- Ó, a Paradicsomba való bejutáshoz szükséges arany ajándék - sóhajtott Ho. - Úgy hallottam, ötezer amerikai dollárt fizetett, hogy rögtön a névsor elejére kerüljön.

- Ajíjje, ez több a szokásosnál! Miért?

- Úgy tudom, azt is megígérték neki, hogy ennek fejében az öt év leteltével rögtön megkapja az amerikai útlevelet, és nem nagyon fogják firtatni az angol tudását… Ti is tudjátok, hogy az öreg Félszemű egy szót se beszél angolul.

- Ezek a megcicerézett aranyországiak… Beszedik a baksist, de nincsenek megszervezve. Semmi stílusérzékük - mondta Tang-po rosszallóan. - Elpotyogtatnak imitt-amott egy-két vízumot… holott mindenki tudja, hogy ha valaki a megfelelő időben a megfelelő összeget leteszi, rögtön vehet egyet. Hát akkor miért nem csinálják rendesen, civilizált módon? Heti húsz vagy akár negyven vízum is… Mind bolondok ezek az idegen ördögök!

- Tou nien lo mo, igazad van - mondta Lee őrmester, s közben máris arra gondolt, mennyi kenőpénzt kasszírozhatna, ha ő lehetne a hongkongi USA-konzulátus vízumosztályának a vezetője. - Ííí!

- Egy civilizált embert kellene beültetnünk abba a székbe, és hamarosan mi lennénk San Francisco mandarinjai! - mondta Tang-po, és mindnyájan vele hahotáztak. - De legalább egy férfit tettek volna arra a posztra – tette hozzá Tang-po utálkozva – nem egy ilyet, akinek az a legnagyobb öröme, ha egy gőzölgő csutka tolattyúzik a bűzcsatornájában, vagy ha az övé valaki máséban!

Ezen még jobban hahotáztak. – Ide figyeljetek! – rikkantott egyikük. Úgy hallottam, hogy az az idegen ördög, Büdösorrú Disznóhas, aki a közmunkaügynél dolgozik, az a barátja… Tudjátok, aki olyan építési engedélyeket árul, amiket nem volna szabad kiadni.

- Ez már régi hír, Csan, szakálla van. A legújabb hír az, hogy az alkonzulunk összeállt egy fiatalemberrel aki… - Tang-po óvatosan fogalmazott -, aki egy jónevű könyvelőnek, egyben egy vezető kommunistának a fia.

- Ííí, ez nem jó – mondta Lee őrmester, aki rögtön tudta, kiről van szó.

- Nem bizony – bólintott rá Tang-po. – És főleg azért nem jó, mert tegnap tudomásomra jutott, hogy a fiatalembernek itt a szomszédban van egy titkos lakása. Az én körzetemben! És az én körzetember fordul elő a legkevesebb bűneset.

- Ez így van – bólogattak büszkén a többiek.

- Beszéljünk vele, bátyám? – kérdezte Lee.

- Nem, csak tartsátok szemmel. Mindent tudni akarok erről a két emberről. Mindent. Ha böffentenek, azt is jelentsétek. – Tang-po felsóhajtott. Megadta Lee őrmesternek a címet, és kijelölte a feladatokat. – Mivel mindannyian itt vagytok, ezért úgy döntöttem, hogy előre hozom a holnapi fizetésnapot. – Kinyitotta terjedelmes táskáját, amelyben a pénzt hozta. Mindenki megkapta a rendőri fizetését, plusz a hivatalos költségtérítést.

Háromszáz hongkongi dollár a költségtérítés nélkül nem lett volna elég ahhoz, hogy egy rendőr eltartson akár egy kis családot is, fenntartson egy akár csak két helyiségből álló lakást, amelyben csak egyetlen vízcsap van, vécé, fürdőszoba nélkül, egyetlen gyerekét se tudta volna iskolába járatni belőle, nem lett volna elég ahhoz sem, hogy küldjön belőle valamicskét kuantungi szülőfalujában nélkülöző szüleinek, nagyszüleinek, nagybátyjainak, nagynénjeinek, akik évek hosszú során át összekuporgatott pénzecskéjüket adták neki, hogy végig tudjon menni a Hongkongba vezető rögös úton.

Tang-po is ezek közé az emberek közé tartozott. Nagyon büszke volt rá, hogy hatévesen, egyedül, meg tudta tenni az utat, megtalálta a rokonait és hogy később, tizennyolc éves korában – harminchat évvel ezelőtt – belépett a rendőrséghez. Híven szolgálta a királynőt, a rendőrséget kifogástalanul, a japánokat a megszállás alatt egyáltalán nem, és most Hongkong egyik legfontosabb körzetét irányította. Köztiszteletben álló, gazdag ember volt, egyik fia San Franciscóban járt egyetemre, egy másik a kanadai Vancouverben volt egy étterem társtulajdonosa; támogatta Kuantungban élő családját és ami a legfontosabb: körzetében, Tsim Sha Tsuiban kevesebb felderítetlen rablás, könnyebb-súlyosabb testi sértés fordult elő, mint bármely más körzetben, gyilkosság az elmúlt négy esztendőben mindössze három esett, azoknak is mind elfogták és bíróság elé állították a tetteseit, köztük egy idegen ördög tengerészt: egy honfitársát ölte meg, akivel egy táncosnő miatt különbözött össze. Kisebb tolvajlások szinte alig fordultak elő, egyetlen idegen ördög turistát sem zargattak koldusok, vagy besurranó tolvajok, noha ez volt a legnagyobb idegenforgalmi körzet, ahol több mint háromszázezer ember lakott, akiket el kellett igazgatni, meg kellett védeni a gonosztevőktől és önmaguktól.

Ajíjje, így van ez, gondolta Tang-po. Ha mi nem volnánk, ezek a csontfejű, ciceréző parasztok egymás torkának ugranának, garázdálkodnának, fosztogatnának, gyilkolnának, aztán fölharsanna az obligát csőcselék-jelszó: "Halál az idegen ördögökre!" És aztán megint kezdődnének a forrongások, hogy az ördög cicerézzen, minden gonosztevőt és nyughatatlan bajkeverőt!

- Nos, akkor tehát három nap múlva találkozunk - mondta nyájasan. - Lakoma Csangnál. Már megrendeltem egy tízszemélyes lakomát. Addig fél szemmel mindenki kukkoljon az istenek lukába, és tudja meg, amit kértem. El akarom kapni a Farkasembereket és vissza akarom kapni John Chent. Lee őrmester, te maradj még egy percre. Ho káplár, te összegezd az adatokat, és holnap ötre tedd elém a kimutatásokat.

- Igenis, tiszteletre méltó nagyúr.

Kinyomakodtak. Tang-po újabb cigarettára gyújtott. Lee őrmester szintén. Tang-po köhögött.

- Abba kellene hagynod a dohányzást, bátyám.

- Neked is. - Tang-po vállát vont. - Zsosz. Ha mennem kell, hát majd megyek. Zsosz. Ezzel együtt a főfeleségemnek azt mondtam, hogy abbahagytam. Állandóan pöröl velem.

- Mutass nekem egy nőt, amelyik nem ezt csinálja, és ha tudsz ilyet, ki fog derülni róla, hogy csak egy tág bűzcsatornájú férfi!

Nevettek.

- Ez az igazság. Múlt héten addig nyaggatott, míg elmentem az orvoshoz. És tudod, mit mondott az az anyátlan ciceréző? Azt mondta: jó lesz, ha abbahagyod a dohányzást, öreg mielőbb, különben húsz holdhónap sem se telik bele, s nem marad belőled egyéb, csak egy urnára való hamu, a főfeleséged meg majd fiúkra költi minden pénzedet, és az ágyasod is friss gyümölcsöket kóstolgat.

- A disznó! Ó a disznó!

- Az. Jól rámijesztett… Szinte itt érzem a szavait a titkos zacskómban. De lehet, hogy igazat mondott.

Zsebkendőt vett elő, kifújta az orrát, sípolva lélegzett, hangosan harákolt, és a köpőcsészébe köpött. - Figyelj, öcsém. Fősárkányunk azt mondja, itt az ideje, hogy beszervezzük Csempész Jüant, Fehér Por Lít, meg az unokaöccsét, Négyujjú Vút.

Lee őrmester döbbenten mered rá. Ezt a három embert tartották a hongkongi ópiumkereskedelem főtigriseinek. Importáltak, exportáltak. Helyi fogyasztásra, és a szóbeszéd szerint aranyországi továbbszállításra, ahol a nagy pénz terem. Becsempészték az ópiumot, aztán morfiummá, majd heroinná alakították. - Ez rossz, nagyon rossz. Még sose ártottuk bele magunkat ebbe az üzletágba.

- Nem - mondta óvatosan Tang-po.

- Ez nagyon veszélyes lehet. A kábítószeresek tűzzel-vassal üldözik. Maga Hatalmas Trágyahegy is nagyon feni a fogát erre a három emberre.

Tang-po a plafonra meredt, majd így szólt: - A fősárkány így magyarázta: Egy tonna ópium az Aranyháromszögben 67 ezer amerikai dollárba kerül. Ha ezt morfiummá alakítják, aztán heroinná, aztán a heroint ötszázalékosra hígítják, ahogy Aranyország utcáin árulják, és odaszállítják, már 680 millió amerikai dollárt ér. Egyetlen tonna ópium. - Tang-po köhögött, s újabb cigarettára gyújtott.

Lee hátát kiverte a verejték. - Hány tonna mehet keresztül ennek a három cicerézőnek a kezén?

- Nem tudjuk. De a fősárkányt úgy tájékoztatták, hogy az egész Aranyháromszögben, azaz Jünnanban, Burmában, Laoszban és Thaiföldön évente 380 tonna terem. A legtöbbje onnan származik. A fősárkány azt mondja, ez a három, évi 50 tonnával dolgozik. Ötven tonnában biztos.

- Igen. - Tang-po is izzadt. - Fősárkányunk azt mondta, most kellene beszállnunk. A mennyiség egyre növekszik. És van egy elképzelése, hogyan lehetne magunk mellé állítani a tengerészetieket.

- Tou nien lo mo, azokban a tengeri csavargókban nem lehet megbízni.

- Nekem is ez a véleményem, de a fősárkány azt mondja, szükségünk van a tengeri csavargókra. Néhány megbízható fickó azért biztos akad köztük. Másképp nem tudjuk megoldani, akkor alkalmanként, előre megbeszélt pillanatokban lecsapunk egy-egy szállítmányra, és a húsz, vagy akár az ötven százalékát is feláldozzuk Hatalmas Trágyahegy lecsillapítására. - Tang-po gyakorlottan kiköpött. - Ha össze tudjuk hozni a tengerészetieket, a kábítószereseket meg a Hármak Bandáját, a mostani heung jaúnk annyi lesz az akkorihoz képest, mint egy csecsemő vizelete az öböl vizéhez képest.

A szobában megsűrűsödött a csönd.

- Ehhez új tagokat kellene toboroznunk, és az mindig veszélyes.

- Tudom.

Lee fogta a teáskannát, és töltött magának egy kis jázminteát. Hátán már szinte folyt a veríték, letaglózó hatású volt a szoba füsttől terhes, fojtogató levegője. Hallgatott.

- Mi a véleményed, öcsém?

A két férfi nem volt egymás rokona, csak azért használták ezeket az udvarias kínai megszólítási formákat, mert már több mint tizenöt éve megbíztak egymásban. Lee 1956-ban, a zavargások idején megmentette egyszer fölöttese életét. A forrongások idején tanúsított hősies magatartásáért ki is tűntették. Most harmincöt éves volt, nős, és három gyermek apja. Tizenhat esztendeje szolgált a testületnél, és a havi fizetése mindenestül 843 hongkongi koronára rúgott. Villamossal járt munkába. Ha nincs a testvéri szövetség révén szerzett mellékes jövedelme, a többiekhez hasonlóan járhatott volna kerékpáron, vagy gyalog. A villamosozás napi két órát vett igénybe.

- Szerintem nagyon rossz ötlet - mondta. - A kábítószer, mindenfajta kábítószer rettentő rossz dolog… Nagyon rossz. Az ópium is rossz, bár az öregeknek jót tesz… Rossz a fehér por, a kokain is, de nem annyira rossz, mint a halál fecskendője. Rossz zsosz volna a halál fecskendőjével foglalkozni.

- Én is ezt mondtam neki.

- De azért engedelmeskedsz?

- Ami jó egy testvérünknek, mindegyikünknek jó kell, hogy legyen - tért ki óvatosan a válasz elől Tang-po.

Lee megint csak hallgatott. Nem tudta, hogyan választják a sárkányokat, nem tudta, hányan is vannak valójában, és hogy ki a fősárkány. Ő csak azt tudta, hogy az ő sárkánya Tang-po, és Tang-po bölcs és elővigyázatos ember, aki szívén viseli az érdekeiket.

- A fősárkány azt is mondta, hogy egy-két ciceréző idegen ördög felettesünk már rettentően szeretné megkapni a részét a szerencsejáték- pénzünkből.

Lee utálkozva kiköpött. - Miért, talán tesznek valamit érte? Nem csinálnak semmit, legfeljebb behunyják azt a megcicerézett szemüket. Kivéve a Kígyót. - A Kígyó Donald C. C. Smyth főfelügyelő ragadványneve volt, aki kínai alárendeltjei szeme láttára, nyíltan megszervezte a maga hálózatát körzetében, East Aberdeenben, s pénzért árulta a szívességeket és a védelmet fűnek- fának.

