Megállt a lift. Egymás mellett mentek végig a jellegtelen folyosón.

Az ajtóhoz érve rendbe szedték magukat. Brian halkan bekopogott. - Tessék.

Roger Crosse ötven fölötti, magas, vékony férfi volt, világoskék szemű, gyérülő hajú, hosszú ujjú. Az íróasztala ugyanolyan pedáns, mint az öltözéke. Maga az iroda spártai. A székekre mutatott. Leültek. Crosse tovább olvasta a kezében tartott dossziét. Végül gondosan becsukta, és maga elé fektette. Közönséges, szürke dosszié volt. - Egy amerikai milliomos csempészett fegyverekkel, egy volt kábítószer-kereskedő, nagyon gyanús sanghaji milliomos Tajvanra repül, most meg elrabolnak nekünk egy nagyon fontos embert, amihez Uram az egekben! - még egy farkasembert meg egy levágott fület is hozzá kell számítani. És mindez tizenkilenc óra alatt. Hol az összefüggés?

Armstrong törte meg a csendet. - Gondolja, hogy van, főtanácsos úr?

- Nem kell lennie?

- Elnézését, uram, de nem tudom. Egyelőre.

- Ez bosszantó, Robert. Nagyon bosszantó.

- Tudom, főtanácsos úr.

- Azt is mondhatnám: kellemetlen, mégpedig leginkább azért kellemetlen, mert a nagyfejűek állandóan itt lihegnek a nyakunkban. És amikor nekem a nyakamba lihegnek… - Rájuk mosolygott, mindkettejüknek össze kellett szedniük magukat, hogy össze ne rezzenjenek. - Bizonyára emlékszik még, Robert, hogy én figyelmeztettem tegnap magát: befolyásos személyek is belekeveredhetnek.

- Emlékszem főtanácsos úr.

- Ami pedig magát illeti, Brian, magának magas beosztást szánunk. Nem gondolja, hogy ideje volna már mással is törődni, mint a futtatással, az autóversenyzéssel és szinte mindenkivel, aki szoknyát visel, és kétségtelen tehetségét ennek a szerény rejtélynek a kibogozására fordítani?

- De igen, főtanácsos úr.

- Akkor, kérem, tegye. És nagyon gyorsan. Azért osztottam be Robert mellé, mert a következő néhány napban esetleg szükség lehet a maga szakértelmére. Nagyon szeretném, ha nagyon, de nagyon gyorsan megoldanák ezt a históriát. Ugyanis van egy kis gondunk. Tegnap este az amerikai konzulátusról felhívott az egyik barátunk. Bizalmasan. - A dossziéra mutatott. - Íme, az eredmény. A barátunk tippje révén a hajnali órákban sikerült szert tennünk erre az anyagra. Ez persze másolat, az eredetit természetesen visszaadtuk, és a… Crosse egy pillanatig kereste a megfelelő szót -… futár, egyébként egy amatőr, zavartalanul távozott. Ez egy jelentés, afféle szakmai beszámoló, különféle témákról. Mind nagyon érdekes. Az egyik címe: "A KGB Ázsiában", és azt állítja, hogy az említett szervezetnek van egy "Szevrin" fedőnevű szupertitkos kémhálózata, amelynek szerte egész Délkelet-Ázsiában vannak magas pozíciókban lévő beépített emberei… A kormányban, a rendőrségen, az üzleti életben - tajpani szinten- és első sorban itt, Hongkongon.

Brian Kok önkéntelenül füttyentett egyet.

- Ahogy mondja - mondta barátságosan Crosse. - Ha igaz.

- És, ön szerint igaz, főtanácsos úr? - kérdezte Armstrong.

- Van egy olyan érzésem, Robert, hogy ha egészségügyi okokra való hivatkozással korengedményes nyugdíjazását kérné, minden bizonnyal megkapná. Az agylágyulás elég ok az ilyesmire. Vagy gondolja, hogy ha világosan látnék ebben az ügyben, részeltetném magam abban a kétes élvezetben, hogy a kowlooni BO segítségét kérem?

- Nem, főtanácsos úr. Elnézést kérek. Crosse feléjük fordította a dossziét, és kinyitotta a címoldalnál.

Mindkettejüknek leesett az álla. A címlapon ez állt: "Bizalmas tájékoztató Ian Dunross számára. Kézbesítve. 3/1963. jelentés. Egyetlen Példány."

- Igen - mondta Crosse. - Igen. Most először van a kezünkben konkrét bizonyíték arra vonatkozólag, hogy Struanék saját hírszerző hálózatot működtetnek. - Rájuk mosolygott, úgy érezték, mintha egész testüket apró tűkkel kezdenék szurkálni. - Fölöttébb kíváncsi volnék, hogy miként tudnak bizonyos kalmárok olyan bizalmas jellegű információkhoz hozzájutni, amelyekről nekünk elméletileg évtizedekkel előbb tudnunk kellene.

- Igen, főtanácsos úr.

- Ez a jelentés nyilvánvalóan egy sorozat egyik darabja. Ja, igen: ez itt a Struan-cég 16-os számú kutatási részlegétől származik, és egy bizonyos A.M. Grant írta alá… három napja, Londonban.

Brian Koknak megint leesett az álla. – Grant? Ez Alan Medford Grant volna, a londoni Stratégiai Tervező Intézet munkatársa?

- Ötös, Brian, csillagos ötös. Igen. Az aláíró maga Alan Medford Grant, személyesen. Egy igazi nagyfejű. Őfelsége a királynő kormányának a tanácsadója titkos ügyekben, aki igazán ismeri a dörgést. Maga ismeri, Brian?

- Tavaly, mikor a főtisztképző tanfolyamon vettem részt Londonban, egyszer- kétszer találkoztam vele. A távol-keleti magasabb szempontú stratégiai elgondolásokról tartott szemináriumot. Ragyogó volt. Kifejezetten ragyogó.

- Még szerencse, hogy angol, és a mi oldalunkon áll. Ezzel együtt… - Crosse megint sóhajtott. - Őszintén remélem, hogy ezúttal téved, mert ha nem, akkor még annál is mélyebben ülünk a slamasztikában, mint gondoltam. A jelek szerint már alig-alig maradtak titkaink. Kínos. Nagyon kínos. Ami pedig ezt illeti - veregette meg ismét a dossziét - valóban nagyon meg vagyok döbbenve.

- A címzett megkapta az eredetit? - kérdezte Armstrong.

- Meg. Dunross ma délután négy tizennyolckor személyesen vette át. - Crosse hangja még selymesebbé vált. - Istennek hála, kitűnő kapcsolatban vagyok a vízen túli kuzinjainkkal. Akárcsak maga, Robert. És nem úgy, mint maga, Brian. Maga ugye sose szerette Amerikát?

- Sose, főtanácsos úr.

- És szabad tudnom, miért nem?

- Túl sokat beszélnek, nem lehet rájuk titkot bízni. Ezenkívül hangosak, és én ostobáknak találtam őket.

Crosse hidegen elmosolyodott. - Ez még nem ok arra, hogy ne legyenek jó kapcsolatai velük, Brian. Talán maga az ostoba.

- Igen, főtanácsos úr.

- Ugyanis korántsem mindegyikük ostoba. - Az igazgató becsukta a dossziét, de nem fordította vissza maga felé. Mindketten megbabonázottan meredtek rá.

- Elmondták az amerikaiak, hogyan tettek szert a dossziéra, főtanácsos úr? - kérdezte meggondolatlanul Armstrong. - Robert, én már komolyan kezdek hinni benne, hogy az a kowlooni szinekúra az agyára ment. Felterjesszem rokkantsági nyugdíjra?

A nagydarab férfi arca megvonaglott. - Ne, köszönöm, ne. - Mi talán fel szoktuk fedni előttük a forrásainkat?

- Nem, főtanácsos úr.

- Ez egy roppant kínos ügy, és rengeteg arcba került. Az enyémbe. Vagy maga nem így látja, Robert?

- De igen.

- Végre, ez azért már haladás. - Crosse hátradőlt és hintázni kezdett a székén. A tekintete szinte beléjük fúródott. Mindketten azon töprengtek, vajon ki adhatta le a drótot, és miért.

A CIA nem lehet, gondolta Brian Kok. Ők maguk csípték volná el a dossziét, nekik nincs szükségük a KO-ra ahhoz, hogy elvégezze helyettük a piszkos munkát. Azok az őrült csirkefogók bárki szennyesébe beletúrnak - gondolta utálkozva. De ha nem ők, akkor ki?

Ki? Egy olyan ember, akinek köze van a hírszerzéshez. de aki nem tudta, vagy nem akarta elcsípni a levelet, és jó, bizalmas viszonyban van Crosse-szal. Egy konzulátusi tisztviselő? Lehet. Johnny Mishauer, a tengerészeti hírszerzéstől? Ez nem az ő asztala. De akkor kicsoda? Nem sokan jöhetnek számításba… Hohó! Ott van az az FBI-os, Crosse pártfogoltja… Ed Langan. Most már csak azt kellene kitalálni, honnan szerezhetett tudomást Langan a dossziéról? Londonból kapott fülest? Lehetséges, bár az FBI-nak nincs ott irodája. Ha a tipp Londonból jött volna, akkor valószínűleg az MI-5 vagy MI-6 tette volna rá a kezét, rögtön a forrásnál, nekünk csak megtelexezték volna, értésünkre adva, hogy milyen tehetetlen hülyék vagyunk mi itt ebben a hátsó udvarban. Lehet, hogy a futár gépe leszállt Libanonban? - Úgy emlékszem, van ott egy FBI-os. De ha az értesülés nem Londonból, vagy Libanonból származik, akkor magáról a repülőgépről kellett jönnie. Talán egy baráti informátor, aki ott volt a gépen, és aki látta a dossziét, vagy a borítóját? A legénység valamelyik tagja? Ajíjje! Pan Am, vagy TWA gép volt? Az FBI-nak - nagyon helyesen mindenféle szakmával vannak kapcsolatai, méghozzá nagyon szoros kapcsolatai. Vasárnap jön gép? Igen. A Pan Am húsz-harminckor érkező járata. Mire az illető a szállodájába ért, már késő volt a kézbesítéshez. Tökéletes.

- Különös, hogy a futár Pan Am-géppel jött és nem BOAC-vel, pedig az sokkal jobb járat - mondta Brian Kok. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen indirekt úton következtette ki a megoldást.

- Igen. Nekem is ez a véleményem - felelte nyíltan Crosse. - Roppant szokatlan az ilyesmi egy brittől. Bár igaz, ami igaz, a Pan Am időben szokott landolni, míg a jó öreg BOAC esetében manapság ezt nemigen lehet állítani. - Ismét biccentett Brian felé. - Újabb ötös. És még egy nagy piros pont is.

- Köszönöm, főtanácsos úr.

- Egyéb következtetések?

Brian kis ideig gondolkodott. - A tippért cserébe ön belement, hogy Langannek is ad egy másolatot.

- És?

- És megbánta.

Crosse felsóhajtott. - Miért?

- Ezt csak azután tudom megmondani, ha elolvastam a dossziét.

- Brian, maga ma délután még önmagát is felülmúlja. Az igazgató közömbösen babrálta a dossziét. Mindketten tudták, hogy szándékosan cukkolja őket, de egyikük sem tudta, miért. - Van ennek az anyagnak a többi részében néhány nagyon érdekes egybeesés. Olyan nevek például, mint Vincenzo Banastasio… olyan találkozóhelyek, mint a Sinclair Towers… Mond valamit maguknak a Nelson Trading? Mindketten ingatták a fejüket.

- Ez az egész roppant érdekes. Komcsik erre, komcsik arra… Egy fél téglát sem lehet úgy elhajítani, hogy el ne találnánk egyet. - Crosse tekintete még fagyosabb lett. - A jelek szerint még a mi sorainkban is akad belőlük, és feltehetőleg főfelügyelői szinten.

- Lehetetlen! - szólalt meg önkéntelen Armstrong.

- Mennyi ideig is szolgált maga nálunk, a különleges osztályon, édes fiam?

Armstrong kis híján összerezzent. – Majdnem öt évig, főtanácsos úr.

- Sorge, a kém lehetetlen volt… Kim Philby lehetetlen volt… Uram az egekben: Philby! - Az angol férfi, aki az MI-6-nak, a brit katonai hírszerzés tengerentúli hírszerzési és kémelhárítási osztályának magas rangú ügynöke volt, az év januárjában szökött a Szovjetunióba. Esete megrázta az egész nyugati világot, s főképpen azért, mivel Philby egészen a legutóbbi időkig a washingtoni brit nagykövetség első titkára volt, akinek feladatkörébe tartozott, hogy mindennemű nemzetbiztonsági ügyben a legmagasabb szinten tartsa a kapcsolatot az Egyesült Államok védelmi minisztériumával, a külügyminisztériummal és a CIA-vel. - Hogy ennyi boldog éven át szovjet ügynök legyen, és ne jöjjenek rá, ez lehetetlenség, ugye, Robert?

- Igen, főtanácsos úr.

- És mégis az volt, éveken át, ismerte a legbizalmasabb ügyeinket is. Negyvenkettőtől ötvennyolcig egészen biztosan. És mikor kezdte a kémkedést? Az Úr legyen nekünk irgalmas: 1931-ben, Cambridgeben. A másik főáruló, a szintén cambridge-i Burgess meg a barátja, Macain szervezte be a pártba, hogy pörkölődjenek a pokol tüzén mindörökre. - Néhány éve történt csak, hogy a két szóban forgó, magas rangú diplomata - aki a háború alatt maga is a hírszerzésnél teljesített szolgálatot - nagy hirtelen a Szovjetunióba repült - csak másodpercekkel előzve meg a brit kémelhárítókat, és a botrányt, amely megrázta Brithont és az egész NATO- t. - És kit szerveztek be még?

- Nem tudom, főtanácsos úr. - mondta Armstrong óvatosan. - De annyi szent, hogy mostanra már mind fontos tisztségeket töltenek be a külügyben, az oktatásban, a sajtóban - abban főleg - és Philbyhez hasonlóan csontig berágták magukat.

- Ha emberekről van szó, semmi sem lehetetlen. Semmi. Egyszerűen ijesztő. - Crosse sóhajtott egyet, és megigazgatta a dossziét. - Na igen. A különleges osztályon szolgálni azonban megtiszteltetés.

- Így van, Robert?

- Így.

- A különleges osztályra behívják az embert, önkéntesek jelentkezését nem fogadják el. Így van?

- Így, főtanácsos úr.

- Ugye, sose kérdeztem meg magától, hogy miért nem maradt nálunk?

- Nem, főtanácsos úr.

- Nos?

Armstrong elfojtott egy nyögést, és mély lélegzetet vett. - Azért nem, mert én rendőr szeretek lenni, nem pedig titokzatos árnyalak. Jól érzem magam a kapitányságon. Szeretem összemérni magam a bűnözőkkel, élvezem az üldözést, az elfogást, aztán a bíróságon a bizonyítási eljárást, szeretem betartani a szabályokat… a törvényt.

- Mi meg itt a KO- n fittyet hányunk az ilyesmikre, ugye? Minket nem érdekel semmiféle bíróság, semmiféle törvény, csak az eredmény?

- A különleges osztálynak és a bűnügyi rendőrségnek más-más szabályai vannak - mondta óvatosan Armstrong. - Nélkülük kutyaszorítóba kerülne a kolónia.

- Abba. Bizony abba. Az emberek ijesztők, a fanatikusok meg úgy szaporodnak, mint férgek a hullában. Maga jó titkos ügynök volt. Úgy gondolom, elérkezett az ideje, hogy visszafizesse őfelsége a királynő kormányának, annak a hosszú hónapokig tartó gondos kiképzésnek a költségeit, amelyben részesült.

