És igaza volt, gondolta most Orlanda. Macaut választottam, megfosztottam az arcától. Vajon miért áll még mindig mellettem? kérdezte magában, miközben tekintete Bartlettet keresve végigpásztázott a vendégeken. El kell ahhoz veszíteni valamit, hogy rájöjjünk az igazi értékére? Ilyen volna az élet?

- Orlanda!

Meghökkenten megtorpant, mert valaki elé lépett. Richard Hamilton Pugmire. A férfi valamivel alacsonyabb volt nála. - Engedje, meg, hogy bemutassam Charles Biltzmannt Amerikából - mondta sokatmondó pillantással; Orlanda lúdbőrzeni kezdett teste közelségétől. – Charles lesz a… ööö… a General Stores tajpanja. Chuck, bemutatom magának Orlanda Ramost.

- Örvendek a szerencsének, asszonyom.

- Üdvözlöm – felelete udvariasan Orlanda. Az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találta a férfit. - Bocsásson meg, de…

- Szólítson Chucknak. Maga Orlanda? Nagyon frankó kis név, meg ez a ruha is nagyon frankó! - Biltzman széles mozdulattal egy névkártyát vett elő. - Ősi kínai szokás!

Orlanda elfogadta, de nem viszonozta. - Köszönöm. Kérem, bocsásson meg, Mr. Biltzmann, de várnak a barátaim… - Mielőtt még megakadályozhatta volna, Pugmire belekarolt, egy-két lépésnyivel távolabb vonta, és rekedtes hangon suttogni kezdett. - Mit szólna egy vacsorához? Fantasztikusan néz ki…

Orlanda, vigyázva, hogy ne legyen nagyon feltűnő, kirántotta a karját. - Tűnjön el, Pug.

- Figyeljen rám, Orlan…

- Már százszor megmondtam magának, hogy szálljon le rólam!- Tou nien lo mo magára és az egész pereputtyára! - mondta Orlanda. Pugmire elvörösödött. Orlanda mindig lenézte, még a régi időkben is. Pugmire mindig ott állt ugrásra készen Gornt háta mögött, és amikor Gornt szakított Orlandával, Pugmire állandóan ott lihegett a lány nyakában, minden lehetséges módon megpróbálta rávenni, hogy feküdjön le vele. Még mindig nem tett le róla. - Ha még egyszer felhív, vagy megszólít, egész Hongkong előtt kiteregetem a gusztustalan szokásait! - Udvariasan odabiccentett Biltzmannak, észrevétlenül elejtette a névjegyét, és otthagyta őket. Pugmire visszament az amerikaihoz.

- Micsoda teste van! - mondta Biltzmann, tekintetével követve Orlandát.

- Igen… az egyik legismertebb kurvánk - mondta leereszkedő vigyorral Pugmire. - Jézusom, tálalhatnának már, farkaséhes vagyok.

- Kurva? nézett rá leesett állal Biltzmann.

- Errefelé sose lehet tudni - halkította le a hangját Pugmire. - Meg is lepett, hogy Szaros T’Chung meghívta. Bár gondolom, most, hogy sikerült megvásárolnia a lovagi titulusát, tojik az egészre. Orlanda néhány éve egy barátom barátnője volt, de ettől még nem hagyott fel régi jó szokásaival, és félrekefélt. A barátom rajtakapta, és megfogta a lapát nyelét.

- Mit csinált?

- Lapátra tette… Kirúgta.

Biltzmann képtelen volt levenni a szemét a lányról. - Jézusom… suttogta. - Ezt a lapátra tevést nem ismertem, de az biztos, hogy én inkább megfogatnám vele a nyelét.

- Ez csak pénzkérdés, öregfiú, de biztosíthatom, hogy nem éri meg. Matracon rémes a spiné, na és mostanában az ember sose tudhatja, ki volt az elődje… - Látva, milyen képet vág az amerikai, Pugmire elnevette magát. - Nekem sose jutott eszembe másodszor is lefektetni, és magának is csak azt mondhatom, mielőtt becsempészi a hancúrlécet, nem árt, ha foganatosít néhány óvintézkedést.

