Eső? Rögtön a csillagokat és az égboltot kezdte fürkészni, hosszú évek tapasztalatát híva segítségül. Eső csak viharral jön. A vihar tájfun is lehet. A nyári esők időszaka lezárult már, de eső azért jöhet később is, váratlanul, hatalmas erővel, tájfun pedig, ha az isteneknek úgy tetszik, májustól novemberig bármikor.

Egy eső nem ártana, gondolta. Tájfun annál inkább. Megborzongott. Már majdnem a kilencedik hónapot írjuk.

A kilencedik hónaphoz rossz emlékei kötődtek. Élete folyamán tizenkilenc tájfunt ért meg ebben a hónapban, ebből hetet azóta, hogy az apja 1937-ben meghalt, és ő lett a Tengerjáró Vu Ház feje és flották kapitánya.

E hétből az első még abban az éven megjött. 115 csomós sebességgel (213 km/óra) törtek rájuk az észak- északnyugati szelek, a Gyöngy-folyam torkolatvidékén egy száz dzsunkából álló teljes flottát elsüllyesztettek. Több mint ezren fúltak vízbe, köztük a legidősebb fia egész családjával együtt. 49-ben, amikor az egész Gyöngy-folyami flottájának parancsot adott, hogy meneküljenek el a kommunista szárazföldről, s helyezzék át bázisukat a hongkongi vizekre, a nyílt tengeren kapta el a tájfun, s kilencven dzsunkával és háromszáz szampannal együtt az ő hajóját is elsüllyesztette. Őt és családtagjait kimentették, de 817 embere odaveszett. Akkor keletről jöttek a szelek. Tizenkét évvel ezelőtt aztán megint észak-északnyugatról, és hetven dzsunkát követeltek. Tíz esztendővel ezelőtt a Susan névre keresztelt, kelet-délkelet felől nyolcvancsomós (Kb. 150 km/óra) széllökésekkel támadó tájfun a tajvani flottáját tizedelte meg, és ötszáz embert pusztított el, ugyanakkor messze lent délen, Szingapúr partjainál kétszáz embert ölt a vízbe, köztük egy másik fiát családostul. 57-ben Gloria jött, százcsomós (185 km/óra) szeleivel - megint rengetegen vesztek a vízbe. Tavaly Wanda vonult át fölöttük, romokba döntve Aberdeent és az Új Területek úszó haklo falvainak túlnyomó többségét. Wanda észak északnyugat felől érkezett, aztán visszafordult, majd délnek kanyarodott.

Vu valamennyi tájfunra jól emlékezett, és emlékezett a napra is, amikor jöttek. Szeptember másodikán, nyolcadikán, megint másodikán, tizennyolcadikán, huszonkettedikén, tizedikén, Wanda pedig elsején. Igen, gondolta, és ez összesen hatvanhárom, amely osztható a bűvös hármas számmal, ez huszonegyet ad, amelynek két számjegye összeadva megint csak hármat. Ez azt jelentené, hogy idén szeptemberben harmadikán jön tájfun? Emberemlékezet szerint ez még sohasem fordult elő. Talán majd idén? A hatvanhárom kilencet ad. Lehet, hogy kilencedikén érkezik?

Megint belekóstolt a szélbe. Ezúttal még több nedvesség volt benne. Eső lesz. Valamelyest felélénkült a szél, most észak-északkelet felől fújt.

Harákolt, kiköpött. Zsosz! Lehet harmadika, kilencedike, vagy másodika, sebaj. Csak egyetlen dolog biztos: hogy valamelyik égtáj felől jönni fog tájfun, és a kilencedik hónapban érkezik - vagy még ebben a hónapban, ami ugyanolyan rossz.

A szampan után nézett és látta, hogy a fia ott ül a középső ülésen a barbár mellett. Eltűnődött: vajon mennyire bízhat meg benne? Vág az esze a kölyöknek, az biztos, gondolta büszkén, és remekül ismeri a barbárokat. De vajon mennyire ragadtak rá a rossz szokásaik? Hamarosan kiderül. Ha egyszer tagja lesz a láncnak. Úgyis engedelmeskedni fog. Vagy meghal. A Vu Ház a múltban ópiummal kereskedett, és mindig a Nemes Házzal közösen, vagy a Nemes Háznak szállított. Néha külön is. Az ópium valaha tiszteletre méltó volt.

Vannak, akik számára még ma is az. Számomra, Csempész Mo számára, Fehér Por Li számára… Tényleg: lépjünk velük testvéri szövetségre, vagy se?

De hát fehér port…? Olyan más volna a fehér por? Nem csak egyszerűen egy valamivel erősebb ópium? Mint ahogy a pálinka erősebb a sörnél…?

A kereskedelmi oldalát nézve mi a különbség a fehér por és mondjuk a só között? Semmi. Csak éppen az idegen ördögök hülye törvénye szerint az egyik csempészáru, a másik meg nem. Ajíjje! Húsz évvel ezelőtt még, amíg el nem veszítették a Keleti Tenger-i démonokkal vívott háborújukat, a barbárok kormánya monopolizálta az itteni kereskedelmet.

Vagy nem az ópiumra épült Hongkong Kínával folytatott kereskedelme, nem a barbár Indiában termett ópium tette sínre és tartotta egyenesben?

Most azonban, hogy a barbárok tönkretették saját termőföldjeiket, megpróbálnak úgy tenni, mintha ópiumkereskedelem sose létezett volna, sőt: olyan rettenetes és halálos bűn, hogy húszévi börtönt érdemel!

Ajíjje, hogyan érthetné meg egy civilizált ember egy barbárt?

Utálkozva lement. Ííí, de nehéz nap ez a mai, gondolta kimerülten. Először eltűnik John Chen. Aztán a repülőtéren elkapják azt a két megcicerézett kantoni kutyaeledelt, a fegyverszállítmányomat meg elcsaklizzák azok a megcicerézett rendőrök. Délután meg küldönc jön a tajpan levelével: "Üdvözöllek Tisztelt Öreg Barátom. Kérlek, vedd fontolóra javaslatomat: építsd be Hetedik Fiút az ellenséghez - ez neki és nekünk is jó lesz. Estére hívd magadhoz Fekete Szakállt. Utána hívj fel." A levelet egy "öreg barát" írta alá, de az aláírás mellett ott volt a tajpan bélyegzője is.

Az "öreg barát" egy kínai számára olyan személyt vagy céget jelent, aki, illetve amely különlegesen nagy szolgálatot tett neki a múltban, olyan üzletfelet, aki hosszú éveken át bizonyította megbízhatóságát. A hosszú évek gyakorta több nemzedéket jelentenek.

Igen, gondolta Vu, a tajpan öreg barát. Annak idején ő javasolta, hogy adjak más nevet Hetedik Fiúnak és állítsak ki neki születési bizonyítványt, ő javasolta, hogy küldjem Aranyországba, ő egyengette az ottani útját, ő segített bejutni neki az egyetemre. Ő tartotta szemmel Hetedik Fiút anélkül, hogy az tudott volna róla… És ezzel a ravasz fogással megoldotta a fogós kérdést, hogy miként taníttathatom úgy az egyik fiamat Amerikában, hogy annak a nevén ne hagyjon foltot semmiféle ópiumügy.

Milyen bolondok a barbárok! A tajpan viszont nem az. Ő tényleg öreg barát - akárcsak a Nemes Ház.

Vu még jól emlékezett rá, mennyit keresett eddig őmaga és nemzedékek óta egész családja a Nemes Ház segítségével lebonyolított titkos üzleteken, hogyan kereskedtek háborúban, békében olyan helyeken, ahová a barbárok hajói nem jutottak el, vittek csempészárut, aranyat, benzint, ópiumot, gumit, gépeket, gyógyszereket - mindent, amire nagy kereslet volt. Még embereket is: segítettek nekik megszökni a szárazföldről vagy a szárazföldre, persze tekintélyes díjat téve zsebre az átkelésért. És mindezt legtöbbször a Nemes Ház közreműködésével, a mostani tajpannal, előtte meg Öreg Karvalyorral, a nagybátyjával, az előtt az apjával, Veszett Ebbel, őelőtte meg a Karvalyorr apjával - és a Vu Ház mindvégig virágzott.

Négyujjú Vu jelenleg a Nemes Ház hat százalékát birtokolta: éveken át vásárolta föl a részvényeket, strómanok strómanjai mögé rejtőzve. Ma már övé volt az aranyátjátszási üzlet legnagyobb része, komoly pénze feküdt a Nemes Ház hongkongi, macaui, szingapúri és indonéziai beruházásaiban, valamint hajózási és bankügyleteiben.

Ezek a bankok, gondolta komoran. Ha csak egy rézpénzt veszítek is, átvágom az unokaöcsém torkát, de előbb még megetetem vele a titkos zacskóját.

Ekkor már lent volt a fedélzet alatt. Belépett a toldozott- foldozott, rendetlen kajütbe, ahol a feleségével aludni szokott. Az asszony félálomban hevert a szalmával tömött nagy fekhelyen, Vu jöttére az oldalára fordult. - Végeztél már? Jössz lefeküdni?

- Nem. Te csak aludj - felelte gyengéden Vu. - Még dolgom van. Az asszony készségesen engedelmeskedett. Tajtaj volt, Vu főfelesége, negyvenhét esztendeje házasodtak össze.

Vu átöltözött. Tiszta fehér inget vett föl, tiszta zoknit és cipőt, élesre vasalt szürke nadrágot. Halkan becsukta maga mögött a kajüt ajtaját, és fürge léptekkel fölment a fedélzetre. Nagyon kényelmetlenül érezte magát így felöltözve, mintha meg lett volna kötözve. - Hajnalra itt leszek, Negyedik Unoka - mondta.

- Igen, nagyapa.

- El ne aludj.

- Nem alszom el, nagyapa..

Vu kedveskedve beleborzolt a fiú hajába, s elindult a pallón át.

A harmadik dzsunkán megállt. - Jóidő Pún! - kiáltott.

- Igen… Tessék - felelte egy álmos hang. Az öregember egy zsákon szundikált, összegömbölyödve.

- Hívd össze a kapitányokat. Két óra múlva visszajövök.

Pún nyomban teljesen éber lett. - Kihajózunk? - kérdezte.

- Nem. Két óra múlva itt vagyok. Hívd össze a kapitányokat! Négyujjú Vu folytatta útját. Kompszampanjának evezőse mély meghajlással köszöntötte. Vu szemét összehúzva nézett a part felé. A fia ott állt a szerencse-rendszámos fekete Rolls mellett - a táblán egyetlen számjegy volt csupán, a nyolcas: 150 ezer hongkongi dollárért vásárolta a kormányzat árverésén - a fia mellett pedig alázatos testtartással ott várakozott Kétbárdos Tok, az egyenruhás sofőr és testőr. Mint mindig, most is jóleső érzés töltötte el a pompás gépezet láttán, és ez az érzés elfojtotta egyre növekvő aggodalmát. Természetesen nem ő volt az egyetlen az úszó falvak lakói közt, aki Rolls Royce-on járt. A szokás azonban úgy diktálta, hogy mindig az övé legyen a legnagyobb és legújabb. A 8-as, a baat, pedig a legszerencsésebb szám, mivel rímel a "növekvő jólét" jelentésű faat szóra.

Érezte, hogy egy vonásnyit változik a szél iránya. Fokozódott a nyugtalansága. Ííí, ez is elég rossz nap, de a holnapi még rosszabb lesz.

Vajon Aranyországba szökött John Chen, az a kutyának való cobák, vagy tényleg elrabolták? A nélkül a darab szar nélkül még mindig a tajpan pincsikutyája vagyok. Unok már pincsikutya lenni. A John Chen megtalálására kitűzött százezer hongkongi jó befektetés. Tízszer ennyit is megadnék John Chenért meg azért a megcicerézett félpénzéért. Hála érte az összes isteneknek, hogy beépítettem néhány kémet Nemes Házi Chen háza népe közé.

A part felé mutatott. - Igyekezz, öregember - parancsolt komor arccal a csónakosra. - Sok dolgom van még hajnal előtt!

____________________________________

19.

14 óra 23 perc

____________________________________

Kánikulai, nagyon párás idő volt, perzselő napsütés, a távolban gyülekező felhők. A Ho-Pak Bank aberdeeni fiókja előtt - reggeli nyitás óta egy pillanatra sem szűnt meg a nyüzsgés, kint és bent zajos, izzadó tömeg tolongott.

- Nincs több pénzem, tiszteletre méltó Sung, nem tudok fizetni suttogta az ijedt pénztárosnő, a máskülönben nett csongszamját izzadságfoltok csúfították.

- Mennyire van szüksége?

- 7457 dollárra egy Tok- szing nevű ügyfélnek, de még vagy ötvenen állnak a sorban.

- Menjen vissza az ablakához - mondta a nem kevésbé ideges igazgató. - Húzza az időt. Tegyen úgy, mintha még egyszer ellenőrizné a folyószámlát… A központ megesküdött, hogy egy órával ezelőtt útnak indított egy másik kontingenst. Talán a forgalom… Menjen vissza az ablakához, Miss Pang. - Gyorsan becsukta a lány után az ajtót, és izzadt kezével ismét fölkapta a telefont. - A tiszteletre méltó Richard Kwangot kérem. Sürgős…

A bankfiók pontban délelőtt tízkor nyitott, azóta vagy négy-ötszáz ember csoszogott oda a három pénztárablak valamelyikéhez, hogy aztán teljes betétjét visszakövetelve, a zsoszt áldva, utat könyököljön magának a szabad levegőre.

A páncélrekesz-bérlők meg akarták nézni a javaikat. Őket egyenként kísérte le egy hivatalnok, a megkönnyebbüléstől rogyadozó léptekkel, vagy éppenséggel boldogságtól sugározva mentek le a földalatti páncélterembe. Odalent a hivatalnok a kulcsával kinyitotta a rekesz egyik zárját, az ügyfél a sajátjával a másikat, aztán a hivatalnok távozott. Az állott levegőjű helyiségben magára hagyott kliens mindenekelőtt hálát rebegett az isteneknek és a zsosznak, amiért lehetővé tették számára, hogy a szerencsések közé tartozzon, aztán reszkető kézzel egy aktatáskába, kisbőröndbe vagy, egy papírzsákba söpörte az értékpapírokat, készpénzt, aranyrudat, ékszert meg a többi titkos holmit - vagy egyszerűen csak a zsebeibe tömködte, amelyek már amúgy is tele voltak papírpénzzel. És ekkor hirtelen megijedt, hogy ekkora vagyon van nála, hogy minden evilági kincse ilyen nyilvánvalóan ki van téve mindennek, egy pillanat alatt elszállt a boldogságuk s eloldalogtak, átadva helyüket egy ugyanolyan ideges és - eleinte - boldogságtól sugárzó ügyfélnek.

A sorbaállás jóval virradat előtt kezdődött. Az első harminc helyet Négyujjú Vu emberei foglalták el. A hír egy pillanat alatt elterjedt a kikötőben, csakhamar jöttek a többiek, aztán még többen, aztán - ahogy terjedt az újság - mindenki, akinek bármiféle betétje volt. A tömeg egyre nőtt. Az ideges, nyugtalanul várakozó emberek gyülekezete délelőtt tíz órára már kisebbfajta forrongás jellegét öltötte. Mostanra már egyenruhás rendőrök járkáltak közöttük, szótlanul, figyelő szemekkel, jelenlétük nyugtatólag hatott. Ahogy teltek múltak az órák, egyre többen jöttek, létszámnövekedésüket óvatosan és gondosan irányította az East Aberdeen-i rendőrőrs. Délre az egyik közeli utcában már ott várakozott két rabszállító kocsi, és mellettük egy kocsirakománynyi, tüntetések szétoszlatására kiképzett rendőri alakulat. Európai rendőrtisztekkel.

