Ébresszétek föl ezt a megcicerézettet!

Jóidő Pún szolgálatkészen egy újabb vödör tengervizet zúdított a magatehetetlen fiatalemberre. Látva, hogy ennek nincs hatása, elővette a kését, és lehajolt hozzá. Ragyás Kin nyomban felüvöltött, és kizökkent letargiájából. - Mit? Mit akarsz, nagyuram? - sikoltotta. Ne… ne …! Mit akarsz? Mit akarsz?

Négyujjú Vu elismételte. Jóidő Pún ösztökélésére Ragyás Kin megint felordított. – Már elmondtam mindent… mindent… - Sose hitte volna, hogy létezik ekkora fájdalom a világegyetemben, ennyi elviselhetetlen kín. Elkeseredetten elhebegte megint, kik voltak a banda tagjai, mi volt a valódi nevük és címük, még az aberdeeni öreg ámáról is elmondott mindent -… apámtól kaptam a félpénzt… Nem tudom honnan… tőle kaptam, de egyszóval se mondta, hogy… tőle kaptam, esküsssz… - Elhalt a hangja. Megint elájult.

Négyujjú Vu utálkozva kiköpött. – Semmi tartás ezekben a mai fiatalokban!

Az éj sötét volt, az egyre lejjebb ereszkedő felhők alól időről-időre gonosz széllökések szökkentek elő, kellemesen duruzsolt az erős, jól beállított motor, épp csak annyira működtette a propellert, hogy csökkentse a hajótest hullámverés miatti lassú forgását. Néhány kilométernyire voltak Hongkongtól nyugatra, épp csak túl a tengeri útvonalakon s Kína felségvizein, jobbra tőlük a Gyöngy-folyam kiterjedt torkolatvidéke, balra a nyílt tenger.

Négyujjú Vu cigarettára gyújtott és köhögött. - Hogy az összes istenek verjék meg ezeket a háromszöges szarokat!

- Fölélesszem még egyszer? - kérdezte Jóidő Pún.

- Ne. Ez a megcicerézett elmondta, amit tudott - Vu kérges bőrű ujjaival idegesen megérintette a félpénzt, ott van-e még rongyos atlétatrikója alatt, a nyakában. Egy pillanatra összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy talán tényleg ez a valódi pénz, ez lehet Phillip Chen elveszett kincse. – Jó munkát végeztél, Jóidő Pún. Ma este jutalmat kapsz. - Délkelet felé nézett, a jelet fürkészte. Már most is késtek, de még nem sokat. Gépiesen beleszimatolt a szélbe, nyelvével kóstolgatta: csípős, jellegzetes szaga volt, nagyon sós. Tekintete végigpásztázta az eget, a tengert, a horizontot. - Hamarosan megint esőt kapunk - dünnyögte.

Jóidő Pún cigarettája csikkjéről újabb cigarettára gyújtott, a csikket meztelen, kérges talpával taposta el a fedélzeten. - Elmossa a szombati lóversenyt?

Az öregember vállat vont. - Ha az istenek úgy akarják. Szerintem holnap megint egy nagyot hugyoznak. Hacsak nem fordul a szél. Ha viszont nem fordul a szél, még megkaphatjuk az ördögszeleket is, a legmagasztosabb förgeteget, az a megcicerézett meg képes minket szerteszórni négy tengernek. Hugyozok én a legmagasztosabb förgetegre!

- Hugyoznék én is, ha nem volna a derbi. Az orrom azt súgja, Bankár Kwang lova fog győzni.

- Hah! Hát az biztos, hogy arra a bűzös, lisztesképü unokaöcsémre ráférne, hogy forduljon a zsosza! Az a hülye elvesztette a bankját!

Pún harákolt és babonásan kiköpött. - Hála légyen az összes isteneknek Hasznos Choyért!

Miután a Paul Choytól kapott információnak köszönhetően Négyujjú Vu, minden kapitánya és összes embere sikeresen kivette a pénzét a Ho-Pakból, és miután fia tranzakcióiból oly hatalmas haszonra tett szert, Vu a Hasznos Choy névvel ruházta fel hetedik fiúgyermekét. A haszon miatt megbocsátotta vétkét. De csak a lelke mélyén. Körültekintő ember lévén azonban ezt egyedül barátjának és bizalmasának, Jóidő Púnnak árulta el.

- Hozd fel a fedélzetre.

- És mi legyen ezzel a megcicerézett Farkasemberrel? - Pún kérges nagylábujjával megbökte Kint. - Nem hiszem, hogy ennek a Hasznos gyereknek tetszene az ilyesmi, hallod-e.

- Ideje hogy felnőjön, ideje, hogy megtanulja, hogyan kell bánni az ellenségeinkkel, ideje, hogy megismerje a valódi értékeket, nem csak azokat a baljós, bűzhödt, üres aranyhegyi értékeket. - Az öregember a fedélzetre köpött. - Már úgyis kezdi elfelejteni, hogy kicsoda és mi az érdeke.

- Magad mondtad, hogy nem küldesz nyulat sárkány ellen. Vagy potykát cápa ellen. Neked elsősorban a befektetésed megtérülését kell szem előtt tartanod, és ne feledd, hogy Hasznos Choy már hússzorosan visszafizette neked mindazt, amit tizenöt év alatt ráköltöttél. Ő a pénzpiacon fősárkány, és még csak huszonhat éves. Hagyd, hogy azt csinálja, amiben a legjobb, ez mindkettőtök érdeke! Hallod-e?

- Most akkor is itt a helye.

Az öreg tengerész a fülét vakargatta. - Hát én nem tudom, Négyujjú. Ezt majd az istenek eldöntik. Én kint hagytam volna a parton. – Most Jóidő Pún nézett délkelet felé. A szeme sarkából észrevett valamit. - Te látod?

Négyujjú Vu egy perc múltán megrázta a fejét. - Bőven van még idő, bőven.

- Van. - Az öreg tengerész megint a kötözött sonka módjára összeláncolt fiatalemberre nézett. Szája vigyorra húzódott. - Ííííí, mikor Hasznos Choy meghallotta ennek a megcicerézettnek az első ordítását, meg meglátta a vérét, olyan sápadt lett, mint egy medúza! Kénytelen voltam szellenteni, nehogy kitörjön belőlem a röhögés, és elveszítse az arcát!

- Ezekben a mai fiatalokban nincs tartás - ismételte Vu. Megint rágyújtott, bólintott. - De igazad van. A mai este után Hasznos Choyt ott hagyom, ahova való, és ahol még Hasznosabbá fog válni. – Lenézett Ragyás Kinre. - Meghalt?

- Még nem. Micsoda mocskos, anyátlan szar ez. Fejbe vágja Első Fiú Nemes Házi Chent egy ásóval, aztán letagadja nekünk, hallod-e? Levágja Chen fülét, de ezt is letagadja, és az apjára meg a testvérére keni! Aztán elfogadják a váltságdíjat, noha már nincs is meg az áru! Elképesztő!

- Undorító! - Négyujjú Vu hahotázni kezdett. – De a legundorítóbb, hogy hagyták magukat elkapni. Te viszont elmagyaráztad ennek a megcicerézettnek a jó modort, Jóidő Pún. - Jókedvűen nevettek.

- Levágjam a másik fülét is, Négyujjú?

- Még ne. Majd egy kicsit később.

Pún most a fejét vakarta. – Egy valamit nem értek. Nem értem, miért mondtad, hogy tűzzem a cédulát Első Fiúra, és hagyjam ott, ahol ők akarták. - Összeráncolt homlokkal nézett Négyujjú Vura.

Ha ez a megcicerézett meghal, nem lesz több Farkasember, hallod-e. - Akkor meg mire jó a cédula?

Négyujjú Vu vihogott. - A végén minden kiderül. Türelem - mondta. Nagyon elégedett volt önmagával. A cédula azt jelezte, hogy a Farkasemberek nagyon is élnek. Ha csak ő és Jóidő Pún tudja, hogy mind meghaltak, akkor bármikor feltámaszthatja őket vagy az általuk jelentett fenyegetést. Ahogy kedve tartja. Igen, gondolta boldogan, ölj meg egyet, hogy megfélemlíts tízezret! A Farkasemberekből könnyen és nagyon csekély költséggel állandó plusz jövedelemforrást lehet teremteni. Néhány telefonhívás, egy-két értelmes emberrablás, esetleg egy fül… - Türelem, Jóidő Pún. Hamarosan te teszel az… - Elhallgatott. Mindketten a sötétség ugyanazon pontjára szegezték a tekintetüket. A távolban egy halványan kivilágított kisteherhajó tűnt fel. Egy perc múltán két lámpa villant az árboc csúcsán. Négyujjú Vu azonnal a kormányfülkéhez ment, és leadta a válasz jelet. A teherhajó egy villantással megerősítette a vételt. - Jól van! - mondta örömmel Vu, és jelezte, hogy vették a megerősítést.

A fedélzeten tartózkodó matrózok szintén látták a fényjeleket. Egyikük lesietett a lentiekért, a többiek elfoglalták kijelölt helyüket. Vu pillantása Ragyás Kinre esett. – Először ezt - mondta gonoszul. - Hozzátok fel a fiamat.

Paul Choy erőtlenül, minden keze ügyébe eső tárgyba belekapaszkodva közeledett a fedélzeten. Hálásan nyelte a friss levegőt, a fedélzet alatt iszonyatos volt a bűz. Fölment a tatfedélzetre vezető keskeny lépcsőn. Amikor meglátta a fedélzet vörös borzalmát és a fedélzeten heverő embermaradványt, megint felfordult a gyomra, odaugrott a korláthoz, és hányt.

Négyujjú Vu rászólt: - Segíts Jóidő Púnnak.

- Tessék?

- Tele van a füled hányadékkal? – ordított rá az öregember. – Segíts neki!

Paul Choy ijedten odatámolygott az öreg tengerészhez, a kormányos érdeklődve figyelte. - Mit… mit csináljak?

- Fogd meg a lábait!

Paul Choy próbálta leküzdeni hányingerét. Becsukta a szemét, orra tele volt a hányás és a vér szagával. Lenyúlt, megfogta a két lábat meg a súlyos lánc egy részét, és támolyogva, csaknem elesve, oldalra tántorgott vele. A súly legnagyobb része Jóidő Púnra hárult, aki szükség esetén akár Paul Choyjal együtt is a vállára vette volna Ragyás Kint. Most azonban csak egy sima mozdulattal a hullámvédre tette.

- Tartsd meg itt! - Ahogy Négyujjú Vúval előre megbeszélték, az öreg tengerész hátralépett, hagyta, hadd veszkelődjön Paul Choy egymaga, aki most minden erejével magához szorította az öntudatlan, megcsonkított arcot és testet.

- Lökd a vízbe! – parancsolta Vu.

- De apám… kérlek… ez…. ez még… még nem halt meg. Kér…

- Lökd a vízbe!

Paul Choy a félelemtől és undortól magánkívül megpróbálta a testet visszahúzni a fedélzetre, de ekkor egy szélroham megbillentette a dzsunkát, az utolsó Farkasember a tengerbehullt, és nyomtalanul eltűnt. Paul Choy tehetetlenül meredt a tikfához csapódó hullámokra. Észrevette, hogy véres a keze meg az inge. Megint öklendezni kezdett.

- Nesze! - mozdult rá Négyujjú Vu, és egy palackot nyomott a fia kezébe. Whisky volt benne, jó whisky. Paul Choy köhögött tőle egy kicsit, de lent maradt a gyomrában. Vu ismét a kormányfülke felé fordult, s intett a kormányosnak: irány a teherhajó. A kormányos teljes gőzre kapcsolt. Paul Choy csaknem elesett, de a korlátot elkapva sikerült talpon maradnia. Készületlenül érte a bömbölés-szerűen felbőgő motor hangja és az ugrásszerűen megnövekvő sebesség. Amikor már biztosan állt a lábán, apjára nézett. Az öregember ekkor már a kormányrúd közelében állt, mellette Jóidő Pún, és mindketten a sötétséget kémlelték. Paul Choy is látta a kis hajót. Megint fölkavarodott a gyomra s feltámadt benne az apja iránt érzett gyűlölet: nagyon utálta, hogy itt kell lennie, ezen a hajón és bele kell keverednie egy nyilvánvaló csempészakcióba - és mindez a Farkasemberek borzalmán kívül.