Dunross, aki csak az imént érkezett, fél füllel Richard Kwangot hallgatta, aki nagy hangon mesélte, milyen egyezségeket kötött a bank elleni roham átvészelése érdekében, és hogy milyen gonosz emberek azok, akik ilyen rágalmakat terjesztenek.

- Tökéletesen egyetértek, Richard - mondta Dunross, aki szeretett volna már eljutni a terem túlsó végében tartózkodó képviselőkhöz. - Sajnos tényleg elég sok a csirkefogó. Ha megbocsát…

- Hogyne, tajpan. - Richard Kwang lehalkította a hangját, de idegessége így is kiütközött. - Lehet, hogy segítségre lesz szükségem.

- Kérjen bármit, csak pénzt ne.

- Beszélhetne az érdekemben Johnjohnnal a Vicben. Ő ta…

- Ó nem, és ezt maga is tudja, Richard. Magának csupán egyetlen esélye van: valamelyik kínai barátja. Mondjuk Mosolygó Ching.

- Az a vén gazember…? Nekem nem kell az ő piszkos pénze - mondta gúnyos mosollyal Richard Kwang. Mosolygó Ching reggel óta visszalépett a megállapodásuktól, és se kölcsönt, se hitelt nem volt hajlandó folyósítani neki. - Le kellene csukni azt a vén gazembert! Most már nála is sorban állnak, de megérdemli! Szerintem a kommunisták kezdték az egészet, megpróbálnak tönkretenni minket. A Bank of China! Hallotta, hogy már a Vic előtt is sor áll, a Központiban? A Blacsnél meg még többen. Az öreg Pocakos Tok bankja, a Bank of East Asia and Japan már ki is készült. Holnap már ki se nyitnak.

- Jézusom! Ez biztos?

- Az este hívott, húszmilliót kért. Tou nien lo mo, tajpan, ha nem kapunk segítséget, egész Hongkong összeomlik. Legalább… - Richard Kwang e pillanatban észrevette az ajtóban a Négyujjú Vu karján érkező Venus Poont. A szívverése is elállt. Venus nagy patáliát csapott az este, mikor nem vitte el neki a megígért nercbundát. Zokogott, kiabált, az ámája jajveszékelt, hiába mondta nekik, hogy a szűcs tehet róla, nem hittek neki, és addig visítoztak, míg egyértelműen meg nem ígérte, hogy még a lóverseny előtt meghozza az ígért ajándékot.

- Elviszel Shi-tehhez?

- A feleségem meggondolta magát és jön, ezért most nem vihetlek, de utána…

- Utána én már fáradt leszek! Nem hozod az ajándékot, ráadásul a bankettre se akarsz elvinni! És hol az az akvamarin függő, amit a múlt hónapban ígértél? Hol a nercem? Lefogadom, hogy a feleségeden! Ajíjje, az én fodrásznőm meg az övé jó barátnők. Úgyhogy hamarosan megtudom, így van-e. Ó jaj, jaj, jaj nekem, te tényleg nem szereted már a te leányodat. Kénytelen leszek megölni magamat, vagy elfogadom Négyujjú Vu ajánlatát.

- Mit?

Richard Kwang kis híján gutaütést kapott erre a kijelentésre, tombolt, dühöngött, üvöltözött, hogy egy vagyonba került neki ez a lakás, a ruhák meg hetenként ezresekbe, mire Venus Poon is tombolni, dühöngeni és üvöltözni kezdett: - És mi van a bank elleni rohammal? Tudsz fizetni? Mi van a megtakarított pénzemmel? Megvan még egyáltalán?

- Ajíjje, te szánalmas lotyó, miféle megtakarított pénzről vartyogsz? Arról, amit én tettem be neked? Hah! Hát persze, hogy megvan, biztosabb helye van annak ott, mint a Bank of Englandben!

- Jaj, jaj, jaj, nincs egy fillérem se! Szerencsétlen, nincstelen lány vagyok! Kénytelen leszek eladni magam, vagy öngyilkos leszek. Igen, ezt fogom csinálni! Méreggel… Ez az! Azt hiszem, beveszek egy hatalmas adag… aszpirint. Ah Po! Hozz azonnal egy hatalmas adag aszpirint!