A tömeg túlnyomó részét halászok és helybeliek, haklók és kantoniak alkották. Talán ha tíz hongkongi születésű akadt közöttük. A többiek nemrég vándoroltak be a Kínai Népköztársaságból, vagy, ahogy ők nevezték szülőföldjüket: a Középső Birodalomból. Csak úgy tódultak Hongkong menedékébe, menekültek a kommunisták elől, a nacionalisták elől, az éhség vagy egyszerűen csak a szegénység elől, mint eleik tették már több mint száz év óta. Hongkong lakóinak kilencvennyolc százaléka kínai volt - ez az arány a Kolónia megalapítása óta nem változott.

A bankból kijövők mind azt felelték a kérdezősködőknek, hogy az utolsó fillérig kifizették őket. A várakozók ennek ellenére szinte rosszul voltak a balsejtelemtől. Mindannyian jól emlékeztek még az előző évi krachra és mindazokra a katasztrófákra, kudarcokra, becsapásokra, kapzsi uzsorásokra, sikkasztásokra és korrupcióra, aminek otthon, a szülőfalujukban voltak tanúi egész életükben, s hogy milyen könnyen elillanhat mindaz, amit egy életen át kuporgattak, bárki van is hatalmon: kommunisták, nacionalisták, vagy egy legfőbb hadúr. Négyezer éve így megy már.

Valamennyien gyűlölték a banktól való függőséget, de hát valahol biztonságba kellett helyezniük a készpénzüket, ha már egyszer ilyen ez az élet, és annyi a rabló, minta bolha. Tou nien lo mo az összes bankra! Legtöbbjük az ördögök találmányának tartotta a bankokat - idegen ördögök találmányának. Igen: mert az idegen ördögök jövetele előtt a Középső Birodalomban nem volt papírpénz, csak igazi pénz, ezüst, arany vagy réz - főképp ezüst meg réz - amit megtapogathatott, elrejthetett az ember, ami sose párolgott el. Nem úgy, mint ez a mocskos papírpénz. A patkányok is megrágják. A papírpénz is az idegen ördögök találmánya. Mielőtt betették ide a lábukat, a Középső Birodalomban jó volt az élet. Most meg? Tou nien lo mo az összes idegen ördögre!

Reggel nyolckor az aberdeeni fiúk ideges igazgatója felhívta Richard Kwangot. - De tisztelt nagyúr, máris legalább ötszázan állnak sorba, egészen a partig ér a sor!

- Ne izgassa magát, tiszteletre méltó Sung! Aki készpénzt kér, fizesse ki neki. Ne aggódjon! De azért próbáljon meg beszélni velük, a legtöbbje csak babonás halászember. Beszélje le őket a kivétről. Ha viszont az illető kitart a szándéka mellett, fizessen neki. A Ho-Pak ugyanolyan erős, mint a Blacs, vagy a Victoria! Rosszindulatú hazugság, hogy túlköltöttük magunkat! Fizessen! Alaposan ellenőrizzen minden takarékkönyvet, és ne kapkodjon. Csak módszeresen.

Így aztán a fiók igazgatója és a pénztárosok próbálták megnyugtatni az ügyfeleket, hogy semmi okuk az idegeskedésre, csupán rosszindulatú híresztelésekről van szó, amit rágalmazók terjesztenek.

- Természetesen megkaphatja a pénzét, de nem gondolja, hogy…

- Ajíjje, adja már oda a pénzét - mondta ingerlékenyen a sorban következő. - A hölgy a pénzét akarja, én is a pénzemet akarom, itt áll a hátam mögött a sógorom, ő is a pénzét akarja, a nagynéném meg ott áll kint valahol. Ajíjje, én nem érek rá egész nap! Tengerre kell szállnom. Ez a szél azt jelzi, néhány napon belül vihart kapunk, nekem addig fognom is kell valamit…

A bank pedig fizetni kezdett. Kifizetett mindent.

Mint minden bank, a Ho-Pak is a letétekből folyósította a kölcsönöket - mindenféle kölcsönt. Hongkongban nagyon kevés rendelet és törvény szabályozza ezt a tevékenységet. Vannak bankok, amelyek készpénzüknek akár nyolcvan százalékát is kikölcsönzik, mivel biztosak benne, hogy a betéteseik sose fogják egyszerre visszakövetelni a pénzüket.

Csak éppen ma, Aberdeenben ez történt. Még szerencse, hogy ez csak egy volt a Ho-Pak tizennyolc hongkongi fiókja közül. A Ho-Pak még nem forgott veszélyben.

A nap folyamán a fiók igazgatójának háromszor kellett a központba telefonálnia soron kívüli pénzszállítmányért. És kétszer tanácsért.

Délelőtt tíz óra után egy perccel a komor ábrázatú Négyujjú Vu már ott ült a fiókigazgató íróasztala előtt. Paul Choy állt mellette, mögötte Kétbárdos Tok.

- Meg kívánja szüntetni valamennyi folyószámláját a Ho-Paknál? - kérdezte Sung levegő után kapkodva, reszketve.

- Igen. Azonnal - felelte Vu. Paul Choy rábólintott.

- Az igazgató erőtlenül tiltakozni próbált. - De hát nekünk nincs is any…

Vu rásziszegett. - Azonnal adják ide minden pénzemet. Készpénzben vagy aranyban, azonnal! Nem érti?

Sung arcán megrándultak az izmok. Felhívta Richard Kwangot, és gyorsan elmagyarázta a helyzetet. – Igen. Igen, nagyuram. - Vu felé nyújtotta a kagylót. - A tiszteletre méltó Kwang önnel kíván beszélni, tiszteletre méltó Vu.

Az öreg tengerészt azonban semmiféle rábeszélés nem tántoríthatta el. - Nem. Azonnal. Az én pénzemet és az embereim pénzét is. Azonnal. És azokról a másféle számlákról is, azokról a… azokról a különlegesekről, vagy mi a csudákról.

- De tiszteletre méltó bácsikám, abban a fiókban nincs annyi készpénz - próbálta csillapítani Richard Kwang. - De szívesen adok bankcsekket.

Vu kirobbant. - Nekem nem csekk kell, hanem készpénz! Nem érted? Pénz! - Látván, hogy nem tudja, mi az a bankcsekk, a rémült Sung magyarázni kezdte. Paul Choy felderült. - Ez így teljesen rendjén van, tiszteletre méltó bácsikám – mondta. - A bankcsekk az…

Az öregember elbődült. - Hogyan lehet egy papírfecni olyan, mint a készpénz? Én pénzt akarok, pénzt! Most rögtön!

- Kérlek, hadd beszéljek a tiszteletre méltó Kwanggal, kiváló bácsikám - mondta csillapítólag Paul Choy, megértve a problémát. Talán a szolgálatodra tudok lenni.

Vu savanyú képpel bólintott. - Rendben van, beszélj vele, de én valódi pénzt akarok

Paul Choy kezébe vette a kagylót, bemutatkozott, aztán azt mondta: - Talán könnyebb volna angolul, uram. - Néhány percig beszélt, aztán elégedetten bólintott. Egy pillanat türelmet, uram. - Haklo dialektusban folytatta. - Kiváló bácsikám - magyarázta - a tiszteletre méltó Kwang az utolsó garasig kifizeti a követelésedet a központban. Részben állampapírokban. aranyban és ezüstben, részben pedig egy papír formájában, amit elvihetsz a Blacshez vagy a Victoriához, ahol kifizetik a többit. Ha viszont szabad valamit tanácsolnom, akkor azt mondom, hogy mivel nincs olyan biztonságos páncéltermed, ahova elzárhatnád azt a sok aranyat meg ezüstöt, fogadd el a bankcsekket, azzal bármelyik banknál új számlát nyithatsz. Most rögtön.

- Banknál! A bankok csak az idegen ördögök rákvarsái, amelyekkel civilizált rákokat fogdosnak!

Paul Choynak fél órájába került, mire meg tudta győzni. Ezután elmentek a Ho-Pak központjába, de Kétbárbos Tokot otthagyták a reszkető Sungnál. - Te itt maradsz, Tok. Ha nem kapom meg a pénzemet, akkor elhozod innen!

- Igen, nagyúr.

Így aztán bementek a központba, és Négyujjú Vu délre már át is helyezte a pénzét: felét a Blacsbe, fejét a Victoriába. Paul Choynak a lélegzete is elállt a megnyitott számlák összege láttán. Meg a készpénz láttán.

Húsz és egynéhány millió hongkongi dollár.

Ám hiába könyörgött, hiába magyarázott, az öreg tengerész nem volt hajlandó a pénze egy részét abba fektetni, hogy nyitottan adjon el Ho-Pakot, mondván: az ilyen játék a kuaj lo tolvajoknak való. Paul ezek után elsomfordált mellőle, odament minden fellelhető alkuszhoz, és megpróbált náluk a saját kontójára nyitottan eladni. - De hát, kedves barátom, magának nincs hitele. Természetesen, ha bemutatja nekem a kedves nagybátyja pecsétjét, vagy írásbeli kezességet, abban az esetben persze…

Fölfedezte, hogy az alkuszcégek szinte mindegyike európai, és a túlnyomó többsége brit. A tőzsdeigazgatóság valamennyi posztja európai kézen volt, túlnyomó többségét itt is a britek uralták. - Szerintem ez egyszerűen nincs így rendjén, Mr. Smith - mondta.

- Hát sajnos a helybeliek, Mr… Mr. Csí, ha jól értettem, ugye?

- Choy, Paul Choy.

- Ja, igen. Sajnos, a helybelieket nemigen érdeklik az olyan bonyolult, modern ügyletek, mint a tőzsdézés meg az alkuszi tevékenység…

Ön ugyebár tudja, hogy az itteniek mind bevándorlók? Amikor idejöttünk, Hongkong még csak egy kopár sziklasziget volt.

- Igen, tudom. De engem érdekelnek ezek a dolgok, Mr. Smith.

Az Államokban egy alkusz…

- Hát igen: Amerika…! Az egyszer biztos, hogy Amerikában másképp mennek ezek a dolgok, Mr. Csí. És most, ha megbocsát, minden jót.

Paul Choy magában fortyogva ment egyik alkusztól a másikig, de mind ugyanazt mondta. A nagybátyja nélkül egyik sem volt hajlandó üzletet kötni vele.

Most ott ült a törvényszék, a Struan cég toronyháza és a Rothwell Gornté közelében, a Memorial Square egyik padján, nézte az öblöt, és gondolkodott. Aztán bement a törvényszék könyvtárába, meggyőzte a fontoskodó könyvtárost. - A Sims, Dawson and Dicktől jöttem - mondta könnyedén. - Ügyvéd vagyok náluk, új fiú, most jöttem az Államokból. A tőzsdéről meg az alkuszi tevékenységről kellene nekik néhány gyors információ.

- A rendeletekre kíváncsi, uram? - kérdezte szolgálatkészen az idősödő eurázsiai férfi.

- Igen.

- Olyanok nincsenek, uram.

- Eh?

- Hát gyakorlatilag szinte semmi. - A könyvtáros a polcokhoz ment. A keresett rész mindössze néhány bekezdés volt egy hatalmas kötetben.

Paul Choy leesett állal nézett a férfira. – Ez minden? - Igen, uram.

Paul Choy körül megfordult a világ. - De hiszen akkor itt minden nyitva áll! Ez egy tárva- nyitva álló tőzsde!

A könyvtáros enyhe derültséggel nézett rá. - Igen, Londonhoz vagy New Yorkhoz képest az. Ami az alkuszi tevékenységet illeti, nos, alkusz az bárki lehet uram, feltéve, ha akad valaki, aki megbízza, hogy adjon el a nevében részvényeket, ha akad valaki, aki ezeket a részvényeket meg is veszi, és ezért mindketten hajlandók jutalékot fizetni az illetőnek. A probléma csupán az, hogy… ööö… a már meglévő cégek tökéletesen kezükben tartják a tőzsdét.

- És hogyan lehet megtörni ezt a monopóliumot?

- Hát, ami azt illeti, én nem nagyon pártolnám, uram. Tudja, mi hongkongiak voltaképpen meg vagyunk elégedve a jelenlegi helyzettel.

- Hát akkor hogyan lehet betörni a piacra? Hogyan lehet kihasítani belőle egy szeletkét?

- Kétlem, hogy képes volna rá, uram. A britek nagyon odafigyelnek mindenre - mondta óvatosan a könyvtáros.

- Szerintem ez nem igazság.

Az idősebb férfi megcsóválta a fejét, halványan elmosolyodott, egymáshoz illesztette ujjai hegyét. Tetszett neki az előtte álló fiatal kínai, irigyelte tisztaságáért és amerikai iskolázottságáért. - Feltételezem, szeretne a saját szakállára játszani a tőzsdén, ugye? - kérdezte halkan.

- Igen… - Paul Choy rögtön rájött, hogy hibázott, megpróbálta elkenni. - Legalábbis… Dawson azt mondta, hogy…

- Ugyan már, Mr. Choy, Maga nem a Sims, Dawson and Dicktől jött - korholta szelíden a könyvtáros. - Ha ők felfogadnának egy amerikait, ami hallatlan újítás volna, arról én sok száz emberrel együtt jóval az illető ide érkezése előtt tudomást szereznék. Ön nem lehet más, mint Mr. Paul Choy, a nagy Vu Sang-fang unokaöccse, aki csak nemrég tért vissza Amerikából, a Harvardról.

Paul Choy leesett állal bámult rá. - Honnan tudja?

- Ez itt Hongkong, Mr. Choy. Borzasztó kicsi hely. Tudnunk kell, mi újság. Ez az életben maradás alapja. Szóval szeretne tőzsdézni?

- Igen, Mr…

- Manuel Pemera. Portugál vagyok, macaui. - A könyvtáros töltőtollat vett elő, s gyönyörű betűkkel néhány ajánló szót írt egy névjegy hátoldalára. - Tessék. Ishwar Sooranji jó barátom. Az irodája Kowloonban van, a Nathan Road közvetlen közelében. Indiai, párszi ember, pénzügyekkel, devizával foglalkozik, időnként részvényekkel is. Ő esetleg segíthet magának… de felhívom a figyelmét, hogy ha ő kölcsönöz vagy hitelt nyújt, az elég drága dolog. Úgyhogy, nem szabad hibáznia.

- Ez nagyszerű, Mr. Pemera, köszönöm - Paul Choy kezet nyújtott. Pemera meglepetten elfogadta. Paul Choy melegen megrázta, sietős léptekkel elindult kifelé, de aztán megtorpant. – Mondja, Mr. Pemera… ez a tőzsdedolog… Maga szerint van valami sanszom? Ha bármilyen halvány is…? Hogy beszállhassak.

Manuel Pemerának ezüstös ősz haja, hosszú, szép kezei és jellegzetes kínai arcvonásai voltak. Elgondolkozva vette szemügyre az előtte álló fiatalembert, majd halkan megszólalt. - Semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy a saját tőzsdéjén, egy kínai tőzsdén saját céget létesítsen. Ezt a hongkongi törvény - illetve annak hiánya - minden további nélkül lehetővé teszi. - Felcsillantak az öreg szemek. - Nem is kell hozzá más, csupán pénz, kapcsolatok, hozzáértés és néhány telefon…

- Kérem a pénzemet - suttogta rekedtes hangon az öreg áma: Az arca kivörösödött a Ho-Pak aberdeeni fiókjában uralkodó hőségtől. - Itt a takarékkönyvem. - Már csak tíz perc hiányzott a három órához, és hajnal óta várakozott. Lehordott fehér blúzán és fekete pantallóján izzadságfoltok ütöttek ki. Hosszú, ősz copfja a hátára csüngött. - Ajíjje, ne lökdössenek! - szólt rá a mögötte állókra. - Hamarosan maguk is sorra kerülnek.