Bármit tett is ez a rohadék, gondolta dühösen, azzal még nem szolgált rá senki önbíráskodására. Át kellett volna adni a rendőrségnek, hogy akasszák föl, csukják be, vagy akármit csináljanak vele.

Négyujjú Vu érezte, hogy nézi és visszanézett rá. Nem változott az arca. - Gyere ide - rendelkezett, és hüvelykujj nélküli kezével a korlátra csapott. - Állj ide.

Paul Choy kábultan engedelmeskedett. Sokkal magasabb volt, mint az apja vagy Jóidő Pún, mégis szinte játékbabának hatott mellettük.

A dzsunka gyorsan közeledett a sötétben a teherhajó felé. A tenger fekete volt, az égbolt szintén, a felhőtakarón épphogy csak egy kis holdfény szűrődött át. A távolság rohamosan csökkent. A hajó kicsi volt, lassú, nagyon öreg, és nyugtalanítóan billegett a hullámokon. - Part menti teherhajó - magyarázta kéretlenül Jóidő Pún. - Mi thai halászoknak hívjuk az ilyeneket. Tucatjával járják a megcicerézettek Ázsia vizeit. Ezek a tengerek tetvei, Hasznos Choy. A legénységük söpredék, a kapitányuk söpredék, és annyi rajtuk a lyuk, mint egy homárcsapdán. A legtöbbje a Bangkok- Szingapúr- Manila- Hongkong útvonalon jár és mindenütt, ahol rakományt tud szerezni. Ez itt Bangkokból jött. – Harákolt és kiköpött, amitől Paul Choynak megint háborogni kezdett a gyomra. - Én nem szívesen hajókáznék egy ilyen rozoga teknőn. A…

Elhallgatott. Újabb kurta fényjelzés villant. Vu visszajelzett. A hajó jobb oldalán magasra csaptak a hullámok, és valami súlyos tárgy zuhant a vízbe. Négyujjú Vu azonnal "összes motor állj"- ra kapcsolt. Fülcsendítő volt a hirtelen csend. Az orrban álló figyelő matrózok szemüket meresztve fürkészték a sötétséget, a lassító dzsunka kissé dülöngélni, fordulni kezdett.

Az egyik figyelő meglengette a zászlóját. Négyujjú Vu nyomban egy kis gázt adott, és korrigálta az irányt. Újabb néma jelzés, újabb irányváltoztatás, aztán egy hevesebb, izgatottabb zászlólengetés.

Vu azonnal hátramenetbe kapcsolt. A propellerek tajtékozva martak a tengerbe. Vu néhány pillanat múltán leállította a motort, a dzsunka közelebb farolt az imbolygó bóják vonalához.

A csomós izomzatú öregember szinte eggyé vált a hajóval. Ügyesen odamanőverezte a súlyos dzsunkát a bójasor mellé. Egy-két perc múltán egy tengerész hajolt ki a fedélzetről, és egy csáklyával kihalászta a zsinórt. A tengerészek a fedélzetre húzták a durva parafa úszókat, a zsinórt erősen egy fedélzettartó oszlophoz kötötték. A főmatróz gyakorlott mozdulatokkal levagdosta és a tengerbe hajigálta az úszókat, ezalatt a többi matróz a kötél másik végéhez erősített, s közvetlenül a felszín alatt lebegő bálákat helyezte biztonságba. Most már Paul Choy is jól látta a bálákat. Körülbelül két méter hosszúak, egy méter szélesek és egy méter magasak voltak, kötéllel erősen körültekerve, súlyuk kifeszítve tartotta a vastag kötelet. Amint minden kötelet rögzítettek, s a rakomány még mindig másfél-kétméternyire a felszín alatt, de már biztonságosan a dzsunkához erősítve lebegett, a főmatróz jelt adott. Négyujjú Vu nyomban cirkálósebességre kapcsolt, és elhagyta a helyszínt.

Az egész művelet néma csendben, olajozottan és másodpercek alatt zajlott le. A thai halász halvány helyzetjelző fényei néhány perc múltán eltűntek a sötétségben, Négyujjú Vu dzsunkája ismét magára maradt a vízen.

Vu és Jóidő Pún cigarettára gyújtott. - Ez jól ment – mondta Jóidő Pun. Négyujjú Vu nem válaszolt, a motor egyenletes duruzsolását figyelte. Ezzel nincs probléma, gondolta. Érzékei szelet jeleztek. Nincs veszély. Szeme a sötétséget fürkészte. Itt sincs semmi, mondta magában. - De akkor miért vagyok nyugtalan? Hetedik Fiú miatt?

- Paul Choyra pillantott, aki a hajó baloldalán állt, háttal neki. - Nem. Felőle sem fenyeget veszély.

Paul Choy a bálákat figyelte. Enyhe hullámot keltettek. Nagyon szerette volna tudni, mi lehet bennük. Most már valamivel jobban érezte magát, a whisky melegítette, a sós levegő jólesett, jó érzéssel töltötte el a találkozó izgalma, és hogy már túl van rajta, semmi sem fenyegeti. - Miért nem húzatod a fedélzetre, apám? Így leszakadhatnak.

Vu intett Púnnak, hogy válaszoljon.

- Amíg nem teljesen biztonságos a partra szállítása, Hasznos Choy, jobb a tenger gyümölcsét a tengerben hagyni, hallod-e?

 - Az én nevem Paul, nem Hasznos. – A fiatalember megint az apjára nézett, és összerezzent. – Nem kellett volna megölni azt a megcicerézettet!

- A kapitány nem is ölte meg - válaszolt vigyorogva az öregember helyett Jóidő Pún. - Te ölted meg, Hasznos Choy. Te ölted meg, te lökted a vízbe. A tulajdon két szememmel láttam. Ott álltam, alig féllépésnyire tőled.

- Hazudsz! Én vissza akartam húzni! És különben is: ő parancsolt rám. Megfenyegetett.

Az öreg tengerész vállal vont. - Ezt majd meséld valami jóféle, idegen ördög bírónak, Hasznos Choy, majd meglátod, milyen hasznos lesz.

- Az én nevem nem Hasz…

- A flották kapitánya nevezett el Hasznosnak, így hát az is leszel, míg világ a világ, hallod-e! - Jóidő Pún rávigyorgott Négyujjú Vúra.

Az öregember nem szólt, csak elmosolyodott, feltárult csorba fogsora, ami csak még ijesztőbbé tette arckifejezését. Koponyája kopasz volt, arca viharvert, Egyetértőleg bólintott, és a fiára nézett. Paul Choy minden eltökéltsége ellenére összerezzent.

- A titkod nálam el van temetve, fiam, egyet se félj. Ezen a hajón senki semmit sem látott. - Ugye, Jóidő Pún?

- Nem, semmit, az összes hatalmas és apró istenekre! Senki sem látott semmit!

Paul Choy dacosan nézett vissza rá. - Tüzet nem lehet papírba csomagolni!

Jóidő Pún harsányan felröhögött. - Ezen a hajón lehet!

- Lehet - mondta Vu. A hangja akár a reszelő. – Ez a hajó örökre megőrzi a titkokat. - Megint rágyújtott, harákolt és kiköpött. – Nem akarod tudni, mi van azokban a bálákban?

- Nem.

- Ópium. A partra szállítása egyedül nekem kétszázezret hoz a konyhára, de a legénység is nagyon jól jár.

- Nekem viszont ez a haszon nem éri meg a kockázatot. Én kerestem ne… - Paul Choy elhallgatott.

Négyujjú Vu ránézett, kiköpött, átadta a kormányt Jóidő Púnnak, és odament a tatfedélzetet kőrbevevő nagy, párnázott ülésekhez. - Gyere ide, Hasznos Choy - rendelkezett.

Paul Choy ijedten leült a jelzett helyre. Most méginkább egyedül voltak.

- A haszon az haszon - mondta roppant dühösen Vu. - A te hasznod tízezer. Ez elég egy oda-vissza repülőútra Honoluluba, meg arra, hogy együtt tölthessetek ott tíz napot. – Észrevette, hogy fia arcán, öröm villan, magában ő is elmosolyodott.

- Úgyse jövök vissza. - mondta Paul Choy bátran. – Sose jövök vissza.

- Dehogynem jössz. Most már jössz. Megcicerézettül veszélyes vizeken halászol.

- Sose jövök vissza. Van amerikai útlevelem meg egy…

- Meg egy japán szajhád, hallod-e?

Paul Choy döbbenten meredt az apjára - honnan tudja ezt? - aztán elöntötte a düh, felpattant, keze ökölbe szorult. - Az a lány nem szajha, az összes istenekre! Nagyszerű teremtés, igazi úri hölgy, a szülei pedig…

- Hallgass! - Vu okosan lenyelt egy káromkodást. – Rendben van, nem szajha, bár énelőttem minden nő az. A barátnőd nem szajha, hanem császárnő, rendben van. De attól még akkor is egy megcicerézett keleti-tengeri ördög, azok közül való, akik erőszakot tettek Kínán!

- Amerikai! – hördült fel ökölbe szorított kézzel, ugrásra készen Paul Choy. - Ugyanolyan amerikai, mint én! – A kormányos és Jóidő Pún észrevétlenül felkészült, hogy ha kell, közéjük vesse magát, Pún tenyerébe kés siklott. - Én amerikai vagyok, ő amerikai niszei, az apja a 442-eseknél szolgált Olaszországban, amikor…

- Te haklo vagy, Tengerjáró Vu gyermeke, hajósok ivadéka, és engedelmeskedni fogsz nekem! De még mennyire engedelmeskedsz, Hasznos Choy! Hallod-e?

Paul Choy remegve, ugyanolyan dühösen állt előtte, próbált továbbra is bátran viselkedni, mert a feldühödött öregember félelmetes volt, s ráadásul Jóidő Púnt és a többieket is maga mögött tudhatta. - Ne csepüld azt a lányt! Ne!

- Te ököllel mersz hadonászni előttem? Előttem, aki életet, mindent adtam neked? Előttem, aki minden lehetőséget megadott neked, még azt is, hogy találkozhass ezzel a… keleti- tengeri császárnővel? Hallod-e?

Paul Choy úgy érezte, megpördül körülötte a világ, mintha forgószél kapta volna fel. Jóidő Pún összehúzott szemmel nézett rá. – A flották kapitánya előtt állsz. Add meg neki a tiszteletet! - Az öreg tengerész vasmarka visszanyomta az ülésre Paul Choyt. - A kapitány azt mondta, ülj le. Ülj le!

Paul. Choy egy percig mogorván hallgatott, aztán megszólalt. - Honnan szereztél tudomást róla?

- Az összes istenek legyenek a tanúim! - fröcsögte ingerülten az öregember. - Nézzétek ezt a vidékit, akit nemzettem, nézzétek ezt az agy nélküli majmot, ezt a modortalan bugrist!- Hát azt hiszed, nem figyeltettelek? Nem őriztettelek? Hát küldök én egy vakondokot kígyók közé, küldök én egy civilizált taknyost idegen ördögök közé őrizetlenül? Te Vu Sang-fangnak, a Tengerjáró Vu család fejének a fia vagy, és én minden ellenségtől megvédem az enyéimet. Hát azt hiszed, nincs nekünk elég ellenségünk, aki mind boldogan felhasítaná a titkos zacskódat, hogy a tartalmát elküldje nekem, csak hogy, bosszantson? Hallod-e?

- Nem tudom.