Armstrong szíve két ütemet is kihagyott, de nem szólt semmit, csak visszafojtott lélegzettel várakozott, és magában hálát adott az Úrnak, hogy akarata ellenére még maga Crosse se helyezheti át a bűnüldözési osztályról. Utált a hírszerzésnél dolgozni - bár eleinte még izgalmas volt és a kiválasztottság nagy bizalomról árulkodott. Ám ez gyorsan elhalványult. Utalta a módszert: sötét hajnalban lecsapni a csibészre, in camera caritatis kihallgatni, bizonyítékokkal nem sokat vacakolni, az eredmény a fontos, meg egy gyors titkos kitoloncolási parancs, amit a kormányzó ír alá, aztán nyomás, kilökni a határon túlra, vagy egy Tajvanra tartó dzsunkába, a fellebbezés és a visszatérés lehetősége nélkül. Örökre.

- Ezek nem brit módszerek, Brian - mondogatta annak idején a barátjának. Én a nyílt, tisztességes tárgyalások híve vagyok.

- Most mit izgatod magad? Légy egy kicsit gyakorlatiasabb, Robert. Te is tudod, hogy ezek a nyomorultak mind bűnösök… hogy az ellenségeink, ellenséges komcsi ügynökök, akik a szabályainkat kijátszva maradtak itt, hogy tönkretegyenek minket és a társadalmunkat… néhány mocskos ügyvéd támogatásával és segítségével, akik harminc ezüstpénzért, vagy még kevesebbért is bármire hajlandók. Kanadában ugyanez a helyzet. A lovascsendőrségnél az életünket is megutáltuk: a saját ügyvédeink és politikusaink voltak az ellenségeink. Meg újdonsült kanadaiak - érdekes módon mindig brit származásúak - meg az összes szocialista szakszervezetis, akik a főkolomposok voltak mindenfajta agitációban. Mit izgatod magad, ha ezen az áron megszabadulhatsz a parazitáktól?

- Mert izgatom magam, és kész. És nem csupa kommunista csirkefogóval vagyunk itt körülvéve. Van itt egy rakás nacionalista csirkefogó is, akik…

- A nacionalisták mindössze ki akarják ebrudalni a komcsikat Hongkongról.

- Sóder. Csang Kaj-sek a háború után el akarta happolni a kolóniát. Miután az amerikaiak elárultak minket, egyedül a brit haditengerészet volt az, amely megakadályozta ebben. Még mindig szeretné ránk tenni a kezét. És ebben nem különbözik Mao Ce-tungtól!

- Ha a KO-nak nincs ugyanakkora mozgástere, mint az ellenségnek, akkor hogyan várható el tőle, hogy továbbra is kihúzzon minket a csávából.

- Brian fiam, én csak azt mondtam, hogy én nem szeretek a KO-n dolgozni. Te élvezni fogod. Én viszont egyszerűen csak zsaru akarok lenni, nem holmi tetves James Bond.

Igen, gondolta keserűen Armstrong, csak egy közönséges zsaru akarok lenni a BO-n, míg nyugdíjba nem megyek, és vissza nem költözöm a jó öreg Angliába. Isten a tanúm, épp elég nyűg nekem ez az átkozott Farkasember. Ismét Crosse-ra emelte a szemét, és igyekezett minél közömbösebb arcot vágni.

Crosse egy pillanatig mereven nézte, aztán megveregette a dossziét. - E szerint az anyag szerint még annál is mélyebben ülünk a lekvárban, mint gondoltam. Kínos. Roppant kínos. Fölpillantott. – Ez a jelentés korábbiakra hivatkozik, amelyeket szintén Dunrossnak küldtek. A lehető leggyorsabban látni szeretném őket. Sürgősen és csöndesen.

Armstrong Brian Kokra nézett. - Claudia Chen? - Nem. Nem létezik. Ki van zárva.

- Akkor mit javasol, Brian? - kérdezte Crosse. - Érzésem szerint mindaz, ami nekem most eszembe jutott, amerikai barátomban is fel fog merülni… És ha az illető megtéved, és képes továbbadni az anyagot, az anyag egy kópiáját a CIA itteni igazgatójának… Őszintén csalódott volnék, ha megint ők lennének az elsők.

Brian Kok egy percre elgondolkodott. - Küldhetnénk egy különleges csoportot a tajpan irodájába meg a tetőlakásába, de ahhoz részint idő kellene - mivel fogalmunk sincs, hol keressük az anyagot - másrészt pedig éjszaka kellene csinálni. Ez rázós lehet, főtanácsos úr. A többi jelentés - már ha létezik - valószínűleg odafent van a Nagy Ház széfjében, vagy a Shek-O-i lakásán, sőt az is előfordulhat, hogy a… magánlakásán, a Sinclair Towersben, vagy egy másikon? Aminek a létezéséről még csak nem is tudunk.

- Aggasztó - bólintott Crosse. - Megdöbbentő, milyen pipogya kezd lenni a hírszerzésünk még a saját házunk táján is. Sajnálatos.

- Bezzeg, ha kínaiak volnánk, mindenről tudnánk, ugye, Brian?

- Igen, főtanácsos úr.

- Ha viszont nem tudjuk, hol van az anyag, ez azt jelenti, hogy meg kell kérdezni.

- Tessék?

- Meg kell kérdezni. Dunross ez idáig mindig nagyon segítőkésznek tűnt. Maguknak végül is a barátjuk. Kérjék meg, hogy mutassa meg azokat a jelentéseket.

- És ha nemet mond vagy azt, hogy már megsemmisítette őket? - Akkor használja azt a tehetséges koponyáját. Hízelegjen neki egy kicsit, ügyeskedjen, győzze meg, Brian. Vagy ajánljon neki csereüzletet.

- És van valami olyasmink, amit felajánlhatnék neki cserére, főtanácsos úr?

- A Nelson Trading.

- Tessék?

- Részben benne van a jelentésben. A későbbiek folyamán örömmel állok további szerény adatokkal a rendelkezésére. - Értem, főtanácsos úr. Köszönöm.

- Robert! Mit tett eddig John Chen, illetve a Farkasember, vagy Farkasemberek felkutatása érdekében?

- Az egész BO ezen dolgozik, főtanácsos úr. A kocsija rendszámát azonnal kiadtuk körözésre. Egyebek között kihallgattuk a feleségét, Mrs. Barbara Chent. Szinte hisztérikus állapotban volt, de azért vágott az esze… a könnyáradat ellenére is.

- Értem.

- Azt mondta, nem szokatlan jelenség, hogy a férje későig kimarad: gyakran este is vannak üzleti tárgyalásai, és az is előfordul, hogy már kora reggel kimegy a lóversenypályára, vagy a yachtjára. Biztos vagyok benne, hogy tud a férje nagyvilági életéről. John Chen tegnap esti mozgását hajnali kettőig könnyű volt lenyomozni. Fél tizenegy tájban tette ki Casey Tcholockot az Old Vic előtt, aztán…

- Találkozott John Chen tegnap este Bartlettel?

- Nem, főtanácsos úr. Bartlett egész idő alatt a Kai Takon tartózkodott, a repülőgépén.

- Beszélt vele John Chen?

- Nem, hacsak nem tudták valahogy rákapcsolni a repülőgépet a telefonhálózatunkra. Egészen a ma hajnali fogásig figyeltük a gépet.

- Folytassa.

- Miután hazafuvarozta Miss. Tcholockot - egyébként, mint megtudtam, az apja Rollsán - az autókomp hongkongi fejállomásához hajtatott, ahol a Queert’s Roadon bement egy zártkörű kínai klubba, a sofőrjét meg kocsistul elküldte… - Armstrong a jegyzetfüzetébe pillantott. - A Tong Lau Clubba ment. Itt egy barátjával és üzlettársával találkozott, bizonyos Vo Szang-csivel, és madzsongozni kezdtek. Éjféltájban hagyták abba. Ezután Vo Szang-csi és a két további játékos társaságában - mindketten a barátai, az egyik, Ta Pan-fat újságíró, a másik, Po Csa-szik tőzsdei alkusz - kijöttek, és fogtak egy taxit. - Robert Armstrong hallotta saját hangját, amint a megszokott rendőrmódiba zökkenve, sorolni kezdi a tényeket, örült neki, és ez az öröm elterelte figyelmét a dossziéról, s mindazokról a titkokról, amelyeket ismert, és elterelte gondolatait a pénzről, amelyre oly égető szüksége volt. Uramisten, gondolta, bárcsak közönséges rendőr lehetnék. Utálta a különleges osztályt, és azt is, hogy szükség van rá. - Ta Pan-fat szállt ki elsőnek, a Queen’s Roadon, a lakása előtt, aztán ugyanazon az úton, csak valamivel távolabb, Vu Szang-csi. John Chen és Po Csa-szik - gyanítjuk, hogy ez az illető kapcsolatban áll a triádokkal, most ellenőrizzük a lehető legnagyobb alapossággal - szóval John Chen és Po Csa-szik ezután a Causeway Baybe hajtatott, a Sunning Road-i Ting Ma garázsba, hogy átüljenek John Chen kocsijába, egy 1960-as Jaguárba. - Armstrong megint a jegyzetfüzetébe nézett, szeretett volna pontos lenni, a kínai nevek még ennyi év után is zavarba ejtették. - Mindezt megerősíti a garázs egyik szerelőinasa, Tong Ta-vej is.

John Chen ezután hazavitte a barátját a Boldogság-völgybe, a Village Street 17- be, ahol Po Csa-szik kiszállt. Eközben Vo Szang-csi, John Chen üzlettársa, aki mellesleg Struanék szállítási cégének a vezetője, amely a kezében tart minden fuvart, ami a Kai Takra, vagy onnan kifelé irányul, elment a Fleming Road-i Sap Wah érterembe. Állítása szerint mintegy harminc percet töltött ott, amikor John Chen csatlakozott hozzá. Kijöttek és beültek Chen kocsijába. Fel akartak csípni néhány táncosnőt az utcán, hogy elvigyék őket vacsorázni…

- Képes volna tánctermekbe járni és táncosnőket hajkurászni? - kérdezte elgondolkodva Crosse. - Mi mostanában az árfolyam, Brian? - Az éjszaka említett szakaszában hatvan hongkongi dollár, főtanácsos úr.

- Tudom, hogy Phillip Chen zsugori hírében áll. John Chen is ilyen fajta?

- Az éjszakának abban a szakaszában a lányok már kezdenek kiszállingózni a klubokból, főtanácsos úr. - felelte szolgálatkészen Brian Kok - ha addig nem találtak partnert. A legtöbb klub egykor zár. Vasárnap nemigen megy az üzlet. Megszokott dolog, hogy a férfiak ilyenkor ott cirkálnak… Semmi értelme nem volna kidobni hatvan, vagy két-háromszor hatvan dollárt, ugyanis a rendes lányok kettesével-hármasával járnak, és az ember előbb általában elviszi őket vacsorázni. Nem volna érdemes annyi pénzt kidobni az ablakon.

- Maga is szokott így cirkálni, Brian?

- Nem, főtanácsos úr. Nincs rá szükségem.

Crosse felsóhajtott, s ismét Armstronghoz fordult. - Folytassa, Robert.

- Nem tudtak felcsípni egy lányt sem, és végül továbbmentek a Glouchester Roadra, a Sap Chuk szállóba, ahol beültek a Copacabana Night Clubba vacsorázni. Körülbelül egykor értek oda. Háromnegyed kettőkor jöttek ki. Vo Szang-csi szerint John Chen beült a kocsijába, elhajtani viszont nem látta… Ő ezután hazasétált, mivel a közelben lakik. Azt mondja, John Chen nem volt se részeg, se rosszkedvű, semmi ilyesmi, jókedvűnek látszott, bár korábban a klubban, a Tong Lauban ingerlékenynek tűnt, hirtelen kiszállt a madzsongjátszmából is. Itt a vége. Tudomásunk szerint John Chent ezután már nem látta egyetlen barátja sem… se a családja.

- Nem mondta Vo Szang-csinek, hogy hová megy?

- Nem. Vo Szang-csi azt mondta nekünk, ő először azt gondolta, hazament, de aztán azt mondta: "Lehet, hogy a barátnőjét látogatta meg." Megkérdeztük tőle, hogy hívják a hölgyet, de erre azt felelte, hogy nem tudja. Miután megszorongattuk egy kicsit, derengeni kezdett neki egy név, Illatos Virágszál, de se cím, se telefonszám. Ez minden.

- Illatos Virágszál? Ilyen névvel egy sereg lány szaladgálhat az éjszakában.

- Igen, főtanácsos úr.

Crosse egy percre a gondolataiba merült. - Miért akarná Dunross eltüntetni John Chent?

A két rendőrtiszt leesett állal nézett a felettesére. - Kapcsolja be azt a komputeragyát, Brian.

- Nem volna oka rá, főtanácsos úr. John Chen nem jelent fenyegetést Dunross számára, ez kizárt eset… még abban az esetben is, ha, compradore lesz. A Nemes Házban minden hatalom a tajpané.

- Valóban az?

- Igen, ahogy maga a név mondja. - Brian Kok egy pillanatra elhallgatott, megint elbizonytalanodott. - Igen, uram… legalábbis a Nemes Házban igen.

Crosse Armstrong felé fordult. - Nos?

- Semmiféle okot nem tudok elképzelni rá. Egyelőre.

- Hát akkor törje rajta egy kicsit a fejét.

Crosse rágyújtott. Armstrongba belehasított a nikotinéhség. Nem fogom tudni betartani a fogadalmamat, gondolta. A mennykő csapna beléd, Crosse, hogy még téged is el kell viselnünk! Mi a fenét forgatsz a fejedben? Látta, hogy Crosse egy csomag Senior Service-t kínál felé, világéletében ezt szívta… Ne próbáld becsapni magad: még mindig szívod. - Köszönöm, nem kérek, uram - hallotta saját hangját, s egész testén végigborzongott a gyomrába hasító kín.

- Nem dohányzik, Robert?

- Nem, főtanácsos úr, abbahagytam… Most próbálok felhagyni vele.

- Csodálatra méltó! És miért akarná Bartlett eltenni John Chent láb alól?

A két rendőr ismét szájtátva nézett rá, majd Armstrong szólalt meg rekedtes hangon. - Ön tudja, főtanácsos úr?

- Ha tudnám, miért kérdezném magukat? A maguk dolga, hogy megtudják. Valahol van valamilyen kapcsolat. Túl sok itt a véletlen egybeesés, túl sima, túl kézenfekvő itt minden… és túlságosan szagos. A KGB kezét érzem a dologban, és ha én a saját területemen ilyesmit érzek, bevallom, kissé ingerült szoktam lenni.

- Igen, főtanácsos úr.

- Na, jó. Figyeltessék Mrs. Phillip Chent… könnyen lehet, hogy, belekeveredett valamibe. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy számára elég sok forog kockán. Phillip Chent is kövessék egy-két napig.

- Erről már gondoskodtam, főtanácsos úr - felelte Armstrong. Mindkettejüket figyeltetem. Phillip Chent nem azért, mintha gyanúsítanám, hanem épp azért, mert érzésem szerint a feleségével együtt ugyanúgy fog viselkedni, mint ilyen esetben mások: nem működnek együtt velünk, nem mondanak nekünk egy mukkot sem, titokban alkudoznak, kifizetik a váltságdíjat, aztán amikor vége, megkönnyebbülten felsóhajtanak.

- Ahogy mondja. Csak azt nem tudom, miért hiszik ezek az illetők - bármilyen iskolázottak is - hogy olyan sokkal okosabbak nálunk, és miért nem segítenek nekünk annak a munkának az elvégzésében, amiért fizetnek minket.