A fiatal, kimerült pénztárosnő elvette a könyvecskéjét, és ismét az órára pillantott. Ajíjje! Hála az isteneknek, háromkor zárunk, gondolta, de kínzó fejfájásán is keresztültört egy másik gondolat: hogyan fogják becsukni az ajtót, amikor ennyi ingerült ember szorong itt a rácsok előtt, és a kívülállók még tolják is őket.

A betétkönyv 323 hongkongi dollár és 23 cent követelést mutatott.

A pénztárosnő, tartva magát Mr. Sung utasításához, hogy csak lassan és pontosan, odament a kartotékokhoz, s próbálta nem meghallani a türelmetlen, fojtott hangú obszcenitásokat, amelyek már órák óta áramlottak felé. Megbizonyosodott róla, hogy a betétkönyvben szereplő összeg egyezik a nyilvántartásukkal, s miközben visszajött, leült hosszú lábú székére, kinyitotta fiókja zárját és kihúzta a fiókot, megint az órára pillantott. A fiókban nem volt elég pénz, ezért visszazárta, és bement az igazgató irodájába. A várakozókon az elfojtott düh hulláma söpört végig. A pénztárosnő alacsony, darabos mozgású lány volt. Szemek követték útján, aztán az óra irányába, majd ismét felé fordultak.

A lány kopogtatott az ajtón, belépett, és becsukta maga után. Nem tudom kifizetni az öreg Ah Tamot - mondta tanácstalanul. Csak száz dollárom van, húztam az időt, amennyire csak tudtam, de…

Igazgató Sung letörölte felső ajka fölül az izzadságcseppeket. Mindjárt három óra, Miss Cho, úgyhogy legyen ő az utolsó ügyfelünk. - Egy oldalajtón át a páncélteremhez vezette a lányt. Kinyitotta a vastag, súlyos páncélajtót. A lány levegő után kapkodott az üres polcok láttán. Ebben a napszakban máskor tele voltak takaros bankjegykötegekkel, berolnizott ezüstpénzzel, a bankjegyek százasával, ezrével, illetve tízezrével kötegelve. Munkájának épp ezt a részét szerette a legjobban: zárás után szortírozni a pénzt, kezébe venni a kellemes tapintású, új, ropogós bankjegyeket.

- De hiszen ez rettenetes, tiszteletre méltó Sung - mondta. Közel állt a síráshoz. Vastag szemüvege bepárásodott, a frizurája félreállt.

- Ez csak átmeneti jelenség, Miss Cho, csak átmeneti. Ne felejtse el, mit írt a tiszteletre méltó Haply a Guardian mai számában. - Az igazgató kiürítette az utolsó polcot is, a vastartalékot, s magában a még mindig késő utánpótlást szidta. - Tessék. - A látszat kedvéért tizenötezret adott a lánynak, aláíratta vele, aztán levett 15- 15 ezret a másik két pénztáros számára is. A páncélterem ezzel kiürült.

A fogadótérbe kilépve a tömeg hirtelen megélénkült, a látszólag nagy mennyiségű készpénz láttán izgatott suttogás futott végig az embereken.

Igazgató Sung odaadta a pénzt a két másik pénztárosnak, aztán megint eltűnt az irodájában.

Miss Cho takarosan elrendezte fiókjában a bankjegyeket, minden szempár őt és a két másik pénztárost figyelte. Egy ezres köteget a pulton hagyott. Elszakította a szalagot, módszeresen kiszámolta a háromszázhúsz dollárt, három egydollárost meg az aprót, és kicsúsztatta az üvegablak nyílásán. Az öregasszony egy papírzacskóba söpörte a pénzt. A sorban következő máris a helyére lépett, és ingerülten Miss Cho arca elé dugta a betétkönyvét. - Itt van, az összes istenekre! A követelésem hétezer…

E pillanatban megszólalt a három órát jelző csengő, mire nyomban megjelent Igazgató Sung, és fennhangon bejelentette: - Sajnálom, de zárnunk kell. Minden pénztárosnak be kell zárnia a…

- Az összes istenekre! Hajnal óta várok itt…

- Tou nien lo mo, én már nyolc órája ácsorgok itt…

- Ajíjje, csak fizessenek, van pénzük elég…

- Jaj, könyörgök, könyörgök, könyörgök, könyörögve kérem…

Normális körülmények között ilyenkor egy bank egyszerűen becsukja az ajtaját és kiszolgálja a bent lévőket, ezúttal azonban a három ijedt pénztárosnő engedelmesen bezárta a fiókját, a hangos morgolódás közepette kitette a ZÁRVA táblát, és elhátrált a feléjük nyúló kezek elől.

És ekkor a bankban összezsúfolódott tömeg hirtelen csőcselékké alakult.

Az elől állókat a kívülről befelé igyekvők nekiszorították a pultnak. Kezek nyúltak az inkább csak díszletet, mint valódi védelmet jelentő rácsok felé. Most már mindenki dühös volt. Egy öreg tengerész, aki épp sorra következett volna, benyúlt a kisablakon, és megpróbálta kirángatni a pénztárfiókot. Az öreg ámát összepréselte a száz, vagy talán még több ember alkotta, forrongó tömeg, csontos kezében szorosan markolta pénzes zacskóját. Úgy próbált félrehúzódni. Egy fiatalasszony alól kicsúszott a lába, taposni kezdték. Próbált felállni, de a tömegben nem tudott, kétségbeesésében beleharapott egy lábba, így lett annyi helye, hogy immár pánikba esve, szakadt harisnyában, eltépett csongszamban felálljon. Rémülete csak még jobban felkorbácsolta az indulatokat, aztán valaki elkiáltotta magát: - Öljétek meg ezeket a senkiházi kurafiakat! - mire az emberek felkapták a jelszót: - Öljéteeeek! Egy pillanatra megtorpantak, aztán egy emberként előre lendültek.

- Állj!

Angolul harsant a szó, aztán haklo, majd kantoni nyelvjárásban, aztán ismét angolul.

Hirtelen sűrű csönd támadt.

Egyenruhás, fegyvertelen főfelügyelő állt előttük higgadtan, elektromos szócsővel a kezében. A hátsó ajtón jött be az irodába, azon keresztül ide, és most az embereket nézte.

- Három óra - mondta halkan haklo nyelvjárásban. - A törvény szerint a bankok háromkor zárnak. Ez a bank most zárva van. Kérem, forduljanak vissza, és térjenek haza. Halkan!

Ismét csend, ezúttal dühösebb, majd némi fenyegető mozgolódás után egy férfi mogorván megszólalt: - És mi lesz azzal a megcicerézett pénzemmel? - mire a többiek szinte azonnal felkapták a jelszót, de a rendőrtiszt gyorsan, nagyon gyorsan elindult a megszólaló felé, felhajtotta a pult tetejét, és félelmet nem ismerve egyenesen odament hozzá a csőcselék között. A csőcselék elhátrált előle.

- Holnap - mondta halkan, a férfi fölé tornyosulva a rendőrtiszt. Holnap megkapja minden pénzét. - A férfi lesütötte a szemét, gyűlölte ezeket a hideg, kék halszemeket, meg ennek az idegen ördögnek a közelségét. Mogorván hátrált egy lépést.

A főfelügyelő a többiekre nézett, egyenesen a szemükbe. - Maga ott hátul - szólt, tévedhetetlen biztonsággal választva ki a megfelelő embert. Most már parancsolt a hangja, de még mindig ott volt benne az a csendes magabiztosság. - Forduljon vissza, és engedjen utat a többieknek.

A férfi engedelmeskedett. A csőcselék ismét tömeggé változott.

Pillanatnyi tétovázás után egy másik férfi is megfordult, és az ajtó felé kezdett nyomulni. - Tou nien lo mo, nem érek én rá egész nap, siessünk már - mondta rosszkedvűen.

Elindultak kifelé, morogva, dühösen - de egyenként, nem csőcselékként. Sung és a pénztárosnők megtörölték izzadó homlokukat, és remegve leültek a biztonságot nyújtó pult mögé.

A főfelügyelő fölsegítette az öreg ámát. Az asszony szája sarkában egy vércsepp ült. - Jól vagy, Öreg hölgy? - kérdezte a rendőr haklo dialektusban.

Az öregasszony értetlenül meredt rá. A főfelügyelő megismételte kantoni dialektusban.

- Ó, igen… igen - felelte rekedtes hangon az öregasszony, még mindig görcsösen szorítva melléhez a papírzacskót. - Köszönöm, tisztelt nagyúr. - Elcsoszogott, beleveszett a tömegbe. A helyiség elnéptelenedett. Az angol az utolsó ember után kiment a járdára, megállt az ajtó előtt, hangtalanul fütyörészve figyelte, hogyan oszlanak szét.

- Őrmester!

- Parancs!

- Most már elbocsáthatja az embereket. Holnap reggel kilencre legyen itt egy osztaggal. Állítson fel terelőkorlátokat, és csak hármasával engedje a bankba ezeket a nyomorultakat. Maga meg négy ember bőven elég lesz.

- Igenis. - Az őrmester tisztelgett. A főfelügyelő hátat fordított neki, visszament a bankba. Bezárta a bejárati ajtót, és rámosolygott Igazgató Sungra. - Nagyon párás az idő ma délután, ugye? - kérdezte angolul, hogy arcot adjon Sungnak. Hongkongban minden iskolázott kínai azzal hivalkodott, hogy beszéli.

- Igen, uram - válaszolt idegesen Sung. Mind ez idáig fölöttébb kedvelte és csodálta a főfelügyelőt, de most látott először egy gonosz szemű kuaj lót szembenézni a csőcselékkel, kiállni eléjük, mint egy gonosz istenség, odamerészkedni közéjük, ingerelve őket, hogy lángot és kénkövet köphessen rájuk.

Megborzongott. - Köszönöm, főfelügyelő úr.

- Menjünk be az irodájába, hogy fölvegyem a vallomását.

- Tessék, parancsoljon. - Sung kihúzta magát beosztottai előtt, ismét átvette fölöttük a parancsnokságot. - Maguk állítsák össze a kimutatásokat, és csináljanak rendet.

Az utat mutatva előrement, az irodájába érve leült, és sugárzó mosollyal a rendőrtisztre nézett. - Teát, főfelügyelő úr.?

- Nem, köszönöm. - Donald C. C. Smyth főfelügyelő jó kötésű, száznyolcvan körüli férfi volt, kék szemű, szőke hajú, napbarnított arcú, feszes bőrű. Néhány papírlapot vett elő, és az asztalra tette őket. - Ezek az embereim folyószámlái. Holnap kilencre lezárja a számláikat, és kifizeti őket. A hátsó ajtóhoz fognak jönni.

- Igen, természetesen. Megtiszteltetés a számomra. Viszont arcot vesztek, ha ennyi értékes betétet vesznek ki tőlem. A bank ugyanolyan megbízható, mint tegnap volt, főfelügyelő úr.

- Természetesen. De azért holnap kilenckor. Készpénzben, ha szabad kérnem. A főfelügyelő újabb papírokat nyújtott át a fiókigazgatónak. És négy betétkönyvet. - Ezekért bankcsekket is elfogadok. Most rögtön.

- De főfelügyelő úr… ma rendkívüli nap volt. A Ho-Pakkal a világon semmi probléma. Ön bizonyára…

- Most. - Smyth negédesen elmosolyodott. - A kivétjegyek mind ki vannak töltve és alá vannak írva.

Sung a papírokra pillantott. Valamennyi név kínai volt, és tudta, hogy valamennyien egy Kígyó néven ismert férfi strómanjainak strómanjai. A folyószámlák összesen csaknem 850 ezer hongkongi dollárra rúgtak. És mindez csupán ebben az egyetlen fiókban, gondolta. Tisztelettel töltötte el a Kígyó ügyessége. Mije lehet ennek a Victoriában, a Blacsben, meg a többi aberdeeni fiókban?

- Rendben van - mondta megtörten. - De számomra nagyon sajnálatos, hogy ilyen sok folyószámlát szüntetnek meg nálunk.

Smyth ismét elmosolyodott. - Szóval ma a Ho-Pak még nem omlott össze?

- Jaj, dehogy, főfelügyelő úr - felelte döbbenten Sung. - A nyilvánosságra hozott aktívumunk egymilliárd hongkongi dollár, ebből több tízmillió a készpénztartalékunk. Csak ezekről az egyszerű emberekről van szó, átmenetileg megingott a bizalmuk. Látta Mr. Haply cikkét a mai Guardianben?

- Láttam.

- Akkor jó. - Sung arca elkomorodott. - Rágalmak csupán, irigy tajpanok és más bankok terjesztik! Ha Haply egyszer ezt írja, akkor úgy is van.

- Természetesen. Jut is eszembe, elég sok a dolgom ma délután.

- Igen. Persze. Azonnal megcsinálom. Olvasom a… hm… az újságban, hogy elkapták az egyik farkasembert.

- Van egy háromszöges gyanúsítottunk, Mr. Sung, de csak gyanúsított.

Sung megborzongott. - Ördögök! De maguk elkapják őket. Ördögök… Fület küldeni…! Biztos külföldiek. Lefogadom, hogy idegenek. Tessék, uram, kiállítottam a csekkeket…

Kopogtattak. Egy tizedes lépett be az ajtón, tisztelgett. - Bocsásson meg, főfelügyelő úr, de egy pénzszállító kocsi áll odakint. Azt mondják, a Ho-Pak központjából jönnek.

- Ajíjje - mondta Sung. Nagy kő esett le a szívéről. - Legfőbb ideje. Kettőre ígérték.

- Mennyi? - kérdezte Smyth.

- Félmillió - készségeskedett a tizedes, és átnyújtotta a kísérő okmányokat. Alacsony, élénk tekintetű, értelmes ember volt.

- Akkor jó - mondta Smyth. - Azt hiszem, ez leveszi magukról egy kicsit a nyomást, Mr. Sung.

- Igen. Igen, leveszi. - Sung látta, hogy a két férfi csak néz rá, s nyomban lelkesen hozzátette: - Ha ön és az emberei nem lettek volna itt… Engedelmével most rögtön felhívnám Mr. Kwangot. Biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan megtiszteltetésnek venné, ha köszönetünk szerény jeleként hozzájárulhatnánk a rendőrség jótékonysági alapjához.

- Nagyon figyelmes, Mr. Sung, de ez nem szükséges.

- Én viszont rettenetes sok arcot vesztek, ha nem fogadja el, főfelügyelő úr.

- Nagyon kedves - mondta Smyth, tudván tudva, hogy nélküle és odakint várakozó emberei nélkül Sung a pénztárosokkal és sok más emberrel együtt mostanra már halott lenne. – Köszönöm, de ez nem szükséges. - Eltette a bankcsekkeket, s távozott.

Mr. Sung ekkor a tizedesnek kezdett könyörögni, aki végül behívta a felettesét. Mok törzsőrmester szintén visszautasította. - Húszezredszer is: nem.

Mr. Sung azonban kitartott a szándéka mellett. És bölcsen tette.

Richard Kwang pedig ugyanolyan örömmel és magát megtisztelve értett egyet a húszezer dolláros önkéntes ajándékkal. Készpénzben, azonnal. - Fogadja bankunk mély háláját, Mok törzsőrmester.