- Kivéve a Kígyót! Azt a cicerézőt a csatornába kellene fojtani. Olyan büdös már, hogy a felettesei, akiket ő pénzel, már nem sokáig fogják tudni leplezni a bűzét. És az ő bűzétől mindnyájan büdösek leszünk.

- Még két éve van nyugdíjig - mondta komoran Lee. - Lehet, hogy a hátsójába dugja az ujját és úgy várja ki szépen, a közvetlen felettesei meg fújhatnak hat font tollat. Azt mondják, nagyon magas polcon ülő barátai vannak.

- És addig? - kérdezte Tang-po.

Lee sóhajtott. - Én azt tanácsolom, bátyám, légy óvatos, ne csináld, ha nem muszáj. Ha viszont muszáj… - Vállat vont. - Zsosz. El van már döntve?

- Nincs, még nincs. Csak szóba került a szokásos heti megbeszélésünkön, hogy gondolkodjunk rajta.

- A Hármak Bandájának tagjait megkörnyékezték már.

- Tudomásom szerint Fehér Por Li puhatolózott már náluk, öcsém. A jelek szerint szövetkezni akarnak egymással.

Lee-nek leesett az álla. - Vérszövetség?

- Úgy látszik.

- Összeállnak ezek az ördögök?

- Ez a hír járja. Lefogadom, hogy Négyujjú Vu lesz a legfőbb tigris.

- Ajíjje! Pont ő? Azt mondják, saját kezűleg tett el láb alól vagy ötven embert - mondta komoran Lee. Megborzongott a veszélyérzettől. - Legalább háromszáz fizetett verekedőjük lehet. Mindannyiunk számára az volna a legjobb, ha ez a három már nem élne… vagy rács mögött ülne.

- Egyetértek. Fehér Por Li viszont azt mondja, hogy terjeszkedni akarnak, és egy kis támogatásunkért óriási ellenszolgáltatást garantálnak. - Tang-po felitatta homlokáról az izzadságcsöppeket, köhögött, és újabb cigarettára gyújtott. - Nézd, öcsém - mondta halkan. - Fehér Por Li esküszik rá, hogy rengeteg amerikai pénzt kínáltak neki, készpénzt, bankpénzt és egy hatalmas boltot az ottani áruik számára azon a Manhattan nevű helyen.

Lee érezte, hogy homlokát ismét kiveri a veríték. - Egy ottani bolt… Ajíjje, az milliókat jelent. Garantálják?

- Igen. És csak nagyon keveset kérnek cserébe, hogy hunyjuk be a szemünket, gondoskodjunk róla, hogy a tengerészetiek és a kábítószeresek csak a megfelelő hajóra csapjanak le, és ha kell, ők is csukják be a szemüket. Avagy nem áll-e az ősi könyvekben: ha nem préseled ki, ami jár neked, a villám sújt le rád.

Újabb csend. - És mikor dől el… Mikor hozzák meg a döntést? - A jövő héten. Ha a döntés igen, a szervezés hónapokat fog igénybe venni, talán egy évet is. - Tang-po az órájára pillantott, és felállt. - Ideje zuhanyozni. Éjszakás Szong vacsorára vár minket utána.

- Ííííí, nagyszerű. - Lee idegesen eloltotta a mennyezetről függő egyetlen villanykörtét. - És ha a döntés nem?

Tang-po elnyomta a cigarettáját, köhögött. - Ha nem… - Vállat vont. - Az istenekkel ellentétben nekünk csak egyetlen életünk van, így hát kötelességünk gondolni a családunkra. Az egyik rokonom Négyujjú Vu egyik kapitánya…

____________________________________

11.

20 óra 30 perc

____________________________________

- Jó estét, Brian. - Isten hozta.

- Jó estét, tajpan, gratulálok. Remek időnk van - mondta Brian Kok. Libériás pincér tűnt elő a semmiből, Brian Kok elvett egy pezsgővel teli kristálypoharat a tálcájáról. - Köszönöm, hogy meghívott.

- Nagyon örülök, hogy eljött. - Dunross a Nagy Ház tánctermének ajtajában állt sudáran, kedélyesen. Penelope néhány lépésnyire tőle üdvözölte az érkezőket. A félig telt táncterem ajtajai tárva-nyitva álltak, az elegánsan öltözött nők és a szmokingos férfiak java része a lámpák világította teraszon, illetve a kertben álldogált vagy ült kisebb csoportokban az asztalok körül. Az est leszálltával hűvös szellő érkezett.

- Penelope, drágám - szólt át a feleségének Dunross - ugye emlékszel Brian Kok főfelügyelő úrra?

- Hát persze, hogy emlékszem - fúrta át magát az embereken boldog mosollyal az ajkán az asszony. Egyáltalán nem emlékezett - hogy van?

- Jól, köszönöm. Gratulálok!

- Köszönöm… Érezze otthon magát. Negyed tízkor tálaljuk a vacsorát, ha netán elvesztette volna a kártyáját, Claudiánál van ülésrend. Jaj, bocsásson meg egy percre… - Penelope sarkon fordult, hogy újabb érkezőket üdvözöljön, s közben igyekezett felmérni, minden jól megy-e, nem ácsorog-e valaki egymagában.

- Maga nagyon szerencsés ember, Ian - mondta Brian Kok. - A felesége évről évre fiatalodik.

- Igen.

- Hát akkor igyuk ezt a következő húsz évre. Egészségükre! - Koccintottak. Az ötvenes évek eleje óta voltak barátok, az első hegyi versenyen ismerkedtek meg, és azóta is barátian rivalizáltak egymással. Mindketten a Hongkongi Sportkocsi és Rally Club alapító tagjai voltak.

- No és maga, Brian? Nem hozott hölgyet magával? Egyedül jött?

- Nincs konstans barátnőm. - Brian Kok lehalkította a hangját. - Úgy tervezem, örökre agglegény maradok.

- Álmodozó! Ez az év a maga éve… Maga Hongkong legjobb partija. Még Claudia is szemet vetett magára. Magának már befellegzett, öregfiú.

- Jézusom! - Brian Kok hangja komolyra váltott. - Mondja, tajpan, beszélhetnék magával ma este két percig négyszemközt?

- John Chenről? - kérdezte azonnal Dunross.

- Nem. Minden emberünk őt keresi, de egyelőre még semmi. Másról van szó. - Üzleti ügy?

- Igen.

- Bizalmas?

- Bizalmas.

- Rendben van, mondta Dunross. - Vacsora után megkeresem. Mit szólna ahhoz, ha…

A hátuk mögött kirobbanó nevetés arra késztette őket, hogy megforduljanak. Csodálói gyűrűjében, akik között ott volt Linbar Struan, Andrew Gavallan és Jacques deVille is, Casey állt a teraszra nyíló magas franciaablakok előtt.

- Ííííí - dünnyögte Brian Kok.

- Nem rossz - vigyorgott Dunross.

Casey Tcholockon egy szinte áttetszően vékony, nagyon szűk, bokáig érő, smaragdzöld selyemruha volt. - Jézusom, most van rajta, vagy nincs?

- Tessék?

- Van rajta fehérnemű?

- Nézze meg, és megtudja.

- Meg is tenném. Döbbenetes nő.

- Szerintem is - mondta Dunross - de van egy olyan érzésem, hogy a többi nőnek nem tetszik.

- A vak is látja, hogy a melle tökéletes.

- Látni éppenséggel nem látni. Sajnos. Csak képzeletben.

- Lefogadom, hogy nincs még egy ilyen kellemes fogású didi egész Hongkongban.

- Ötven dollárt teszek egy rézgaras ellenében, hogy téved. Feltéve, ha az eurázsiaiakat is belevesszük.

- És hogyan döntjük el, hogy ki nyert?

- Nem tudjuk eldönteni. Én egyébként bokapárti vagyok.

- Tessék?

- Az öreg Csencsen apó szokta mondogatni: "Először mindig a bokáját nézd meg, fiam, abból kiderül a származása, kiderül, hogyan fog viselkedni, hogyan lovagol, hogyan csinálja… amit minden lány csinál. Viszont sose feledd: az ég alatt minden holló fekete!"

Brian Kok elvigyorodott, aztán barátságosan odaintett valakinek.

A helyiség túlfeléről egy magas, kiélt arcú férfi intett vissza neki. Egy elképesztően gyönyörű nő állt mellette, magas, szőke, zöld szemű. Ő is vidáman integetett.

- Na végre, egy angol szépség!

- Tessék? Ja, Fleur Marlowe? Tényleg gyönyörű. Nem is tudtam, hogy ismeri Marlowe-ékat, tajpan.

- Én meg azt nem tudtam, hogy maga ismeri őket, Brian. Délután ismerkedtem meg velük. És maga?

- Ó, én már vagy két hónapja. Marlowe gyakori vendégünk.

- Csakugyan?

- Igen. A működési területünkkel ismerkedik.

- Tényleg? És miért?

- Néhány hónapja írt egy levelet a parancsnokunknak, amiben az állt, hogy hamarosan Hongkongra jön, a regényéhez gyűjt anyagot, és ehhez kéri a segítségünket. Azt hiszem, az öreg véletlenül olvasta az első könyvét, és látta néhány filmjét is. Természetesen leinformáltuk, rendes embernek látszik. - Brian Kok tekintete Casey felé fordult. - Az öregnek az volt a véleménye, hogy nem árt, ha valaki egy kicsit csiszolgat az image-ünkön, ezért aztán azt válaszolta Peternek, hogy bizonyos határokon belül megismerkedhet a rendőrség munkájával. - Ismét Dunrossra nézett, és halványan elmosolyodott. - Ő tudja, miért.

- És mi volt az az első könyv?

- Changi a címe, a hadifogságban töltött idejéről szól. Az öreg bátyja ott halt meg, így aztán gondolom, ez az elevenébe talált. - Maga olvasta?

- Én nem… nekem még túl sok hegyet kell megmásznom. Épp csak belelapoztam. Peter azt mondja, mese, de én nem hiszek neki. - Brian Kok felnevetett. - A söriváshoz viszont ért. Robert egyszer-kétszer meghívta a Százpintesre, és derekasan helytállt. - A Százpintes rendőrségi kanbuli volt, amelyen a tiszteknek egy százpintes söröshordóval kellett megbirkózniuk. A buli akkor ért véget, amikor a sör elfogyott.

Brian Kok szinte falta a szemével Caseyt, Dunross pedig már vagy milliomodszor gondolkodott el rajta, hogy vajon mit esznek az ázsiaiak az angolszászokon és viszont.

- Min mosolyog, tajpan?

- Csak úgy. De ez a Casey nem rossz, mi?

- Ötven dollárom van rá, hogy bat jam gai, hallod-e?

Dunross egy pillanatra elgondolkodott, gondosan mérlegelte a fogadás tárgyát. A bat jam gai betű szerinti fordításban fehér csirkehúst jelent. A kantoniak így nevezték azokat a nőket, akik leborotválták a szeméremszőrzetüket. - Tartom! Téved, Brian, a hölgy szí ja gai - ez szójás csirkét jelent - illetve az ő esetében vörös, lágy és kellemesen illatos. Nekem elhiheti, ebben szakember vagyok!

Brian elnevette magát. - Mutasson be neki.

- Mutatkozzon be. Maga már nagykorú.

- Ha bemutat, hagyom magát nyerni a vasárnapi hegyi futamon.

- Álmodozó! Hát csak rajta, van rá egy ezresem, hogy én nyerek.

- És milyen oddsszal adja?

- Maga viccel!

- Kérdezni szabad. Jézusom, de szívesen felleltároznám ezt a nőt!

De vajon hol lehet a szerencsés, Mr. Bartlett?

- Azt hiszem, a kertben… Megmondtam Adryonnak, hogy gardírozza. Bocsásson meg egy percre… - Dunross elfordult, hogy köszönjön valakinek, akit Brian nem ismert.

Több mint százötven vendég volt már jelen, akiket mind személyesen üdvözöltek a háziak. Kétszáztizenhét személyre terítettek vacsorához, gondosan kidolgozott ülésrend szerint, figyelembe véve a tekintély és szokás diktálta elveket. A kerek, gyertyák világította asztalok már ott álltak a füvön. A termekben libériás pincérek kínálták metszett kristálypoharakban a pezsgőt, ezüsttálcákon, ezüstedényekben a füstölt lazacot és a kaviárt. Az emelvényen egy kis zenekar játszott.

Brian Kok néhány egyenruhát is látott a szmokingok között: amerikait, britet, gyalogságit, tengerészetit, repülőst. Az nem lepte meg, hogy az európaiak vannak túlsúlyban. Ez egy olyan parti volt, amelyre csak a kolónia hajtóereje, a britek legszűkebb köre, azoknak európai barátai, valamint néhány kimagasló eurázsiai, kínai és indiai személyiség volt hivatalos. Brian Kok a vendégek legtöbbjét ismerte:

Paul Havergill a hongkongi Victoria Banktól, az öreg Sir Samuel Samuels, multimilliomos, vagy húsz ingatlan, bank, kompjárat és alkuszcég tajpanja, Christian Toxe, a China Guardian főszerkesztője, aki e pillanatban Richard Kwanggal, a Ho-Pak Bank elnökével beszélget, a multimilliomos hajótulajdonos. V. K. Lam Phillip Chennel és Dianne Chennel társalog, velük van a fiuk, Kevin is, Zeb Cooper, a legrégibb amerikai kereskedőház, a Cooper-Tillman cég örököse Sir Dunstan Barre- t, a Hongkongi és Lantaói Gazdaságok tajpanját hallgatja. Brian Kok Ed Langant, az FBI emberét is észrevette a vendégek között. Ez meglepte. Nem tudta, hogy Langan és az a férfi, akivel beszélget, Stanley Rosemont, a CIA Kína-figyelő részlegének aligazgatója, Dunross barátja. Végigsiklatta tekintetét a társalgó férfiak csoportján, és a többnyire elkülönülten társalgó feleségeken.