- Hát akkor jó lesz, ha most rögtön megtudod, egyszer és mindenkorra, fiam! - Négyujjú Vu tisztában volt vele, hogy ez az összecsapás most vérre megy, és bölcsen kell viselkednie, ahogy egy apának kell, mikor a fia kétségbe vonja felsőbbségét. Nem félt. Sok fiával került már szembe, és eddig csak egyet vesztett el. De azért hálás volt a tajpannak, aki beszámolt neki a lányról és szüleiről. - Ez a kulcs, gondolta, ez a kulcs a Harmadik Feleségnek ehhez az arcátlan fiához. Harmadik Feleség… milyen édes volt aranyalagútja, milyen lágy… mint a friss hal. Talán hagynom kéne, hadd hozza ide ez a fiú azt a szajhát. A szerencsétlen hülyéjének úgyis kell egy szajha, bárminek nevezi is. Úrhölgy! Hah! Úgy hallottam, a keleti-tengeri ördögöknek nincs szeméremszőrzetük! Undorító! A jövő hónapban idehozhatja azt a lotyót. Ha a szülei elengedik, már maga is elég bizonyíték rá, hogy szajha. Ha nem engedik, még jobb. Majd én keresek feleséget a fiúnak. De kit? Zsugori valamelyik unokáját? Vagy Lando Matáét? Vagy… De hiszen annak a félvérnek a legfiatalabb lánya szintén az Aranyhegyekben nevelkedett, egy lányiskolában, egy híres leányiskolában… Ennek a hülyének úgyse számít, hogy egy lány tisztavérű-e vagy sem.

Sok fiam van - gondolta. Nem érzett semmit Paul Choy iránt. Én adtam nekik életet. Hozzám fűzi őket a kötelesség, és ha meghalok, akkor a famíliához. Talán egy széles csípejű, tenyeres-talpas, csónaklakó haklo lány illene hozzá legjobban, gondolta kedvetlenül Vu. Ez igaz, de bármilyen goromba és modortalan is ez a megcicerézett fafejű, ha az embernek a hólyagjával van baj, még nem a pálcájára haragszik. - Egy hónap múlva Fekete Szakáll szabadságra küld - mondta ellentmondást nem tűrően. - Efelől kezeskedem - A tízezer dollár hasznodból jegyet veszel a repülő gépezetre… Nem is! Jobb, ha a lányt hozod ide - mondta, mintha csak most jutott volna eszébe. Idehozod. Megmutatod neki Manilát, Szingapúrt meg Bangkokot, és meglátogatod az ottani kapitányainkat. Hozd csak szépen ide azt a lányt egy hónapra. A tízezredből futja jegyre, futja mindenre…

- Nem. Nem hozom. Nem teszem. És nem kell ez az ópiumon szerzett pénz! Sose fogadnék el ilyen pénzt, és neked is azt tanácsolom, szállj ki ebből a kábítószer üzletből, méghozzá azon…

A dzsunka hirtelen fényárba borult. Egy pillanatra mindenki elvakult. A kereső reflektor jobboldalról világította meg őket.

- Szélbe fordulni! - hallatszott a parancs angolul a hangosbeszélőn. majd haklo és kantoni nyelvjárásban is megismételték.

Vu és Jóidő Pún reagált elsőként, a másodperc tört része alatt már cselekedtek is. Vu keményen az ellenkező irányba taszította a kormányrudat, hogy eltávolodjanak a tengerészeti rendőrség őrhajójától, és mindkét motort teljes sebességre kapcsolta. Pún a palánkhoz ugrott, elvágta a terhet tartó kötelet, a bálák a mélybe süllyedtek, elsimultak az általuk keltett fodrok.

- Átszálláshoz fordulni!- A fémesen csengő szavak szinte belehasítottak az ijedtségtől kővé dermedt Paul Choyba. Apját nézte, aki most benyúlt a - mellette lévő tengerészládába, egy gyűrött, csúcsos tetejű, kínai katonasapkát húzott elő belőle, és a fejébe nyomta. - Siess! - mondta és fiának is odahajított egyet. Paul Choy bénultan engedelmeskedett, s a fejére tette: Valamely csoda folytán már a legénység minden tagjának ilyen sapka ült a fején, néhányan már rángatták föl magukra a hasonlóan szürkésbarna és gyűrött katonazubbonyokat is. …

Paul Choynak a szívverése is elállt. A többi matróz eközben kínai katonai karabélyokat és géppisztolyokat kapott elő a tengerészládákból, mások meg átrohantak a dzsunka naszád felőli oldalához, és obszcenitásokat kezdtek kiabálni. A karcsú, ágyúszürke hajónak gépágyúja is volt, és most már két keresőreflektora irányult rájuk, helyzetjelző lámpái is égtek. Alig százméternyire volt tőlük, jobb felől, duruzsoló motorokkal, könnyedén tartotta velük a lépést. Látták takaros, fehéregyenruhás tengerészeit, a hídon meg a csúcsos brit tiszti sapkákat.

Négyujjú Vu szócsövet vett a kezébe, odament a palánkhoz, a sapkát jól a fejébe húzta, és átüvöltött. - Hogy ciceréződnétek meg, barbárok! Nem látjátok a zászlónkat? - mutatott az árboccsúcsra. A Kínai Népköztársaság haditengerészetének lobogója lengett rajta. A taton egy hamis kantoni nyilvántartási szám virított. - Hagyjátok békén a békés járőrt! A mi vizeinken vagytok!

Jóidő Pún arcát rosszindulatú mosoly osztotta ketté. Egy kínai gyártmányú pisztolyt tartott a kezében, a reflektorok fénye kirajzolta a palánknál álló sziluettjét, sapkáját jól a szemébe húzta, hogy megnehezítse a felismerést, a dzsunkát távcsöveikkel pásztázó emberek számára. Az ő szíve is veszettül kalapált, s szájában érezte az epe émelyítő, édes-savanykás ízét. Nemzetközi vizeken jártak. A biztonság és a Kínai Népköztársaság felségvizei tizenöt percnyi távolságban voltak. Jóidő Pún kibiztositotta a pisztolyát. A parancs teljesen egyértelmű volt: ma éjjel senki sem jöhet fel a hajóra…

- Állj! Átmegyünk!

Valamennyien látták, hogy a járőrnaszád lassít, a nagycsónakja a tengerre toccsan, sokuknak megingott az önbizalma. Négyujjú Vu amennyire csak tudta, előrenyomta a gázkart, hogy az utolsó csepp erőt is kipréselje a motorból. Átkozta magát, amiért nem vette észre hamarabb a rendőrhajót, nem érezte meg korábban a közelségüket, de tudta, hogyan történt… a rendőröknek mindenféle elektronikus műszereik vannak, amelyekkel látnak a sötétben, míg ő csak a szemére, az orrára és a hatodik érzekére hagyatkozhat, amelyek révén eddig embereinek túlnyomó többségével együtt életben maradt.

Ilyen közel a kínai vizekhez ritka volt az őrhajó. Ámde a naszád most mégis ott volt, és noha a rakományuktól megszabadultak, a fedélzeten fegyverek voltak, és ott volt Paul Choy is. Zsosz! Hogy az összes istenek kakáljanak erre az őrhajóra! Jóidő Punnak valamiben igaza volt, gondolta Négyujjú Vu: majd az istenek eldöntik, bölcs dolog volt-e a fiút magunkkal hozni.

- Cicerézzétek meg magatokat! Egyetlen idegen ördög sem teheti a lábát a Kínai Népköztársaság őrnaszádjának fedélzetére! - A legénység lelkesen éljenzett. Az üdvrivalgásba jócskán vegyültek káromkodások is.

- Állj!

Az öregember rá se hederített. A dzsunka teljes sebességgel igyekezett a Gyöngy-folyam deltája felé, Vu és a fedélzeten mindenki azért imádkozott, hogy ne legyen kínai őrhajó a közelben. A kereső reflektorok fényében látták, hogy a nagycsónakban ülő tíz felfegyverzett tengerész igyekszik elébük vágni, de nem elég gyorsak ehhez.

- Utolsó felszólítás! Állj!

- Hogy ciceréződnétek meg, utoljára mondom, hagyjatok békét egy kínai járőrhajónak a saját vizein!

Az őrnaszádon hirtelen vijjogni kezdtek a szirénák, a hajó motorjai erőteljes taszításának hatására mintha előreszökkent volna, tatja mögött tajtékos nyomdokvíz fodrozódott. A naszád - mindvégig rajtuk tartva reflektorai fénycsóváját - eléjük vágott, keresztbe fordult, s vészjóslóan morgó motorral elzárta előlük a biztonságba vezető utat.

Paul Choy még mindig a keskeny orrú, ágyúszürke hajót figyelte, a gépágyú mögött álló és géppisztolyos tengerészeket. A naszád motorja négyszer olyan erős volt, mint az övéké, a távolság rohamosan csökkent, nem maradt hely a manőverezésre. Látták a fedélzeten álló egyenruhás tengerészeket, a hídon álló tiszteket, a forgó radarantennákat.

- Húzd le a fejed - figyelmeztette Vu Paul Choyt, aki azonnal engedelmeskedett. Vu ekkor előrerohant az orrba, Jóidő Pún követte. Mindkettő kezében géppisztoly volt.

- Most!

Óvatosan a már szinte közvetlenül előttük lévő járőrnaszád felé fordították fegyverük csövét, és lőni kezdték a tengert, rettentőén vigyáztak, hogy még véletlenül se találják el a hajót. A reflektorok nyomban kialudtak, a kormányos pedig abban a pillanatban keményen jobbfelé fordította a dzsunkát a vaksötétben, és imádkozott, hogy Vu számítása helyesnek bizonyuljon. A naszád rákapcsolt, hogy elkerülje a lövedékeket, a dzsunka pedig néhány méterre elsiklott mögötte. A kormányos nyomban visszaállt az eredeti irányba, s igyekeztek tovább, a biztonságos vizek felé.

- Jól van - dünnyögte Négyujjú Vu, tudván, hogy ezzel is nyertek vagy száz métert. Lelki szemei előtt megjelent a környék vizeinek térképe. Senkiföldjén jártak, valahol Hongkong és a Kínai Népköztársaság felségvizei között, néhány száz méterre a valódi biztonságtól. A sötétségben mindegyikük szorosan behunyta a szemét. Abban a pillanatban, amint ismét érzékelték, hogy kigyulladtak a reflektorok, megint kinyitották, így gyorsabban tudtak alkalmazkodnia fényhez. A támadó kissé jobbra és előttük volt, túl a géppisztolyok lőtávolságán, de így is előttük, és így is az útjukban. Négyujjú Vu komoran elmosolyodott. – Nagyorrú Li! - Főmatróza nyomban ott termett, Vu a kezébe nyomta a géppisztolyát. - Ne használd, amíg nem szólok, és nehogy beletrafálj valamelyik megcicerézettbe!

- A sötétség hirtelen kettéhasadt, és felhangzott a gépágyú fülsiketítő zakatolása. Egy pillanat múltán hatalmas vízoszlop lövellt fel a tengerből a dzsunka orra előtt. Vu elképedve rázta az öklét a naszád felé. - Hogy ciceréződnétek meg anyátokkal együtt! Hagyjatok békét nekünk, különben Mao elnök elsüllyeszti egész Hongkongot!

A tatra sietett. - Átveszem a kormányt!

A kormányos félt. Félt Paul Choy is, de ugyanakkor valahogy izgatott és kíváncsi is volt, és roppant nagy benyomást gyakorolt rá az a stílus, ahogy apja osztogatta a parancsokat, és hogy milyen fegyelmezetten reagál ezekre a parancsokra ez a rongyos, szedett-vedett kalózbanda, aminek mostanáig nézte őket.

- Állj!

A két hajó közötti távolság megint csökkent, de a naszád és a mögöttük jövő nagycsónak egyaránt kívül maradt a géppisztolyok lőtávolságán. Vu egykedvűen tartotta az irányt. Újabb villanás, majd két újabb prrrang következett. Két becsapódás fogta közre és himbálta meg a hajót.