Brian Kok úgy érezte, mintha keresztüldöfné Crosse vasvilla szeme, a hátán kiütött a veríték. Szedd össze magad, gondolta. Ez a nyomorult csak egy idegen ördög, egy modortalan, trágyaevő, trágyából gyúrt senkiházi, Tou nien lo mo, majom csinálta idegen ördög.

- Mint ön is tudja, főtanácsos úr - felelte udvariasan - ősi kínai szokás, hogy nem bíznak egyetlen rendőrben és a kormányzat egyetlen tisztviselőjében sem… Négyezer év tapasztalatuk van.

- Egyetértek ezzel a hipotézissel. De van egy kivétel: a britek. Mi ugyanis minden kétséget kizáróan bebizonyítottuk, hogy bennünk meg lehet bízni, értünk a kormányzáshoz, és a hivatalnokaink általában megvesztegethetetlenek.

- Igen, főtanácsos úr.

Crosse pöfékelve méregette egy percig, majd azt mondta: - Robert, tudja, miről beszélgetett John Chen és Miss. Tcholock?

- Nem tudom, főtanácsos úr. Még nem tudtuk kihallgatni a hölgyet - reggel óta Struanéknál van. Esetleg fontos lehet? - Maga ott lesz Dunross ma esti összejövetelén?

- Nem, főtanácsos úr.

- Brian?

- Én igen, főtanácsos úr.

- Helyes, Robert, én biztosra veszem, hogy Dunrossnak nem lesz ellene kifogása, ha magammal viszem. Este nyolcra jöjjön értem. Ma este egész Hongkong ott lesz… Tartsák nyitva a szemüket és a fülüket. - Elmosolyodott saját tréfáján, és nem zavarta, hogy a két rendőr nem mosolyog vele. - Most olvassák el a jelentést. Hamarosan visszajövök. Magát pedig megkérem, Brian, ne okozzon nekem csalódást ma este. Roppant bosszantó lenne.

- Igen, főtanácsos úr.

Crosse kiment.

Miután magukra maradtak, Brian Kok elővette a zsebkendőjét, és megtörülgette a homlokát. - Ez a szarházi, mindig a frászt hozza rám.

- Én ugyanígy vagyok vele, cimbora. Mindig is így voltam.

- Ez tényleg képes egy különleges csoportot küldeni Struanékhoz? - kérdezte Brian Kok hitetlenkedve. - A Nemes Ház kellős közepébe?

- De még mennyire. Sőt: képes maga vezetni. Neked ez még csak az első szezonod a KO-nál, pajtás, így hát nem ismered olyan jól ezt az embert, mint én. Ha ez a buzi úgy érzi, fontos ügyről van szó, képes egy kivégzőosztag élére állni. Nyugodtan lefogadhatod, hogy ő maga szerezte meg ezt a dossziét, személyesen. Egy haveromról tudom, hogy kétszer járt a határon túl - egyedül! Na, ehhez szólj valamit.

Briannak leesett az álla. - És a kormányzó tudja?

- Nem hinném. Megütné a guta. Ha pedig az MI-6 tudomást szerezne róla, őt lassú tűzőn sütnék ropogósra, Crosse-t meg a londoni Towerbe csuknák.

- Ki az a haverod?

- A kantoni emberünk.

- Vu Fong-fong?

- Nem, egy új fiú… legalábbis az én időmben még új volt. A hadseregben.

- Ta Kuo-sza kapitány?

Armstrong vállat vont. - Már nem emlékszem. Brian Kok elmosolyodott. - Aha…

- Crosse átment a határon. Ő az egyszemélyes törvénykezés.

- Jóságos ég… Két évvel ezelőtt még Macauba se ugorhatott át az ember, ha a KO- n dolgozott, ez meg átjárkál a határon. Ez begolyózott, hogy ekkora kockázatot vállal.

- Be. - Armstrong Crosse- t kezdte imitálni. - És mondja csak, édes fiam: hogyan fordulhat elő, hogy kalmárok előbb szereznek tudomást bizonyos dolgokról, mint mi? Mi sem egyszerűbb - válaszolt saját kérdésére, hangjából eltűnt a gunyoros él. - Költenek rá. Amikor mi már rég kifordítottuk a bukszánkat, ezeknek még mindig van száz véka aranyuk. Ezt Crosse is tudja, te is tudod, az egész világ tudja. Magasságos ég, hát hogyan dolgozik az FBI, a CIA, a KGB vagy a koreai hírszerzés? Pénzzel! Hát meddig tart Alan Medford Grantot meggyőzni? Dunross lefizette. Adott neki tízezer fontot, annyiért már elég sok jelentéshez hozzá lehet jutni. De lehet, hogy még ennyi sem kellett. Miért, mi mennyit kapunk? Évi kétezer fontot, és ezért, háromszázhatvanötször huszonnégy órát dolgozunk… Egy sima zsarunak négyszázzal szúrják ki a szemét. Te is tudod, micsoda kálváriát kell jármunk, hogy egy fülesért titokban odanyomhassunk valakinek tíz darab ezrest. Hova lenne az FBI, a CIA, vagy az az istenverte KGB a kimeríthetetlen keret nélkül? Uram az egekben - sóhajtott fel keserűen - fél évbe telne, mire megkapnánk a pénzt, már ha egyáltalán megkapnánk. Miközben Dunross, meg még vagy ötven hozzá hasonló, kifizeti a mellényzsebéből. - A nagydarab férfi görnyedten, ernyedten ült a székén, szeme vörös volt a kialvatlanságtól, pofacsontjait kiugratta a feje fölött függő lámpa fénye. Ránézett az előtte heverő dossziéra, de még nem nyitotta ki, csak találgatta, miféle rossz hírek lesznek benne. - Könnyű a Dunross-féleknek mondta.

Brian Kok bólintott, megtörölgette a tenyerét, aztán eltette a zsebkendőjét. - Azt mondják, Dunrossnak van egy titkos alapja, a tajpani keret, amit még Dirk Struan alapozott meg a kezdeti időkben abból a zsákmányból, amire Fucsou felperzselésével és kifosztásával tett szert. Ehhez a pénzhez mindig csak a tajpan nyúlhat hozzá, és mindig csak ilyesféle célokra veheti igénybe, heung jaúra, megvesztegetésre és hasonlókra - időnként talán még egy kis gyilkosságra is.

Azt rebesgetik, több millióról van szó.

- Erről én is hallottam. Uram az egekben, de jó volna, ha… Na, mindegy. - Armstrong a dossziéért nyúlt, egy pillanatig tétovázott, aztán felállt, és a telefonhoz ment. - Haladjunk csak szépen fontossági sorrendben - mondta gunyoros vigyorral az ajkán kínai barátjának. - Nem árt, ha előbb beszélünk néhány nagyfejűvel. - A kowlooni rendőrkapitányság számát tárcsázta. - Armstrong vagyok, kapcsolja nekem Tang-po főtörzsőrmestert.

- Jó napot, uram, parancsoljon. - Tang-po főtörzsőrmester hangja bizalmas, baráti volt.

- Jó napot, főtörzs - mondta Armstrong. - Információra van szükségem. Tudni akarom, kinek szánták a fegyvereket. Tudni akarom, kik rabolták el John Chent. Három napot adok, hogy előkerítsék nekem John Chent… vagy a holttestét. Azt a Farkasembert, vagy Farkasembereket pedig nagyon gyorsan tegyék lakat alá.

Pillanatnyi csend következett. - Igen, uram.

- Szivárogtassa ki a következőket. A nagy fehér atya most csakugyan roppant dühös. Márpedig ha ő csak egy kicsit is bosszús, olyankor általában főfelügyelőket és felügyelőket helyeznek át más egységekhez… sőt főtörzsőrmestereket, még egészen kiválókat is. Egyesekkel még az is megtörténik, hogy közrendőrré fokozzák le és a határőrizetre rendelik őket. Olyanok is akadnak, akiket kirúgnak, vagy kitoloncolnak, sőt leültetnek. Eh?

Ezúttal hosszabb szünet következett. - Értem, főfelügyelő úr.

- Ha pedig komolyan begurul, az okos ember menekül, amerre lát - már ha teheti - mielőtt a korrupcióellenes hadjárat lesújt a bűnösökre - de még esetleg az ártatlanokra is. Újabb szünet.

- Értem, főfelügyelő úr. Továbbítom, főfelügyelő úr. Azonnal.

- Köszönöm, főtörzs. A nagy fehér atya ezúttal tényleg nagyon berágott. De szeretnék még valamit mondani. - Armstrong még jobban suttogóra fogta. - Esetleg megkérhetne a testvéreit, hogy segítsenek. Bizonyára megértik majd, hogy az én szerény gondom egyben az övék is. - Kantoni nyelvjárásra váltott. - Ha a sárkány böffent, egész Hongkong összetojja magát, hallod-e? Még hosszabb szünet. - Gondom lesz rá, uram.

- Köszönöm. - Armstrong letette a kagylót.

Brian Kok elvigyorodott. - Azt hiszem, ettől egy ideig remegni fog néhány gyűrűs elzáró izom.

Armstrong bólintott és leült, de arcán továbbra sem lazultak el a vonások. - Nem szeretem gyakran megjátszani ezt a labdát… olyannyira nem, hogy pályafutásom során most csinálom másodszor. De nem volt más választásom. Te is hallottad az öreget: világosan beszélt. Ha rám hallgatsz, te is ezt csinálod az embereiddel. - Naná. Ha a sárkány böffent… A legendás Öt Sárkányra céloztál?

- Igen.

Most Brian Kok rokonszenves arca merevedett meg, hideg fekete szemek, aranyszín bőr, szögletes, csaknem teljesen szőrtelen áll. - Tang-pó volna az egyik?

- Nem tudom, nem biztos. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy ő az, de nem volt semmi, amin tovább mehettem volna. Nem vagyok benne biztos, Brian. Ő az egyik? - Nem tudom.

- Különben mindegy. Engem csak az érdekel, hogy valamelyikhez eljusson az üzenet. Ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy az Öt Sárkány létezik, és hogy ez az öt sárkány nem más, mint öt kínai főtörzsőrmester, vagy akárcsak törzsőrmester, és az ő kezükben van Hongkong összes illegális szerencsejátéka, ezen kívül jó néhány védelmi zsarolás, meg egypár táncterem és táncos lány… mondjuk tizenegyből öt. Öt törzsőrmester a tizenegy lehetségesből. Eh?

- Szerintem is létezik az Öt Sárkány, Robert. Lehet, hogy többen vannak, lehet, hogy kevesebben, de az biztos, hogy az utcai szerencsejátékok mind a rendőrség égisze alatt folynak.

- Valószínűleg a királyi rendőrség kínai tagjainak védő pajzsa alatt, fiam - javította ki Armstrong. - Egyelőre nincs bizonyítékunk, pedig évek óta hajkurásszuk, és már egy szalmaszálba is belekapaszkodnánk. Kétlem, hogy valaha is be tudjuk bizonyítani. – Elmosolyodott. - Majd talán te, ha főparancsnok leszel.

- Az ég áldjon meg, állítsd már le magad, Robert.

- Miért? Még csak harminckilenc éves vagy, elvégezted azt a tanfolyamot, amit csak a leendő fejesek szoktak, és máris főfelügyelő vagy. Van egy százasom egy tízes ellenében, hogy leszel te még főkapitány.

- Áll.

- Százezret kellett volna mondanom - sóhajtott Armstrong tetetett keserűséggel. - Abba nem mentél volna bele.

- Próbáld ki.

- Nem próbálom. Nem kockáztathatok ekkora dohányt - előfordulhat, hogy egy-két éven belül megölnek, vagy kilépsz a testülettől. – Ha viszont ez nem következik be, felmászol az uborkafa tetejére - már ha föl akarsz mászni.

- Mindketten föl akarunk.

- Én ugyan nem… én ahhoz túlságosan angol vagyok. - Armstrong barátságosan megveregette Brian Kok hátát. - Nagy nap lesz. De te sem fogod lekapcsolni a Sárkányokat… még akkor sem, ha lesz ellenük bizonyítékod, amit egyébként kétlek.

- Nem kapcsolom le őket?

- Nem. Engem nem zavar a szerencsejáték. Minden kínai szeret játszani, és ha az illegális szerencsejátékot néhány kínai őrmester irányítja, bármennyire törvényellenes is, még mindig így a legtisztább és legtisztességesebb. Ha ők nem csinálják, a háromszögesek veszik át, akkor pedig megint egyetlen nagy tonggá állnak össze azok az ócska kisbandácskák, amelyeket oly nagy gonddal igyekszünk egymástól távol tartani. És akkor aztán tényleg megnézhetjük magunkat. Te ismersz engem, fiam, tudod, hogy nem vagyok egy szarkeverő, ezért nem is leszek soha főkap. Én megvagyok a jelenlegi status quóval. A Sárkányok irányítják a szerencsejátékokat, mi meg nem engedjük egyesülni a triádosokat. Amíg a rendőrök összetartanak és minden kétséget kizárólag ők alkotják Hongkong legerősebb tongját, addig béke lesz az utcákon, a lakosságot jól kordában lehet tartani, és a bűnözés, az erőszakos bűnözés minimális szinten marad.

Brian Kok fürkész tekintetet vetett Armstrongra. - Ugye, ezt komolyan gondolod?

- Igen. Komikus, de a Sárkányok jelenleg a legerősebb támaszaink közé tartoznak. Nézzünk szembe a tényekkel, Brian: a kínaiakat csak kínaiak tudják kormányozni. A jelenlegi helyzet nekik is megfelel, ők sem szeretik az erőszakos bűntényeket. Így aztán szükség esetén kapunk segítséget - legalábbis időnként - olyan segítségét, amilyet mi, idegen ördögök sehonnan máshonnan nem kaphatnánk meg. Ne érts félre, én sem rajongok azért, hogy a rendőreink között vannak korruptak és törvényszegők, nem élvezem a megvesztegetést meg a többi mocskos kis dolgot, amire rákényszerülünk, de kérdem én tőled, hogyan működne a világ bármely rendőrsége, ha időnként nem piszkolná be egy kicsit a kezét, és nem súgnának neki tetves kis spiclik? Szóval véleményem szerint mindaz a rossz, amit a Sárkányok jelentenek, egyfajta szükségletet elégít ki. Hongkong az Kína, Kína pedig különleges eset. Épp ezért amíg csak illegális szerencsejátékról van szó, engem nem érdekel. Ha rajtam állna, én ebben a percben törvényessé tenném a szerencsejátékokat, viszont letörném mindenki derekát, aki védelmi zsarolásból él, legyen szó tánctermekről, lányokról, vagy bármiről. Tudod, hogy nem bírom a striciket. A szerencsejáték más tészta, hogyan lehet a kínaiakat lebeszélni a szerencsejátékokról? Sehogy. Hát akkor tegyük törvényessé, hadd legyen mindenki boldog. A hongkongi rendőrség már évek óta szorgalmazza ezt a megoldást, de minden évben elutasítják. Tudomásom szerint már húsz éve. De nem és nem. És tudod, miért nem? Macau miatt. Ilyen egyszerű. Mert azt a drágalátos Macaut a szerencsejáték meg az aranycsempészet tartja a felszínen, mi, meg az Egyesült Királyság. Nem hagyhatjuk régi szövetségesünket megfulladni.

- Éljen Robert Armstrong, az új miniszterelnök!

- Állítsd le magad. Ez az igazság. Az illegális szerencsejáték után kapott jatt az egyetlen titkos alapunk - és ennek is nagy része a besúgóink zsebébe vándorol. Ugyan honnan máshonnan vennénk nagy hirtelen a pénzt? A hálás kormányzattól? Na, ne röhögtess. Néhány dollárral több adóból, amit a hálás polgárság perkál le, akit védelmezünk?