Mind itt vannak - gondolta. Gornt és Plumm kivételével itt van minden tajpan, itt az összes kalóz, vérfertőző gyűlöletben egyesülve, hogy lerója tiszteletét a tajpan előtt.

Vajon melyik a kém, az áruló, a Szevrin irányítója, melyikük Arthur? Európainak kell lennie.

Lefogadom, hogy itt van. El fogom kapni. Igen: most, hogy már tudok róla, hamarosan elkapom. Elkapjuk, elkapjuk valamennyit - gondolta komoran. Tetten érjük ezeket a gazembereket, és a köz javára örökre elvesszük a kedvüket a kalózkodástól.

- Pezsgőt, tisztelt úr? - kérdezte csupafog mosollyal egy pincér kantoni nyelvjárásban.

Brian elvett egy teli poharat. - Köszönöm.

A pincér meghajolt, hogy elrejtse ajkait. - Mikor a tajpan ma este bejött, volt nála egy kék dosszié - suttogta hadarva.

- Van itt széf, titkos rejtekhely? - kérdezte Brian ugyanilyen óvatosan, ugyanebben a dialektusban.

- A szolgák szerint van, fölöttünk, az irodájában - felelte a férfi.

Borpincér Fengnek hívták, és a KO titkos informátorhálózatának ügynöke volt. Fedőfoglalkozásának - pincérként dolgozott annál a cégnél, amely Hongkong legelőkelőbb összejöveteleinek és rendezvényeinek ellátásáról gondoskodott - remek hasznát vette. - Azt mondják, talán a festmény mögött… - Hirtelen elhallgatott, és rossz angolsággal folytatta - Pezsegő, miszi? - kérdezte szélesen mosolyogva, egy feléjük közeledő aprócska, idős eurázsiai hölgy felé kínálva a tálcát. - Nagyon-nagyon első osztály.

- Ne miszizz engem, te pimasz kölyökkutya! - reccsent rá kantoni dialektusban az öregasszony.

- Igenis, tiszteletre méltó néném, bocsáss meg, tiszteletre méltó néném! - A pincér vigyorogva elmenekült.

- Nos, ifjú Brian Kok - mondta fölfelé tekergetve a nyakát az idős hölgy. Nyolcvannyolc éves volt, Sarah Chennek hívták, Phillip Chen a nagynénjét tisztelte benne. Aprócska, sápadtfehér arcú, madárszerű öregasszony volt, a szeme ferde metszésű, tekintete ide- oda rebbenő, szúrós. Törékenynek látszott, de a tartása egyenes volt, és roppant lelkierő lakozott benne. - Örülök, hogy látlak. Hol van John Chen? Hol van az én szerencsétlen unokaöcsém?

- Nem tudom, tiszteletre méltó úrnő - felelt udvariasan Brian Kok.

- Mikor hozod vissza nekem Első Unokaöcsémet?

- Hamarosan. Megteszünk minden tőlünk telhetőt.

- Helyes. És ha Phillip titokban ki akarja fizetni John váltságdíját, ne avatkozzatok közbe. Erre gondod legyen.

- Igenis. Megteszem, amit tehetek. John felesége itt van?

- Eh? Micsoda? Nyisd ki a szád, fiam!

- Barbara Chen itt van?

- Nincs. Korábban itt volt, de amikor megjött az a nő, "megfájdult a feje", és elment. Hah! Én egyáltalán nem hibáztatom! . Vizenyős szeme a helyiség túloldalán álló Dianne Chent figyelte. - Hah, az a nő! Láttad, hogy vonult be?

- Nem láttam, tiszteletre méltó úrnő.

- Hah! Úgy vonult be, mint maga Dame Nellie Melba. Szeméhez tartott zsebkendővel, legidősebb fiát, Kevint maga után vonszolva - nem kedvelem azt a fiút - szegény Phillip unokaöcsém meg úgy kullogott mögötte, mint egy lesajnált kukta. Hah! Egyetlenegyszer fordult elő az életben, hogy Dianne Chen sírva fakadt: az ötvenhatos tőzsdei krachnál, amikor egy vagyont vesztett a részvényein és összevissza pisilte a bugyogóját. Hah! Most nézd meg, hogyan páváskodik! Úgy tesz, mintha fölzaklatná az ügy, holott mindenki tudja, hogy csak megjátssza magát. Máris úgy viselkedik, mintha ő volna az özvegy császárné. Legszívesebben jól összecsipkedném a képét! Undorító! - Az öregasszony megint Brian Kokra nézett. - Keresd meg az unokaöcsémet. John Chent… Nem akarom, hogy az a nő vagy a kölyke legyen a házunk lopanja.

- De a tajpanja azért lehet, ugye?

Mindketten elnevették magukat. Csak nagyon kevés európai tudta, hogy jóllehet a tajpan magasztos vezetőt jelent, a régi idők Kínájának bizalmas szóhasználatában e kifejezést a nyilvánosházak vagy nyilvános illemhelyek felügyelőire alkalmazták. Ezért soha egyetlen kínai sem nevezi magát tajpannak, hanem kizárólag lopannak, ami szintén magasztos vagy legfőbb vezetőt jelent. A kínaiak és az eurázsiaiak remekül mulattak, hallván, hogy az európaiak milyen előszeretettel nevezik magukat tajpannak, ostoba módon nem ismerve a korrekt kifejezést.

- Igen, ha a fiú megfelel erre a célra - mondta kuncogva az öregasszony. - Keresd meg John Chent, ifjú Brian Kok!

- Megkeresem. Meg fogjuk találni.

- Helyes. És most szeretném hallani, szerinted milyen esélyei vannak szombaton Aranylánynak?

- Ha nem esik az eső, jók. Három az egyhez érdemes rá fogadni.

De érdemes odafigyelni Nemes Csillagra is… neki is jók az esélyei.

- Helyes. Vacsora után keress meg. Beszélni akarok veled.

- Igenis, tiszteletre méltó úrnő. - Brian Kok mosolyogva nézett a távolodó öregasszony után, és tudta, nem akar egyebet, mint afféle önkéntes házasságközvetítő módjára a nyakába varrni valamelyik unokahúgát. Ajíjje, gondolta, hamarosan tennem kell valamit ez ügyben.

Ismét Casey felé fordult. Derűsen tapasztalta, milyen rosszalló tekintettel méregeti a többi nő - és titkon milyen csodáló pillantásokkal a kísérőik. Aztán Casey fölnézett, észrevette, hogy a helyiség túlsó oldalán álló Brian Kok őt nézi, és egy pillanatra a férfiéhoz hasonló őszinte tetszést mutatva visszanézett rá.

Tou nien lo mo, gondolta idegesen Brian Kok, szinte meztelennek érezve magát. De jó volna elkapni egy fordulóra. Aztán észrevette Roger Crosse-t, és a mellette álló Armstrongot. Összeszedte magát, és elindult feléjük.

- Jó estét, főtanácsos úr.

- Jó estét, Brian. Nagyon elegáns.

- Köszönöm. - Brian Koknak több esze volt, mint hogy valami hasonló bókkal viszonozza az udvariasságot. - Vacsora után beszélek a tajpannal.

- Helyes. Utána rögtön keressen meg. - Igenis, főtanácsos úr.

- Szóval gyönyörűnek találja az amerikai lányt?

- Igen. - Brian Kok felsóhajtott magában. Elfeledkezett róla, hogy Crosse remekül olvas szájról angolul, franciául és valamicskét arabul - egyetlen kínai nyelvjárást sem beszélt - és hogy a szeme olyan, mint a sasé.

- Szerintem inkább csak feltűnő - mondta Crosse.

- Igen, főtanácsos úr. – Brian Kok látta, hogy Crosse merőn figyeli a lány ajkait, és tudta, hogy így, a terem másik felében állva is érti, amit mond. Dühös volt magára, amiért nem fejlesztette ki magában ezt a képességet.

- Úgy veszem észre, a hölgy számítógéprajongó. - Crosse ismét feléjük fordult. - Érdekes, nem? - Igen, főtanácsos úr.

- Borfiú Feng mit mondott?

Brian beszámolt.

- Helyes. Fenget meg fogom jutalmazni. Viszont nem számítottam rá, hogy Langan és Rosemont is itt lesz.

- Lehet, hogy csak véletlen - mondta Brian Kok. - Mindketten lelkes lóversenylátogatók. Mindkettő bejáratos a tajpan páholyába.

- Nem hiszek a véletlenekben - mondta Crosse. - Ami pedig Langant illeti, maguk természetesen semmit sem tudnak.

- Természetesen, főtanácsos úr.

- Helyes. Akkor talán a dolguk után láthatnának.

- Igen, főtanácsos úr. – A két férfi megkönnyebbülten hátat fordított Crosse-nak, és elindult, de egy hirtelen támadt sustorgás megtorpantotta őket. Minden szempár az ajtóra szegeződött. Quillan Gornt állt ott a fekete szakállával, fekete szemöldökével, annak tudatában, hogy észrevették. A többi vendég sietve folytatta a társalgást, a tekintetüket elfordították, de a fülüket hegyezték.

Crosse halkan füttyentett. - Mit keres ez itt?

- Ötvenet teszek egy ellen, hogy valami rosszban sántikál - mondta a szintén döbbent Brian Kok.

Gornt belépett a táncterembe, kezet nyújtott Dunrossnak és a mellette álló Penelopénak. A közelükben tartózkodó Claudia Chen kétségbeesetten törte a fejét, hogyan szervezze át ilyen rövid idő alatt a tajpan asztalának ülésrendjét, mivel az nyilvánvaló, hogy Gorntnak ott a helye.

- Remélem, nem bánják, hogy az utolsó pillanatban meggondoltam magam - mondta Gornt. Csak a szája mosolygott.

- Ugyan, dehogy - felelte Dunross. Neki is csak a szája mosolygott.

- Jó estét, Penelope. Úgy éreztem, személyesen kell gratulálnom.

- Ó, köszönöm - felelte Penelope kifogástalan mosollyal, de hevesen dobogó szívvel. - Szomorúan hallottam, mi történt a feleségével.

- Köszönöm. - Emelda Gornt izületi gyulladásban szenvedett, és már évek óta tolószékhez volt kötve. Az év elején tüdőgyulladás, kapott, és meghalt. - Nagyon rájárt a rúd szegényre - mondta Gornt. - Hallom John Chennek is rossz zsosza van.

- Nagyon.

- Gondolom olvasták a délutáni Gazette-t.

Dunross bólintott, Penelope válaszolt. - Mindnyájunkat halálra rémített. - Valamennyi délutáni lap ordító címekkel és nagy terjedelemben tálalta a levágott fül és a Farkasemberek esetét. Néhány másodpercre csend támadt. Penelope sietett megtörni. - A gyerekek jól vannak?

- Jól. Annagrey szeptemberben Kaliforniába megy egyetemre. Michael jelenleg itt tölti a nyári szünidőt. Örömmel mondhatom, hogy mindnyájan kitűnő egészségnek örvendenek. És az önökéi?

- Remekül vannak. Én is nagyon szeretném, ha Adryon egyetemre menne. Sajnos manapság nagyon nehéz a gyerekekkel.

- Én azt hiszem, mindig is nehéz volt velük. - Gornt halványan elmosolyodott. - Apám is gyakran emlegette, milyen nehéz eset voltam. - Gornt ismét Dunrossra nézett.

- Igen. Az édesapja hogy van?

- Köszönöm kérdését, él és virul. Azt mondja, jót tesz neki az angliai klíma. Karácsonyra idelátogat. - Gornt elfogadta a felkínált pezsgőspoharat. Tekintetének súlya alatt a pincér behúzta a nyakát, és elmenekült. Gornt fölemelte a poharát. - Sok boldogságot. És gratulálok.

Dunross viszonozta az udvariasságot, de még mindig meg volt döbbenve, hogy Gornt eljött. Csupán az udvariasság és az arc indokolta, hogy Gorntnak és más ellenségeinek is küldött meghívót. Udvarias elutasításra számított - és Gornt korábban már elutasította.

Mit keres itt?

Azért jött, hogy a kárunkon örvendezzen, gondolta Dunross. Mint az a mocskos apja. Biztos ezért jött. De miért? Miféle gonoszságot művelhetett velünk? Bartlett? Bartlettel volna kapcsolatos?

- Gyönyörű ez a terem, nagyon szépek az arányai - mondta Gornt. - Maga a ház is szép. Mindig irigyeltem maguktól.