- Hogy ciceréznétek anyátokat!- zihálta Négyujjú Vu. Ó, összes istenek, adjátok, hogy pontosan célozzanak! - Tudta, hogy csak ijesztgetésül lőnek rájuk. Barátja, a Kígyó biztosította, hogy az őrnaszádok mind parancsot kaptak: egyetlen dzsunkára sem lőhetnek, egyetlen dzsunkát sem süllyeszthetnek el, amelyen a Kínai Népköztársaság zászlaja lobog - már hogyha jogosan - és egyiknek sem léphetnek erőszakkal a fedélzetére, hacsak valamelyik tengerészüket meg nem sebesítik, vagy meg nem ölik. - Adjatok le nekik egy sorozatot - rendelkezett.

Az orrban álló ember azonnal, de nagyon gondosan megszórta a vizet. A keresőreflektor meg se rezzent, de hirtelen kialudt.

Vu határozott kézzel tartotta az irányt. Na és most? kérdezte magában nekikeseredetten. Merre jár ez a megcicerézett? A sötétséget fürkészte, szemét erőltetve kereste az őrnaszádot és a part kiszögellését, amelyről tudta, hogy a közelben kell lennie. Aztán mögöttük, jobb felől, észrevette a sziluettet. Gyorsan közeledett feléjük, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy melléjük álljon, és megcsáklyázza őket. Vagy száz méterre voltak a biztonságtól. Ha most irányt változtat, és megmarad a nemzetközi vizeken, párhuzamosan futva a kínai felségvíz szegélyével, a naszád ugyanezt teszi, és addig terelgeti a nyílt tenger felé, míg csak ki nem fogy a lőszere, vagy meg nem virrad – akkor pedig elveszett. Nem mert volna valódi csatába bocsátkozni velük, mert tudta, hogy a brit törvénynek hosszú a karja, és a tengerészeik megölését akasztással bünteti, és ezen sem pénz, sem befolyásos barát nem segíthet. Ha viszont tartja az irányt, a naszád megcsáklyázhatja, és tudta, milyen ügyesek és jól képzettek ezek a kantoni tengerészek, és mennyire gyűlölik a haklókat.

Vu arcán torz vigyor fakadt. Megvárta, míg az őrnaszád hatalmas tempóban, fülsiketítő szirénavijjogással ötvenméternyire megközelíti a tatját, aztán hirtelen mozdulattal ráhúzta a kormányt, és fohászkodott, hogy időben reagáljon a kapitány. A két hajó sorsa egy pillanatig hajszálon függött, aztán az őrnaszád elkanyarodott, hogy elkerülje az ütközést, propellerjének vízpermete a dzsunkán lévőkre fröccsent. Vu előrerohant, előrenyomott minden gázkart, noha már mind ütközésig voltak tolva. Megint nyertek néhány métert.

 Látta, hogy a naszád gyorsan magához tér, s bőgő motorral, egy körívet leírva, ismét feléjük tart. Már beléptek a kínai felségvizekre. Négyujjú Vu elvesztette reményét. Elengedte a kormányt, fölkapott egy másik géppisztolyt, és beleeresztett egy sorozatot a - sötétségbe, az ugatásszerű taktaktak és a kerdit szaga csak fokozta félelmét. Váratlanul befogta a keresőreflektor veszedelmes fénye. Elvakítva fordította el a fejét, hunyorgott, fejét mélyen lehajtotta, sapkáját jól a szemére húzta. Mikor visszanyerte a látását, csúnyán elkáromkodta magát, és a fegyver csövét a reflektor fele fordította: félt, hogy megcsáklyázzák és kivontatják a biztonságos vizektől. Remegett a forró cső, ahogy ujjával a ravaszon célba vetté a fényforrást. Ha lő: halál, ha nem: börtön. Félelem kerítette hatalmába. És az egész hajót.

De várakozásával ellentétben a fénykéve nem követte. Egyre jobban lemaradt, s Vu most észrevette, hogy orrhullámai s a propellerei kavarta hullámok csendesednek. Megint verni kezdett a szíve. A naszád elengedi őket. A Kígyónak igaza volt!

Remegve letette a fegyvert. A szócső ott hevert mellette. A szájához emelte.

- Mao elnök győzött! - bömbölte torkaszakadtából. – Ne közelítsetek a vizeinkhez, ti megcicerézett idegen ördögök! – Az örömteli szavak végigvisszhangoztak a tenger fölött. A legénység üdvrivalgásban tört ki, öklüket rázták a fény felé. Még Paul Choyt is elkapta az izgalom heve, ő is kiabálni kezdett, amikor a többiekkel együtt rájött, hogy az őrnaszád nem kalandozik utánuk kínai felségvizekre.

A keresőfény kialudt. Mikor szemük megint alkalmazkodott a sötétséghez, látták, hogy a naszád, oldalával feléjük fordulva csupán helyzetjelző lámpáit égetve, jóformán áll csak a vízen.

- Radarral követ minket - dünnyögte Paul Choy angolul.

- Mi?

Paul Choy elismételte haklo nyelvjárásban, az angol radar szót használta, de mágikus szemként magyarázva. Mind Pún, mind Négyujjú ismerte nagyjából a radart, de még egyikük se látott.

– Mit számít az? - gúnyolódott Vu. - A mágikus ernyőjük, vagy a mágikus szemük most nem fog segíteni rajtuk. A Lantao környéki csatornákban könnyen lerázhatjuk őket. Bizonyíték nincs ellenünk, a fedélzeten nincs csempészáru, se semmi!

- Na és a fegyverek?

- Azokat bármikor a tengerbe szórhatjuk, de le is rázhatjuk ezeket a veszett kutyákat, és akkor megtarthatjuk őket! Ííííí, Jóidő Pún, mikor az a két ágyúgolyó felrobbant a hajó két oldalán, azt hittem, örökre beragad a faromon a luk!

- Én is - bólogatott vidáman Pún. - Mikor meg lőni kezdtünk a sötétben azokra a megcicerézettekre – hogy az összes istenek cicerézzék meg őket! Már viszketett a markom, hogy elsüthessem a fegyvereket! Vu úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. - Bizony, bizony, öreg barátom - mondta, aztán elmagyarázta Paul Choynak a stratégiát, amit a Kígyó dolgozott ki számukra. - Jó mi, hallod-e?

- Ki az a Kígyó? - kérdezte Paul Choy.

Négyujjú Vu egy pillanatig gondolkodott, csak úgy csillogtak apró szemei. - Egy alkalmazott, mondjuk úgy, hogy egy rendőrségi alkalmazott, Hasznos Choy.

- Most, hogy elvesztettük a rakományt, ez az éjszaka nem sok hasznot hozott - húzta el a száját Jóidő Pún.

- Hát nem - bólintott rá hasonlóan savanyú képpel Vu. Már ígért Venus Poonnak egy briliánsgyűrűt, amit a ma éjszakai tranzakció hasznából akart kifizetni. Most viszont, minden elve ellenére, kénytelen lesz a megtakarított pénzéhez nyúlni. Az ember a keresményéből fizeti a szajhákat, sose a félretett pénzéből! Hogy az összes istenek hugyoznák le azt a rendőrhajót! – gondolta. Márpedig briliáns gyűrű nélkül… Ííííí, a gyönyördobozkája pont olyan, amilyennek Richard Kwang leírta, a tomporát meg pontosan úgy riszálja, ahogy beszélik. Ma éjjel meg… ma éjjel, ha majd a tévéstúdió bezár, Venus Poon megint megnyitja nekem gyönyörűséges kapuját!

- Mocskos egy zsosz, hogy azok az éles szimatú banditák ránk bukkantak ma éjjel - mondta, férfiassága megbizsergett Venus Poon gondolatára. - Ennyi elvesztett pénz, meg az a rengeteg költség…!

- Elveszett a rakomány? - kérdezte elképedten Paul Choy.

- Persze, hogy elveszett, a fenékre süllyed t- reccsent ingerülten az öregember.

- Nem, tettetek rá egy jelzőt vagy egy csipogót? - Paul Choy az angol szót használta. Elmagyarázta nekik. - Én azt hittem, tettetek rá. Vagy egy merülő úszót, ami egy-két nap múlva kémiai úton kiszabadítja magát, és akkor meg lehet találni a rakományt, vagy alkalmas időben el lehet küldeni érte néhány békaembert. – Jóidő Pún és Négyujjú Vu leesett állal bámult rá.

- Miért néztek így?

- És könnyű ilyen "csipogókat" szerezni, vagy olyan úszót, ami csak egy-két nap múlva merül fel? - kérdezte Vu.

- Egy-két hét, ha kívánod, apám.

- Akkor írd le nekünk az egészet, hogyan kell csinálni. Vagy el tudod intézni?

- Persze, hogy el tudom. De miért nem szereltek fel ti is egy mágikus szemet, úgy, mint ők?

- Mi szükségünk nekünk arra… és ki dolgozna vele? - Az öregember megint gúnyosan folytatta. - Van nekünk orrunk, fülünk meg szemünk.

- De ma éjjel mégis elkaptak.

- Te! Vigyázz a szádra! - torkolta le dühösen Vu. – Az zsosz volt, zsosz, az istenek játéka. Megúsztuk, és ez a lényeg!

- Nem értek egyet, kapitány - mondta Paul Choy. Most, hogy minden a helyére került, nem félt már. - Nem jelentene gondot ezt a hajót mágikus szemmel fölszerelni, és akkor hamarabb látnátok meg őket, mint ők benneteket. Nem tudnának meglepni benneteket, nyugodtan túrhatnátok az orrotokat, nem kellene tartanotok tőlük, és sose veszítenétek el egyetlen rakományt sem, hallod-e? - Látva, hogy ezzel megfogta őket, elmosolyodott magában. - Soha többé tévedés, még egy egészen apró sem. Nincs többé veszély. Nincs többé elveszett rakomány. A rakományt pedig csipogóval kell felszerelni. És akkor ráértek akár egy hét múlva érte menni, hallod-e?

- Ez tökéletes volna - mondta lelkesen Pún. - De ha az istenek ellened vannak, Hasznos Choy a mágikus szem sem segít. Nem sok híja volt, hogy ma este elkapjanak minket. - Ennek a kurva hajónak nem lett volna szabad ott lennie.

Mindannyian a naszád felé néztek, amely csak lebegett mögöttük. Várt. Néhány százméternyire mögöttük. Vu lassú előrére kapcsolt. - Nem akarunk nagyon mélyen bemenni a kínai vizekre - mondta nyugtalanul. - Azok a civilizált cicerézők nem ilyen udvariasak és törvénytisztelők. – Borzongás futott végig a testén… jól jönne nekünk egy mágikus szem, Jóidő Pún.

- És miért nem veszünk egy ilyen őrnaszádot? - lógatta eléjük az újabb horgot Paul Choy – vagy egy kicsit gyorsabbat. Akkor lehagyhatnánk őket.

- Egy olyan naszádot? Megbolondultál?

- Ki adna el nekünk olyat? - kérdezte Vu türelmetlenül.

- A japánok.

- Hogy ciceréződnének meg mind azok a keleti-tengeri ördögök – szitkozódott Jóidő Pún.

- Legyen. De ők tudnának valami ilyesmit építeni, és radarral is fölszerelnék. A japánok…

Elhallgatott: a rendőrségi naszád felbőgette a motorjait, és vijjogó szirénával, fodrozódó nyomdokvízzel belerohant az éjszakába.

- Nézzétek, hogy megy - mondta Paul Choy elismerőleg, angolul. – Remek kis jószág! Elismételte haklóul. - Lefogadom, hogy a mágikus szemével még most is látja a thai halászt. Látnak mindent, minden dzsunkát, minden hajót, minden szorost, minden földnyelvet… még a vihart is.