Így aztán Richard Kwang kérlelni kezdte, addig könyörgött, míg Venus meg nem enyhült s meg nem engedte neki, hogy elvegye tőle az aszpirint. Richard Kwang ezután megígérte, hogy amint a bankettnek vége, nyomban rohan vissza hozzá a lakására… Most pedig, majd kiugrott a szeme, mert az ajtóban Négyujjú Vu karján ott lebegett Venus Poon, csak úgy sugárzott mind a kettő, Vút majd szétvetette a büszkeség, Venus szerény volt, maga az ártatlanság – abban a ruhában, amit Richard Kwang épp most vett neki.

- Mi történt Richard? - kérdezte aggódva Dunross.

Richard Kwang próbált felelni, de nem tudod, csak annyira telt tőle, hogy rogyadozó léptekkel elindult a felesége felé, akinek végül sikerült levennie vasvilla tekintetét Venusról, s ismét férjére nézett.

- Jó estét, drágám - mondta Richard Kwang. A gerince mintha kocsonyából lett volna.

- Jó estét, drágám - felelte negédesen Mejling Kwang. - Ki az a kurva?

- Melyik?

- Az ott.

- Az a… na, hogy is hívják… az a kis tévésztárocska?

- Nem ez az, akit Viszketős Bukszájú Punnak hívnak? A tripperbajnoknő?

Richard Kwang erőltetetten nevetett, de legszívesebben a haját tépte volna. Pillanatokon belül egész Hongkong tudni fogja, hogy a szeretője valaki másnak a karján jelent meg. Ebből mindenki arra fog következtetni, hogy ez az ő anyagi csődjének csalhatatlan jele, és hogy a lány bölcsen tette, hogy a biztonság kedvéért otthagyta a süllyedő dzsunkát. Az, hogy a nagybátyjával, Négyujjú Vúval jött, csak még jobban ront a helyzeten. Ez csak megerősíti a híresztelést, hogy Négyujjú Vu minden pénzét kivette a Ho-Pakból, s következésképpen Lando Mata és az aranyszindikátus ugyanezt tette. Most, hogy Csempész Mo meghalt, a civilizált emberek között minden komoly tényező biztosra vette, hogy Vu lett a szindikátus első számú csempésze. Jaj, jaj, jaj! A baj nem jár egyedül.

- Eh? - kérdezte kimerülten. - Mit mondtál?

- Azt kérdeztem, hogy a tajpan közbenjár-e az érdekünkben a Victoriánál.

Európaiak lévén a közelükben, Richard Kwang kantonira váltott. - Az a kurafi sajnos maga is bajban van. Nem, nem fog segíteni nekünk. Rettentő bajban vagyunk, de nem a mi hibánk. Borzasztó egy nap volt ez a mai, csak egyetlen kivétel akadt: szép kis hasznot vágtunk zsebre. Eladtam minden Nemes Ház részvényünket.

- Nagyszerű. És mennyiért?

- Darabonként 2,70-et kerestünk. Az egész már ott van Zürichben, aranyban. Az egészet a közös számlánkra tettem - tette hozzá óvatosan, némileg elferdítve az igazságot Richard Kwang, miközben egyre azon törte a fejét, miképpen távolíthatná el a feleségét a teremből, hogy végre odamehessen Négyujjú Vúhoz és Venus Poonhoz, hogy hadd lássa mindeni: minden a legnagyobb rendben.

- Jól van. Nagyon jó. Így azért már más. - Mejling óriási akvamarin függőjével játszadozott. Richard Kwang hirtelen úgy érezte, jéggé dermednek a heréi. Ez volt az a függő, amit Venus Poonnak ígért. Ó jaj, jaj, jaj…

- Rosszul érzed magad? - kérdezte Mejling.

- Igen… azt hiszem, valami romlott halat ehettem. Kimegyek a mosdóba.

- Akkor eredj. Úgy látom, nemsokára tálalnak. Ez a Szaros mindig késik! - Mejling észrevette, hogy a férje ideges oldalpillantást vet Venus Poonra és Vu bácsira, s tekintete ismét szikrázni kezdett. Tényleg egész jól néz ki az a kurva. Majd szemmel tartom, míg vissza nem jössz.