Tudom, te nyomorult, gondolta dühösen Dunross, s eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor Gornt a Nagy Házban járt: tíz éve, 1953-ban, amikor Ian apja, Colin Dunross volt a tajpan. Struanék karácsonyi összejövetelén történt, amely a hagyományoknak megfelelően akkor is a szezon legnagyobb báli rendezvénye volt, erre állított be Quillan Gornt az apjával. Williammal, a Rothwell-Gornt cég tajpanjával - akkor is váratlanul. Vacsora után a biliárdteremben játékra összegyűlt tíz-tizenkét férfi füle hallatára parázs vita robbant ki a két tajpan között. Ez volt az az időszak, amikor Gorntéknak és sanghaji barátaiknak nagy nehezen sikerült megakadályozni Struanékat abban, hogy átvegyék a South Orient Airwayst, amely a kommunistáknak a szárazföldön aratott győzelme folytán akkoriban vált elérhetővé. Ez a légitársaság tartott a kezében minden járatot, amely Sanghajból Hongkongba, Szingapúrba, Tajpejre, Tokióba és Bangkokba vagy ezekről a helyekről Sanghajba indult, és ha sikerült volna egyesíteni az Air Struannal, gyakorlatilag Struanéké lett volna a hongkongi bázisú távol-keleti légiforgalom monopóliuma. A két férfi kölcsönösen alattomos üzelmekkel vádolta egymást - mindkettő jogosan.

Igen, gondolta Dunross, akkoriban mindketten a szakadék szélen táncoltak. William Gornt minden lehetséges eszközt megragadt, hogy a Rothwell-Gornt óriási sanghaji veszteségei után megvesse a lábát Hongkongban. És amikor Colin Dunross látta, hogy a Struan cég egymaga nem tud többségbe kerülni, egy megbízható kantoni csoporthoz fordult, hogy kiragadja William Gornt markából a South Orient Airwayst.

- Belemászott, Colin Dunross, belemászott! - mondta akkor kárörvendve William Gornt. - Beleesett a csapdánkba, és most már soha többé nem tartóztathat fel minket. Itt maradunk és kikergetjük Ázsiából, és magával együtt az egész istenverte Nemes Házat. A South Orient csak a kezdet. Mi győztünk!

- Egy frászt győztek! A Jan-Vong-Szun csoport együttműködik velünk. Miénk a szerződés.

- Ezennel törölve. - William Gornt intett legidősebb fiának és leendő örökösének, Quillannek, aki egy okmányt vett elő. - Ez egy szerződés köztünk és a Jan-Vong-Szun csoport között, amely a Csong-Feng csoport megbízottja - mondta boldogan - amely a Ta-Veng Szap csoport megbízottja, amelynek tagjai az eredeti költség plusz egy dollárért eladták a South Orientet a Rothwell-Gorntnak! - Quillan Gornt teátrális mozdulattal a biliárdasztalra fektette a szerződést. - A South Orient a miénk!

- Nem hiszem el!

- Pedig elhiheti. Boldog karácsonyt. - William Gornt harsányan, gúnyosan felkacagott, és távozott. Quillan a helyére tette dákóját, ő is nevetett. Ian Dunross az ajtónál állt.

- Egy nap az enyém lesz ez a ház! - sziszegte oda neki Quillan Gornt, majd megfordult, és odakiáltott a többieknek: - Ha bármelyikük munkát akar, forduljon hozzám. Nemsokára munkanélküliek lesznek. Már nem sokáig lesz nemes a maguk Nemes Háza. - Ott volt Andrew Gavallan, Jacques deVille, Alastair Struan, Lechie és David MacStruan, Phillip Chen, sőt John Chen is.

Dunross még nem felejtette el, hogy dühöngött az apja aznap egész éjszaka, átkozva minden árulót, strómant és rossz zsoszt, miközben neki, Dunrossnak, egész idő alatt az járt a fejében, hogy hányszor figyelmeztette már apját, de az mindig lesöpörte az asztalról a figyelmeztetéseket. Jézusom, mennyi arcot vesztettünk! Akkoriban egész Hongkong rajtunk röhögött… Gornt meg a sanghaji strómanjai nagy ívben lepisálták a Nemes Házat.

Hát igen. De az az este ugyanakkor megpecsételte Colin Dunross bukását is. Az volt az az éjszaka, amikor elhatároztam, hogy mielőtt még a Nemes Ház örökre elveszne, apámnak mennie kell. Alastair Struan volt az eszközöm. Segítettem neki félreállítani apámat. Alastair Struan lett a tajpan. És ő is maradt, amíg meg nem okosodtam és erősödtem annyira, hogy félreállítsam.

Vajon elég okos vagyok-e már?

Nem tudom, gondolta Dunross ismét Quillan Gorntra figyelve, hallgatva udvarias szólamait, hallva saját hangját, amint hasonló udvariassággal válaszolgat rájuk, miközben agyában egy hang egyre csak azt hajtogatja: még nem felejtettem el a South Orientet, se azt, hogy kénytelenek voltunk mélyen áron alul eladni nektek a légitársaságunkat és elveszíteni az irányítást a belőle létrehozott új cég, az All Asia Airways felett. Semmi nincs feledve. Akkor vesztettünk, de most mi fogunk győzni. Mindent megnyerünk, erre esküszöm!

Casey elragadtatva figyelte a két férfit. Már az első pillanatban észrevette Quillan Gorntot, fölismerte a dossziéjában lévő fényképről. Még így, a terem másik felében állva is érzékelte erejét és férfiasságát, idegesítően hatott rá. Úgy érezte, szinte tapintani tudná a feszültséget a két harcra kész férfi között… Két, farkasszemet néző bika.

Andrew Gavallan azonnal tájékoztatta Gornt kilétéről. Casey nem árulta el, hogy már hallott róla, csak megkérdezte Gavallant és Linbar Struant, miért döbbentek meg annyira Gornt láttán. Most, hogy négyesben maradtak - Casey, Gavallan, deVille és Linbar Struan, elmesélték neki a "Boldog karácsonyt!" meg az "Egy nap az enyém lesz ez a ház" históriáját.

- És mit csinált a tajpan… vagyis Ian? - kérdezte Casey.

Gavallan válaszolt. - Csak nézett Gorntra. Érezni lehetett, hogy ha volna nála egy pisztoly, egy kés vagy akár egy fütykös, nem habozna használni. Egyszerűen látni való volt. És mivel fegyvere nem volt, látszott rajta, hogy bármely pillanatban a két öklével vagy a fogaival ugrik neki Gorntnak. De csak állt szobormereven és csak nézte Gorntot, az meg hátrált két lépést, a szó szoros értelmében kivonta magát az ütőtávból. De azért ennek a nyomorult Gorntnak vannak cojones. Sikerült valahogy összeszednie magát, és egy pillanatig farkasszemet nézett Iannel. Aztán lassan, szótlanul kikerülte, nagyon óvatosan, szemét egy pillanatra se véve le róla, és kiment.

- Mit keres itt ma este ez a nyomorult? - morogta Linbar.

- Fontos ügy lehet - mondta Gavallan.

- De melyik? - kérdezte Linbar. - Melyik fontos ügy?

Casey őt nézte, de a szeme sarkából érzékelte, hogy Jacques deVille figyelmeztetőleg csóválja a fejét, Linbar és Gavallan rögtön kapcsolt is. De Casey azért megkérdezte:

- Tényleg: mit keres itt Gornt?

- Nem tudom - felelte Gavallan, és Casey el is hitte neki.

- Találkoztak már a nevezetes karácsony óta?

- Igen, persze, nagyon sokszor - válaszolta Gavallan. - Persze csak társaságban. Van egy csomó bizottság, igazgatótanács és hasonló, amelynek mindketten tagjai. - Idegesen hozzáfűzte: - De… Szóval én biztosra veszem, hogy csak várnak.

Casey látta, hogy a férfiak tekintete ismét a két ellenfél felé fordult, s ő is odanézett. A szíve kalapált. Látta, hogy Penelope otthagyja a két férfit, és odamegy Claudia Chenhez. Egy perc múltán feléjük pillantott. Casey tudta, hogy Gavallannak jelez valamilyen módon. Aztán őrá nézett Dunross. Gornt - Dunross tekintetének irányát követve - szintén. Mindkét férfi őt nézte… érezte vonzerejüket. Egészen belekábult. A benne lakozó kisördög feléjük taszigálta a lábait. Már örült, hogy így öltözött, kissé kihívóbban, mint eredetileg terezte, de hát Linc azt mondta, ma este nem kell olyan hivatalosnak lennie.

Menet közben érezte, mint dörzsölődik testéhez a selyem, megkeményedtek a mellbimbói. Érezte, hogy a két férfi tekintete végigtapogatja, levetkőzteti, de ez most különös módon nem zavarta. Járása észrevehetően még macskaszerűbbé vált.

- Jó napot, tajpan - mondta tettetett ártatlansággal. - Azért nézett rám, hogy csatlakozzam önökhöz?

- Igen - vágta rá Dunross. - Azt hiszem, önök már ismerik egymást.

Casey megrázta a fejét, és rájuk mosolygott, nem vette észre a csapdát. - Nem, még nem találkoztunk. De természetesen tudom, kicsoda Mr. Gornt. Andrew elmondta.

- Ez esetben engedjék meg, hogy hivatalosan is bemutassam önöket egymásnak. Mr. Quillan Gornt, a Rothwell-Gornt tajpanja. Miss. Tcholock, Miss. Ciranoush Tcholock Amerikából.

Casey kezet nyújtott, tudatában volt, milyen veszéllyel jár, ha a két férfi közé kerül. Lelke egyik felét jólesően bizsergette ez a veszély, míg a másik fele rémülten kiáltott rá: Jézusom, mit keresel te itt?!

- Már sokat hallottam önről, Mr. Gornt - mondta Casey, elégedetten tapasztalta, hogy sikerült uralkodnia a hangján. Gornt kezének érintését kellemesnek találta, más volt, mint Dunrossé, durvább, de nem olyan erős. - Hallom, hogy a cégeik közötti rivalizálás nemzedékek óta tart már.

- Csak három nemzedéken. A nagyapám volt az első, aki megtapasztalta Struanék nem éppen gyöngéd könyörületét - mondta könnyedén Gornt. - Valamelyik nap szívesen elmesélném önnek, hogy fest ez a legenda a mi nézőpontunkból.

- Talán el kellene szívniuk a békepipát - mondta Casey. - Ázsia elég nagy hozzá, hogy mindketten elférjenek benne.

- Ahhoz az egész világ is kevés - mondta kedélyesen Dunross.

- Szerintem is - bólintott rá Gornt, és ha Casey nem ismeri a valóságot, a hangjukból és a viselkedésükből ítélve azt hihette volna, hogy csak ugratják egymást.

- Nálunk az Államokban rengeteg óriás cég van, és békén megférnek egymás mellett. Pedig riválisok.

- Ez nem Amerika, Miss. Tcholock - mondta Gornt higgadtan.

- Mennyi időre tervezi az itt-tartózkodását?

- Ez Linctől függ. Linc Bartlett-től. A Par-Connal dolgozom.

- Igen, tudom. Nem említette, hogy kedden nálunk ebédelnek? Casey fülében megszólaltak a veszélyt jelző csengők. - Kedden?

- Igen. Ma délelőtt beszéltük meg. A megbeszélésünkön. Nem említette?

- Nem - felelte még mindig döbbenten Casey. Mindkét férfi feszülten figyelte, ő meg legszívesebben elvonult volna valahová öt percre, hogy végiggondolja ezt az egészet. Jézusom, gondolta, és nagyon össze kellett szednie magát, hogy a kérdés mögött rejlő utalások özönében is meg tudja őrizni a higgadtságát. - Nem - ismételte. - Nekem Linc nem szólt semmiféle megbeszélésről. Miben állapodtak meg?

Gornt a kifejezéstelen arccal hallgató Dunrossra nézett. - Csak abban, hogy jövő kedden együtt ebédelünk. Mr. Bartlett és ön… ha ráér.

- Nagyon kedves magától… Köszönöm.

- És hol van most Mr. Bartlett - kérdezte Gornt.

- A kertben… azt hiszem.

- Utoljára a teraszon láttam - mondta Dunross. - Adryon is vele volt. Miért kérdezi?

Gornt egy arany cigarettatárcát vett elő, odakínálta Caseynek. - Köszönöm, nem - mondta a lány: - Nem dohányzom.

- Zavarja, ha rágyújtok?

Casey nemet intett.

Gornt rágyújtott. és Dunrossra nézett. - Épp csak szeretnék köszönni neki, mielőtt elmegyek - mondta könnyedén. - Remélem, nem haragszik, hogy csak néhány percre ugrottam be… Engedelmével nem maradok itt vacsorára. Van néhány sürgős teendőm, ami nem halasztható. Ugye, megért?

- Természetesen - felelte Dunross. - Sajnálom, hogy nem tud maradni.

Egyik férfi arcáról sem lehetett leolvasni semmit sem. Csak a szemükből. Gyűlöletet. Dühöt. Érzelmeik mélysége megdöbbentette Caseyt.

- Kérje meg Ian Dunrosst - fordult hozzá Gornt - hogy mutassa meg magának a Hosszú Galériát. Úgy tudom, akad ott néhány remek portré, bár én sosem jártam ott… csak a biliárdteremben. - Casey hátán végigfutott a hideg, ahogy a Gornttal farkasszemet néző Dunrossra pillantott.

- Visszatérve erre a ma délelőtti megbeszélésre… - mondta immár ismét világosan gondolkodva Casey, úgy ítélve, az lesz a legjobb, ha most rögtön, Dunross jelenlétében tisztáz mindent. - Ezt mikor beszélték meg?