- Talán igen, Robert. Talán nem. De az biztos, hogy egy nap még visszaüt ez a dolog, hogy az a steksz… az a dohány, ami véletlenül éppen ott hever az őrszoba egyik fiókjában… Nincs igazam?

- De igen, csak éppen rám nem vonatkozik, mivel én nem vagyok benne, nem teszek hozzá és nem is veszek el belőle, mint ahogy a túlnyomó többség sem. Se britek, se kínaiak. Csak azt nem tudom, hogy akkor hogyan tudunk mi háromszázhuszonheten, szerencsétlen idegen ördög rendőrtisztek elkommandérozni nyolcezer néhány száz civilizált gyalogrendőrt és nyomozót, meg három és fél millió civilizált kis csirkefogót, hallod-e?

Brian Kok elnevette magát. Nevetése ragadósnak bizonyult, Armstrong is nevetni kezdett, aztán azt mondta: - Hogy a mennykő csapjon beléd! Hagysz itt papolni…

- Beléd is. Na, akkor most mi lesz: te olvasod el először vagy én? Armstrong lenézett a kezében tartott dossziéra. Vékony volt, mindössze tizenkét sűrűn gépelt lapot tartalmazott. A "Tartalom" című oldalon a következőket lehetett olvasni: Első rész: Politikai és gazdasági előrejelzés az Egyesült Királyságra; Második rész: A KGB Ázsiában; Harmadik rész: Arany; Negyedik rész: Jelenlegi CIA műveletek.

Armstrong fáradtan az íróasztalra polcolta lábait, s kényelmesebbre fészkelte magát a karosszékben. Aztán meggondolta magát, és visszaadta a dossziét. - Nesze, olvasd. Te amúgy is gyorsabban olvasol. Én már nagyon unom a rossz híreket.

Brian Kok alig leplezett türelmetlenséggel nyúlt a dossziéért, a szíve hevesen kalimpált. Kinyitotta az irattartót, és olvasni kezdett.

Armstrong figyelte. Látta, hogy barátja arca hirtelen megváltozik, és lefut belőle a vér. Ezt nagyon idegesítőnek találta. Brian Kokot nem lehetett egykönnyen megdöbbenteni. Csak nézte, amint szó nélkül végigolvassa, majd visszalapoz, hogy még egyszer átfusson egy-két bekezdést. Brian Kok lassan becsukta a dossziét.

- Rossz - mondta Armstrong.

- Rosszabb. Vannak benne olyan… Ha nem A.Medford Grant írta volna alá, azt mondanám, begolyózott. Azt állítja, hogy a CIA-nek komoly kapcsolatai vannak a Maffiával, azt tervezik, hogy taccsra teszik Castrót, Vietnamban csakúgy nyüzsögnek, benne vannak a kábítószerügyletekben meg a jó ég tudja, mi minden másban… Tessék… olvasd el magad.

- És mi a mi bajunk?

- Elég csinos. – Brian Kok kinyitotta a dossziét, és megkeresett egy bekezdést. - Figyelj. "Semmi kétség a felől, hogy a hongkongi rendőrség kötelékében jelenleg egy magas szintű kommunista ügynök működik. Bizonyos szigorúan titkos iratokból, amelyeket az NDK- s belbiztonsági szervezet idén márciusban disszidált főparancsnok helyettese, Hans Richter tábornok juttatott el hozzánk, egyértelműen kiderül, hogy az illető fedőneve »Barátunk«, és hogy már legalább tíz, de esetleg tizenöt éve jelenlegi helyén működik. A kapcsolata valószínűleg egy KGB- tiszt, aki a Vasfüggöny mögül baráti látogatásra érkező üzletembernek, bankszakembernek, vagy újságírónak adja ki magát, esetleg egy Hongkongban kikötött, vagy ott javított szovjet teherhajó matrózának szerepében lép fel. Egyéb, dokumentumokkal alátámasztott információk alapján tudjuk, hogy »Barátunk« továbbította az ellenségnek valamennyi fenntartott rádiófrekvencia adatait, a hongkongi kormányzat legmagasabb rangú tisztségviselőinek, köztük a kormányzónak és a rendőrfőnöknek a titkos telefonszámát, és legtöbbjük szigorúan bizalmasan kezelt dossziéjának tartalmát…

- A dossziéjukat? - kérdezett közbe Armstrong. - Csatolva vannak?

- Nincsenek.

- A mocskos életbe! Folytasd, Brian –… dossziéjának tartalmát, egy esetleges, kommunisták provokálta felkelésre vonatkozó részletes rendőrségi intézkedési tervet és ugyanezt a kowlooni zavargások megismétlődésének esetére, valamennyi, felügyelőnél magasabb rangban lévő rendőr dossziéjának tartalmát, a jelenleg Zsen Tang-va tábornok parancsnoksága alatt működő hongkongi Kuomintang hat vezető nacionalista titkos ügynökének a nevét (A melléklet), egy részletes listát a Vu Fong-fong főügynök parancsnoksága alatt, a hongkongi különleges hírszerzés kötelékében működő kuantungi ügynökökről (B melléklet)."

- Jézusom! - nyögte Armstrong. - Azonnal értesítenünk kell az öreg Fong-fongot, meg a legényeit. - Igen.

- Vu Tat-szing is szerepel a névsorban?

Kok megnézte a függeléket. – Szerepel. Figyelj csak, ez a rész így fejeződik be: "… Az ön bizottságának az a véleménye, hogy amíg ezt az árulót nem eliminálják, egész Hongkong belbiztonsága kockán forog. Egyelőre még nem tudjuk, miért nem továbbították ezt az információt eddig magának a rendőrségnek. Feltételezzük, hogy mindez azzal a jelenséggel van összefüggésben, miszerint a szovjetek minden szinten beszivárogtak az Egyesült Királyság adminisztrációjába, megteremtve ezzel a Philby-félék létezésének feltételeit, s egyben lehetővé téve, hogy ilyen és ehhez hasonló információkat eltemessenek, elkenjenek, vagy elferdítsenek (mint történt az a 4/1962. számú tanulmány esetében). Javasoljuk, hogy e jelentést, vagy egyes részleteit azonnal szivárogtassa ki a hongkongi kormányzónak, vagy rendőrfőnöknek - ha megbízhatónak tartja őket." - Brian Kok fölnézett, szinte beleszédült. - Van itt még egy-két más tészta is… Jézusom… Az Egyesült Királyság politikai helyzete, aztán ez a Szevrin… Olvasd. - Tehetetlenül ingatta a fejét. - Jézusom, ha ez igaz… akkor nyakig vagyunk benne. Magasságos atyaúristen!

Armstrong halkan elkáromkodta magát. – Ki lehet az? Ki a kém? Magas polcon kell lennie. Ki az?

- Az egyetlen ember… - mondta Brian Kok hosszú csend után - az egyetlen, akinek minderről tudomása lehetett, az maga Crosse.

- A jó ég áldjon meg, ne gyere most nekem ilyenekkel!

- Gondolj csak bele, Robert. Ismerte Philbyt. Nem járt-e ő is Cambridge-be? A háttere mindkettőnek hasonló, azonos korosztály, a háború alatt mindketten az Intelligence Service-nél dolgoztak… akárcsak Burgess és Maclean. Ha Philby képes volt ennyi ideig ellavírozni, Crosse miért ne volna rá képes?

- Lehetetlen!

- Ki más, ha nem ő? Nem szolgált-e világ életében az MI6-on? Nem ő ruccant ki ide az ötvenes évek elején, és nem őt hozták ide öt évvel ezelőtt, hogy a hírszerzés külön ágaként létrehozza a KO- t? Nem ő az igazgatója azóta is?

- Ez nem bizonyít semmit.

- Nem?

Sokáig hallgattak. Armstrong feszülten figyelte a barátját. Jobban ismerte annál, mint hogy ne tudja, mikor beszél komolyan. - Tudsz valamit? - kérdezte idegesen.

- Tételezzük fel, hogy Crosse homoszexuális.

- Neked felforrt az agyvized! - robbant ki Armstrong. - Nős ember, és… Lehet, hogy egy piszkos csirkefogó, de ilyesminek soha még a legkisebb gyanúja se merült fel vele kapcsolatban.

- Ez igaz. Viszont nincs gyereke, a felesége szinte állandóan Angliában van, ha meg itt van, akkor külön szobában alszanak.

- Ezt honnan tudod?

- Az áma biztosan tudja, és ha komolyan kíváncsi vagyok rá, nagyon könnyű kideríteni.

- Ez még nem bizonyít semmit. Sok házaspár alszik külön szobában. Szerintem tévedsz.

- És ha volna bizonyítékom?

- Miféle bizonyítékod?

- Hova szokott járni Crosse szabadságra? Malájföldre, a Cameron-felvidékre. Tételezzük fel, hogy van ott egy barátja, egy fiatal maláj, akiről mindenki tudja, miféle.

- Akkor fotókat kérnék, de mindketten nagyon jól tudjuk, milyen könnyen meg lehet buherálni a fényképeket - vágta rá Armstrong. Magnófelvételeket kérnék, de azokról is tudjuk, hogy meg lehet őket buherálni. Maga a srác? Az sem bizonyít semmit… A hamis tanúzás a világ legősibb trükkje. Soha még csak a gyanúja sem… De ha történetesen biszex lenne, az sem bizonyítana semmit: nem minden deviáns áruló.

- Nem. Viszont minden deviáns kiteszi magát a zsarolás veszélyének. És ha Crosse homokos, akkor nagyon gyanús. Nagyon. Stimmel?

Armstrong nyugtalanul körülpillantott. - Erről itt még beszélni sem szeretek. Lehet, hogy tele vagyunk poloskával.

- És ha mégis homokos?

- Ha esetleg mégis az, attól még úgy kirúghat bennünket, hogy a lábunk sem éri a földet. Ezt egyébként is megteheti.

- Lehet. Viszont ha ő az, akkor legalább tudja, hogy rászálltunk, ha meg nem ő az, kiröhög minket, én még röpülök a KO-ról. Annyi viszont biztos, hogy farba rúghat minden kínait, aki a testületnél dolgozik.

Armstrong szemei elkerekedtek. – Ezzel meg mit akarsz mondani?

- Lehet, hogy létezik egy dosszié, ami róla szól, és lehet, hogy tizedes fölött minden kínai olvasta.

- Micsoda?

- Ugyan már, Robert, te is tudod, mennyire összetartanak a kínaiak. Lehet, hogy létezik egy dosszié, amelyik…

- Azt akarod mondani, hogy valamennyien tagjai vagytok valamiféle egyletnek? Valamilyen tongnak, titkos társaságnak? Háromszögesek a testületben?

- Én csak azt mondtam: lehet. Ez csak feltételezés, Robert. Feltételes módban beszéltem.

- És ki a fősárkány? Te?

- Én egyetlen szóval sem állítottam, hogy van valami ilyesfajta tömörülés. Én azt mondtam: lehet.

- És léteznek más dossziék is? Például rólam.

- Lehetséges.

- És?

- Ha létezik - mondta Brian Kok csillapítólag - akkor valami olyasmi lehet benne, hogy jó rendőr vagy, megvesztegethetetlen, hogy elég sokat kockáztattál a tőzsdén, de nem jött be, és sürgősen szükséged van kábé húszezer dollárra, hogy kiegyenlítsd az adósságaidat… meg még néhány dolog.

- Micsoda?

- Ez itt Kína, öregem. Szinte mindenről tudomásunk van, amit az itteni kuaj lo művel. Ez számunkra létkérdés.

Armstrong különös pillantást vetett rá. - Ezt miért nem mondtad még nekem sose?

- Most sem mondtam semmit. Az égvilágon semmit. Én csak azt mondtam: lehet, és most is csak ezt tudom mondani. De ha ez itt mind igaz… - Brian Kok átnyújtotta a dossziét, és letörölte a felső ajkán gyöngyöző izzadságot. – Olvasd el magad. Ha ez igaz, akkor nyakig ülünk a lekvárban, és villámgyorsan kell kapálóznunk. Amit mondtam, az mind csak feltételezés. Kivéve, ami Crosse-ra vonatkozik. Ide figyelj, Robert. Fogadok veled egy ezresbe… ezret teszek egy ellen, hogy ő a vamzer.

____________________________________

10.

19 óra 43 perc

____________________________________

Dunross letette a kék dossziét. Most olvasta harmadszor. Először akkor, amikor kézhez kapta - mindig azonnal elolvasta - aztán útban a kormányzó palotája felé. Most becsukta, és egy percre a combjára fektette, agyában egymást kergették a gondolatok. A dolgozószobában ült, a Peak tetejének közelében álló Nagy Ház első emeletén. Az ólomkeretekkel tagolt ablakok kivilágított kertekre, s azokon messze túl a városra és a hatalmas öbölre néztek.

Az antik állóóra ütése háromnegyed nyolcat jelzett.

Még negyedóra, gondolta Dunross. Aztán megjönnek a vendégeink, megkezdődik az összejövetel, és elkezdődik az új társasjáték. Vagy talán csak folytatjuk a régit.

A magas mennyezetű, tölgyfaborítású szobát sötétzöld bársonyfüggönyök és kínai selyemszőnyegek díszítették. Férfiszoba volt, kényelmes, ódon, kissé megkopott, de nagy becsben tartott helyiség. Dunross hallotta az odalent szöszmötölő szolgák beszélgetésének fojtott hangjait. A ház előtt egy kocsi ért fel a tetőre, s haladt tovább.

Megszólalt a telefon. - Tessék. Á, jó estét, Claudia.

- Még nem értem el Cu-jant, tajpan. Nem volt az irodájában. Nem telefonált?

- Nem. Még nem. Próbálkozzon tovább.

- Igenis. Viszlát nemsokára.

Dunross egy magas támlájú füles karosszékben ült, szmokingban, nyakkendőt még nem kötött. Szórakozottan bámult ki az ablakon, sose tudta megunni ezt a panorámát. Ma este azonban rossz előérzetek gyötörték, a Szevrinre gondolt, az árulóra, és mindazokra a kellemetlenségekre, amelyeket a jelentés jósolt.

Mit tegyen?

Felállt, és könnyű, hosszú léptekkel a Dirk Struant ábrázoló olajfestményhez sétált, amely a kandalló fölött függött. A súlyos, faragott, aranyozott keretről imitt- amott lepergett már az aranyfüst, és az egyik oldalát rejtett zsanérokkal szerelték fel. Félrehajtotta a képet, és kinyitotta a mögötte rejlő széfet. Számos papír volt benne, egyik-másik bíborszín szalaggal átkötve, akadtak köztük régiek, újak, néhány kis doboz, az egyik oldalfalra akasztva egy jól leolajozott, töltött Mauser, egy doboz lőszer, egy vastag, régi Biblia, finom, régi bőrborítóján a belepréselt Struan-címerrel, továbbá hét ugyanolyan kék dosszié, mint amilyet most a kezében tartott.

Elgondolkodva a többire tette a dossziét. Egy pillanatig üres tekintettel nézte őket, és már csukta be a széf ajtaját, amikor a Bibliára esett a pillantása. Félbehagyta a mozdulatot. Ujjai hegyével végigsimított a könyvön, aztán kivette és felnyitotta. A vastag előzéklaphoz két durván kettőbe tört régi kínai bronzérme egy-egy felét ragasztották pecsétviasszal. A jelekből ítélve nyilvánvaló volt, hogy valamikor még négy félpénzt tartottak itt, de most már csak a lenyomatukat őrizték a sárguló papírlaphoz tapadó vörös viaszdarabok. A lap tetejére kalligrafikus, gömbölyded betűkkel ez volt írva: "Az Úristenre esküszöm, hogy bárkinek, aki e pénzdarabok másik felét felmutatja, teljesítem bárminemű kérését." Dirk Struan írta alá először 1841. június 10- én. Az ő neve alatt Culum Struané, majd a többi tajpané következett, az utolsó Ian Dunrossé volt.