Négyujjú Vu elgondolkozva megadta a kormányosnak az új irányt, amelyet követve éppen csak a Kínai Népköztársaság felségvizein belül maradva tartottak a Lantao környéki szigetek és zátonyok felé, hogy aztán ott biztonságos körülmények között lebonyolítsák a következő randevút. Átszállnak egy másik dzsunkára, amelynek már valódi nyilvántartási számai lesznek- kínai és hongkongi- és azzal óvakodnak vissza Aberdeenbe. Aberdeen! Vu ujjai nyugtalanul végigsimítottak a félpénzen. A nagy izgalomban egészen elfeledkezett róla. Most, amint a tajpannal való ma éjszakai találkozójára gondolt, az újonnan feléledt nyugtalanságtól reszketni kezdett a keze. Még bőven van idő. Nem fog késni. Ennek ellenére fokozta a sebességet.

- Gyertek - intett Jóidő Púnnak és Paul Choynak, hogy üljenek oda mellé a tatülésekre, ahol nyugodtabban beszélgethetnek. - Talán okosabb volna megmaradni a mi dzsunkáinknál, mint szert tenni egy olyan naszádra fiam - intett Vu arrafelé, amerre a járőrhajó eltűnt a sötétben. - Az idegen ördögök még dühösebbek lennének, ha beszereznék egy ilyet a flottámba. Viszont egy olyan mágikus szem… Be tudnád szerelni, és meg tudnád mutatni nekünk, hogyan működik?

- Tudnék hozzá szakembereket szerezni. Keleti-tengeri embereket… azok volnának a legjobbak… nem britek vagy németek.

Négyujjú Vu öreg barátjára nézett. - Hallod-e?

- Énnekem nincs szükségem se azokra a ganékra a hajómon, se a mágikus szemükre. Ha azokra a cicerézőkre hagyatkozunk, a pénzünkkel együtt hamarosan a fejünket is elveszítjük – morgott Jóidő Pún.

- Na de látni, mikor mások nem látnak? - Vu szippantott néhányat a cigarettájából. - Másoktól is lehetne venni, Hasznos Choy?

- A japánok a legjobbak. És a legolcsóbbak, apám.

- Legolcsóbbak, hallod-e? És mibe kerülne ez nekem?

- Nem tudom. Húszezer amerikai dollárba, talán negyvenbe…

Az öregember kifakadt. - Negyvenezer amerikai dollárba? Hát aranyból vagyok én? Én megdolgozom a pénzemért! Hát Vu császár vagyok én?

Paul Choy hagyta, hadd dühöngjön. Már semmit sem érzett iránta ennek az éjszakának a borzalmai után, a gyilkosság, a tőrbecsalás, a kegyetlenség és zsarolás után, és főleg azok után nem, hogy az apja elutasította a lányt, akit szeretett. Tisztelni fogja az apját, mert ért a tengerészmesterséghez, tisztelni fogja a bátorságáért, a parancsolni tudásáért, és mint a Háznak a fejét. De semmi több. És mostantól ugyanúgy kezeli, mint bármely más embert.

Mikor úgy érezte, hogy az Öregember eleget dühöngött már, megszólalt. – Ha akarod, én fölszereltetek neked egy mágikus szemet, és kiképeztetek két embert úgy, hogy neked semmibe se kerül.

Vu és Pún rámeredt. Vu nyomban éberré vált: - Hogyhogy nem kerül semmibe?

- Én kifizetem helyetted.

Jóidő Pún röhögni kezdett, de Négyujjú Vu rásziszegett. - Fogd be a szád, te hülye, és figyelj! Hasznos Choy olyasmiket is tud, amiket te nem! - A szeme még jobban csillogott. Ha egy mágikus szem lehetséges, akkor miért ne volna lehetséges egy briliánsgyűrű is? És ha egy briliánsgyűrű lehetséges, akkor, miért ne volna az egy nercbunda is meg mindaz a sok holmi, amit az a lisztesképü lotyó követel, hogy továbbra is rendelkezésére bocsássa csodás rését, kezét és száját.

- És miből fizeted ki, fiam?

- A haszonból.

- Minek a hasznából?

- Add át nekem kezelésre a Victoriában lévő pénzedet.

- Ki van zárva!

- Huszonkétmillió négyszázhuszonhárom ezer dollár értékben nyitottunk náluk számlákat. Engedd át egy hónapra.

- És mihez kezdenél vele?

- Viszem a tőzsdére.

- Á, szóval kockáztatnál? Kockáztatnád a pénzemet. Az én nehezen megszerzett pénzemet? Olyan nincs.

- Egy hónapra. A hasznot megfelezzük, apám.

- Ó, csakugyan? Az én megcicerézett pénzem, de neked a fele kellene. Minek a fele?

- Talán újabb húszmilliónak. - Paul Choy kivárt, hadd emésszék az összeget. Látta apja arcán a kapzsiságot, és noha tudta, hogy még kemény alkudozás előtt áll, ugyanakkor azt is tudta, hogy végül meg fognak egyezni. Csak idő kérdése.

- Ajíjje, ez lehetetlen, ki van zárva!

Az öregembernek viszketni kezdett a hasa alja. Megvakarta. Férfiassága bizseregni kezdett. Rögtön Venus Poon jutott eszébe, aki olyan merevedést idézett elő nála, mint évek óta senki sem. És ma éjjel találkoznak. - Talán egyszerűen kifizetem azt a mágikus szemet - mondta, hogy próbára tegye fia eltökéltségét.

Paul Choy azonban nagyon el volt szánva. – Igen, ezt megteheted, én viszont akkor elmegyek Hongkongról.

Vu rosszindulatúan sziszegett. - Majd mégy, ha én mondom.

- De ha nem tudok hasznot hajtani, ha nem tudom alkalmazni, amit drága pénzért tanultam, akkor minek maradjak? Azért adtad ki rám azt a rengeteg pénzt, hogy strici legyek valamelyik gyönyörhajódon? Matróz valamelyik dzsunkádon, amit kénye-kedve szerint fog el az idegen ördögök legközelebbi csónakja? Na, nem. Akkor már jobb, ha elmegyek. Akkor már az is jobb, ha valaki más számára hajtok hasznot, hogy elkezdhessem, visszafizetni neked a rám fordított befektetést. Megmondom Fekete Szakállnak, hogy egy hónap múlva otthagyom…

- Te majd akkor mégy el, amikor én azt mondom, hogy menj el! - mondta Vu, majd gonoszul hozzátette: - Veszélyes vizeken halászol.

- Tudom. - És te is, szerette volna hozzátenni Paul Choy. Ha azt hiszed, hogy zsarolhatsz, és a horgodra akadtam, akkor te akadtál az enyémre… És neked több veszíteni valód van. Nem hallottál még a koronatanú fogalmáról? Vagy a bíróval kötött alku lehetőségéről? gondolta. De nem fecsegte ki titkos tervét. Majd ha itt lesz az ideje…

Udvarias, közömbös tekintettel nézett apjára. - Ha az istenek is úgy akarják, minden vízen veszélyes halászni - mondta titokzatosan.

Vu nagyot szívott a cigarettáján, érezte, hogy mélyen lemegy belsejében a füst. Észrevette az előtte ülő fiatalemberben bekövetkezett változást. Sokszor volt már ilyennek tanúja. Sok fia és sok lánya esetében. Sokéves tapasztalata azt súgta: nagyon vigyázz! Ez a kölyök veszélyes, nagyon veszélyes, gondolta. Azt hiszem, Jóidő Púnnak volt igaza: hiba volt a fiút ma éjjel magunkkal hozni. Most már túl sokat tud rólunk… Igen… De ezen könnyén segíthetünk, ha kell, emlékeztette magát. Bármelyik nap vagy éjszaka…

_____________________________

53.

22 óra 03 perc

_____________________________

- És akkor most mi a csudát fog csinálni, Paul?- kérdezte a kormányzó Havergilltől. Johnjohn is ott állt mellettük.Vacsora után voltak, kint a kormányzósági palota teraszán, az alacsony kőkorlátra könyököltek. - Jóságos ég! Ha aVictoriának is elfogy a pénze, ez az egész sziget tönkremegy. Eh?

Havergill körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki, és lehalkította a hangját. - Érintkezésben vagyunk a Bank of Englanddel, excellenciás uram. Holnap éjfélkor, Londoni idő szerint, egy RAF szállítógép indul a Heathrow-ról, tömve öt- és tízfontos bankjegyekkel.- Visszatért a szokásos magabíztossága. Mint mondottam, a Victoria rendíthetetlenül áll a lábán, bővében van a készpénznek, ezenfelül az itteni és az angliai forrásaink elég komolyak ahhoz, hogy minden, de legalább is majdnem minden eshetőséggel bátran nézhessünk szembe.

- De azért előfordulhat, hogy nem lesz elég hongkongi dolláruk a roham átvészeléséhez?

- Ha ez a… hm… probléma továbbra is fennáll, ez elképzelhetö, de én biztos vagyok benne, hogy minden jól fog alakulni.

Sir Geoffrey rámeredt. - Hogy a csudába keveredtünk ebbe a slamasztikába?

- Zsosz - mondta kimerülten Johnjohn. - Sajnos, a pénzjegynyomda nem képes ilyen rövid idő alatt elég hongkongi bankjegyet nyomni számunkra… Heteket venne igénybe, mire a szükséges összeget kinyomnák és behajóznák, és egy ekkora tömegű pluszpénz különben sem tenne jót a gazdaságunknak. A brit valuta minden rést betöm, excellenciás uram. Egyszerűen bejelenthetjük, hogy… ööő, - hogy a pénzjegynyomda éjjel- nappal dolgozik, hogy kielégítse a szükségeket.

- És voltaképpen mennyire van szükségünk? A kormányzó látta, hogy Havergill és Johnjohn összenéz, fokozódott a nyugtalansága.

- Nem tudjuk, excellenciás uram – felelte Johnjohn. – Tőlünk eltekintve, kolónia szerte minden második bank kénytelen lesz elzálogosítani a kötvényeit… ugyanúgy, ahogy mi is elzálogosítottuk a mieinket a Bank of Englandnél, hogy megszerezzék a szükséges készpénzt. Ha a kolónián minden betétes minden egyes dollárját vissza akarja, kapni… - A bankár arcán már kiütött a veríték… Nincs rá mód, hogy megtudjuk, mennyire költekeztek ki a bankok vagy, hogy mekkorák a náluk lévő betétek összege. Ezt senki sem tudja…

- És egyetlen RAF szállítógép elegendő? - Sir Geoffrey nem szánta gúnyosnak a kérdést. – Egymilliárd font ötösökben és tízesekben… hogy a csudába fognak tudni ennyi bankjegyet összegereblyézni?

Havergill megtörölte a homlokát. - Nem tudjuk, uram, de megígérték, hogy az első szállítmány legkésőbb hétfő estére itt lesz.

- És addig?

- Hamarább lehetetlen.

- Semmit sem tehetünk?

Johnjohn nyelt egyet: - Fontolóra vettük, hogy megkérjük önt: hirdessen bankszünnapot, de… ööö… a Bank of Englanddel egyetértésben arra a megállapításra jutottunk, hogy ez esetleg felrobbanthatja az egész szigetet.

- Aggodalomra semmi ok, excellenciás uram. – Havergill igyekezett meggyőzőnek mutatkozni. A jövő hét végére már senki sem fog emlékezni erre az egészre.

- Én emlékezni fogok rá, Paul. És kétlem, hogy Kína elfelejtené… vagy, hogy munkáspárti képviselő barátaink elfelejtenék. Jó érv lenne számukra a bankok valamilyen formában történő kézbevételéhez.

Mindkét bankár elhúzta a száját, Havergill szóban is kifejezte rosszallását. – Az a két hülye a két kezét sem tudja megkülönböztetni. Minden kézben van tartva.

Sir Geoffrey ezt szívesen vitatta volna, de e pillanatban észrevette, hogy Rosemont, a CIA helyi igazgatóhelyettese és Ed Langan, az FBI embere épp kisétál a teraszra.

- Folyamatosan tájékoztassanak. Délre részletes jelentést kérek. Megbocsátanak, egy percre? Kérem, igyanak addig még valamit.

Odament Rosemonthoz és Langanhoz. - Hogy érzik magukat?