- Körülbelül három hete - felelte Gornt. - Úgy tudtam, ön az ügyvezető igazgatója, meglep, hogy nem szólt róla önnek.

- Linc a mi tajpanunk, Mr. Gornt. Én neki dolgozom. Nem köteles nekem beszámolni - felelte Casey, immár nyugodtabban. - Kellett volna szólnia, Mr. Gornt? Már úgy értem, fontos dologról van szó?

- Lehet, hogy arról. Igen. Hivatalosan megerősíthettem, hogy Struanék bármely ajánlatánál jobbat tudunk ajánlani. Bármilyen ajánlatuknál. - Gornt ismét a tajpanra nézett. A hangja kissé megkeményedett. - Személyesen akartam közölni magával, Ian, hogy mindketten ugyanabban a csárdában dudálunk.

- Ezért jött?

- Ez csak az egyik ok.

- És a másik?

- Mert kedvem leltem benne.

- Mióta ismeri Mr. Bartlettet?

- Úgy hat hónapja. Miért?

Dunross vállát vont, majd Caseyre nézett, aki a barátságosságon kívül semmit sem tudott leolvasni az arcáról vagy a modorából. Maga nem tudta, hogy a Rothwell-Gornttal is tárgyalnak?

Casey elgondolkozva ingatta a fejét, áldotta Bartlett okos, messzetekintő taktikáját. - Nem tudtam. Vannak folyamatban lévő tárgyalásaink, Mr. Gornt?

- Azt hiszem, felelhetek igennel - mosolygott Gornt.

- Hát akkor majd meglátjuk - mondta Dunross. - Meglátjuk, ki csinál jobb üzletet. Köszönöm, hogy személyesen közölte velem, bár erre nem volt szükség. Természetesen tudtam, hogy önöket is érdekli a dolog. Nem érdemes ezt túllihegni.

- A helyzet úgy áll, hogy van egy ok, ami miatt érdemes hangsúlyozni - felelte élesen Gornt. - Se Mr. Bartlett, se a társaságunkban lévő hölgy nem tudja, mennyire fontos magának a Par-Con. Úgy éreztem, ezt kötelességem a tudomásukra hozni. És a magáéra is. És természetesen gratulálni is szerettem volna.

- Miért olyan fontos, Mr. Gornt? - kérdezte Casey, immár elkötelezve.

- Mert a Par-Con-féle ügylet és az általa generált készpénzfolyósítás nélkül Struanék csődbe mennének, néhány hónapon belül könnyen a víz alá kerülhetnek.

Dunross felkacagott, az a néhány ember, aki titokban figyelte őket, megborzongott, és önkéntelenül is hangosabban folytatta mondókáját. Megdöbbentette őket a Struan cég esetleges bukása, s ugyanakkor lázasan gondolkodtak: miféle üzlet? Par-Con? Vegyek vagy adjak? Struant vagy Rothwell-Gorntot?

- Kizárt eset - mondta Dunross. - Olyan nincs.

- Szerintem pedig nagyon jó esély van rá. - Gornt hangja megváltozott. - Mindenesetre, ahogy mondani szokták: majd meglátjuk.

- Meg… Addig viszont… - Dunross, észrevéve az idegesen közeledő Claudiát, elhallgatott.

- Bocsásson meg, tajpan - mondta Claudia. – London a vonalban.

- Köszönöm. – Dunross megfordult, és intett Penelopénak. Az asszony azonnal odament hozzá. - Penelope, kérlek, szórakoztasd egy percig Quillant és Miss. Tcholockot. Telefonom van… Quillan egyébként nem marad itt vacsorára… sürgős ügyei szólítják. - Vidáman odaintett nekik, és kiment. Casey egy ragadozó kecsességet vélte felfedezni a mozgásában.

- Nem marad itt vacsorára? - kérdezte Penelope leplezni kívánt, de jól érzékelhető megkönnyebbüléssel.

- Nem. Bocsássa meg, hogy alkalmatlankodtam, hogy csak így beállítottam, miután elhárítottam a kedves meghívásukat. Sajnos, nem tudok maradni.

- Ó. Akkor… bocsásson meg egy pillanatra, egy másodperc, és itt vagyok.

- Miattunk fölösleges aggódni - mondta Gornt udvariasan - gondoskodunk mi magunkról. Még egyszer elnézését kérem, amiért alkalmatlan voltam. Ön gyönyörű, Penelope. Maga semmit sem változik. - Penelope megköszönte a bókot, Gornt pedig megnyugtatta, hogy menjen csak egészen nyugodtan. Penelope hálásan odament a közelben várakozó Claudia Chenhez.

- Érdekes ember maga - mondta Casey. - Egyik pillanatban még csatázik, a másikban már charmeur.

- Tudja, nekünk angoloknak megvannak a magunk szabályai, békében éppúgy, mint háborúban. Csak azért, mert az ember gyűlöl valakit, még nem kell a pokolba küldeni, szembeköpni vagy megsérteni a feleségét. - Gornt lemosolygott Casey-re. - Megkeressük a maga Mr. Bartlettjét?

Már másodszor mondja ezt a "maga Mr. Bartlettjé”-t, gondolta Casey. Puhatolózik? Vagy csak piszkálódni akar? - Persze, miért ne? - Casey elindult a kert felé, érzékelte a többi vendég nyílt vagy sunyi tekintetét, kedvtelve kóstolgatta a veszélyt. - Mindig ilyen drámai belépővel szokott a színre lépni?

Gornt felnevetett. - Nem. Ne haragudjon, amiért kissé heves voltam, Ciranoush… Bocsássa meg, ha kínos helyzetbe hoztam.

- A Linckel folytatott négyszemközti tárgyalásra céloz? Nem hozott kínos helyzetbe. Linc nagyon okosan tette, hogy az én tudomásom nélkül vette fel a kapcsolatot az ellenféllel. Ez olyan cselekvési szabadságot adott nekem ma délelőttre, amivel különben nem rendelkeztem volna.

- Ezek szerint magát nem bosszantja, hogy Mr. Bartlett ebben az ügyben nem avatta bizalmába?

- Ennek semmi köze a bizalomhoz. Én is gyakran visszatartok információkat, és csak a megfelelő időpontban tálalom neki, hogy megkíméljem. Linc most nyilvánvalóan ugyanezt tette velem. Jól megértjük egymást. Legalábbis azt hiszem, én megértem őt.

- Akkor mondja meg nekem, hogyan üssem nyélbe ezt az üzletet.

- Ahhoz először tudnom kell, mit akar. Dunross fején kívül.

- Én nem akarom a fejét, nem kívánom a halálát, szó sincs ilyesmiről… Én csak azt akarom, hogy a Nemes Ház dőljön össze. Ha egyszer Struanék kitűnnek a képből, mi leszünk a Nemes Ház. Gornt vonásai megkeményedtek. - Aztán mindenfajta kísértet nyugovóra térhet.

- Meséljen nekem ezekről a kísértetekről.

- Ez most nem megfelelő időpont, Ciranoush. Itt a falaknak is füle van. Ez négyszemközti téma. - Most már a kertben sétáltak. Kellemes, langyos szellő lengedezett, felettük csillagokkal volt tele az égbolt. Linc Bartlett nem volt a teraszon, ezért aztán a széles kőlépcsőn lesétáltak a többi vendég között az alsó kertbe, a gondozott gyepet behálózó ösvények irányába. Váratlanul rájuk köszönt valaki.

- Jó estét, Quillan! Micsoda kellemes meglepetés.

- Jó estét, Paul. Miss. Tcholock, engedje meg, hogy bemutassam, magának Paul Havergillt. Jelenleg ő irányítja a Victoria Bankot.

- Sajnos, csak átmenetileg, Miss. Tcholock, és csak azért, mert a főigazgató betegszabadságon van. Néhány hónap múlva visszavonulok.

- Legnagyobb sajnálatunkra - tette hozzá Gornt, majd bemutatta Caseyt a csoport többi tagjának: Lady Joanna Temple-Smithnek, egy ötven körüli, magas, hosszúarcú nőnek, majd Richard Kwangnak és feleségének, Mai-lingnek. - Richard Kwang a mi legkiválóbb kínai bankunk, a Ho-Pak elnöke.

- Mi itt a bankszakmában mind baráti vetélytársai vagyunk egymásnak, Miss… hm… Miss… kivéve persze a Blacset.

- Bocsásson meg, de… - mondta Casey.

- Ja, a Blacs! Ez a Bank of London, Canton, and Sanghai beceneve. Valamicskével talán nagyobbak nálunk, körülbelül egy hónappal régebbiek, de errefelé a miénk a legjobb bank, Miss… ööö…

- Nekem a Blacsék a bankáraim - mondta Gornt Caseynek. - Jó szolgálatot tesznek nekem. Első osztályú bankárok.

- Másodosztályúak, Quillan.

Gornt ismét Casey felé fordult. - Van egy mondásunk, miszerint a Blacsnél úriemberek vannak, akik megpróbálnak bankárok lenni, a Victoriánál meg bankárok, akik megpróbálnak úriemberek lenni.

Casey nevetett. A többiek udvariasan mosolyogtak.

- És a vetélkedésük csupán baráti, Mr. Kwang? - kérdezte Casey.

- Csakis. Nem mernénk mi szembeszegülni a Blacs-szel vagy a Victoriával - felelte nyájasan Richard Kwang. Alacsony, köpcös, imitt-amott őszes hajú, könnyen elmosolyodó férfi volt, az angolsága tökéletes. - Úgy hallom, Miss Tchelek, a Par-Connak beruházási szándékai vannak Hongkongon.

- Egyelőre csak körülnézni jöttünk, Mr. Kwang. Még semmi sincs eldöntve. - Casey átsiklott fölötte, hogy a férfi rosszul ejtette ki a nevét.

Gornt lehalkította a hangját. - Magunk közt szólva, én hivatalosan közöltem mind Bartlettel, mind pedig Miss Tcholockkal, hogy bármit kínálnak is Struanék, én ráígérek. A Blacs száz százalékig támogat, de máshol is vannak megbízható bankjaim. Remélem, mielőtt a Par-Con elkötelezi magát, minden lehetőséget fontolóra vesz.

- Gondolom, ez nagyon bölcs dolog lenne - mondta Havergill. Persze Struanéknak pozícióelőnyük van.

- A Blacs és Hongkong nagy része aligha értene ebben önnel egyet - mondta Gornt.

- Remélem, nem lesz semmiféle összezördülés, Quillan - mondta Havergill. - A Struan a legnagyobb ügyfelünk.

Richard Kwang ismét megszólalt. - Akárhogy is, Miss Tchelek, jó volna itt tudnunk egy olyan nagy amerikai céget, mint a Par-Con. Reméljük, sikerül nyélbe ütniük valamilyen megállapodást. Ha Mr. Bartlettnek netán segítségre volna szüksége… - A bankár egy névjegyet nyújtott át Casey-nek. A lány elvette, kinyitotta selyemretiküljét, - a férfihoz hasonló sima mozdulattal - már jó előre felkészülve az azonnali névjegycserére, ami Ázsiában a jó modor szigorúkövetelménye - átnyújtotta a magáét. A kínai bankár ránézett a kártyára, s ráncokba ugrott a homloka.

- Elnézését kérem, hogy még nincs átírva piktogramokra - mondta Casey. - A mi bankjaink az Államokban a First Central New York - a California Merchant Bank and Trust Company. - Büszkén mondta ki a neveket, tudta, hogy a két bankóriás együttesen több mint hatmilliárd dollár fölött rendelkezik. - Örülnék, ha… - Casey hirtelen elhallgatott, érezte, hogy megfagy körülötte a levegő. - Valami baj van?

- Igen is, meg nem is - felelte Gornt némi hallgatás után. - Mindössze arról van szó, hogy a First Central New York nem valami népszerű errefelé.

- Miért nem?

Havergill válaszolt. - Simliseknek bizonyultak… vagyis angolul, hm… gazfickóknak, Miss ööö… Miss. A First Central New Yorknak már a háború előtt is volt itt valamiféle ügylete, aztán a negyvenes évek közepén, amikor mi a Victoriánál a többi brit intézménnyel együtt még épp csak hogy kezdtünk föltápászkodni a padlóról, terjeszkedni kezdett. Negyvenkilencben, amikor Mao elnök a szárazföldről Tajvanra kényszerítette Csang Kaj-seket, a maoista csapatok nagy számban gyűltek össze alig néhány mérföldnyire északra az Új Területek határától. Borotvaélen táncoltunk, nem lehetett tudni, hogy az a horda le akarja-e rohanni a kolóniát vagy sem. Rengetegen elmenekültek, közülünk persze senki, de a kínaiak közül aki tudott, futott. A First Central New York pedig behajtotta a kintlévőségeit, kifizette a betéteseit, becsukta a kapuit és elmenekült - és mindezt egyetlen hét leforgása alatt.

- Erről nem tudtam - mondta megrendülve Casey.

- Nyomorult gyáva nyulakként viselkedtek, drágám, már bocsánat a kifejezésért - szólt Lady Joanna, nem titkolt megvetéssel. Természetesen az övék volt az egyetlen bank, amelyik elhúzta a csíkot… vagyishogy elmenekült. De hát ők végül is csak… Mit várhat az ember tőlük, drágám?

