- Lehetetlen! - robbant ki hangosan Dunross. - Ez az AMG megörült! Plumm és Jacques… ki van zárva, abszolút lehetetlen! Kizárt eset, hogy bárme…

Megszólalt a magántelefonja. Gépiesen fölvette. - Tessék. - Itt a tengerentúli központ. Hívás Mr. Dunross számára.

- Megtudhatnám, ki keresi? - csattant fel Dunross.

- Hajlandó Mr. Dunross egy R beszélgetést folytatni Ausztráliából, Sydneyból. Mr. Duncan Dunross részéről?

Dunross szíve kihagyott egy ütemet. - Persze! Halló, Duncan! Duncan!

- Apa?

- Halló, fiam! Minden rendben?

- Igen, apa, a legnagyobb mértékben! - hallotta Dunross a fia hangját, aggodalma elszállt. - Ne haragudj, apa, hogy munkaidőben hívlak, de a hétfői járatra már nem kaptam helyet, és…

- Hogy a fenébe? Bukoltatott jegyed van, fiam. Én most rögtön…

- Ne, apa, köszönöm, minden a legnagyobb rendben. Egy korábbi járaton, a Singapore Airlines 6-os járatával, délben érkezem Hongkongra. Ne fáradj apa azzal, hogy kijöjj elém, fogok egy taxit…

- Keresd a kocsit, Duncan. Lee Choy ott lesz. De mielőtt hazamégy, nézz be előbb az irodába. Eh?

- Jó. A jegyemet érvényesítettem, mindent elintéztem.

Dunross hallotta fia hangjában a büszkeséget. - Helyes. Jól van.

Most jut eszembe: Linbar holnap érkezik a Quantasszal, este nyolckor a ti időtok szerint, Ő is a házban fog megszállni.

A Struannak 1900 óta volt háza Sydneyben, állandó irodája az 1880-as évek óta. Boszorkány Struan egy Bill Scragger nevű, mérhetetlenül gazdag gabonatermesztővel lépett ott partneri kapcsolatra, és cégük egészen az 1929-és nagy gazdasági válságig virágzott. - Hogy telt a szünidő?

- Óriási volt, egyszerűen óriási! Jövőre is szeretnék visszajönni. Megismerkedtem egy óriási lánnyal, apa.

- Tényleg? - Dunross lelkének egyik fele örült, a másikat még mindig az a lidércnyomásszerű lehetőség foglalkoztatta, hogy Jacques esetleg áruló. És ha áruló, és a Szevrin embere, akkor ő volt az, aki néhány legféltettebb titkunkat elárulta Bartlettnek? De hát ő nem tudhatott a bankholdingjainkról. Ki tud róluk? Ki a…

- Apa!

- Tessék, Duncan.

Hallotta a tétovázást, aztán megszólalt a fia: egy szuszra igyekezve férfiasnak hangzani. - Nem baj az, ha egy srácnak olyan barátnője van, aki valamivel idősebb nála?

Dunross halványan elmosolyodott, mert a fia még csak tizenöt éves volt, de aztán eszébe jutott Sikkes Jáde, amikor ő maga még tizenöt sem volt, és sokkal férfiasabb, mint most Duncan. Nem feltétlenül, gondolta őszintén: Duncan magas, nőttön-nő, van olyan, mint én voltam. És milyen őrülten szerelmes voltam abba a lányba abban az évben meg a rá következőben, majd belehaltam, mikor eltűnt… - Nos - válaszolta, mint férfi a férfinak - ez mindig attól függ, ki az a lány, mennyi idős a férfi, és mennyi idős a barátnője.

- Aha. - Hosszú hallgatás. - Tizennyolc éves.

Dunross szívéről nagy kő gördült le. Egy tizennyolc éves lánynak azért már több esze van, gondolta. - Szerintem az éppen jó - válaszolta Duncannek ugyanazon a hangon - főleg, ha a férfi már tizenhat körül van, erős, és ismeri az élet dolgait.

- Aha. Hát én nem is… nem gondoltam volna, hogy…

- Én most nem véleményt mondtam, csak feleltem a kérdésedre.

Egy férfinak óvatosan kell járnia-kelnie a világban, a barátnőket alaposan meg kell válogatni. Hol ismerkedtél meg vele?

- Ott volt a tanyán. Sheilának hívják.

Dunross elmosolyodott: A "sheila" Ausztráliában körülbelül a "csaj" megfelelője volt. - Szép név - mondta, - És mi a vezetékneve?

- Sheila Scragger. Az öreg Mr. Tom egyik unokahúga, Angliából jött látogatóba. Nővérgyakornok a Guy’s Hospitalban. Mindig szuper volt hozzám, és a Paldoon is szuper. Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked ezt a szuper vakációt. - Paldoon, a Scragger farm vagy - tanya, ahogy Ausztráliában nevezték, az egyetlen birtokuk volt, amit sikerült a válság idején megmenteniük. Paldoon Sydneytől nyolcszáz kilométernyire, délkeletre, a Murray folyó közelében, az ausztrál rizsföldek vidékén terült el huszonnégyezer hektáron, harmincezer birkával, ezer szarvasmarhával és a nyolcszáz hektár gabonafölddel - nem volt ennél remekebb hely vakációra egy fiatal számára: dolgozott napkeltétől napszálltáig, lóháton ülve terelgette a bárányokat meg a teheneket, vágtázhatott harminc- negyven kilométert bármely irányba, és még mindig a saját birtokán volt.

- Add át üdvözletem Tom Scraggernek, és el ne felejts küldeni neki egy üveg whiskyt, mielőtt elindulsz.

- Ó, én már küldtem neki egy egész ládával! Nem baj?

Dunross nevetett. - Hát, fiam, egyetlen üveg is megtette volna, egy láda viszont maga a tökély. Hívj fel, ha van valami újabb változás az utazásod körül. Nagyon örülök, hogy így megszervezted a dolgaidat. Ja, most jut eszembe: anya, Glenna meg Kathy néni ma elutazott Londonba, úgyhogy majd egyedül kell visszamenned az iskolába, és…

- Hú, de klassz, apa! - lelkendezett Duncan. - Végül is már férfi vagyok, mindjárt egyetemre megyek!

 - Igen, szerintem is az vagy már. – A magashátú székében ülő Dunrossban enyhe, édesbús érzés tolult fel. AMG levele még ott volt a kezében, de már elfeledkezett róla. - Pénzzel hogy állsz?

- Jól. A tanyán alig költöttem, legfeljebb megittam egy-két sört. - Apa! Anyának ne szólj a barátnőmről.

- Rendben. Adryonnak se szólok - mondta Dunross, és hirtelen összeszorult a szíve, mert Martin Haply jutott eszébe, ahogy mentek ott Adryonnal kéz a kézben. - Neki majd mondd el te.

- Jaj, ez szuper, róla meg is feledkeztem, hogy van?

- Jó formában - felelte Dunross érettséget és bölcsességet kényszerítve magára. Emiatt nem kell nyugtalankodni, gondolta, a világ legtermészetesebb dolga, hogy a fiúk és a lányok fiúk és lányok módjára viselkednek. Tudom… de akkor is nagyon nehéz apának lenni. - Hát akkor, viszlát hétfőn, Duncan. Kösz, hogy hívtál.

- Ja, igen, és apa! Sheila hozott fel Sydneybe kocsival. Egy barátnőjénél fog megszállni hétvégére, és kikísér! Ma este moziba megyünk, az Arábiai Lawrence-et nézzük meg. Te láttad már?

- Igen, most mutatták be Hongkongban. Biztos tetszeni fog.

- Jaj, szuper! Hát akkor, viszlát, apa, rohannom kell… Csókollak!

- Én is - mondta Dunross, de a vonal már megszakadt.

Milyen szerencse, hogy ilyen családom van, gondolta, ilyen feleségem és gyerekeim. Csak ne hagyd, hogy bármi bajuk essék, Istenem!

Összeszedte magát, és megint a levélre nézett. Lehetetlen, hogy Jason Plumm vagy Jacques kommunista kém legyen. Nem mondtak, nem tettek soha semmit, ami ilyesmire utalt volna. Lionel Tuke? Nem, nem, ő sem. Őt csak futólag ismerem. Ronda, ellenszenves, magának való figura, de benne van a krikettcsapatban, tagja a Turf Clubnak, és már a harmincas évek óta itt él. Ha jól emlékszem, negyvenkettő és negyvenöt között őt is internálták, ott volt a Stanleyben. Ő esetleg igen, na de a másik kettő? Lehetetlen!

Kár, hogy AMG meghalt. Ha élne, most rögtön felhívnám, megkérdezném tőle, mire alapozza, hogy Jacques…

Előbb olvasd el az egészet, aztán törd a fejed a részletein, parancsolt magára. Légy korrekt, célratörő. Jóságos ég! Duncan meg egy tizennyolc éves sheila! Még szerencse, hogy nem Tom Scragger legkisebb lánya. Mennyi idős is most Priscilla? Tizennégy. Csinos, korához képest nagyon fejlett lány. Úgy látszik, arrafelé délen gyorsabban érnek.

Tovább olvasta a levelet. Mint mondottam, nem vagyok benne teljesen biztos, de a forrásom nem szokott tévedni.

Sajnálattal közlöm, hogy mióta két beépített embert - Blake-et és Vassalt, az Admiralitás sifrírozóját – lelepleztünk és elkaptunk, a kémháború jelentősen felerősödött. Philby, Burgess és MacLean meglógott. Egyébként állítólag azóta látták őket Moszkvában. Ázsiában a kémtevékenység radikális fokozódása várható. (Ausztráliában, Canberrában, februárban sikerült fülön csípni és kiutasítani az országból Szkripovot, a szovjet nagykövetség első titkárát. Ezzel megszakadt az általa kiépített hálózat, amely érzésem szerint kapcsolatban áll a maguk Szevrinével, valamint Borneóban és Indonéziában is tevékenykedik.)

A szabad világban nagyon komoly méreteket öltött a beszivárgás.

Már az MI-5 és az MI-6 is megfertőződött. Még a CIA is. Amíg mi naivul megbíztunk bennük, ellenfeleink hamar rájöttek, hogy a jövőben a gazdasági erő ugyanolyan tényezője lesz az egyensúlynak, mint a katonai, így aztán átálltak ipari titkaink megszerzésére - ellopására.

Érdekes módon a mi szabadvilágbeli médiánk sajnálatosan elmulaszt rámutatni arra, hogy minden olyan terület, amelyen a szovjetek előnybe kerültek, eredetileg valamelyik ellopott találmányunkon vagy technológiánkon alapult, nem tudatosítják, hogy a gabonánk nélkül éhen halnának és hogy a mi nagyarányú és egyre növekvő mértékű anyagi segítségünk és hiteleink nélkül, a gabonánk és technológiánk nélkül képtelenek volnának fenntartani és tovább építeni azt a katonai-ipari infrastruktúrát, amely az egész birodalmat rabságban tartja.

Azt ajánlom, erősítse meg még jobban kínai kapcsolatait. A szovjetek egyre inkább első számú ellenségüknek tekintik Kínát. Ugyanilyen különös módon, úgy fest, mintha már megszűnt volna az Egyesült Államoktól való rögeszmés félelmük, amely most minden kétséget kizáróan a világ legerősebb katonai és gazdasági hatalma. Kína, amely gazdaságilag és katonailag (a mozgósítható katonák számától eltekintve) gyenge, valójában nem jelent katonai fenyegetést a számukra. Ennek ellenére rettegnek Kínától.

Ennek egyik oka a nyolcezer kilométeres közös határ. A másik a nemzeti bűntudat azok miatt a hatalmas területek miatt, amelyeket a történelmi Kínától hódított el Oroszország az évszázadok során, egy harmadik ok pedig az, hogy tudják: a kínaiak türelmes emberek, és nehezen felejtenek. A kínaiak egy nap visszaveszik, amit eloroztak tőlük. Mindig megtették, amikor ez katonailag lehetségessé vált. Sokszor rámutattam már, hogy az (imperialista) Szovjetunió politikájának alaptétele, hogy Kínát el kell szigetelni és meg kell osztani, hogy meggyengítsék. A nagy mumus, amitől a legjobban félnek, egy háromoldalú szövetség Kína, Japán és az Egyesült Államok között. Az ön Nemes Házának ennek elősegítésén kellene fáradoznia. (Az amerikai kontinens stabilitása érdekében ugyanilyen életbevágóan fontos volna nézetem szerint egy közös piac létrehozása az USA, Mexikó és Kanada között.) És ugyan hol máshol, ha nem Hongkongon, és ilyenformán az ön kezén keresztül áramlanának be Kínába a javak?

Végezetül, visszatérve a Szevrinhez: nagy kockázatot vállalva megkerestem az egyik felbecsülhetetlen értékű forrásunkat, aki a KGB szupertitkos 5-ös osztályának legbelső köreiben működik. Épp ma jelzett vissza, hogy Arthurnak, a Szevrin irányítójának a kiléte egyes számú titkossági minősítésű, s mint ilyen, még számára is titok. Mindössze annyit tudott mondani, hogy az illető férfi angol, és a monogramja egyik betűje R. Tartok tőle, hogy ez nem valami sok.

Alig várom már, hogy találkozhassunk. Ne feledje, az irományaimat soha, senkinek ne adja oda. Üdvözli: AMG"

Dunross fejébe véste a genfi telefonszámot, szokásos kódjával följegyezte a telefonfüzetébe, meggyújtott egy gyufaszálat. Aztán csak nézte, mint kezd kunkorodni, barnulni a légiposta- levélpapír.

R... Robert, Ralph, Richard, Robin, Rod, Roy, Rex, Rupert, Red, Rodney, Roger. És Robert. Robert Armstrong vagy Roger Crosse… vagy… Vagy ki?  .

Jóságos ég. Dunross úgy érezte, elhagyja az ereje.

- Genf 871- 65- 65- öt kérem - szólt bele privát telefonjába. Ránehezedett a fáradtság. Rosszul aludt az éjjel, megint a háborúról álmodott, ott volt a lángoló pilótafülkében, érezte az égő hús szagát, aztán dermedten fölriadt, hallgatta az esőt, s hamarosan föl is kelt, nesztelenül. Penn az igazak álmát aludta, a Nagy Ház még csendes volt, csak az öreg Ah Tat szöszmötölése hallatszott, aki mint rendesen, már készítette az ura számára a teát. Aztán kiment a pályára, egész nap nem volt egy perc megállása sem, ellenfelei ott lihegtek a nyakában, és nem hallott mást, csak rossz híreket. Szerencsétlen John Chen, gondolta, aztán megpróbálta legyűrni fáradtságát. Öt és hat között talán ledőlhetek egy órára. Ma este nagyon észnél kell lennem.

A központ kapcsolt, aztán hallotta, hogy kicsöng a telefon. - Ja! - mondta egy szelíd hang.

- Hier ist Herr Dunross im Hongkong, Frau Gresserhoff bitte – mondta Dunross jó németséggel.

- Ó! – Hosszú szünet. – Ich bin Frau Gresserhoff. Tajpan?