- Gyere, kísérj el inkább. - Richard Kwang belekarolt a feleségébe, levezette a lépcsőn a mosdókba nyíló ajtókhoz, közben imitt-amott oda-odaköszönt egy-egy ismerősnek, igyekezve magabiztosnak látszani. Amint sikerült a feleségét beterelnie a női mosdóba, már rohant is vissza, föl, odament a Négyujjúék közelében álló Zeppelin Tunghoz. Csevegett vele egy percet, aztán eljátszotta, hogy észreveszi Négyujjút. - Á, jó estét, tiszteletre méltó bácsikám! - mondta túláradóan. - Köszönöm, hogy elhoztad nekem. Jó estét, te kis olajosszájú!

- Hogy? - kérdezte gyanakodva az öregember. - Magamnak hoztam, nem neked.

- Igen, és ne szólítson engem olajosszájúnak! - sziszegte Venus Poon, és feltűnő mozdulattal belekarolt az öregemberbe. Richard Kwang kis híján tüzet okádott. – Beszéltem ma este a fodrásznőmmel! Őrajta van a nercem! És szerintem az az akvamarin függő is az enyém, amelyik ott lóg a nyakában! Ha rágondolok, hogy ma este majdnem öngyilkosságot követtem el, mert azt hittem, csalódást okoztam tiszteletreméltó atyámnak… Aki egész idő alatt csak hazudott nekem. Hazudott, hazudott! Kedvem volna megint öngyilkosnak lenni.

- Ugyan már, erre még semmi szükség, te kis mézesmázos - sziszegte idegesen Négyujjú Vu. - Eredj innen, öcsém, mert még gyomorrontást kap tőled ez a lány, aztán nem lesz képes semmire.

Richard Kwang kényszeredetten elmosolyodott, eldadogott néhány udvariassági formulát és remegő lábakkal távozott. A lépcső felé indult, hogy megvárja a feleségét. Valaki megjegyezte: - Most már biztos, hogy a kanca a dúsabb fűért otthagyta a régi legelőjét!

- Micsoda badarság ez? vágta rá nyomban Richard Kwang. – Természetesen én kértem meg a vén bolondot hogy vezesse lányt, mivel itt van a feleségem! Különben miért lenne vele a lány? Hát mi ez a vén marha? Talán bika? Vagy egy bantamkakas? Nem. Ajíjje, arra még Venus Poon se képes, hiába tanítottam meg a legjobb technikákra, hogy felállítson valamit, aminek nincs saját támasztéka! Csak az arc kedvéért csinálja az öreg, hallod-e.

- Ííííí, ez nem rossz, Bankár Kwang! - mondta a férfi, majd odébb ment, megsúgta a hallottakat egy másiknak, aki erre maró gúnnyal megjegyezte: - Na, te is megennél egy vödör szart, ha valaki azt mondaná rá, hogy ez főtt marha, feketebab mártással! Hát te nem tudod, hogy Négyujjú Vu pálcáját a létező legdrágább kenőcsökkel, balzsamokkal és ginsengkivonatokkal kezelik? Hát mit gondolsz, miért szült fiút a múlt hónapban a hatodik ágyasa? Ííííí, te csak sose féltsd az öreget! Még mielőtt véget ér az éjszaka, Venus Poonnak olyan dörgölésben lesz része, hogy az aranyalagútja egyszerre nyolc nyelvjárásban fog kegyelemért sikoltozni…!

- Itt marad vacsorára, tajpan? - lépett oda Dunrosshoz Brian Kok. - Már, ha lesz itt vacsora.

- Igen. Miért?

- Ne haragudjon, de nekem vissza kell mennem dolgozni. De azért lesz itt valaki, aki majd hazakíséri.

- Az ég szerelmére, Brian! Nem lihegik túl egy kicsit ezt a dolgot? - kérdezte ugyanolyan halkan Dunross.

Brian Kok még mindig halkan folytatta. - Nem hiszem. Az imént hívtam fel Crosse-t, hogy megkérdezzem, mi van azzal a két alakkal, akik ott őgyelegtek a háza előtt. Amint az embereink megérkeztek, felhúzták a nyúlcipőt.

- Talán csak közönséges bűnözök, akik nem kedvelik a rendőrséget.