- Köszönjük, excellenciás uram, nagyszerűen. Remek kis estély. Mindkét amerikai követte tekintetével Havergillt és Johnjohnt, akik most visszamentek a terembe.

- Bankár barátaink hogy érzik magukat? - kérdezte Rosemont.

- Jól, tökéletesen jól.

- Az a képviselő, az a szocialista, Grey, nagyon biztos volt benne, hogy még borsot tör Havergill orra alá!

- Meg a tajpanok orra alá! - tette hozzá nevetve Ed Langan.

- Hát ezt én nem tudhatom - felelte könnyedén a kormányzó. - Egy kis ellenzék sosem árt, nemde? Nem épp ebben rejlik a demokrácia népszerűsége?

- Hogy áll a Vic, uram? Hogy áll a roham?

- Nincs olyan probléma, amit meg ne lehetne oldani - válaszolta Sir Geoffrey szokásos sima modorában. - Nem kell idegeskedni.

Adna számomra egy percet, Mr. Langan?

- Természetesen. – Az amerikai elmosolyodott. – Már épp távozóban voltam.

- De remélem nem a partiról! Csak amíg újratölti a poharát, ugye?

- Igen, excellenciás uram.

Sir Geoffrey a kertbe vezette Rosemontot. A fákról még mindig peregtek az esőcseppek, az éjszaka sötét volt. Sir Geoffrey egy tócsákkal tarkított, sáros utacska felé vette az irányt. – Van egy kis gondunk, Stanley. A különleges osztály most kapta el az anyahajójuk egyik tengerészét, amint épp titkos adatokat szolgáltatott ki egy KGB-snek. Mindket…

Rosemont megtorpant döbbenetében. - Az Ivanovról?

- Igen.

- Szuszlov volt az? Szuszlov kapitány?

- Nem, nem ezt a nevet mondták. Én azt javasolnám, forduljon nyomban Rogerhez. Mindkét embert letartóztatták, mindkettőt a hivatali titkokról szóló törvény megsértésével vádolják, én viszont felhívtam Londont, beszéltem a miniszterrel, és ő is azt mondja, hogy önöknek azonnal át kellene venniük tőlünk az emberüket, úgy talán valamivel kevésbé kínos az eset, nem? Az illető azt hiszem valamiféle… számítógépes szakértő…

- A tetű! - morogta Rosemont, s keze fejével megtörölte hirtelen megizzadt homlokát. - És mit adott át?

- Ezt nem tudom pontosan. Roger majd tájékoztatja a részletekről.

- És kihallgatnánk… kikérdezhetnénk azt a KGB-s embert is?

– Ezt beszélje meg Rogerrel. A miniszter vele is közvetlen kapcsolatban áll. - Sir Geoffrey tétovázott. Biztos vagyok benne, hogy önök értékelni fogják a…

- Igen, természetesen, bocsánat, excellenciás uram. Azt hiszem… az lesz a legjobb, ha máris megyek. – Rosemont falfehér arccal elsietett, menet közben magával sodorta Ed Langant is.

Sir Geoffrey nagyot sóhajtott. Piszkos kémek, piszkos bankok, piszkos árulók, piszkos, hülye szocialisták, akiknek fogalmuk sincs Hongkongról. Az órájára nézett. Ideje véget vetni a mulatságnak.

Johnjohn besétált az előcsarnokba. Dunross a bárpult közelében ácsorgott. – Ian!

- Ó, üdvözlöm! Egy pohárral az útra? - kérdezte Dunross.

- Nem, köszönöm. Beszélhetnek magával négyszemközt?

- Természetesen. Csak ne sokáig, mert épp indulóban vagyok. Megígértem képviselő barátainknak, hogy elviszem őket a komphoz. - Magának is rózsaszín jegye van?

Dunross halványan elmosolyodott. - Tudja, öregfiú, az a helyzet, hogy nekem bérlétem van. Akár itthon van Penn, akár nincs.

- Maga szerencsés ember, mindig jól meg tudta szervezni az életét - mondta komor ábrázattal Johnjohn.

- Zsosz.

- Tudom. Johnjohn vezetésével kimentek a balkonra. - Borzasztó ez a John Chen-féle dolog, ugye?

- Az. Phillip nagyon nehezen viseli. Havergill hol van?

- Egy perce ment el.

- Vagy úgy? Szóval ezért kérdezte a rózsaszín jegyet! Mulatni ment?

- Nem tudom.

- Esetleg Lily Súhoz Kowloonba?

Johnjohn szeme elkerekedett.

- Úgy tudom, Paul egészen belebolondult.

- Honnan tudja? Honnan tud ennyi mindent?

Dunross megvonta a vállát. Fáradt volt, nyugtalan, többször is csak nehezen fékezte indulatait az este folyamán, mikor Grey egymás után keveredett heves vitába a tajpanokkal.

- Most jut eszembe, Ian: én megpróbáltam rávenni Pault, hogy, hívja össze a tanácsot, de ez nem az én hatásköröm.

- Tudom. A kisebb előcsarnokban álltak, értékes kínai selyemfestmények, finom perzsaszőnyegek és ezüstök között. Dunross meglepetten vette észre, hogy a terem egyik sarkában, a falról pereg a festék, a mennyezeten pedig itt-ott penészfoltok ütöttek ki. Ez a brit rádzs háza, itt nem volna szabad peregni a festésnek.

Egyre hosszabbra nyúlt a csend, Dunross úgy tett, mintha az egyik polcon sorakozó finom mívű szippantó üvegcsék kötnék le a figyelmét.

- Ian… - Johnjohn elhallgatott, meggondolta magát. Újrakezdte. - Ezt most nem hivatalosan. Maga ugye jól ismeri Tiptopot?

Dunross rámeredt. A Tiptop egy középkorú, Tip Tokto nevű ember angol ragadványneve volt, aki Hunán tartományból, Mao Ce-tung szűkebb pátriájából származott, és az 1950-es exodus idején érkezett Hongkongra. Senki nem tudott róla semmit, Ő sem zavart senkit, volt egy kis irodája a Princess Buildingben, és jól élt. Az évek során lassanként nyilvánvalóvá vált, hogy egészen sajátos kapcsolatok fűzik a Bank of China-hoz, és azt rebesgették, hogy ő a bank egyik nem hivatalos összekötője. Senki sem tudta, milyen pozíciót tölt be a hierarchiában, de a fáma szerint nagyon magas polcon ült. A Bank of China Kína kereskedelmének egyetlen külföldre nyúló karja volt, ezért alkalmazottait és összekötőit Peking nagyon megválogatta.

- Mi van vele? - kérdezte óvatosan Dunross. Kedvelte Tiptopot, rokonszenves, halk beszédű ember volt, imádta a konyakot és remekül beszélt angolul, - de a szokásoknak megfelelően csaknem mindig, tolmácsot vett igénybe. Jól szabott ruhákban járt, bár legtöbbször Mao- stílusú zakót viselt. Kicsit hasonlított Csou En-lajra, és éppolyan okos volt. Dunross legutóbb valamilyen polgári repülőgépügyében tárgyalt vele, amelyre a Kínai Népköztársaságnak szüksége volt. Tiptop számos svájci és más külföldi bank bevonásával huszonnégy óra alatt elintézte a hitelleveleket és a finanszírozást. – Tiptop ravasz ember, Ian - mondogatta volt Alastair Struan. - Légy óvatos vele, de ő az, akivel tárgyalni kell. Szerintem nagyon magas pozíciót töltött be Pekingben, a pártban. Nagyon magasat.

Dunross figyelte Johnjohnt, fékezte türelmetlenségét. Johnjohn kezébe vette az egyik szippantóüvegcsét. Nagyon kicsi, kerámiából, jade-ból vagy üvegből készült, díszes fiolák voltak, nem egyet gyönyörű festmények díszítették, belülről, az üveg belső oldalára festve: tájképeket, táncoló lányokat, virágokat, tengeri tájakat ábrázoltak, némelyikre - hihetetlenül finom kalligráfiával - verset írtak. - Hogy csinálják ezeket, Ian? Hogyan képesek a belső oldalukra festeni?

- Egészen finom ecsetet használnak, amelynek a szára derékszögben meg van hajlítva. Mandarin nyelvjárásban lim jan huai a neve: belső oldali festés. - Dunross felemelt egy tojás alakú üvegcsét, amelynek egyik lapját egy tájkép, a másikat egy virágzó kaméliaág díszítette, a festményeket pedig parányi kalligráfia.

- Elképesztő! Micsoda türelem! Mi van ide írva?

Dunross szemét összehúzva nézte a parányi piktogramokat. - Ó, ez egy Mao-mondás: "Ismerd meg önmagad, ismerd meg ellenségedet, s száz csatában ezer győzelmet aratsz.” Az elnök valójában Szun Cutól kölcsönözte.

Johnjohn gondosan szemügyre vette. A háta mögött lévő ablakok nyitva voltak. Könnyű szellő libegtette az ízléses függönyöket. - Beszélne Tiptoppal a nevünkben?

- Miről?

- Szeretnénk készpénzt kölcsönözni a Bank of China-tól.

Dunrossnak leesett az álla. - Eh?

- Körülbelül egy hétre. Hónaljig állnak a hongkongi dollárban, és őket nem rohanták meg. Egyetlen kínai se merészelne sorba állni a Bank of China előtt. Jó kamatot fizetnénk a kölcsönért, és megadnánk minden szükséges biztosítékot.

- Ez tekinthető hivatalos felkérésnek a Victoria részéről?

- Nem. Ez hivatalosan nem megy. Ez az én ötletem. Paullal még meg sem beszéltem – csak most magával. Megtenné?

Dunross izgatottsága a tetőfokra hágott. - Megkapom holnap délelőtt tízre a százmilliót, amit kértem?

- Sajnálom, de erről nem dönthetek.

- Havergill viszont igen.

- Ő megtehetné, de nem fogja megtenni.

- Akkor meg miért segítsek én?

- Nézze, Ian… Ha a bank nem áll olyan megrendíthetetlenül, mint a Peak, összedől a tőzsde, és vele együtt a Nemes Ház is.

- Ha, nem kapok nagyon hamar anyagi támogatást, amúgy is szarban vagyok…

- Én megteszem, amit tehetek, de maga hajlandó azonnal beszélni Tiptoppal? Kérdezze meg. Én nem mehetek hozzá… hivatalosan senki sem fordulhat hozzá. - Nagy szolgálatot tenne vele a kolóniának.

- Garantálja számomra a kölcsönt, és még ma esté beszélek vele. Szemet szemért, kölcsönt kölcsönért.

- Ha maga elintézi, hogy Tiptop holnap délután kettőig ígéretet tesz egy félmilliárdos kölcsönre, akkor én megszerzem magának a szükséges támogatást.

- Hogyan?

- Még nem tudom!

- Adja ezt nekem írásba holnap délelőtt tízig, írja alá maga, Havergill és az igazgatótanács többsége, és akkor elmegyek Tiptophoz.

- Ez lehetetlen.

- Nehéz. Szemet szemért, kölcsönt kölcsönért. - Dunross felállt. - És miért húzná ki a csávából a Bank of China a Victoriát?

- Mert mi vagyunk Hongkong - jelentette ki, nagy önbizalommal Johnjohn. - Mi vagyunk. Mi vagyunk a Victoria Bank of Hongkong and China! Kína régi barátai vagyunk, Nélkülünk itt semmi sincs… A kolónia szétesik, a Struan nemkülönben, és következésképpen Ázsia legnagyobb része.

- Erre azért ne fogadjon.

– Bankok nélkül, és különösképpen nélkülünk Kína szorult helyzetbe kerülne. Mi már hosszú évek óta üzleti kapcsolatban állunk Kínával!

- Akkor beszéljen Tiptoppal maga.

- Nem tehetem. Johnjohn felszegte a fejét. - Tud róla, hogy a Trade Bank of  Moscow megint engedélyt kért a hongkongi működésre?

Dunross elképedt. - Úgy látszik, megint a keblünkre akarnak borulni.