- Ah szo deszu! Ohajo gozaimaszu. A nata va Andzsin Riko-szan? - kérdezte Dunross. Kitűnően beszélt japánul. Jó reggelt! Az ön másik neve Riko Andzsin?

- Hai. Hai, dozo. Ah, nihongo va zsoaideszu. - Igen, Remekül beszél japánul.

- Ije, szukosi, gomennaszai. - Nem, sajnos csak alig. Dunross tanuló idejének két évét a tokiói irodájukban töltötte. – Bocsásson meg a zavarásért - folytatta japánul. - Mr. Gresserhoff ügyében telefonálok. Hallott már róla?

- Igen - felelte a nő. Dunross szomorúnak hallotta a hangját. Igen. Hétfőn hallottam.

- Épp most kaptam egy levelet tőle. Azt írta, van önnél néhány holmi a számomra - mondta Dunross óvatosan.

- Igen, tajpan. Van.

- Lehetséges volna, hogy idehozza nekem? Rettenetesen sajnálom, de én nem mehetek önhöz.

- Igen. Igen, természetesen - felelte tétován a nő, japánsága puha volt, kellemes. - Mikor induljak?

- Amilyen gyorsan csak tud. Ha egy-két óra múlva, mondjuk, délre elmegy az Avenue Bern-i kirendeltségünkbe, már ott lesz a jegy és a pénz az ön számára. Úgy tudom, a Swissairnek délután indul ide egy gépe… Ha esetleg tudna azzal jönni.

Ismét a tétovázás. Dunross türelmesen várt. AMG égő levele egyre kisebbre zsugorodott a hamutartóban. - Igen. Tudnék.

- Én majd mindent elintézek. Óhajt valakit magával hozni?

- Nem, köszönöm, nem - felelte a nő olyan halkan, hogy Dunross még be is fogta a másik fülét, hogy jobban hallja. - Kérem, bocsássa meg, hogy ennyi kellemetlenséget okozok. Majd én elintézem.

- Ugyan, számomra ez semmiség - felelte Dunross. Örült, hogy. ilyen folyékonyan és közvetlenül tud japánul társalogni. - Kérem, legyen ott az irodánkban délben… Most jut eszembe: errefelé meleg és esős az idő. És egy kérdés, bocsásson meg: svájci vagy japán útlevele van, és milyen néven utazik?

Még hosszabb szünet: - Én… azt hiszem… Svájci útlevéllel megyek, Riko Gresserhoff néven.

- Köszönöm, Mrs. Gresserhoff. Alig várom már, hogy találkozzunk. Kijoszkette - fejezte be Dunross. Jó utat.

Elgondolkodva tette le a telefont. AMG levelének utolsó foszlánya is összepöndörödött és elenyészett. Vékony füstcsík szállt fel belőle. Dunross gondosan porrá morzsolta a hamvakat.

És akkor most nézzük Jacques-ot…

____________________________________

46.

17 óra 45 perc

____________________________________

Jacques deVille felvánszorgott a Mandarin Hotel márványlépcsőjén a késői teájukat fogyasztó vendégekkel zsúfolt félemeletre. Levetette esőkabátját, és keresztülvágott a tömegen. Nagyon öregnek érezte magát. Az imént beszélt Nizzában tartózkodó feleségével, Susanne- nal. A Párizsból érkezett specialista ismét megvizsgálta Avrilt és úgy találta, belső sérülései talán nem olyan súlyosak, mint előszörre látszottak.

- Azt mondta, türelmesnek kell lennünk - mondta Susanne a maga túláradó. párizsias franciaságával. - De hát istenem! Hogyan lehetnénk türelmesek? Ez a szegény gyerek teljesen fel van zaklatva, szinte őrjöng. Állandóan csak azt hajtogatja: De én vezettem, mama, én vezettem, ha nem így lett volna, még élne az én Borge-om… " Nagyon féltem, chéri!

- És tudja már, hogy … hogy a belső szervei?

- Nem, még nem. Az orvos azt mondja, ne szóljunk neki, amíg ő nem biztos benne. - Susanne elsírta magát.

Jacques rettenetesen érezte magát, tőle telhetőleg megnyugtatta a feleségét, és azt mondta, egy óra múlva megint hívja. Végiggondolta a teendőket, aztán kiadta a szükséges intézkedéseket, elhagyta az irodáját, és ide jött.

Az újságos kioszk mellett álló telefonfülke foglalt volt, így hát vett egy délutáni lapot, és végigfutott a címeken. "Húsz halálos áldozata van az újonnan betelepültek aberdeeni telepén történt földcsuszamlásnak… További esőzés várható… John Fitzgerald Kennedy figyelmeztette a szovjeteket: ne avatkozzanak be Vietnamban… Moszkvában Dean Rusk, Andrej Gromiko és Sir Alec Douglas-Home aláírta az atomsorompó-egyezményt. Franciaország és Kína elutasította… Offenzívába lendültek a malájföldi kommunisták … Meghalt Kennedy koraszülött második fia… Folytatódik a vadászat a nagy angliai vonatrablás tetteseire… A Profumo-botrány kárt okoz a Konzervatív Pártnak…"

- Bocsánat, uram, a telefonra vár? - kérdezte a háta mögül egy amerikai nő.

- Ja, igen, köszönöm, elnézést! Nem vettem észre, hogy már üres. - Jacques deVille belépett a fülkébe, becsukta az ajtót, bedobott egy érmét, és tárcsázott. Hallotta a kicsengést jelző hangot. Nyugtalansága fokozódott.

- Tessék.

- Mr. Lop-szinget kérem - mondta, még nem volt biztos a hangban.

- Itt nincs semmiféle Lop-ting. Sajnos, rossz számot hívott.

- Szeretnék üzenetet hagyni - mondta Jacques deVille, megkönnyebbülten ismerve fel Szuszlov hangját.

- Rossz számot hívott. Nézze meg a telefonkönyvben.

Eddig tartott a kódszöveg. Jacques deVille belevágott: - Bocsánat, hogy…

- Mi a számod? - szakította félbe harsányan Szuszlov. Jacques deVille azonnal megadta neki.

- Telefonfülke?

- Az. - A vonal nyomban megszakadt. Ahogy visszaakasztotta a kagylót, meglepetten vette észre, hogy megizzadt a tenyere. Szuszlov számát csak létfontosságú ügyben volt szabad hívni, de hát ez most az volt. Szuggerálta a telefont.

- Bocsánat, uram! - kiáltott az amerikai nő az üvegajtó túloldaláról. - Telefonálhatnék? Egy perc az egész…

- Ja! Hát… Egy pillanat - mondta hirtelen elvörösödve Jacques deVille. Látta, hogy a nő mögött már három türelmetlen kínai áll. Vészjósló tekintettel méregették. – Én… egy pillanat az egész. - Megint becsukta az ajtót, megizzadt a háta. Várt, várt, várt, aztán megszólalt a telefon. - Halló!

- Mi az a nagyon fontos?

- Az imént… most kaptam hírt Nizzából. - Jacques deVille óvatosan, nevek említése nélkül beszámolt a feleségével folytatott beszélgetéséről. - Azonnal indulok hozzájuk az esti géppel. - Úgy gondoltam, jobb, ha személyesen szólok neked, nehogy…

- Nem, a ma este nagyon korai volna. Bukoltasd át a holnap esti gépre.

Jacques deVille úgy érezte, összedől a világ. - Dehát alig néhány perce beszéltem a tajpannal, ő azt mondta, felőle rendben. Már le van foglalva a helyem. Három nap múlva megint itt tudok lenni, a feleségem nagyon odavan. Nem gondo…

- Nem! – reccsent rá még nyersebben Szuszlov. - Ma este hívlak… ahogy megbeszéltük. Nyugodtan várhattál volna addig ezzel a históriával. Ne szólj ide még egyszer, ha nincs igazi veszélyhelyzet!

Jacques deVille nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de a vonal már megszakadt. Szuszlov dühös volt, hallotta. De hát ez most vészhelyzet, gondolta dühösen, és megint tárcsázni kezdett. Susanne-nak szüksége volt rá, és Avrilnak is. És a tajpannak nem volt ellene semmi, kifogása.

- Jó ötlet, Jacques - mondta Dunross nyomban…– Menjen csak, ameddig csak kell. Andrew majd helyettesíti.

Most meg… Merde, most mit csináljak? Szuszlov nem a gazdám. Nem?

Jacques deVille keze megmerevedett a tárcsán, homlokát hideg veríték lepte el. Visszaakasztotta a kagylót.

- Befejezte, uram? – kiáltott be a kitartóan mosolygó amerikai, nő. Ötven körüli lehetett, a haja divatosan kék. - Sorban állunk.

- Ó… ja, igen, bocsánat. - Jacques deVille kitaszította az ajtót.

- Ottfelejtette az újságát, uram - szólt rá udvariasan a nő.

- Ja, igen, köszönöm. – Jacques deVille visszanyúlt az újságért, s elkínzott arccal kilépett. A kínaiak - három férfi meg egy nő - ebben a pillanatban előrelendültek. Félrelökték útjukból Jacques deVille-t és az amerikai nőt. Egy termetes asszonyság érte el elsőként az ajtót, bevágta maga mögött, a többiek pedig folytatták a pozícióharcot.

- Hé… én következtem volna! - kezdte dühösen az amerikai nő, de nemigen törődtek vele, legfeljebb annyiban, hogy nyíltan és ocsmányul cifrázva szidni kezdték az őseivel együtt.

Szuszlov ott állt az elhanyagolt kowlooni lakásban, Arthur egyik titkos lakásában és még mindig kalapált a szíve: nagyon váratlanul érte a hívás. A helyiségben megavasodott főzőolaj pézsmára emlékeztető, nehéz szaga terjengett. Szuszlov meredten nézte a telefont, dühös volt Jacques deVille-re. Jacques kezd terhes lenni. A hülye, anyátlan gané. Még este megmondom Arthurnak, mit kellene csinálni vele. És minél előbb, annál jobb. És minél előbb lehiggadsz, annál jobb, figyelmeztette magát. A dühös ember hibázik. Higgadj le!

Nagy önfegyelemmel sikerült. Kiment a félhomályos, festését vedlő lépcsőházba, bezárta maga után az ajtót, aztán egy másik kulccsal kinyitotta a szomszéd lakását, Ginny Fúét.

- Kérsz vodkát? - kérdezte a lány buja mosollyal.

- Kérek. - Szuszlov visszavigyorgott, kedvtelve nézegette a lányt, aki keresztbe tett lábakkal, meztelenül ült egy kivénhedt szófán. Éppen csókolóztak, amikor megszólalt a telefon. A lakásban két telefon volt: a lányé, meg a másik, a szekrényben, amit csak ő használt, csak ő vett fel. Arthur azt mondta, biztonságos, külföldről becsempészett készülék, a nyilvántartásban nem szerepel, lehallgatni lehetetlen. Szuszlov ennek ellenére is csak a másik lakásból telefonált szükség esetén.

Matyerjebjec Jacques, gondolta, még mindig idegesen.

- Igyál, tovaris – mondta Ginny, odakínálva a poharat. – Aztán igyál engem, hallod-e.

Szuszlov elvigyorodott, elfogadta az italt, és jóleső mozdulattal végigsimított a lány csinos kis fenekén. – Jó kislány vagy Ginny, golubuska.

- Vagyok! Én vagyok legjobb lány neked. - Ginny Fu kinyújtotta a kezét, és morzsolgatni kezdte Szuszlov fülcimpáját. - Csinálunk dzsigdzsig, hallod-e?

- Nem bánom. - Szuszlov ráérősen kortyolgatta a méregerős italt, szerette volna minél tovább nyújtani. A lány apró, fürge ujjai kigombolták az ingét. Szuszlov leállította egy pillanatra, és megcsókolta, a lány szívesen fogadta, viszonozta. - Várj, míg ruhák le, hallod-e? - kuncogott.

- Jövő héten indulok - mondta Szuszlov, medvemód karjába ölelve a lányt. – Volna kedved velem jönni? Eh? Egy kis hajókázásra, amit már ígértem néhányszor neked.

- Ó! Tényleg? - A lány fülig érő szájjal mosolygott. - Mikor? Mikor? Nem becsapsz?

- Eljöhetsz velem. Megállunk Manilában, Manilában kötünk ki először, aztán fölmegyünk északra, és egy hónap múlva jövünk vissza.

- Ó, egy igazi hónap… Ó, Gregy!- Ginny Fu teljes erejéből megölelte Szuszlovot. - Én leszek legjobb kapitánylány egész Kínában!

- Biztos.

- Mikor megy? Mikor megyünk?

- Jövő héten. Majd szólok.

- Jó. Holnap elmegyek útlevélért…

- Ne, nem kell útlevél, Ginny. Úgyse adnának neked. Azok a disznó rendőrök nem engednének el velem, golubuska.

- Akkor én mit csinálok, hallod-e?

– Beleteszlek egy ládába, és fölcsempészlek a fedélzetre! - Szuszlov harsogva fölnevetett. - Vagy inkább egy varázsszőnyegen. Eh?

A lány felnézett rá, fekete, elkerekedett szemében nyugtalanság vibrált. - Igaz, hogy viszel el? Igaz? Egy hónap te hajódon, hallod-e?

- Legalább egy hónap. De el ne mondd senkinek. A rendőrség állandóan figyel, és ha rájönnek, nem tudlak magammal Vinni. Érted?

- Tanúim összes istenek, nem szólok még zsizsiknek se, még anyámnak se! - fogadkozott elszántan Ginny Fu, majd szíve teljes melegével megölelte Szuszlovot. - Ííííí, kapitánylány leszek, kapok rengeteg arcot! - Még egyszer megölelte Szuszlovot, aztán elkalandoztak az ujjai, Szuszlov összerándult. A lány felkacagott, és folytatta a vetkőztetését. - Én csinálok neked legjobb érzést. Legjobbat.

Gyakorlottan használta ujjait és ajkait, simogatott, érintett, visszahúzódott, feszülten koncentrált feladatára, míg Szuszlov hangos nyögése nem jelezte, hogy egyike lett a felhők és az eső isteneinek. A lány továbbra is rajta hagyta a kezét és az ajkát, nem hagyta ott, amíg a gyönyör legutolsó, legparányibb érzete is szerte nem foszlott. Akkor odagömbölyödött a férfi mellé, hallgatta mély lélegzését, nagyon elégedett volt, hogy jól végezte a dolgát. Őmaga nem élte át a felhőket és az esőt, noha a férfi gyönyöre fokozásának érdekében többször is úgy tett, mintha átélte volna. Szuszlov mellett mindössze két alkalommal jutott el a csúcspontig, de mindkétszer nagyon részeg volt, és így nem volt igazán biztos benne. Egyetlen férfi volt csak, aki minden egyes alkalommal eljuttatta az élvezet legmagasabb fokáig: Harmadik Éjszakás Szendvicsszakács Tok, a Victoria and Albertből. Áldjátok zsoszomat, ti összes istenek, gondolta boldogan. Egy hónapi nyaralással meg azzal a külön pénzzel, amit Gregortól kapok, na meg zsosszal, elég még egy évet töltenem vele, aztán megnyithatjuk a saját éttermünket, lesznek fiaim, unokáim, én is isten leszek… Ó, milyen szerencsés vagyok!