Brian Kok megrázta a fejét. - Crosse megint kérte, hogy azonnal adja át nekünk az AMG-féle papírokat.

- Pénteken.

- Azt mondta, közöljem magával, hogy egy szovjet kémhajó horgonyoz a kikötőben. Egy ember már meghalt… Az egyik ügynökük, megkéselték.

Dunross megdöbbent. - És mi közöm nekem ehhez?

- Maga ezt jobban tudja, mint mi. Maga tudja, mi van azokban a jelentésekben. Nagyon komoly dolog lehet, különben maga sem lenne ilyen nehézkes… - vagyis nem igyekezne ennyire fedezni magát. Crosse azt mondja… de ezt most hagyjuk. Nézze, Ian, mi már elég régóta barátok vagyunk. Tényleg nagyon aggódom. - Brian Kok kantoni dialektusra váltott. - Még a bölcs is léphet tüskébe… mérgezett tüskébe.

- Két nap múlva megérkezik a rendőrmandarin. Két nap nem hosszú idő.

- Ez igaz, de az a kém két nap alatt is nagyon sokat árthat nekünk. Miért kísértsük az isteneket? Én kérem magát.

- Nem, ne haragudjon.

Brian Kok kihúzta magát. Angolul folytatta. - Amerikai barátaink arra kértek minket, hogy vegyük védő őrizetbe.

- Micsoda marhaság!

- Nem is olyan marhaság Ian. Magának köztudottan fényképezőgépszerű memóriája van. Minél előbb átadja a papírokat, annál, jobb. De még utána sem árt az óvatosság. Miért nem mondja meg nekem, hol vannak? Utána már minden a mi gondunk lenne.

Dunross arca ugyanolyan eltökéltséget tükrözött, mint Brian Koké. – Most már minden meg van beszélve Brian, marad minden, ahogy megállapodtunk…

A magas kínai férfi felsóhajtott és vállat vont. Rendben van. Sajnálom, de nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették. Gavallan és Jacques is itt marad vacsorára?

- Nem, nem hinném. Csak arra kértem őket, hogy jelenjenek meg. Miért?

- Mert mehetnének magával együtt hazafelé. Kérem, egy ideig sehová se menjen egyedül, ne próbáljon megszabadulni az őrzőjétől. Ha valami… ööö… diszkrét ügye adódna, kérem, hívjon fel előtte.

- Nekem? Diszkrét ügyem? Itt Hongkongban? Micsoda ötlet!

- Jelent magának valamit az a név, hogy Zsen?

Dunross szeme olyan lett, mint a jég. - Kezdenek már az idegeimre menni.

- Maga pedig a jelek szerint nem fogja fel, hogy egy nagyon piszkos játszmába keveredett, ahol nem érvényesek a fair play szabályai.

 - De felfogtam, szentségit!

- Jó éjt tajpan.

- Jó éjt, Brian. – Dunross odament a képviselőkhöz, akik a terem egyik sarkában csoportosultak, és Jacques deVille-lel beszélgettek. Pillanatnyilag mindössze négyen voltak, a többiek a hosszú utazás fáradalmait pihenték. Jacques deVille bemutatta őket Sir Charles Pennyworth, Konzervatív Párt; Hugh Guthrie, liberális; Julian Broadhurst és Robin Grey a Munkáspárt részéről.

- Jó estét, Robin - mondta Dunross.

- Jó estét, Ian. Rég láttam.

- Igen.

- Ha megbocsátanak, én lelépnek - mondta megviselt arccal deVille. - A feleségem elutazott, és nálunk van a kisunokám.

- Beszélt Susanne-nal? Mármint amióta Franciaországban van? - kérdezte Dunross.

- Igen, tajpan. Meg fog… rendbe fog jönni. Köszönöm, hogy odaszólt Delandnak. Viszlát holnap. Jó éjszakát, uraim. - Jacques deVille elment.

Dunross ismét Robin Grey-re pillantott. - Maga semmit sem változott.

- Maga sem - felelte Grey, majd Pennyworth-höz fordult. - Ian meg én Londonban ismerkedtünk meg, immár jó néhány éve, Sir Charles. Közvetlenül a háború után. Én nem sokkal előtte lettem szakszervezeti tisztségviselő. - Grey magas, vékony ajkú ember volt, őszülő hajú, arcvonásai élesek.

