- Teljes sebességgel haladunk - válaszolta lelkesen Grey. - A vadsztrájk a jövő útja. Vadsztrájkok réven feje tetejére állíthatjuk a szakszervezeti hierarchiát anélkül, hogy magát a szakszervezeti mozgalmat megszakítanánk. A szakszervezeteink részekre vannak osztva. Szándékosan. Ötven ember már elég egy szakszervezet megalakításához, és egy ilyen szakszervezet már ezrek fölött képes uralkodni. És amíg nem létezik a titkos szavazás, a kevés mindig uralkodni fog a sok fölött! - Grey nevetett. - Már jóval megelőztük az előirányzatot, már vannak testvéri szövetségeseink Kanadában, Új- Zélandon, Rhodesiában, Ausztráliában, főképp Ausztráliában. Néhány éven belül képzett agitátoraink lesznek az angol nyelvű országok valamennyi fontos vasas szakszervezetében. Ahol csak felüti fejét a sztrájk, mindenütt egy brit vezeti majd a munkásokat… Sydneyben, Vanconverben, Johannesburgban, Wellingtonban. Egy brit!

- És e vezetők egyike maga, tovaris! Milyen nagyszerü! - Szuszlov hagyta, hadd folytassa, még lovat is adott alá, utálkozással töltötte el, hogy ilyen könnyű hízelegni neki. Milyen borzalmasak is ezek az árulók, gondolta. - Hamarosan létrejön az a demokratikus paradicsom, amit keres, és akkor béke lesz a földön.

- Már nem tart soká - lelkesedett Grey. - A fegyveres erők létszámát már csökkentettük, jövőre még tovább csökkentjük. A háborúnak örökre vége. Ez annak a bombának a műve. Már csak azok a mocskos amerikaiak meg az általuk szított fegyverkezési verseny áll az utunkban, de nemsokára rákényszerítjük őket a fegyverletételre… és akkor mindnyájan egyenlők leszünk.

- Tud róla, hogy Amerika titkon felfegyverzi a japánokat? - Eh? - nézett Szuszlovra Grey.

- Hát nem tudta? - Szuszlov nagyon jól tudta, hogy Grey három és fél évet töltött egy japán hadifogolytáborban. - Nem tudja, hogy épp most jár náluk egy amerikai katonai küldöttség? Arra akarják rábeszélni őket, hogy fogadjanak el nukleáris fegyvereket.

- Sose mernék elfogadni.

- Dehogynem merik, Mr. Grey- mondta Szuszlov, könnyen állt szájára a hazugság. - Persze mindez szigorúan titkos.

- Tud olyan részletekkel szolgálni, amelyeket felhasználhatok a parlamentben?

- Ha ön ezt hasznosnak tartja, természetesen megkérdezem a feletteseimet.

- Kérem, tegye meg amilyen hamar csak lehetséges. Atombombák? … Jézusom.

- Vannak emberei, képzett szakértői a brit atomerőművekben is?

- Eh? - Greynek nagy erőfeszítésébe került, hogy a japánok körül keringő gondolatait ismét visszaterelje a jelenbe. - Az atomerőművekben?

- Igen. Vannak bennük emberei?

- Nincsenek. Tudja, az Egyesült Királyságban csak egy-két ilyen van, azok is jelentéktelenek. A jenkik tényleg felfegyverzik a japánokat?

- Miért? Japán talán nem kapitalista? Nem az USA védence? Nem építenek ők is atomerőműveket? Ha Amerika nem volna…

- Azok a disznó amerikaiak! Istennek hála, hogy maguknak is vannak bombáik, különben mindnyájunknak hajbókolnunk kellene előttük!

- Talán nem ártana, ha több figyelmet fordítana az atomerőművekre - mondta Szuszlov könnyedén. Elképesztette, hogy Greyt ilyen könnyen át lehet ejteni.

- Miért?

- Kijött egy új találmány, egy honfitársa írta. Philby.

- Philby? - Greynek eszébe jutott, mennyire megdöbbent és megijedt, mikor hírét vette Philby leleplezésének és elrepülésének, s hogy mekkora kő esett le a szívéről, mikor megtudta, hogy Philbynek és a többieknek sikerült úgy megszökniük, hogy nem szolgáltatták ki a Brit Kommunista Párt szupertitkos tagjai névsorát, amely pedig minden bizonnyal a birtokukban volt. - Hogy van Philby?

- Tudomásom szerint nagyon jól. Jelenleg Moszkvában dolgozik.

- Ismerte?

- Nem. A külügyben volt, sztratoszférikus magaslatokban. Egyikünk sem tudta, hogy közülünk való.

- Philby a tanulmányában hangsúlyozza, hogy egy atomerőmű az önfenntartó, képes önmaga és más üzemek számára előállítani a szükséges energiát. Ha egyszer egy atomerőmű beindul, onnantól kezdve gyakorlatilag örökké működik, és az üzemeltetéséhez csupán néhány jól képzett technikusra van szükség, nem kellenek hozzá munkások, mint az olajjal vagy szénnel működő erőművekhez. Jelenleg a Nyugat egész ipara a széntől és az olajtól függ. Philby azt tanácsolja, hogy népszerűsítsük az olaj felhasználását a szénnel szemben, és minden rendelkezésünkre álló módon igyekezzünk elvenni a kedvet az atomenergiától. Eh?  

- Áhá! Értem! - Grey arcvonásai megfeszültek. - Be fogom könyökölni magam abba a parlamenti bizottságba, amely az atomenergiát tanulmányozza.

- Könnyű lesz?

- Sima ügy, elvtársam! A britek lusták, nem kedvelik a problémákat, nincs más vágyuk, mint hogy a lehető legkevesebb munkával a lehető legtöbb pénzt keressék, hogy szombaton beüljenek a sörözőbe, meg kimenjenek a futballmeccsre… Nem kell nekik fizetetlen munka, nem kellenek nekik műszak után fáradságos bizottságosdik, nem kellenek nekik a viták. Sima ügy, ha az embernek van terve. Mert nekik nincs.

Szuszlov elégedetten sóhajtott, most már csaknem teljesen elvégezte a feladatát. - Még egy sör? Ne, ne, majd én, ez az én kötelességem, Mr. Gray. - Nem ismer véletlenül egy írót, egy amerikait, aki jelenleg épp itt tartózkodik, bizonyos Peter Marlowe- t?

Grey felkapta a fejét. - Marlowe- t? Nagyon is ismerem, csak éppen azt nem tudtam, hogy amerikai állampolgár… Miért kérdezi?

Szuszlov érdeklődését leplezve vállat vont. - Csak megkértek, hogy kérdezzem meg magától, mivel ön angol, és eredetileg ő is az.

- Az egy rohadt, úri csirkefogó, a jelleme meg olyan, mint egy házalóé. Évek óta nem láttam, negyvenöt óta nem került elém, csak most bukkant fel itt. Ő is ott volt Changiban. Egészen tegnapig nem tudtam, hogy író, meg hogy filmes is. Mi az, ami érdekes benne?

- Író - vágta rá Szuszlov. - Filmeket készít. A tévén keresztül az írók milliókhoz jutnak el. A központ politikai okokból számon tartja a nyugati írókat. Mi Oroszországban már megtanultuk, milyen fontosak az írók. A mi íróink mindig megmutatták számunkra az utat, Mr.Grey, formálták gondolkodásunkat, érzelmeinket. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Bunyin… - Büszkén folytatta. - Ami íróink úttörők. Ezért vagyunk kénytelenek mostanában egységbe szervezni őket és kézben tartani, vagy elsüllyeszteni a munkáikat. - Szuszlov Greyre nézett. - Maguknak is ezt kellene tenniük.

- Mi támogatjuk a baráti írókat, kapitány úr, a többinek meg nyilvánosan vagy titokban, de minden lehetséges módon keresztbe teszünk. Amint hazaérek, Marlowe-t azonnal fölvetetem a BEP hivatalos feketelistájára. Nem lesz nehéz betartani neki a médiákban sok barátunk van.

Szuszlov cigarettára gyújtott. - Olvasta a könyvét?

- A Changiról szólót? Nem, nem olvastam. Itt hallottam róla először, Angliában valószínűleg nem jelent meg. Egyébként sincs sok időm regényeket olvasni, és ha ezt ő írta, akkor nyilván valami előkelősködő mocsok, filléres rémregény lehet, és… Egyébként pedig Changi az Changi, legjobb elfelejteni. - Grey észre se vette, hogy egész testén végigfut a borzongás. – Igen… legjobb elfelejteni.

De nem bírom, szerette volna ordítani: Nem tudom elfelejteni! még mindig véget nem érő lidércnyomásként kísérnek azok a táborbeli napok, múlnak az évek, tízezrek halnak meg, próbálok érvényt szerezni a törvénynek, próbálom megvédeni a gyengéket a gyengéken hízó feketézők ellen, mindenki éhezik, szabadulásra semmi remény, a testem már csak egy roncs, csak huszonegy éves vagyok, nő nélkül, nevetés nélkül, ennivaló nélkül, innivaló nélkül, igen, huszonegy éves voltam, amikor negyvenkettőben Szingapúrban fogságba estem, és majdnem huszonnégy, amikor megtörtént csoda: életben maradtam és visszakerültem Angliába. Otthon sehol, szülők sehol, egyetlen nővérem eladta magát az ellenségnek, már úgy beszél, úgy eszik, úgy él, ahogy ők, férjhez ment az egyikhez, szégyelli a múltunkat, el akarja temetni a múltat, engem is el akar temetni, senki sem törődik semmivel, aztán - ó, Jézusom! - a váltás: Visszatérés az életbe a Chaagiban megélt nemlét után, azok a rémálmok, az álmatlanság, az élettől való félelem, s hogy képtelen voltam beszélni róla, csak zokogtam és nem tudtam, miért, próbáltam megszokni, amit a hülyék normálisnak neveztek. És végül meg is szoktam. De milyen áron, ó, drága, édes Jézusom, milyen áron…

Hagyd abba!

Grey minden akaraterejét összeszedve, kitépte magát Changi dugóhúzójából. Elég volt Changiból! Changinak vége. Ne élesszük fel.

- Tessék? - zökkent vissza ismét a jelenbe.

- Csak azt mondtam, hogy a jelenlegi kormányuk helyzete nagyon ingatagnak látszik.

- Igen? És miért?

- Emlékszik a Profumo-botrányra? A hadügyminiszterükre?

 - Persze, - de miért?

- Néhány hónappal ezelőtt az MI.5 elindított egy szupertitkos, nagyon mélyre ható vizsgálatot annak az állítólagos kapcsolatnak a földerítésére, amely az azóta hírhedtté vált call girl, Christine Keeler és Jevgenyij Ivanov parancsnok, a mi tengerészeti attasénk és más londoni társaságbeli figurák között kialakult.

- Befejeződött már? - kérdezte hirtelen felvillanyozva Grey.

- Be. A dokumentumok egyebek között olyan beszélgetéseket is rögzítenek, amelyeket a nő Ivanovval folytatott. Ivanov arra kérte a nőt, hogy tudja meg Profumótól, mikor szállítják Németországba az atomfegyvereket. A vizsgálat megállapítása szerint - hazudott szándékosan Szuszlov, hogy feltüzelje Greyt - Profumót már hónapokkal a botrány kirobbanása előtt figyelmeztette az MI-5, hogy Ivanov a KGB embere, és a nő szeretője.

- Jézusom! És Ivanov parancsnok hajlandó ezt megerősíteni?

- Jaj, nem. Dehogy. Az nem volna korrekt eljárás. És nem is szükséges. Az MI-5 jelentése azonban pontosan ismerteti a tényeket - hazudta könnyedén Szuszlov. - A jelentés igaz!

Grey kurtán fölnevetett. - Jézusom! Ebbe belebukik a kormány, új általános választásokat kell kiírni!

- És a Munkáspárt fog győzni!

- Igen! Öt csodálatos évre miénk a hatalom! És ha mi egyszer már bent vagyunk!… Jaj, Istenem! - Grey harsogva felkacagott. – Először hazudott Keelerről! Most meg maga azt mondja, egész idő alatt tudott Ivanovról! Ó, magasságos Jézusom, ebbe aztán tényleg belebukik a kormány! Végre kiderül, hogy érdemes volt éveken át tűrnünk azoknak a polgári barmoknak a mocskát! - Biztos benne? - kérdezte hirtelen támadt aggodalommal. - Tényleg igaz?  

- Hát hazudnék én önnek? - Szuszlov remekül szórakozott.

- Fel fogom használni. De még mennyire fel fogom használni! Grey szinte magánkívül volt az örömtől. - Száz százalékig biztos benne? Na és Ivanov? Vele mi történt?

- Természetesen előléptették. Az ellenség kormányának diszkreditálása érdekében végrehajtott briliáns manőverért. Ha kiderül” hogy a kormány bele is bukik, ki is tűntetik. Jelenleg Moszkvában vár újabb megbízatásra. Most jut eszembe: a holnapi sajtókonferenciáján szándékában áll megemlíteni a sógorát?

Grey hittelen óvatos lett. - Hát ezt meg honnan tudja?

Szuszlov nyugodtan nézett vissza rá. - A feletteseim mindent tudnak. Azt mondták, javasoljam önnek, hogy esetleg említse meg ezt a kapcsolatot a sajtókonferencián, Mr. Grey.

- Miért?

- Hogy megerősítse a pozícióját, Mr. Grey. Egy ilyen közeli kapcsolat a Nemes Ház tajpanjával errefelé sokkal nagyobb nyomatékot ad a szavainak.

- De ha róla tud, akkor azt is tudnia kell - mondta éles hangon Grey - hogy megállapodtam a nővéremmel: erről nem beszélünk. Ez családi ügy.

- Az államügyek elsőbbséget élveznek a családi ügyekkel szemben, Mr. Grey.

- Ki maga? - Grey hirtelen gyanakodni kezdett. - Ki maga voltaképpen?

- Valójában csak egy küldönc, Mr. Grey. - Szuszlov Grey vállára fektette két lapátkezét, és barátilag megszorította. - Tovaris, maga tudja, hogy ügyünk előremozdítása érdekében minden rendelkezésünkre álló eszközt fel kell használnunk. - Biztos vagyok benne, hogy a feletteseim csak a maga jövőjét tartják szem előtt. Egy ilyen szoros családi kapcsolat egy ilyen kapitalista családdal segítségére lesz a parlamentben. Nem? Ha majd jövőre maga és a Munkáspárt hatalomra kerül, szükségük lesz jó kapcsolatokkal rendelkező emberekre. Eh? Ahhoz, hogy a kabinetbe kerüljön, kapcsolatokra lesz szüksége. Különleges kapcsolatai révén ön lesz a Hongkong szakértő. Rettenetesen sokat tud nekünk segíteni Kína kordában tartásában, abban, hogy visszazökkentsük a helyes kerékvágásba, és hogy Hongkongot és a hongkongiakat oda tegyük, ahová valók - a pöcegödörbe. Eh?  

Grey kalapáló szívvel belegondolt. - Képesek lennénk eltörölni Hongkongot?

- De még mennyire. - Szuszlov elmosolyodott. Mosolya egyre szélesedett. - Nem kell aggódnia, magának nem kell magától semmit sem szólnia a tajpanról, nem kell megszegnie a nővérének adott szavát. Majd én elintézem, hogy föltegyenek önnek egy kérdést. Eh?

_____________________________

54.

23 óra 5 perc

_____________________________

Dunross egy hosszú konyakperrier-t kortyolgatva, a Mandarin Quance bárjában várta Brian Kokot. A bárt kizárólag férfiak látogathatták, és most csaknem üres volt. Brian Kok eddig még sose késett, most viszont igen.

Az ő mesterségében mindig közbejöhet valami rendkívüli esemény, gondolta Dunross. Adok neki még néhány percet.

Ezen az estén nem bánta, hogy várakoznia kell. Még bőven volt ideje eljutni Aberdeenbe, Négyujjú Vúhoz, Penn úton van Angliába, semmi sem sürgeti, hogy hazamenjen.