Most már fáradt volt, mert keményen kellett dolgoznia, így még kényelmesebbre fészkelte magát Szuszlov mellé, lehunyta a szemét, szerette a férfit, hálát adott az isteneknek, hogy segítették legyűrni a mérete, fehérsége, békaszerű bőre és csípős testszaga miatti ellenszenvét. Köszönöm nektek, összes istenek, gondolta, s lassan álomba merült.

Szuszlov nem aludt. Csak szendergett, pihentette testét, szellemét.

Tulajdonképpen jól telt a napja, csak egy kicsi rossz volt benne. Miután a lóversenypályán találkozott Crosse-szal, visszatért a hajójára.

Nagyon megdöbbentette, hogy az Ivanovon esetleg kém van. Bezárkózott a kajütjébe, és kódolt üzenet formájában elküldte mindazokat az értesüléseket, amelyeket Crosse-tól hallott a "Menetgyakorlat”-ról meg a többiről. A beérkezett üzenetekből megtudta, hogy Voranszkij pótlására csak a Sovetsky Ivanov következő útjára küldenek embert, és hogy a pszichokémiai szakértő, Koronszkij Bangkokban tartózkodik, a hívás kézhezvétele után tizenkét órán belül meg tud érkezni, és hogy a Szevrin irányításával és az Arthurral való közvetlen kapcsolattartással őt, Szuszlovot bízzák meg. "Ne mulassza el megszerezni az AMG-papírok másolatát."

A "ne mulassza el" kitétel olvastán végigszaladt a hátán a hideg. Nagyon ritkán vallott kudarcot, nagyon sok sikert aratott, de csak a kudarcokra emlékeznek. Vajon ki lehet a hajómon a beépített ember? Rajtam kívül ki olvasta még az AMG-jelentést? Csak Dimitrij Metkin, a helyettesem. Ő nem lehet áruló. Valaki másnak kell lennie.

Mennyire bízhatok Crosse-ban?

Nem nagyon, viszont kétségtelen, hogy az ázsiai kapitalisták táborában ő a legértékesebb emberünk, akit minden áron meg kell védeni.

Jólesett neki, ahogy Ginny hozzásimult. A lány halkan szuszogott, időnként picikét össze- összerezzent, keblei föl- le hullámzottak. Szuszlov tekintete az ajtónyíláson át a régimódi órára vándorolt, amely az elhanyagolt konyha egyik polcán állt a konzervek, félig üres üvegek és dobozok között. A konyha voltaképpen a nappali alkóvja volt. Itt, az egyetlen hálószobában az óriási ágy szinte az egész helyiséget betöltötte. Szuszlov vette a lánynak csaknem három évvel ezelőtt, megismerkedésük kezdetén. Jó ágy volt, tiszta, puha, de nem nagyon puha, kellemes változást jelentett Szuszlov kajütjének fekhelyéhez képest.

Kellemes volt Ginny is. Simulékony, alkalmazkodó, könnyen kezelhető. Kékesfekete haját rövidre vágatta, frufruja egyenesre volt nyírva, úgy, ahogy Szuszlov szerette: micsoda kontraszt Vertyinszkaja, a vlagyivosztoki szeretője mellett, akinek barna mandulaszeme, hosszú, hullámos, sötétbarna haja volt, vadmacska természete; az anyja egy vérbeli Szergejev hercegnő volt, az apja meg egy jelentéktelen kínai félvér boltos, aki egy árverésen vásárolta akkor tizenhárom éves feleségét, aki egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket marhaszállító teherautókon menekítettek Oroszországból az 1917-es holocaust idején.

A felszabadítás, nem holocaust idején, vigyorodott el magában Szuszlov. Hej, de jó is egy Szergejev hercegnő lányával ágyba bújni, ha az ember Szergejev egyik muzsikjának az unokája.

A Szergejev családról eszébe jutott Alexi Travkin. Elmosolyodott.

Szerencsétlen Travkin, te szerencsétlen marha! Vajon tényleg elengedik Hongkongba karácsonykor a feleségét, Nyesztorova hercegnőt? Kétlem. De talán elengedik, és akkor ez a szerencsétlen Travkin szívszélhűdést kap, ha meglátja a galambősz, fogatlan, ráncos, visszeres lábú vén banyát. Jobb megkímélni ettől a fájdalomtól, gondolta együttérzően. Elvégre Travkin is orosz, és nem rossz ember.

Megint az órájára nézett: hat óra húszat mutatott. Elmosolyodott magában. A most következő néhány órában már nincs más dolga, mint aludni, enni, gondolkodni és tervezgetni. Aztán a nagyon gondosan megszervezett találkozó azzal az angol képviselővel, majd késő este megint Arthurral. Döcögve nevetgélt, remekül szórakoztatta, hogy ismer olyan titkokat, amelyekről Arthurnak nincs tudomása. Persze Arthur is titkol egy és mást, gondolta minden harag nélkül. Talán már a képviselőkről is tud. Okos, nagyon okos ember, és ő sem bízik énbennem.

Ez a legfontosabb törvény: ha nem akarsz az ellenség karmaiba kerülni, ha életben akarsz maradni, sose bízz meg senkiben se férfiban, se nőben, se gyerekben.

Engem nem fenyeget veszély, mert én ismerem az embereket, tudom, hogyan kell befogni a szám, és tudom, hogyan segítsem - kizárólag a magam terveinek részeként - az állam politikájának megvalósítását.

Hány csodálatos terv vár még… Hány csapás, amelynek felgyorsítója és részese lehetek. És akkor még a Szevrinről nem is beszéltünk…

Megint vihorászni kezdett, Ginny megrezzent. - Aludj csak, kis hercegnő - suttogta neki Szuszlov megnyugtatólag, mintha egy gyerekhez beszélne. - Aludj.

A lány szófogadóan nem ébredt fel egészen, csak kisimította arcából a haját, és kényelmesebbre fészkelte magát…

Szuszlov lehunyta a szemét, testének jólesett a lány test érintése.

Kezét Ginny ágyékára fektette. A délután folyamán alábbhagyott az eső. Most vette észre, hogy már el is állt. Ásított, lassan álomba merült, tudván, hogy a vihar még nem fejezte be munkáját.

____________________________________

47.

18 óra 25 perc

____________________________________

Robert Armstrong felhajtotta a sörét. - Még egyet! - kiáltott nehezen forgó nyelvvel, részegséget színlelve. A Szerencsés Barátnőben ült, egy zsúfolt, lármás, wanchai kikötői kocsmában, amely az atommeghajtású repülőgép-anyahajó tengerészeivel volt tele. A vendégeket kínai konzumlányok kínálgatták, s a jó pénzért tűrték az évődést, a fogdosást, itták a vizezett italokat. Időről időre egyikmásikuk valódi whiskyt is rendelt, amit aztán partnerével is megkóstoltatott, hogy mutassa: ez egy rendes kocsma, itt nem csapják be a vendégeket.

A kocsma fölött szobák voltak, de okos tengerész ezeket nem látogatta. Nem minden lány volt tiszta és elővigyázatos, nem a körülmények folytán, hanem egyszerű nemtörődömségből. Na és éjszaka könnyen kiforgathatták az ember zsebeit, bár ez csak a legrészegebbekkel fordult elő. Végül is nem volt rá szükség: a tengerészek boldogan elköltötték minden pénzüket.

- Akarsz dzsigdzsig? - kérdezte Armstrongtól egy agyonkozmetikázott arcú gyereklány.

Tou nien lo mo az összes őseidre, mondta volna neki legszívesebben. Ilyenkor már otthon volna a helyed, ágyban, valamelyik tankönyveddel. De nem mondta. Semmi értelme sem volna. A szülei minden bizonnyal örültek, hogy lányuknak sikerült munkát találnia, így a család egy kicsivel jobban élhet. - Iszol? – kérdezte angolul, eltitkolva, hogy beszéli a kantoni nyelvjárást.

- Whiskyt, - skótot! - kiáltott parancsolólag a kislány.

- Igyál csak teát, tőlem úgyis megkapod a pénzed - mondta rosszkedvűen Armstrong.

- Cicerézd meg összes isteneket meg istenek anyját, én nem csaló! - mondta sértődötten a kislány, és odakínálta maszatos poharát, amit a pincér lecsapott. Olcsó, de valódi whisky volt benne. A kislány szemrebbenés nélkül felhajtotta. - Pincér! Még egy whiskyt és még egy sört! Te iszol, én iszok, aztán dzsigdzsig.

Armstrong ránézett. - Mi a neved?

- Lily. Lily Chop. Huszonöt dollár rövid menet.

- Mennyi idős vagy?

 - Öreg. Te?

- Tizenkilenc.

- Hah! Zsaru hazudik mindig!

- Honnan tudod, hogy rendőr vagyok?

- Főnök mondta. Csak húsz dollár, hallod-e?

- Ki itt a főnök? Melyik az?

- Ő. Pult mögött, mama-szan.

Armstrong összehúzott szemmel nézte: vágni lehetett volna a füstöt. Az ösztövér asszony ötvenöt körüli lehetett, izzadva, keményen dolgozott, s miközben a korsókat töltögette, közönséges módon évődött a matrózokkal. - És ő honnan tudta, hogy rendőr vagyok?

Lily vállat rándított. - Ide figyelj! Mama-szan mondta, én csinál téged boldognak, vagy leszek utcán. Most megyünk fel, hallod-e? A cég számlája, nem húsz dollár. - A kislány felállt. Armstrong látta rajta, hogy fél.

- Ülj le - szólt rá.

A kislány leült, most már még jobban félt. – Kérlek. Ha nem, mama- szan engem…

- Tetszel nekem - sóhajtott Armstrong. A régi trükk. Ha felmégy vele, fizetsz, ha nem, - akkor is, és a főnök mindig egy ilyen fiatalt küld. Odaadott neki egy ötvenest. - Nesze. Menj, add oda a mamaszannak, és mondd meg neki, hogy köszönöm. Mondd meg neki, hogy most nem tudok dzsigdzsigelni, mert megjött a havi bajom. Megjött a tiszteletre méltó vörös.

Lily eltátott szájjal bámult rá, aztán öregasszony módjára kotkodácsoló kacagásban tört ki. - Ííííí, cicerézd meg összes isteneket, ez jó!- Otthagyta Armstrongot, nehezen indult el magas sarkú cipőjében, magasan felsliccelt, vásári csongszamja látni engedte vékony szúnyogcombjait és fokhagymafenekét.

Armstrong megitta a sörét, fizetett és felállt, Azonnal elfoglalták az asztalát, ő meg elindult az izzadó, ordítozó matrózok közt az ajtó felé.

- Szívesen látjuk bármikor! - kiáltott oda neki a mama-szan, ahogy elhaladt előtte.

- Tudom! - kiáltott vissza Armstrong a gúny minden árnyalata nélkül.

Az eső már szemerkéléssé szelídült, kezdett sötétedni. Az utcán még több volt a hangoskodó tengerész, csupa amerikai - a briteket néhány napra kitiltották a környékről a kapitányaik. Nyirkosnak érezte a bőrét, melege volt az esőkabát alatt. Egy perc múltán már maga mögött hagyta a Glouchester Roadot és a kikötőt, s már a zsúfolt O’Brian Roadon kerülgette a tócsákat. Jó szagúnak, tisztának, tisztára mosottnak érződött a város. A Lochart Road sarkához érve befordult, aztán végre megtalálta azt a keskeny utcát, amit keresett. Szokás szerint nagy volt benne a nyüzsgés, tele volt standokkal, boltocskákkal, girhes kutyákkal, ketrecekbe zsúfolt csirkékkel, kampókon függő szárított sült kacsákkal, húsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel. Rögtön az utca elején állt egy kis bódé, az előtte lévő néhány széket kifeszített ponyva óvta a szitáló esőtől. Armstrong - odabiccentett a tulajdonosnak - kiválasztott egy sötétebb sarkot, leült és rendelt egy tál szingapúri metéltet: vékony, enyhén átsütött, cérnametéltszerű tésztát chilivel, füszerekkel, darált rákhússal, friss zöldséggel - és nekifogott a várakozásnak.

Brian Kok. Újra meg újra: Brian Kok.

És újra meg újra az a negyvenezer, használt bankjegyekben, amit az íróasztala fiókjában talált, abban, amit mindig zárva tartott.

Koncentrálj, figyelmeztette magát, mert megbotlasz, hibázol. Nem szabad hibázni…

Ki volt merülve, rettenetesen mocskosnak érezte magát, olyan mocskosnak, amit forró vízzel és szappannal nem lehet lemosni. Nagy erőfeszítéssel kényszerítette szemét, hogy keresse prédáját, fülét, hogy hallja az utca zajait, orrát, hogy élvezze az étel illatát.

Épp befejezte az evést, mikor észrevette az amerikai tengerészt. Vékony, szemüveges férfi volt, enyhén meggörnyedt tartásával is egy fejjel kimagaslott a kínai járókelők közül. Karját egy utcalány dereka köré fonta. A lány egészen hozzásimult, és egy esernyőt tartott a fejük fölé.

- Nem, ne arra, fiúka - nyaggatta a tengerészt. - A szobám arra… értesz?

- Persze, szívem, de előbb akkor is erre megyünk, és majd csak azután arra. Na. Gyere, szívem.

Armstrong összehúzta magát. Nézte, mint közelednek, s közben azon törte a fejét, vajon erre az emberre várt-e. A tengerész délies kiejtéssel beszélt, huszonöt-harminc évesnek látszott. Ide-oda nézelődött az emberekkel teli utcán, igyekezett betájolni magát. Armstrong látta, hogy észreveszi az utca sarkán lévő szabóságot, az ajtó fölött a cégtáblát. „Pop-ting Öltönyök Méret Után", és vele szemben egy kis nyitott portálú éttermet, ahol meztelen villanykörték világítottak, és ákombákom betűkkel írt cégtábláját egy póznára szögezték: „AMERIKAI MATRÓZOKAT SZÍVESEN LÁTUNK". Az ajtó fölött, lendületes kínai piktogramokkal ez állt: "Ezer év egészség a Mao Ce-tung étteremnek"

- Gyere, szívem - mondta a tengerész felderülve. - Itt bedobunk egy sört.

- Nem jó hely, fiúka, jobb enyém kocsma, hallod-e?

- Itt sörözünk, az istenit! - A tengerész bement, leült az egyik műanyag asztalhoz, esőkabátjában mackósnak hatott. A lány durcásan követte. - Sört. Két sört! San Miguelt, hah! Értesz, hallod-e?

Onnan, ahol ült, Armstrong mindkettejüket jól látta. Az egyik asztalnál négy kuli ült, zajosan szürcsölték levesüket és metéltjüket. Kurta pillantást vetettek a tengerészre és a lányra. Egyikük valami obszcén megjegyzést tett, a többiek nevettek. A lány elpirult, hátat fordított nekik. A tengerész dudorászott, óvatosan körülnézett, kortyolgatta a sörét, aztán felállt. - Budira kell mennem. - Tévedhetetlen léptekkel megcélozta a légypettyezte gyöngyfüggönyt. A csapos elhúzta a száját, úgy nézett utána. Armstrong felsóhajtott, kiengedett. A csapda bezárult.