- Bizalmas úton komoly összeget kínáltak fel számunkra azonnal, hongkongi dollárban.

- Az igazgatótanács le fogja szavazni.

- Csak az a bökkenő, kedves barátom, hogy maga már nem tagja a tanácsnak, az új tanács meg úgy lép, ahogy úri kedve tartja - mondta egyszerűen Johnjohn. - Ha az új igazgatótanács áldását adja rá, a kormányzót és a gyarmatügyi hivatalt könnyen meg lehet győzni… Nagyon csekély ár volna a dollárunk megmentéséért. Ha egyszer egy hivatalos szovjet bank tábort ver itt… És ki tudja, miféle ördögi praktikát forgatnának még a fejükben, eh?

- Maga még rosszabb, mint az a disznó Havergill!

- Téved, pajtás: még jobb!

A bankár arcáról eltűnt a derű. – Bármilyen nagyobb változás, és tetszik, nem tetszik: mi leszünk a Nemes Ház. Sok igazgatónk szeretné, ha maga eltűnne. Bármilyen áron. Én csak azt kérem magától, tegyen Hongkongnak s következésképpen önmagának egy nagy szolgálatot. Ne felejtse el, Ian, hogy a Victoria nem fog összedőlni. Sebeket, azokat fogunk kapni, de talpon maradunk. Johnjohn letörölt egy izzadságcseppet. - Én nem fenyegetőzöm, Ian, hanem szívességet kérek. Eljöhet még a napja, hogy én leszek az elnök, és nem fogom elfelejteni.

- Azt se, ha segítek, és azt se, ha nem.

- Ahogy mondja, pajtás - mondta negédesen Johnjohn, és odament az italosszekrénykéhez. – Na, most egy útravalót? Konyakot?

Robin Grey Dunross Rolls-Royce-ának hátsó ülésén ült Hugh Guthrie és Julian Broadhurst társaságában. Dunross elől, egyenruhás sofőrje mellett. Az ablakok párásak voltak, Grey suta mozdulattal letörölt egy sávot, s élvezte a kellemesen illatozó bőrt és a luxust.

Nemsokára nekem is lesz egy ilyenem, gondolta. Egy saját Rollsom. Sofőrrel. Ezek a mocskok meg, ezt a tróger Ian Dunrosst is beleértve, hamarosan térden fognak csúszkálni előttem. És Penn! Bizony, drága vicsorgó húgocskám, hamarosan látni fogod, mint aláztatik meg a hatalmas.

- Megint esni fog? - kérdezte Broadhurst.

- Igen - felelte Dunross. – Állítólag tájfunra számíthatunk. Legalábbis a meteorológusok szerint. Ma este kaptam egy jelentést az egyik teherhajónkról, az Eastern Cloudról, most tart errefelé Szingapúrból. Azt írják, még ott olyan messze lent, délen is erősen háborog a tenger.

- És errefelé fog jönni a tájfun, tajpan? kérdezte Guthrie, a liberális képviselő.

- Azt sose lehet tudni. Előfordul, hogy egyenesen felénk tart, aztán az utolsó pillanatban elkanyarodik. Vagy ellenkezőleg.

- Emlékszem, tavaly olvastam Wandáról, a Wanda nevezetű tájfunról. Az még a szokásosnál is keményebb volt, ugye?

- A legrosszabb, amit láttam. Több mint kétszáz halott, több ezer sebesült, tízezrek váltak hajléktalanná. - Dunross az ülés támlájára fektette a karját, és félig hátrafordult.

- A tájfun, a legmagasztosabb förgeteg. A Királyi Obszervatóriumnál kétszázhetvenöt kilométeres szélsebességet mértek, Tate's Caimnél háromszázötöt. A vihar szeme épp dagály idején vonult át fölöttünk, és voltak helyek, ahol a dagály hét méterrel a szokásos szint fölött tetőzött.

- Jézusom!

- Hát igen. Az Új Területeken, Sha Tinnél ezek a széllökések felkergették a dagályt a csatornán, a víz átszakította a vihargátakat, a parttól hat-nyolcszáz méternyire is találtak később halászcsónakokat, a falu legnagyobb része pedig víz alá került. Körülbelül ezer halászhajó tűnt el, nyolc teherhajó megfeneklett, az új telepesek házainak legnagyobb részét a tengerbe sodorta a tájfun, sok millió dolláros kárt okozott. - Dunross vállat vont. - Zsosz! Viszont ha tekintetbe vesszük, milyen mérhetetlenül hatalmás viharral volt dolgunk, a tengeren okozott kár hihetetlenül csekély. - Ujjai megérintették az ülés bőrét. Grey észrevette a Dunross címerrel díszített vaskos, vérköves aranygyűrűt. - A valódi tájfun megmutatja, milyen jelentéktelen is az ember - mondta Dunross.

- Ez esetben kár, hogy nincs mindennap tájfun - csúszott ki Grey száján. - Nem ártana, ha a Whitehall hatalmasságai naponta kétszer is megalázkodnának.

- Maga most már kezd tényleg fárasztó lenni, Robin - szólt rá Guthrie. - Muszáj mindig mindenre valamilyen epés megjegyzést tennie?

Grey nem válaszolt. Mogorván magába zárkózott, és elhatározta, hogy nem figyel oda a beszélgetésükre. A gáz vessen fel mindőtöket, gondolta.

A kocsi hamarosan megérkezett a Mandarin elé, és megállt. Dunross kiszállt. - A kocsi hazaviszi önöket a V and A- be. Viszlát szombaton, ha addig nem találkoznánk, jó éjt.

A kocsi elindult, megkerülte az óriási szállodát, majd az autókomp felé fordult, amely az Aranykomp kikötőjétől kissé keletebbre, a Connaught Roadon volt. Személy- és teherautók rendezetlen sora várakozott előtte. Grey kiszállt.

- Kinyújtóztatom egy kicsit a lábaimat, visszasétálok az Aranykomphoz, majd azzal megyek át - mondta kényszeredett kedélyességgel. - Kell egy kis testmozgás. Jó éjt.

Gyors léptekkel indult el a Connaught Road tenger felőli oldalán, megkönnyebbült, hogy ilyen könnyen sikerült elszabadulnia. Hülye barmok, gondolta. Erősödött benne az izgalom. Hamarosan, mindnyájan megfizetnek, főleg Breadhurst.

Amikor már biztos volt benne, hogy nem látják, némi torlódást okozva a mindkét irányba egyszerre áramló sűrű gyalogosfolyamban, megállt egy utcai lámpa alatt, és leintett egy taxit. - Ide! - mondta, és egy cetlit nyújtott oda a sofőrnek, amelyre egy cím volt gépelve. A sofőr kivette a kezéből, megnézte, rosszkedvűen vakargatni kezdte a fejét.

- Ott van kínaiul is, ott van a másik oldalon kínaiul is - mondta segítőkészen Grey.

A sofőr nem figyelt rá, üres tekintettel meredt az angol címre. Grey odanyúlt, megfordította a kezében a papírt, hogy lássa a piktogramokat. - Ide!

A taxis pimaszul visszafordította a cetlit, és továbbra is az angol szöveget bámulta. Aztán böfögött egyet, hirtelen felengedte a kuplungot, és besorolt a dudáló-tülkölő autók közé.

- Faragatlan - tuskó, gondolta Grey, hirtelen méregbe gurulva. A kocsi csikorgó fogaskerekekkel elkanyarodott a város felé, hogy aztán egyirányú utcákon, keskeny sikátorokon át visszasoroljon a Connaught Road forgalmába.

Végül megálltak, egy ócska kis utca ócska, öreg bérháza előtt. Az útburkolat töredezett volt, keskeny, felpúposodott, az arra közlekedők ingerülten rá-rádudáltak az álló taxira. Grey nem látott házszámot. Kiszállt, szólt a sofőrnek, hogy várjon, és visszasétált néhány lépést, egy oldalbejáratnak látszó kapuhoz. A kapu előtt, egy rozoga széken egy öregember üldögélt, s egy csupasz villanykörte alatt, szájában cigarettával, egy lóversenyújságot olvasott.

- Ez itt Kennedy Town? Ez a Kwan Yik Street 68? kérdezte udvariasan Grey.

Az öregember úgy nézett rá, mintha marslakót látna, aztán valami siránkozó hangvételű kantoni lamentálásba fogott.

- Kwan Yik Street 68 - ismételte lassabban és hangosabban Grey, - Ken- ne- dy Town?

Újabb torokhangú kantoni szóáradat, majd egy lekezelő intés egy kiskapu felé. Az öregember harákolt, kiköpött, aztán ásított egyet, és megint az újságjába mélyedt.

- Hülye bunkó - morogta dühösen Grey. Benyitott. A kapu egy szűk, piszkos, hámló vakolatú kapualjra nyílt, amelynek falán szánalmas levelesládák sorakoztak egymás mellett, Grey megkönnyebbülten fedezte fel az egyiken a nevet, amelyet keresett.

Visszament a taxihoz, elővette a tárcáját, kétszer is megnézte, mennyit mutat az óra, mielőtt kifizette a viteldíjat.

A lift kicsi volt, szűk, mocskos, nyikorgó. Grey a negyediken kiszállt, és megnyomta a 44-es számú lakás csengőjét. Kinyílt az ajtó.

- Mr. Grey! Micsoda megtiszteltetés! Molly! Őfőméltósága megérkezett! - Sam Finn sugárzó vigyorral nézett Greyre. Nagydarab, testes, pirospozsgás, yorskhire-i ember volt, a szeme égszínkék. Valamikor szénbányászként és szakszervezeti bizalmiként dolgozott, befolyásos barátai voltak a Munkáspártban és a Szakszervezetek Tanácsában. Arcbőrébe mély ráncok és himlőhelyek maródtak, pórusaiba apró szénszemcsék ágyazódtak. - A nemjóját, ez aztán az öröm!

- Köszönöm, Mr. Finn. Örülök, hogy megismerhetem. Már sokat hallottam magáról. - Grey levetette az esőköpenyét, és hálásan elfogadott egy sört.

- Üljön már le.

- A lakás kicsi volt, patikatisztaságú, bútorai olcsók. Sült kolbász, sült krumpli és friss kenyér szaga érződött. Molly Finn előjött a konyhából, keze, karja vörös volt az évek óta művelt sikálástól és mosogatástól. Alacsony, kerekded asszony volt, ugyanabból a bányavárosból származott, mint a férje, ugyanannyi idős is volt – hatvanöt - és ugyanolyan erős. - Hát, Harry - mondta barátságosan - tudja-e, hogy majd hanyatt estünk, mikor hírét vettük, hogy meglátogat minket.

- Közös barátunk első kézből szeretné hallani, hogy mint megy a soruk.

- Pompásan. Pompásan megvagyunk - mondta Finn: - Persze nem úgy, mint odahaza, Yorkshire-ban, hiányoznak a barátaink meg a Union Hall, de megvan a betevőnk, van fedél a fejünk felett. - Tartályból lezúduló víz hangja hallatszott. - Itt van egy barátunk, gondoltuk, szívesen megismerkedne vele - mondta Finn - s megint elmosolyodott.

- Tényleg?

- Aha - mondta Finn.

Nyílt a mellékhelyiség ajtaja. A nagydarab, szakállas férfi barátságosan kezet nyújtott. - Sam már sokat mesélt nekem magáról, Mr. Grey. Gregor Szuszlov vagyok, a szovjet kereskedelmi flotta kapitánya. A hajóm neve Ivanov… egy kis javításra álltunk be ebbe a kapitalista mennyországba…

Grey hűvösen megszorította a kezét. - Örvendek a szerencsének.

- Van néhány közös barátunk, Mr. Grey.

- Csakugyan?

- Igen. Például Zdenek Hanzol Prágából.

- Igen, ismerem! - mosolyodott el Grey. - Tavaly ismerkedtem meg vele, mikor a parlament kereskedelmi delegációjával Prágában jártam.

- És hogy tetszett Prága?