Jót fog tenni Pennek ez az utazás, gondolta. London, a színház, aztán az Avisyard kastély… Nagyszerű lesz ott. Hamarosan itt az ősz, - jönnek a csípős reggelek, mikor meglátszik a lehelet, jön a fajdszezon, aztán a karácsony. Vajon mit hoz idén, és hogyan fogok akkor, visszagondolni erre az időszakra, erre a nehéz időszakra? Rengeteg a probléma. A terv működik, de már recseg-ropog, minden rosszul megy, és nem én irányítom az eseményeket. Bartlett, Casey, Gornt, Négyujjú, Mata, Zsugori, Havergill, Johnjohn, Kirk, Crosse, Sinders, AMG, Riko… gyűlnek, mint lepkék a fényre. És most megint jött egy: Tiptop. Hiro Toda meg szombat helyett holnap érkezik.

Délután hosszasan beszélt japán barátjával és hajóépítő üzletfelével. Toda a részvénytőzsde és a Struan felől érdeklődött, nem angol stílusú közvetlenséggel, hanem célozgatva, udvarias japán módon.

De így is megkérdezte. Dunross kiérezte a szavak súlyát a sima, kissé amerikaias kiejtésű beszédből Toda két évet töltött a Harvardon, posztgraduális képzésén.

- Nem lesz itt a világon semmi baj, Hiro - mondta neki Dunross. - Ez csak egy átmeneti támadás. A tervek szerint átvesszük a hajót.

Átvesszük?

Át. Így vagy úgy. Linbar holnap elmegy Sydneybe, hogy megpróbálja új életre kelteni a Woolara üzletet, és újra tárgyalni a hajóbérlet dolgát. Nehéz ügy.

Gondolatai kivédhetetlenül visszakanyarodtak Jacqueshoz. Tényleg kommunista áruló lenne? És Jason Plumm meg Tuke? És R. Roger Crosse vagy Robert Armstrong? Nyilván egyikük sem, és nyilván Jacques sem! Az isten szerelmére, hisz szinte mióta az eszemet tudom, ismerem Jacques- ot… ismerem az egész deVille családot. Igaz, hogy Jacques adhatott Bartlettnek néhány információt a belső dolgainkról, de nem mindent. Ami a cég egészére vonatkozik, azt nem, azt csak a tajpan tudhatja. Vagyis Alastair, apa, én meg az öreg Sir Ross. Mind elképzelhetetlen. Az. Viszont valaki mégiscsak áruló, és az nem én vagyok. És aztán itt van a Szevrin…

Dunross körülnézett. A bár még mindig csaknem teljesen üres volt.

Kis, kellemes, kényelmesen berendezett helyiség volt, sötétzöld bőrszékekkel, régi, politúrozott tölgyfa asztalokkal. A falakon Quance festmények függtek: kivétel nélkül olajnyomatok. Számosnak az eredetijét a Nagy Ház hosszú galériáján lehetett látni, a többi legnagyobb részét a Blacs és a Vic, a Bank folyosóin. Egy- kettő mások tulajdonában volt. Dunross kényelmesen hátradőlt, élvezte, hogy saját múltjának darabjai veszik körül, védve érezte magát általuk. Közvetlenül a feje fölött egy csónaklakó haklo lány portréja függött, aki egy szőke, copfos kisfiút tartotta karjában. Quance a feltételezések szerint születésnapi ajándékul festette Dirk Struannak Mejmejről, és a lány karján ülő gyermek állítólag az ő fiuk, Duncan volt.

Dunross tekintete a helyiség másik oldalára vándorolt, ahol Dirknek és féltestvérének, Robbnak az arcképe mellett egy harmadik képet is lehetett látni, amely Jeff Cooperről, az amerikai kereskedőről, valamint a Peak és a part környéki tájról készült 1841-ben. Vajon mit szólna Dirk, ha ma látná az általa létrehozott művet? Gyarapszik, épül, megújul - még mindig a világ közepe, az ázsiai világé, amely az egyetlen világ.

- Még egyet, tajpan?

- Nem, köszönöm, Feng - felelt a kínai mixernek. - Csak egy Perrier-t kérek.

- Karnyújtásnyira tőle volt egy telefon. Tárcsázott. - Rendőrfőkapitányság - szólt egy női hang.

- Kok főfelügyelőt kérem.

- Egy pillanat, uram.

Várakozás közben megpróbált dűlőre jutni Jacques-kal kapcsolatban. Egyedül ezt nem tudom eldönteni, gondolta elkeseredetten, segítségre van szükségem. Ha elküldöm Franciaországba, hogy hozza haza Susanne-t meg Avrilt, azzal körülbelül egy hétre elszigetelem.

Esetleg beszélek Sinders-szel, ők talán már tudnak is róla. Jóságos ég. Ha AMG nem írja le azt az R-t, egyenesen Crosse-hoz megyek.

Lehet, hogy ő Arthur?  

Emlékezz csak Philbyre, aki a külügyben dolgozott, gondolta, felháborította, hogy egy angol férfi ilyen családi háttérrel, ilyen magas bizalmi pozícióban árulónak bizonyult. Na és az a másik kettő. Burgess és Maclean. Meg Blake. Mennyire hihetek AMG-nek? A szerencsétlen. Mennyire bízhatok meg Jamie Kirkben?  

- Szabad tudnom, kikeresi Kok főfelügyelő urat? - hallatszott a kagylóból egy férfi hangja.

- Mr. Dunross a Struantól.

– Egy pillanat türelmet kérek. – Rövid várakozás után egy másik férfi szólt bele, akinek hangját nyomban felismerte. - Jó estét, tajpan. Robert Armstrong vagyok. Ne haragudjon, de Briant most nem lehet elérni. Fontos?

- Nem. Csak megbeszéltük, hogy beülünk egy pohár valamire, és késik.

- Ezt nem is említette… Általában pontos. Mikor beszélték meg? - Délelőtt. Ő hívott el, hogy elmondja, mi történt John Chennel. Van már valami hír azokról a gazemberekről?

- Sajnos nincs. Briannek el kellett utaznia. Sürgős kiruccanás… tudja, hogy van az.

- Vagy úgy… persze. Ha beszél vele, mondja meg neki, hogy ha addig nem futnánk össze, vasárnap a hegyi versenyen találkozunk.

- Még mindig szándékában áll Tajvanra menni?  

- Igen. Bartlettel. Vasárnap. Kedden jövünk vissza, úgy hallom, mehetünk az ő gépével.

- Igen. Kérem, legyen rá gondja, hogy kedden visszajöjjön.

- Ha nem előbb.

- Tehetek valamit önért?

- Nem, Robert, köszönöm.

- Tajpan… Volt egy… - hm… megint volt egy nagyon kínos esetünk itt, Hongkongon. Nem akarom idegesíteni, de nem ártana, ha holnapig, amíg nem találkozik Sindersszel, egy kissé körültekintőbb lenne a szokottnál, Eh?

- Persze. Brian is ezt mondta. És Roger is. Köszönöm, Robert. Jó éjszakát. - Dunross letette. El is feledkezett már róla, hogy a KO egyik embere állandóan követi. Ez nyilván jobban érti a dolgát, minta többi. Észre se vettem, Mit csináljak vele? Nem hiszem, hogy Négyujjú Vu örülne neki.

- Egy perc és itt vagyok- mondta.

- Igen, tajpan. - bólintott a mixer.

Dunross kiment, elsétált a férfi mosdóhoz, észrevétlenül figyelte a környezetét. Senki sem követte. Miután végzett, átment a zajos, zsúfolt társalgóba, lement a főlépcsőn az előcsarnok újságos kioszkjához, vett egy esti lapot. Nagy volt a nyüzsgés mindenütt. Visszafelé jövet észrevett egy törékeny termetű, szemüveges kínait, aki az előcsarnok egyik foteljében ült és egy képeslapot tartott a kezében, de a tekintetével őt követte. Némi tétovázás után visszafordult… a szemek követték. Elégedetten indult el fölfelé az emberekkel teli lépcsőn. - Ó, jó estét Marlowe - mondta. Csaknem beleütközött.

- Á, üdvözlöm, tajpan. - köszönt Marlowe.

- Dunross nyomban észrevette arcán a kimerültséget. - Mi van? - kérdezte, azonnal érzékelve a bajt. Félrehúzódtak az áramlat elől.

- Semmi… a világon semmi.

- Valami csak van. - Dunross barátságosan elmosolyodott. Peter Marlowe csak némi habozás után válaszolt. - Van… Fleur. - Elmondta, mi történt…

Dunrosst aggodalom fogta el. - Az öreg Tooley kitűnő orvos, úgyhogy a dolognak ez a része rendben van. - Elmesélte Marlowe-nak, hogyan tömte tele őt, Bartlettet meg Caseyt antibiotikumokkal. - És maga? Jól érzi magát?

- Igen, csak időnként rohannom kell. De kábé egy hónapig nem érdemes izgulni. - Marlowe elmondta, mit mondott neki Tooley doktor a májgyulladásról. – Nem is magam miatt aggódom, hanem Fleur meg a magzat miatt, az idegesít.

- Ámájuk van?

- Van, persze. A szálloda is csodálatos, az inasok a lelküket is kiteszik.

- Volna ideje meginni valamit?

- Nem, nincs, köszönöm, jobb lesz, ha hazamegyek. Az áma… Nincs hely a számára, úgyhogy csak addig van ott, amíg vigyáz a gyerekekre. És hazafelé menet még szeretnék bekukkantani a szanatóriumba, hogy megnézzem, minden rendben van-e.

- Hát akkor majd valamikor máskor. Kérem, adja át a feleségének a jókívánságaimat. Hogy megy az anyaggyűjtés?

- Jól, köszönöm.

- Hány újabb csontvázra bukkant a hongkongi szekrényekben?

- Sokra. De csupa szép darabra. - Peter Marlowe halványan elmosolyodott. - Óriási figura volt ez a Dirk Struan. Mindenki azt mondja, maga is az, és mindenki reméli, hogy legyűri Gorntot, és megint maga győz.

Dunross ránézett, szimpatikusnak találta. - Megengedne egy-két kérdést Changival kapcsolatban? Látta, hogy a fiatalon megöregedett, gyűrött, nyúzott arcon árnyék suhan át.

- Az attól függ...

- Robin Grey azt állította, hogy maga feketézett a táborban. Egy amerikaival együtt. Egy tizedessel.

Peter Marlowe hosszú ideig mozdulatlan arccal hallgatott. - Én kereskedtem, Mr. Dunross, egészen pontosan egy barátom tolmácsa voltam. Ő volt a kereskedő. Egy amerikai tizedes. Megmentette az életemet és a barátaim életét. Négyen voltunk: egy őrnagy, egy repülőezredes, egy gumiültetvényes meg én. Több tucat más embert is megmentett. Kingnek hívták, Királynak és Király is volt, bizonyos értelemben, Changi királya. – Marlowe megint halványan elmosolyodott. - A japán törvény tiltotta a kereskedést - és a tábor törvénye is.

- Japánt mond, nem japcsit. Ez érdekes - mondta nyomban Dunross. - A changi borzalmak után sem veti meg őket?  

Peter Marlowe egy pillanatra eltűnődött, aztán megrázta a fejét. - Én nem vetek meg senkit. Még Greyt sem. Az én teljes fizikai és szellemi energiámat leköti, hogy örülök az életben maradásomnak. Jó éjszakát! - Fordult, hogy menjen.

- Csak még egy pillanatra, Marlowe - mondta gyorsan Dunross, hirtelen döntésre jutva. - Volna kedve szombaton megnézni a derbit? Az én páholyomból. Lesz ott néhány érdekes ember… Ha Hongkongról gyűjt anyagot, miért ne tenné kellemes körülmények között. Eh?  

- Köszönöm. Nagyon köszönöm, de Donald McBride már meghívott. De azért ha tehetem, szívesen átnéznék egy pohárkára. A könyvről van valami jó híre?

- Tessék?

- A Struan történetéről szóló könyvről… megígérte, hogy elolvashatom.

- Ja igen, persze. Most gépelik át - mondta Dunross. - A jelek szerint csak egyetlen példány van belőle. Még egy kis türelmét kérem.

- Persze, köszönöm.

- Fleurnek jobbulást! - Dunross a távozó író után nézett. Örült, hogy Marlowe érzékeli a kereskedés és a feketézés közötti különbséget. Pillantása a KO-s kínaira esett, aki a képeslap fölött még mindig őt figyelte. Lassan, látszólag gondolatokba merülve ballagott vissza a bárba. A pulthoz érve gyorsan odaszólt a mixernek. - Feng! Van odalent egy lerázhatatlan újságíró, akivel nem szeretnék találkozni.

A mixer nyomban felhajtotta a pult felnyitható tetejét. - Parancsoljon tajpan - mondta mosolyogva, egy pillanatig se hitte el a kifogást. Vendégei gyakran vették igénybe a pult mögötti személyzeti kijáratot. Mivel nőt nem engedtek be a bárba, általában egy nő várta őket odakint, akit el akartak kerülni. De vajon miféle szajhát akar a tajpan elkerülni? nézett tűnődve a mixer Dunross után, aki gavalléros borravalót nyomva a kezébe, kisietett.

A mellékutcára kilépve, Dunross fogott egy taxit, beült, lehúzódott a hátsó ülésre.

- Aberdeenbe - mondta, és kantoni dialektusban megadta a pontos útirányt.

- Ajíjje, tajpan, mint a nyíl - mondta nyomban a sofőr, akit felderített, hogy felismerte Dunrosst, - Megkérdezhetem, mi lesz szombaton? Lesz eső vagy nem lesz eső?

- Nem lesz, az összes istenekre.

- Ííííí, és ki nyer az ötödikben?

- Az istenek még nem súgták meg nekem, se azok a mocskos főtigrisek, akik megvesztegetik a zsokékat, megetetik a lovakat, hogy becsapják a becsületesen játszó becsületes embereket. De Nemes Csillag meg fogja próbálni.

- Minden megcicerézett gebe meg fogja próbálni - húzta el a száját a taxis - de vajon kit választanak az istenek, és a Boldogság-völgyi pálya főtigrisei? Mi a véleménye Kalauzhalról?

- Jó kis csődör.  

- És Karamell Leányka? Bankár Kwangra ugyancsak ráférne egy kis szerencse.  

- Rá. A Leányka is jó.

- Még lejjebb fognak menni a részvények, tajpan?

- Igen, de pénteken háromnegyed háromkor vegyen Nemes Házat.

- Mennyiért?

- Használd a fejed, tiszteletre méltó testvér. Hát ki vagyok én? Az öreg Vak Tung?

Orlanda és Bartlett egymáshoz simulva, egész testükkel érzékelve egymás testét táncolt az éjszakai mulató félhomályában. Lágy, érzéki zene szólt, kellemes ritmusú, egy filippínó zenekar játszott. A fényűző, tágas, sok tükörtől csillogó helyiségben rejtett világítás szolgáltatta a fényt, amely a diszkrét bokszokba alig jutott el: az alacsony asztalok körül alacsony fotelok álltak, a szmokingos pincérek ceruzalámpái megannyi szentjánosbogárként villogtak. Színes estélyi ruhás lányok ültek egy csoportban, csevegtek, nézték a néhány táncolót. Időről időre egyenként vagy párosával odaültek egy-egy férfihoz, vagy férfitársasághoz, nevetgéltek, társalogtak, iddogáltak velük, aztán egy negyedóra elteltével továbbálltak. Mozgásukat finoman összehangolta az örökké éber mama- szan és személyzete. Az itteni mama-szan egy ötven körüli, karcsú, vonzó, elegáns és diszkrét sanghaji nő volt. Hat nyelven beszélt, és a tulajdonos előtt ő felelt a lányokért. Tőle függött az üzlet sikere vagy kudarca. A lányok mindenben engedelmeskedtek neki. A kidobóemberek és a pincérek szintén. Ő volt a középpont, a birodalom királynője, és mint ilyen előtt, hétrét görnyedtek.  

Ritkán fordult elő, hogy egy férfi nőt hozott ide magával, noha ezt sem nézték rossz szemmel - feltéve, ha a borravaló elég tekintélyes és az italfogyasztás folyamatos volt. Kolónia szerte több tucat ilyen éjszakai örömtanya működött, köztük néhány zártkörű is, de a legtöbb tárva-nyitva állt mindenki: turisták, látogatók vagy hongkongi janok előtt. Mindegyikben bőven akadtak mindenféle fajú táncpartnerek. Ha megfizették őket, odaültek az emberhez csevegni, nevetni vagy éppen hallgatni. Az árak változók voltak, változott a minőség is, attól függően, hová tért be az ember, csupán a cél volt mindig ugyanaz. A vendég számára a szórakozás. A cég számára a pénz.