A tengerész egy perc múltán visszatért. - Gyere - mondta - húzzuk el innen a csíkot. - Fölhajtotta megmaradt sörét, aztán kart karba öltve elindultak arra, amerről jöttek.

- Kell még szingapúri metélt? - kérdezte nyersen a magas vendéglős Armstrongtól. Kiugró pofacsontjai voltak, résnyire szűkült szeme ellenségesen villogott.

- Nem, köszönöm, csak még egy sört.

- Nincs sör.

- Hogy ciceréződnél meg a famíliáddal együtt! - sziszegte Armstrong tökéletes, útszéli kantonisággal. - Hát ki vagyok én? Egy bolond az Aranyhegyekből? Nem. Én vendég vagyok ebben a te megcicerézett éttermedben. Hozd azt a megcicerézett sört, vagy levágatom az embereimmel a titkos zacskódat, és azokat a dédelgetett, töpörödött mogyoróidat odavetem a legelső kutyának!

A férfi nem szólt semmit. Mogorván átment a szomszédos utcai árushoz, kért tőle egy San Miguelt, visszajött vele, letette a pultra, kinyitotta. A többi vendég még mindig leesett állal bámult Armstrongra. Armstrong hirtelen hevesen krákogni kezdett, kiköpött, és hideg, kék szemével ránézett a legközelebbi vacsorázóra. A férfi összerezzent, és elfordította a tekintetét. A többiek megint a tányérjuk fölé hajoltak. Idegesítette őket ennek a barbár rendőrnek a közelsége, aki olyan rossz modorú, hogy képes ilyen folyékonyan káromkodni a nyelvükön.

Armstrong kényelmesen elhelyezkedett a széken, s megint az utca felé fordult. Türelmesen várakozott.

Nem kellett sokáig várnia, míg megpillantotta az alacsony köpcös, tömzsi európait, aki néhány lépés után megállt az amúgyis keskeny utcát még jobban leszűkítő standok mögött, és egy olcsó cipőket árusító bolt kirakatát kezdte nézegetni.

Na, ez profi, gondolta elégedetten Armstrong, tudva, hogy a férfi a kirakat üvegét tükörnek használva, a háta mögött lévő éttermet figyeli. Nem kapkodta el. Sima műanyag esőkabátot és kalapot viselt, nem volt rajta semmi feltűnő. Figuráját egy pillanatra eltakarta egy kuli, aki egy óriási batyut cipelve a hátára erősített bambusztartón, most imbolygott el előtte. Armstrongnak, aki a másik férfi lábát figyelte, feltűntek görcsös izomzatú, visszeres vádlijai. A férfi a kuli fedezetében kisétált az utcából, nem állt meg, ment tovább az úton.

Nagyon jól csinálja, gondolta elismerően Armstrong, továbbra sem tévesztve szem elől. Nem most csinálja először a disznó. Biztos KGB-s, hogy ilyen okosan csinálja. Na, mindegy, édes haverom, nemsokára úgyis horogra akadsz, mondta magában minden rosszindulat nélkül, valahogy úgy, mint a pecás, aki látja, hogy egy kövér pisztráng kacérkodik csalijával.

A férfi megint megállt egy kirakat előtt. Gyere csak, halacskám. A férfi pontosan úgy viselkedett, mint egy pisztráng. Ment néhány lépést, aztán visszajött, megcsinálta még egyszer, de mindig óvatosan, és kerülve a feltűnést. Végül bement a nyitott portálú étterembe, leült, és rendelt egy sört. Armstrong megint felsóhajtott, ezúttal örömében.

Végtelennek rémlett az idő, mire ez a férfi is felállt, megkérdezte, merre van a mellékhelyiség, elsétált a néhány vacsorázó vendég között, és belépett a gyöngyfüggöny mögé. Hamarosan visszajött, és az asztalához ment. E pillanatban a négy vacsorázó kuli hátulról rávetette magát, megragadták a karjait, az egyik meg egy magas, merev gallért csattintott a nyaka köré. A többi vacsorázó, a valódi vendégek, akik nem a KO álcázott emberei voltak, elhűlve nézték a jelenetet. Az egyik elejtette az evőpálcikáit, egy pár elmenekült, a többiek kővé dermedtek.

Armstrong ráérősen felállt a székéről, és odament. Látta, hogy a pult mögött álló keménykötésű kínai ledobja a kötényét. - Kuss, te nyomorult!- kiáltott rá a pultos oroszul a káromkodó, tehetetlenül vergődő férfira. - Jó estét, főfelügyelő úr - fordult sunyi mosollyal Armstrong felé. Malcolm Sunnak hívták, a KO egyik régi embere volt, ennél a 16/2- nél a kínaiak parancsnoka. Ő szervezte meg az akciót, ő fizette le a valódi pultost, akinek most kellett volna a pult mögött állnia.

- Jó napot, Malcolm. Remekül csinálták. - Armstrong az ellenséges ügynök felé fordította figyelmét. - Hogy hívják? - kérdezte barátságosan.

- Ki maga? Engedjenek el… engedjenek! - mondta a férfi angolul, de nagyon rossz kiejtéssel.

- Vegye át, Malcolm - mondta Armstrong.

Sun azonnal megszólalt, oroszul. - Ide figyelj, te anyaszomorító, tudjuk, hogy az Ivanovról jöttél, tudjuk, hogy futár vagy, és most vetted át a postát, amit egy amerikai hagyott itt neked, aki az anyahajón szolgál. Azt a szarházit már letartóztattuk, és ha nem…

- Hazugság! Maguk tévednek! - robbant ki oroszul a férfi. - Én nem tudok semmiféle amerikairól! Engedjenek el!

- Hogy hívnak?

- Ez tévedés. Engedjenek el! - Az étteremben már gyülekeztek a szájtátók és a kíváncsiskodók.

Malcolm Sun Armstronghoz fordult. - Ez egy okos fiú, főfelügyelő úr. Nem érti a jó orosz beszédet. Tartok tőle, hogy be kellene vinnünk - mondta torz vigyorral.

- Őrmester! Hozza a meseautót!

- Igenis! - A megszólított elsietett, Armstrong pedig közelebb lépett. Az orosz őszes hajú, köpcös ember volt, a szemei dühösek. Szorosan fogták, semmi esélye nem volt a szökésre, de még arra sem, hogy a zsebébe vagy a szájába nyúljon, hogy megsemmisítse a bizonyítékot vagy önmagát.

Armstrong gyakorlott kézzel megmotozta. Se papírok, se filmtekercs. - Hova tette? - kérdezte.

- Nem érteni!

A férfi gyűlölete nem zavarta Armstrongot. Nem haragudott rá, számára csak egy csapdába esett ember volt. Kíváncsi volnék, ki szervezte be ezt a szerencsétlen nyavalyást. Halálosan be van gyulladva és joggal: ezek után, soha többé nem áll meg a KGB előtt, könnyen lehet, hogy máris halott ember. Vajon miért mi kaptuk el, miért nem Rosemont meg a CIA-s legényei? Hogy lehet az, hogy mi szereztünk tudomást a postáról, és nem az amerikaiak? Hogyan jutott ez Crosse fülébe? Crosse mindössze annyit mondott, hol és hogyan, és hogy a postát az anyahajó egyik tengerésze hozza, és az Ivanov valamelyik embere jön érte.

- Maga vezeti az akciót, Robert. Nagyon vigyázzon, el ne szúrja.

- Nem fogom elszúrni, de nagyon kérem, bízzon meg valaki mást Brian…

- Utoljára mondom, Robert: Kokot maga hallgatja ki, és amíg el nem bocsátom, a KO rendelkezési állományába tartozik. És ha még egyszer vinnyogni kezd nekem, kirúgom a testületből. Kirúgom Hongkongról, letiltatom a nyugdíjazását. Azt hiszem, arra nem szükséges emlékeztetnem, hogy meddig ér el a KO keze. Nem hiszem, hogy bárhol is találna munkát, legfeljebb beállhat bűnözőnek, akkor pedig az isten irgalmazzon magának. Megértette végre?

- Meg.

- Helyes. Briant holnap reggel hatra előkészítjük a kihallgatásra.

Armstrong megborzongott. Milyen hihetetlen szerencse, hogy elkaptuk! Ha SzemüvegesVu nem Ningtokból származik… ha az öreg áma nem találkozik az egyik Farkasemberrel… ha nem rohanják meg a bankot… Jézusom, mennyi ha! De hát így szokott az ember halat fogni, nagy halat. Legtöbbször színtiszta, hamisítatlan mázlival. Jézusom, Brian Kok! Te szegény szerencsétlen!

Megint megborzongott… - Rosszul érzi magát, főfelügyelő úr? – kérdezte Malcolm Sun.

- Nem. – Armstrong megint az oroszra nézett. - Hová tette a filmet, a filmtekercset?

A férfi dacosan nézett vissza rá. - Nem értem!

Armstrong felsóhajtott. - Dehogynem érti, nagyon is jól érti. - A nagy fekete kocsi utat tört magának a bámészkodók gyűrűjében, és megállt. Újabb KO-sok szálltak ki belőle. - Tegyék be, de ne engedjék el - mondta Armstrong azoknak, akik tartották. A csődület fecsegve, gúnyolódva figyelte, mint teszik be kezénél-lábánál fogva, arccal lefelé a férfit a furgonba. Armstrong és Sun beszállt utána, Becsukták az ajtót.

- Sofőr! Indítson!- rendelkezett Armstrong.

- Igenis. - A sofőr keresztülaraszolt járművével az emberek között, aztán besorolt a főkapitányság irányába tartó sűrű forgalomba. - Rendben, Malcolm. Kezdheti.

A kínai egy borotvaéles kést vett elő. A szovjet elfehéredett.

- Mi a neve? - kérdezte a vele szemben lévő ülésen ülő Armstrong. Malcolm Sun oroszul elismételte a kérdést.

- D… Dimitrij Metkin - dadogta a férfi, még mindig a négy kínai satuszerű fogásában. A kisujját sem bírta mozdítani. - Első osztályú tengerész.

- Hazudik - mondta könnyedén Armstrong, - Folytassa, Malcolm. Malcolm Sun a férfi bal szeme alá illesztette a kés hegyét, amitől az csaknem elájult. - Ez csak később jön, spion - nyugtatta oroszul, vérfagyasztó mosollyal Sun. Gyakorlottan, de rosszindulatú veszélyességgel, gyors metszésekkel lenyúzta róla az esőkabátot. Armstrong körültekintő gondossággal átkutatta, Sun pedig eközben biztos kézzel lehámozta a férfi szvetterét, majd többi ruhadarabját, míg le nem meztelenítette. Egyszer sem vágta meg a férfit, meg se karcolta. Ám a gondos kutatás, majd a megismételt kutatás sem hozott eredményt. A cipőjében sem találtak semmit, a talpában sem, a sarkában sem.

- Ha nem mikropontról van szó, amit eddig nem találtunk meg, nála kell lennie - mondta Armstrong.

A négy kínai, aki az oroszt fogta, most derékban lehajoltatta, Sun gumikesztyűt húzott, bekrémezte, és mélyen bedugta az ujjait. A férfi összerándult, felnyögött, szemébe fájdalomkönnyek szöktek.

- Tou nien lo mo! - mondta Sun vidáman. - Ujjai között egy vékony, celofánba csomagolt hengert tartott.

- Ne engedjék el! – csattant Armstrong.

Amikor látta, hogy a férfit még mindig erősen fogják, szemügyre vette a henger alakú kis csomagot. A celofán alatt egy filmtekercs spulnijának jellegzetes tárcsáját látta. - Minoltának látszik - mondta közömbösen.

A celofáncsomagot gondosan néhány papírzsebkendőbe csomagolta, aztán megint leült szembe a férfival. - Mr. Metkin, magát a hivatali titkok védelmére vonatkozó törvény alapján azzal vádoljuk, hogy részt vett egy olyan kémtevékenységben, amely őfelsége a királynő kormánya és annak szövetségesei ellen irányul. Mindent, amit mond, rögzítünk és bizonyítékként használunk ön ellen. Nos, uram - folytatta barátságosan - önt elkapták. Mi a különleges osztály emberei vagyunk, ránk nem vonatkoznak a szokásos szabályozások, még annyira sem, mint a maguk KGB-jére. Nem áll szándékunkban bántani magát, de ha akarjuk, örökre fogva tarthatjuk, ha úgy tetszik, magánzárkában. Egy kis együttműködést kérünk magától. Csak válaszoljon néhány kérdésünkre. Ha megtagadja, akkor is kiszedjük önből, amire szükségünk van. Mi is alkalmazzuk a KGB jó néhány módszerét, sőt néha még annál is továbbmegyünk egy kicsivel. - Látta, hogy a férfi szeme ijedten villan, valami azonban mégis azt súgta neki, hogy nem lesz könnyű megtörni.

- Mi a valódi neve? Mi a hivatalos, KGB-s neve? A férfi csak nézett rá.

- Mi a rangja a KGB-ben? A férfi csak nézett rá.

Armstrong felsóhajtott. - Ha magának jobban tetszik, pajtás, rábízhatom kínai barátaimra is. Ők tényleg nagyon nem szeretik magát. A maguk szovjet hadserege Mandzsúriában lerohanta és megsemmisítette Malcolm Sun faluját. A családjával együtt. Sajnálom, de mindenképpen tudnom kell a valódi nevét, a KGB-s rangját, valamint a Sovetsky Ivanovon betöltött pozícióját és rangját.

Ellenséges hallgatás.

Armstrong vállat vont. - Csinálja, Malcolm.

Sun felnyúlt, kirántott egy ijesztő külsejű emelőrudat a kocsi oldalára szerelt tartóból, s miután a négy ember durván hasra fordította Metkint és szétfeszítette a lábait, Sun belenyomta a hegyét. A férfi felüvöltött. - Várj… várj! - zihálta torokhangú angolsággal. - Várj… én Dimitrij… - Újabb ordítás. - Nyikolaj Leonov őrnagy, politikai tiszt…

- Elég lesz, Malcolm - mondta Armstrong. Elképesztette a fogás nagysága.

- De főfelügyelő úr, ez még…

- Elég! - reccsent rá Armstrong, tudatosan játszva az oltalmazó szerepét. Sun ugyanilyen tudatosan az elszánt ellenségét: dühösen visszacsattintotta a rudat tartóklipszeibe.

- Ültessék fel! - parancsolta Armstrong. Sajnálta a férfit, az emberi méltóságát. Viszont tudomása szerint még egyszer sem mondott csődöt ez a módszer, ha azonnal alkalmazták. Trükk volt, mert a vasat sose nyomták be mélyen, az első sikolyt mindig a rémület és nem a fájdalom váltotta ki. Ha az ellenséges ügynök megtört, mindig azonnal abbahagyták, aztán bent a kapitányságon már rendes, magnóval rögzített kihallgatásnak vetették alá. Kínzásra nem volt szükség, bár néhány túlbuzgó ember időnként a parancs ellenére is alkalmazta. Veszélyes mesterség ez, gondolta komoran Armstrong. A KGB módszerei gorombábbak, a kínaiak pedig másképp tekintenek életre és halálra, győztesre és legyőzöttre, fájdalomra és gyönyörre - és egy sikoltás értékére.