Az első félpénz lenyomata mellé ez volt Írva: "Vu Fang-csoj, részben kifizetve az Úr 1841. esztendejében, augusztus havának 16. napján.", és Dirk Struan írta alá. Ezt Culum Struan aláírása és a "teljesen kifizetve" bejegyzés egészítette ki 1845. június 18-án. A második viaszpecsét mellett: "Szun Csen-jat, teljesen kifizetve 1911. október 10-én." Boszorkány Struan lendületes kézjegye állt mellette.

Micsoda rokonszenves pimaszság, gondolta Dunross, micsoda magabiztosság, hogy így és nem Tess Struanként írta alá a nevét az eljövendő nemzedékek számára.

És vajon hány, generáció számára? - kérdezte magától Dunross. Hány tajpan írja még alá vakon, s esküszik szent esküvéssel, hogy megtartja egy már csaknem másfél évszázada halott ember végakaratát?

Elgondolkozva futtatta végig ujjait a két félpénz egyenetlen törésvonalán. Egy perc múltán határozott mozdulattal összecsukta és helyére tette a Bibliát, babonásan végigsimított rajta, aztán bezárta a széfet. Visszahajtotta a képet, és fölnézett a portréra: zsebre dugott kézzel állt a kerettel szemben, lépésnyire az óriási kandalló előtt álló régi kínai selyemellenzőtől.

Ez a Dirk Struant ábrázoló kép volt a kedvence, akkor hozatta ide a családi képekkel díszített hosszú folyosóról és akasztatta ide, a díszhelyre, Boszorkány Struan portréja helyére, amely a Nagy Ház felépülése óta függött itt, amikor ő lett a tajpan. Mindkettőt Aristotle Quance festette. Dirk Struan ezen a képen egy karmazsin függöny előtt állt széles vállúan, kihívó tartásban, jól szabott fekete kabátban, fehér mellényben, fehér, zsabós ingben, fehér nyakkendővel. Vastag szemöldök, erős orr, borotvált arc, vöröses haj, pofaszakáll, ívelt, érzéki ajkak, szúrós szemek, amelyek zöldjét csak kiemeli a fekete, a fehér és a karmazsin.

Dunross halványan elmosolyodott, nem félénken, nem irigykedve, inkább megnyugodva őse tekintete előtt - tudván, hogy ereiben legalábbis részben Dirk Struan vére csörgedez. Mint már annyiszor korábban, gunyoros üdvözlésre emelte poharát a képmás felé: Egészségedre.

A szemek farkasszemet néztek vele.

Mit tennél te, Dirk, te ördögfattya? - gondolta Dunross.

- Valószínűleg csak annyit mondanál, hogy keresd meg az árulókat, és öld meg őket - töprengett fennhangon. - És valószínűleg igazad is lenne.

A rendőrségbe beépült kém problémája nem rázta meg annyira, mint a Szevrin-féle kémhálózattal, annak USA-beli kapcsolataival és a kommunisták titkos és elképesztő britanniai előnyomulásával kapcsolatos információ. Honnan a pokolból veszi ezeket az értesüléseket Grant? - tette fel magában századszor is a kérdést.

Első találkozásuk jutott eszébe. Alan Medford Grant alacsony, manószerű, kopaszodó férfi volt, nagy szemű, lapátfogú, ízléses, halszálka mintás öltönyt és keménykalapot viselt, Dunross rögtön rokonszenvesnek találta.

- Ne aggódjon. Mr. Dunross - mondta annak idején, 1960-ban, amikor Dunross abban a pillanatban, hogy tajpan lett, a szolgálatába fogadta. - Biztosítom önt, hogy ha azon a nem kizárólagos alapon, amelyről beszélünk, én vezetem az ön kutatási bizottságát, nem lesz semmiféle érdekellentét köztünk és őfelsége kormánya között. Ami azt illeti, én ezt már tisztáztam is velük. Én csak olyan anyagokat adok át önnek - természetesen bizalmasan és természetesen csakis az ön számára és bárminemű publikálásukat a legkategorikusabban kizárva – csakis olyan bizalmas információkat adok át önnek, amelyek véleményem szerint nem veszélyeztetik a nemzet érdekeit. De azt hiszem, ebben azonosak az érdekeink, nemdebár?

- Azt hiszem.

- Megkérdezhetem, honnan szerzett tudomást rólam?

- Van néhány magas beosztásban lévő barátunk, Mr. Grant. Bizonyos körökben elég gyakran hallani az ön nevét. Még az is elképzelhető, hogy egy külügyminiszter ajánlotta - felelte óvatosan Dunross.

- Vagy úgy.

- Megfelelnek önnek az általam javasolt feltételek?

- Igen. Egyelőre egy évben állapodunk meg, és ha minden jól megy, öt évre meghosszabbítjuk.

- Rendben van - mondta Dunross. - Ha elérjük az általam kívánt eredményt, a tiszteletdíját megduplázzuk.

- Ön nagyon nagylelkű. De engedelmével megkérdezném: miért ilyen bőkezű - talán a tékozló jobb kifejezés volna - irántam és a tervezett bizottság iránt?

- Szun Cu azt írja: "Mi az, ami a bölcs uralkodót, vagy a jó hadvezért ütőképessé teszi, s mi által oly dolgokra képes, mire az átlagember képtelen? Az előzetes ismeret. Előzetes ismeretekre csak kémek által lehet szert tenni. Az állam számára semmi sem oly fontos, mint hogy jó kémekkel rendelkezzék. Tízszerte kevesebbe kerül a legjobb kémeket alkalmazni, s bőkezűen megfizetni, mint egy parányi hadsereget szerényen fenntartani. "

Alan Medford Grant arca szinte sugárzott - pontosan! Az én évi nyolc és fél ezer fontom valóban bőkezű honorárium, Mr. Dunross.

- Tud számomra jobb befektetést?

- Ha azt nyújtom, amit szeretnék, és ha én meg az általam választottak az e téren működő legjobb szakemberek, akkor nem tudok. Ezzel együtt évi harminc-egynéhány ezer font fizetésekre… plusz a százezer fontos költséghatár, és mindez informátoroknak és információkért… Nos, remélem, elégedett lesz.

- Ha tényleg ön a legjobb, akkor ezerszeresen megtérül a befektetésem - felelte akkor Dunross, és komolyan is gondolta.

- Én természetesen minden tőlem telhetőt el fogok követni. És most szeretném konkrétan tudni, milyen jellegű információkra számít tőlem.

- Minden kereskedelmi és politikai jellegű értesülés érdekel, ami előremozdítja a Struan cég terveit, különös tekintettel a Csendes-óceán partvidékére, a szovjet, amerikai és japán elképzelésekre. A kínai ügyekről valószínűleg mi tudunk többet. Inkább több információt küldjön, mint kevesebbet. Gyakorlatilag bármilyen információ nagyon hasznos lehet, mivel szeretném kivonni a céget a kínai kereskedelemből, pontosabban szeretném a céget nemzetközivé tenni, és megszüntetni a kínai kereskedelemtől való jelenlegi függőségét.

- Nagyon helyes. Akkor tehát először: nem szívesen bíznám a jelentésemet a postára.

- Gondoskodom futárról.

- Köszönöm. Másodszor: A bizottság tagjainak kiválasztása, illetve elbocsátása tekintetében szabad kézre van szükségem… A pénzt belátásom szerint költhetem?

- Rendben van.

- Öt tag elegendő.

- Mennyit akar fizetni nekik?

- Évi ötezer font remek volna. Ennyiért a legjobbak közül választhatok. Szükség esetén kisegítő szakértőket alkalmazok. Ami pedig a pénzalapokat illeti… mivel a legtöbb kapcsolatunk külföldi, sokan pedig Svájcban élnek, a pénzhez is ott lehet majd hozzáférni?

- Maradjunk abban, hogy én negyedévenként egyenlő részletekben befizetem egy svájci bankszámlára azt az összeget, amiben megállapodtunk. Onnan szükség szerint vehet fel pénzt. Csak az ön aláírására fogják kiadni, vagy az enyémre. Közvetlenül nekem számol el minden negyedév végén. Ha kódot akar használni, benne vagyok.

- Nagyszerű. De neveket nem fogok tudni mondani… Nem mondhatom meg, kinek adok pénzt.

Dunross némi szünet után válaszolt. - Rendben.

- Köszönöm. Úgy látom, értjük egymást. Mondana nekem egy konkrét példát, hogy mire kíváncsi?

- Például nem szeretném, ha úgy befürödnék, mint az elődöm Szuez miatt.

- Ötvenhatra gondol, mikor Eisenhower megint elárult minket, és emiatt kudarcba fulladt az Egyiptom ellen indított brit-izraeli-francia támadás - mert Nasszer kisajátította a csatornát?

- Igen. Nekünk egy egész vagyonba került. Tönkretette a középkeleti érdekeltségeinket, csaknem csődbe jutottunk. Ha az előző tajpan előre tudja, hogy a Szuezi-csatornát esetleg lezárják, milliókat kereshettünk volna azzal, hogy rakteret foglalunk le, bővítjük a flottánkat… Vagy ha legalább azt megsúgja nekünk valaki, mit forgatnak a fejükben az amerikaiak, főként azt, hogy Eisenhower megint a szovjetek mellé áll velünk szemben, jelentősen csökkenthettük volna a veszteségeinket.

A kistermetű férfi szomorúan válaszolt. - Tudja, mivel fenyegetőzött? Azzal, hogy ha nem vonulunk ki azonnal Egyiptomból, alig néhány órányira a győzelemtől, akkor befagyaszt minden brit, francia és izraeli követelést. Nézetem szerint minden jelenlegi közép-keleti problémánk ennek az USA-döntésnek a következménye. Az Egyesült Államok fennállása során először áment mondott a nemzetközi kalózkodásra, és ezzel példát mutatott az elkövetkező kalózakciókra. Államosítás… Vicc. Mondjuk inkább, hogy rablás… vagy kalózkodás. Eisenhowert rosszul tájékoztatták. És még rosszabbul tájékoztatták, amikor belement abba az értelmetlen jaltai egyezménybe, amivel a betegség gyötörte Roosevelt meg az az inkompetens Attlee lehetővé tette Sztálinnak, hogy felfalja Európa nagy részét, holott még a legfafejűbb politikus és a legvaskalaposabb tábornok számára is nyilvánvaló volt, hogy ez az egyezmény, katonai kihatását tekintve szöges ellentétben áll a legalapvetőbb nemzeti értékeinkkel. Szerintem Roosevelt utált minket, utálta az egész brit birodalmat.

A kistermetű férfi összeillesztette ujjai hegyét, és szélesen elmosolyodott. - Meg kell vallanom, az alkalmazásomnak van egy nagy hátránya is az ön számára, Mr. Dunross. Én testestül-lelkestül britpárti és kommunistaellenes vagyok. És legfőképpen a KGB-t ellenzem, annak a szovjet külpolitikának a legfontosabb eszközét, amely nyíltan és mindörökre elkötelezte magát a mi elpusztításunk mellett. Azt hiszem, nem árt, ha ezt a merészebb előrejelzéseimbe belekalkulálja. Emellett a lehető legteljesebb mértékben ellenzem a bal szárnya által mozgatott brit Munkáspárt irányvonalát, és sosem szűnök meg figyelmeztetni senkit sem, aki hajlandó meghallgatni, hogy a Munkáspárt indulója a "Vörös zászló". - Alan Medford Grant megvillantotta sajátos koboldmosolyát. - Legjobb, ha mindjárt az elején tisztázzuk, ki hol áll. Én royalista és lojalista vagyok, és hiszek a brit parlamentarizmusban. Tudatosan sose fogok önnek hamis információt adni, de az értékeléseimben előfordulhat időnként egy kis fals. Hallhatnék valamit az ön politikai nézeteiről?

- Hongkongban nem szolgálhatunk ilyesmivel, Mr. Grant. Mi nem szavazunk, nálunk nincsenek választások… Mi csak egy gyarmat vagyunk, sőt egy szabadkikötővel rendelkező gyarmat, nem pedig egy demokrácia. Nálunk a korona uralkodik… azaz a kormányzó, a korona nevében, önkényuralmi módszerekkel. Van ugyan egy törvényhozó tanácsunk, de az csak ráüti a pecsétet mindenre, amit a kormányzó mond, a politikája pedig a laissez-faire. A kormányzó okos ember, nem avatkozik bele semmibe. Hallgat az üzletemberekre, a társadalmi változtatásokkal nagyon óvatos, hagyja, hogy mindenki keressen, vagy ne keressen, építkezzen, terjeszkedjen, tönkremenjen, jöjjön vagy menjen, álmodjon, vagy ébren maradjon, éljen-haljon tetszése szerint. A maximális adó tizenöt százalék, és ez is csak a Hongkongon keresett pénzre vonatkozik. Mi arrafelé nem politizálunk, nem is akarunk… mint ahogy Kína sem örülne, ha politizálnánk. A status quo nekik is jó. Ami engem illet, én royalista vagyok, pártolom a szabadságot, a szabad hajózást és a szabad kereskedelmet. Skót vagyok, támogatom a Struan-céget, a hongkongi laissez-fairet, és a szabadságot a világ bármely pontján.

- Azt hiszem, meg fogjuk érteni egymást. Helyes. Sose dolgoztam még magánembernek… csak a kormánynak. Számomra ez jó lesz. Remélem, nem fog csalódni bennem. - Grant néhány pillanatra elgondolkodott. - Mint Szuez ötvenhatban? - Az alacsony termetű férfi szeme körüli ráncok mélyebbre gyűrődtek. - Nos, akkor számítson rá, hogy Amerika elveszti a Panama-csatornát.

- Ez nevetséges!

- Nem kell ennyire megdöbbenni, Mr. Dunross. Egyszerű képlet. Tíz-tizenöt év fű alatti ellenséges előkészítő munka, a liberális szónoklatok előretörése Amerikában, amelyhez még az emberi természet jóravalóságában hívő jóakarók hathatós munkája járul, plusz egy csipetnyi gondosan kiszámított panamai mozgolódás - diákság meg a többi, mindenekelőtt, mint mindig: a diákság - amit néhány magasan képzett, türelmes, hivatásos agitátor és szupertitkos KGB-szakértő pénze és hosszútávú tervezőmunkája mozgat művészien a háttérből… Nos, a csatorna egy adott idő múlva igenis az Egyesült Államok ellenségeinek a kezére kerülhet.

- Ezt sose hagynák.

- Önnek igaza van, Mr. Dunross, de az oroszok ettől még megpróbálhatják. Vagy el tud képzelni jobb eszközt egy ellenségeskedéssel teli, vagy akár válságos időszakban a nyíltan hirdetett kapitalista főellenség ellen, minthogy képesek a Panama-csatornát lezárni? Elég egyetlen elsüllyedt hajó, egy megrongált zárszerkezet, és a csatorna évekre bedugul.

Dunross még emlékezett rá, hogy mielőtt válaszolt volna, mindkettejüknek töltött egy pohárral. - Ezek szerint komolyan javasolja, hogy készüljünk fel erre az eshetőségre.