Linc Bartlett és Orlanda Ramos még közelebb simult egymáshoz, inkább csak ringatóztak, mint táncoltak, a lány puhán Bartlett mellére hajtotta a fejet. Egyik könnyű kezét Bartlett vállán nyugtatta, a másikat Bartlett a kezében tartotta, hűvösnek érezte a tenyerében. Másik karjával szinte teljesen átölelte a lányt, tenyere a derekára simult. Orlanda ágyékának mélyén érzékelte a férfitest melegségét, ujjaival szinte szórakozottan simogatni kezdte Bartlett tarkóját, s a zene hatására még egy kicsit szorosabban tapadt hozzá. Lába tökéletesen követte Bartlett mozgását, a teste szintén. Egy perc múltán érezte, hogy a férfi ágyéka moccan, megmerevszik.

Milyen legyek hozzá ma este? tűnődött álmatagon. Eddig nagyon kellemesen érezte magát. Megtegyem, vagy ne tegyem? Jaj, mennyire szeretném…

A teste mintha külön életet élt volna, még szorosabban simult Bartletthez, enyhén homorítva, ágyékát előre nyomva. Hőhullám söpört végig rajta: Sok ez a hőség, gondolta. Nagy erőfeszítéssel visszahúzódott. Bartlett érezte, hogy eltávolodik. Keze még ott volt a lány derekán, tenyere alatt nem érzett semmiféle fehérneműt, csak a lány testét. Ritkaság. Csak a puszta test a síkos sifon alatt… és micsoda forróság! Jézusom!

- Üljünk le egy percre - mondta rekedtes hangon a lány. - Majd ha a szám véget ér - dünnyögte Bartlett.

- Ne, Linc, ne… Már nem érzem a lábam. – Orlanda mindkét karját Bartlett nyakába fonta és kissé hátrahajolt, még mindig hozzásimult, de már kissé ráakaszkodva. Szélesen mosolygott. - Mindjárt összecsuklom. Ugye ezt nem akarja?  

- Úgyse hagynám - mosolygott vissza rá Bartlett. - Kizárt eset.

- Kérem…

- Ugye nem akarja, hogy akkor meg én essem össze?

Orlanda kacagott, kacagása felizgatta Bartlettet. Jézusom, gondolta, fékezzünk, ez a lány egészen beindított.

Egy percig még táncoltak, de már nem tapadtak össze, és ez kissé lehűtötte Bartlettet. Visszamentek az asztalukhoz, leültek a szófára, még mindig érezték egymás közelségét. A lábuk összeért.

- Ugyanazt, uram? - kérdezte a szmokingos pincér.

- Nekem ne, Linc - mondta Orlanda, Legszívesebben jól leszidta volna a pincért, amiért ilyen otromba: még nem itták meg az italukat. - Még egy mentalikőrt? - kérdezte Bartlett.

- Ne, igazán, köszönöm. De maga azért csak igyon. – A pincér eltűnt. Bartlett szívesebben ivott volna sört, de nem akarta, hogy érződjön a leheletén, és még ennyire sem akarta elrontani az utóízét annak az ételnek, amelynél finomabbat még sohasem evett. A főtt tészta csodálatos volt, a borjúhús porhanyós és zamatos, a citromos bormártás ínycsiklandó, a saláta tökéletes. Aztán jött a zabaglione, ott előtte összekeverve, tojás, Marsala és csoda. És mindeközben Orlanda állandó kisugárzása, leheletnyi parfümje.

 - Évek óta nem volt ilyen kellemes estém.

Orlanda eltúlzott ünnepélyességgel emelte poharát. - Igyunk arra, hogy még sok ilyenben legyen része - mondta. Igen, legyen, de majd csak azután, hogy összeházasodtunk, vagy legalább jegyet váltottunk. Te túlságosan szenvedélyes vagy, Linc Bartlett, túlságosan rám hangolódtál, túl erős vagy. - Úgy örülök, hogy jól érzi magát. Én is élvezem. De még mennyire élvezem! - Egy konzumlány suhant el mellettük, mélyen kivágott ruhában, Orlanda észrevette, hogy Bartlett tekintete rávetül. A lány bájos volt, húszéves se lehetett, egy csapat lármás japán üzletemberhez ült oda, akik számos lány társaságában egy sarokasztalt foglaltak el. Ahogy leült, egy lány nyomban felállt, kimentette magát, és elment: Orlanda Bartlettet figyelte, mint nézi őket. Most már kristálytiszta volta feje.

- Ezek pénzért csinálják? csúszott ki Bartlett száján.

 - A párnázást?

Bartlett szíve kihagyott egy ütemet, visszakapta a tekintetét - koncentrált. - Igen, azt hiszem, ez járt a fejemben - mondta óvatosan.

- A válasz: igen is, meg nem is. - Orlanda szelíden mosolygott, puha volt a hangja. - Mint Ázsiában a legtöbb dolog, Linc. Valójában soha semmi teljesen "igen" vagy "nem". Mindig talán. Függ a konzumlány készségétől. Függ a férfitól, a pénztől, és hogy mennyi adóssága van a lánynak. - Orlanda mosolya dévajjá változott. - Talán csak be kellene állítanom magát a megfelelő irányba, aztán rajta! Bár nem hiszem, hogy rá lenne szorulva… Biztos megszédít minden csinos lányt egy ilyen nagy, erős férfi, mint te, hallod-e?  

- Ugyan már, Orlanda! - nevetett Bartlett Orlanda konyhaangolságot imitáló kiejtésén.

- Láttam, hogy észrevette azt a lányt. Nem vetem a szemére, elég bájos - mondta Orlanda. Irigyelte a lány fiatalságát, de az életét nem.

- Hogy értsem azt, amit az előbb az adósságról mondott?

- Amikor egy lány belép ide dolgozni, csinosnak kell lennie. A ruhák drágák, a fodrász drága, a harisnyák, a kozmetikumok, minden drága, így aztán a mama-szan, vagyis az a nő, aki gondoskodik a lányokról, vagy a bár tulajdonosa, ad annyi előleget a lánynak, amennyiből megvehet magának minden szükséges holmit. Kezdetben persze minden lány fiatal és könnyelmű, friss, mint a hajnalban szakajtott rózsa, ezért aztán csak vásárolnak, vásárolnak - de ezt egyszer vissza kell fizetni. Kezdetben legtöbbjüknek önmagán kívül semmije sincsen - hacsak nem egy másik mulatóból jöttek át. A lányok váltogatják a mulatókat, Linc, persze csak azt követőleg, hogy rendezték az adósságaikat. Előfordul, hogy a következő tulajdonos fizeti ki helyettük, hogy átcsábítsa a lányt és a rajongóit. Sok lány nagyon népszerű, keresik őket. Egy lány számára elég kifizetődő lehet, ha tud táncolni, társalogni és beszél néhány nyelvet.

- Ezek szerint komolyak az adósságaik.

- Állandóak. Minél tovább csinálják, annál nehezebb szépnek maradniuk, annál többe kerül. A kamat a legjobb esetben is legalább húsz százalék. Az első hónapokban elég sokat keresnek, elég sokat is tudnak visszafizetni, de sohasem eleget. - Orlanda arcán árnyék suhant át. - A kamat halmozódik, az adósság szintén. Nem minden tulajdonos türelmes. Így aztán a lánynak más bevételi forrásokat is kell keresnie. Megesik, hogy kénytelen uzsoráshoz fordulni, hogy ki tudja fizetni a gazdáját. Elkerülhetetlenül segítséget keres. Aztán egyik este a mama-szan mutat neki egy férfit. - Az az ember hajlandó volna kiváltani - mondja.

- Mit jelent az, hogy kiváltani?

- Ó, az egy régi szokás az itteni mulatókban. Nyitásra, mondjuk este nyolcra minden lánynak pontosan meg kell jelennie, netten, kicsinosítva. Hajnali egyig kell maradniuk, különben büntetést fizettetnek velük. És megbüntetik őket, ha közömbösek, ha késnek, ha nem elég csinosak, ha nem elég jó a frizurájuk, hanem elég kedvesek a vendégekhez. Ha egy férfi azt akarja, hogy egy lány csak vele foglalkozzon, el akarja vinni vacsorára vagy bármire - sokan egyszerre két lányt is visznek egy-egy vacsorára, hogy imponáljanak a barátaiknak - kiváltja a lányt a mulatótól, fizet bizonyos összeget a mulatónak, ennek a nagysága attól függ, mennyi idővel a zárás előtt akarja elvinni a lányt, hogy a lány ebből mennyit kap, azt nem tudom, azt hiszem, harminc százalékot, de amit ezeken a kiruccanásokon keres, az mind az övé, kivéve azt az esetet, ha elmenetele előtt a mama-szan alkuszik helyette. Ezért a cég díjazást kap.

- És mindig pénzért?

- Ez arc kérdése, Linc. Ebben a mulatóban - és ez egyébként az egyik legjobb, egy lány kiváltása körülbelül nyolcvan hongkongiba, azaz körülbelül tizenhat amerikai dollárba kerül óránként.

- Nem sok - mondta szórakozottan Bartlett.

- Nem sok egy milliomosnak, drágám. Errefelé viszont nyolcvan hongkongi dollárnak egy egész család számára egy hétre elégnek kell lennie - mondta Orlanda.

Bartlett csak nézte, csodálta, kívánta, nagyon örült, hogy nem kell kiváltania. A fenébe is, az borzalmas volna. Vagy nem is? ... úgy elég volna hozzá néhány dollár, aztán nyomás az ágyba, és agyő. Ezt akarom?

- Tessék?  

- Csak eltűnődtem, milyen keserves életük lehet ezeknek a lányoknak.

- Ó, azért az nem keserves, korántsem az - mondta Orlanda azzal a mérhetetlen ártatlansággal, ami Bartlettet úgy levette a lábáról. - Minden bizonnyal ez életük legszebb időszaka, az pedig egészen biztos, hogy életükben most van rajtuk először szép ruha, először hízelegnek nekik, először keresik őket. Ugyan miféle munkát kaphatna egy lány, ha nincs magas iskolai végzettsége? Ha szerencséje van, lehet belőle titkárnő, vagy felveszik egy üzembe, ahol tíz-tizenkét órát dolgozik napi tíz hongkongi dollárért. - El kellene mennie egyszer egy ilyen helyre, Linc, megnézni, milyen körülmények között dolgoznak. Én elviszem magát. Eljön? Ha látja, hogyan dolgoznak itt az emberek, jobban megérti az itt élőket. Szívesen kalauzolom. Most, hogy itt akar maradni nálunk, mindent meg kell ismernie, meg kell tapasztalnia, Linc. Nem: ezek a lányok szerencsésnek tartják önmagukat. Legalább van egy rövid szakasza az életüknek, amikor jól élnek, jókat esznek, és sokat nevetnek.

- Na és a könnyek?

- Igen, az is benne van. De a sírás egy lány számára szinte természetes.

- De nem a maga számára.

Orlanda sóhajtott, és Bartlett karjára tette a kezét. - Nekem is volt részem benne. De ha maga itt van, minden könnycseppet elfelejtek. - A hirtelen kirobbanó nevetésre odakapták a fejüket. A négy japán üzletembert hat lány fogta közbe, az asztaluk roskadásig volt italokkal, és még továbbiak érkeztek. - Én olyan boldog vagyok, hogy nem kell kiszolgálnom a japánokat - mondta egyszerűen Orlanda. Áldom érte a zsoszomat. De ők a legjobb kuncsaftok, Linc, sokkal többet költenek, mint bármely más turista. Még a sanghajiaknál is jobban szórják a pénzt, ezért aztán, bár mindenki utálja őket és ezt ők is tudják, mindenütt a legjobb kiszolgálásban van részük. Én úgy veszem észre, nem érdekli őket, hogy a pénzükért csak hazugságot kapnak. Talán ezt is tudják… csak okosak, nagyon okosak. Annyi bizonyos, hogy egészen másképp viszonyulnak a párnázáshoz meg az éjszaka hölgyeihez, mint mások. - Újabb nevetés harsant. - A kínaiak mandarin nyelvjárásban lang sjin gou fei-nek nevezik őket, ami betű szerint annyit tesz: „farkasszív, kutyatüdö”, azaz lelkiismeretlen ember.

Bartlett a homlokát ráncolta. – Ennek semmi értelme.

- Dehogy nincs! Tudja, arról van szó, hogy a kínaiak mindenféle hal, szárnyas és négylábú minden részét megfőzik és megeszik, csak a farkas szívét és a kutya tüdejét nem. Csak ezt a kettőt nem lehet ízesíteni. Bármit tesz is velük az ember, büdösek maradnak. - Orlanda a másik asztal felé nézett. - A kínaiak szemében a japánok lang sjin gou fei. Akárcsak a pénz. A pénznek sincs lelkiismerete: - Furcsán elmosolyodott, és ivott egy kis likőrt. - Manapság sok mama-szan és bártulajdonos előleget ad a lányoknak, hogy japánul tanulhassanak. A szórakoztatáshoz nyilvánvalóan kommunikálni kell, nem?

Újabb lánycsapat lépdelt el mellettük, Orlanda látta, hogy megnézik Bartlettet, aztán elgondolkodó tekintettel őt is, és elfordítják a szemüket. Tudta, hogy lenézik, mert eurázsiai, és mert egy kuaj lo vendég társaságában van. A lányok odaültek egy asztaltársasághoz.

A mulató kezdett megtelni.

- Melyikhez volna kedve?

- Tessék?

Orlanda kacagott Bartlett meghökkenésén. - Ugyan már, Linc Bartlett, láttam, hogyan legeltette a szemét…

- Hagyja ezt, Orlanda - feszengett Bartlett, hirtelen némi éle lett a hangjának. - Egy ilyen helyen kénytelen észrevenni az ember.

- Hát persze… Épp ezért ajánlottam ezt a helyet - vágta rá Orlanda, már mosolyra is húzta a szájat, roppant gyorsak voltak a reakciói. Megint megérintette Bartlettet, kezet gyengéden a térdére fektette: - Épp azért választottam ezt a helyet, hogy kedvére legeltethesse a szemét, - Pattintott. A teremfőnök nyomban ott termett, udvariasan letérdelt alacsony asztaluk mellé. - Add ide a kártyádat! - szólt rá Orlanda parancsolóan, csaknem rosszul lett a tökéletesen palástolt balsejtelemtől.

A férfi nyomban elővett a zsebéből egy kis színlapnak látszó lapot. - Add ide a zseblámpádat. Majd szólok, ha szükségem lesz rád. A férfi elment. Orlanda mint valami összeesküvő, közelebb húzódott Bartletthez. A lábuk összeért. Bartlett fél karral átölelte. Orlanda a színlap felé fordította a zseblámpa fényét. Fényképek voltak rajta, húsz- harminc lány arcképe. Mindegyik alatt kínai piktogramok sorjáztak. - Valószínűleg nincs itt minden lány ma este, de ha lát egy olyat, amelyik tetszik, idehozatjuk.

- Bartlett meglepetten nézett. - Komolyan beszél?  

- Véresen komolyan, Linc. Nem kell idegeskednie, ha megtetszik magának, és már beszélt vele, én majd alkuszom maga helyett.

- De nekem nem ezek kellenek, hanem maga.

- Igen, tudom, drágám, és… Még ma este legyen irántam türelemmel. Nagyon kérem. Hadd játsszunk egy kicsit, hadd tervezzem meg én ezt az estéjét.

- Jézusom, maga aztán furcsa egy lány!

- Maga pedig a legcsodálatosabb férfi az életemben, és szeretném, ha ma este olyan jól érezné magát, amennyire csak lehet. Magamat most, bármennyire is szeretném, nem adhatom magának.

Keressünk hát egy átmeneti helyettest. Mit szól hozzá?  

Bartlett még mindig csak nézett. Fölhajtotta az italát, de nem érezte az ízét. Valahonnan, a semmiből egy másik pohár jelent meg előtte. Annak is megitta a felét.