- Ne szívja mellre, Leonov őrnagy – mondta barátságosan, mikor a többiek, mindvégig szorosan fogva, felültették a férfit. - Nem akarjuk bántani magát… és azt sem szeretnénk, ha maga tenne kárt saját magában.

Metkin leköpte és káromkodni kezdett, arcán végigcsorogtak a rettegés, a düh és a megalázottság könnyei. Armstrong bólintott Malcolm Sunnak, aki elővette a már előkészített tampont, és határozottan Metkin orrára és szájára tapasztotta.

A kocsi fülledt levegőjét éter súlyos, édeskés illata töltötte be. Metkin tehetetlenül vergődött egy ideig, aztán elernyedt a teste. Armstrong megnézte a szemét és a pulzusát, nem csak tetteti-e az eszméletlenséget. - Most már elengedhetik - mondta. - Mindannyian nagyon jól csinálták. Gondom lesz rá, hogy valamennyiük minlapjára felkerüljön a dicséret. Malcolm, nagyon vigyázzon erre az emberre. Lehet, hogy megpróbál öngyilkosságot elkövetni.

- Igen. - Sun visszaült a többiek mellé az imbolygó kocsiban, amely idegesítő lassúsággal, meg- megállva, újraindulva haladt a sűrű forgalomban. Néhány perc múlva Sun hangosan kimondta, ami mindnyájuk fejében ott járt: - Dimitrij Metkin, alias, Nyikolaj Leonov, a KGB őrnagya, az Ivanov politikai tisztje. Miért bíbelődik egy ekkora ember ilyen piszlicsáré feladattal?

____________________________________

48.

19 óra 5 perc

____________________________________

Linc Bartlett gondosan megválasztotta a nyakkendőjét. Világoskék ing volt rajta, világosbarna öltöny - a nyakkendőt ugyanilyen és vörös csíkok díszítették. A komód tetején egy felbontott sörösdoboz állt, oldala gyöngyözött a hidegtől. Bartlett egész nap vívódott: felhívja-e Orlandát, vagy sem, elmondja-e Caseynek, vagy sem.

Kellemesen telt a napja. Orlandával reggelizett, aztán kiment a Kai Takra megnézni, rendben van-e a gépe, mehetnek-e rajta Dunross-szal Tajpejre. Ebéd Caseyvel. aztán a tőzsde izgalma. Miután a tőzsde bezárt, Casey társaságában felszállt a kompra, átmentek Kowloonba. Az eső elleni védekezésül az ablakokra vitorlavásznat feszítettek, a fedélzeten klausztrofóbikus hangulat uralkodott, ez átkelés nem volt nagy élmény. Annál inkább élményszámba ment Casey közelsége, amit még Orlanda tudata és a dilemma is fokozott.

- Ian most nagyot kapott, ugye, Linc?

- Azt hiszem, igen. De Ian okos fiú, a csatának még nincs vége, még csak az első rohamon vagyunk túl.

- Vissza tud vergődni? Bagóért adják a részvényeit.

- A múlt heti árhoz képest igen, de azt nem tudjuk, mekkora a jövedelmi hányada. Magad mondtad: ez a tőzsde olyan, mint a jojó. És veszélyes. Iannek ebben igaza volt.

- Fogadni mernék, hogy tud arról a kétmillióról, amit odapasszoltál Gorntnak.

- Lehet. Bármit megtenne, ha azzal segíthetne magán. Kimégy Seymour és Charlie Forrester elé?

- Igen. A Pan Am gép pontos, és jön értem a limuzin. Amint visszaérünk, már indulok is. Szerinted el akarnak majd menni vacsorázni?

- Nem. Úgy kilesznek az időeltolódástól, mint a liba. - Bartlett elvigyorodott. - Legalábbis remélem. - Mind Seymour Steigler III, a jogtanácsosuk, mind Charlie Forrester, a poliuretán részleg vezetője nagy sznob volt. Mikor érkezik a gépük?

- Négy ötvenkor. Hat körül visszaérünk velük.

Hatkor találkozójuk volt Seymour Steiglerrel - Forrester nem érezte jól magát, rögtön lefeküdt.

A jogtanácsosuk New York-i volt, a haja fekete, hullámos, a szeme is fekete, a szeme alatt sötét karikák. - Casey már ismertette a részleteket, Linc - mondta. - Úgy néz ki, nagy boltot csinálunk.

Az előzetes megbeszélésnek megfelelően Bartlett és Casey az egész tervezetet felvázolta ügyvédjének, csak a Dunross hajóival kapcsolatos titkos megállapodásról nem tettek említést.

- Volna egy-két záradék, amit önvédelemből szeretnék még belefoglalni, Linc - mondta Steigler.

- Rendben, de nem akarom az egészet újratárgyalni. Úgy beszéltük meg, hogy kedden nyélbe ütjük az egészet.

- És mi van a Rothwell-Gornttal? Nem volna jobb, ha előbb körülszimatolnám őket? A Struant meg ejthetnénk.

- Nem - mondta Casey. - Gornttal és Dunrossal ne foglalkozzon, Seymour. - Steiglernek Bartlett és Gornt különmegállapodásáról sem beszéltek. – Hongkong jóval bonyolultabb, mint gondoltuk. Maga csak az ügyvédeikkel foglalkozzon.

- És azok milyenek?

- Angolok. Nagyon rendesek - felelte Casey. - Délben találkoztam John Dawsonnal, ő a cég feje. Dunrossnak is ott kellett volna lennie, de maga helyett Jacques deVille-t küldte. Ő a Struan egyik igazgatója, ő foglalkozik minden korporációs üggyel, és részben a pénzügyekkel. Nagyon jó szakember, de a boltot Dunross vezeti, mindenről ő dönt. Ez a lényeg.

- És mi volna, ha megpróbálnák most rögtön felhívni ezt a… ööö… Dawsont? Együtt reggelizhetnénk, mondjuk itt, nyolckor.

Bartlett és Casey elnevette magát. - Ezt verje ki a fejéből, Seymour! - mondta a lány. - Gondolkodjon inkább úgy tíz óra tájban, és egy kétórás villásreggeliben. Ezek úgy esznek és isznak, mintha holnap már nem is lenne világ, és mindent amolyan "öregfiú" stílusban adnak elő.

- Hát akkor majd ebéd után találkozom vele, amikor már megpuhult egy kicsit. Talán mi is tudunk mutatni neki egy-két trükköt - mondta felszikrázó szemekkel Seymour Steigler, s lenyelt egy ásítást.

- Fel kell hívnom New Yorkot, mielőtt még itt helyben elalszom. Ja és itt vannak nálam a GXR-féle egyesülés összes papírjai meg a…

- Majd átveszem, Seymour - mondta Casey.

- És megvettem a kétszázezer Rothwell-Gorntot, á 23,50. Mi a mai árfolyamuk?

- Huszonegy.

- Jézusom, Linc, buktál háromszáz lepedőt - mondta zavarodottan Casey. – Miért nem passzolod el és veszed vissza? Ha és amikor.

- Nem. Megtartjuk a pakettet. - Bartlettet nem izgatta a Rothwell-részvény miatti veszteség, mivel elég sokat nyert Gornt nyitott eladási manőverén. – Én azt mondom, tegye el magát holnapra, Seymour. Ha fölébred, megreggelizünk - hármasban. Mondjuk úgy nyolc körül?

- Benne vagyok. Casey, összehozna engem Dawsonnal?

- Holnap ez lesz az első dolgom. Valamikor a délelőtt folyamán fogják fölkeresni. A tajpan… Ian Dunross megmondta nekik, hogy minden mást tegyenek félre.

- Nem is csodálom - mondta Steigler. - Az előlegünkkel kimászik a slamóból.

- Ha megéri - mondta Casey.

- Holnapra vége a mának, élvezzük hát ki még máma!

Ez Steigler egyik állandó bemondása volt, s még most is ott csengett Bartlett fülében. Holnapra vége a mának… mint a tegnap esti tűznek. Csúnyábban is alakulhatott volna. Betörhettem volna a fejem, ahogy az a szerencsétlen Pennyworth. Az ember sosem tudhatja, mikor kerül sor őrá, mikor szenved balesetet, mikor kap egy golyót, mikor éri valamilyen váratlan csapás. Kívülről vagy belülről. Mint apát. Jézusom… Bronzbőrű volt, egészséges, egész életében talán egy napig sem volt beteg, aztán az orvos azt mondta: rák. És három hónap múlva vége lett, bűzösen, rettentő kínok közt halt meg.

Bartlett homlokát kiverte a veríték. Nehéz időszak volt: a válás, apja halála, anyja zavartsága… és minden szétesőben. Aztán a válás kimondása. Az osztozkodás viharos volt, de sikerült kézben tartania a vállalatait, ki tudta fizetni az asszonyt, egy céget sem kellett eladnia. Még mindig fizetett neki, noha azóta már újra férjhez ment - és fizette az egyre nagyobb összegű gyerektartást. Még fájt minden cent, nem maga a pénz, hanem a Kaliforniai törvény igazságtalansága, és az ügyvédek mohósága, akik az egésznek a harmadát zsebre vágják, míg csak a halál el nem választ minket. Az én ügyvédem szúrta el, meg az övé. Eljön még a napja, mikor bosszút állok rajtuk, fogadkozott komoran magában: Rajtuk meg az összes többi istenverte élősködőn.

Nagy önuralommal száműzte őket gondolataiból. Aznapra… Holnapra vége a mának, élvezzük hát ki még máma, ismételte sörét kortyolgatva, aztán megkötötte a nyakkendőjét, és megnézte. magát a tükörben. Hiúság nélkül. Szeretett önmagáról gondolkodni, már megbékélt önmagával, tudta, kicsoda és mit akar. A háború segített neki ebben. Meg a válás túlélése, a felesége túlélése, megtudni, milyen is valójában, és elviselni ezt a tudatot. Abban az egész évben Casey volt az egyetlen normális jelenség az életében.

Casey.

A szabályaink teljesen egyértelműek, mindig is azok voltak. Ő állította fel őket: azzal randevúzom, akivel akarok, ő meg azzal, akivel ő akar, és nincs kérdés, nincs vádaskodás.

Akkor meg miért vagyok olyan ideges, amiért elhatároztam: nem mondom el neki, hogy Orlandához megyek.

Az órájára nézett - Mindjárt indulni kell.

Bizonytalanul kopogtattak az ajtón, majd rögtön be is nyitottak:

Éjszakás Szong nézett rá sugárzó mosollyal. - Kisasszony – jelentette, és félreállt. Egy köteg papírral és egy jegyzetfüzettel a kezében Casey közeledett a folyosón.

- De jó hogy jössz, Casey - mondta Bartlett. - Épp most akartalak hívni.

- Szia, Linc - mondta Casey, majd az öreg kínaihoz érve, kantoni nyelvjárásban odavetette neki: - Do zse. - Vidám léptekkel jött be a két hálószobás lakosztályba. – Hoztam neked néhány papírt. - Egy köteg telexet és levelet nyomott Bartlett kezébe, aztán odament a bárszekrényhez és töltött magának egy pohár száraz martinit. Egyszerű, lábra simuló szürke nadrág, nyitott nyakú, szürke selyemblúz és szürke, lapos sarkú félcipő volt rajta. A haját hátrakötötte, egy ceruza volt minden ékítménye. Szemüveg volt rajta, nem a szokásos kontaktlencse. - Az első kettő a GXR-egyesüléssel foglalkozik. Minden alá van írva, le van stemplizve, el van küldve, szeptember 2- án vesszük át. Az igazgatótanácsi ülés délután háromra van kitűzve Los Angelesben, úgyhogy bőven lesz időnk visszaérni. Megkérdeztem a…

- Megágyaz, uraság? - szólt közbe fontoskodva az ajtóból Éjszakás Szong,

Bartlett nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a fejét rázó Casey megelőzte. – Um ho - mondta udvariasan, kantoni nyelvjárásban, pontosan, jól ejtve a szavakat. – Csa zer, do zse. Nem, köszönöm, majd később.

Éjszakás Szong értetlenül meresztette rá a szemét. - Mi?

Casey elismételte. Az öregember felhorkant, bosszantotta, hogy Aranyszőr ilyen modortalan, hogy az ő nyelvén szól hozzá. - Megágyaz, hallod-e? Most, hallod-e? - kérdezte rossz angolsággal.

Casey elmondta még egyszer, megint minden eredmény nélkül.

Harmadszor is belekezdett, aztán ráunt, és angolul folytatta. - Nem érdekes. Nem most, Majd később.

Éjszakás Szong szélesen elmosolyodott, látva, hogy Aranyszőr arcot vesztett előtte. - Igen, asszony. - Becsukta az ajtót, halk becsattintásával mintegy pontot téve diadalára.

- Ez egy hülye - dohogott Casey. - Biztos, hogy megértette, tudom, hogy jól mondtam, Linc. Miért csinálják ezt? Próbálkoztam a szobalányommal, az is csak annyit mondott: mi? - Casey akaratlanul is elnevette magát, ahogy a rekedtes torokhangot majmolta: - Mit mond, hallod-e?

Bartlett is nevetett. – Csak csökönyösek: De hol tanultál te kínaiul?

- Kantoniul. Szereztem egy tanárt, beiktattam rá ma reggel egy órát, mert úgy gondoltam, illene legalább annyit tudnom, hogy jó reggelt, kérem a számlát… meg ilyesmiket. De állati bonyolult. Azok a tónusok… A kantoniban hétféle tónus van, hétféle módon lehet kimondani ugyanazt a szót. Ha a számlát kéred, azt mondod: mai dan, de ha csak egy kicsit is rosszul mondod, máris rántottát jelent, mert az is mai dan, és bármibe lefogadhatod, hogy a pincér rántottát fog hozni neked, csak hogy pofára ejtsen. - Casey ivott egy korty martinit, aztán beledobott egy olívabogyót a pohárba. - Ez nagyon kellett már. Kérsz még egy sört?

Bartlett a fejét rázta – Elég ez. - Már elolvasta az összes telexet. Casey leült a díványra, és kinyitotta a jegyzettömbjét. - Vincenzo Banastasio titkára telefonált, arra kért, erősítsem meg a szombati szobafoglalását, meg a…

- Én nem is tudtam, hogy Hongkongba jön. Te igen?

- Nekem rémlik, hogy mikor legutóbb találkoztunk, mondott valami olyasmit, hogy nemsokára Ázsiába megy… A lóversenypályán mondta, múlt hónapban, Del Marban… amikor John Chen ott járt. Rettenetes, ami Johnnal történt.