- Igen - felelte az emberke a maga rendkívüli nyílt módján. - Én nagyon komolyan veszem a munkámat, Mr. Dunross. Az én munkám, a magam választotta feladatom az, hogy felderítsem és értékeljem az ellenfél lépéseit. Nem vagyok sem oroszellenes, sem kínai ellenes, sem NDK-ellenes, és nem vagyok az ellensége - a keleti blokk egyetlen nációjának sem. Épp ellenkezőleg: tiszta szívemből segíteni szeretnék nekik. Meggyőződésem, hogy háborúban állunk, és hogy az emberek igazi ellensége a kommunista, legyen az illető a brit, a szovjet, a kínai, a magyar, az amerikai, vagy az ír kommunista párt tagja… vagy akár a marsbelié. Meggyőződésem továbbá, hogy ezek valamennyien így vagy úgy, de kapcsolatban vannak egymással, és hogy tetszik, vagy nem tetszik, de a hálójuk középpontjában a KGB ücsörög. - Belekortyolt a poharába, amelyet Dunross néhány pillanattal azelőtt töltött tele neki. - Remek ez a whisky, Mr. Dunross.

- Loch Vey… Ayrben, a szülőföldemen készíti egy kis szeszfőzde. Szintén a mi cégünk.

- Csodálatos! - csettintett az apró ember, Dunross pedig elhatározta, hogy ha az első információk érdekesnek bizonyulnak, küld neki egy láda Loch Veyt karácsonyra.

- Nézze, Mr. Dunross, én nem vagyok se fanatikus, se demagóg. Csak afféle hites szakértő és jós. Vannak, akik bélyeget gyűjtenek. Én titkokat.

Az alattuk lévő félig rejtett útkanyarulatban felbukkanó autó reflektorainak fénye egy pillanatra elvonta Dunross figyelmet. Odasétált az ablakhoz, tekintetével kísérte a kocsit, míg el nem tűnt, élvezte a finoman beállított motor zsongását, aztán visszaült magas hátú füles foteljébe, s ismét eltűnődött. Hát igen, Mr. Grant, uraságod csakugyan titkokat gyűjt, gondolta újfent elámulva a kis ember tudásának széles spektrumán.

Szevrin… Magasságos mindenható! Ha ez igaz…

Vajon mennyire pontos ezúttal a jóslatod? Mennyire bízhatom benned ezúttal? Mennyit kockáztathatok?

Grant az előző jelentéseiben két olyan előrejelzést adott, amelyek eddig beigazolódtak. Egy évvel az események előtt megjósolta, hogy De Gaulle meg fogja vétózni Anglia közös piaci csatlakozását, hogy a franciák egyre inkább brit- Amerika- és szovjetellenesek lesznek, és hogy De Gaulle bizonyos külső tényezők hatására és egyik legbizalmasabb tanácsadója ösztönzésére - aki egyébként egy szupertitkos KGB-ügynök - aranyspekuláció útján hosszú távú rohamot indít az Egyesült Államok gazdasága ellen. Dunross mindezt túl messzire menő következtetésnek tartotta és elvetette - vesztett is rajta eleget.

Hat hónappal ezelőtt Grant megjósolta a kubai rakétaválságot, hogy Kennedy odadobja a kesztyűt, blokádot von Kuba köré, nyomást gyakorol rá, nem roppan össze a katasztrófapolitika terhei alatt, és hogy Hruscsov a nyomás hatására meghátrál. Dunross akkor, fél éve tehát, elfogadva, hogy Grantnak igaza lesz, noha az előrejelzés időpontjában egy kubai rakétaválság fölöttébb valószínűtlennek tűnt, komoly összegeket mozgatott meg: félmillió fontot fektetett későbbi határidőre történő hawaii cukorszállításba, további hatszázezret hasonló célokra a tőzsdén, továbbá hatszázezret a tajpan titkos alapjából, valamint kötött egy előzetes megállapodást, miszerint amint megtalálja rá a szükséges anyagi fedezetet, hawaii cukornád-ültetvényeket vásárol. És most a markomban van, gondolta jókedvűen. A Par-Con.

- Már csaknem a markomban van - igazította ki magát félhangosan.

Mennyire bízhatok ebben a jelentésben? Grant és a bizottsága minden jelentősége ellenére eddig csak hatalmas befektetés, gondolta. Viszont szinte olyan, mintha saját jóst tartanék. Néhány bevált jóslat még nem garantálja, hogy mind beválik. Hitlernek saját jósa volt. Julius Caesarnak szintén. Légy bölcs, légy óvatos, figyelmeztette magát. Mit tegyek? Most vagy soha.

Szevrin. Alan Medford Grant így írt: "Hozzánk eljuttatott, és a Sûret által június 16-án elkapott francia kém, Marie d’ Orleans által alátámasztott dokumentumok jelzik, hogy a KGB V. osztálya (Dezinformáció, Távol- Kelet) Szevrin fedőnév alatt egy számunkra mind ez ideig ismeretlen, szigorúan titkosan működő, az egész Távol- Keletre kiterjedő kémhálózatot épített ki. A Szevrin célját egyértelműen rögzíti az ellopott Alapító okirat:

" Cél: a revizionista Kína elsorvasztása, amelyet a SZU központi bizottsága fő ellenségként tart számon, amelyet csak az Egyesült Államok előz meg.

Eljárás: Hongkongnak, mint a kapitalizmus távol-keleti bástyájának, Kína első számú valuta- és külföldi segítségforrásának, technikai bázisának folyamatos bomlasztása.

Módszer: lassú, folyamatos beszivárgás a sajtóba és a médiába, a kormányszervekbe, a rendőrségbe, az üzleti és oktatási életbe a Központ által ellenőrzött baráti külföldiek segítségével, de az Ázsia-szerte alkalmazott legkülönlegesebb eljárásoknak megfelelően.

Kezdés időpontja: azonnal.

A művelet időtartama: körülbelül harminc év. Céldátum: 1980- 83.

Minősítés: Vörös Egyes.

Anyagi támogatás: maximális.

Jóváhagyta: L. B. 1950. március 14. "

Érdemes megjegyezni - folytatta Grant - hogy L. B. (minden valószínűség szerint Lavrentyij Berija) 1950-ben írta alá ezt a dokumentumot, amikor a Szovjetunió ország-világ előtt a kommunista Kína szövetségese volt, és Kínát titokban még ekkor is második számú ellenségüknek tekintették. (Lásd korábbi 3/1962. számú, Szovjetunió - Kína tárgyú jelentésünket.)

Kína az a történelmi léptékű díj, amelyre az imperialista és hegemonista Oroszország mindig is vágyott, s amelynek megszerzésére mindig is törekedni fog. Kína birtoklása, vagy balkanizált csatlós államokra történő feldarabolása az orosz külpolitika állandó sarokköve. Ezt természetesen megelőzi Nyugat-Európa eltörlése, mivel az oroszok elképzelése szerint azt követően Kínát kényelmesen bekebelezhetik.

Mint a dokumentumokból kiviláglik, a Szevrin hongkongi sejtje egy ottani illetőségű, Arthur fedőnevű irányítóból és hat ügynökből áll. Arthurról mindössze annyit tudunk, hogy a 30-as évekbeli angliai toborzások óta a KGB embere. Nem tudjuk, hogy Angliában született-e, vagy hogy a szülei angolok-e, csak azt, hogy ötven év körüli lehet. A feladata természetesen hosszú távú, titkos műveleteket irányoz elő.

Részben lefordított, a Csehszlovák Állambiztonsági Szervezettől lopott, 1959. április 6-án kelt szigorúan titkos hírszerzési dokumentumok tanúsága szerint "az ottani sejt vezetője, Arthur saját közlése szerint 1946 és 1959 között hat kulcsembert szervezett be, akik a következő helyeken tevékenykednek: Hongkongi Gyarmatügyi Hivatal (fedőnév: Charles), Kincstári Hivatal (fedőnév: Mason), Tengerészeti Hivatal (John), London and China Bank (Vincent), Hongkongi Telefon Társaság (William), Struan (Frederick). A szokásoknak megfelelően csak az összekötő ismeri a többiek valódi kilétét. Hét titkos lakást rendeztek be, többek között Hongkong szigetén a Sinclair Towersben, és Kowloonban a Kilenc Sárkány Szállóban. A Szevrin New York-i összekötőjének fedőneve Guillio. Maffia- és CIA- kapcsolatai miatt az illető számunkra nagyon fontos."

A feltételezések szerint - folytatta Grant - Guillio azonos Vincenzo Banastasióval, az ismert gengszterrel és a Sallapione család jelenlegi donjával. Ennek ellenőrzése USA-beli forrásaink révén jelenleg folyamatban van. Nem tudjuk, hogy a hongkongi rendőrségre beépült ellenséges titkos ügynök a Szevrinhez tartozik-e (részletesen lásd a jelentés egy külön részében), de feltételezésünk szerint igen.

Nézetünk szerint Kína annak érdekében, hogy ellensúlyozza a hegemonista szovjet törekvéseket, valamint azt a hiányt és káoszt, amit a szovjet pénzügyi támogatások és szakemberek 1960-ban elrendelt visszavonása okozott, a jövőben kénytelen lesz mind jobban bővíteni a Nyugattal folytatott kereskedelmét. A termés gyenge. Következésképpen az elkövetkezendő évek során Kína jó felvevő piacot fog kínálni mindennemű stratégiai és hadianyag számára, valamint élelmiszerek és alapvető élelmezési cikkek számára. Amerikai rizstermés hosszú távú előre történő felvásárlása ajánlatos.

Maradtam továbbra is Ön alázatos szolgája: AMG. London, 1963. augusztus 15."

Sugárhajtású repülőgépek, tankok, závárszerkezetek, rakéták, motorok, teherautók, benzin, gumiabroncs, elektronika, élelmiszer, kergették egymást a gondolatok Dunross agyában. Áruk végtelen skálája, amelyeket könnyű beszerezni, behajózni, és ha az ember kereskedni tud, nincs semmi a világon, ami egy háborúnál jobban felhajtaná a profitot. Kína azonban egyelőre - bármire van is szüksége, bármit mond is Grant - nem vásárol.

Ki lehet az az Arthur?

És ki lehet a Struan céghez beépített ember? Jézusom! John Chen, Cu-jan, csempészett fegyverek… és ehhez még egy KGB-ügynök a cégnél. Ki lehet az? Csak nem az…

Halkan kopogtak az ajtón.

- Tessék - mondta Dunross, megismerve felesége kopogtatását.

- Mindjárt nyolc óra, Ian - mondta Penelope, a felesége. - Gondoltam, jobb, ha szólok.

- Köszönöm.

- Milyen napod volt? Rémes ez a dolog John Chennel, ugye? Gondolom, olvastad az újságokat. Lejössz?

- Igen. Pezsgőt?

- Köszönöm - mondta Penelope.

Dunross töltött neki is, magának is. - Most jut eszembe, Penn, meghívtam egy pasast, ma délután ismerkedtem meg vele, a Királyi Légierő pilótája volt. Rendes tagnak látszik. Peter Marlowenak hívják.

- Vadászrepülő volt?

- Igen. De Hurricane-en repült… nem Spitfire-en. Új ez a ruha?

- Új.

- Csinos vagy.

- Köszönöm, de sajnos nem vagyok az. Százévesnek érzem magam, de azért köszönöm. – Az asszony leült egy másik füles fotelbe, parfümje ugyanolyan finom volt, mint a vonásai. - Peter Marlowe-t mondtál? - Igen. A szerencsétlent negyvenkettőben elkapták Jávában. Három és fél évig volt hadifogságban.

- Szegény. Lelőtték?

- Nem, a japánok megszórták a repteret, mielőtt felszállhatott volna. Lehet, hogy ez volt a szerencséje. A Zerók két gépet még a földön megsemmisítettek, kettőt pedig közvetlenül felszállás után… A pilóták bennégtek. Minden jel szerint ez a négy Hurricane volt az utolsó… az egész távol- keleti légiháború utolsó négy megsemmisült gépe. Micsoda pech!

- Rettenetes.

- Az. Hál’istennek mi Európában harcoltunk. - Dunross figyelte az asszonyt. - Azt mondja, egy évet töltött Jáván, aztán a japánok átvitték egy szingapúri munkatáborba.

- Changiba? - kérdezte Penelope megváltozott hangon.

- Igen.

- Tényleg?

- Két és fél évet töltött ott. - "Csangi" maláj nyelven futószőlőt jelent, és ez volt a neve annak a szingapúri börtönnek, amelyben a japánok a II. világháború idején egyik hírhedt hadifogolytáborukat rendezték be.

Az asszony elgondolkodott egy percre, aztán halványan, idegesen elmosolyodott. - Találkozott ott Robinnal? - Robin Grey a bátyja volt, egyetlen élő rokona, a szülei 1943-ban haltak meg Londonban egy bombázáskor, közvetlenül az előtt, hogy ő meg Dunross összeházasodtak.

- Marlowe azt mondta, úgy rémlik neki, emlékszik rá, de láttam rajta, hogy nem szívesen beszél azokról az időkről, így aztán nem forszíroztam a témát.

- Meg tudom érteni. Mondtad neki, hogy Robin a bátyám?

- Nem.

- Robin mikorra várható?

- Nem tudom pontosan. Néhány napon belül. Délután a kormányzó azt mondta, hogy a delegáció jelenleg Pekingben van. - A brit parlament kereskedelmi bizottságának három párt - a Konzervatív, a Liberális és a Munkáspárt - képviselőiből összeállított küldöttségét a kínaiak azért hívták meg, hogy kereskedelmi ügyekről tárgyaljanak velük. A delegáció két hete érkezett meg Hongkongra, ahonnan nyomban tovább is repült Kantonba, a tárgyalások színhelyére. Az effajta meghívás nagyon ritka volt, parlamenti delegációk meghívása még ritkább, az pedig, hogy Pekingbe is meghívták őket, kuriózum számba ment. Robin Grey a Munkáspárt képviselőjeként volt tagja a küldöttségnek. - Mi a véleményed, Penn drágám, nem kellene egy kis ünnepséget rendeznünk Robin tiszteletére? Elvégre évek óta nem láttuk, most jár először Ázsiában… Nem volna ideje elásni a csatabárdot és békét kötni vele?

- Én nem hívom meg. Olyan eset nincs.

- Nem volna ideje fátylat borítani a múltra?

- Nem. Én ismerem őt, te nem. Robin éli a maga életét, mi meg a miénket. Ebben már évek óta megegyeztünk. Nem, én soha többé nem akarom látni, Borzalmas, veszélyes, mosdatlan szájú és dögunalmas ember.

Dunross elnevette magát. - Elismerem, hogy ellenszenves fráter, és a politikájával sem értek egyet, viszont ő csak egy a hat képviselő közül. Ez egy fontos delegáció. Muszáj valamit tennem a szórakoztatásuk érdekében.

- Hát akkor szórakoztasd őket, Ian. De lehetőleg ne itt. Vagy szólj idejében, hogy el tudjam húzni a csíkot a gyerekekkel együtt. Ez arc kérdése és kész. - Penelope fölszegte a fejét. - Ne hagyjuk, hogy tönkre tegye ezt a mai estét! Mit keres ez a Marlowe Hongkongon?

- Író. Azt mondja, Hongkongról készül írni. Jelenleg Amerikában él. Jön a felesége is. Erről jut eszembe, meghívtam az amerikaiakat is, Linc Bartlettet és Casey Tcholockot.

- Remek! - nevetett Penelope Dunross. - Négy vagy negyven plusz vendég úgyse számít… a legtöbbjét különben sem ismerem, Claudia meg a maga szokásos pontosságával szervezett meg mindent. Felvonta egyik szemöldökét. - Szóval egy fegyvercsempész a kalózok között! Nem fog kilógni a kompániából.

- Fegyvercsempész?