Orlanda tisztában volt vele, mekkora kockázatot vállal, de úgy érezte, akárhogyan is, de szorosabban kell magához kötni Bartlettet. Ha Bartlett elfogadja az ajánlatát, adósa lesz egy izgalmas éjszakával, egy olyan éjszakával, amilyet, ha ezer évig él is, se Casey, se egyetlen más - kuaj lo nő nem kínál neki soha. Ha elutasítja, akkor is hálás lesz neki a nagylelkűségéért. - Linc, ez itt Ázsia. A szexet itt nem terheli a szokásos angolszász hűhó és bűntudat. Ugyanolyan élvezetnek számít, mint a jó étel vagy a jó bor. Mit jelent egy férfi számára, egy igazi férfi számára egy éjszaka, amit egy ilyen gyönyörlánnyal tölt? Egy kellemes érzést. Egy emléket. Semmi többet. Mi köze ennek a szerelemhez, az igazi szerelemhez? Semmi. Én nem egy éjszakára való vagyok, engem nem lehet kibérelni. Éreztem a jangját… Ne, Linc, nagyon: kérem - mondta gyorsan, látva, hogy Bartlett közbe akar szólni. - A jinnel és a janggal kapcsolatos dolgokban nem szabad hazudni vagy féligazságokat mondani, az mindent tönkretehet. Éreztem magát, és élveztem azt az érzést. Maga nem érzett engem? Maga erős, férfi, jang, én meg nő vagyok, jin, és mikor szól az a lágy zene… Ó, Linc…! - Orlanda belekarolt Bartlettben, és esdeklőn nézett föl rá. - Könyörgök magának, hagyja a csudába ezt az angol-amerikai badarságot. Ez itt Ázsia… és én szeretnék magának mindent megadni, amit nő csak adhat.

- Jézusom. Komolyan gondolja?

- Persze. A Madonnára, szeretnék magának megadni mindent, amit egy nőben szeretne megtalálni - mondta Orlanda. - Mindent. És megesküszöm arra is, hogy mikor majd megöregszem, és már nem kíván engem, én segíteni fogok magának, hogy az életének az a része is örömteli legyen, nyílt és szabad. És mindössze annyit kérek érte, hogy tajtaj lehessek, részese az életének. - Orlanda könnyedén megcsókolta Bartlettet. És észrevette, hogy hirtelen megváltozott. Látta szemében a tisztelettel vegyes bámulatot és a kiszolgáltatottságot, és tudta, hogy győzött: Majd kibújt a bőréből. Ó, Quillan, te zseni vagy! szerette volna kiabálni. Nem hittem, sose hittem volna, hogy ilyen fényesen beválik a tanácsod, valójában sose hittem, hogy ennyire bölcs vagy. Köszönöm, köszönöm neked!

Az arca azonban semmit sem mutatott mindebből. Türelmesen, mozdulatlanul várt.

- Mi az” hogy tajtaj? - kérdezte rekedtesen Bartlett.  

A tajtaj azt jelenti: a legmagasztosabb legmagasztosabbja. Ősi kínai szokás szerint az asszony az otthonában a legmagasztosabb mindenható.

- Hogy része vagyok az életének - felelt halkan Orlanda, egész lénye óvatosságra intette.

Aztán megint csak várt, Bartlett lehajolt hozzá, ajka könnyedén súrolta az ajkát. De ez a csók most más volt, és Orlanda tudta, hogy, kapcsolatuk ettől kezdve más pályán halad. Hirtelen nagyon izgatott lett. Megtörte a varázst. - Na - mondta, mintegy nyafogó gyerek - melyiket választja, Mr. Linc Bartlett?

- Magát.

- Én pedig magát: Addig viszont el kell döntenünk, melyiket választja ezek közül. Ha itt nem talál kedvére valót, átmehetünk egy másik bárba is. - Orlanda szándékoltan tárgyilagos hangon beszélt. - Mit szólna, mondjuk ehhez? - A lány szemrevaló volt, ugyanaz, akit Bartlett az imént úgy megnézett. Orlanda már eldöntötte, hogy nem ő lesz a választott, és azt is, hogy ő kit részesítene előnyben, de, most már teljesen biztos volt önmagában. Szegény fiúnak is joga van a véleménynyilvánításra, gondolta elégedetten. Jaj, tökéletes feleséged leszek! - Itt az áll róla, hogy a neve Lilly Tee, minden lány a művésznevén szerepel, amit maga választ. Húszéves, sanghaji, beszéli a sanghaji és a kantoni dialektust, a hobbija a tánc, a csónakázás és a… Orlanda összehúzott szemmel próbálta kihüvelyezni a parányi piktogramokat. Bartlett nyakának kecses ívét nézte -… a túrázás. Na, mit szól hozzá? 

Bartlett a képre nézett. - Nézze, Orlanda, én már évek óta nem voltam kurvával, a hadsereg óta. Sose voltam oda értük…

- Tökéletesen megértem, és igaza is van - felelte türelmetlenül Orlanda - de ezek nem kurvák, legalábbis nem a szó amerikai értelmében. Velük kapcsolatban nincs semmi közönséges vagy titkolni való, és abban sincs, amit javasolok. Ezek a lányok gyönyörhölgyek, akik esetleg felajánlják maguknak az ifjúságukat, ami nagyon komoly érték, maga pedig cserébe némi pénzt ad nekik, aminek szinte semmi értéke. Tisztességes csere, amelyben mindkét fél arcot ad és arcot kap. Magának például előre kell tudnia, mennyit adjon a lánynak, és sosem szabad a kezébe nyomni a pénzt, bele kell tenni a retiküljébe. Ez fontos. Nekem meg az a fontos, hogy az első ilyen találkozója tökéletesen sikerüljön. Kötelességem védeni az arcát is, és…

- Na de Orlanda… 

- Komolyan beszélek, Linc Ennek a választásnak, ennek a kis ajándéknak, amit én adok magának, semmi köze a kettőnk kapcsolatához. Ami velünk történik, az zsosz. Számomra egész egyszerűen fontos, hogy maga élvezze az életet, hogy megismerje Ázsiát, hogy igazán megismerje, nem olyannak, amilyennek az amerikaiak képzelik. Nagyon kérem…

Bartlett most már teljesen elbizonytalanodott: sehol sem találta szokásos kapaszkodóit, nem tudott mire támaszkodni ezzel az asszonnyal szemben, aki egyszerre elbűvölte és képesztette el. Megrészegült a melegségétől, a gyöngédségétől. Egész lényével hitt neki.

Aztán hirtelen felvillant benne egy emlék, és egész belseje felordított: vigyázz! Eufóriája elillant. E pillanatban jutott eszébe, kinek említette, hogy mennyire szeréti az olasz konyhát. Gorntnak. Gorntnak, két napja. Arról mesélt neki, hogy annál finomabbat még nem evett életében. Olasz vacsora, sörrel, Gornt. Jézusom. Ezek összejátszanak.

De nem, ez nem lehet. Biztos Orlandának is meséltem. Meséltem?

Keresgélt az emlékezetében, de nem emlékezett pontosan, egész lénye belerázkódott a dologba, de ott látta maga előtt Orlandát: várta a válaszát, mosolyogva, szeretettel nézett rá. Gornt és Orlanda? Nem igaz, hogy egy követ fújnak! Ki van zárva! De akkor is: légy óvatos. Szinte semmit sem tudsz erről a lányról, úgyhogy légy óvatos, az ég szerelmére, hálóba kerültél, ennek a nőnek a hálójába. Vajon ez a háló Gornt hálója is?  

Tedd próbára, piszkálta a benne lévő kisördög. Tedd próbára.

Ha komolyan gondolja, amit mond, akkor ez a nő egy más eset, egy marslakó, vagy legalábbis ugyanolyan ritka. Nekem pedig döntenem kell: csak az ő feltételeivel kaphatom meg.

Tedd próbára, amíg teheted… nincs vesztenivalód. - Tessék? - kérdezte Orlanda, érzékelve a változást.

- Csak elgondolkodtam azon, amit mondott, Orlanda. Most rögtön válasszak?  

_____________________________

55.

23 óra 35 perc

_____________________________

Szuszlov a Sinclair Towers 32 alatti titkos lakás félhomályában üldögélt. A Greyvel történt találkozása miatt ide tette át az Arthurral való találkozás színhelyét.

Iszogatott. A kéznyújtásnyira lévő dohányzóasztalon egy üveg vodka, két pohár és egy telefon állt. A szíve súlyosakat ütött, mint mindig, illegális találkozóra várva. Vajon megszokom-e valaha is? tűnődött. Nem. Ma este eddig minden jól ment, mégis fáradt vagyok. Grey most már be van programozva. A szerencsétlen hülyéje… hogy hajtja a gyűlölet, az irigység meg a féltékenység! A központnak még óvatosabbnak kell lennie a BCP vele kapcsolatban álló vezetőségével - túlságosan labilis a trend. És labilis Travkin, a valamikori herceg, a mostani nulla is. Meg Jacques deVille, ez a fűhőz-fához kapkodó balfácán... meg az összes többi.

Mindegy. Minden remekül megy. Holnapra, Sinders érkezésére minden elő van készítve. Összerázkódott. Nem szeretném, ha ezek kapnának el. Az MI-6 veszélyes, elkötelezett, fanatikusan harcol ellenünk. Olyanok, mint a CIA, de sokkal rosszabbak. Ha a CIA-nek és az MI- 6-nak sikerül keresztülvinnie a tervét, az Anubist, és Japán, Kína, Anglia, Kanada és Amerika összefog, Oroszország anyácskának örökre befellegzett. Hej, hazám, édes hazám… ! Hogy hiányzik Grúzia, a gyönyörű, kedves, zöldellő Grúzia!

Gyermekkorának dalai, grúz népdalok tolultak föl benne, s ragadták vissza a múltba. Visszagondolt a most oly távoli szépségekre, s kitörölt egy könnycseppet a szeméből. Sebaj, nemsokára úgyis szabadságra megyek. És akkor hazamegyek. És a fiam ugyanakkor jön haza szabadságra Washingtonból fiatal feleségével és csecsemő fiukkal, akit az asszony oly okosan Amerikában szült meg. Nem lesz gond számára az útlevél. Ő már a negyedik nemzedék lesz a szolgálatban: Haladunk.

Kezdte nyomasztani a sötétség. Arthur kérésére, a nagyobb biztonság kedvéért összehúzta a függönyöket és becsukta az ablakot, bár különben sem lehetett volna belátni. A lakásban volt légkondicionáló, de Arthur kérésére ezt sem kapcsolta be, mint ahogy a világítást sem. Az is okos húzás volt, hogy Finnéktől még Grey előtt jöjjön el, mert nem lehetett tudni, nem kellett-e változtatni a terven, és akkor a KO mégiscsak ráállított valakit. Crosse ugyan előzőleg közölte vele, hogy ma este senki sem fogja szemmel tartani, holnap azonban egy másik embert bíznak meg a követésével.

Fogott egy taxit, az Aranykompnál kilépett esti lapokért, részeg dülöngélést színlelt, hátha figyelik, aztán a Rose Courthoz hajtatott, bement Clinkerhez, átjött az alagúton, és már itt is volt. A Rose Court előtt ott állt a különleges osztály egyik embere. Lehet, hogy most is ott van, gondolta Szuszlov. Nem számít.

Megcsörrent a telefon. Gondosan le volt tompítva ugyan a hangja, Szuszlov mégis összerezzent. Három kicsöngés, aztán csend. Kissé felgyorsult á szívverése. Arthur hamarosan itt lesz.

Megérintette a pisztolyt, amely az egyik párna mögé volt elrejtve.

A központ utasítása. Ez is egyike volt a számos parancsnak, amellyel nem értett egyet. Nem szerette a fegyvereket, a pisztolyokat. A fegyver tévedhet, a méreg soha. Ujjai megérintették a parányi fiolát: a zakója hajtókájába volt belevarrva, elég közel a szájához, hogy elérhesse. Milyen lehet a halál állandó és közvetlen közelségének a tudata nélkül élni?

Tudatosan ellazult, érzékszervei működésének fokozására koncentrált, előre meg akarta érezni Arthur jelenlétét. Vajon az elülső ajtón jön be, vagy a hátsón?

Onnan, ahol ült, mindkettőt látta. A száját kissé kinyitotta, hogy fokozza füle felfogóképességét: A lift zümmögése. Tekintete a bejárati ajtó felé fordult, de a zümmögés egy emelettel lejjebb megszűnt. Várt. Mielőtt bármit is megérzett volna, nyílt a hátsó ajtó. Elállt a lélegzete: nem ismerte fel a belépő sziluettjét. Egy pillanatra kővé dermedt. Aztán az árnyalak kiegyenesítette egyik vállát, s eltűnt hátának enyhe görbedtsége…

- Jézusom! - suttogta Szuszlov – a frászt hozza az emberre.

- Ez már csak egy ilyen szakma, öregfiú. - A halk, elharapott végű szavak száraz, szaggatott, affektált köhintésekkel keveredtek: - Egyedül van?

- Persze!

Az árnyalak nesztelenül belépett a nappaliba. Szuszlov látta, hogy elteszi a pisztolyt, s meglazította a fogást saját fegyverének markolatán, - de azért otthagyta készenlétben a rejtekhelyén. - Kivételesen pontos. Kezet fogtak. Jason Plumm nem húzta le a kesztyűjét. – Hajszál híja volt, hogy nem jöttem - mondta szokásos hangján, mosolya csak arcának felszínét érintette.

- Mi baj? - kérdezte az orosz, elértve a mosoly jelentését. – És miért kellett összehúzni a függönyöket meg becsukni az ablakot?

- Van egy olyan érzésem, hogy figyelik a lakást.

- Eh? - Szuszlov még nyugtalanabb lett. - Ezt miért nem mondta eddig?

- Azt mondtam: van egy olyan érzésem. Nem vagyok biztos benne.

Elég sok munkánkba került, hogy kialakítsuk ezt a biztonságos lakást, nem akarom valami ostobaság miatt felrúgni az egészet. - A magas angol szavaiban némi nyerseség érződött. - Az a helyzet, elvtársam, hogy nyakig ülünk a pácban. A KO. elkapott egy embert a hajójáról, egy Metkín nevű illetőt.

- Micsoda? - meredt tettetett döbbenettel Szuszlov Plummra. - Egy Metkin nevű embert. Állítólag ő a hajó politikai tisztje…

- De hiszen ez lehetetlen- mondta remegve Szuszlov. Tökéletesen játszotta szerepét, nem mutatta örömét, hogy Metkin beleesett a csapdájába. - Metkin sose vállal postásmunkát!

- A KO. ezzel együtt elkapta. Armstrong fogta el őt is, meg egy amerikait az anyahajóról. Tetten érte őket. Metkin tud a Szevrinről?

- Nem, fogalma sincs róla.

- Biztos?

- Biztos. Még én is csak néhány napja: tudok róla, mióta a központ utasított, hogy vegyem át Voranszkij feladatkörét - torzította könnyedén az igazságot Szuszlov.

- Egészen biztos? Roger a plafonon volt. Metkin állítólag a maguk politikai tisztje és a KGB őrnagya, Igaz ez?

- Igaz, de nevetsé…

- És hogy létezik az, hogy se ő, se maga, se más nem szól nekünk, hogy készülnek valamire, hogy fel tudjunk készülni egy esetleges lebukásra? Én vagyok a Szevrin feje, maga pedig elkezd itt működni nekem anélkül, hogy tartaná velem a kapcsolatot vagy értesítene. Ez eddig nem így ment. Voranszkij mindig mindent előre bejelentett.

- Na de elvtársam - mondta megnyugtatólag Szuszlov - nekem fogalmam se volt erről a postáról. Metkin azt csinál, amit akar. Ő a főnök, ő a legmagasabb rangú ember a hajón. Én nem vagyok mindenbe beavatva, ezt maga is tudja! - Szuszlov egyszerre játszotta a bocsánatkérőt és az ingerültet, továbbra sem fedte fel, hogy ő Szevrin valódi irányítója. - Fel nem foghatom, mi lelhette Metkint, hogy maga vállalkozott a postás szerepére. A marha… ! Ez megőrült! Hál’istennek elkötelezett ember, a hajtókájában ott a méreg, úgyhogy nem kell…

- Sértetlenül kaptak el.

Szuszlov levegő után kapkodott, most tényleg meglepődött. Azt hitte, Metkin már rég meghalt. – Ez biztos?

- Sértetlenül kapták el. Kiszedték belőle a valódi nevét, a rangját, az azonosítási számát, és jelenleg a RAF egyik gépén, szoros őrizet mellett Londonba tart.