- Köszönöm, tiszteletre méltó Igazgató Sung - felelte udvariasan Mok törzsőrmester, zsebre téve a pénzt. Boldog volt, hogy a Kígyó egységében szolgálhat, és ugyanakkor teljesen paff is volt, mert a húszezer hongkongi dollár pontosan egybevágott azzal az összeggel, amennyire a Kígyó a ma délutáni munkájuk értékét taksálta előzőleg. - Remélem, a bankjuk továbbra is virágozni fog, és önök a szokásos bölcsességükkel átvészelik ezt a vihart. Holnap természetesen minden rendben lesz. Pontban reggel kilencre itt leszünk a pénzünkért…

Az öreg áma még ott ült a rakpart egyik partján, próbált lélegzethez jutni. A bordái fájtak, de hát azok mindig fájnak, gondolta. Zsosz. Ah Tamnak hívták, és már épp kezdett felállni, amikor egy fiatalember lépett oda hozzá. - Ülj le, öregasszony, beszédem van veled. - A fiatalember alacsony volt, zömök, huszonegy éves, az arca himlőhelyes. - Mi van abban a zacskóban?

- Micsoda? Miféle zacskóban?

- Ebben a papírzacskóban, amit ezekhez az ócska, bűzös rongyaidhoz szorongatsz.

- Ebben? Semmi, tisztelt uraság. Csak az kis ez meg az, amit magamnak…

A fiatalember közben leült mellé a padra, közelebb hajolt hozzá, és rásziszegett: - Fogd be a szád, vén boszorkány! Láttam, hogy abból a megcicerézett bankból jöttél ki. Mennyi pénzed volt náluk?

Az öregasszony kétségbeesetten markolta a zacskót, rémületében a szemét is lehunyta, úgy zihálta: - Ez az összes megtakarított pénzem, tisztelt…

A fiatalember kitépte a kezéből és kinyitotta a zacskót. – Ajíjje! Megszámolta a kopott bankjegyeket. - Háromszázhuszonhárom! - mondta lehangoltan. - Hát kinél vagy te áma? Egy koldusnál? Nem valami okosan éled az életed.

- Jaj, igen, ahogy mondod, tisztelt uraság! - felelte az öregasszony, apró, fekete szemei most már alaposan végigpásztázták a fiatalembert.

- Az én heung jaúm húsz százalék - mondta a fiatalember, és nekifogott leszámolni.

- De tisztelt uraság - nyüszített az öregasszony - a húsz az nagyon sok! Viszont megtiszteltetés volna számomra, ha egy öregasszony hálájával együtt elfogadnál öt százalékot.

- Tizenöt.

- Hat!

- Tíz, és ez a végső ajánlatom. Nem érek rá egész nap!

- De uram, te még fiatal vagy és erős, biztos 489-es. Az erőseknek oltalmazniuk kell az öregeket és gyengéket.

- Ez igaz. - A fiatalember elgondolkodott egy pillanatra, szeretett volna igazságos lenni. - Rendben van, legyen hét százalék.

- Ó, milyen nagylelkű vagy, uram! Köszönöm, köszönöm szépen! -

Az öregasszony boldogan figyelte, amint a fiatalember kiszámol huszonkét dollárt, aztán farmernadrágja zsebébe nyúl, és leszámol hatvanegy centet. - Nesze. - A zacskóban maradt bankjegyekkel együtt odaadta az öregasszonynak.

Az öregasszony hálálkodott, nagyon meg volt elégedve az imént kötött alkuval. Az összes istenekre, gondolta kitörő örömmel, hét százalék legalább tizenöt helyett… nem is rossz. - Neked is van pénzed a Ho-Paknál, tisztelt uraság? - kérdezte udvariasan.

- Természetesen - mondta öntelten a fiatalember, mintha igaz, volna. - A triádomnak három éve van náluk folyószámlája. Csupán ebben a fiókban több mint - gondolatban megduplázta az először eszébe ötlött számot -… több mint huszonötezrünk van.

- Ííííí - nyüszített az öregasszony. - Ilyen gazdagnak lenni…! Abban a pillanatban, amint megláttalak, rögtön tudtam, hogy 14 karátos vagy és egész biztos, hogy egy tiszteletre méltó 489-es.

- Még annál is több - vágta rá büszkén, hencegve a fiatalember. Tudd meg, hogy én… - Nem fejezte be a mondatot, eszébe jutott vezetőjük figyelmeztetése, hogy legyen óvatos, így aztán nem mondta ki, hogy: "Én Kin Szop-ming vagyok, a Ragyás Kin, egyike a híres Farkasembereknek, és összesen négyen vagyunk." - Na, tűnj el, öregasszony - mondta, hirtelen megunva a dolgot. - Fontosabb dolgaim vannak, mint hogy itt hallgassam a locsogásodat.

Az öregasszony felállt, meghajolt, s e pillanatban észrevett egy férfit, aki a bankban előtte állt a sorban. A férfi kantoni volt, akárcsak őmaga. Ismerte ezt a kövér embert: tudta róla, hogy a mindig zsúfolt aberdeeni piacon van csirkés standja. - jól van - mondta - de ha akarsz még egy ügyfelet, én tudok egy könnyű esetet. Ott állt előttem a sorban. Több mint nyolcezret vett ki.

- Igen? Hol van? - kérdezte nyomban a fiatalember.

- Kapok tizenöt százalékot?

- Hetet… és ez az utolsó ajánlatom. Hét!

- Rendben van. Hét.

- Rendben van. Hét. Oda nézz, ott van! - suttogta az öregasszony- az a kövér férfi… hájas, mint egy mandarin, fehér ing van rajta… Az, amelyik úgy izzad, mintha most élvezte volna a felhőket meg az esőt!

- Látom. - A fiatalember felpattant, és a férfi után sietett. A sarkon utolérte. A férfi megdermedt, kis ideig alkudozott, aztán leszurkolt tizenhat százalékot, és saját ügyességét áldva eliszkolt. A fiatalember visszaballagott az öregasszonyhoz.

- Na, öregasszony… - mondta– 8162 dollár volt ennél a megcicerézettnél. Tizenhat százalék az annyi, mint…

- Ezerháromszázöt dollár, kilencvenkét cent, ebből pedig az én hét százalékom az 91 dollár és 41 cent - vágott a szavába az öregasszony.

A fiatalember pontosan kifizette, az öregasszony pedig ráállt, hogy holnap is eljön kémkedni neki.

- Mi a neved? - kérdezte a fiatalember.

- Ah Szu vagyok, uraság - hazudta az öregasszony. - És a tiéd?

- Mo Vu-fang - felelt egyik barátja nevével a fiatalember.

- Hát akkor a holnapi viszontlátásra - mondta boldogan az öregasszony. Még egyszer köszönetet mondott a fiatalembernek, s elégedetten elkacsázott aznapi bevételével. A fiatalember is egész szépen keresett. Most mar több mint háromezer dollártól dagadt a zsebe, holott reggel épp csak a buszjegyre valót tudta összekotorni. És még ez is csak afféle "talált pénz", mivel tulajdonképpen azért jött a Glessing-fokról Aberdeenbe, hogy egy újabb, váltságdíjat követelő levelet adjon föl Nemes Házi Chen részére.

- Csak a biztonság kedvéért - mondta az apja, a vezetőjük, mikor útjára indította. - Hogy tévútra vezessük azokat a megcicerézett rendőröket…

- De hát ebből nem lesz pénzünk - mondta erre utálkozva az apjának meg a másik kettőnek. - Hogyan teremtsük elő ezt a megcicerézettet, ha egyszer meghalt és el van temetve? Ki fizetne bizonyíték nélkül? Senki! Nagy hiba volt fejbe vágni azzal az ásóval.

- De hát meg akart szökni! - csattant fel az öccse.

- Ez igaz, öcsém. Viszont az első ütés nem is ölte meg, csak behorpasztotta egy kicsit a fejét. Nem kellett volna tovább ütlegelned.

- Tudom, de mit csináljak, megszálltak a gonosz szellemek, ezért ütöttem meg még egyszer. Mindössze négyet ütöttem rá! Ííí, hogy ezeknek az előkelő ficsúroknak milyen puha a koponyájuk!

- Hát ebben igazad van - mondta az apjuk. Alacsony, kopasz férfi volt, a szájában aranyfogak villogtak. Kin Minta, Kopasz Kin volt a neve. - Tou nien lo mo, most már mindegy, nincs értelme fölhánytorgatni. Zsosz. Ő volt a hibás, minek próbált meglógni. Láttátok a The Times reggeli kiadását?

- Nem, még nem láttam, apám - felelte.

- Na, jó, akkor fölolvasom nektek: "A rendőrfőnök ma bejelentette, hogy elfogtak egy háromszögest, akit azzal gyanúsítanak, hogy tagja annak a Farkasemberek néven ismert bandának, amely elrabolta John Chent. A rendőrség úgy gondolja, hogy most már bármely pillanatban megoldódhat az ügy."

Mindannyian nevettek: Ragyás Kin, az öccse, az apja és a társaság negyedik tagja, Kutyafülű Csen -Pun-po Csen - az egyik legjobb barátja, mert mindannyian tudták, hogy ebből egy szó sem igaz. Egyikük sem volt háromszöges, nem is voltak ilyen kapcsolataik, és nem is kapták még el soha egyiküket sem. Saját, külön testvéri szövetséget alkottak. North Point környékén szipolyozgatták a kisebb játékbarlangokat. Az emberrablás az apjuk ötlete volt. Ííí, nem is volt rossz ötlet, gondolt vissza rá a fiatalember. És az apjuknak jutott eszébe az is, hogy miután John Chen olyan ostoba módon megölte magát azzal a szökési kísérlettel, vágják le az egyik fülét, és küldjék el. - Jó zsosszá alakítjuk az ő rossz zsoszát. Ölj meg egyet, hogy megrettents tízezret! Ettől a fülküldéstől egész Hongkong halálra rémül, híressé és gazdaggá tesz minket!

Igen, gondolta most a fiatalember az aberdeeni napsütésben sütkérezve. De még nem gazdagodtunk meg. Meg is mondtam ma reggel apámnak: - Én elmehetek, föladhatom azt a levelet, apám, ez nem rossz ötlet, Humphrey Bogart is ezt mondaná. Ennek ellenére még mindig úgy érzem, egy centet se fogunk vele keresni.

- Te azzal ne törődj. Figyelj rám! Olyan tervem van, ami még magához Al Caponehoz is méltó lenne. Várunk néhány napig, aztán felhívjuk Nemes Házi Chent. Ha nem fizet azonnal, készpénzben, elkapjuk magát a compradorét! Magát a Nagy Fukar Chent!

Félelemmel vegyes tisztelettel néztek rá mind a hárman.

- Igen. És ha nem hiszitek, hogy a fia fülének megpillantása után gyorsan fizetni fog, mert persze megmondjuk neki, hogy a fiáé. - akkor még az is megtörténhet, hogy kiássuk a hullát, és azt mutatjuk meg neki, hallod-e!

Ragyás Kin elvigyorodott, ahogy eszébe jutott, hogy röhögtek ezen. De még hogy röhögtek! A hasukat fogták, szinte gurultak bérelt lakásuk padlóján.

- És most dologra. Kutyafülű Csen, megint szükségünk volna a tanácsodra.

Kutyafülű Csen John Chen egyik távoli unokatestvére volt, nála is dolgozott, a számtalan Chen-féle vállalkozás egyikének vezetőjeként. - A fiúról adott információid tökéletesek voltak. Esetleg el tudnád nekünk mondani az apja szokásos mozgását is?

- Persze, tisztelt vezető, mi sem könnyebb ennél - felelte Kutyafülű Csen. - Phillip Chen a szokások rabja… és könnyen megijed. Akárcsak a tajtaja… Ajíjje, az a lisztesképü lotyó aztán tudja, melyik felén alszik az ágynak! Nagyon gyorsan fizetni fog, hogy visszakaphassa a fiát. Én most már biztos vagyok benne, hogy Phillip Chen nagyon készséges lesz. De a kétszeresét kell kérni annak, amiben megállapodtunk, mert nagyon tud alkudni. Mióta az eszemet tudom, abban a megcicerézett Chen Házban dolgozom, és ismerem milyen fukar.

- Nagyszerű. Hát akkor, az összes istenekre, beszéljük meg, hogyan és mikor raboljuk el magát Nemes Házi Chent.

____________________________________

20.

16 óra 01 perc

____________________________________

Sir Dunstan Barre-t azzal az alázattal tessékelték be Richard Kwang irodájába, amelyről úgy gondolta, kijár neki. A Ho-Pak kis, igénytelen épülete a központi Lee House Streeten állt, és ez az iroda is olyan volt, mint általában a kínai irodák: kicsi, zsúfolt, jellegtelen - munkára és nem reprezentálásra való. A kínaiaknál legtöbbször két- három ember dolgozik egyetlen irodában, s foglalkozik két- háromféle üzlettel, méghozzá úgy, hogy mindehhez egyetlen telefonjuk és egyetlen titkárnőjük van. Miért is ne? - mondja a bölcs. Ugyanannyi munka, de csak egyharmad rezsiköltség - ez több hasznot jelent.

Richard Kwang azonban nem osztozott az irodáján. Tudta, hogy ez nem tetszene a kuaj lo ügyfeleinek - és annak a néhánynak, aki fontos volt a bank számára. És Richard Kwang számára - mégpedig azok miatt a járulékos hasznok miatt, amit jelenthettek. Például a lehetséges és olyannyira óhajtott választmányi tagságot a szuper exkluzív Turf Clubban, vagy tagságot a Hongkongi Golf Clubban, vagy a Cricket Clubban… esetleg akár magában a Clubban… vagy bármelyik kisebb, de ugyanolyan exkluzív klubban, amelyeket a nagy hongok brit tajpanjai tartanak a kezükben, és ahol az igazán nagy üzletek köttetnek.

- Isten hozta, Dunstan - mondta nyájasan. - Hogy van?

- Remekül! És maga?

- Nagyszerűen. A lovam remekül dolgozott ma hajnalban.

- Igen, láttam, magam is kint voltam a pályán.

- Tényleg? Nem is láttam.

- Csak egy-két percre dugtam oda az orromat. A heréltem rakoncátlankodott. Lehet, hogy ki kell vennünk a szombati versenyből. Karamell Leányka viszont valósággal repült ma reggel.

- Csaknem megdöntötte a pályarekordot. Szombaton talán sikerül is neki.

Barre vihorászni kezdett. - Majd közvetlenül a futam előtt megkeresem magát, és akkor elmondjuk egymásnak a bizalmas füleseket! Az ember nem bízhat ezekben az idomárokban meg zsokékban, nemde? Csak egymásban, vagy senkiben!

Csevegtek még egy ideig, aztán Barre rátért a tárgyra.

Richard Kwang próbálta palástolni döbbenetét. - Megszünteti a cég összes számláját?

- Meg, öregfiú. Ma. Sajnálom meg minden, de a cégem igazgatótanácsa… A pillanatnyi helyzetben ez a bölcs lépés, legalábbis addig, míg maga át nem vészeli ezt a…

- Csaknem gondolja komolyan, hogy bajban vagyunk? - kacagott Richard Kwang. - Nem olvasta Haply cikkét a Guardianben? "… rágalmak, amelyeket egyes tajpanok és egy bizonyos nagy bank terjeszt… "

- Ja, igen, láttam. Szerintem épp olyan, mint a többi szamársága.

Nevetséges! Ki tenne ilyesmit? Egyébként beszéltem ma reggel Paul Havergill-lel és Southerbyvel is, és mindketten azt mondták, Haply okosan teszi, ha megválogatja a szavait, ha rájuk akar célozgatni, mert különben beperlik sajtó útján elkövetett rágalmazásért és hitelrontásért. Korbácsot érdemelne az a taknyos! Na, mindegy… Szeretnék most rögtön egy bankcsekket kapni… Ne haragudjon, de tudja, milyenek ezek a bizottságok…

- Hogyne, persze. - Richard Kwang továbbra is mosolygott, de e percben még a szokásosnál is jobban utálta ezt a nagydarab, pirospozsgás embert. Jól tudta, hogy Barre igazgatótanácsa csak fejbólintójánosok gyülekezete, azt teszik, amit Barre mond. - Nincsenek gondjaink. Egymilliárd dolláros bank vagyunk. Ami az aberdeeni fiókunkat illeti, csupán babonás helybeliekről van szó.