- Remélem, elkapják azokat a Farkasembereket. Micsoda állatok… így meggyilkolni és rátenni azt a cédulát…

- Írtam egy kondoleáló levelet a kettőnk nevében az apjának meg az apja feleségének, Dianne-nak. Emlékszel rá, Iannél találkoztunk vele, aztán meg Aberdeenben. Jézusom, mintha egymillió éve lett volna…

- Nekem is úgy rémlik. - Bartlett a homlokát ráncolta. - Még mindig nem emlékszem, hogy Vincenzo bármit is mondott volna… Itt fog megszállni?

- Nem, a hongkongi oldalon szeretne lakni. Telefonon megerősítettem a szobafoglalását a Hiltonban, holnap személyesen is megteszem. Egy JAL-gépen jön, Tokióból, a szombat reggeli járattal. - Casey a szemüvege fölött Bartlettre pillantott. - Iktassak be egy találkozót számodra?

- Mennyi ideig marad itt?

- A hétvégére. Néhány napra. Tudod, milyen szeszélyes. Mit szólnál a szombathoz, mondjuk a lóverseny után? Ott leszünk a hongkongi oldalon, a Boldogság-völgyből akár oda is sétálhatunk, ha nem kapunk taxit.

Bartlett már épp azt akarta mondani, hogy tegyük át inkább vasárnapra, de aztán eszébe jutott, hogy vasárnap Tajpejre mennek, Rendben, legyen szombaton a verseny után. - Észrevette Casey tekintetét. - Mi van?

- Csak töröm a fejem, miben sántikál ez a Banastasio.

- Amikor megvette a Par-Con-részvényeink négy százalékát - mondta Bartlett - keresztülfuttattuk Seyimouron és még néhány más tagon, s mind azt mondták, hogy a pénze tiszta. Sose volt letartóztatva, még csak vádat se emeltek ellene, bár igaz, elég sok szóbeszéd járja róla. De sose okozott nekünk semmilyen problémát, sose akart bekerülni egyetlen igazgatótanácsba se, sose jelenik meg egyetlen közgyűlésen sem, állandó meghatalmazást adott a számomra, amikor meg szükségünk volt rá, előállt a pénzzel. – Ránézett Caseyre. Szóval?

- Nincs semmi szóval, Linc. Tudod, mi a véleményem róla. Szerintem se vehetjük vissza tőle a pakettet. Szabadon, szabályos körülmények között vásárolta, előtte még meg is kérdezte tőlünk, az pedig szentség, hogy rettentő nagy szükségünk volt a pénzére, és nagyon jó hasznát is vettük. - Casey megigazította a szemüvegét, és feljegyzett valamit. - Akkor megbeszélem vele a találkozót, és udvarias leszek, mint mindig. A következő: megnyitottam a folyószámlánkat a Victoria Banknál, Huszonötezret tettem be, itt a csekkfüzeted. Forgóalapot is képeztünk, és a First Central kész átutalni az első hétmilliót az általunk megnevezett számlára. Itt a megerősítő telex. Nyitottam neked egyszemélyes folyószámlát is ugyanannál a banknál… itt a csekk-könyved, ebben is huszonöt lepedő van… - Casey elmosolyodott. - Ennyiért már lehet egy-két tányér csop szueit meg valami jó kis jáde holmit kapni… Bár azt mondják, a hamisítványt elég nehéz megkülönböztetni a valóditól.

- Megvagyok nélküle. - Bartlett szerette volna megnézni az óráját, de nem tette, csak ivott egy kis sört. - A következő?

- Clive Bersky telefonált, szívességet kér.

- Mondtad neki, hogy tojja ki magának a kipufogójából?

Casey nevetett. Clive Bersky a New York-i First Central egyik fiókjának a vezetője volt, annak, amelynél a pénzüket tartották. Kínosan lelkiismeretes, pedáns ember volt, Bartlettet az őrületbe kergette, mert kizárólag tökéletes dokumentációt fogadott el. - Azt kéri, hogy ha a Struan-üzlet létrejön, a pénzt a… - Casey a jegyzetfüzetébe nézett -… a Royal Belgiumon és a Far East Bankon keresztül nyomjuk ide.

- Miért pont rajtuk keresztül?

- Nem tudom. Most szimatolom körül őket. Nyolckor randink van egy pohár valamire az itteni nagyfőnökükkel. A First Central épp most vette meg a bankját… Van fiókjuk itt, Szingapúrban és Tokióban.

- Foglalkozz vele, Casey.

- Jó. Inni meg futni tudok. Akarsz utána elmenni valahova vacsorázni? Lemehetnénk az Escoffier- ba vagy a Hét Sárkányba, esetleg végigsétálhatnánk a Nathan Roadon valami kínai kaját keresni. Valahol a közelben… a meteorológusok szerint további esők várhatók.

- Kösz, de ma este nem. Átmegyek a hongkongi oldalra.

- Ó. És m… - Casey nem mondta ki a kérdést, - jó. Mikor indulsz?

- Nemsokára. De nem sürgős.

Casey ismét a listába mélyedt. Bartlett látta, hogy továbbra is ugyanúgy mosolyog, de biztosra vette, hogy rögtön rájött, hová megy. Hirtelen feldühödött, de a hangja nyugodt maradt. - Mi van még?

- Semmi, ami ne érne rá - felelte Casey ugyanazon a kellemes hangon. – Kora reggel randim van Janelli kapitánnyal a tajpeji utad ügyében. Armstrong irodája átküldte a gép zárolásának ideiglenes feloldását tanúsító dokumentumokat. Nincs más dolgod vele, mint aláírni egy formanyomtatványt, hogy hajlandó vagy visszajönni Hongkongra. Én keddet írtam rá. Jó lesz így?

- Persze. Kedd a nagy támadás napja.

Casey felállt. - Hát ma estére ennyi. Linc. A bankárt meg a többit elintézem. - Megitta még megmaradt martinijét, poharát a tükrös bárpultra tette. - Ez a nyakkendő, Linc…! A kék jobb volna ehhez az öltönyhöz. Viszlát reggelinél. - A szokásos módon csókot dobott Bartlettnek, és a szokásos Álmodj szépet, Linc!- kel becsukta maga mögött az ajtót.

- Mi a francért vagyok én ennyire pipás? - morogta dühösen Bartlett, majd fennhangon folytatta. - Casey nem csinált semmit. Ribanc! - Észre se vette, hogy markában összegyűrte a kiürült sörösdobozt. – Ribanc! Most mit csináljak? Felejtsem el, menjek, vagy mit?

Casey fortyogva sétált szobája felé a folyosón. A nyakamat tenném rá, hogy ahhoz a tramplihoz készül. Vízbe kellett volna fojtanom, nem kihúznom.

Ekkor észrevette, hogy Éjszakás Szong már kinyitotta neki az ajtót, ott tartja kitárva, mosollyal az ajkán, olyan mosollyal, amiben gúnyt vélt felfedezni.

- És te is elmehetsz a jó büdös francba!- förmedt rá, mielőtt még visszafoghatta volna magát, aztán bevágta az ajtót, az ágyra hajította a papírokat meg a jegyzettömböt, és kis híján elsírta magát. - Juszt sem fogsz bőgni! - parancsolt magára könnyes szemmel. - Nincs a világon olyan férfi, akiért erre hajlandó volnék. Olyan nincs! - Az ujjaira meredt: remegtek a dühtől.

- Hogy dögölne meg minden férfi!

____________________________________

49.

19 óra 40 perc

____________________________________

- Bocsásson meg, excellenciás uram, telefonon keresik.

- Köszönöm, John. - Sir Geoffrey Allison visszafordult Dunrosshoz és a többiekhez. - Megbocsátanak egy percre az urak?

A kormányzósági palotában voltak, a kormányzó hivatalos rezidenciáján, a Központi Kerület fölött, a nyitott franciaablakokon hűsen sötétlett be az este, a levegő friss volt, tiszta, a fákról és a bokrokról halkan csöpögött a víz. A kormányzó végigment a zsúfolt fogadótermen, ahol vacsora előtti koktélokat és falatkákat szolgáltak fel, nagyon meg volt elégedve az estély eddigi menetével. A jelek szerint mindenki jól érezte magát. A vendégek évődtek egymással, kellemesen elbeszélgettek, időnként nevetés harsant, s mind ez idáig még nem került sor semmiféle súrlódásra a hongkongi tajpanok és a képviselők között. Kérésének eleget téve, még Dunross is erőt vett magán, hogy lecsillapítsa Greyt és Broadhurstöt, és most úgy tűnt, még Grey is puhult valamelyest.

A szárnysegéd becsukta a kormányzó dolgozószobájának ajtaját, magára hagyta a telefonnal. A falakat kék, szövetszerű tapéta borította, a padlót borító finom perzsaszőnyegek a kormányzó kétévi teheráni szolgálatára emlékeztettek, mindenhol féltve őrzött kristály- és ezüsttárgyait, finom mívű kínai porcelánokat lehetett látni. – Halló!

- Engedelmet kérek a zavarásért, excellenciás uram - mondta Crosse.

- Ó, üdvözlöm, Roger. - A kormányzónak összeszorult a melle. Nem zavar.

- Van két érdekes hírem, kormányzó úr. Meglehetősen fontosak. Odaugorhatnék esetleg?

Sir Geoffrey a kandallópárkányon álló porcelánórára pillantott. - Tizenöt perc múlva tálalják a vacsorát, Roger. Hol van most?

- Csak hárompercnyire öntől, uram. Nem fogom késleltetni a vacsorát. De ha önnek úgy alkalmasabb, lebonyolíthatjuk vacsora után is.

- Ugyan már, örülnék néhány jó hírnek. Ez a bankhistória meg ez a tőzsde… Ha van kedve, jöjjön a kerti kapun. John várni fogja.

- Köszönöm, excellenciás uram. - A vonal megszakadt. A különleges osztály vezetőjének a hagyományoknak megfelelően mindig volt kulcsa a palotát körülvevő magas falba épített vasajtóhoz.

Pontosan három perc elteltével Crosse könnyed léptekkel feltűnt a teraszon. A talaj még nagyon vizes volt. Crosse gondosan letörölte a lábát, mielőtt belépett a franciaablakon. - Elkaptunk egy nagy halat, excellenciás uram, egy ellenséges ügynököt, rajtacsíptük, amint épp a mézes bödönben vájkált - mondta halkan. - Az illető egy KGB-s őrnagy, az Ivanovról, ő a hajó politikai tisztje. Tetten értük, amint az amerikai atommeghajtású anyahajó egyik számítógép-szakemberével kémcselekményt hajtott végre.

A kormányzó arca elvörösödött. - Az az átkozott Ivanov! Jóságos ég, Roger! Egy őrnagy? Van magának fogalma arról, mekkora diplomáciai és politikai vihart fog ez kavarni a Szovjetunió, az USA és London között?

- Van, excellenciás uram. Ezért gondoltam, hogy az lesz a legjobb, ha nyomban konzultálok önnel.

- Mi a nyavalyát művelt az az ember?

Crosse nagy vonalakban vázolta a tényeket. - Jelenleg mind a ketten le vannak szedálva, és biztonságos helyen tartjuk őket.

- És mi volt a filmen?

- Semmi, a negatívon csak homály van. Mi…

- Hogy?

- Nem volt rajta semmi. Persze mindketten tagadják a kémkedést.

A tengerész azt mondja, ő nem hagyott ott sehol semmit, mindent tagad, a kétezer dollárt, amit találtunk nála, pókeren nyerte. Gyerekes dolog hazudozni, ha egyszer már elkaptak valakit, gyerekes dolog megnehezíteni a dolgok menetét, végül úgyis mindig kiderítjük az igazságot, Először azt hittem, nem találtuk meg a valódi filmet, vagy mikroponton adták át az anyagot. Még egyszer átkutattuk a ruhájukat, aztán hánytatószer alkalmazását és székletvizsgálatot rendeltem el. Az őrnagy… a KGB-ügynök egy órával ezelőtt produkálta a valódi negatívot. - Crosse egy nagy barna borítékot nyújtott át a kormányzónak. - Levlap méretű nagyítások, kockáról kockára.

A kormányzó nem bontotta fel a borítékot. - Miről készültek? Úgy általában.

- Az egyik sorozat a hajó radarirányítási rendszerének kézikönyvéről készült, annak egy részéről. - Crosse tétovázott. - A másik sorozat a hajó fegyver- és lőszerkészletének, rakétáinak és robbanófejeinek teljes listája. Mennyiség, minőség, sorozatszám, és hogy hol találhatók a hajón.

- Jézusom! Nukleáris robbanófejek is? Ne, kérem, erre ne válaszoljon. - Sir Geoffrey mereven nézte Crosse-t, majd egy kis idő elteltével folytatta. - Nos, Roger, nagyszerű dolog, hogy ez az információ nem került az ellenség kezébe. Ezért dicséretet érdemel. Amerikai barátaink is nagyon fognak örülni, nagyon le lesznek kötelezve magának. Jóságos ég! Ezekből az adatokból egy szakértő simán kikövetkezteti a hajó teljes csapásmérő képességét!

- Igen, excellenciás uram. – Crosse halványan elmosolyodott. Sir Geoffrey kíváncsian méregette.

- És mi legyen ezzel az őrnaggyal?

- Az a szándékom, hogy egy RAF-géppel és speciális kísérettel azonnal Londonba küldöm. Mi ugyan itt jobban fel vagyunk szerelve, gyakorlottabbak és sokkal eredményesebbek vagyunk, mégis azt hiszem, inkább Londonban kellene kihallgatni. Tartok tőle ugyanis, hogy a felettesei körülbelül egy óra múlva tudomást szereznek a dologról, és esetleg megpróbálják kiszabadítani vagy elhallgattatni. Még az is elképzelhető, hogy komoly diplomáciai nyomást alkalmaznak annak érdekében, hogy engedjük vissza az Ivanovra. Emellett azt sem lehet kizárni, hogy ha Kína vagy a kínai nacionalisták hírét veszik, hogy egy ilyen magas rangú ügynök került a kezünkre, esetleg megpróbálják megszerezni maguknak.

- És az amerikai tengerész?

- Jó politikai húzás lehetne, ha a negatívval együtt azonnal átadnánk a CIA-nek… meg ezeket is, csak ezek a nagyítások készültek. Nyilvánvaló biztonsági okokból magam hívtam elő és nagyítottam. Azt hiszem, talán Rosemont volna a legmegfelelőbb ember.

- Ó igen, Rosemont. Itt is van.

- Tudom.

Sir Geoffrey tekintete szúróssá vált.

- Minden vendéglistámról van másolata, Roger?

- Nincs… excellenciás uram. Félórája hívtam a konzulátust, ott mondták.

Sir Geoffrey visszanézett rá megereszkedett szemöldökei alól, nem hitt neki, biztos volt benne, hogy a különleges osztály főnöke igenis mindig tudja, kiket hívott meg és kiket nem. Mindegy, gondolta ingerülten, ez a dolga. És egy aranyguinea-t tennék egy szem mogyoró ellenében, hogy Roger nem csak ezeket a nagyításokat készítette, mivel tudja, hogy ezekre az Admiralitás is kíváncsi volna, neki meg kötelessége eljuttatni hozzájuk. - Lehet ennek az ügynek valami köze az AMG-féle históriához?