- Mindenki azt mondja. Nem láttad azt a cikket a délutáni Mirrorban, Ian? Ah Tat szerint az amerikai rossz zsosz… Már le is adta a személyzet valamennyi tagjának, a gyerekeknek és nekem is, úgyhogy ez most már hivatalos. Adryonnal közölte, a csillagjósa a lelkére kötötte, hogy figyelmeztessen: óvakodj, mert kelet felől rossz befolyás fenyeget. Ah Tat biztos benne, hogy ez az amerikaira vonatkozik. Még nem beszélte vele tele a fejedet?

- Még nem.

- Istenem, de szeretném, ha én is úgy tudnék kantoniul csevegni, mint te meg a gyerekek! Rögtön megmondanám ennek a vén hárpiának, hogy tartsa meg magának a babonáit meg a véleményét… Olyan idegesítő.

- Az életét adná a gyerekekért.

- Tudom, hogy ő a gan szunod, hogy szinte ő nevelt fel, és hogy azt hiszi magáról, Isten ajándékozta a Dunross famíliának. Szerintem viszont akkor is egy házsártos, visszataszító vén boszorka, és utálom. - Penelope édesdeden elmosolyodott. - Hallom milyen csinos az amerikai lány.

- Jó fellépése van, nem csinos. Alaposan megizzasztotta Andrew-t.

- El tudom képzelni. Egy nő, aki üzletről beszél…! Mit meg nem érünk még ebben a világban… És érti a dolgát?

- Ezt még korai volna megítélni. De nagyon okos. Annyi bizonyos, hogy… eléggé elbizonytalanítja a dolgokat..

- Láttad ma este Adryont?

- Nem. Miért? - kérdezte nyomban Dunross, felismerve felesége hangjában azt a bizonyos árnyalatot.

- Már megint beslisszolt a gardróbomba. A legjobb nejlonharisnyáim fele eltűnt, a többi holmi feltúrva, a sálaim egyetlen hatalmas gubancban, eltűnt az új blúzom és az új övem. A legjobb kölnimet is zsebre vágta. Nem tudom már, mit csináljak ezzel a gyerekkel.

- Egy tizenkilenc éves lányt már nemigen lehet gyereknek nevezni - mondta kelletlenül Dunross.

- Elegem van belőle! Százszor megmondtam már neki!

- Majd beszélek vele megint.

- Úgyse mégy vele semmire.

- Tudom.

Az asszony együtt nevetett Dunross-szal. - Megéri a pénzét.

- Tessék. – Dunross egy karcsú dobozkát nyújtott át a feleségének. - Boldog huszadikat!

- Jaj, Ian, köszönöm. A tiéd odalent van. Gyere és… - Penelope megtorpant, és kinyitotta a dobozt. Egy faragott jade karkötő volt benne, a követ remekmívű ötvösmunkával foglalták áttört ezüstkeretbe. Gyűjteménybe való darab volt. - Jaj, de szép, köszönöm, Ian. - Csuklójára húzta a vékony aranylánc fölé. Dunross se valódi örömet, se valódi csalódást nem érzékelt a hangjában. - Gyönyörű - mondta Penelope. Odahajolt Dunrosshoz, könnyedén arcon csókolta. - Köszönöm, drágám. Hol szerezted? Tajvanon?

- Nem, itt a Cat Streeten, Yang Csun-kitnél, a…

Kivágódott az ajtó, és egy lány viharzott be. Magas, karcsú teremtés, nagyon szőke. - Remélem, nem baj, hogy meghívtam ma estére egy barátomat, épp most telefonált, hogy jön, de késni fog, de gondolom, nem baj, nagyon lezser srác, tök baresz - hadarta egy szuszra.

- Az Isten szerelmére, Adryon - mondta Dunross - hányszor kérjelek még meg, hogy kopogj, mielőtt berontasz ide!? És volnál szíves érthetően beszélni? Mi az, hogy tök baresz?

- Jó, frankó, lezser, menő. Ne haragudj, apa, de nem tudom, miért vagy ilyen izés, ma már Hongkongban is tudja mindenki, mi az a lezser meg baresz. Egyébként rohanok, mert buli után elmegyünk… Későn jövök, úgyhogy ne…

- Várj egy pill…

- Ez az én blúzom! Az új blúzom! - tört ki Penelope, - veszed le azonnal! Százszor megmondtam már neked, hogy ne kotorássz a szekrényemben!

- Jaj, mama - mondta Adryon - neked úgyse kell, akkor meg miért ne adhatnád kölcsön ma estére? - Megváltozott a hangja. - Kérlek… Nagyon szépen kérlek… Apa, mondd meg neki. - Tökéletes áma-kantonira váltott. - Tiszteletre méltó atyám… kérlek segíts Első Lányodnak elérni az elérhetetlent, különben sírni fog, sírni, sírni, sírni, soká… - Ugyanazzal a lélegzettel, de már angolul folytatta. - Anya… Neked úgyse kell, én meg nagyon fogok vigyázni rá, tényleg ugye, megengeded?

- Nem.

- Na, mama… Nagyon kérlek, vigyázok rá, megígérem.

- Nem.

- Anya!

- Hát, ha annyira kell ne…

- Jaj, kösz! - A lány sugárzóan elmosolyodott, sarkon perdült, kirohant, bevágta maga után az ajtót.

- Jézus az egekben! - mondta Dunross savanyú képpel. - Csak tudnám, miért pont mögötte csapódnak be mindig az ajtók!

- Legalább most nem direkt csinálta - sóhajtott Penelope. - Azt hiszem, nem bírnék elviselni még egy ilyen csatát.

- Én sem. Hál’istennek Glenna értelmesen viselkedik.

- Ez csak átmeneti jelenség, Ian. Akárcsak Adryon, ő is az apjára üt.

- Frászt! Nekem nincs ilyen pocsék modorom - mondta éles hangon Dunross. - És ha már itt tartunk, nagyon remélem, hogy Adryon ezúttal valami normális fiút talált magának, nem a szokásos rémei egyikét. Ki ez, akit most iderángatott?

- Nem tudom, Ian. Én is most hallottam róla először.

- Rémes, micsoda alakok tetszenek neki… Emlékszel arra a dinnyefejű, kőkorszakból itt rekedt félkegyelműre, akibe "őrülten bele volt zúgva"? Uram az egekben, pedig még a tizenötöt se töltötte be…

- Már majdnem tizenhat volt.

- Hogy is hívták azt a rémet? Ja, igen: Byron. Byron, hogy az ég szakadna rá!

- Akkor se kellett volna azzal fenyegetned azt a szerencsétlent, hogy szétlövöd a fejét. Csak afféle bakfisszerelem volt.

- Az a gorilla meg a bakfisszerelem…?! - mondta Dunross még az addigiaknál is savanyúbban. – Az a gorilla? Na és arra a másikra, a gorilla előttire emlékszel? Arra az elmegyógyászati esetre – hogy is hívták?

- Victornak. Victor Hoppernek. Ő volt az, aki… Emlékszel? Ő volt az, aki megkérdezte, nincs-e ellene kifogásunk, ha lefekszik Adryonnal.

- Mit csinál?

- Ne izgasd fel magad ennyire, Ian. Ennek már legalább négy éve. Én nemet mondtam neki, megmondtam, hogy pillanatnyilag nem lehet, Adryon még csak tizennégy éves, de ha betölti a huszonegyet, áldásom rájuk. Aztán volt egy másik halva született ötlete is, hogy…

- Jézusom! Megkérdezte tőled, hogy…

- Legalább megkérdezte, Ian! Már ez is haladás. Elvégre ez a világ legtermészetesebb dolga. - Penelope felállt, töltött Dunrossnak és magának egy kis pezsgőt. - Még tíz év, és jönnek az unokák. Boldog évfordulót! - Felkacagott, koccintott Dunrossal, ivott, és rámosolygott a férjére.

- Megint igazad van - mosolygott vissza rá Dunross. Nagyon szerette. Hány éve, hány boldog éve… Szerencsém van, gondolta. Áldott volt az az első nap. 1940-ben, az Angliai Csata idején történt egy meleg, napos augusztusi napon, Biggin Hillben, a Királyi Légierőnél. Penelope a női légierőnél szolgált, akkor helyezték oda. Dunrossnak az volt a nyolcadik napja a háborúban, aznap a harmadik bevetése, és akkor lőtte le az első gépet. A Spitfire-e tele volt golyó ütötte lyukakkal, a gép szárnyaiból egész darabok hiányoztak, a függőleges vezérsík éle cakkosra töredezett. Le kellett volna zuhannia, de nem zuhant le, a Messerschmitt meg pilótástól igen, ő pedig szerencsésen, véresen, kábultan a félelemtől, a szégyentől és a megkönnyebbüléstől visszajött, az ellenség, az a fiatalember a másik pilótafülkében meg ordított, ahogy spirálban zuhant lefelé, mert égett.

- Jó napot hadnagy úr - szólította meg akkor Penelope Grey. - Isten hozta itthon. Tessék. - Adott neki egy csésze forró, édes teát, de nem szólt többet, holott azonnal tájékoztatnia kellett volna Dunrosst - a híradósoknál szolgált. De nem mondott semmit, csak mosolygott, várta, hogy Dunross a halál egéből leérjen az élet földjére. Dunross nem köszönte meg neki, csak itta a teát. Életében nem ivott még jobbat.

- Elkaptam egy Messerschmittet - mondta, amikor már képes volt megszólalni. A hangja ugyanúgy remegett, mint a térde. Nem emlékezett rá, hogyan csatolta ki magát és hogyan kászálódott ki a pilótafülkéből, se arra, hogyan mászott fel arra a teherautóra a többi túlélővel. - Egy l09-es volt.

- Igen, hadnagy úr, Miller százados már megerősítette a telitalálatot, és kéri, maradjon készenlétben, mert bármelyik pillanatban felszállási parancsot kaphat. Kösz a telitalálatot, ezzel is kevesebben vannak azok az átkozottak… De szeretnék egyszer felszállni magával, hogy segítsek elpusztítani azokat a szörnyetegeket…

De hát nem is szörnyetegek, gondolta akkor Dunross, legalábbis az első gép, az első pilóta, akit lelőtt, nem volt az… Csak egy fiatalember, mint ő maga, talán épp ugyanolyan idős, üvöltve égett, üvöltve halt meg, olyan volt, mint egy hulló, lángoló falevél… Ma délután vagy holnap pedig talán rajtam a sor… vagy nemsokára… Olyan sokan vannak, olyan sok az ellenség, mi meg alig.

- Tommy visszajött? Tom Lane.

- Sajnos, nem. A… a százados úr azt mondja, Lane hadnagy úr Dover fölött kiugrott.

- Rettenetesen félek, hogy kigyulladok és lezuhanok - mondta Dunross.

- Jaj, nem, hadnagy úr, maga nem. Magát nem fogják lelőni. Tudom. Nem, magát nem. Sose fogják eltalálni, soha, soha - mondta Penelope, a szeme kék, a haja szőke, az arca szép, nincs még tizennyolc sem, de erős, nagyon erős és nagyon magabiztos.

Dunross hitt neki, s ez a hit segítette át a következő négy hónapon, s olykor napi öt bevetésen. És noha a lány tévedett, és Dunrosst mégis lelőtték, de túlélte, és csak kisebb égési sérüléseket szenvedett. Aztán amikor kikerült a kórházból - többé nem szállhatott fel - összeházasodtak.

- Szinte hihetetlen, hogy már húsz éve - mondta most, visszafojtva túláradó boldogságát.

- És még előtte kettő - felelte Penelope hasonló érzésekkel.

- És még előtte…

Nyílt az ajtó. Penelope felsóhajtott. Ah Tat tipegett be, valamilyen keveréknyelven hadrikálva, amelyben öt kantoni szóra jutott egy angol. - Ajíjje, fiam, hát te még nem vagy kész, tisztelt vendégeink bármelyik pillanatban itt lehetnek, neked meg nincs megkötve a nyakkendőd, és az az anyátlan idegen, akit Észak- Kuantungból hozattál ide teljesen fölöslegesen a házunkba, hogy ma este ő főzzön… annak az egydolláros utcalánynak a fattya Észak- Kuantungból, ahol minden ócska tolvaj és mocskos szajha szakácsnak képzeli magát… Hah! Ez az ember meg a hozzá hasonlóan szánalmas idegen személyzet beszennyezi a konyhánkat és feldúlja házunk békéjét. Okó! - folytatta lélegzetvétel nélkül az aprócska, aszott öregasszony, miközben fölnyújtotta a karját, és karomszerű körmökben végződő ujjaival ügyesen megkötötte Dunross nyakkendőjét - és ez még nem minden! Második Lány… Második Lány egyszerűen nem akarja fölvenni azt a ruhát, amit tiszteletre méltó Első Feleség választott neki, és haragja egészen Jáváig repül! Ííí, micsoda család! Nesze, fiam. Egy telexborítékot vett elő a zsebéből, s odaadta Dunrossnak. - Itt van még egy barbár üzenet, megint egy gratuláció e boldog nap alkalmából, hogy szegény öreg anyácskádnak személyesen kelljen felvonszolni magát a lépcsőn szegény öreg lábaival, mert a többi mihaszna szolga semmire se jó, csak nyúlkál mindenhova az enyves kezével. - Egy pillanatra szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen.

- Köszönöm, anyám - mondta udvariasan Dunross.

- Tiszteletre méltó atyád idejében a szolgák még dolgoztak, tudták, mi a kötelességük, és a te öreg anyácskádnak nem kellett mocskos idegeneket kerülgetnie a saját Nagy Házunkban! - Az idegen személyzetet szidva az orra alatt, kivonult. - Most már ne késlekedj, fiam, különben… - Még beszélt, amikor becsukta maga mögött az ajtót.

- Hát ennek meg mi baja? - kérdezte kimerülten Penelope.

- Az ellátásról gondoskodó céget csepüli, nem szereti az idegeneket… Tudod, milyen. - Dunross felnyitotta a borítékot. Egy félbehajtott telex volt benne.

- És mit akart Glennával kapcsolatban? - kérdezte Penelope, aki bár alig tudott valamit kantoniul, kihallotta Ah Tat szavaiból a Második Lány jelentésű ji-csat kifejezést.

- Csak annyit, hogy botrányt rendezett a ruha miatt, amit választottál neki.

- Miért, mi baja vele?

- Ah Tat nem mondta. Nézd, Penn, legegyszerűbb volna talán ágyba dugni Glennát… Elvégre már amúgy is le kellett volna feküdnie és…

- Hol élsz te? Lefektetni? Majd ha piros hó esik. Még maga Boszorkány Struan se tudná visszatartani az első felnőtt estéjétől, hogy az ő szavaival éljek. Te engedted meg neki, Ian, te hagytad rá, nem én!

- Igen, de te voltál az, aki…

- Nem. Nem olyan kicsi már. Harmincadikán lesz tizenhárom.

Penelope nyugodtan megitta a pezsgőjét. - De azért beszélek én ennek az ifjú hölgynek a fejével. - Felállt. Észrevette, milyen arcot vág Dunross. A férfi a telexbe bámult.

- Mi történt?

- Megölték az egyik emberünket. Londonban. Grantot. Alan Medford Grantot.

- Jaj. Én nem ismertem, ugye?

- Azt hiszem, Ayrshire-ban találkoztál vele egyszer. Alacsony, manószerű ember volt. Az egyik partink vendége volt az avisyardi kastélyban… amikor legutóbb nyaralni voltunk.

Penelope a homlokát ráncolta. - Nem emlékszem. - Elvette a felé nyújtott telexet. Ez állt benne: "Sajnálattal értesítem, hogy  A.M. Grant ma délelőtt egy motorkerékpár baleset következtében életét vesztette. Mihelyt részleteket tudok, közlöm. Részvétem. Üdvözlettel: Kiernan." - Ki ez a Kiernan?

- A segédje.