- Igen, tudom. - Barre figyelte Richard Kwangot. - Úgy hallom, ma délután a Mang Kok-i fiókjukban is akadtak kisebb problémák… és Tsim Sha Tsuiban… az Új Területeken, Sha Tinban… Sőt még - Uram, ne hagyj el! - Lantaón is. - Lantao a kolóniát alkotó csaknem háromszáz szigetből álló szigetcsoport legnagyobb tagja, alig tíz kilométernyire van Hongkongtól, de szinte néptelen, mert nincs vize.

- Néhány ügyfél kivette a betétjét - mondta megvetően Richard Kwang. - Nincs probléma.

De volt probléma. Ezt ő is tudta, és tartott tőle, hogy mindenki tudja, Először csak Aberdeenre korlátozódott, aztán a nap folyamán mind több és mind idegesebb fiókigazgató telefonált. Tizennyolc fiókjuk volt szerte a kolónián. Négyben kínos gyorsasággal folyt a betétek megszüntetése. Mong Kokban, amely a különben is zsúfolt Kowloonban is nyüzsgő kaptárnak hatott, kora délután sorbanállás kezdődött. Mindenki ki akarta venni az összes pénzét. A dolog nem öltött olyan fenyegető méreteket, mint Aberdeenben, de ahhoz elég volt, hogy világosan jelezze a megrendült bizalmat. Richard Kwang meg tudta érteni, hogy az úszó falvak lakói gyorsan tudomást szereztek róla, hogy Négyujjú Vu kivette a pénzét, és ezért rohanva követték a példáját. De Mong Kokban? Miért pont ott? És Lantaón miért? És miért Tsim Sha Tsuiban, a legtöbb hasznot hajtó fiókban, amely ott van az Aranykomp állandóan zsúfolt kikötőjének közvetlen közelében, ahol naponta százötvenezer ember jön és megy?

Ezt kitervelték!

Mosolygó Csing, legfőbb ellenségem és riválisom állna mögötte? Vagy azok a cicerézők, azok az irigy, megcicerézett nyomorultak a Blacsnél és a Victoriánál?

Esetleg Keskeny Szarcső Havergill mesterkedte ki? Vagy Compton Southerby a Blacstől? Mindig is gyűlölt. Ezek a bűzös kuaj lók! De hát miért esnének nekem? Az persze igaz, hogy sokkal jobban értek a bankhoz, mint ők, és ezért irigykednek, de hát én civilizált emberekkel üzletelek, alig érintem az ő köreiket. Miért? Vagy kiszivárgott talán, hogy jobb meggyőződésem és tiltakozásom ellenére a bank társtulajdonosai ragaszkodtak hozzá, hogy vegyek fel rövid lejáratú, olcsó hiteleket, s az így szerzett pénzt fektessem hosszú lejáratú, magasan kamatozó ingatlanügyletekbe, és ezért most, a hülyeségük miatt, átmenetileg túlságosan kiköltekeztünk, és nem bírunk el egy rohamot?

Legszívesebben kiabált, üvöltött, a haját tépte volna. Lando Mata és Zsugori Tung, a macaui szerencsejáték- és aranyszindikátus főrészvényesei voltak a csendestársai. És persze Csempész Mo, aki tíz évvel ezelőtt segített neki megalapítani a Ho-Pakot, és összehozni az alaptőkéjét. - Olvasta ma reggel az öreg Vak Tung jóslatait? - kérdezte. Az arcán még mindig ott ült a mosoly.

- Nem. Mit mondott?

Richard Kwang elővette és átnyújtotta az újságot. - Minden jel arra utal, hogy fellendülés előtt állunk. A szerencsés nyolcas mindenütt ott van az égen, ezenfelül a nyolcadik hónapban vagyunk, nekem pedig nyolcadik hó nyolcadikán van a születésnapom…

Barre végigfutott a cikken. Jóllehet nem hitt a jóslatokban, annál azért régebben élt Ázsiában, mint hogy teljesen figyelmen kívül hagyja őket. Felgyorsult a szívverése. Az öreg Vak Tungnak óriási tekintélye volt Hongkongban. - Ha ennek itt hinni lehet - mondta - akkor a világtörténelem legnagyobb konjunktúrájának nézünk elébe.

- Pedig máskor sokkal óvatosabb. Ajíjje, nem is volna rossz, hallod-e?

- De nem ám. Jut is eszembe, Richard, öregfiú, befejezhetnénk akkor ezt a mi ügyletünket?

- Természetesen. Ez az egész tájfun csak egy osztriga kagylójában zajlik, Dunstan. Erősebbek vagyunk, mint valaha… a részvényeink egyetlen pontocskával sem estek, - A tőzsde nyitásakor tömegével árulták kisebb tételekben a részvényeiket, ha nem reagáltak volna rá azonnal, a sárga földig nyomta volna le az árfolyamukat. De Richard Kwang azonnal utasította az alkuszait, hogy vásároljanak, és ha kínálnak még, azt is. Így sikerült stabilizálni a helyzetet, hogy ezt az állapotot fenntartsa, csaknem félmillió részvényt kellett felvásárolnia, ami egynapi forgalmat tekintve, példátlan mennyiség volt. Egyik szakértője sem tudta megállapítani, ki árul nagy tételben. Négyujjú Vu kivétjén kívül nem volt más oka bizalom hiányára, hogy az összes istenek verjék meg azt a vén ördögöt, meg azt a megcicerézett, Harvardon tanult unokaöccsét! - Mi volna, ha…

Megszólalt a telefon. - Bocsásson meg - mondta, majd nyersen beleszólt a kagylóba. - Megmondtam, hogy senkit se kapcsoljanak!

- Mr. Haply keresi a Guardiantől, azt mondja, fontos - mondta Mary Yok, a titkárnője, s egyben unokahúga. - És telefonált a tajpan titkárnője is. A Nelson Trading igazgatótanácsi ülését előrehozták ma délután ötre. Mr. Mata is ideszólt, hogy közölje, ő is ott lesz.

Richard Kwang szívverése három ütemet kihagyott. Miért? - kérdezte magában döbbenten. Tou nien lo mo, hiszen eddig úgy volt, hogy jövő hétre halasztjuk. Okó, miért? Hirtelen félresöpörte a kérdést, hogy most Haplyval foglalkozzon. Úgy ítélte, hogy itt Barre előtt túlságosan kockázatos volna válaszolgatni neki. - Mondja meg neki, hogy néhány perc múlva visszahívom. - Rámosolygott az előtte ülő vörös képű férfira. - Halasszuk el ezt a dolgot egy-két nappal, Dunstan. Nincsenek problémáink.

- Nem tehetem, öregfiú. Sajnálom. Rendkívüli ülés volt, még ma el kell intézni. A társulat ragaszkodik hozzá.

- Azt hiszem, mi elég nagylelkűek voltunk a múltban… Most is van maguknál negyvenmilliónk fedezet nélkül… és hetvenmillióval benne vagyunk az új építési programjukban is.

- Igen, ez tagadhatatlan, Richard, és komoly profitjuk is származik majd belőle. De hát ezek a dolgok más lapra tartoznak, és azokat a kölcsönügyleteket hónapokkal ezelőtt, jóhiszemű tárgyalások után kötöttük meg, s megfelelő időben ugyanilyen jóhiszeműleg rendezzük is. Még soha nem maradtunk adósai se a Ho-Paknak, se másnak. - Barre visszaadta az újságot, s azzal együtt néhány aláírt és cégének jelzésével ellátott iratot. - Összevont számlák, egy csekk elég lesz.

Az összeg valamivel több, mint kilenc és fél millió volt.

Richard Kwang aláírta a bankcsekket, mosolyogva kikísérte Sir Dunstan Barre-t, aztán - amikor már nyugodtan tehette - elátkozott mindenkit, aki csak eszébe jutott, majd visszament az irodájába, és bevágta maga után az ajtót. Odabent belerúgott az íróasztalába, fölkapta a telefont, ráordított az unokahúgára, hogy hívja föl neki Haplyt, aztán úgy csapta le a kagylót, hogy csaknem összetörte a készüléket.

- Tou nien lo mo minden bűzös kuaj lóra! - rikoltotta a mennyezetnek. Ettől megkönnyebbült egy kicsit. Az a kutyának való cobák! És mi volna, ha… Mi volna, ha rábeszélném Kígyót, hogy tiltson be holnap minden sorbaállást? Esetleg eltörhetnének néhány kart…

Rosszkedvűen töprengett. Micsoda mocsok egy nap… Már a pályán elkezdődött. Biztos volt benne, hogy az idomárja, vagy a zsokéja élénkítő tablettákat ad Karamell Leánykának, hogy gyorsabb futásra serkentsék, és ezáltal lenyomják az oddszát - most már bizonyára favoritnak tekintik - aztán szombaton majd nem adnak neki több drogot, előrántanak egy esélytelen gebét, és betakarítják vele a termést. Nélküle. Mocskos ebcsont mindahány! Csaló! Hát azt hiszik ezek, azért tartok versenylovat, hogy veszítsek rajta?!

Richard Kwang harákolt, köpött egyet a köpőcsészébe. A kivéteikkel elvitték a készpénzem java részét. Na, mindegy, Lando Matával, Csempész Móval, Zsugori Tunggal és a tajpannal a hátam mögött biztonságban vagyok. Üvölteni, sikoltozni, káromkodni, zokogni volna kedvem, ugyanakkor tudom, hogy valójában se a banknak, se nekem nem eshet komoly bajunk. Annál fontosabb vagyok nekik.

Igen… rohadt egy nap. Eddig egyetlen kellemes része volt csak: ma reggel, mikor találkozott Caseyvel. Jólesett ránézni, élvezte a lány szabados, tiszta, okos, ropogós amerikaiasságát. Pénzügyekről beszélgettek, csak úgy, általánosságokban, és érezte, hogy be fog tudni szállni az üzletükbe, ha nem is teljes mellszélességgel, de részlegesen biztosan. Holtbiztos, hogy óriási pénzeket lehet leszakítani rajtuk keresztül. Milyen naiv ez a lány, gondolta. Meglepő, milyen tájékozott a bankügyletekben és a pénzügyi dolgokban, Ázsiáról viszont fogalma sincs. Milyen naiv, hogy ilyen nyíltan beszél a terveikről. Hála légyen az összes isteneknek az amerikaiakért!

- Én szeretem Amerikát, Miss Casey. Évente kétszer el is megyek oda, hogy egyem néhány jó steaket meg elugorjak Las Vegasba - na és természetesen az üzletet sem hanyagolom.

Ííí, gondolta boldogan, az aranyországbeli kurvák a világ legjobb és legkészségesebb kuaj lói - és milyen olcsók a hongkongi lányokhoz képest! Okó! Milyen óriási érzés párnázni velük, érezni azokat a dezodorozott hónaljakat, hatalmas melleiket, combjaikat, hátsójukat… De köztük is a vegasiak a legjobbak. Emlékezz csak arra az aranyhajú szőkére, aki egy fejjel magasabb volt nálad, de mikor lefeküdtetek…

Megszólalt a magántelefonja. Felkapta, mint mindig, most is ingerlékenyen: már a beszerelésekor utálta ezt a készüléket. De kénytelen volt felszereltetni. Amikor az előző titkárnője hosszú évek után itthagyta, mert férjhez ment, a felesége a kedvenc unokahúgát erőltette a helyére. Persze azért, hogy kémkedjen, gondolta savanyúan. Ííí, de hát mit tehet az ember?

- Tessék - szólt bele tűnődve, hogy vajon mire lehet kíváncsi a felesége.

- Nem hívtál egész nap… Órák óta várok rád!

Nagyot ugrott a szíve: készületlenül érte a lány hangja. Kantoni csicsergését - leszámítva a nyafogást - ugyanolyan édesnek találta, mint a jade-kapuját. - Figyelj rám, Kicsi Kincs! - mondta csillapítólag. Szegény atyádnak egyetlen szabad perce sem volt egész nap, és…

- Téged egyszerűen már nem érdekel a te szegény anyácskád. Én a tengerbe ölöm magam, vagy keresek magamnak valakit, aki majd dédelget, ó, jaj, szegény fejemnek…

A sírás hallatán Richard Kwangnak fölment a vérnyomása. – Ide figyelj, te kis olajosszájú, este tízkor felugrom érted. Elmegyünk Wanchaiba, a kedvenc éttermembe, eszünk egy nyolcfogásos…

- A tíz az már túl késő, és nekem nem kell semmiféle nyolcfogásos vacsora, hanem egyszerűen csak egy marhaszelet, és én a V and A-be akarok menni, föl a tetőre, és pezsgőt inni!

Richard Kwang agya veszélyt jelzett: esetleg meglátják, és besúgják a tajtajának. Okó! A barátai és ellenségei, egész Hongkong előtt viszont rengeteg arcot nyer, ha meglátják, ki az új szeretője: Venus Poon, a felemelkedőben lévő friss, egzotikus megjelenésű tévé sztár.

- Jó, akkor tízkor oda…

- A tíz az már késő. Kilenckor.

Richard Kwang gondolatban gyorsan sorra vette aznap estére megbeszélt programjait, hogy vajon Venus belefér-e. - Nézd, Kicsi Kincs, majd meglá…

- Tízkor már késő. Kilenckor. De látom, már nem törődsz velem. Én belehalok.

- Ide figyelj! Atyádnak három találkozója van ma és…

- Majd szétmegy a fejem, ha arra gondolok, hogy már nem érdekellek… - zokogott Venus. - Nyomorult szolgádnak fel kell vágnia az ereit, vagy… - Richard Kwang észrevette a lány hangjának változását, gyomra görcsbe rándult a fenyegetésre. - Vagy elmegy másokkal, akik hívják, és akik természetesen sokkal kevésbé értékes személyek, mint tisztelt atyja, de ennek ellenére ugyanolyan gazdagok és…

- Rendben van, Kicsi Kincs. Kilenckor.

- Jaj, hát mégis szeretsz?!- Venus Poon ugyan a kantoni nyelvjárást használta, de a "szeretsz" szót mégis angolul mondta. A modern kínaiban az angol lett a szerelem nyelve, saját nyelvükben nem lévén romantikus szavak. - Mondd! - szólt parancsolólag Venus. Mondd, hogy szeretsz!

Richard Kwang szánalmasan elnyekeregte, aztán letette a kagylót.

A lisztes képű lotyója! - gondolta bosszúsan. De hát tizenkilenc éves, joga van egy kicsit követelőzőnek és zsémbesnek lenni, főleg ha az ember már hatvan felé ballag, de mellette húsznak érzi magát, és császári jangja ismét a mámor forrása. Ííííí, ilyen remek szeretőm még nem is volt, mint ez a Venus Poon. Drága, az igaz, de… Ííííí, az aranycsatornájában olyan izmok vannak, amelyekről csak a legendás Kung császár írt!

Érezte, hogy megmoccan a jangja, kedvtelve megvakarta. Na, ma éjjel megkapja tőlem az a pimasz kis fruska! Veszek egy különlegesen nagy szerszámot, de úgy ám, amelyiken egy olyan apró csengettyűkkel felszerelt gyűrű van. Okó! Attól majd viháncol!

Addig viszont jobb lesz, ha a holnapon töröm a fejem, hogyan készüljek fel a holnapi napra?