Szuszlov előtt egy pillanatra minden elsötétedett. Ravaszul rávette Metkint, hogy ugorjon be annak az embernek a helyére, akinek át kellett volna vennie a postát. Metkin az utóbbi hónapok során mind többet kritizálta, mind kíváncsibb, következésképpen mind veszélyesebb lett. Az elmúlt év során, három jelentésbe is sikerült belekukkantania, amelyeket Metkin a központnak küldött, kritikus hangnemben számolt be arról a felületességről, amellyel a hajót irányítja, és a munkáját végzi, és ugyanilyen szellemben tudósított a Ginny Fúhoz fűződő viszonyáról is. Szuszlov biztosra vette, hogy Metkin valamilyen csapdát készít elő számára, talán épp ezáltal akar magának helyet biztosítani a Krímben, hogy oda vonulhasson vissza. - Valamilyen jó zsíros posztra - mondjuk annak jutalmául, hogy megsúgja a központnak: véleménye szerint áruló van az Ivanovon, aki nem lehet más, mint Szuszlov.

Szuszlov megborzongott. Se Metkinnek, se a központnak, se senkinek nincs szüksége bizonyítékra: elég a puszta gyanú, hogy vége legyen.

- Egészen biztos, hogy Metkin életben van? - kérdezte, hogy legyen ideje átgondolni az új problémát.

- Egészen biztos. És maga egészen biztos benne, hogy semmit sem tud a Szevrinről?

- Igen. Már mondtam - felelte éles hangon Szuszlov - Maga az egyetlen, aki a Szevrin összes résztvevőjét ismeri, eh? Ugye még Crosse sem ismeri mindet?  

- Még ő sem. - Plumm a hűtőszekrényhez ment, kivett egy üveg vizet. Szuszlov töltött magának egy pohár vodkát, elégedetten gondolt rá, hány komoly biztosíték van beépítve a Szevrinbe: Plumm nem tudja, hogy Crosse másodállásban a KGB besúgója… egyedül Crosse ismeri az ő valódi ázsiai pozícióját, de se ő, se Plumm nem tud arról, milyen régi kapcsolat fűzi deVille-hez… a többi tag nem ismeri egymást… és egyikük sem tud Banastasióról, a fegyverektől, és hogy valójában mennyire nyomult előre a Szovjetunió a Távol-Keleten.

Fogaskerekek fogaskerekeinek fogaskerekei. És Metkin, az egyik hibás kerék, most eltűnt örökre. Milyen könnyen ráharapott a mézesmadzagra, hogy a repülőgép-anyahajó fegyverzetének listája előléptetést hoz annak az ügynöknek, aki elhozza. – Meglep, hogy élve fogták el - mondta. Komolyan gondolta.

- Rogertől tudom, hogy lefogták a szerencsétlent, és még mielőtt beleharaphatott volna a hajtókájába, egy fémgallért kanyarítottak a nyakába.

- Találtak nála valamilyen bizonyítékot?

- Roger nem mondta. Nagyon kevés ideje volt. Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha Metkint a lehető leghamarabb eltávolítjuk Hongkongról. Nagyon féltünk, hogy mivel ilyen magas rangja van, esetleg tud rólunk. Londonban könnyebb lesz elintézni. Plumm hangja komoly volt.

- Crosse majd gondoskodik róla.

- Lehet. - Plumm ideges mozdulatokkal ivott még egy kis vizet.

- Hogyan szerzett tudomást a különleges osztály a postáról? - kérdezte Szuszlov, hogy megtudja, mennyit tud Plumm.  - Azt hiszem, áruló van a hajómon. 

- Nem. Roger azt mondta, az anyahajóról jött a füles, az MI-6 egyik beépített emberétől. Még a CIA sem tudott róla.

- Krisztosz! Mi a francnak kell Rogernek ilyen szemfülesnek lenni?  

- Armstrong volt az. Időnként a KO-nak is fel kell mutatnia valamit. De ha Metkin tényleg nem tud semmit, akkor nincs vész.

- Szuszlov érezte, hogy az angol vizsgálódva nézi. Jámbor képet vágott. Plumm nem hülye. Erős, ravasz, könyörtelen, Philby titkos védence és kiszemeltje. - Biztos vagyok benne, hogy Metkin semmi olyasmit nem tud, amivel árthatna nekünk. A központot mindazonáltal azonnal értesíteni kell. Ők tudni fogják, mi a teendő.

- Már értesítettem őket. Egyes prioritású segítséget kértem.

- Akkor jó - mondta Szuszlov. - Nagyon jól csinálta, elvtársam.

Maga is és Crosse is. Crosse beszervezése az ügy számára kiváló húzás volt. Még egyszer gratulálok. Szuszlov komolyan gondolta. Roger Crosse profi volt, nem amatőr, mint ez itt, meg a Szevrin összes többi résztvevője.

- Talán én szerveztem be őt, talán ő szervezett be engem, időnként nem is vagyok biztos benne - mondta elgondolkodva Plumm. - Mint ahogy maga felől sem, elvtársam. Voranszkijt ismertem, éveken át dolgoztam vele együtt. Maga viszont új ember, kipróbálatlan minőség.

- Tudom. Nem irigylem magát.

- Nem látom, hogy a felettese elvesztése porig sújtaná.

– Nem is sújt, bevallom. Metkin nem volt normális, hogy ilyen veszélynek tette ki magát. Ez teljes mértékben ellenkezik a szabályzattal, hogy őszinte legyek… azt hiszem, az Ivanovon volt egy áruló. A legénység régi tagjai közül. Voranszkijon kívül Metkin volt az egyetlen, aki kimehetett a partra. Megközelíthetetlennek tekintették, de hát sose lehet tudni. Talán elkövetett más hibákat is, fecsegett valamelyik kocsmában… Eh?

- Krisztus oltalmazzon minket a bolondoktól és az árulóktól! AMG honnan vette az információt?

- Nem tudjuk. Amint rájövünk, betömjük a rést.

- Maga lesz Voranszkij utódja?

- Nem tudom. Nem mondták.

- Nem szeretem a változásokat. A változás veszélyes. Ki ölte meg?

- Ezt Crosse-tól kérdezze meg. Én is szeretném tudni. - Most Szuszlov méregette Plummot. Látta, hogy látszólag elégedetten bólint. Mi lesz Sindersszel meg az AMG- papírokkal? - kérdezte.

- Roger már mindent előkészített. Biztos benne, hogy beléjük fogunk tudni nézni. Holnapra kezében lesz a másolat. - Plumm ismét kutatólag nézett Szuszlov arcába. - És ha azokban a jelentésekben név szerint is meg vagyunk említve?

- Kizárt eset! Ezt Dunross azonnal elmondta volna Crossé-nak vagy valamelyik rendőr barátjának, közülük is feltehetőleg Koknak - vigyorgott leereszkedőleg Szuszlov. És ha nekik nem, akkor a kormányzónak, akitől viszont automatikusan visszakerült volna Rogerhez. Maga tökéletes biztonságban van.

- Talán igen, talán nem. - Plumm az ablakhoz ment, kinézett a borongós égre. - Soha senki sincs biztonságban. Itt van Jacques: ő most már kockázati tényező. Sose lesz belőle tajpan.

Szuszlov egy ideig hagyta, hadd ráncolja a homlokát, aztán, mint aki egy hirtelen ötlet hatására cselekszik, így szólt: - és mi volna, ha átirányítaná valahova Hongkongból? Vesse fel Jacques-nak, hogy kérje az áthelyezését mondjuk… Kanadába, az ottani Struanhoz. Jó ürügy lenne számára a családi tragédia. Kanadában nem sok vizet, zavarna, hamarosan belehalna az ottani borokba. Eh?

- Remek ötlet. Nem volna nehéz ügy. Elég sok kapcsolata van ott, ami hasznos lehet. – Plumm bólintott. – Sokkal boldogabb leszek, ha már elolvastuk azokat az irományokat, és még boldogabb leszek, ha maga megtudja, hogy az ördögbe fedezett fel minket AMG.

- A Szevrint fedezte föl, nem magát. Nézze, elvtársam, én biztosítom magát, hogy nyugodtan folytathatja a munkáját. Kérem, továbbra is tegyen meg mindent annak érdekében, hogy fokozza a bankválságot és elősegítse a tőzsde összeomlását.

- Felőlem nyugodt lehet. Mindnyájan erre törekszünk.

A telefon életre kelt. Mindketten merőn nézték. Csak egyszer csöngött ki. Egy kicsöngés. Agyukba villant a kód, veszély! Szuszlovnak hirtelen eszébe jutott, hogy a pisztolyán ott van az ujjlenyomata, felkapta, és már rohant is a konyhán át a hátsó ajtó felé. Plumm közvetlenül a nyomában. Szuszlov felrántotta az ajtót, előre engedte Plummot. E pillanatban közeledő léptek robaja hallatszott, majd valami nekivágódott az elülső ajtónak, amely ettől kissé megereszkedett, de kitartott. Szuszlov nesztelenül betolva a reteszt, bezárta a hátsó ajtót. Újabb robaj. Belesett az ajtó résén. Megint egy robaj.

Az elülső ajtó zárjai szétszakadtak. Egy pillanatig látta, hogy négy ember sziluettje villan a folyosói világítás ellenfényében, aztán menekült. Plumm már a lépcsőn volt, egy emelettel lejjebb, onnan fedezte pisztolyával. Szuszlov hármasával vette a lépcsőket a következő kanyarig, ott megállt, hogy most ő fedezze Plummot. Fölöttük gyomorkavaróan recsegett az ajtó. Plumm nesztelenül elrohant Szuszlov mellett, megint ő biztosított, aztán együtt rohantak a következő lépcsőfordulóig, ahol Plumm elrángatott néhány álcázásként odahajigált ládát egy rejtett ajtó elől, amely egy másik lépcsőházba nyílt. Lentebbről fölfelé rohanó lábak zaja hallatszott. Szuszlov fedezete mellett Plumm bepréselte magát a nyíláson a sötétségbe. Szuszlov meg - behúzva maga után a rejtekajtót - követte. Újabb robaj, ezúttal a hátsó ajtó felől. Plumm már megtalálta a fali tartóba odakészített zseblámpát. A rohanó léptek közeledtek. Plumm ment elől, mindketten biztos léptekkel, nesztelenül siettek lefelé: Mögöttük fojtott hangok kíséretében, halkulni kezdett a lépések zaja. Mindketten megálltak egy pillanatra, hátha megértik, mit mondanak. De csak nagyon tompán, elmosódottan hallották, még azt sem tudták megállapítani, angolul vagy kínaiul beszélnek-e.

Futottak tovább lefelé. Siettek, de nagyon vigyáztak, nem akartak. zajt kelteni. Hamarosan odaértek a titkos kijárathoz. Habozás nélkül fölnyitották a padlóba rejtett ajtót, és lemásztak az úttest alatt átvezető hűvös, nyirkos alagútba. Itt már biztonságban voltak. Megálltak egy pillanatra, hogy lélegzethez jussanak, szívük kalapált az események hirtelenségétől.

Mikor képes volt rá, Szuszlov suttogva megszólalt. – Kuomintang? Plumm csak vállat vont. Megtörölte izzadó homlokát. - Egy kocsi morajlott át a fejük felett. Plumm a csöpögő mennyezet felé fordította zseblámpáját. Tele volt repedésekkel, kavicsokkal vegyes sár záporozott rájuk A padozatot arasznyi magas víz borította, ellepte cipőjüket.

- Legjobb, ha most szétválunk, öregfiú. - mondta halkan Plumm, és Szuszlovnak feltűnt, hogy bár izzad, a hangja fagyos nyugalomról tanúskodik, és a fénycsóva sem rezzen. - Azonnal szólok Rogernek, hogy derítse ki, mi volt ez a disznóság. Roppant kínos.

Szuszlovnak kezdett lelassulni az érverése, de még mindig nehezére esett a beszéd. Holnap mikor találkozunk?  

- Majd tudatom. Az angol arca eltökéltséget sugallt. - Először Voranszkij, aztán Metkin, most meg ez. Sok. Fölfelé mutatott. Hajszál híja volt. Nem lehet, hogy ez a Metkin többet tud, mint azt maga gondolta.

- Nem. Mondtam már, hogy fogalma sincs se a Szevrinről, a világon semmi, se erről a lakásról vagy Clinkerről. Csak Voranszkij meg én tudtunk róla. Kívülálló köphetett.

- Remélem, igaza van - mondta Plumm, majd komoran hozzátette: - Meg fogjuk tudni. Roger így vagy úgy, de ki fogja deríteni, és akkor isten legyen irgalmas az árulónak!

– Helyes. Én is szeretném elkapni.

Plumm egy ideig hallgatott. - Holnap este félóránként hívjon különböző telefonfülkékből.

- Rendben. Ha bármi probléma adódna, tizenegy után Ginnynél leszek. És még valami, ha nem tudunk belenézni az AMG-féle papírokba, mit szólna Dunrosshoz?

- Hihetetlen memóriája van.

- Ezek szerint érdemes volna begyűjteni egy kémiai kihallgatásra?

- Miért ne?

- Rendben van, tovaris. - Megteszem a szükséges előkészületeket.

- Ne. Majd mi kapjuk el, és mi szállítjuk le. Vigyük az Ivanovra?

Szuszlov bólintott,- s elmondta Metkin ötletét, hogy a Farkasemberekre lehetne terelni a gyanút. Hogy ez Metkin ötlete volt, nem említette. - Eh?  

Plumm elmosolyodott. - Nem rossz! Viszlát holnap. - Odaadta Szuszlovnak a zseblámpát, elővett egy ceruzalámpát, megfordult és elindult az alagútban, még mindig bokáig gázolt a vízben. Szuszlov megvárta, míg befordul és eltűnik. Ő sose ment lejjebb az alagútba.

Plumm mondta, hogy ne tegye: veszélyes a köomlások miatt…

Mély lélegzetet vett, már túl volt az ijedségen. Megint eldübörgött a feje fölött egy kocsi. Teherautó lehetett, gondolta szórakozottan. A mennyezetről megint potyogni kezdtek a betondarabkák, meg a sár; beletoccsantak a vízbe. Szuszlov várt egy kicsit, aztán óvatosan elindult fölfelé. Újabb kis kőzápor. Hirtelen nagyon megutálta ezt a földalatti csövet. Elbizonytalanodott, elkomorodott tőle.

_____________________________

56.

23 óra 59 perc

_____________________________

Dunross a kiégett Lebegő Sárkány szomorú hajótestét nézte, amely oldalára dőlve hevert az Aberdeeni-öböl hatméteres vizében.

A közelben lebegő, többszintes úszó éttermekben még vakítóan égtek a fények, lármásak voltak, vásáriak, dugig tömöttek. Új, hamarjában létesített, ideiglenes konyháik mellékhajókon ringatóztak a főhajók mellett, az üstök alatt tüzek lobogtak, méhekként sürgölődött a seregnyi szakács és kukta. Az ingatag járópallókon pincérek siettek föl és le. Szampanok úsztak el a közelben, ámuló turistákkal, szájukat tátó hongkongi janokkal. A kiégett hajótest látványosságszámba ment.

A hajó felépítményének egy része kiállt a vízből. A mentőbrigádok reflektorok fényénél már dolgoztak rajta, mentették, ami menthető volt, előkészítették a felállításhoz. Vele szemben a rakparton és a parkolóban átmeneti pavilonokat és konyhákat állítottak fel. Buzgó utcai árusok kínáltak fényképeket a tűzvészről, emléktárgyakat, százféle ennivalót, egy óriási kivilágított tábla pedig büszkén hirdette angol és kínai nyelven, hogy AZ EGYETLEN TELJESEN MODERN ÉS TŰZBIZTOS ÚSZÓ ÉTTEREM A LEBEGŐ SÁRKÁNY hamarosan megnyílik, nagyobb és jobb lesz, mint valaha… Addig is kóstolják meg híres szakácsaink főztjét. Az üzletmenet a szokásos volt, csak épp az étterem most a szárazföldön és nem a tengeren működött.