- Valószínűleg többet, Lady Joanna - válaszolta Casey. Nagyon dühös volt a folyószámla ügyeikért felelős alelnökre, amiért erre nem figyelmeztette. - Talán voltak enyhítő körülmények. Komoly kölcsönökről volt szó, Mr. Havergill?

- Sajnos, akkortájt nagyon komolyaknak számítottak. Ez a bank rengeteg üzletet és embert tett tönkre, rettenetes nagy gyászt okozott, rengetegen elvesztették az arcukat. De azért - mosolyodott el Havergill - jól jártunk a távozásukkal. Két évvel ezelőtt volt képük új alapítási engedélyért fordulni a pénzügyi hivatalunkhoz!

Richard Kwang kedélyesen hozzáfűzte: - És ez az, amit soha többé nem kapnak meg! Tudja, Miss Tcholock, nálunk minden külföldi banknak évente meg kell újíttatni a működési engedélyét. Mi pedig remekül megvagyunk a First Central nélkül, sőt ha már itt tartunk: bármilyen más amerikai bank nélkül. Azok ugyanis… Szóval itt van a Victoria, a Blacs vagy a Ho-Pak, és azt hiszem, Miss K. C. - mindhárom tökéletesen ki tudja elégíteni a Par-Con igényeit. Ha önnek és Mr. Bartlettnek volna kedve egy kicsit elbeszélgetni.

- Örömmel felkeresném. Mr. Kwang. Mondjuk holnap? A bankügyleteink nagy részével én foglalkozom. Valamikor délelőtt megfelelne?

- Igen, természetesen. Tapasztalni fogja, hogy versenyképesek vagyunk - mondta Richard Kwang szemrebbenés nélkül. - Tízkor?

- Nagyszerű. Kowloonban, a V and A-ben szálltunk meg. Ha esetleg mégsem felelne meg a tíz óra, kérem, tudassa - mondta Casey. - Örülök, hogy személyesen is megismerhettem, Mr. Havergill. Ugye, áll még a holnapi találkozónk?

- Természetesen. Négykor, ugye? Alig váram már, hogy elbeszélgethessek Mr. Bartlettel…. és persze magával is, drágám. - Havergill magas, nyúlánk férfi volt, a szemei kissé dülledtek. Casey legyűrte első látásra ébredt ellenszenvét. Szükségem lehet erre a pasasra meg a bankjára gondolta.

- Köszönöm - mondta illő tartózkodással, s rámosolygott Lady Joannára. - Milyen csinos a ruhája, Lady Joanna - mondta, bár nagyon rondának találta, és nem tetszett neki a nő hosszú, vékony nyakát körülfogó aprószemű gyöngysor sem.

- Ó, köszönöm, drágám. A magáé is Párizsból való?

- Közvetve. Balmain-ruha, de New Yorkban vettem. – Rámosolygott Richard Kwang feleségére, aki egy nagyon világos bőrű, magát jól tartó, szolid kantoni hölgy volt, keskeny szemnyílásokkal és gondosan kimunkált frizurával. A nyakában hatalmas, fenséges jadefüggőt viselt, az ujján pedig egy hétkarátos gyémántgyűrűt. - Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Kwang - mondta Casey. Az ékszerek jelezte gazdagság áhítattal töltötte el. - Linc Bartlettet kerestük. Nem látta véletlenül?

- Egy ideje nem - készségeskedett Havergill. - Azt hiszem, bement a keleti szárnyba. Úgy tudom, van ott egy bár. Adryonnal, Dunross lányával volt.

- Gyönyörű lány lett ebből az Adryonból - mondta Lady Joanna.

- Nagyon szép pár. Elbűvölő férfi ez a Mr. Bartlett. Ugye, nem nős, drágám?

- Nem - felelte Casey hasonló udvariassággal, de magában feljegyezte Lady Temple-Smith-et az utálandó személyek listájára. - Linc legényember.

- Akkor pedig hamarosan megfogja valaki magának, nekem elhiheti. Úgy veszem észre, Adryonra máris nagy hatást gyakorolt. Volna kedve eljönni hozzánk csütörtökön teára, drágám? Szeretném magát bemutatni a lányoknak. Van egy klubunk, a Harmincon Túliak klubja, akkor van a klubnapunk.

- Köszönöm - mondta Casey. - Nem felelek meg ugyan az előírásoknak… de azért szívesen elmegyek.

- Jaj, bocsásson meg, drágám! Azt hittem… Küldök egy kocsit magáért. Quillan, itt marad vacsorára?

- Nem, nem tudok. Sürgős dolgom van.

- Kár. - Lady Joanna kivillantotta rossz fogait.

- Engedelmükkel most… Épp csak megkeresem Mr. Bartlettet, aztán már rohanok is. Viszlát szombaton. - Gornt a karját nyújtotta Caseynek, és továbbvezette.

Nézték, mint távolodnak. - A maga közönséges módján egész csinos kis nő, ugye? - mondta Lady Joanna. - Chuluck. Ez valami közép-európai név?

- Valószínűleg. De az is lehet, hogy valami közép-keleti, török vagy valami ilyesmi, tudja… esetleg balkáni… - Havergill hirtelen elhallgatott. - Ja, értem, mire gondol. Nem. Nem hiszem. Egyáltalán nem néz ki zsidónak.

- Sajnos, az ember manapság már igazan nem tudhatja. Ugye? Lehet, hogy átalakíttatta az orrát. Manapság már csodákra képes az orvostudomány, ugye?

- Nekem nem jutott eszembe ilyen szempontból megnézni. Hm… Gondolja?

Richard Kwang odaadta Casey kártyáját a feleségének, aki egy pillanat alatt elolvasta, s nyomban ugyanazt a következtetést vonta le belőle. - Paul, a névjegye szerint ő a cég főkönyvelője és ügyvezető igazgatója… Ez azért már valami, nem? A Par-Con hatalmas vállalat.

- Igen, kedves barátom, de amerikai. Amerikában nagyon furcsa dolgok is megesnek. Ezek biztos csak üres titulusok.

- Hogy arcot adjon általuk a szeretőjének? - kérdezte Lady Joanna.

____________________________________

12.

21 óra

____________________________________

A dákó meglökte a fehér golyót, amely ettől végiggurult a zöld asztalon, a túlsó zsebbe lökött egy vörös golyót, és szépen megállt egy másik vörös mögött. Adryon lelkesen tapsolt. - Ó, Linc, ez óriási volt! Pedig én biztos voltam benne, hogy csak felvág. Jaj, csinálja meg még egyszer!

Linc Bartlett elvigyorodott. - Fogadjunk egy dollárba, hogy a következő lökésemmel elteszem azt a vöröset ott, a fehér meg itt fog megállni. - Két kis krétavonással megjelölte a helyet.

- Áll!

Bartlett az asztal fölé hajolt, célzott, lökött. A vörös golyó, mintha zsinóron húzták volna, úgy gurult a lyukba, a fehér egy milliméterre állt meg a krétajeltől.

- Ajíjje! Nincs nálam pénz! A mindenségit, ráérek megadni?

- Egy úrilánynak, bármilyen gyönyörű is, illik azonnal kifizetni a kártyaadósságát.

- Tudom, apa is ezt szokta mondani. Holnap megfelel?

Bartlett élvezettel nézte, örült, hogy biliárdtudása ennyire imponál a lánynak. Adryonon térdig érő fekete szoknya és csinos selyemblúz volt. Hosszú, nagyon hosszú, tökéletes lábai voltak: - Nem! - Bartlett haragot színlelt, aztán együtt kacagtak a hatalmas helyiségben, a széles lámpa megvilágította a terjedelmes biliárdasztalt, de a terem többi része intim félhomályba burkolózott, csak a nyitott ajtón beszűrődő fény derítette fel.

- Hihetetlenül jól játszik - mondta Adryon.

- Ne árulja el senkinek, de a hadseregben ebből éltem.

- Európában?

- Nem. A csendes-óceáni térségben.

- Apám vadászrepülő volt. Hat gépet lőtt le, mire őt is leszedték. Aztán már nem szállhatott fel.

- Ezek szerint nagymenőnek számított.

- Maga is részt vett azokban a rémes partraszállásokban a japánok ellen?

- Nem… Én a műszakiaknál voltam. Mi csak akkor jöttünk, amikor már semmi vész nem fenyegetett.

- Vagy úgy.

- Bázisokat. repülőtereket építettünk Guadalcanalban meg szerte a csendes-óceáni szigeteken. Számomra könnyű volt a háború… nem úgy, mint a maga apja számára - mondta Bartlett, s miközben odasétált a dákó-állványhoz. Életében először sajnálta, hogy nem a tengerészgyalogságnál szolgált. Egészen elbátortalanította, amikor látta, milyen arcot vág a lány a „műszakiak" hallatán. - Meg kellene keresnünk a barátját, lehet, hogy már itt van.

- Á, ő nem érdekes! Nem igazi barátom, csak egy hete ismerkedtem meg vele egy barátnőm buliján. Martinnak hívják, újságíró, a China Guardiannál dolgozik. Nem a szeretőm.

- Minden angol hölgy ilyen nyíltan szokott tárgyalni róla, hogy ki a szeretője és ki nem?

- A tabletta az oka. Örökre felszabadított minket a férfiak szolgálata alól. Most már egyenlők vagyunk.

- Egyenlő?

- Én igen.

- Akkor magának szerencséje van.

- Igen, tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. - Adryon figyelmesen nézte Bartlettet. - Maga mennyi idős, Linc?

- Öreg. - Bartlett a helyére lökte a dákót. Ez volt az első eset életében, hogy nem akarta bevallani a korát. Az istenit, gondolta, furcsa mód nyugtalanul. Mi van velem?

Semmi. Probléma egy szál se.

- Én tizenkilenc vagyok - mondta Adryon.

- Mikor van a születésnapja?

- Október 27- én. Skorpió vagyok. És a magáé?

- Október elején.

- Na, ne! Őszintén!

- Eskem-beskem, fakereszt, ha nem hiszed, elmehetsz.

Adryon boldogan csapta össze a tenyerét. - De hiszen ez csodás!

Apáé meg tizenkettedikén. Ez csodálatos… jó ómen. - Miért?

- Majd meglátja. - Adryon kinyitotta a retiküljét, és egy gyűrött cigarettacsomagot meg egy kopott arany öngyújtót vett elő. Bartlett kivette a kezéből az öngyújtót, felkattintotta, de nem gyulladt meg. A második és a harmadik próbálkozásra sem.

- Ez egy vacak - mondta a lány. - Sose működött rendesen, de apától kaptam. Szeretem. Persze néhányszor már sikerült leejtenem.

Bartlett nézegetni kezdte az öngyújtót, egyszer- kétszer ráfújt a kanócra, babrálta. - Nem is volna szabad dohányoznia.

- Apa is mindig ezt mondja.

- Igaza van.

- Tudom. De egyelőre szeretek cigizni. Maga hány éves, Linc?

- Negyven.

- Ó! - Bartlett látta a lányon a megdöbbenést. - Akkor maga ugyanolyan idős, mint apa! Vagyis majdnem. Ő negyvenegy. Ó…

- Mindkettő remek évjárat - mondta Bartlett szárazon, és közben azt gondolta: akárhogy nézed is, Adryon, tényleg vagyok olyan idős, hogy az apád lehetnék.

Adryon megint a homlokát ráncolta. - Furcsa, mert egyáltalán nem látszik ugyanannyi idősnek - mondta, majd sietve hozzátette: - Két év múlva huszonegy leszek, szóval gyakorlatilag túl leszek a csúcson, de egyszerűen képtelen vagyok elképzelni, milyen lehet majd huszonötnek lenni, harmincról meg negyvenről nem is beszélve… Uramisten, azt hiszem, akkor már szeretném inkább alulról szagolni az ibolyát!

- Huszonegy év… hát asszonyom, az már igencsak tekintélyes kor - mondta Bartlett. Rég beszélgettem már ilyen fiatal lánnyal, gondolta. Jó lesz észnél lenni. Ez a lány olyan, mint a dinamit. Fölkattintotta az öngyújtót, és meggyújtotta. - Maga csak tudja…

- Köszönöm - mondta Adryon, és néhányszor megszívta a cigarettát. - Maga nem dohányzik?

- Nem, már nem. Valamikor dohányoztam, de Casey addig küldözgette nekem a fényképekkel illusztrált szórólapokat, amelyek a dohányzás és a rák összefüggéseiről szóltak, míg végül megértettem. Miután elhatároztam magam, nem okozott gondokat a leszokás. Az meg szentigaz, hogy utána sokkal jobban ment a golf, a tenisz meg a… - Elmosolyodott. - Mindenféle sport.

- Casey óriási lány. Tényleg ő az ügyvezető igazgató?

- Tényleg.

- Azt hiszem, nem lesz… vagyis hogy szerintem nagyon nehéz dolga lesz itt. Biztos, hogy a férfiak nagyon rossznéven veszik, hogy vele kell tárgyalniuk.

- Az Államokban ugyanez a helyzet, de ott már kezdik megszokni, a Par-Cont hat év alatt hoztuk össze. Casey a legjobb férfiakkal is fölveszi a versenyt. Nyerő típus.

- A szeretője?

Bartlett ivott egy korty sört. - Az angol lányok mind ilyen szókimondók?

- Nem. - Adryon nevetett. - Csak kíváncsi vagyok. Mindenki azt mondja, hogy… szóval mindenki szerint igen.