Hívd fel fősárkány barátodat, Tang-po főtörzsőrmestert a Tsim Sha Tsui körzetben, kérd meg, gondoskodjon róla, hogy a körzetében és a Kowloonban lévő fiókoknál legyen rendőri őrizet. Telefonálj a Blacsnek, aztán Tung unokatestvérednek az óriási Tung Po Bankba, utána meg Mosolygó Csing unokabátyádnak és Havergillnek, hogy értékpapírokra és ingatlanokra folyósítsanak rendkívüli készpénz kölcsönt a Ho-Paknak. Ja igen: és hívd fel régi jó barátodat, Joe Jacobsont, a Chicago Federal and International Merchant Bank alelnökét, az Ő bankjuk csaknem négymilliárd dollár fölött rendelkezik, és Joe többszörösen is a lekötelezetted. De még mennyire, hogy az. Rengeteg kuaj lo és rengeteg civilizált ember a lekötelezetted. Hívd fel valamennyit!

Richard Kwang hirtelen magához tért az ábrándozásból: a tajpan által összehívott értekezlet jutott eszébe. Összeszorult a szíve. A Nelson Tradingnek óriási arany- és készpénz letétjeik vannak nálunk! Okó, ha a Nelson…!

Idegesítő csörömpöléssel csengett a telefon. - Bácsikám! Mr. Haply van a vonalban.

- Jó napot, Mr. Haply, örülök, hogy hallom a hangját. Bocsásson meg, amiért az imént nem értem rá.

- Nem tesz semmit, Mr. Kwang. Csak néhány adatot szeretnék egyeztetni, ha lehetséges. Először is az aberdeeni lázongással kapcsolatban. A rendőrség azt…

- Nemigen lehet azt lázongásnak nevezni, Mr. Haply. Néhány nagyhangú, türelmetlen ember összejött, ennyi az egész - felelte Richard Kwang. Nem kedvelte Haply kanadai- amerikai akcentusát, és nem szerette, hogy udvariasnak kell lennie hozzá.

- Épp most nézegetek néhány fényképet. Mr. Kwang, azokat, amelyek a ma délutáni Timesban láthatók. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt lázongásról van szó.

A bankár kényelmetlenül fészkelődött székében, és komoly erőfeszítésébe került, hogy a hangja nyugodt maradjon. - Nos hát… ami azt illeti, én nem voltam ott… Beszélnem kell Mr. Sunggal.

- Én már beszéltem vele, Mr. Kwang. Fél négykor. Fél óra hosszat.

Azt mondta, ha nincs ott a rendőrség, darabokra szedik a helyiséget. - Haply néhány másodperc szünetet tartott. - Önnek jogában áll bagatellizálni a történteket, de… Nézze, én segíteni próbálok, de tények nélkül nem tudok, így hát, ha hajlandó volna nyíltan… Hányan akarták kivenni a pénzüket Lantaón?

- Tizennyolcan - felelte Richard Kwang, megfelezve a tényleges számot.

- A mi emberünk harminchatot mondott. Sha Tinban nyolcvankettőt. Mang Kokban?

- Maroknyian.

- Az én emberem szerint negyvennyolcan voltak, és záráskor még jó százan kintrekedtek. Tsim Sha Tsuiban mi a helyzet?

- Még nincsenek számaim, Mr. Haply - mondta mézesmázosan Richard Kwang, miközben majd szétrobbant az idegességtől, és a pattogósan feltett kérdéseket is utálta.

- Az összes délutáni kiadás tele van a Ho-Pak megrohanásával. Némelyek még magát a szót is leírják.

- Okó…

- Hát igen. Szerintem nem árt, ha rázós napra számít holnap, Mr. Kwang. Szerintem az ellenfelei jól megszervezték magukat. Túl pontosan klappol itt minden ahhoz, hogy ez véletlen legyen.

- Nagyra értékelem a törődését, Mr. Haply - mondta Richard Kwang, majd óvatosan hozzátette: - Ha esetleg úgy gondolja, hogy tehetnék valamit az ön érdekében…

A kagylóból megint az az irritáló nevetés hallatszott. - A nagy betétesei közül volt olyan, aki ma kiszállt?

Richard Kwang a pillanat tört részéig habozott, de Haply magára vállalta a felelősséget. - Négyujjú Vúról természetesen tudok. A nagy brit hongokra gondoltam.

- Nem, Mr. Haply, még nem.

- Mindenütt azt beszélik, hogy a Hongkong and Lantao Farm’s bankot fog cserélni.

Richard Kwang úgy érezte, mintha egy tüske volna a titkos zacskójában. - Reméljük, hogy nem igaz, Mr. Haply, Kik azok a tajpanok, és melyik az a nagy bank, vagy nagy bankok? A Victoria vagy a Blacs?

- Lehet, hogy kínai. Ne haragudjon, de nem adhatom ki a forrásaimat. Annyit viszont mondhatok, hogy nem árt, ha összeszedi magát. Nagyon úgy fest, hogy a nagyfiúk rászálltak magára.

____________________________________

21.

16 óra 25 perc

____________________________________

- Nem alszanak együtt, tajpan - mondta Claudia Chen.

- Eh? - nézett föl szórakozottan Dunross a papírokból, amelyeket lapozgatott.

- Nem alszanak együtt. Legalábbis az éjjel nem aludtak együtt.

- Kik?

- Bartlett meg a maga Ciranousha. Dunross abbahagyta a munkát. - Tényleg?

- Tényleg. Külön szoba, külön ágy, közös reggeli a nagyszobában… Mindketten üdén, frissen, illedelmes köntösben, ami azért érdekes, mert egyébként egyikük sem visel semmit az ágyban.

- Tényleg?

- Tényleg. Legalábbis az éjjel nem viseltek.

Dunross elvigyorodott, Claudia Chen örült, hogy értesülése ilyen hatást vált ki. Dunrossnak ez volt ma az első őszinte mosolya. Claudia Chen reggel nyolckor érkezett, Dunross azóta úgy dolgozott, mint egy megszállott. Megbeszélésekre rohangált: a rendőrségre, Phillip Chenhez, a kormányzóhoz, kétszer a bankba, egyszer meg fel a tetőlakosztályba, de hogy ott kivel találkozott, azt Claudia nem tudta. Ebédelni sem ért rá, és a portás szerint már hajnalban bent volt.

Claudia Chen látta, milyen nyomás nehezedik ma Dunrossra, az a fajta teher, amely alatt előbb- utóbb minden tajpan meggörnyed és néha bele is szakad. Claudia Chen tanúja volt, mint roppant össze fokról fokra Ian apja a hatalmas károk hatására, amelyek a háború alatt érték flottájukat, milyen hatással van rá Hongkong elvesztésének katasztrófája, fiainak és unokaöccseinek halála… Rossz zsosz rossz zsosz után. A kínai szárazföld elvesztése aztán végképp összezúzta. Claudia Chen látta, mint töri meg Szuez Alastair Struant, aki sosem épült fel ebből a csapásból. Látta, mint éri egyik rossz zsosz a másik után, mígnem a részvényeik ellen indított, Gornt vezérelte roham darabokra törte.

Rettenetes lehet ez a feszültség, gondolta. Merő aggodalom az életük: az embereinkért, a Házért, az ellenségeink miatt, a váratlan természeti és ember okozta katasztrófák miatt, és a múltnak mindazon bűnei, kalózkodásai és ördögi mesterkedései miatt, amelyek időnként elő-előtörnek saját Pandora-szelencénk fedele alól. Kár, hogy a tajpanok nem kínaiak, gondolta. Akkor a múlt bűnei sokkal enyhébbek lennének.

- És mitől olyan biztos ebben, Claudia?

- Egyiknek sincs hálóruhája… se pizsama, se olyan átlátszó micsodák.

- Honnan tudja?

- De tajpan! Nem fedhetem fel a forrásaimat!

- Mit tud még?

- De tajpan…! - felelte Claudia Chen, aztán mosolyogva témát változtatott. - Fél óra múlva kezdődik a Nelson Trading igazgatótanácsi ülése. Ön szólt, hogy emlékeztessem. Kaphatnék addig néhány percet?

- Igen. Negyed óra múlva. Nos - mondta Dunross azzal a határozottsággal, amit Claudia Chen túlságosan is jól ismert már - mit tud még?

Claudia Chen sóhajtott, majd fontoskodva belelapozott a jegyzettömbjébe. - Casey még nem volt férjnél. Sok kérője volt, de egyik se tartott sokáig. Sőt, ha a pletykának hinni lehet, még nem is volt neki igazi…

Dunross szemöldöke magasba szökött. - Ezt úgy értsem, hogy szűz még?

- Ebben nem vagyunk biztosak… Csak annyit tudunk, hogy nem szokott este sokáig, vagy hajnalig időzni férfitársaságban. Egyetlen férfi van csak, akivel nyilvánosság előtt mutatkozik, Mr. Bartlett, és vele is csak ritkán. Leszámítva az üzleti utakat. Az úr egyébként nagy kókler, vagy ahogy hallottam, inkább szoknyapecér. Egyetlen nő sem…

- Kitől hallotta?

- Naa…! Egyébként a szépfiúnak, Mr. Bartlettnek nincs állandó barátnője. Ötvenhatban vált el, abban az évben, mikor a maga Ciranousha belépett hozzá.

- Nem az én Ciranoushom - mondta Dunross.

Claudia mosolya még szélesebbre húzódott. - A hölgy huszonhat éves. A Nyilas jegyében született.

- Szóval rávett valakit, hogy csórja el az útlevelét. Vagy hogy kukkantson bele.

- Jóságos ég, tajpan, dehogy! - Claudia úgy tett, mintha meg volna döbbenve. - Én nem kémkedem emberek után. Csak kérdezősködöm. Viszont van rá egy százasom, hogy a hölgy és Mr. Bartlett időnként azért össze-összejönnek.

- Ezen nincs mit fogadni. Meg volnék lepve, ha nem így lenne.

Bartlett nyilvánvalóan szerelmes Caseybe… és viszont. Látta, hogyan táncoltak egymással. Nincs ezen mit lefogadni.

Claudia Chen szeme sarkában megsűrűsödtek a ráncok - Akkor milyen arányban adja azt, hogy sose voltak egymás szeretői?

- Eh? Tud valamit? - kérdezte Dunross gyanakodva.

- Mi az oddsz, tajpan?

Dunross figyelmesen méregette, csak aztán válaszolt. - Ezer az… Adom magának tíz az egyhez.

- Áll! Egy százasba. Köszönöm, tajpan. Akkor most beszéljük meg a Nelson…

- Honnan szerezte ezeket az információkat? Eh?

Claudia Chen egy telexet húzott elő a kezében tartott papírok közül. A többit Dunross "Elintézendő" feliratú iratkosarába tette. Maga telexezett tegnapelőtt este a New York-i emberünknek, hogy nézzen utána, mit lehet megtudni a lányról, és ellenőrizze a Bartlett-dossziéban foglaltakat. Ez az imént érkezett.

Dunross kivette a kezéből, és átfutotta. Nagyon gyorsan olvasott, és a memóriája szinte fényképszerűen működött. A telexben száraz tőmondatokban ott állt mindaz, amit Claudia Chen nagy hűhóval továbbadott, valamint az is, hogy K. C. Tcholocknak nincs priusza, 46 ezer dolláros betétje van a San Fernando Savings and Loannál, a Los Angeles-i California Bankban pedig 8700 dolláros folyószámlája.

- Megdöbbentő, milyen könnyen meg lehet tudni az Államokban, hogy mekkora bankbetétje van valakinek, nem, Claudia?

- Elképesztő. Én sose fordulnék hozzájuk.

Dunross elvigyorodott. - Legfeljebb kölcsönért. És legközelebb egyszerűen csak adja ide nekem a telexet.

- Igen, tajpan. De nem izgalmasabb úgy, ahogy én adom elő?

- De igen. Viszont hol van ebben a telexben szó meztelenségről? Ezt csak kitalálta!

- Szó sincs róla, ezt a saját külön forrásomból tudom. Harmadik Mosdóslány… - Claudia már későn hallgatott el: beleesett Dunross csapdájába.

Dunross üdvözülten elmosolyodott. - Áhá! Egy kém a V and A-ben! Harmadik Mosdóslány! Ki az? Melyik az, Claudia?

Hogy arcot adjon Dunrossnak, Claudia úgy tett, mintha bosszankodna. - Ajíjje! Egy kémfőnök nem fedheti fel a titkait, hallod-e? Halványan elmosolyodott. - Itt a lista, hogy kik keresték. Ahányat csak tudtam, átnyomtam holnapra… Időben átcsörgök magának a tanácskozás előtt.

Dunross bólintott, de Claudia látta, hogy ismét lehervadt ajkáról a mosoly, s megint gondolataiba merül. Kiment, Dunross nem hallotta, hogy csukódik az ajtó. Kémfőnökök járnak az eszében, AMG, a találkozó, amit délelőtt tízkor bonyolított le Brian Kokkal és Roger Crosse-szal, és egy másik, ami még várt rá hatkor.

A délelőtti tanácskozás kurta, éles és dühös volt. - Először is kérdezte - van valami újság AMG ügyében?

Roger Crosse kapásból válaszolt. - A jelek szerint baleset volt. A testén nincsenek gyanús jelek. Senkit sem láttak a közelben, nincs guminyom, nincs nyoma ütközésnek, vagy erős fékezésnek… illetve csak a motoré. Akkor, ha lehetne, térjünk rá a dossziékra, Ian. Most jut eszembe: tudjuk már, hogy mindegyikből csak egyetlen példány létezik, és az magánál van.

- Sajnálom, de nem teljesíthetem a kérésüket.

- Miért nem? - Crosse hangjában volt némi barátságtalan felütés.

- Még nem mondtam, hogy léteznek-e a jelentések, vagy sem, viszont…

- Jaj, Ian, az ég szerelmére, ne tegye magát nevetségessé! Persze, hogy léteznek. Hülyének néz minket? Ha nem léteznének, már tegnap este közölte volna, és akkor most nem ülnénk itt. Melegen ajánlom, hagyja, hogy lemásoljuk őket.

- Én pedig melegen ajánlom, hogy próbáljon meg egy kissé jobban uralkodni az indulatain.

- Ha maga most azt hiszi, Ian, hogy kijöttem a sodromból, akkor nagyon rosszul ismer engem. Ezennel hivatalosan felkérem, hogy szolgáltassa ki azokat a dokumentumokat. Ha megtagadja, az esetben a hivatali titoktartás törvénye által biztosított jogkörömnél fogva ma este hatkor - tajpan, Nemes Ház, barát, ide vagy oda - letartóztatom. Elzárjuk a másokkal való érintkezés lehetőségétől, és addig turkálunk a papírjai közt, a páncélszekrényében és a páncélrekeszeiben, míg meg nem találjuk azokat a jelentéseket! És most legyen szíves, adja elő őket!

Dunross lelki szemei előtt újra megjelent a feszülten figyelő arc, a rámeredő jeges szemek, Brian Koknak, őszinte barátjának döbbenete. - Nem.

Crosse felsóhajtott. A hangjából kiérződő fenyegetés megreszkettette Dunross bensőjét. - Utoljára kérdezem: miért nem?

- Mert úgy gondolom, hogy nem megfelelő kezekbe kerülve, kárt okozhat őfelsége a ki…

- A jóég áldja meg magát! Én a különleges osztály vezetője vagyok!

- Tudom.

- Akkor szíveskedjék megtenni, amit kérek.

- Sajnálom. Az éjszaka legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy kigondoljak valamilyen biztonságos módszert, aminek révén átad…

Roger Crosse felállt. - Hatra itt leszek a dossziékért. Ne égesse el őket, Ian. Ha megpróbálkozik vele, megtudom, és sajnos kénytelenek lennénk megakadályozni. Hatkor.