Dunross lassú léptekkel sétált a parton a tengerbe vezető lépcsők felé. A közelben kisebb-nagyobb szampanrajok lavíroztak. A legtöbbjüket ki lehetett bérelni, mindegyiknek volt egy farevezője meg egy evezőse: egy férfi, egy nő vagy egy gyerek, és mindegyik vízi jármű fölött abroncsokra szerelt ponyva feszült, az óvta a csónak felét a naptól, esőtől, kíváncsi szemektől. Akadt köztük, néhány tetszetősebb is. Ezek éjszakai gyönyörcsónakok voltak. Belsejükben ülőpárnák és alacsony asztalkák várták a vendégeket, a jobb fajták tágas, gyönyörű kétszemélyes helyiségeket kínáltak, ahol enni, inni majd párnázni lehetett, az egy szál evezős diszkréten a kajütön kívül állt. Órabérbe vagy egy éjszakára lehetett kibérelni őket. A szampan ezidő alatt lassan ringott a vízi utakon. Más szampanok mindenféle ételeket és italokat kínáltak, ízlésesen tálalt, tűzforró fogásokat, s az ember tökéletes háborítatlanságban álmodozhatta át az éjszakát szíve hölgyével.

De ha az embernek arra volt kedve, egyedül is kibérelhetett egy ilyen szampant. Ilyenkor a csónak elúszott valamelyik kiterjedt szampanfaluhoz, ott keresett egy szampant, amely éjszakai hölgyekkel volt tele, a vendég választott, megalkudott- és már mehettek is. A kikötőben az ember bárminemű vágyát, szomját, kívánságát kielégíthette - csekély áron, az ár mindenütt tisztességes volt - csak fizetőképesnek és férfinak kellett lenni hozzá. Ópium, kokain, heroin - minden volt.

Megesett, hogy az étel vagy a lány rossznak bizonyult, de ez zsosz volt, sajnálatos hiba, nem szándékos. Előfordult, hogy valaki elvesztette a tárcáját, de hát elég nagy baleknek kellett lenni ahhoz, hogy valaki ilyen hivalkodó szegénységben a gazdagságát fitogtassa.

Dunross elmosolyodott, látva, hogy egy ideges, testes turistát éppen besegít az egyik szampanba egy csongszamos lány. Jó kezekben vagy, gondolta, örült a körülötte zajló sürgés-forgásnak, az adás-vételeknek, alkudozásoknak. Igen, gondolta, a kínaiak a világ valódi kapitalistái.

Mi lesz Tiptoppal és Johnjohn kérésével? Mi lesz Lando Matával, Zsugorival meg a Par-Connal? És Gornttal? AMG, Riko Andzsin, Sinders és…

Most ne gondolj rájuk. Szedd össze a gondolataidat. Négyujjú Vu nem azért hívott, hogy az időjárástól diskuráljátok.

Elment az első lépcsősor mellett, ment végig a parton a főlépcső felé, az utcai lámpák hosszú árnyékokat rajzoltak ki. A szampanok nyomban tülekedni kezdtek a jobb pozícióért, tulajdonosaik kiabáltak, integettek. Mikor odaért a lépcső tetejéhez, a tolongás abbamaradt.

- Tajpan!

Egy jó kiállítású gyönyörcsónak, tatján egy ezüst lótuszos zászlóval, vágott át egyenesen a többi szampan között. A csónakos alacsony, zömök ember volt, szájában aranyfogak csillogtak. Rongyos, khaki nadrágot és atlétatrikót viselt.

Dunross halkan füttyentett meglepetésében, felismerve benne Négyujjú Vu legidősebb fiát, a lopant, Vu gyönyörcsónak-flottájának fejét. Nem csoda, hogy a többi csónak kitért előle. Imponált neki, hogy Aranyfogú Vu személyesen jön elé. Gyakorlottan beugrott a csónakba, üdvözölte. Aranyfogú Vu gyorsan elevezett vele.

- Érezze magát otthon, tajpan - mondta tökéletes, iskolázott angol kiejtéssel. A London University természettudományi karán végzett, szeretett is volna Angliában maradni, Négyujjú Vu azonban hazarendelte. Szelíd, halk, kellemes ember volt, Dunross kedvelte.

- Köszönöm.

A lakkasztalkán friss tea, whisky, pohár, konyak és egy szódásüveg állt. Dunross alaposan körülnézett. A kajüt tiszta, rendes, lakályos és elegáns volt, apró lámpák égtek benne. Egy kis rádióból kellemes zene szólt. Ez lehet Aranyfogú zászlóshajója, gondolta derűsen.

Nem kellett megkérdeznie, hová viszi Aranyfogú. Töltött magának egy kis konyakot, hozzá egy ujjnyi szódát. Jég nem volt, de Ázsiában amúgy sem használt jeget soha.

- Jézusom! - suttogta hirtelen, ahogy eszébe jutott, mit mondott Peter Marlowe a fertőző májgyulladás lehetőségéről. Ez most vagy ötven-hatvan ember feje fölött lóg, akár tudnak róla, akár nem. Gornt is köztük van. Igen, de annak a disznónak olyan a szervezete, mint a vas. Még csak a hasmenés árnyéka se kerülgette. Mit csináljak vele? Mi lehet vele kapcsolatban az egyszer és mindenkorra érvényes megoldás?

A szellők s az éj előtt félig nyitva álló kajütben kellemesen hűvös volt. Egy óriási dzsunka vánszorgott el mellettük rekedtes pöfögéssel. Dunross hanyatt dőlt, élvezte a feszültséget, az előérzetet. A szíve egyenletesen vert. Ivott egy-két korty konyakot, elengedte magát, várt türelmesen.

A szampan oldala egy másikéhoz súrlódott. Dunross hegyezni kezdte a fülét. Mezítlábas léptek a fedélzeten. Két pár láb: az egyik fürge, a másik nem. - Halló, tajpan! - mondta fogatlan vigyorral Négyujjú Vu. Bebújt a ponyvatető alá, és leült. - Hogy jól vagy? kérdezte szokásos fülfájdító angolságával.

- Jól, és te? Dunross csak nézte, és próbálta leplezni elképedését, Négyujjú Vún elegáns öltöny volt, tiszta, fehér ing, csiricsáré nyakkendő, ezenfelül cipő és zokni. Dunross legutóbb a tűzvész éjszakáján látta így kiöltözve, azt megelőzően pedig csak egyetlenegyszer, évekkel ezelőtt, Szaros T’Chung óriási esküvőjén.

Újabb lábak közeledtek. Paul Choy félszegen leült. - Jó estét, uram. Paul Choy vagyok.

- Jól érzi magát? - kérdezte Dunross, feszengést, félelmet érzékelt. - Igen, természetesen, köszönöm, uram.

Dunross a homlokát ráncolta. - Hát ez örvendetes - mondta. – Most már a nagybátyjánál dolgozik? - kérdezte. Mindent tudott Paul Choyról, de tartotta magát ahhoz, amiben Négyujjú Vúval megállapodtak. Nagyon imponált neki ez a fiatalember: barátjától, Soorjanitól hallotta tőzsdei húzásáról.

- Nem, uram. A Rothwell-Gorntnál dolgozom. Még csak két napja. Azért vagyok itt, hogy tolmácsoljak… ha szüksége van rám. - Paul Choy az apja felé fordult, és elmagyarázta mit mondtak.

Négyujjú Vu bólintott. - Konyak?  

- Már van, köszönöm. - emelintette meg a poharát Dunross. Örülök, hogy látlak, hallod-e - folytatta angolul, várva, hogy az öregember haklóra fordítsa a szót: ez arc kérdése volt. Dunross eddigi óvatossága Paul Choy jelenléte miatt ezerszeresére fokozódott.

Az öregember egy ideig csak fecsegett, whiskyzett. Paul Choyt nem kínálta innivalóval, az nem is töltött magának. Csak ült az árnyékban és ijedten figyelt, nem tudta, mire számítson. Apja hajmeresztő véreskü formájában örök titoktartást fogadtatott vele.

Vu végül belátta, hogy a tajpant nem tudja kivárni, és haklóra fordította a szót. - Családjaink sok- sok év óta öreg barátok - mondta lassan és jól artikulálva, tudván, hogy Dunross haklo tudása nem tökéletes. - Hosszú-hosszú esztendők óta…

- Igen. Tengerjáró Vu és Struan szinte testvérek. - felelt óvatosan Dunross.

- Négyujjú Vu helyeslően felmordult.– A jelen, mint a múlt, a múlt a jelen, hallod-e.

- Az öreg Vak Tung azt mondja: múlt és jelen ugyanaz, hallod-e.

- Mit mond a Vu Kok név a Nemes Ház tajpanjának?

Dunrossnak összeszorult a gyomra. - Ő a  nagyapád, hallod-e? A te kiváló ősöd. Fia és főtengernagya a még kiválóbb tengeri hadúrnak, Vu Fang-csojnak, akinek zászlaja, az Ezüst Lótusz négy tengeren lobogott.

- Bizony ő az! - Négyujjú Vu közelebb hajolt, Dunross még éberebben figyelt. -: Milyen kapcsolat volt a Zöld Szemű Ördög… a Nemes Ház első tajpanja és a nevezetes Vu Kok között?  

- Találkoztak a tengeren. Találkoztak a Gyöngy-folyam torkolatvidékénél, Vam…

- A közelben találkoztak. Pokliucsaunál, Pokliucsau és Aplicsau között. - Az öregember szemei résnyire szűkültek.

- Aztán találkoztak Hongkong alatt: A tajpan fölment Vu Kok zászlóshajójára. Egyedül ment, és… - Dunross kereste a szót -… és kötött vele egy… alkut.

- És ezt az alkut leírták és ráütötték a pecsétjüket?

- Nem.

- Tiszteletben tartották az alkut?

- Megcicerézettül modortalan kérdezni ilyet öreg baráttól, mikor öreg barát öreg barátja tudja válasz!

Paul Choy összerezzent a hirtelen élessé vált szavak hallatán. Se Dunross, se Négyujjú Vu nem figyelt rá.

- Igaz, ez igaz, tajpan - mondta az öregember ugyanolyan félelmet nem ismerően, mint Dunross. - Igen, tiszteletben tartották az alkut, de csavarintottak rajta egyet, egy részén csavarintottak. Ismered az alkut?

- Nem, fogalmam sincs róla - felelte Dunross az igazsághoz híven. - Miért?  

- Az alku úgy szólt, hogy minden klipperetekre, mind a húszra föltesszük egy emberünket, hogy ott kitanítsátok kapitánynak őket. A nagyapám is köztük volt. Ezenfelül: Zöld Szemű Ördög beleegyezett, hogy átveszi Vu Kok három fiát, elküldi őket a hazájába, hogy a legjobb iskolákba járatva ugyanúgy taníttassa őket, mint az idegen ördögöknél szokás, mint a saját fiait taníttatja. Ezenfelül: a tajpan…

Dunross szemei elkerekedtek. - Micsoda? Kiket? Kik ezek a fiúk? Mi lett belőlük?

Négyujjú Vu csak sunyin mosolygott. - Ezenfelül: Zöld Szemű Ördög megígérte, hogy szerez a nevezetes Vu Fang-csoj számára egy felfegyverzett, felszerszámozott, gyönyörű, idegen ördög klipper hajót.

Az árát Vu Fang-csoj fizette, de a hajót a tajpan rendelte meg, és a Lotus Cloud nevet adta neki. Ám amikor nem egész két esztendővel később Gyenge Culum leszállította a hajót, kelet felől, éjnek évadján, mint valami orgyilkos, felbukkant a főtengernagyotok, az a megcicerézett Stride Orlov, a Látnok, és elpusztította a hajót, és vele együtt Vu Kokot.

Dunross a konyakját kortyolgatta, várt, kifelé nyugodtan, belül azonban mélységesen megdöbbenve. Kik lehetnek azok a fiúk? Tényleg benne volt ez is az alkuban? Dirk naplójában és végrendeletében egy szó sincs Vu Kok fiairól. Egy árva szó sem. Ki a…

- Hallod-e? 

- Lotus Cloudról tudok. Igen. És emberekről, kapitányok. Azt hiszem, volt tizenkilenc klipper, nem húsz. De nem tudok semmit három fiúról. Lotus Cloudról: megígérte ősöm, hogy nem harcol hajó ellen, miután átadta hajót?

- Nem. Nem, tajpan, ezt nem ígérte meg. Zöld Szemű Ördög okos volt, nagyon okos. Vu Kok halála zsosz. Mindnyájunknak meg kell halnunk. - Zsosz. Nem, a Zöld Szemű Ördög megtartotta az alkut.

Gyenge Culum is megtartotta. Te is megtartod? - Négyujjú Vu kinyitotta a tenyerét.

A félpénz volt benne.

Dunross óvatosan átvette, zakatolt a szíve. Úgy figyelték, mint a kígyók, mindketten úgy figyelték, érezte tekintetük erejét. – Észrevehetetlenül ugyan, de remegtek az ujjai. A fél pénz olyan volt, mint amelyek ott voltak még Dirk bibliájában, a Nagy Ház páncélszekrényében; kettő még maradt, kettő már eltűnt, beváltották őket - az egyiket Vu Kok. Összeszedte magát, hogy ne remegjenek az ujjai, és visszaadta az érmét. Vu elvette, rá se hederített Dunross reszkető kezére.

- Talán valódi. - mondta Dunross a, saját fülének is idegennek rémlő hangon. - Kell ellenőrizni. Hol szerez?

- Valódi, persze hogy megcicerézettül valódi. Elismered, hogy valódi?

- Nem. Hol szerez?

Négyujjú Vu cigarettára gyújtott, köhögött, aztán megköszörülte a torkát, és köpött egyet. - Hány érme volt először? Hányat adott a nevezetes Zsin-kua mandarin a Zöld Szemű Ördögnek?

- Én nem biztos.

- Négyet. Négy pénz volt.

Igen, egyiket nevezetes ősöd, Vu Kok beváltotta. Miért adna neki dicső Zsin-kua kettőt? Nem lehet. Akkor ez lopott pénz. - Kitől?

Az öregember elvörösödött, s Dunross arra gondolt, hogy talán túl messzire ment.

- Lopott, vagy sem - az öregember kiköpött: te tartozol egy szolgálattal. Hallod-e? - Dunross csak nézett rá. – Hallod-e? Vagy a Zöld Szemű Ördög arca már nem a Nemes Ház arca?

- Hol szerez? Négyujjú Vu mereven nézte Dunrosst. Cigarettáját a szőnyegre dobta, eltaposta. - Miért egyezett bele a Zöld Szemű Ördög a négy pénzbe? Miért? És miért esküdött meg az isteneire, hogy ő és az örökösei meg fogják tartani a szavát? Hallod-e? 

- Szolgálatért.

- Bizony, tajpan, azért, egy szolgálatért. Tudod, miféle szolgálatért?

Dunross Vu szemébe nézett. Tiszteletre méltó Zsin-kua kölcsönzött a tajpannak, az én nagyapám nagyapjának negyven lak ezüstöt.

- Negyven lak - négymillió amerikai dollár. Százhúsz évvel ezelőtt. - Az öregember sóhajtott. A szeme még jobban összeszűkült. Paul Choy lélegzetvisszafojtva, moccanatlanul figyelt. - Kért érte papírt? Kért érte adósságpapírt, tiszteletre méltó ősöd pecsétjével lepecsételve? A Nemes Ház pecsétjével?

- Nem.

- Negyven lak ezüst. Se papír, se pecsét, csak bizalom! Öreg barátok alkuja volt, pecsét nélkül, bizalomra, hallod-e?  

- Az volt.

Az öregember hüvelykujj nélküli keze tenyérrel fölfelé előresiklott, s Dunross orra alátartotta a félpénzt. Egy pénz, egy szívesség. Bárki kéri. Én kérem.

Dunross sóhajtott. Csak nagy sokára törte meg a csöndet. - Először, teszem felet félhez. Aztán nézem fém ugyanaz, mint enyém. Aztán te mondsz szívesség. - Nyúlt a félpénzért, de a tenyér bezárult, visszahúzódott, Négyujjú Vu megmaradt hüvelykujjával Paul Choy felé bökött. - Magyarázd el - mondta.