- Nem. A világon semmi – felelte Crosse. A kormányzó egy árnyalatnyi vibrálást vélt felfedezni a hangjában. - Nem hinném, hogy bármi összefüggés lenne köztük.

Sir Geoffrey felállt magas támlájú székéből, egy percig fel- alá járkált, magában sorra vette a lehetőségeket. Rogernek igaza van. A kínai hírszerzésnek a bambuszkerítés mindkét oldalán gyorsan fülébe jut a dolog, mivel a mi kínai rendőrségünk minden tagja szimpatizál Kínával vagy a nacionalistákkal. Jobb lesz, ha a kémet olyan helyre szállítjuk, ahol nem érhetik el. Akkor legalább senki nem esik kísértésbe - legalábbis itt nem. - Azt hiszem, nem árt, ha most nyomban váltok egy-két szót a miniszterrel.

– Tekintettel a körülményekre, excellenciás uram, talán közölhetné vele, mit tettem az őrnagy ügyében… És hogy megfelelő kísérettel Lon…

- Már elküldte?

- Nem küldtem, uram, bár ez messze nem haladná meg a hatáskörömet - ha ön is egyetért.

Sir Geoffrey elgondolkodva nézett ismét az órára. Végül halvány mosollyal ajkán azt mondta: – Rendben van. Londonban most ebédidő van. Egy óra múlva közölni fogom a miniszterrel. Ennyi idő elegendő?

- Igen, excellenciás uram, köszönöm. Már minden elő van készítve.

- Ezt feltételeztem.

- Nagy kő fog legördülni a szívemről, ha az az alak már úton lesz. Köszönöm.

- Rendben van: Na és a tengerész?

- Talán megkérdezhetné a minisztert, excellenciás uram, egyetért-e vele, hogy átadjuk Rosemontnak.

Sir Geoffrey vagy tucatnyi kérdést szeretett volna még föltenni, de egyiket sem tette föl. Hosszú évek tapasztalata tanította meg, hogy nemigen ért a hazudozáshoz, így hát minél kevesebbet tud, annál jobb. - Rendben van. És most halljam, mi a második „jó" híre. Remélem, valamivel jobb lesz, mint az első.

- Elkaptuk a beépített embert.

- Nagyszerű! Remek! Óriási! Ki az?

- Kok főfelügyelő.

- Lehetetlen!

Crosse arca nem mutatta örömét. - Egyetértek, excellenciás uram. Ennek ellenére Kok főfelügyelő a kommunisták beépített embere, és a Kínai Népköztársaság kéme. - Crosse elmesélte, hogyan derült fény Brian Kok valódi kilétére. - Dicséretre javaslom Armstrong főfelügyelőt… és Szemüveges Vút. Őt szeretném átvenni a KO- ra.

Sir Geoffrey döbbenten, üres tekintettel bámult ki az ablakon. Te jóságos ég! Ez a Brian… - De miért? Egy-két év múlva rendőrfőnök helyettes lehetett volna… - Feltételezem, hogy tévedés kizárva.

- Ki van zárva, excellenciás uram. Mint mondottam, a bizonyítékok megcáfolhatatlanok. A hogyant és a miértet természetesen nem tudjuk még, de hamarosan azt is tudni fogjuk.

Sir Geoffrey hallotta Crosse hangjának határozottságát, látta a keskeny, rideg arcot, a hideg szemeket, és hirtelen nagyon megsajnálta Brian Kokot, akit hosszú évek óta kedvelt. - Folyamatos tájékoztatást kérek róla. Talán rájövünk, mi késztet valakit ilyesmire. Jóságos ég… Egy ilyen rokonszenves fiatalember, aki még ráadásul első rangú krikettjátékos is… Folyamatos tájékoztatást kérek.

- Meglesz. - Crosse felállt. - Érdekes… Sose értettem, miért utálja úgy az amerikaiakat… Ez volt az egyetlen gyenge pontja. Most már nyilvánvaló. Rá kellett volna jönnöm. Elnézést kérek, excellenciás uram, bocsássa meg, hogy betolakodtam az estélyére.

- Maga gratulációt érdemel, Roger. De ha a szovjet ügynököt Londonba küldjük, talán vele küldhetnénk Brian Kokot is. Ugyanazok a dolgok vonatkoznak rá is, nem?

- Nem, uram. Nem hinném. Mi itt sokkal jobban és gyorsabban el tudjuk intézni ezt a Kok-ügyet. Mi vagyunk azok, akiknek tudniuk kell, mit tud. Ezt Londonban nem értenék. Kok Hongkong számára jelent fenyegetést, nem Britannia számára. Ő Kína embere, a másik a szovjeteké. A kettő nem ugyanaz.

Sir Geoffrey nagyot sóhajtott, tudta, hogy Crosse-nak igaza van. - Egyetértek. Most már tényleg rémes ez a mai nap, Roger. Először ez a bankhistória, aztán a tőzsde… a tegnap esti halálesetek, szegény sir Charles Pennyworth, Toxe felesége… ma reggel földcsuszamlás Aberdeenben… a Nemes Ház inog… ez a viharfront nagyon úgy néz ki, mint amiből tájfun kerekedik, ami minden valószínűség szerint elmossa a szombati versenyeket… Most megjön maga a hírrel, hogy egy amerikai tengerész rongyos kétezer dollárért eladta a hazáját, a hajóját meg a becsületét.

Crosse szokásos halvány mosolyával reagált. - Számára talán nem is volt olyan rongyos az a kétezer dollár.

Rettenetes időket élünk, akarta mondani Sir Geoffrey, de tudta, hogy nem erről van szó. Mindössze arról van szó, hogy az emberek már csak ilyenek, mohóság, hiúság, irigység, féltékenység, kapzsiság, harag, hatalom- és pénzvágy vezérli őket. Vagy legalábbis legtöbbjüket.

- Köszönöm, hogy benézett, Roger. Még egyszer gratulálok. Ilyen értelemben fogom informálni a minisztert. Jó éjszakát.

Nézte a távozó Crosse- t, mint megy magasan, magabiztosan, halálosan veszélyesen. Miután a szárnysegédje bereteszelte mögötte a magas fal vasajtaját, Sir Geoffrey Allison ismét föltette magának az egyetlen, valódi kérdést a kimondatlanok közül.

Ki a beépített ember a rendőrségemen?

AMG jelentése teljesen egyértelmű volt: az áruló a szovjetek embere, nem Kínáé. Brian Kok véletlenül bukott le. Miért nem mutatott rá Roger erre a nyilvánvaló tényre?

Sir Geoffrey megborzongott. Ha Brian áruló, akkor bárki az lehet. Bárki.

____________________________________

50.

20 óra 17 perc

____________________________________

Szinte még le sem vette az ujját a csengőgombról, máris felpattant az ajtó.

- Ó, Linc! – mondta elfúló hangon, túláradó boldogsággal Orlanda. - Már feladtam. Jöjjön!

- Bocsánat a késésért - mondta Bartlett, akit meghökkentett a lány szépsége és csodálatos közvetlensége. - Az egész városban áll a forgalom, a kompra alig lehet feljutni, és nem kerültem telefonközelbe.

- De most már itt van, és ez a lényeg. Csak féltem, hogy… - Hadarva folytatta. - Féltem, hogy nem jön vissza ma este, mert akkor összeomlottam volna: Na, tessék, kimondtam, letettem minden fegyverem, de olyan boldog vagyok, hogy eljött, hogy még ez sem érdekel. - Lábujjhegyre emelkedett, gyors, lelkes csókot nyomott Bartlett ajkára, aztán megfogta a karját, és becsukta az ajtót.

Finom parfümjét alig lehetett érzékelni, Bartlett azonban szinte tapinthatóan érezte. Orlandán térdig érő, csuklójánál és nyakánál zárt, fehér sifonruha volt, suhogott, ahogy mozdult benne, inkább csak érződött, mint valóban áttetszett rajta aranybarna bőre - úgy örülök, hogy itt van - mondta újra, majd kivette Bartlett kezéből az esernyőt, és az esernyőtartóba tette.

- Én is.

A szoba most este még tetszetősebb volt, a világítás legnagyobb részét gyertyák szolgáltatták benne, a teraszra nyíló magas üvegajtó nyitva állt, hadd jöjjön be a levegő. Közvetlenül a felhőszint alatt voltak, alattuk nyújtózott el a város a hegyoldaltól egészen a tengerig, a fénypontokat időről időre átvonuló felhőfoszlányok homályosították el. Kétszáz méter magasan voltak a tenger fölött. Kowloon homályba burkolózott, a kikötő szintén, de Bartlett tudta, hogy a hajók azért ott vannak, és látta a mólónál az óriási anyahajót, nagy, ferdén álló, kivilágított fedélzetét, a tűorrú, szintén megvilágított sugárhajtású vadászgépeket, az ég felé nyújtózó, ágyúszürke parancsnoki hidat… az ázottan, ernyedten lógó, csillagos-sávos lobogót.

- Gyönyörű esténk van, Orlanda - mondta a terasz korlátjára könyökölve.

- Igen, nagyon szép, jöjjön, üljön le.

- Ha szabad, inkább nézném még egy kicsit a panorámát.

- Persze, bármit, amihez kedve van. Remekül áll magán ez az öltöny, Linc, nagyon tetszik a nyakkendője is - mondta lelkesen Orlanda: hízelegni akart Bartlettnek, bár véleménye szerint a nyakkendő nemigen illett az öltönyhöz. Nem baj, gondolta, csak nincs érzéke a színekhez, ugyanúgy, mint Quillannak. Majd azt csinálom, amire Quillan tanított: nem kritizálom, hanem veszek neki egy olyat, ami tetszik, és odaadom neki. Ha tetszik neki: nagyszerű, ha nem, az se baj - elvégre ő fogja hordani. Kék, a kék menne a szeméhez, és ehhez az inghez is jobban passzolna. - Látom, ért az öltözködéshez.

- Köszönöm, maga is. – Bartlettnek eszébe ötlött, mit mondott Casey a nyakkendőjére és hogy mennyire dühös volt rá ma egész este, még a kompon is még akkor is, mikor taxira várt, és az a vén spiné rálépett a lábára és félrelökte, hogy elhalássza az orra elől a kocsit, de ő nem engedte, jól lehordta…

Csak mostanra párolgott el belőle a harag. Mert Orlanda ennyire örült, hogy eljöttem, gondolta. Sok éve már, hogy Casey úgy felvillant a láttomra, mint egy karácsonyfa, rég nem mond már semmi ilyesmit… a fenébe most ezzel. Ma este nem idegesítem magam Caseyvel. - Fantasztikus ez a kilátás, maga meg olyan gyönyörű, mint egy festmény!

Orlanda nevetett. - Maga is, és… jaj, az innivalója, ne haragudjon! - Kiviharzott a konyhába, csak úgy repkedett a szoknyája. – Nem tudom, mitől van, de maga mellett úgy érzem magam, mint egy bakfis - kiáltott ki. Egy perc múltán már jött is. A tálcán egy agyagedényben pástétom volt, friss pirítós, meg egy üveg behűtött sör. - Remélem, megfelel.

Airweisert hozott. - Honnan tudta, hogy ez a kedvenc márkám? - Maga mondta ma reggel, már nem emlékszik? Bartlettet ismét megragadta a lány közvetlensége. - Meg azt is mondta, hogy szeret üvegből inni.

Bartlett kezébe vette a sörösüveget, és vigyorogva nézett Orlandára: - Ez is benne lesz a cikkben?

– Nem lesz. Úgy döntöttem, nem írok magáról.

Bartlett észrevette, hogy hirtelen elkomolyodott. - Miért nem? Orlanda töltött magának egy pohár bort – úgy érzem, nem volnék képes elfogulatlanul írni. Így hát nem is írok. Különben is úgy érzem, nem örülne, ha az a cikk állandóan ott lógna a feje fölött. Orlanda a szívére tette a kezét. - Esküszöm, nem írok semmit, minden köztünk marad. Nem lesz se cikk, se interjú, a Madonnára esküszöm - mondta, és komolyan is gondolta.

- Nono, nem kell ilyen drámainak lenni!

Orlanda a derekával támaszkodott a korlátnak alattuk huszonöt méternyire volt a járda. Bartlett látta arcán az őszinteséget, és teljes mértékben hitt neki. Megkönnyebbült. Ez a cikk volt az egyetlen kényes pont, az egyetlen sebezhető pontja, és hogy a lány újságíró. Odahajolt Orlandához, és könnyedén, szándékoltan könnyedén megcsókolta. – Ez a csók legyen a pecsétje. Köszönöm.

- Nincs mit.

Egy percig a tájat nézték.

- Örökké tart ez az eső?

- Remélem nem, Linc, de néhány kiadós esőre szükségünk van. – hogy megteljenek a ciszternák. Olyan nehézkes itt a tisztálkodás, és még mindig csak négynaponként van vizünk. – Pajkosan elmosolyodott, akár egy gyerek. – Az éjjel, amikor úgy zuhogott, nekivetkőztem és itt fürödtem. Fantasztikus volt. Úgy ömlött, hogy még hajat is tudtam mosni.

Bartlettet szíven ütötte a gondolat: milyen lehetett itt éjjel meztelenül Orlanda. - Nem árt, ha óvatos itt - mondta. - Nem túl magas ez a korlát. Nem volna jó, ha megcsúszna.

- Különös… a tengertől rettegek, de a mélységek egy cseppet sem zavarnak. Annyi biztos, hogy maga mentette meg az életemet.

- Ugyan! Nélkülem is megúszta volna!

- Lehet, viszont az biztos, hogy az arcomat megmentette. Maga nélkül biztos megalázó helyzetbe kerültem volna. Szóval, köszönöm az arcomat.

- Ami néha fontosabb, mint az élet, ugye?

- Igen, néha fontosabb. De miért mondja ezt?

- Dunrossok és Quillan Gornton meditáltam. Ez a két ember ott öli egymást, ahol tudja, és legtöbbször valami ilyesmi miatt.

- Igen, ebben igaza van - mondta Orlanda, majd elgondolkodva hozzátette: - Bizonyos értelemben mindkettő rendes ember, más tekintetben viszont mindkettő ördögi.

- Ezt hogy érti?

- Mindkettő könyörtelen, mindkettő rettentő erős. Kőkemény, mestere annak, amit csinál, és sikeres ember. - Orlanda beszéd közben megkente pástétommal az egyik pirítóst, és odanyújtotta Bartlettnek, a körmei hosszúak, tökéletesek voltak. - A kínaiaknak van egy mondásuk: Csan csao, eu ken – ha gyomlálsz, tépd ki gyökerestül. Ez a két ember mélyen, nagyon mélyen gyökerezik Ázsiában. Nagyon nehéz volna megszabadulni azoktól a gyökerektől. - Ivott egy korty bort, s halványan elmosolyodott. - És valószínűleg nem is volna hasznos. Hongkong számára biztosan nem. Még egy kis pástétomot?

- Kérek. Csodálatosan finom. Maga készítette?

- Igen. Régi angol recept.

- És miért nem volna jó Hongkong számára?