- Nagyon érdekes. Tényleg. De nem tetszett az elnyomás… meg a szovjet jelenlét.

Szuszlov nevetett. - Minket meghívtak oda, ők hívtak meg. Mi szeretünk gondoskodni a barátainkról. De azért sok mindennel nem értek egyet, ami ott megy, Európában. De még ami Oroszország anyácskában folyik, azzal sem.

Sam Finn megszólalt. - Üljenek már le, kérlek benneteket, üljetek már le.

Leültek a nappali kerek asztala köré, amely hófehér abrosszal volt terítve, és egy foltos levelű cserepes kukoricalevél volt rajta.

- Maga nyilván tudja, hogy én nem vagyok kommunista és soha nem is voltam - mondta Grey. Nem értek egyet a rendőrállammal. Teljes mértékben meg vagyok győződve róla, hogy a jövő útja a mi brit demokratikus szocializmusunk. - Parlament, választott tisztségviselők és mindaz, amit ez jelent. Bár a·marxizmus-leninizmusnak számos nagyon értékes elve van…

- Politika…!- mondta megvetőleg Szuszlov. - A politikát bízzuk a politikusokra.

- Mr. Grey az egyik legjobb parlamenti szónokunk, Gregor. Molly Finn Greyhez fordult. Gregor is rendes fiú, Mr. Grey. Nem azok közül a rosszfélék közül való. - Molly Finn belekortyolt a teájába. - Gregor rendes gyerek.

- Ez már igaz, feleség - mondta Finn.

- De azért remélem, nem túl rendes - jegyezte meg Grey, mire mindannyian elnevették magukat. - Miért döntött úgy, hogy ide költözik, Sam?

Amikor nyugdíjasok lettünk, mármint a feleségem meg én, szerettünk volna egy csöpp világot látni. Volt egy kis spórolt pénzünk. meg egy kis életjáradék-biztosításunk, így aztán befizettük magunkat egy teherhajóra…

- Jaj, lelkem, remekül éreztük magunkat! - vágott közbe Molly Finn. - Rengeteg helyen jártunk, csodálatos volt, tényleg, Mire azonban ide értünk, Samnek lelappadt egy kicsit az erszénye, el is határoztuk, hogy ha indul visszafelé egy teherhajó, fölszállunk rá.

- Ahogy mondod, feleség - bólintott Sam. - Itt aztán összeismerkedtünk egy nagyon rendes emberrel, aki állást kínált nekem. - Sam Finn szélesen elmosolyodott, és megvakarta himlőhelyes arcát. - Tanácsadónak hívott valamiféle bányákhoz, amiknek felügyelője volt, valamilyen Formosa nevezetű helyen. Egyszer el is mentünk oda, de nem kellett ott maradni, hát visszajöttünk ide. No, hát szóval így vagyunk itt, Mr.Grey. Összekaparunk egy kis pénzt, a sör jó, így aztán úgy határoztunk az asszonnyal, hogy maradunk. A gyerekek már kirepültek… - Megint szélesen elmosolyodott, látni engedte szembeötlően hamisfogait. - Most már Hongkongiak vagyunk.

Kellemesen eltársalogtak. Ha Grey idejövetel előtt, még Londonban nem olvassa szigorúan titkos dossziéját, teljes mértékben hitelt is ad Finnék fedőtörténetének. Nagyon kevesen tudtak róla, hogy Finn évek óta a BEP, a Brit Kommunista Párt tényleges, tagkönyvvel rendelkező tagja. Nyugdíjazása után, a párt egyik titkos bizottsága küldte Hongkongra, azzal a megbízatással, hogy folyamatosan tájékoztassa őket mindenről, ami a hongkongi közigazgatással és törvénykezéssel kapcsolatos.

Molly Finn néhány perc múltán megszólalt. - Jaj nekem, hogy én milyen fáradt vagyok! - Lenyelt egy ásítást. - Ha megbocsátanak nekem, akkor én most inkább lefeküdnék.

- Eredj csak, feleség - mondta Sam.

Egy kis ideig elbeszélgettek még, mindenféle közömbös témáról, aztán Sam is ásított. - Ha megbocsátotok nekem, azt hiszem én is lefekszem - mondta, és sietve hozzátette: - Ne, ne, ti csak maradjatok még, beszélgessetek, amíg jólesik… Mikor elutazik Hongkongról, majd kikísérjük, Mr. Grey… Gregor…

Kezet fogott velük, aztán becsukta maga után a hálószoba ajtaját. Szuszlov odament a tévéhez, és nevetve bekapcsolta. - Látta már a hongkongi tévét? Roppant szórakoztatóak a reklámjaik.

Elég erősre állította a hangot, hogy ne lehessen kihallgatni a beszélgetésüket. - Sose lehet elég óvatos az ember, eh?

- Baráti üdvözletet hozok Londonból - mondta Grey ugyan olyan halkan. 1947. óta volt tagja a kommunisták legbelső körének, még nagyobb titoktartás övezte, mint Finnt, egész Angliában alig öten-hatan ismerték valódi kilétét.

- Én is üdvözlöm őket. – Szuszlov a csukott ajtó felé bökött a hüvelykujjával. - Mennyit tudnak?

- Csak annyit, hogy baloldali vagyok és potenciális párttagjelölt. - Kitűnő. - Szuszlov kiengedett. Nagyon okosan járt el a központ, hogy ilyen ügyesen összehozta ezt a bizalmas találkozót. Roger Crosse, akinek fogalma sem volt a Greyhez fűződő kapcsolatáról, már elmondta neki, hogy a képviselőket nem követik a különleges osztály emberei. – Itt elég nagy biztonságban vagyunk. Sam nagyon érti a dolgát.

– Mi is kapjuk a jelentéseit. És nem kérdezősködik. Maguk britek nagyon szűkszavúan és nagyon hatékonyan dolgoznak, Mr. Grey. Gratulálok.

- Köszönöm.

- Hogy zajlott le a pekingi találkozó? 

Grey egy papírlapot vett elő. - Itt van a parlamentnek küldött nyilvános és titkos jelentésünk másolata. Olvassa el, mielőtt elmegyek… a teljes jelentést a szokásos csatornákon keresztül kapja meg. Röviden: meglátásom szerint a kínaiak teljes mértékben ellenségesek és revizionisták. Ez az őrült Mao meg Csou En-laj, a csatlósa a nemzetközi kommunista mozgalom esküdt ellenségei. Kína minden tekintetben gyenge, csak a harci szelleme erős, és országuk védelmében az utolsó csepp vérükig harcolni fognak. Minél tovább várunk, annál nehezebb lesz megfékezni őket. Viszont amíg nincsenek nukleáris fegyvereik és hosszútávú hordozóeszközeik, addig nem jelentenek fenyegetést.

- Értem. Na és a kereskedelem? Mit akarnak?

- Nehézipart, olajfúró berendezéseket, olajkitermelő berendezéseket, vegyipari berendezéseket, hengerműveket.

- És hogyan fizetik?

- Azt mondják, rengeteg a valutájuk. A legnagyobb része Hongkongról származik.

- Fegyvereket nem kértek?  

- Nem. Közvetlen formában nem. Okos emberek, és a közös találkozókon nem mindig kerül sor tárgyalásokra. Nagyon sokat tudtak rólam meg Broadhurstről, nem nagyon kedveltek minket, - nem is igen bíztak meg bennünk. Lehet, hogy négyszemközt tárgyaltak Pennyworth-szal vagy valamelyik másik toryval… bár ez nem sokat segít rajtuk. Hallotta, hogy meghalt?

- Igen.

- Hála az égnek. Ellenség volt. – Grey ivott egy korty sört. – Kínának kellenek fegyverek, ebben biztos vagyok. Mocskos, titkolózó népség.

- Milyen ember ez a Julius Broadhurst?  

- Egy értelmiségi, aki szocialistának hiszi magát. Nagy szemét, de pillanatnyilag hasznos, Nemesi família, előkelő iskola… - mondta gúnyos vigyorral Grey. - És emiatt komoly tényező lesz a következő munkáspárti kormányban.

- A Munkáspárt nyeri a következő választásokat, Mr. Grey?

- Nem, nem hinném, bár nagyon keményen dolgozunk a Munkáspárt és a Liberális Párt támogatásáért.  

Szuszlov homloka ráncokba ugrott. - Miért támogatják a liberálisokat? Azok kapitalisták.

Grey gúnyosan kacagott. - Maga nem érti a mi brit rendszerünket, Szuszlov kapitány. Mi olyan szerencsések vagyunk, hogy három pártunk van egy kétpárti rendszerre. A Liberális Párt az, amelyik javunkra billenti a mérleg nyelvét. Bátorítanunk kell őket. - Grey jókedvűen felhajtotta a sörét, odament a hűtőszekrényhez és kivett még két dobozzal. - Ha nem volnának liberálisok, a Munkáspárt soha az életben nem került volna hatalomra, soha! És soha többé nem is kerülne.

- Nem értem.

- A Munkáspárt a legjobb esetben is csak a népesség körülbelül 45 százalékának a szavazatait tudja megszerezni, nem egészen a 45 százalékát. A torykkal, a konzervatívokkal nagyjából ugyanez a helyzet, - ők egy kicsivel többet szoktak kapni. A fennmaradó mintegy 10 százalék zöme a liberálisokra szavaz. Ha nem volna liberális jelölt, a többség a konzervatívokra adná a voksát. Ezek mind hülyék - mondta önelégülten. - A britek nem normálisak, elvtársam. A Liberális Párt a Munkáspárt állandó útlevele a hatalomba - következésképpen a miénk. - Jól meghúzta az üveget. – A dicső brit plebsz hülye, a középosztály hülye, a felső tízezer hülye, - szinte már nem is ellenfél. Olyanok, mint a lemmingek. Csak nagyon kevesük hisz a demokratikus szocializmusban. Ennek ellenére - folytatta nagy elégedetten - szétrúgtuk azt a rohadt birodalmukat, jól betettünk nekik az Oroszlán hadművelettel. - Az Oroszlán hadműveletet a bolsevikok hatalomra jutása hívta életre. Célja a brit birodalom tönkre tétele volt.

Még csak tizennyolc év telt el 1945 óta, és a világ eddig volt legnagyobb birodalma megszűnt létezni. - Leszámítva Hongkongot. 

- Nemsokára annak is vége.

- El sem tudom mondani, mennyire fontosnak tartják a feletteseim a munkáját - mondta Szuszlov leplezetlen, de színlelt csodálattal. - És a többi testvéri brit szövetségesünkét. - Az utasítása úgy szólt, hogy tanúsítson tiszteletet ezzel az emberrel szemben, szedje ki belőle, mit végeztek Kínában és felszólításra továbbítsa értesüléseit. És hízelegjen neki. Elolvasta Grey és Finnék dossziéját. Robin Greyt a Beríja-féle KGB a 4/22/a-s minősítéssel látta el. Fontos brit áruló, a marxizmus- leninizmus melldöngető híve. Felhasználandó, de nem megbízható, és a Brit Kommunista Párt esetleges hatalomra jutása esetén azonnal likvidálandó.

Szuszlov figyelte Greyt. Se Grey, se Finnék nem ismerték valódi beosztását, mindössze annyit tudtak róla, hogy a vlagyivosztoki pártszervezet nem túl számottevő tagja. Ez szerepelt róla a különleges osztály dossziéjában is.  

- Van valamilyen információja a számomra? - kérdezte Grey.

- Van, tovaris, és engedelmével volna néhány kérdés is. Azt mondták, kérdezzem meg, hogy halad a Prága/72 direktíva végrehajtásával. - Ez a szigorúan titkos direktíva azt irányozta elő, hogy szerte az egész Egyesült Államokban és a Nyugaton, gyakorlott szakértőket szivárogtassanak be minden autógyártó üzembe, és segítsék őket szakszervezeti tisztségviselői posztokra - azért éppen az autóiparba, - mert az számtalan ponton kapcsolódva az egyéb iparágakhoz, minden kapitalista társadalom legérzékenyebb pontja.