- Bocsásson meg, tajpan - mondta Paul Choy angolul, nagyon idegesen, utálta ezt a szűk kajütöt, a benne uralkodó, ördög kavarta áramlatokat is, hogy mindezt amiatt kell kiállnia, mert egy kalóz százhúsz évvel ezelőtt megígért valamit egy másiknak, két gégemetsző, két mordályégető, gondolta, ha a történeteknek csak a fele is igaz. - A nagybátyám azt kéri tőlem, fejtsem ki, mit szeretne. - Igyekezet nyugodt hangon beszélni. - Természetesen megérti, hogy önnek lehetnek fenntartásai, és ezerszázalékosan biztosra akar menni. Ugyanakkor azonban nem akarja kiadni a kezéből a félpénzt, mint az előbb is jelezte. Amíg így vagy úgy, de meg nem bizonyosodik, hogy…

- Azt akarja mondani, hogy nem bízik bennem?

Paul Choy arcán megrezzent egy izom. - Jaj, nem, uram - mondta, és lefordította Dunross szavait.

- Természetesen megbízom benned - mondta Vu sunyi mosollyal. - De te nem bízol bennem?

- Dehogynem, öreg barátom. Én bízom nagyon. Add ide pénzt. Ha valódi, Nemes Ház tajpanja megadja kérésed, ha lehetséges.

- Bármit kérek, bármit, meg kell adnod - fortyant fel az öregember.

- Ha lehetséges. Igen. Ha félpénz valódi, megadom, ha nem valódi, adom félpénz vissza. Vége.  

- Nem vége. - Vu intett Paul Choynak. - Fejezd be gyorsan!

- A… nagybátyám a következő egyezséget ajánlja. Odaadja önnek ezt. - A fiatalember egy darab lapos méhviaszt vett elő, amelybe a félpénz három különböző lenyomata volt belepréselve. - Ezekhez odapróbálhatja a másik felét, uram. A szélei elég élesek ahhoz, hogy biztosra vagy csaknem teljesen biztosra mehessen. Ez az első lépcső: Ha ön ezúton meggyőződött a valódiságáról, a második lépcső az, hogy együtt elmennek az állami próbamesterhez vagy valamelyik múzeum érmeszakértőjéhez, és felkérik, hogy az önök jelenlétében vizsgálja meg mindkét félpénzt. Így mindketten egyszerre tudják meg az eredményt. - Paul Choyról cseppekben hullt az izzadság. - Ezt javasolja a nagybátyám.

- A próbamestert könnyen meg lehet vesztegetni.

- Igen, de nem mondjuk meg neki, melyik fél kié. Mi tudjuk, de ő nem.

- Ezt is meg lehet oldani.

- Igen, de ha… de ha ezt az egészet holnap lebonyolítjuk, és Vu Szang és ön is a szavát adja, hogy nem vesztegeti meg a mestert, akkor mégiscsak használható elgondolás. - Paul Choy megtörülte izzadt arcát. - Jézusom, de kevés itt a levegő!

Dunross gondolkozott egy percet, aztán hideg tekintettel Négyujjú Vúra nézett. - Tegnap én kér szívesség, te mond nem.

- Az másfajta szívesség volt, tajpan - felelte azonnal az öregember, a nyelve úgy ugrott előre, mint a kígyóé. - Az nem egy régi adósság behajtása volt.

- Te kérdezed barátaidat kérésem miatt, hallod-e?

Vu megint rágyújtott. A hangja élesebb lett. - Igen. A barátaim aggódnak a Nemes Házért.

- Ha nincs Nemes Ház, nincs szívesség, hallod-e?

Sűrűsödött a csend. Dunross látta, hogy az öreg, ravasz szemek Paul Choyra vetülnek, majd vissza rá. Tudta, hogy a félpénzzel megfogták. Fizetnie kell. Ha a félpénz valódi, fizetnie kell, akár lopták, akár sem. Kitől lopták?dörömbölt benne a kérdés. Kinek lehetett itt ilyen fél pénze? Dirk Struan sem tudta, kihez került a többi. A végrendeletében is csak annyit írt, hogy sejtése szerint az egyik Mejmejé lett. De Zsin-k kuának nem volt oka rá, hogy ilyen ajándékot adjon neki. Ha Mejmejhez került, próbált következtetni Dunross, akkor most Szaros T’Chungnál kell lennie, aki a T’Chung- ágnak, Mejmej leszármazottainak jelenlegi családfője. Talán ezt itt tőle lopták. - Kinek lehet még ilyen félpénze Hongkongon?

Ha a tajpan és a Boszorkány sem ismerte a választ erre a kérdésre, én sem ismerhetem. Nincs családi kapcsolat Zsinkuáig visszamenőleg! 

- Feszült csönd volt. Dunross csak várt, várt. Paul Choy álláról egy újabb izzadságcsepp csöppent le, ahogy az apjára, majd megint az asztalra nézett. Dunross érezte gyűlöletét, és ez felkeltette érdeklődését. Aztán észrevette, hogy Vu furcsán méregeti Paul Choyt. - Gondolatai egy pillanat alatt előreszáguldottak. - Én vagyok Hongkong első embere - mondta angolul. - Támogass engem, és egy héten belül óriási hasznot húzhatunk belőle.

- Hallod-e?

Dunross Paul Choyt figyelte. Látta, hogy meglepetten fölnéz. Kérem, fordítsa le, Mr. Choy.

Paul Choy engedelmeskedett. Dunross elégedetten sóhajtott. Paul Choy nem fordította le az "én vagyok Hongkong első embere" kitételt. Megint csend következett. Dunross ellazult, most már- érzékelve, hogy mindketten ráharaptak a csalira - nyugodtabb volt.

- Tajpan! Egyetértesz a javaslatommal? A félpénzről? - kérdezte az öregember.

- Egyetértesz kérésemmel? Pénztámogatással egyetértesz?

Vu dühösen felcsattant. - A kettő nincs egy bordában szőve, mint az eső meg a vihar! Mit mondsz a pénzre: igen vagy nem?

- Igen. De nem holnap. Következő hét. Ötödik nap.

- Holnap.  

Paul Choy óvatosan közbeszólt. - Tiszteletre méltó bácsikám, talán holnap még egyszer megkérdezhetnéd a barátaidat. Holnap reggel. Hátha tudnak segíteni a tajpannak. - Ravasz szemei Dunross felé fordultak. - Holnap péntek - mondta angolul, - Mit szólna, mondjuk hétfőhöz? Hétfő négykor, a félpénzt illetőleg. Paul Choy haklóul is elmondta.

- Miért pont akkor? - kérdezte ingerülten Vu. - Az idegen ördögök pénzpiaca délután háromkor zár, tiszteletre méltó bácsikám. Addigra kiderül, hogy a Nemes Ház nemes marad-e vagy sem.

- Mindig mi leszünk a Nemes Ház, Mr.Choy - mondta udvariasan Dunross, akire nagy hatást gyakorolt a fiatalember rátermettsége és a ravaszsága, amellyel felfogta a rejtett utalást. - Nekem megfelel.

- Hallod-e?

Miután Paul Choy befejezte, az öregember felmordult - Először meg akarom nézni az égi-földi áramlatokat, hogy szerencsés-e az a nap. Ha igen, nekem megfelel. - Hüvelykjével Paul Choyra bökött.

- Menj a partra a másik csónakon, Paul Choy felállt. - Köszönöm, tajpan jó éjszakát.

- Viszlát nemsokára - felelte Dunross; úgy számított, másnap találkoznak.

Miután magukra maradtak, az öregember halkan megszólalt. Köszönöm, öreg barátom. Nemsokára sokkal szorosabbra fűzzük üzleti kapcsolatainkat.

- Ne feledd, öreg barátom, őseim mit mondtak - mondta vészjóslóan Dunross. - Zöld Szemű Ördög meg az ő Gonosz Szeme és Sárkányfogai… Ők tettek nagy átkot meg Gonosz Szemet fehér porra meg azokra, aki csinál haszon fehér porral.

Az elegánsan kiöltözött, csomós izomzatú öregember idegesen vállat vont. - Mi közöm nekem ahhoz? Én nem ismerem a fehér porokat. Felőlem megcicerézhetik a fehér port mind. Nem ismerem őket.

Ezzel elment.

Dunross remegő kézzel töltött magának egy jó adag konyakot.

Érezte, hogy a szampan megint elindul vele. Elővette a viaszlenyomatot. Ezer az egyhez, hogy a félpénz valódi. Jóságos ég, mit fog kérni ez az ördög? Lefogadnám, hogy valami köze lesz a kábítószerekhez. Az átkot, meg a Gonosz Szemet ugyan csak kitaláltam, erről szó se volt a Dirk-féle alkuban, de kábítószerügybe akkor sem megyek bele.

Kényelmetlenül érezte magát. Látta maga előtt Dirk Struan írását a Bibliában, aláírva, hitelesítve, Isten előtt fogadva, hogy: „bárki mutatja is be e félpénznek valamelyikét, kérjen bármit is, teljesítve lesz, ha a tajpannak hatalmában áll azt teljesíteni… "

Füle még a hang megérkezése előtt érzékelte az idegen jelenlétét.

Egy másik csónak súrlódott érintésszerűen az övékéhez. Léptek dobbanása. Megfeszültek az izmai, nem tudta, mi fenyegeti.

A lány fiatal volt, gyönyörű és jókedvű. - Hójáde a nevem, tajpan, tizennyolc éves vagyok, és a tiszteletre méltó Vu Szang személyes ajándéka ma éjszakára. - Dallamos kantoni nyelvjárás, takaros csongszam, magas gallér, hosszú harisnyás láb, magas cipősarkak. Mosolygott, megmutatta gusztusos, fehér fogait. Úgy gondolta, esetleg szükséged lehet egy kis támogatásra. 

- Tényleg? - dünnyögte Dunross, és megpróbálta összeszedni magát.

A lány kacagva leült. - Igen, ezt mondta. Nekem meg valami ennivalóra van szükségem… Majd éhen halok. Te nem? Tiszteletre méltó Aranyfogú azt mondta, egyek egy-két falatot, hogy felkeltsem az étvágyadat. Van sült rák borsóhüvellyel, darált marhahús feketebab mártással, néhány ropogósra sült gombóc sanghaji módra, sült zöldségek fűszeres szecsuani káposztával meg finom csang pao csirke. Szélesen elmosolyodott. - A desszert én vagyok.

_____________________________

PÉNTEK       

_____________________________

57.

0 óra 35 perc

_____________________________

Az ingerült Bankár Kwang újra meg újra megnyomta a csengőt. Felpattant az ajtó, és Venus Poon kantoni nyelvjárásban rákezdte a visítást: - Hogy mered éjnek évadján meghívás nélkül idetolni a képed? - Felszegett fejjel állt, egyik kezével az ajtót fogta, a másikat fensőbbségesen csípőre tette… mélyen kivágott estélyi ruhája ellenállhatatlan volt.

- Elhallgass, te lisztes képű szajha! - ordított vissza rá Bankár Kwang, miközben benyomult mellette a lakásba. - Hát ki fizeti itt a lakbért? Ki vette ezt a sok bútort? Ki fizette ki ezt a ruhát? Miért nem vagy még hálóingben? Miért…

- Te hallgass! - Venus Poon átható hangja simán túlharsogta Bankár Kwangét, - Te csak fizetted itt a lakbért, a lakbér viszont ma volt esedékes! Na és hol van, hallod-e-hallod-e-hallod-e?

- Itt - rántotta elő Bankár Kwang zsebéből a csekket, és meglengette Venus Poon orra alatt. - Hát el szoktam én felejteni a megcicerézett ígéreteimet? Nem! El szoktad te felejteni a megcicerézett ígéreteidet? Igen!

Venus Poon csak pislogott. A haragja már elpárolgott, arca megváltozott, hangja olyan lett, mint a cseppentett méz. - Ó, hát tényleg nem felejtetted el, atyám? Jaj, nekem azt mondták, elhagytad a te szegény árva leányodat, és visszamentél a Blore Street 1-be a kurvákhoz!

- Hazugság! - fújtatott Bankár Kwang… kis híján megütötte a guta, noha ez volt az igazság. - Miért nem vagy még levetkőzve? Miért van rajtad ez a…  

- De engem hárman is felhívtak, és mind azt mondták, hogy délután negyed ötkor ott jártál. Jaj, hogy milyen rettenetesek az emberek - dorombolta Venus Poon, jól tudva, hogy Bankár Kwang igenis ott járt, de csak azért, hogy bevezesse bankár Chinget, akitől szeretne kölcsönt szerezni. - Jaj, szegény atyám, milyen borzalmasak az emberek! - mondta csillapítólag, és közelebb húzódott. Keze hirtelen előrekígyózott, s mielőtt még Kwang visszaránthatta volna, kikapta az ujjai közül a csekket. A hangja eközben mit sem vesztett negédességéből. - Ó, köszönöm neked, atyám, szívem legmélyéből… Okó! - A szeme összeszaladt, a hangja megkeményedett, megint rákezd te a visítozást. - Ez a csekk nincs aláírva, te mocskos, vén kutyahús! Megint a szokásos bankártrükkök egyike! Ó, ó, ó, én a küszöbödön fogom megölni magam… vagy nem is! Jobb, ha a tévékamerák előtt teszem, elmondom egész Hongkongnak, milyen vagy. Ó, ó, ó…!

Az áma, aki eddig a nappaliban volt, most bejött, ő is rákezdte a nyüszítést és nyivákolást, egyesült erővel szórták Kwangra a sértéseket, szidalmakat és vádakat.

Kwang egy darabig tehetetlen dühvel csepülte őket, de ezzel csak növelte hangerejüket. Egy darabig még állta a sarat, aztán megadta magát… széles mozdulattal előkapta a töltőtollát, kikapta Venus Poon kezéből a csekket, és aláírta. A lárma megszűnt. Venus Poon gondosan megvizsgálta a csekket. Nagyon, nagyon gondosan. Aztán eltüntette a retiküljében.

- Ó, köszönöm, tiszteletre méltó atyám - mondta jámboran, és hirtelen az ámájára támadt. - Hogy merészelsz beleavatkozni egy vitába, ami az úrnőd és úrnőd életének szerelme között folyik?! Te fekélyes kutyacobák! Te vagy a hibás az egészben, te terjeszted mások kegyetlen hazugságait, hogy atyám már nem hű hozzám! Kifelé! Hozz teát meg ennivalót! Kifelé! Hozz atyámnak egy konyakot… Hozz egy konyakot, mozogj!

Az öregasszony úgy tett, mintha összeomlana úrnője színlelt haragjának súlya alatt, és erővel kipréselt könnyek között kicsoszogott. Venus Poon turbékolt, törte magát, keze puhán végigsimított Richard Kwang nyakán.

Richard Kwang végül, mintegy varázslatnak engedelmeskedve, hagyta magát meglágyítani, elfogadott egy pohár innivalót, s közben mindvégig hangosan panaszkodott a rossz zsoszra, alkalmazottaira, barátaira, szövetségeseire és adósaira, akik álnokul mind cserbenhagyták őt, aki egyes-egyedül az egész Ho-Pak birodalomban, könyökig ledolgozta értük a két kezét, térdig a két lábát, s aki állandóan csak értük aggódott.

- Jaj, te szegény ember - csillapítgatta Venus Poon, s mialatt ujjai puhán és ügyesen tették a dolgukat, gondolatban már messze járt.

Alig fél órája volt már csak a Négyujjú Vúval való randevújáig, és noha tudta, hogy jó lenne egy kicsit megváratni, azért túlzásba vinni sem akarta, hátha közben lelohad az öregember tüze. Legutóbbi együttlétük során sikerült annyira felizgatnia Négyujjút, hogy az egy briliáns gyűrűt ígért neki, ha ezt a teljesítményét megismétli.

- Ezt garantálom, nagyuram - pihegte e szavakra erőtlenül Venus Poon… - a bőre síkos volt a kétórás megfeszített munka izzadságától, úgy érezte, lebeg Vu végre-valahára utolsó kirobbanásának mérhetetlenségében.

Keresztbe állt a szeme, ahogy visszaemlékezett Négyujjú Vu elképesztő teljesítményére, a méretére, alkalmazkodóképességére és tökéletes technikájára. Ajíjje, gondolta még mindig korábbi szeretője nyakát masszírozva, minden tael energiámra, minden csepp nedvre szükségem lesz, amit a jin csak produkálni tud, hogy fölébe kerekedjek a vén kujon szűkölő jangjának. - Hogy van a nyakad, legdrágább szerelmem? - dorombolta.

- Jobban, jobban - felelte kelletlenül Bankár Kwang. A feje kitisztult már és nagyon jól tudta, hogy Venus ujjai ugyanolyan ügyesek, mint a szája s egyéb utolérhetetlen részei.  