- Tényleg?

- Igen. Egész Hongkong csak magukról beszél. Mindkettejüknek óriási volt a belépője. Maga a repülőgépével meg a csempészett fegyverekkel, Casey meg az újságok szerint az utolsó európai, aki látta John Chent. Tetszett az interjúja.

- Á, azok a nyom… azok a firkászok egész délután ott ácsorogtak a küszöbömön. Megpróbáltam gyorsan lerázni őket.

- A Par-Con tényleg félmilliárd dollárt ér?

- Nem, csak körülbelül háromszázmilliót… de hamarosan elérjük a milliárdot. Nagyon rövid időn belül.

Bartlett látta, mint néz rá Adryon azokkal az őszinte, szürkészöld, oly érett s mégis oly fiatal szemekkel. - Nagyon érdekes ember maga, Mr. Linc Bartlett. Kellemes magával beszélgetni. Kedvelem magát, pedig eleinte nem tetszett. Tomboltam dühömben, mikor apa azt mondta, hogy nekem kell gardíroznom magát, meg bemutatni mindenkinek. Ugye, nem csináltam valami jól?

- Óriási volt.

- Jaj, ne vicceljen. - Adryon is elmosolyodott. - Teljesen kisajátítottam.

- Azért teljesen nem. Megismerkedtem Christian Toxe-szal, a főszerkesztővel, Richard Kwanggal, meg azzal a két amerikaival a konzulátusról, hogy is hívják azt a… Lannan?

- Langan, Edward Langan. Jóképű pasas. A másiknak a nevét nem értettem… Tulajdonképpen nem is ismerem őket, csak a lóversenyen szoktunk találkozni. Christian rendes pasi, a felesége meg szuper. Kínai nő, azért nincs itt ma este.

Bartlett felvonta a szemöldökét. - Mert kínai?

- Ja, mi meghívtuk, de nem akart eljönni. Ez arc kérdése. Meg akarta őrizni a férje arcát. Az előkelőségek nem helyeslik a vegyes házasságokat.

- A bennszülöttekkel való házasságot?

- Így valahogy. – Adryon vállat vont. - Majd maga is tapasztalja.

Azt hiszem, most jobb lesz, ha bemutatom még néhány vendégnek, különben kihúzom a gyufát.

- Mi a véleménye Havergillről, a bankárról?

- Apa szerint egy hülye.

- Hát innen nézve akkor is egy huszonkét karátos hülye!

- Ez jó - nevetett együtt Bartlettel a lány.

- Linc!

A hang irányába néztek. Az ajtóban két sziluett rajzolódott ki az ellenfényben. Bartlett nyomban megismerte Caseyt, a férfit azonban nem. Onnan, ahol álltak, nem lehetett látni az arcát.

- Mi újság, Casey?

Könnyedén karon fogta Adryont, s a sziluettek felé terelte. - Épp a biliárd rejtelmeire oktatom Adryont.

Adryon elnevette magát. - Ez az idény legnagyobb túlzása. Szuperül csinálja, ugye, Casey?

- Igen. Linc, Quillan Gornt szeretne üdvözölni, mielőtt elmegy. Adryon megtorpant, minden vér lefutott az arcából. Bartlett is megállt, meglepetten nézett a lányra. - Mi baj?

- Jó estét, Mr. Bartlett - mondta feléjük lépve, s a lámpa fénykörébe kerülve Gornt. - Jó estét, Adryon.

- Maga mit keres itt? - kérdezte vékony hangon a lány.

- Csak néhány percre jöttem - felelte Gornt.

- Apával találkozott már?

- Igen.

- Akkor tűnjön el. Azonnal tűnjön el ebből a házból - mondta Adryon még mindig azon a vékony hangon.

Bartlett döbbenten meredt rá. - Mi az ördög ez az egész?

Gornt válaszolt. – Hosszú história - mondta higgadtan. - Várhat holnapig… vagy a jövő hétig. Csak szerettem volna megerősíteni a keddi ebédmeghívást. És ha hét végén szabadok, talán volna kedvük egy napot a hajómon tölteni. Mondjuk vasárnap, ha jó az idő.

- Köszönöm, azt hiszem, megfelel, de engedje meg, hogy csak holnap adjunk végleges választ - mondta Bartlett, még mindig nem tudva mire vélni Adryon viselkedését.

- Adryon - mondta Gornt barátságosan - Annagrey jövő héten indul, és megkért, kérjelek meg, hogy hívd föl. - Adryon nem válaszolt, csak nézett rá, Gornt pedig a másik kettő felé fordulva hozzátette: Annagrey a lányom. Jó barátnője Adryonnak… életük java részében egy iskolába járnak. A lányom most Kaliforniába megy egyetemre.

- Ó… ha esetleg tehetünk valamit az érdekében… - mondta Casey.

- Nagyon kedves öntől - mondta Gornt. - Kedden majd megismerik. Talán majd akkor megbeszéljük. Azt javasolnám, hogy…

A biliárdterem túlsó végében felpattant az ajtó, Dunross lépett be. Gornt elmosolyodott, és újra eddigi társaságához fordult. - Viszontlátásra, Mr. Bartlett… Ciranoush. Viszlát kedden. Viszontlátásra, Adryon. - Könnyedén meghajolt feléjük, végigment a termen, és megállt. - Viszontlátásra, Ian - mondta udvariasan. - Köszönöm a szíveslátást.

- Jó éjt - felelte Dunross hasonlóan udvariasan, s ajkán enyhe mosollyal félreállt.

Megvárta míg Gornt kimegy, aztán a többiek felé fordult. - Mindjárt tálaljak a vacsorát - mondta nyugodt hangon. És barátságosan. - Bizonyára szörnyen éhesek. Én már az vagyok.

- Ez meg… mit akart? - kérdezte Adryon remegő hangon.

Dunross mosolyogva odalépett hozzá. - Semmit. Semmi fontosat, kicsim. Öregkorára kezd benőni a feje lágya.

- Biztos?

- Biztos. - Dunross fél karral gyengéden magához szorította a lányát. - Ne fájjon az a csinos fejecskéd.

- Elment?

- El.

Bartlett már nyitotta a száját, de észrevette, hogyan néz rá Adryon feje fölött Dunross, s mégsem szólalt meg.

- Elment, és minden a legnagyobb rendben van - ölelte meg Dunross még egyszer a lányát, és Bartlett látta, hogy Adryon kezdi összeszedni magát. - Nincs miért aggódni.

- Linc épp biliárd trükköket mutatott, és akkor… Olyan hirtelen történt, úgy jelent meg, mint egy kísértet.

- Bennem is megállt az ütő, amikor megláttam. Olyan volt, mint Mefisztó - nevetett Dunross, majd Bartlettnek és Caseynek címezve hozzáfűzte: - Quillan imádja a drámai jeleneteket. - Bartlett szemébe nézett. – Vacsora után azért még elcseveghetünk erről.

- Szívesen - felelte Bartlett. Látta, hogy Dunross szemében nem tükröződik a mosolya.

Megszólalt a vacsorára hívó gong. - Na, hál istennek! - mondta Dunross. - Utánam mindenki, végre ehetünk! Casey, maga az én asztalomnál ül! - Szeretetteljesen átkarolta és kivezette a világosra Adryont.

Casey és Bartlett követte.

Gornt beült a közvetlenül a Nagy Ház előtt parkoló fekete Rolls Ezüst Fantom vezetőülésére. Szép este volt, bár a páratartalom megint megemelkedett. Nagyon elégedett volt önmagával. Most pedig jön a vacsora és Jason Plumm, gondolta. Ha az a nyomorult mellém áll, Ian Dunrossnak vége, enyém lesz ez a ház, enyém a Struan cég meg az egész hóbelevanc!

Jobban nem is csinálhattam volna. Először, szinte azonnal, Casey és Ian: mindent kitálaltam nekik. Aztán Havergillnek és Richard Kwangnak. Aztán jött Bartlett a biliárdteremben, és aztán megint maga Ian.

Tökéletes!

Meglátogattam Iant, Bartlettet, Caseyt, Havergillt, Richard Kwangot, és Plummot. Hiszen ha tudnák…!

Minden klappol. Kivéve Adryont. Kár érte, kár, hogy a gyerekek öröklik az apák bűneit. De hát ez az élet. Zsosz. Kár, hogy az a lány nem akar világot látni, nem akarja itthagyni Hongkongot, mint Annagrey - legalább arra az időre, amíg Ian Dunross meg én nem rendezzük egyszer és mindenkorra a dolgainkat. Jobb lenne, ha nem volna tanúja, mint zúzom szét az apját… És jobb volna Penelope számára is. Ha itt lesznek: zsosz, ha nem: az is. Viszont szeretném, ha Ian jelen volna, amikor a lóversenypályán birtokba veszem a páholyát, és átveszem a helyét a különféle bizottságokban, tanácsokban meg a törvényhozásban. Nemsokára mind az enyém lesz. Egész Ázsia engem fog irigyelni.

Felnevetett. Legfőbb ideje. Aztán minden kísértet nyugovóra térhet, hogy az isten verjen meg minden kísértetet!

Bekapcsolta a gyújtást, elindította a motort, élvezte a valódi bőr és a nemes faanyag luxusát, a jellegzetes, testes illatot. Sebességbe tette a kocsit, elindult lefelé a behajtón, elhaladt a parkoló mellett, ahol az összes többi kocsi állt, kigördült a Struan- klán címerévei díszített óriási kovácsoltvas kapun. Itt megállt egy pillanatra, hogy elengedjen néhány közeledő autót, s közben a visszapillantó tükörben meglátta a Nemes Házat. Magas volt, tekintélyes, ablakai világosak, hívogatók.

Nemsokára enyém leszel, gondolta. Olyan estélyeket rendezek benned, amilyeneket még nem látott Ázsia. Talán nem ártana hozzá egy háziasszony.

Mondjuk ez az amerikai lány.

Döcögősen elnevette magát. - Ciranoush… milyen bájos név mondta hangosan ugyanazon az érzelemtől fűtött, fátyolos hangon, mint amit korábban használt. Gyerekjáték, gondolta magabiztosan. Elég egy kis régimódi udvariasság, egy-két pohár jó bor, valami könnyű, de kitűnő vacsora, egy kis türelem… hozzá még némi roppant előkelő angolság, férfias bölcselkedés, néhány szóvirág, és a leányzó máris a karjaimba omlik - amikor és ahol csak akarom. Akkor pedig, ha jól választom meg a pillanatot, jöhet néhány mocskos szavacska, némi precízen alkalmazott durvaság, és úgy törnek föl belőle elfojtott érzelmei, ahogy még egyetlen férfinak sem sikerült felszínre hoznia.

Mert ha jól látom, rettentő szüksége van már egy gyakorlott szeretőre. Ezek szerint Bartlett vagy nem megfelelő ebből a szempontból, vagy igaz, amit a bizalmas jelentés állít, és tényleg nem szeretői egymásnak. Érdekes.

De vajon tényleg kell neki ez a lány? Mint játékszer - talán. Mint eszköz - természetesen. Mint háziasszony? Nem, ahhoz túl rámenős.

Kiürült az út, Gornt kikanyarodott, lement az elágazásig, ott balra fordult, s hamarosan már a Peak Roadon gurult lefelé a Magazine Gap irányába, ahol Plumm tetőlakása volt. Úgy tervezte, vacsora után elmegy egy találkozóra, onnan pedig Wanchaiba, az egyik fenntartott lakására, Mona Leung ölelő karjaiba. Felgyorsult az érverése, ahogy a lány heves temperamentumára, annak iránta és az összes kuaj lo iránt érzett alig palástolt gyűlöletére gondolt, amely örök ellentétben állt a luxushoz való vonzódásával, a lakással, amit csak használatra kapott, és azzal a szerény pénzösszeggel, amit Gornt havonta juttatott neki.

- Sose adj nekik elég pénzt - mondta Gorntnak az apja, William már a kezdet kezdetén. - Vehetsz nekik ruhákat, ékszereket, viheted őket nyaralni, azzal nincs gond. De sose adj nekik túl sok pénzt. Ezzel pórázon tarthatod őket. És sose hidd, hogy önmagadért szeretnek. Na, nem. Csak a pénzedet szeretik, kizárólag a pénzedet, semmi mást. És ez mindig így lesz. A lelkük mélyén megvetnek, mindig is lenéznek. Ha belegondolsz, nincs is ebben semmi rendkívüli: elvégre mi nem vagyunk kínaiak, és nem is leszünk soha.

- És ez alól nincs kivétel?

- Nem hiszem, hogy volna, kuaj lo számára nincs, fiam. Nem hiszem. Velem se fordult elő, pedig ismertem egypárat. A nő persze neked adja a testét, a gyerekeit, még az életét is, de mindig le fog nézni. Muszáj neki. Ő kínai, mi meg kuaj lo vagyunk.

Ajíjje, gondolta Gornt. Mindez sokszorosan bebizonyosodott már azóta. És sok lelki gyötrelemtől kímélt meg. Meg kéne látogatni az öreget, gondolta. Idén gyönyörű karácsonyi ajándékot viszek neki: a Struan céget.

Óvatosan hajtott lefelé a hegyoldalhoz simuló, kanyargós út bal oldalán, kellemes este volt, az útburkolat száraz, a forgalom csekély. Normális körülmények között sofőr vezette volna a kocsit, de Gornt nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, hogy találkozik Plummal.