- Ez a Grant… barátod volt?

- Bizonyos értelemben.

- Fontos volt számodra?

- Igen.

- Jaj, sajnálom.

Dunross egy vállrándítás erejéig összeszedte magát, és próbált nyugodt hangon beszélni, de magában vadul káromkodott. - Előfordul. Zsosz.

Penelope szerette volna együttérzéséről biztosítani, rögtön látta, mennyire megrázta az eset a férjét. Tudta, hogy nagyon fel van zaklatva, de próbálja titkolni. Szeretett volna nyomban mindent megtudni erről az ismeretlen férfiról. De uralkodott magán.

Ez a feladatom, figyelmeztette magát. Nem kérdezősködni, nyugodtnak lenni, egyszerűen csak ott lenni… Aztán fölcsipegetni a morzsákat, de csak ha engedélyt kapok rá. - Lejössz?

- Egy perc múlva.

- Ne maradj sokáig, Ian.

- Nem maradok.

- Még egyszer köszönöm a karkötőt - mondta Penelope. Tényleg nagyon tetszett neki. - Szívesen - mondta Dunross, de az asszony tudta, hogy már nem igazán hallja. Már a telefonnál állt, távolsági beszélgetést kért. Penelope kiment, halkan becsukta az ajtót, aztán megállt elgyötörten, kalimpáló szívvel az épület keleti és nyugati szárnyát összekötő hosszú folyosón. Átok minden telexre, minden telefonra, átok a Struan cégre, átok Hongkongra, átok minden összejövetelre és tányérnyalóra! Ó, hogy szeretnék örökre eltűnni innen, örökre elfelejteni Hongkongot, a munkát, a Nemes Házat, a nagy üzleteket, a Csendes-óceán partvidéket, a tőzsdét meg ezt az egész átkozott…

- Anyúúúú!

Glenna hangja a folyosó keleti végében lévő szobája mélyéről hallatszott: Penelope minden érzékszervével oda figyelt. Glenna visításából düh és csalódottság csendült ki, de veszélyt nem jelzett, így aztán Penelope sem sietett, csak visszakiabált. - Megyek… Mi van, Glenna?

- Hol vagy, anyúúúú?

- Megyek már, drágám! - kiabált vissza az asszony. Már fontos gondolatok jártak a fejében. Csinos lesz Glenna abban a ruhában. És tudom már, mondta magában boldogan, kölcsön adom neki a kis gyöngysoromat. Azzal tökéletes lesz.

Meggyorsította lépteit.

Odaát az öböl túloldalán, Kowloonban Tang-po, a BO főtörzsőrmestere, a Fősárkány fölkaptatott a recsegő lépcsőn, és belépett a helyiségbe. Titkos szövetségének legszűkebb vezetősége már ott volt. Verjétek már bele abba a tökbe, amit a két fületek között hordtok: a Sárkányok azt akarják, hogy olyan gyorsan találjátok meg Nemes Házi Chent meg azokat a ragyaverte, szarzabáló Farkasembereket, hogy az isteneknek még pislogni se legyen idejük!

- Igen, nagyúr - zúgták kórusban az alárendeltjei, akiket megdöbbentett a hangja.

Tang-po titkos lakásán voltak, egy apró, közönséges, három helyiségből álló lakásban, alig három háztömbnyire a Kowloon-félsziget csúcsaként magasodó Peakkel és az öböllel szemben lévő Tsim Sha Tsui kerületi rendőrkapitányságtól, egy bűzös sikátor ócska boltocskái fölött magasodó közönséges bérház negyedik emeletén. Kilencen voltak: egy őrmester, két káplár, a többi a BO civil ruhás nyomozója, mind kantoni, csupa válogatott ember, aki vérrel pecsételt esküt tett hűségére és titoktartására. Ők voltak Tang-po titkos tongja, testvéri szövetsége, amely felügyeletet gyakorolt a Tsim Sha Tsui körzet illegális szerencsejátékai fölött.

- Nézzetek körül mindenhol, beszéljetek mindenkivel. Három napunk van - mondta Tang-po. Ötvenöt éves, erős felépítésű férfi volt, őszülő hajú, vastag szemöldökű, rangja az elérhető legmagasabb alantas tiszti rang. - Ezt én parancsolom így, összes sárkánytestvéremmel és magával a Legmagasabbal együtt. - Emellett - tette hozzá száját elhúzva - Hatalmas Trágyahegy megígérte, hogy ha kudarcot vallunk, valamennyiünket a határra és más hasonló helyekre helyeztet át, és még sose fenyegetőzött, hogy az összes istenek pisáljanak le onnan a magasból minden idegen ördögöt, főleg azokat az anyátlan cicerézőket, akik nem fogadják el a nekik jogosan járó kenőpénzeket, és nem hajlandók civilizált emberek módjára viselkedni!

- Ámen! - mondta rá nagy buzgón Lee őrmester. Időnként erőt vett rajta az ájtatosság, mivel gyerekkorában katolikus iskolába járt.

- Hatalmas Trágyahegy ma délután egyértelműen megmondta: vagy eredményt produkálunk, vagy megyünk ki a határra, ahol húszmérföldes körzetben nemhogy kenőpénz, de még egy serbli sincs, amibe belevizelhetnénk. Ajíjje, óvjanak az összes istenek a kudarctól!

- Úgy legyen - mondta ki mindnyájuk gondolatát Ho káplár, és felírt valamit a jegyzetfüzetébe. Markáns arcú férfi volt, esti iskolába járt, könyvelést tanult, ő vezette a testvéri szövetség könyveit, ő tartotta nyilván a találkozók időpontját.

- Bátyám - kezdte udvariasan Lee őrmester - van valamiféle határozott összegű jutalom, amit felajánlhatunk az informátorainknak? Van valamilyen maximum, vagy minimum?

- Van - felelte Tang-po, majd óvatosan hozzátette: - A Fősárkány azt mondta, ha három napon belül sikerül, százezer hongkongi dollár… - Az óriási jutalom hallatán néma csend támadt. - Fele Nemes Házi Chen megtalálásáért, fele az emberrablókért. Emellett tízezer dollár jutalom annak a testvérünknek, akinek az informátora valamelyik nyomára vezet. És előléptetés.

- Tízezer Chenért és másik tízezer az emberrablókért? - kérdezte a káplár. Ó, istenek, adjátok, hogy enyém legyen a jutalom, fohászkodott magában, mint mindannyian. - Így kell érteni, bátyám?

- Tou nien lo mo, hát nem ezt mondtam? - reccsent rá Tang-po, s szívott egyet a cigarettájából. - Genny van tán a füledben?

- Jaj, nem, tiszteletre méltó úr. Kérlek, bocsáss meg. Mindegyiküknek a jutalom járt a fejében. Ííí, gondolta Lee őrmester, tíz darab ezres és előléptetés három napon belül! Ha három napon belül sikerül, akkor még kimehetek a derbire, és… Ó, összes hatalmas és apró istenek, áldjatok meg ez egyszer, és aztán még egyszer szombaton, a hármas befutónál!

Tang-po a jegyzeteit nézegette. - És most más témákra térünk.

Nappalos Csang és a tiszteletre méltó Szong együttműködése révén a testvéri szövetség tagjai az eddigi reggel héttől nyolcig terjedő idővel szemben ezentúl reggel nyolc és kilenc között használhatják a Victoria and Albert Szálló zuhanyozóját. Feleségek és szeretők előzetes beosztás szerint. Ho káplár, ezt te szervezed meg.

- Bocsáss meg, tiszteletre méltó nagyúr - szólalt meg az egyik fiatal nyomozó - hallottál már Aranyszőrűről?

- Eh?

A fiatalember beszámolt, mit mondott neki ma reggel Nappalos Csang, amikor bement hozzá a szálló konyhájára reggeliért. Mindenki hahotázott.

- Ajíjje! Ehhez mit szólsz? Mint az arany, hallod-e?

- Te párnáztál már idegen ördöggel, tiszteletre méltó nagyúr?

- Nem, soha. Nem. Ajíjje, már a puszta gondolata is… Brrr!

- Én azért megpróbálnám - mondta nevetve Lee őrmester - csak hogy lássam, milyen. Mind vele nevettek, és valaki felkiáltott. - A jádekapu az jádekapu, bár azt mondják, vannak idegen ördögök, akiknek féloldalas!

- Én meg azt hallottam, hogy ferde a résük!

- Tiszteletre méltó úr, van még valami más is - mondta a nevetés elültével a fiatal nyomozó. - Nappalos Csang azt mondta, mondjam meg neked, hogy Aranyszőrűnek van egy miniatűr rádió adóvevője… Nappalos Csang azt mondja, még sose látott jobbat, jobb, mint a miénk, jobb még a KO-énál is. Állandóan magával hordja.

Tang-po rámeredt. - Ez érdekes. Minek egy ilyen idegen ördögasszonynak egy ilyen micsoda?

- Talán van valami köze a fegyverekhez? - kérdezte Lee őrmester.

- Nem tudom, öcsém. Egy nő adóvevővel… Érdekes. Amikor az embereink tegnap este átkutatták a poggyászát, nem találták meg, tehát nyilván a retiküljében tartja. Na, jó. Ho káplár, a találkozónk vége után hagyj ott Nappalos Csang számára egy kis ajándékot… Mondjuk két pirosat. - A piros bankjegy hongkongi százdolláros volt. - Nagyon szeretném tudni, kinek szánták azokat a fegyvereket tette hozzá elgondolkozva. - Gondoskodjatok róla, hogy az informátoraitok erről is tudjanak.

- Nemes Házi Chennek van valami köze a fegyverekhez meg ahhoz a két idegen ördöghöz? - kérdezte Lee.

- Azt hiszem, van, öcsém. Azt hiszem. Ez is nagyon érdekes… de fület küldeni nem civilizált módszer… ilyen hamar… Nem, ez nem vall civilizált emberre.

- Ó, ezek szerint úgy gondolod, hogy a Farkasemberek idegen ördögök? Vagy néhány megcicerézett félember? Esetleg portugálok?

- Nem tudom - mondta savanyú ábrázattal Tang-po. - De a mi körzetünkben történt, így hát ez az ügy mindnyájunk arcát fenyegeti. Hatalmas Trágyahegy nagyon dühös. Az arca is veszélybe került.

- Ííííí- mondta Lee - annak a megcicerézettnek borzasztó modora van.

- Az. De talán az adóvevőről szóló információ lecsillapítja egy kicsit. Azt hiszem, meg fogom kérni minden testvéremet, hogy minden eshetőségre számítva figyeltessék Aranyszőrűt és fegyvercsempész barátját. Na, nézzük, mi is van még… - Tang-po ismét a jegyzeteibe nézett. - Ja, igen. Miért csökkent harminc százalékkal a Happy Hostess Night Clubtól járó részesedésünk?

- Nemrég új tulajdonos kezébe került, tiszteletre méltó úr - felelte Lee őrmester, akinek körzetébe a táncterem tartozott. - Félszemű Pok eladta egy Vang nevezetű megcicerézett sanghajinak. Boldog Vangnak. Boldog Vang panaszkodik, hogy az illatos pomádé túl sok, nagyon gyenge az üzletmenet.

- Tou nien lo mo az összes sanghajiba. Tényleg gyengén megy?

- Kicsit gyengén, de nem nagyon.

- Én is tanúsíthatom, tiszteletre méltó úr - mondta Ho káplár. - Éjfélkor ott voltam, hogy beszedjem attól a cicerézőtől a heti előleget… Az egész bűzös cicerézőhely talán ha félig volt tele.

- Idegen ördögöket láttál?

- Kettőt-hármat, tiszteletre méltó nagyúr, Egyik sem volt fontos ember.

- Adjátok át a tiszteletre méltó Boldog Vangnak az üzenetemet: három hete van, hogy fellendítse az üzletmenetet. Utána ismét megvizsgáljuk a dolgot. Ho káplár, te szólj néhány lánynak az Új Nagy Keletiben, hogy körülbelül egy hónapig ajánlják a Happy Hostesst… nekik rengeteg idegen ördög vendégük van. Vangnak pedig mondd meg azt is, hogy holnapután érkezik egy atommeghajtású repülőgép-anyahajó, a Corregidor, RR-re. - Az angol kifejezést használta, a koreai háború idején gyökeret vert "rest and recreation", pihenés és felüdülés kifejezés közkeletű rövidítését. - Megkérdezem a wanchai és a kikötő területén lévő sárkány testvéremet, átküldhet-e hozzájuk Boldog Vang néhány szórólapot. Ezer Aranyországból érkezett barbár biztos segítene rajta. Nyolc napig lesznek itt.

- Még ma este intézkedem, tiszteletre méltó úr - ígérte Ho káplár.

- A kikötői rendőrségnél lévő barátomtól tudom, hogy hamarosan egész sor hadihajó látogatására számíthatunk. Növelik a hetedik amerikai flotta létszámát. - Tang-po összeráncolta a homlokát. - Állítólag megkétszerezik. A szárazföldről az a hír érkezett, hogy hamarosan nagyon sok amerikai katona megy Vietnamba… Már működtetnek is ott egy repülőteret… Legalábbis a titkos társaságuk, a CIA működtet.

- Ííí, ez üzleti szempontból nagyon jó! Mi fogjuk javítani a hajóikat, meg szórakoztatni az embereiket. Helyes! Ez nagyon jó nekünk.

- Igen, nagyon jó. Részükről viszont nagy ostobaság. A tiszteletre méltó Csou En-laj hónapok óta küldi nekik az udvarias figyelmeztetéseket, hogy Kína nem örül a jelenlétüknek. Miért nem hallgatnak rá? Vietnam a mi külső, barbár övezetünk! Ostobaság épp abban a rettenetes dzsungelben és épp azok ellen a megvetésre méltó barbárok ellen harcolni. Ha Kína évszázadokon át nem volt képes leigázni ezeket a külső barbárokat, akkor hogyan volnának képesek rá ők? - Tang-po felnevetett, s rágyújtott egy újabb cigarettára. - Hát az öreg félszemű Pok hová ment?

- A vén rókának sikerült megszereznie az állandó vízumot, és rögtön fel is ült az első gépre, amelyik San Franciscóba ment. Vitte a feleségét meg a nyolc gyerekét is.

Tang-po a könyvelőjéhez fordult. - Tartozik nekünk?

- Ó nem, tiszteletre méltó úr. Mindent pontosan, az utolsó fillérig kifizetett, Lee őrmesternek gondja volt rá.

- Mennyibe került a vén cicerézőnek? Mármint a vízum…

- A távozását megkönnyítette az a háromezer hongkongi dollár, amit javaslatunkra Szek Pun-szo káplárnak adott a bevándorlásin – természetesen mi is megkaptuk a százalékunkat -, és segítettünk neki megtalálni a megfelelő gyémántkereskedőt, hogy vagyonát a legjobb kék-fehér kövekbe fektethesse. - Ho a könyvébe nézett. - A mi kétszázalékos jutalékunk összesen 8960 hongkongi dollárra rúgott.

- Na nézd csak, az öreg Félszemű! - mondta elégedetlen Tang-po.

- Egész ügyesen csinálja. És mit írt be a vízumkérő lapra, mi az az „egyedülálló szolgáltatás", amelynek végzése miatt oda akar költözni? Lee őrmester válaszolt. - Szakács lesz egy étteremben a kínai negyedben, a Jó Étkezdében. Okó, én már kóstoltam egyszer a főztjét, szinte ehetetlen.

- Majd fölbérel valakit, hogy álljon a helyére - mondta valaki, ő meg ingatlanokkal, vagy szerencsejátékkal foglalkozik, esetleg nyit egy bárt. - Ííí, micsoda zsosz!

- És maga az USA-vízum mibe került neki?