Lehúzta a térdére, kezét magabiztosan becsúsztatta a mélyen kivágott fekete selyemruha dekoltázsába - a ruhát ő vásárolta egy hete - és simogatni kezdte a lány mellét. Látván, hogy Venus nem tanúsít ellenállást, lecsúsztatta az egyik vállpántot, dicsérte a lánynak a méretét, rugalmasságát, ízét, formáját. A lány melegsége fölgerjesztette. Másik keze nyomban elindult a jin felé, de mire észrevette, a lány ügyesen már ki is siklott a karjai közül. - Jaj, ne, atyám! Bármennyire szeretném is, de meglátogatott a tiszteletre méltó vörös, és…

- Eh? - mondta gyanakodva Bankár Kwang. - A tiszteletreméltó vörös?- Hisz az csak holnapután esedékes!

- Jaj, nem, úgy jött, mintha…

- Eh? A tiszteletre méltó vörös csak holnapután esedékes. Tudom. Megnéztem a naptáramat, mielőtt ide jöttem. Hülyének nézel? Tigrisre horgászom én a patakban? Rég megbeszéltük már ezt az estét, ezt az éjszakát. Hát mit gondolsz, miért vagyok én állítólag Tajvanon? Eddig még sose jött korábban, sose.

- Jaj, ma reggel jött meg… a tűzvész okozta ijedség meg a még nagyobb riadalom, hogy elhagytál engem…

- Na, gyere ide szépen, te kis…

- Jaj, ne, atyám, a tiszteletre méltó vö…

Mielőtt még Venus félreugorhatott volna, Kwang elkapta, hanyatt fektette a térdén, és már hajtotta volna föl a szoknyáját, de Venus Poon tizenkilenc éves létére is igencsak járatos volt már ebben a hadviselési módban, száz lándzsatörésnek bajnoka. Nem harcolt Kwang ellen, csak közelebb simult hozzá, féloldalt fordult, egyik kezét simogatóan ráhelyezte, s rekedtes hangon odabúgta: – na de atyám, nagyon rossz zsosz belekötni a tiszteletre méltó vörösbe, és bármennyire szeretném is hatalmasságodat magamban érezni, mindketten tudjuk, hogy vannak más módok is, amelyekkel a létfontosságú örvénylést elő lehet bizsergetni.

- De én először…

- Először? Először? - Venus elégedetten érezte, hogy Kwang egyre erősödik. - Ó, milyen erős vagy! Így már mindjárt nyilvánvaló, miért vadászik minden zsizsikes szájú szatyor az én öreg atyámra, ajíjje, nem csoda, egy ilyen-erős, tüzes, csodálatos férfira.

Gyakorlott mozdulatokkal kiszabadította a jangot, gyakorlottan munkába vette, aztán otthagyta zihálva. - Ágyba, legdrágább szerelmem - hörögte Richard Kwang. - Először egy konyak aztán egy kis alvás, aztán…

- Nagyon helyes, de nem itt! - szögezte le Venus Poon, és fölsegítette.

- Eh? De hát én állítólag Tajvanon…

- Igen, tudom, épp ezért jobb lesz, ha a klubodba mégy!

- De én…

- Jaj, te már kimerítetted szegény leányodat. - Venus Poon gyengeséget színlelt, rendbe szedte, felállította Richard Kwangot, és mire az felfogta volna, mi is történik, az ajtóhoz tuszkolta, Ott szenvedélyesen megcsókolta, örök szerelmet esküdött, megígérte, hogy másnap fogadja, aztán becsukta mögötte az ajtót.

Richard Kwang remegve meredt az ajtóra, a térdei egészen elgyengültek, a bőre megizzadt, szeretett volna bedörömbölni, hogy kikövetelje az ágyat, amiért fizetett. De nem dörömbölt. Nem volt hozzá ereje. Odatámolygott a lifthez.

Lefelé menet hirtelen szélesen, elégedetten elmosolyodott. A csekk, amit a lánynak adott, csak egyhavi lakbért fedezett. Venus Poon elfelejtette, hogy egy hónapja megállapodtak: ezentúl havonta ötszáz dollárral többet fizet neki. Ííííí, Kicsi Csodálatos Száj, röhincsélt, a jang végül is túljárt a jin eszén! Milyen szépen megvertelek ma este… na és azok a felhők meg az eső! Ma este igazán rám jött a kis halál meg a nagy születés! Még az emelést beszámítva is megérné a kétszeresét.

Venus Poon befejezte a fogmosást, s, nekilátott, hogy rendbe hozza a sminkjét. A fürdőszoba tükrében észrevette az ámáját. - Ah Pú - rikoltott - hozd az esőköpenyemet, a feketét, és telefonálj taxiért… Siess, különben mindkét arcodat összecsipkedem!

Az öregasszony sietve engedelmeskedett, örült, hogy úrnőjének elmúlt a rosszkedve. - Már hívtam taxit - zihálta. - Odalent fog várni az oldalsó bejáratnál, de jobb, ha vársz néhány percet, hátha gyanít valamit atyánk!

- Hah, az a főteknős! Nem jó az ma már semmire! Jó, ha annyi ereje maradt, hogy belevesse magát a kocsijába, és elfuvaroztassa magát a klubjába! - Venus Poon befejezte ajka rúzsozását, s magára mosolygott a tükörben, rettentően tetszett magának.

És most gyerünk a briliánsért, gondolta izgatottan.

- Mikor megint látlak, Póll? - kérdezte - Lily Su.

- Hamarosan. A jövő héten. - Havergill befejezte az öltözködést, és kelletlenül fölvette az esőkabátját. A szoba, amelyben állt, kicsi volt, de tiszta és tetszetős, és fürdőszoba is tartozott hozzá, hideg-meleg folyóvízzel, amit a szálloda vezetősége vezettetett be suba alatt, nagy költséggel, a vízügyi bizottság néhány szakemberének illegális segítségével. - Majd hívlak, ahogy máskor.

- Miért szomorú, Póll?

Havergill megfordult, és a lányra nézett. Még nem mondta meg neki, hogy nemsokára elhagyja Hongkongot. Lily Su az ágyból nézte, fényes, fiatalosan ruganyos volt a bőre. Már csaknem négy hónapja volt Havergill barátnője - nem kizárólagosan, mert Havergill nem fizette a lakbérét és az egyéb költségeit. Konzumnő volt a Boldog Háziasszony Táncteremben, amely Havergill kedvenc éjszakai találkahelye volt a hongkongi oldalon. Az intézmény tulajdonosa, Félszemű Pok hosszú évek óta a bank egyik megbecsült ügyfele volt, a mama-szan pedig egy okos asszony, aki megbecsülte a törzsvendéget. Havergill az évek során számos barátnőt csípett fel a Boldog Háziasszonyban, legtöbbjüket csak néhány órára, egyeseket egy hónapra, nagyon keveset ennél hosszabb időre, és tizenöt év során mindössze egy kellemetlen élménye akadt: egy lány megpróbálta zsarolni. Havergill nyomban elment a mama-szanhoz. A lány meg aznap éjszaka távozott. Se őt, se háromszöges stricijét nem látták soha többé.

- Miért szomorú, hallod-e?

Mert nemsokára itt hagyom Hongkongot, szerette volna válaszolni. Mert szeretném, ha csak az enyém lennél, de ezt nem lehet, nem szabad, nem merem - soha, senkit nem mertem. Isten az egekben, mennyire kívánlak!

- Nem vagyok szomorú, Lily, csak fáradt - felelte, a bank miatti problémák csak növelték a vállára nehezedő terhet.

- Minden jó lesz - mondta megnyugtatóan Lily Su. - Telefonál hamar, hallod-e?

- Igen. Persze. - Nagyon egyszerü módszerben állapodott meg a lánnyal: telefonál. Ha őt nem tudta elérni, a mama-szant hívta, aztán este elment a táncterembe - egyedül vagy a barátaival - táncolt néhány fordulót Lilyvel a látszat kedvéért, ittak egy kicsit, aztán a lány távozott. Fél óra elteltével Havergill fizetett, és eljött ide, már minden ki volt fizetve előre. Sose jöttek együtt, erre a diszkrét és elegáns találkahelyre, mert a lány nem akarta, hogy az utcán vagy a környéken egy idegen ördöggel lássák. Katasztrofális hatást gyakorolt volna a jövőjére, ha kettesben látják egy barbárral nyilvános helyen. Nem a munkahelyén. Rögtön rásütnék, hogy a legócskább szajha, egy idegen ördög szajhája, megvetnék, a képébe vigyorognának, értéke csökkenne.

Havergill tisztában volt ezzel. Nem zavarta. Hongkongban ez így megy. - Do zse - mondta. Köszönöm. Szerette Lily Sút, szeretett volna még maradni, vagy magával vinni a lányt. De csak annyit mondott: - Do zse - és elment.

Miután egyedül maradt, a lány végre ásíthatott egyet - egész este kerülgette - hanyatt dőlt az ágyon, és kéjesen kinyújtózott. Az ágy gyűrött volt, de még így is ezerszer különb, mint az a priccs, amely a Tajpingsanban bérelt szobájában várta.

Halk kopogtatás. - Tiszteletre méltó úrnő!

- Ah Csun?

- Én vagyok. – Nyílt az ajtó, egy öregasszony tipegett be. Tiszta törülközőket hozott. - Meddig maradsz?

Lily Su tétovázott. A szállodában az volt a szokás, hogy a vendég egész éjszakára kifizette a szobát, Ha hamar elmentek, az igazgatóság - ugyancsak szokás szerint - a szobaár felét visszafizette a lánynak. - Egész éjszakára - felelte az öregasszonynak. Ki akarta élvezni a kényelmet, nem tudta, mikor lesz része benne legközelebb. Lehet, hogy ez a vendég a jövő héten elveszti a bankját és mindenét.

- Zsosz - mondta, majd: - Készíts fürdőt, kérlek,

Az öregasszony zsémbelődve engedelmeskedett, aztán elment. Lily Su megint ásított egyet, hallgatta a víz zubogását, ő is fáradt volt. Fárasztó napja volt. Ma este a vendég a szokásosnál is többet beszélt, ő odabújt hozzá, próbált aludni, nem odafigyelni, az egészből csak egy-két szót értett, de a barbár ezzel is beérte. Lily Sút a hosszú tapasztalat megtanította, hogy ez csupán az ellazulás egyik formája, főleg egy öreg barbár esetében. - Rá se ránts, ha gyenge a jang, vagy ha beszélni, motyogni, dünnyögni kezdenek azon a bikkfanyelvükön, vagy ha sírva fakadnak a karjaid között. A barbárok már csak ilyenek - magyarázta a mama-szan. - Csukd be a füledet. És csukd össze az orrcimpáidat, hogy ne érezd az, idegen ördög szagát, az öregemberszagot, és segítsd hozzá ezt a barbárt egy percnyi gyönyörűséghez. Ez egy hongkongi jan, régi barát és rendesen fizet, azonnal, hamarosan kivált az adósságodból, és arcot is ad neked, hogy ilyen párnázó pártfogód van. Dolgozz hát lelkesen, játszd el, milyen férfias, és add meg neki a pénze ellenértékét.

Lily Su tudta, hogy megszolgálta a pénzt. Nagyon jó zsoszom van, gondolta, sokkal jobb, mint szegény nővéremé meg a pártfogójáé. Szerencsétlen Illatos Virág, szerencsétlen Első Fiú Chen. Micsoda tragédia! Micsoda kegyetlenség!

Megborzongott. Ó, azok a rettenetes Farkasemberek!  Milyen borzalmas, hogy levágták a fülét, milyen borzalmas, hogy meggyilkoltak, és egész Hongkongot fenyegetik, milyen borzalmas, hogy azok a büdös, rohadt ebhús halászok halálra tiporták szegény nővéremet. Aberdeenben! Jaj, micsoda zsosz!

Csak reggel került kezébe egy újság, amelyben ott állt kinyomtatva John Chen egyik szerelmes levele. Rögtön megismerte. Hetekig nevettek rajta Illatos Virággal, meg azon a másik kettőn, amelyeket Illatos Virág nála hagyott megőrzésre. - Olyan furcsa ember, szinte alig van jangja, szinte sose áll föl neki, még egy kicsikét sem - mesélte a nővére. - Mindössze annyit kíván a pénzéért, hogy feküdjek, hagyjam, hogy csókolgasson, néha meztelenül kell táncolnom előtte, és mindig meg kell ígérnem, hogy mindenkinek azt mesélem, hogy milyen nagy van neki. Ííííí, annyi pénzt ad, hogy csuda! Tizenegy hete én vagyok az "egyetlen igaz szerelme"! Ha ez még tizenegy hétig így megy… talán még egy lakásra is futja!

Délután nagy félelmek közepette, elment apjával a kelet-aberdeeni rendőrségre, hogy azonosítsa a holttestet. Nem mondták, hogy ismerik a pártfogóját. Apja bölcsen úgy döntött, hogy ezt titokban tartják. - Nemes Házi Chen biztos jobb szeretné titkolni. Az ő arcát is érinti a dolog… és az új örökös arcát is, hogy is hívják… az a fiatal, akinek az az idegen neve van. Majd egy-két nap múlva felhívom Nemes Házi Chent, és megpróbálom kipuhatolni, mi a véleménye. Most várnunk kell egy kicsit. Azok után, ami ma derült ki, hogy, mit műveltek a Farkasemberek Első Fiúval, egyetlen apának sem volna kedve tárgyalni.

- Igen, gondolta Lily Su, apám okos ember. Nem véletlen, hogy a munkatársai Kilenckarátos Csúnak hívják. Hála légyen az összes isteneknek, hogy az a két levél nálam van.

Miután azonosították a nővére holttestét, ki kellett tölteniük néhány nyomtatványt, a valódi nevükön, hogy igényt tarthassanak a pénzre, amelyből négyezer-háromszázhatvan hongkongi dollár Wisteria Su, háromezer pedig Illatos Virág Tak néven volt elhelyezve - ezt mind a Jószerencse Tánctermen kívül kereste. A rendőrőrmester azonban hajlíthatatlan volt. - Nagyon sajnálom, de most, hogy tudjuk a valódi nevét, ki kell hirdetnünk, hogy minden hitelezője bejelenthesse igényét az örökségére. - Nyers modorán még az a roppant nagylelkű ajánlatuk sem változtatott, hogy ha most rögtön megkapják a pénzt, hajlandók lemondani az összeg huszonöt százalékáról. Így aztán távoztak.

Az a rohadt ebhús idegen ördög rabszolga, gondolta utálkozva Lily Su. Ha a táncterem behajtja a követelését, nekünk semmi sem marad. Semmi! Ajíjje!

De nem érdekes, gondolta, miközben kéjes elégedettséggel elnyújtózott a fürdőkádban, n0,em számít. A levelek titka egy vagyont ér Nemes Házi Chennek.

Márpedig Nemes Házi Chennek több vörös hasú bankója van, mint szőrszála a macskának.

Casey hálószobájának ablakában ült összekuporodva, sötét volt, csak az ágy fölött égett a kis olvasólámpa. Komoran nézte az öt emelettel lejjebb lévő utcát. Már hajnali fél kettőre járt, de még ilyenkor is sűrű volt itt a forgalom. Az égbolt alacsony volt, a levegő párás, a holdat nem lehetett látni, ilyen háttér előtt még vakítóbban ragyogtak az óriási neonreklámok és kínai piktogramok alkotta függőleges feliratok fényei, vörösen, kéken, zölden, visszatükröződtek a pocsolyákban, meseországgá változtatták a csúfságot. Az ablak nyitva volt, a buszok, teherautók, taxik között időnként párok rohantak át. Sokan tartottak az új Royal Netherlands Hotel hallja és az European kávéház hajnalig nyitva tartó falatozója felé, ahol mielőtt feljött, megivott egy búcsúkávét Janelli kapitánnyal, a pilótájukkal.

Errefelé mindenki annyit eszik, tűnődött. Mennyi ember nyüzsög itt, milyen rengeteg a munkaerő, milyen kevés a munkahely, milyen kevesen vannak a csúcson, minden talapzaton csak egy, mindig férfi, mindenki töri magát, hogy feljusson oda és ott maradhasson… De minek? Az új kocsiért, az új házért, az új öltönyért, az új hűtőszekrényért, az új mütyürkéért vagy bármiért.