Előző éjjel, mikor már mindenki aludt a házban, Dunross átment dolgozószobájába, és ismét elolvasta a jelentéseket. Most, olyan dolgok ismeretében, amelyekről a jelentések kézhez vételekor nem volt tudomása - AMG halála, illetve esetleges meggyilkoltatása, az MI-5, az MI-6 és minden valószínűség szerint a KGB belekeveredése, Crosse elképesztő idegessége, valamint tekintetbe véve, hogy az anyagok egyike-másika esetleg elérhetetlen a titkosszolgálat számára, továbbá az az eshetőség, hogy számos következtetés, amelyeket annak idején túlzásnak tartott, talán nem is az… ebben a megvilágításban valamennyi jelentés új jelentőséget kapott. Egyikbe-másikba szinte belerendült.

Átadni őket nagyon kockázatos. Ilyen előzmények után megtartani őket lehetetlen.

Az éjszaka csöndjében fontolóra vette, hogy megsemmisítse-e az iratokat. Végül úgy döntött: kötelessége megtartani őket. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy egyszerűen ott hagyja őket az asztalon, a terasz sötétjére néző, tárva- nyitva álló franciaablakok előtt, és visszafekszik. Ha Crosse annyira aggódik ezek miatt a papírok miatt, akkor az emberei úgyis figyelik. A páncélszekrénybe zárni az iratokat nem volna biztonságos. A páncélszekrényt egyszer már babrálták. Babrálhatják megint. Egy precíz, jól megszervezett, profi támadás ellen egyetlen páncélszekrény sem nyújt teljes biztonságot.

Ült a sötétben, kényelmesen felpolcolt lábakkal, érezte, mint árad szét benne az izgatottság, mint öleli körül a veszély, a fizikai veszély kellemes, gyönyörű, mámorító melegsége. A veszély, amit a közelben ólálkodó ellenség jelent, hogy borotvaélen táncol élet és űr között. Csak egyvalami keserítette meg ezt az édes érzést: a tudat, hogy a Struan céget belülről árulták el. Újra és újra felmerült benne a kérdés: azonos a Szevrin-féle kém azzal, aki Bartlettéknek kiadta a titkaikat? A hetek valamelyike? Alastair, Phillip, Andrew, Jacques, Linbar, David MacStruan Torontóban, vagy az apja? Elképzelhetetlen.

Gondolatban sorra vette mindegyiket. Tárgyilagosan, érzelmektől mentesen. Mindnek megvolt rá a lehetősége, és oka is: irigység és gyűlölet - egyiknek többé, másiknak kevésbé. De egyikük se adná el a Nemes Házat egy idegennek. Egyik sem. Valamelyikük mégis megtette.

Ki?

Teltek az órák. Ki?

Szevrin, mi legyen a jelentésekkel, meggyilkolták-e AMG- t, mennyi igaz a jelentésekből?

Ki?

Most már hűvös volt az éj, hívogatta a terasz. Kiment, megállt a csillagos ég alatt. A szellő s az éj szívesen fogadta. Mindig is szerette az éjszakát, Mikor ott repült éjszakánként egyedül a felhők felett… sokkal jobb volt, mint nappal, oly közel voltak a csillagok, szeme állandóan ellenséges bombázók vagy vadászok után kutatott, hüvelykujja az elsütőbillentyűn… Hát igen, akkoriban nagyon egyszerű volt az élet: ölj, vagy megölnek.

Állt egy darabig a teraszon, aztán felfrissülten visszament, elzárta a jelentéseket, leült a franciaablakokkal szemben álló nagy fotelbe, végiggondolta a lehetőségeket, és kiválasztott egyet. Ezután elégedetten nyugovóra tért, szundított egy órát, majd - mint rendesen - közvetlenül virradat előtt felébredt.

A gardrobe-ja a dolgozószobájából nyíló hálószobája mellett volt.

Magára kapta a ruháit, és csendben távozott. Üres volt az út. Tizenhat másodpercet lefaragott a rekordjából. Fölérve a Struan Building tetőlakosztályába megfürdött, megborotválkozott, átöltözött - tropikálöltönyt vett fel - aztán lement egy emelettel lejjebb lévő irodájába. Szokatlanul párás volt az idő, az ég is furcsának látszott. Trópusi vihar közeledik, gondolta Dunross. Talán ezúttal szerencsénk lesz, nem úgy járunk vele, mint a többivel, és hoz esőt. Hátat fordított az ablaknak, és a Nemes Ház dolgaira összpontosított.

Az éjszaka folyamán egész halom telex gyűlt össze, amelyekkel mind foglalkozni kellett: ügyletekkel, vállalkozásokkal, problémákkal és üzleti lehetőségekkel - szerte az egész kolónián és a nagyvilágban. A szélrózsa minden irányában. Északon fel egészen a Yukonig, ahol a Struan közös olajkutatásokat folytatott a fakitermeléssel és bányászattal foglalkozó kanadai óriáscéggel, a McLean Woodley-vel közösen. Szingapúrban, Malájföldön, Délen egészen lent, Tasmániában, ahonnan gyümölcsöt és ásványvizet szállított Japánba. Nyugat felé Britanniáig, keleti irányban New Yorkig nyúltak a Dunross által megálmodott, immár új, nemzetközi Nemes Ház csápjai. Gyengék voltak még, tapogatózók, hiányzott belőlük az a tartás, amely nélkül nincs növekedés. Nem baj. Hamarosan megerősödnek. A Par-Con ügylet megerősíti a hálónkat, olyan lesz, mint az acél, a középpontban Hongkonggal, és velünk az irányítóközpontban. Hála legyen Istennek a telexért és a telefonért.

- Mr. Bartlettet kérem.

- Tessék.

- Ian Dunross vagyok, bocsásson meg, hogy ilyen korán zavarom.

Át tudnánk tenni a találkozónkat fél hétre? - Igen. Valami gond van?

- Nem, csak közbejött valami. Nagy a lemaradásom.

- John Chenről tud már valamit?

- Sajnos még nem. Ha bármit megtudok, értesítem. Adja át üdvözletem Caseynek.

- Átadom. Egyébként remek volt a tegnap esti buli. A lánya elbűvölő!

- Köszönöm. Fél hétre átmegyek magához a szállodába. Természetesen Caseyt is várom, viszlát! - mondta Dunross.

Casey, gondolta. Casey és Bartlett. Casey és Gornt. Gornt és Négyujjú Vu.

Négyujjú Vu reggel beszámolt neki Gornt látogatásáról. Dunrosst kellemes érzések töltötték el, amikor meghallotta, hogy ellensége kis híján a halálát lelte. A Peak Road nem épp a legjobb hely arra, hogy valakinek elmenjen a fékje, gondolta.

Kár, hogy nem döglött meg az a nyomorult. Sok fejfájástól mentesített volna. Elhessegette a gondolatot, és megint Négyujjú Vúra koncentrált.

Az öreg tengerész tört angolságával és Dunross haklo tudása révén egész jól megértették egymást. Vu mindent elmondott. Dunrosst meglepte, hogy Gornt azt tanácsolta Vúnak, hogy vegye ki a pénzét a Ho-Pakból. És idegesítőnek is találta. A Haply-féle cikkel egyetemben.

Tud valamit ez a nyomorult Gornt, amit én nem? Elment a bankba. - Mi folyik itt, Paul?

- Ezt hogy érti?

- A Ho-Pak körül.

- Ja, a Ho-Pak! A roham? Szerintem sokat árt az egész bankszakmának. Szerencsétlen Richard… Egészen biztosra vesszük, hogy van elég tartaléka ennek a viharnak az átvészeléshez, azt viszont nem tudjuk, milyen kötelezettségei vannak. Természetesen abban a pillanatban felhívtam, amint elolvastam Haply nevetséges cikkét. És meg kell mondanom magának, Ian, felhívtam Christian Toxe-ot is, és félreérthetetlenül közöltem vele, hogy tartsa kordában a riportereit és hagyjon fel az ilyesmivel, különben megbánja.

- Úgy hallottam, Tsim Sha Tsuiban sorban álltak.

- Tényleg? Ezt nem tudtam. Majd utánanézek. Ezzel együtt biztos, hogy a Ching Prosperity és a Lao Fat Bank támogatni fogja. Uram az egekben… Richard keze alatt a Ho-Pak az egyik legnagyobb bankká nőtte ki magát. Csak a magas ég a megmondhatója, mi történik itt, ha tönkremegy. Még a mi aberdeeni fiókunkban is volt néhány betétmegszüntetés. Reméljük, csak buborék az egész, szétpukkad magától, elfújja a szél. Apropó szél: maga szerint kapunk egy kis esőt? Lóg az eső lába, nem? A hírekben azt mondták, lehet, hogy vihar jön. Maga szerint lesz eső?

- Nem tudom. Reméljük. Csak szombaton ne essen.

- Uram segíts, csak akkor ne! Borzalmas lenne, ha elmosná a versenyeket. Meg is őrülnénk. Ja, egyébként már akartam mondani, Ian: remek volt a tegnap esti parti. Örültem, hogy megismerhettem Bartlettet és a barátnőjét, hogy haladnak a Bartlettel folytatott tárgyalásai?

- Remekül! Elárulok valamit magának, Paul.

Dunross elmosolyodott magában, ahogy eszébe jutott, hogy e szavai után mennyire lehalkította a hangját, jóllehet Havergill gondosan hangszigetelt, könyvekkel teli irodájában voltak. - Megegyeztünk. Első nekifutásra két év. Legkésőbb hét nap múlva aláírjuk a papírokat. Évenként húsz- húszmillió kápét adnak, az ezután következő évekről még meg kell állapodnunk.

- Gratulálok, drága barátom! Szívem mélyéből gratulálok! Na és az előleg?

- Hét.

- De hisz ez csodás! Ennyiből simán kijön minden. Nagy érzés lesz végre kiradírozni Toda követelését a kimutatásokból. És ha Orlinéknak is jut egy millió, talán hajlandók lesznek még egy kicsit várni, és akkor végre elfeledheti ezt a sok rossz évet, és bizalommal nézhet a jövőbe.

- Igen.

- Van már bérlő a hajóira?

- Nincs. De mire meg kell kezdenem a törlesztéseket, addigra lesznek, majd ők fedezik a részleteket.

- Észrevettem, hogy részvényei ára két ponttal emelkedett.

- Ez még csak a kezdet. Harminc napon belül megduplázódik.

- Tényleg? És miből gondolja?

- A konjunktúrából.

- Eh?

- Minden jel erre mutat, Paul. Erősödik a bizalom. A mi Par-Con üzletünk lesz a fellendülés nyitánya. Már elég régóta esedékes. - Csodálatos volna! És mikor jelenti be a Par-Con-ügyletet?

- Pénteken, a tőzsde zárása után.

- Ragyogó. Magam is ezt tenném. Hétfő reggelre már százak fognak tolongani a tőzsde kapujában, nyitásra várva. - Addig viszont maradjon a családban.

- Természetesen. Jut is eszembe: hallotta, hogy Quillan kis híján meghalt az éjjel? Közvetlenül a parti után. Bedöglött a fékje a Peak Roadon.

- Igen, hallottam. Kár, hogy nem halt meg… a Második Legnagyobb Cég részvényeinek ára az egekbe szökött volna a boldogságtól! - Jaj, Ian… Szóval azt mondja, hogy konjunktúra? Komolyan gondolja?

- Elég komolyan, hogy nagy felvásárlásokba kezdjek. Volna kedve egymilliót kölcsönözni nekem? Struan-részvények vásárlására. - Személy szerint magának, vagy a cégnek?

- Nekem.

- És megtartjuk a pakettet?

- Persze.

- És ha lemegy az áruk?

- Nem megy le.

- És ha mégis, Ian?

- Mit javasol?

- Nos, mivel úgyis családban marad a dolog, én azt mondom, hogy ha a mai zárásra két ponttal lejjebb megy, adjuk el, és a veszteséget terheljük a maga számlájára.

- Három. A kétszeresére fog szökni az értéke.

- Jó. De addig, míg alá nem írják a Par-Con ügyletet, legyen csak kettő. A Nemes Ház így is állandóan túllépi az automatikusan megújuló hitelkeretét. Maradjunk kettőben, eh?

- Rendben van.

Két ponttal biztonságban vagyok, nyugtatta magát Dunross. Azt hiszem.

Mielőtt eljött a bankból, benézett Johnjohn irodájába. Bruce Johnjohn a főigazgató második helyettese és Havergill leendő utódja volt, kellemes, köpcös figura, akiben egy kolibri vitalitása lakozott. Dunross neki is elmondta mindazokat a híreket, amelyeket Havergillnek. Johnjohn ugyanúgy örült. A feltételezett konjunktúrát illetőleg azonban óvatosságra intett, és Havergill-lel ellentétben nagyon aggasztotta a Ho-Pak megrohanása.

- Ez nekem nagyon nem tetszik, Ian. Itt nagyon bűzlik valami.

- Szerintem is. Haply cikkéről mi a véleménye?

- Marhaság az egész, úgy ahogy van. Mi nem folyamodunk ilyen svindlikhez. Ugyanekkora hülyeség a Blacsről feltételezni ugyanezt. Miért akarnánk kilőni - már ha egyáltalán képesek lennénk rá - egy nagy kínai bankot? Talán a Ching Bank a bűnös. Talán. Talán az öreg Mosolygó Ching… évek óta rivalizálnak Richarddal. Szerintem öt- hat bank foghatott össze ellene, köztük Ching. De még az is elképzelhető, hogy Richard betétesei tényleg megijedtek. Már három hónapja hallok mindenféle szóbeszédet, hogy vagy tucatnyi bizonytalan építkezésbe szálltak bele. Egyébként pedig az a véleményem, hogy ha a Ho-Pak kipukkad, azt mindannyian megérezzük. Nagyon vigyázzon, hogy mit csinál, Ian!

- Örülni fogok, ha már maga ül odafent, Bruce.

- Ne becsülje le Pault… nagyon okos ember, és rettentő sokat tesz Hongkongért meg a bankért. Most kényes idők jönnek Ázsiában, Ian. Szerintem nagyon okosan teszi, hogy megpróbál Dél- Amerika felé terjeszkedni… óriási piac, és általunk még kiaknázatlan terület. Dél- Afrikán nem gondolkodott még?

- Mi van vele?

- Ebédeljünk együtt a jövő héten valamelyik nap. Szerda jó? Van egy ötletem a maga számára.

- Tényleg? Micsoda?

- Várjunk még vele egy kicsit, tajpan. Hallotta, mi történt Gornttal?

- Igen.

- Nagyon szokatlan eset egy Rollsnál, nem?

- De.

- Nagyon döngeti a mellét, hogy elszipkázza maga elől a Par-Cont.

- Nem fogja.

- Találkozott ma már Phillippel?

- Phillip Chennel? Nem. Miért?

- Csak úgy.

- Miért?

- Összefutottam vele a pályán. Olyan volt… Nagyon feldúltnak. látszott, rémesen nézett ki. Nagyon megviselte John elrablása. - Magát nem viselné meg?

- De. Dehogynem. De nem gondoltam, hogy ő meg az Első Fiú ennyire közel áll egymáshoz.

Dunross Adryonra, Glennára, és a fiára, Duncanre gondolt, aki most tizenöt esztendős volt, és Ausztráliában nyaralt egy barátja birkafarmján. Mit tennék, ha valamelyiküket elrabolnák? Mit tennék, ha egy nap én is egy levágott fület kapnék?

Megőrülnék.

Beleőrülnék a dühbe. Megfeledkeznék minden másról, felkutatnám és megölném az emberrablókat. És a bosszúm ezer évig tartana…

Kopogtattak. - Tessék! Nahát, isten hozott, Kathy! - mondta örömmel, mint mindig, ha láthatta a húgát.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, Ian drágám - hadarta Kathy Gavallan az ajtóból - de Claudia azt mondta, hogy a következő megbeszélésed előtt van meg néhány perced. Nem baj?

- Hát persze, hogy nem baj - felelte nevetve Dunross, félretolva feljegyzéseit.