Nem, ehhez nem kell tanú, gondolta. És ahhoz sem, amikor majd Négyujjú Vú-val találkozom. Mi az ördögöt akarhat az a kalóz? Semmi jót. Biztos veszélyes lesz. Viszont a koreai háború idején nagy szolgálatot tett nekem, és talán most jött el az ideje, hogy valami viszontszolgálatot kérjen. Az adósságot előbb-utóbb számon kérik. Nincs is ezzel semmi baj, ez a kínai törvény. Ha az ember ajándékot kap, egy kicsit értékesebb ajándékkal viszonozza. Ha az embernek valamilyen szolgálatot tesznek…

1950-ben, amikor a kínai kommunista csapatok véres csatákban és hatalmas veszteségek árán törtek utat maguknak a Jalutól délre, rettenetesen nagy szükségük volt mindennemű stratégiai anyagra, s boldogan és busásan megfizettek mindenkit, aki a számukra szükséges áruval át tudott csúszni a blokádon. A Mao hódításai miatt bekövetkezett előző évi óriási sanghaji veszteségei következtében kutyaszorítóba került a Rothwell-Gornt cég is. Ezért aztán 1950 decemberében Gornt és az apja hatalmas kölcsönöket vett fel, és a kötelező exportengedély beszerzése nélkül titokban egy hajórakománynyi penicillint, morfiumot, szulfamidot és egyéb gyógyszereket vásárolt a Fülöp- szigeteken. A rakományt bizalmas embereik segítségével egy bérelt tengerjáró dzsunkára rakták, és Vampoára, a Gyöngy-folyó egyik kopár szigetére küldték, Kanton közelébe. A megegyezés úgy szólt, hogy a vevők szállításkor aranyban fizetnek. A hajót azonban a Gyöngy-folyó torkolatvidékének egyik titkos hajózási útvonalán Csang Kaj-sek-párti nacionalista folyami kalózok elfogták, és váltságdíjat követeltek. Gorntéknak nem volt pénzük a kiváltására, ráadásul tudták, hogy ha a nacionalisták rájönnek, hogy a Rothwell-Gornt az ő gyűlölt kommunista ellenségüknek szállít, örökre befellegzett a jövőjüknek Ázsiában.

Gornt a compradoréja útján megállapodott egy aberdeeni találkozóban NégyujjúVúval, aki a szóbeszéd szerint a Gyöngy-folyó torkolatvidékének egyik legnagyobb csempésze volt.

- Hol a hajó most? - kérdezte Négyujjú Vu rossz angolsággal. Gornt nem beszélte a haklót, Vu dialektusát, így aztán amennyire tudta, a pidgin English szókészletével magyarázta el, hol találja.

- Talán. Talán nem - mosolygott Négyujjú Vu. - Én telefonál három nap. Jelszó: ni cso va. Három nap, hallod-e?

A harmadik napon telefonált. - Rossz, jó, nem tud. Találkozik kettő nap, Aberdeen. Majom órája eleje. - Ez este tíz órát jelentett. A kínaiak tizenkét kétórás időszakra osztják a napot, mindegyiknek külön neve van. A sorrend mindig ugyanaz: hajnali négykor a Kakas órájával kezdődik, majd jön a Kutya, aztán sorra a többi: Vaddisznó, Patkány, Ökör, Tigris, Nyúl, Sárkány, Kígyó, Majom, Ló, Bárány.

Két nappal később Aberdeenben a Majom órájában, Vu dzsunkájának fedélzetén Gornt az utolsó fillérig, aranyban megkapta a rakomány teljes árát, plusz még negyven százalékot. A profit elképesztő volt: ötszáz százalék!

Négyujjú Vu vigyorgott.. - Csinál jobb üzlet, mint kuaj lo, sebaj.

Huszonnyolcezer tael. - A tael valamivel több, mint egy uncia. - Legközelebb én hajóz. Igen?

- Igen.

- Te vásárol, én hajóz, én elad, negyven százalék enyém, eladás ár.

- Igen. - A hálás Gornt szívesen adott volna ennél jóval magasabb százalékot is, de Vu nem fogadta el.

- Csak negyven százalék eladás ár. - Gornt ráállt, de tudta, hogy ezzel a csempész lekötelezettje lett.

Az arany öt-taeles csempészrudakba volt öntve, unciája hivatalos árfolyamon harmincöt amerikai dollárt ért. A feketepiacon azonban, Indonéziába, Indiába csempészve, vagy vissza Kínába a két- háromszorosát… néha még többet is. Vu segítségével a Rothwell-Gornt ezen az egyetlen szállítmányon másfél millió dollárt keresett, s kezdett talpra állni.

Ezután még három szállítmány következett, mindkét fél számára óriási haszonnal. Aztán véget ért a háború, és ezzel a kapcsolatuk is.

Egy árva szót se hallottam tőle azóta, gondolta Gornt. Egészen eddig a ma délutáni telefonhívásig.

- Ó, öreg barát, lehet lát? Ma este? - kérdezte Négyujjú Vu. - Lehet? Bármikor. Én vár. Hely ugyanaz, mint régi napok. Igen?

Most kell hát viszonozni a szolgálatot. Rendben van.

Gornt bekapcsolta a rádiót. Chopin. Gépiesen vezetett a kanyargós úton, gondolatai már az előtte álló találkozáson jártak. A motor hangját alig lehetett hallani. Lelassított egy közeledő teherautó miatt, aztán kilendült és rákapcsolt, hogy a rövid egyenes szakaszon megelőzzön egy lomha taxit. Alaposan felgyorsult, aztán idejében fékezett egy nem belátható kanyar előtt, de ekkor mintha elpattant volna valami a motor belsejében, talpa a kocsi padlójának ütközött, a gyomra összeszorult, és túl gyorsan érkezett a hajtűkanyarba.

Pánikba esve taposott újra meg újra a fékre, de az nem fogott.

Kétségbeesetten tekergette a kormánykereket. Épp csak hogy be tudta venni a kanyart, ide-oda imbolyogva, a menetiránnyal ellentétes oldalon jött ki belőle. Szerencsére nem jött szembe semmi, de túlkorrigált, a hegyoldal felé rándult, a gyomra felkavarodott, megint túlkorrigált, most már nagyon gyorsan ment, és máris ott volt előtte a következő kanyar. Innentől még meredekebbé, még kanyargósabbá és keskenyebbé vált az út. Megint csak nagy üggyel-bajjal vette be a kanyart, de miután túljutott rajta, volt egy másodpercnyi ideje, hogy megrántsa a kéziféket, amitől kissé lelassult, de máris jött a következő kanyar, megint az ellenirányú sávban vágódott ki belőle, szembejövő kocsik reflektorai vakították el.

A taxi vezetője holtra váltan, dudáját bőgetve húzódott előle a padkára, kis híján fölborult, de ezt néhány milliméternyivel sikerült elkerülnie, sikerült visszatérnie a saját sávjába, aztán csak száguldott tovább lefelé. Egy kurta egyenes szakaszon sikerült visszakapcsolnia, bőgő motorral érkezett a következő kanyarba. Ha nincs beszíjazva, a hirtelen lassulás kiröpíti a szélvédőn. A keze szinte ráforrt a volánra.

Megint sikerült befordulnia, de kisodródott, hajszál híja volt csak, hogy nem ütközött egy szembe jövő kocsival, aztán megint visszacsúszott a sávjába, tekergette a kormányt, túlkorrigált, s bár lelassult kissé, az előtte álló lejtős, kanyargós úton nem volt vízszintes szakasz. A következő hajtűkanyarba is nagyon gyorsan érkezett, s kifelé jövet egy súlyosan megpakolt, tehetetlen teherautóval találta szemközt magát.

Pánikba esve balra rántotta a kormányt, és egy oldalvágással megúszta a teherautót. Megpróbálta rükvercbe rángatni a sebességváltót, de nem ment, a fogaskerekek csikorogva tiltakoztak. Döbbenten látta, hogy utolért egy lassan haladó járműoszlopot, a másik irányból is jönnek, és az út eltűnik az előtte lévő kanyarban. Úgy látta, nem tehet mást, balra tekerte hát a kormányt, neki a hegyoldalnak, hogy az majd talán lelassítja és megállítja.

Sivítva tiltakozott a fém, a bal hátsó ablak betört, a kocsi visszapattant. Egy szembe jövő kocsi fültépő dudálással próbált kitérni előle. Gornt becsukta a szemét, frontális ütközésre számítva kitámaszkodott, de az ütközés valamiért nem következett be, valahogy túljutott a szembe jövő kocsin, maradék erejével megint balra rántotta a kormányt, és nekiment a hegyoldalnak. A kocsi oldalával vágódott neki. A bal első sárhányó elrepült. A kocsi orra bokrokban, földben szántott, aztán nekiütközött egy kiugró sziklának, megfarolt, Gornt oldalra vágódott, de ahogy a kocsi visszapattant, a bal első kerék belefutott az út menti árokba, az megakasztotta, közvetlenül az előtt, hogy belerohant volna az előtte lévő bénult kis Minibe.

Gornt erőtlenül egyenesbe tornászta magát. A kocsi még mindig félig függőlegesen állt. Gorntról patakokban ömlött a veríték, a szíve hevesen kalapált. Alig volt képes lélegezni és gondolkodni. Mindkét irányban leállt és összetorlódott a forgalom. Fentről és lentről egyaránt ideges dudálások hallatszottak, aztán Gornt sietős léptek kopogását hallotta.

- Nem esett baja, öregfiú? - kérdezte egy idegen.

- Nem, azt hiszem, nem. Elment… elromlott a fékem. - Gornt letörölte homlokáról a verítéket, és megpróbált gondolkodni. Megtapogatta a mellét, megmozgatta a lábát: nem érzett fájdalmat. - A fék nem fogott… éppen kanyarodtam… aztán hirtelen minden…

- A fék? Pedig ez nem jellemző a Rollsra. Azt hittem, valami crossversenyre készül! Óriási mázlija van. Már hússzor is azt hittem, hogy na, most kész. A maga helyében azért leállítanám a motort.

- Tessék? - Gorntnak csak most jutott el a tudatáig, hogy a motor még duruzsol és a rádió is szól. Levette a gyújtást és kihúzta a slusszkulcsot.

- Csinos kocsi lehetett - mondta az ismeretlen - de most csak egy halom ócskavas. Mindig kedveltem ezt a típust. Hatvankettes, ugye?

- Igen. Igen, az.

- Akarja, hogy hívjam a rendőrséget?

Gornt erőlködve próbált gondolkozni, a vér lüktetése még mindig harsányan dörömbölt a fülében. Erőtlen kézzel kikapcsolta a biztonsági övét. - Ne. Közvetlenül a hegy mögött van egy őrszoba. Elvinne odáig?

- Boldogan, öregfiú. - Az ismeretlen alacsony, köpcös férfi volt.

Végignézett a mindkét irányban feltorlódott autókon, taxikon, teherautókon, kínai sofőrjeiken és kínai utasaikon, akik szájtátva bámultak rájuk. - Rémes egy banda - dünnyögte rosszkedvűen. - Az ember ott dögölhet meg tőlük az utcán, és még szerencséje van, ha átlépik. - Kinyitotta az ajtót, és kisegítette Gorntot.

- Köszönöm. - Gornt érezte, hogy remeg a térde. Egy pillanatra kénytelen volt a kocsijára támaszkodni.

- Biztos, hogy minden rendben?

- Igen… persze. Csak nagyon megijedtem. - Gornt az autójára nézett, próbálta felbecsülni a kárt. A kocsi orra aljnövényzetbe és földbe fúródott, a jobb oldalán hatalmas karcolás éktelenkedett. Borzalmas.

- Az, de legalább nem gyűrődött harmonikává! Magának óriási mázlija van, öregfiú, hogy egy jó kocsiban ült. - Az ismeretlen meglengette, majd becsukta az ajtót. Tompa kattanás hallatszott. - Remek iparosmunka. Szerintem itthagyhatja, nem valószínű, hogy ellopnák. - Nevetve vezette a saját kocsija felé Gorntot, amely közvetlenül mögöttük állt villogó helyzetjelzőkkel. - Ugorjon be, egy perc alatt ott vagyunk.

Ez volt az a pillanat, amikor Gorntnak eszébe jutott a Dunross ajkán látott gúnyos mosoly, amit akkor a színlelt bátorság jelének vélt. Kitisztult az agya. Lehetett ideje Dunrossnak, hogy megbabrálja…? Az ő szakértelmével… Biztos, hogy nem ő…?

- A piszkos disznó - morogta döbbenten.

- Ne izguljon, öregfiú- mondta az ismeretlen, miközben óvatosan kikerülte a roncsot. - A rendőrség majd elintézi.

Gornt arca elkomorodott. - El. Ők majd elintézik.

____________________________________

13.

22 óra 25 perc

____________________________________

- Remek ez a vacsora, Ian, még a tavalyinál is jobb - szólt át áradozva Sir Dunstan Barre az asztal túloldaláról.

- Köszönöm. - Dunross udvariasan fölemelte öblös poharát, és ivott egy korty konyakot.

Barre felhajtotta portóiját, és újratöltött. Az arca pirosabb volt a szokásosnál. - Szokás szerint megint túl sokat ettem, a mindenségit! Eh, Phillip? Phillip!