- Mert ők ketten valahogy kiegyensúlyozzák egymást. Ha egyikük tönkreteszi a másikat, és itt most nemcsak Quillanra vagy Dunrossra gondolok, hanem magukra a hongokra, a két cégre, a Struanra és a Rothwell-Gorntra, ha itt az egyik fölfalja a másikat, a megmaradó talán túlságosan megerősödne, nem lenne verseny, és akkor elképzelhető, hogy a tajpan túlságosan mohóvá válik, és esetleg úgy dönt, hogy kiárusítja Hongkongot. - Orlanda bizonytalanul elmosolyodott. - Bocsásson meg… túl sokat beszélek. Ez csak hipotézis. Még egy sört?

- Igen, kérek, majd mindjárt, de ez egy érdekes gondolat. - Az bizony, gondolta Bartlett, és eddig még nem is jutott eszembe - de Caseynek sem. Lehet, hogy ezek nem tudnak meglenni egymás nélkül?

És Casey meg én? Mi sem tudunk meglenni egymás nélkül?

Látta, hogy Orlanda figyeli, visszamosolygott rá. - Nem titok, hogy szeretnék valamelyikükkel üzletet kötni. Maga a helyemben melyikükkel társulna?

- Egyikükkel sem - vágta rá nevetve Orlanda.

- Miért nem?

- Maga nem brit, nem az az "öregfiúzó" típus, nem örökölt egyetlen klubtagságot sem, és bármennyi pénze és befolyása van is, itt végső soron mindig az "öregfiúk" döntenek. - Kivitte a kiürült sörösüveget, és hozott egy telit.

- Maga szerint nekem se sikerülne?

- Jaj, én nem erre gondoltam, Linc. Maga a Struanról meg a Rothwell-Gorntról kérdezett, arról, hogy kettejük közül társulna valamelyikkel. Ha belemegy, végül ők fognak győzni.

- Olyan okosak?

- Nem. Viszont ők ázsiaiak, itt vannak otthon. Errefelé az a mondás járja: Tien hszia vu ja i pan hei, minden holló fekete, ami annyit tesz, hogy a tajpanok mind egyformák, és ha arról van szó, hogy egy kívülállót kell tönkretenni, mind összefognak.

- Eszerint se Quillan, se Ian nem örülne egy társnak?

Orlanda habozott. - Azt hiszem, ez már magas nekem, Linc. Én nem értek az üzlethez. Egyszerűen csak arról van szó, hogy még sose hallottam egyetlen amerikairól sem, aki idejött és feltört.

- Na és Biltzmann, a Superfood tulajdonosa, aki átvette a Hongkong General Storest?

- Biltzmann az egy vicc. Mindenki utálja, és abban bízik, hogy pofára esik, még Pug is… Pugmire is. Quillan biztosra veszi, hogy így is lesz. Nem, még a Cooper and Tillamannek se sikerült. Jenki kereskedők voltak még a kezdet kezdetén, ópiumkereskedők, még Dirk Struan pártfogását is élvezték. A Struanok és a Cooperek még rokonságban is álltak egymással. Boszorkány Struan a legidősebb lányát, Emmát az öreg Jeff Cooperhez adta, akit vénségére Öreg Kampósorrúnak csúfoltak. A szájhagyomány szerint ez a házasság volt a fizetség azért, mert segített tönkretenni Tyler Brockot. Hallott már Brockékról, Linc? Sir Morganről, az apjáról, Tylerről, meg a Boszorkányról?

- Peter Marlowe mesélt róluk egy-két történetet.

- Ha meg akarja ismerni a valódi Hongkongot, akkor Fényes Szem nénivel kell beszélnie, Sarah Chennel, Phillip Chen vénlány nagynénjével! Óriási figura, Linc, az esze vág, mint a borotva. Nyolcvannyolc évesnek mondja magát, de szerintem öregebb. Az apja Sir Gordon Chen volt, Dirk Struan törvénytelen fia, akit a szeretője, Kaj-szung szült neki, az anyja meg a híres szépség, Karen Jüan.

- És ő kicsoda?

- Karen Jüan Robb Struan unokája volt, Robb pedig Dirk féltestvére. Volt egy Jau Ming-szu nevű szeretője, akitől született egy Isobel nevű lánya. Isobel John Jüanhoz, Jeff Cooper egyik házasságon kívül született fiához ment férjhez. John Jüanból nevezetes kalóz és ópiumcsempész lett, Isobel pedig hírhedett és szenvedélyes szerencsejátékosként halt meg, aki madzsongon két férje vagyonát is eljátszotta. Nos, ennek az Isobelnek és ennek a Johnnak a lánya volt Karen, aki Gordon Chenhez ment feleségül. Tulajdonképpen csak a második felesége volt, inkább amolyan ágyas, de a házasság mindenben megfelelt a törvényes előírásoknak. Az itt élő kínaiak a törvény szerint még ma is annyi feleséget tarthatnak, ahányat csak akarnak.

- Nem rossz!

- A férfiak számára! – mosolyodott el Orlanda. - Szóval, a Jüanoknak ez a vékonyka ága Coopertől ered, a T’Csungok és a Chenek Dirk Struantól, a Szungok, Tupszok és Tongok Aristotle Quancetól, a festőtől. Itt Hongkongban az a szokás, hogy a gyerekek az anyjuk nevét veszik fel, aki általában valamilyen jelentéktelen lány, akit a szülei adtak el ágyasnak.

- A saját szülei?

- Szinte mindig - felelte Orlanda. – Tung tien ju ming - hallgass az égre, s kövesd a sorsod. Főleg olyankor, ha éhezel. - Vállat vont. Ázsiában ebben nincs semmi szégyen Linc, emiatt senki sem veszti el az arcát.

- Honnan tud maga ilyen sokat Struanékról, Cooperékről, a szeretőikről, meg a többiekről?

- Ez egy kis hely, és noha mindnyájan szeretjük a titkokat, Hongkongon nincs igazi titok. A bennszülöttek, a valódi bennszülöttek szinte mindent tudnak a többiekről. Mint mondtam, ami gyökereink mélyre hatoltak itt. És ne feledje, hogy a Chenek, a Jüanok és a Szungok eurázsiaiak. Már meséltem magának arról, hogy az eurázsiaiak egymás között házasodnak, így hát tudnunk kell, ki kitől származik. A britek és a kínaiak számára nem vagyunk kívánatos házastársak, csak szeretők. - Orlanda belekortyolt a borába, Bartlett elragadtatva nézte mozdulatainak kecsességet, báját. - A kínai szokás szerint a családok a falukönyvben vezetik a családfájukat, ez az egyetlen törvényes dokumentációjuk, ez adja számukra a kontinuitást.

Errefelé sosem létezett születési bizonyítvány. - Orlanda mosolyogva nézett fel Bartlettre. - Nos, a főkérdésére visszatérve: mind Ian Dunross, mind Quillan Gornt örülne a pénzének és az amerikai piacon meglévő előnyös pozíciójának. Bármelyiküket választja, profitálhat belőle - ha megelégszik a csendestárs szerepével.

Bartlett elgondolkodva pásztázta tekintetével a tájat.

- Orlanda türelmesen várt, nem mozdult, hagyta gondolkodni. Hálás vagyok Quillannek, amiért olyan jó tanár volt, és amiért olyan okos ember, gondolta. Nagyon bölcs. És megint igaza volt.

Délelőtt könnyek között hívta Gorntot a privát vonalán, hogy jelentse, mi történt, és hogy közölje: - Jaj, Quillan, azt hiszem, mindent tönkretettem…

- Mit mondtál te, és mit mondott ő?

Orlanda pontosan beszámolt, Gornt pedig megnyugtatta. - Nem hiszem, hogy idegeskedned kellene, Orlanda. Vissza fog menni. Ha nem ma este, akkor holnap.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Orlanda hálásan.

- Biztos. Most pedig hagyd abba a sírást, és figyelj. – Gornt ezután elmondta, mit csináljon, mit vegyen fel, és hogy mindenekelőtt legyen nő.

És én nagyon örülök, hogy nő vagyok, gondolta Orlanda, s némi szomorúsággal idézte fel a régi szép napokat, amikor még boldogok voltak egymás oldalán, Quillan meg ő, tizenkilenc évesen már két esztendeje Gornt szeretője, már nem volt szemérmes és nem félt se a párnázástól, se Gornttól, se önmagától. Néha kiruccantak Gornt jachtján egy kis éjszakai hajókázásra, ilyenkor csak ketten voltak, és Gornt tanítgatta. - Te nő vagy és hongkongi jan. Ha tehát azt akarod, hogy jó életed legyen, meg szép holmijaid, hogy dédelgessenek, szeressenek, párnázzanak veled s eközben biztonságban élj, akkor légy nőies.

- Hogyan, drágám?  

- Ne gondolj másra, csak az én kielégülésemre és gyönyörömre. Légy szenvedélyes, ha arra van szükségem, légy csendben, ha azt igénylem, hagyj magamra, ha úgy kívánom, s eközben mindig légy jókedvű és diszkrét. Főzz úgy, mint egy mesterszakács, ismerd meg a legjobb borokat, légy mindig diszkrét, mindig védelmezd az arcomat, és sose zsörtölődj.

- De Quillan, ez így olyan egyoldalúan hangzik.

- Úgy. Persze, hogy úgy. Viszonzásul én ugyanilyen szenvedéllyel játszom a magam szerepét. De amit elmondtam, azt elvárom tőled. Te akartál a szeretőm lenni. Elmondtam neked, mielőtt belekezdtünk, és te belementél.

- Tudom, hogy belementem, és szívesen vagyok a szeretőd, de… de valahogy aggaszt a jövő.

- Ó, csöppem, emiatt nem kell aggódnod. Tudod, hogy előre megállapodtunk a szabályokban. Amíg el nem éred a huszonnegyedik évedet, évente megújítjuk az egyezségünket – ha te úgy akarod - utána pedig, ha úgy döntesz, hogy elhagysz, néked adom a lakást, kapsz annyi pénzt, amennyi elegendő az ésszerű kiadásaidra, és ezen felül egy csinos kis hozományt, amellyel már kapsz egy megfelelő férjet. Ebben állapodtunk meg, és erre a szüleid is áldásukat adták…

Igen, áldásukat adták rá. Orlanda még jól emlékezett, milyen lelkesen helyeselték a kapcsolatot, még rá is beszélték. Épp akkor jött haza Amerikából, az iskolából. A szülei közölték vele, hogy Quillan engedélyt kért tőlük, hogy közeledhessen hozzá, mondván: beleszeretett. - Gornt rendes ember - mondta az apja - és megígérte, hogy ha te is úgy akarod, rendesen gondoskodik rólad. Rajtad áll, Orlanda. Mi úgy gondoljuk, jó volna, ha belemennél.

- De apám, én még csak a jövő hónapban leszek tizennyolc, és különben is szeretnék visszamenni az Államokba, ott szeretnék élni. Biztos megkapom a zöld kártyát, ottmaradhatok.

- Éppenséggel elmehetsz lányom - mondta erre az anyja - csak arra készülj fel, hogy szegény leszel. Mi semmit sem tudunk adni neked, nem tudunk segíteni. És ugyan miféle munkát kapnál? Ki fog támogatni? Így meg hamarosan saját jövedelmed lenne, volna egy lakásod, volna mire támaszkodnod…

- De hát olyan öreg…

- A férfi nem úgy öregszik, mint a nő - mondták erre egyszerre. Gornt erős, köztiszteletben álló ember, évek óta nagyon rendes hozzánk. Azt mondta, a tenyerén fog hordani, amit pedig anyagi téren ajánlott, az egészen nagylelkű, akármeddig maradsz is mellette…

- De én akkor se szeretem.

- Ne beszélj itt össze-vissza mindenféle zöldségeket! Ha az ajkak nem védik, megfagy a fog! – torkolta le mérgesen az anyja. - Tudod te, micsoda lehetőség előtt állsz? Ritka ám az ilyesmi, mint a fönixmadár szőre, vagy mint a sárkány szíve! És mit kérnek tőled mindezért cserébe? Mindössze annyit, hogy légy tisztességes asszony, fogadj szót néhány évig egy rendes embernek. A megállapodást évenként megújítjátok, de ha úgy akarod, ha hűséges, és okos vagy, még azután sincs vége. Ki tudja? A felesége elég beteges. Ha meg van veled elégedve és kellőképp a kedvébe jársz, miért ne venne el feleségül?

- Feleségül? Egy eurázsiait? Quillan Gornt? - fakadt ki ekkor Orlanda.

- Miért ne? Te nem egyszerűen eurázsiai vagy, hanem portugál. Gorntnak már úgyis vannak brit fiai meg lányai, hallod-e. Változnak az, idők, még itt, Hongkongban is. Ki tudja, ha megteszel minden tőled telhetőt… Egy-két éven belül szülsz neki egy fiút, persze a hozzájárulásával, aztán ki tudja? Az istenek azok istenek, ha úgy akarják, derült égből is lecsap a villám. Ne légy ostoba! Szerelem? Ugyan, mit tudod te, mi is az?

Orlanda Ramos most a várost nézte. De nem látta. Milyen ostoba és naiv voltam akkoriban, gondolta. Naiv és nagyon buta. De ma már több eszem van. Quillan nagyon jó tanárom volt.

Egy oldalpillantást vetett Bartlettre, épp csak a szemét mozdítva, nem akarta megzavarni.

Igen, jól megtanultam a leckét, gondolta, Megtanultam, hogyan legyek olyan jó feleség, amilyet férfi csak kívánhat, amilyenről Bartlett csak álmodott idáig. És ezúttal nem fogok hibázni. De nem ám! Quillan majd irányít. És segíteni fog Casey eltávolításában. Én leszek Mrs. Linc Bartlett. Tanúim rá az összes istenek és az összes ördögök: ennek így kell lennie…

Bartlett hamarosan abbahagyta a szemlélődést, már átgondolta Orlanda szavait. A lány őt nézte, ajkán alig észrevehető mosoly ült. Bartlett nem tudta, min mosolyog. - Mi az?

- Arra gondoltam, milyen szerencsém van, hogy megismertem magát.

- Mindig bókol a férfiaknak?

- Nem, csak azoknak, akik tetszenek nekem… az olyanok pedig ritkák, mint a főnixmadár szőre vagy a sárkány szíve. Egy kis pástétomot?

- Köszönöm. - Bartlett elfogadta. - Maga nem eszik?

- Hagyok helyet a vacsorának, és az alakomra is vigyáznom kell, nem úgy, mint magának.

- Én minden nap tornázom. Ha tehetem, teniszezem, golfozom. Maga?

- Valamit konyítok a teniszhez, lelkes gyalogló vagyok, de golfozni. még mindig csak tanulok. - És mindent megteszek azért, hogy bármit csinálok is, én csináljam a legjobban, számodra pedig, Linc Bartlett, én leszek a legjobb széles e világon, gondolta. Remekül teniszezett és nagyon jól golfozott, mert Gornt ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőnek mestere legyen - mert ő szeret teniszezni és golfozni. - Éhes?

- Éhen halok.

- Kínai konyhát mondott. Tényleg ahhoz volna kedve?

Bartlett vállat vont. - Nekem mindegy. Ami magának jólesik.