- Jaj, akkor jó. - Kathy Gavallan becsukta az ajtót, és leült az ablak közelében álló magas támlájú székre.

Dunross nyújtózkodott, hogy enyhítse kissé háta sajgását, és húgára mosolygott. - Micsoda klassz kalapod van. - Kathy fején egy világos szalmakalap ült, sárga szalagja ugyanolyan színű volt, mint mértéktartó szabású selyemruhája. - Na, mi újság?

- Szklerózis multiplexem van.

Dunross elképedten meredt rá. - Micsoda?

- A vizsgálatok ezt mutatják. Tegnap mondta az orvos, de tegnap még nem volt egészen biztos, vagyis… Ma még egyszer megnézte a leleteket, egy specialistával is konzultált, és nem tévedés. - Nyugodt volt a hangja, nyugodt az arca, egyenes derékkal ült a széken, csinosabb volt, mint amilyennek eddig Dunross bármikor is látta. - Muszáj volt elmondanom valakinek. Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul közlöm. Úgy gondoltam, esetleg tudnál nekem segíteni, hogy most mit csináljak… Nem ma, hanem, majd amikor lesz egy kis időd… talán hétvégén… - Látta, milyen arcot vág Dunross, idegesen felnevetett. - Azért ennyire nem súlyos a helyzet. Azt hiszem.

Dunross hátradőlt a nagy bőrszékben, próbált úrrá lenni a döbbenetén. - Szklerózis multiplex… Ez azért elég komoly, ugye?

- Az. Igen, az. Állítólag az idegrendszert támadja meg, és pillanatnyilag még nincs ellenszere. Nem tudják, mi okozza, azt sem tudják, hogyan… vagy mitől kapja meg az ember.

- Hívatunk más specialistákat. De nem is: még jobb, ha elmégy Pennel Angliába. Ott, vagy Európában biztos van ennek specialistája. Kell, hogy legyen rá valamilyen gyógymód, Kathy, kell lennie!

- Nincs, drágám. Anglia viszont nem rossz ötlet. Tooley doktor azt mondja, jól tenném, ha valamelyik Harley Street-i specialistával kezeltetném magam. Szeretném, ha Penn elkísérne. A betegségem még nincs nagyon előrehaladott állapotban, és ha vigyázok, nincs mitől tartani.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy ha vigyázok magamra, szedem a gyógyszereket, délutánonként alszom egy kicsit, hogy ne fáradjak ki, akkor még képes leszek gondoskodni Andrew-ról, a házról és a gyerekekről, időnként teniszezhetek, vagy golfozhatok is egy kicsit, de csak délelőttönként és tényleg keveset. Tudod, arról van szó, hogy a betegség elharapózását meg tudják akadályozni, csak az eddigi roncsolást nem tudják kijavítani. A doktor azt mondta, hogy ha nem vigyázok magamra, és nem pihenek eleget, és főleg a pihenést hangsúlyozta, szóval, ha nem pihenek eleget, akkor újrakezdődik, és minden ilyen alkalommal rosszabb lesz. Hát ez van.

Dunross szótlanul nézte, nem mutatta iránta érzett aggodalmát.

Összeszorult a szíve, fejében egymást kergették az ötletek, mit tehetne a húgáért. Jézusom, szegény Kathy! - gondolta. - Értem. Hál’istennek, pihenhetsz annyit, amennyit csak akarsz - mondta nyugodtan, akárcsak az imént Kathy. - Akarod, hogy beszéljek Tooleyval?

- Azt hiszem, nem ártana. De nem kell megijedni, Ian. Tooley azt mondta, hogy ha vigyázok magamra, nem lesz semmi bajom, én meg erre azt mondtam neki, hogy ha ezen múlik, olyan jól fogok viselkedni, mint egy kisangyal, úgyhogy ezen nem fog múlni. - Kathyt magát is meglepte, milyen nyugodt a hangja, milyen nyugodtan pihen ölében a keze, ujjai mit sem árulnak el a rettegésből, amely környékezi. Szinte érezte, mint szivárognak be szervezetébe a kórt okozó baktériumok és mikrobák, mint zabálják az idegeit, mint rágják szép lassan, ráérősen, apránként az idegszálait, mígnem egészen felerősödik a bizsergés és a zsibbadás az ujjaiban és a lábujjaiban, aztán a csuklójában, a bokájában, a lábában és… és… Jézusom! Magasságos ég…!

Apró zsebkendőt vett elő a retiküljéből, finoman leitatta orrát és homlokát. - Rémes, milyen párás ma az idő, ugye?

- Igen. De hát hogy jött ez ilyen hirtelen, Kathy?

- Az az igazság, hogy nem is jött olyan váratlanul. Csak eddig nem tudták megállapítani. Ezért csinálták azt a sok vizsgálatot. - Kathy betegsége körülbelül hat hónapja kezdődött, enyhe szédülésekkel, fejfájásokkal. Főleg golfozás közben tapasztalta. Megállt a labda mögött, hozzákészült az ütéshez, de elhomályosodott előtte a kép, a tárgyak körvonalai elmosódtak, a labda kettéhasadt, két- majd háromfelé osztódott, aztán megint kettő lett belőle, és egy pillanatra sem álltak meg. Andrew csak nevetett, azt mondta, optikushoz kéne mennie. De nem segített se szemüveg, se aszpirin, se az erősebb gyógyszerek. Aztán az öreg Tooley doki, időtlen idők óta a család háziorvosa, elküldte a Peakre, a Matilda Kórházba kivizsgálásra, megnézette az agyát, nincs-e tumora. De nem találtak semmit, mint ahogy a többi vizsgálattal sem. Csak az a borzalmas gerinclumbálás mutatta ki. Aztán más vizsgálatok is megerősítették. Tegnap. Ó, édes Jézusom, csak tegnap lett volna, hogy tolószékre ítéltek, s hogy végül ne legyek más, mint egy magatehetetlen, nyáladzó roncs?

- Andrew-nak szóltál?

- Nem, drágám. - Kathy ismét összeszedte magát. - Még nem mondtam meg neki. Még nem bírtam. Szegénykém olyan könnyen felizgatja magát. Majd este. Nem lettem volna képes megmondani neki, míg nem szólok neked. Neked kellett először elmondanom. Elvégre máskor is neked mondunk először mindent, nem? Mármint Lechie, Scotty meg én. Mindig te tudtál meg mindent elsőként… - A gyerekkoruk jutott eszébe, azok a boldog idők… Hongkongon, Ayrben, az avisyardi kastélyban, abban a kellemes, tengerre néző, zegzugos házban, amely ott áll a hangafüves dombtetőn…

Karácsony, húsvét járt az eszében, a hosszú nyári vakációk, milyen jókat játszottak Iannel, Lechie-vel, az idősebb és Scottal, a fiatalabb ikerfiúval… Akkor volt a legjobb, mikor apa nem volt otthon, mert tőle mindannyian féltek, csak Ian nem, mindig ő volt a szószólójuk, a védelmezőjük, mindig ő vette magára a büntetéseket - ma este nem kapsz vacsorát, és ötszázszor leírod, hogy "többé nem feleselek", gyereknek hallgass a neve - mindig őt verték meg helyettünk, de sose panaszkodott. Jaj, szegény Lechie és Scotty…

- Jaj, Jan - törtek fel hirtelen a könnyei - ne haragudj. - Aztán már érezte is, hogy Dunross karjai átölelik, és végre megnyugodott, a lidércnyomás kezdett eloszlani. De tudta, hogy teljesen sose fog eltűnni. Soha. Mint ahogy a bátyjai sem térnek vissza soha, legfeljebb álmaiban, s mint ahogy nem tér vissza drága Johny-ja sem. - Nincs semmi baj, Ian - mondta könnyek között. - Nem magam miatt sírok, tulajdonképpen nem magamat sajnálom. Lechie és Scotty jutott eszembe, meg Ayr, amikor még kicsik voltunk, meg az én Johnnym, olyan rettenetesen sajnálom őket…

Először Lechie halt meg. A Highland-i Könnyűgyalogsági Ezred hadnagya volt. 1940-ben, Franciaországban eltűnt. Nyomtalanul. Egyik pillanatban még ott állt egy út mellett, aztán eltűnt, a levegőben csípős szag terjengett: Dunkirk felé mentükben a náci páncélosok zárótüzet zúdítottak arra a kis kőhídra, amely egy patak fölött ívelt át. A háború alatt mindvégig abban reménykedtek, hogy Lechie valamelyik rendesebb hadifogolytábor rabja, nem egy olyan borzalmasba került, amilyenekről hallottak. A háború után még hónapokig kutattak, de sehol semmi, sehol egy tanú, sehol a legcsekélyebb nyom nem akadt, így aztán a család, s végül a pap is beletörődött, hogy Lechie elesett.

Scott harminckilencben még csak tizenhat éves volt, és a biztonság kedvéért Kanadába küldték, hogy ott fejezze be a tanulmányait, de aztán tizennyolcadik születésnapján, immár mint pilóta, üvöltve tiltakozó apja ellenére belépett a Kanadai Légierőhöz, mert meg akarta bosszulni Lechie- t. Azonnal gépre ültették, egy bombázószázad tagja lett, és még idejében átért velük, hogy részt vegyen a normandiai partraszállás hadműveleteiben. 1945. február 14-ig számos kisvárost és várost bombázott tönkre immár századparancsnokként és a Hadi Érdemkereszt tulajdonosaként, amikor a rettenetes drezdai irtóhadjáratból visszafelé jövet egy Messerschmitt megtámadta a Lancasterüket, s noha pilótatársa haza tudta vinni a sérült gépet Angliába, Scotty addigra már meghalt a baloldali ülésen. Kathy ott volt a temetésen, ott volt Ian is egyenruhában, betegszabadságra jött Csungkingból, ahol - sebesülése után - földi szolgálatot teljesített: összekötő volt a Királyi Légierő és Csang Kaj-sek légiereje között. Kathy ott zokogott Ian vállán, siratta Lechie- t, siratta Scottyt, siratta az ő Johnnyját. Mert akkor már özvegy volt. John Selkirk repülőhadnagyot, a Hadi Érdemkereszt tulajdonosát, a háború egy másik boldog, sérthetetlen, legyőzhetetlen istenségét lelőtték: gépe égő fáklyaként bukott le az égről, neki magának csak a hamvai szállingóztak a földre. Johnnynak nem volt temetése. Nem volt mit eltemetni. Mint Lechie esetében. Csak egy távirat jött. Külön-külön mindegyiküknek. Jaj, Johnny, szerelmem, szerelmem, szerelmem…

- Olyan rettenetes, hogy meghaltak, Ian… És miért?

- Nem tudom, kicsi Kathy - felelte Dunross, még mindig magához szorítva húgát. - Nem tudom. És azt sem tudom, hogy miért éppen én maradtam életben, és miért nem ők.

- Jaj, én úgy örülök, hogy te élsz! - Kathy Gavallan magához szorította a bátyját, aztán összeszedte magát. Nagy akaraterővel úrrá lett szomorúságán. Letörölte könnyeit, elővett egy kis kézitükröt, megnézte magát. - Úristen, hogy nézek ki! Bocsáss meg egy percre. Dunross irodájához fürdőszoba is tartozott, az ajtaját egy könyvespolc álcázta. Kathy Gavallan bement és rendbehozta a sminkjét.

Mikor kijött, Dunross még mindig az ablakon bámult kifelé. Andrew jelenleg nincs az irodájában, de amint visszaér, megmondom neki - mondta.

Jaj, ne, drágám, ezt nekem kell. Nekem. Muszáj. Ez így tisztességes. - Kathy Gavallan rámosolygott és megsimogatta. - Szeretlek, Ian.

- Szeretlek, Kathy.

____________________________________

22.

16 óra 55 perc

____________________________________

A papírdoboz, amelyet a Farkasemberek küldtek Phillip Chen-nek, Roger Crosse íróasztalán feküdt. A doboz mellett ott volt a zsarolólevél, a kulcskarika, a jogosítvány, a toll, de még azok a letépett, gyűrött újságfoszlányok is, amelyeket a csomagoláshoz használtak. Ott volt a kis műanyag zacskó és a foltos rongy is. Csak a tartalmuk hiányzott.

Minden fel volt címkézve.

Roger Crosse egyedül volt a szobában, megbabonázva nézte a tárgyakat. Egy újságlapot vett a kezébe. Mindegyik gondosan ki volt simítva, legtöbb címkéjén rajta volt a kínai újság neve és megjelenésének dátuma. Crosse megfordította, valami rejtett információt, valami rejtett nyomot keresett, ami fölött eddig átsiklott a figyelmük. Nem talált semmit. Gondosan visszatette, és állát tenyerére támasztva gondolatokba merült.

A házi telefon mellett az íróasztalon ott hevert Alan Medford Grant jelentése is. A szobában teljes csönd honolt. Az apró ablak Wanchaira és a kikötő Glessing-fok körüli szakaszára nézett.

Megcsörrent a telefon. - Tessék.

- Mr. Rosemont van itt a CIA-től, és Mr. Langan az FBI-tól, uram. - Jöjjenek. - Roger Crosse letette a kagylót. Kinyitotta íróasztala legfelső fiókját, az AMG jelentést a bekódolt telexre tette, és bezárta a fiókot. A középső fiók egy hifi magnetofont rejtett. Crosse megnézte, rendben van-e vele minden, aztán megérintett egy rejtett gombot. A magnó tárcsái nesztelenül forogni kezdtek. Az asztalon álló házi telefonban egy érzékeny mikrofon volt elrejtve. Crosse elégedetten bezárta a fiókot. Egy másik rejtett kapcsoló segítségével zajtalanul kinyitott egy reteszt az ajtaján, aztán felállt, és ajtót nyitott.

- Isten hozta önöket, uraim, fáradjanak be - mondta barátságosan. Becsukta az ajtót a két amerikai mögött, és kezet rázott velük. Észrevétlenül visszazárta a reteszt. - Foglaljanak helyet. Teát?

- Nem, köszönjük - mondta a CIA-s.

- Mit tehetek önökért?

Mindkét férfi egy-egy nagy borítékot tartott a kezében. Rosemont kinyitotta a sajátját, és egy köteg hússzor huszonötös, gemkapoccsal két csomóba csíptetett, jó minőségű fényképet vett elő. - Tessék nyújtotta át a fölső csomót.

A felvételek Voranszkijt ábrázolták: keresztülfut a rakparton, Kowloon utcáin siet, taxiba száll, kiszáll egy taxiból, telefonál. Kínai gyilkosairól még több kép volt. Az egyik azt ábrázolta, amint épp otthagyják a telefonfülkét: a háttérben jól látni lehetett a földre roskadt testet. Crosse-t csak tökéletes önuralma tartotta vissza, hogy ne mutassa ki elképedését, s ne kezdjen őrjöngeni a dühtől. - Nagyszerű - mondta halkan és nagyon is tudatában a Rosemont kezében lévő másik kötegnek, az asztalra tette a fotókat. - És? Rosemont és Ed Langan a homlokát ráncolta. - Maguk is követték? - Természetesen - hazudta Crosse csodálatra méltó természetességgel. - Drága barátaim, ez itt Hongkong. Viszont nagyon szeretném, ha hagynák, hogy végezzük a munkánkat és nem avatkoznának bele.

- Rog, mi… hm… Mi nem akarunk beleavatkozni, mi csak támogatni akarjuk.

- Nem biztos, hogy szükségünk van támogatásra. - Crosse hangjában ezúttal már némi él is volt.

- Persze. - Rosemont elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Magas, vékony, jóarcú férfi volt, kefefrizurája őszült. A keze erős volt, akár az egész ember. - Tudjuk, hová vackolt be a két gyilkos. Legalábbis úgy hisszük - mondta. - Az egyik emberünk azt mondja, kiszúrta őket.

- Hány emberrel figyelték a hajót?