- Hát bizony annak már jó néhány esztendeje - mondta udvariasan Dunross, annak a játékszabálynak megfelelően, amelyben Penelope és a bátyja annak idején megállapodott: nevezetesen, hogy a nyilvánosság előtt nem vérrokonai egymásnak. - Sokáig marad, Robin?

- Csak néhány napig - válaszolta Grey. A mosolya ugyanolyan vértelen volt, mint az ajka. - Még sose jártam ebben a munkásparadicsomban, úgyhogy szeretnék meglátogatni néhány szakszervezetet, megnézni, hogyan él a többi kilencvenkilenc százalék.

Sir Charles Pennyworth, a delegáció vezetője nevetett. Pirospozsgás, gömbölyded férfi volt, a Londoni Skót Ezred volt ezredese, a DSO, a Kiváló Szolgálatért Érdemrend tulajdonosa. - Nem hiszem, hogy errefelé hemzsegnének a szakszervezetek, Robin, Jól tudom, tajpan?

- Az itteni munkaerő remekül megvan nélkülük - felelte Dunross.

- Mondjuk inkább, hogy az itteni kizsigerelt munkaerő, tajpan - vetette közbe nyomban Grey. – Még a saját kimutatásaik is erről tanúskodnak, a kormányzat statisztikái.

- A mi statisztikáink ugyan nem, Robin, inkább a maguk statisztikusai. - mondta Dunross. – A japánok után itt a legmagasabbak a fizetések egész Ázsiában, és ez egy szabad társadalom.

- Szabad? Ugyan már!- legyintett Grey. Szabad a munkások kizsákmányolásában. Na, mindegy, ha majd a következő választáson hatalomra kerül a Munkáspárt, ezen is változtatunk.

- Ugyan, Robin - mondta Sir Charles. - Semmi esélyük.

Grey elmosolyodott. - Erre azért ne fogadjon, Sir Charles. Anglia népe változást kíván. Nem azért háborúztunk, hogy fenntartsuk a régi, elavult módszereket. A Munkáspárt szociális változtatásokért küzd, és hogy a munkás tisztességes részt kapjon az általa termelt profitból.

Dunross felelt neki. - Nekem mindig is az volt a véleményem, hogy nagyon sportszerűtlen a szocialisták részéről, hogy mindig úgy beszélnek a munkásokról, mintha kizárólag ők végeznének minden munkát, mi meg semmit. Mi is munkások vagyunk. Ugyanolyan szorgalmasan, ha ugyan nem szorgalmasabban dolgozunk, mint ők, a munkaidőnk hosszabb, mint…

- Viszont maga tajpan, szép nagy házban lakik, amit a hatalmával együtt készen kapott. Ez a tőke egy rakás szerencsétlen csóró izzadmánya, és akkor még nem is említettem az ópiumkereskedelmet, amiből az egész kiindult. Úgy volna sportszerű, hogy a tőkét elosszák, hogy mindenki ugyanarról az alapról induljon. A gazdagokat jobban meg kell adóztatni. Be kell vezetni az örökösödési adót. Minél előbb feloszlanak a nagy vagyonok, annál jobb az angoloknak. Eh, Julian?

A negyvenöt körüli, magas, elegáns Julian Breadhurst erőteljesen támogatta a Fabiánusok Társaságát, a szocialisták mozgalmának agytrösztjét. - Nézze, Robin - mondta bágyadtan, szinte szégyellősen - én magával ellentétben nem mondom, hogy vonuljunk ki a barikádokra, ezzel szemben igenis az a véleményem, Mr. Dunross, hogy nem ártana itt Hongkongban maguknak egy szakszervezeti tanács, nem ártana bevezetni a minimálbért, a választott törvényhozó tanácsot, a megfelelő szakszervezeteket és munkavédelmet, a közgyógyellátást, a baleseti kártalanítást és minden modern brit újítást.

- Egészen rossz úton jár, Mr. Breadhurst. Kína sose menne bele kolóniai státusunk megváltoztatásába, sose tűrne meg egy városállamszerű képződményt a közvetlen szomszédságában. Ami pedig a többi javaslatát illeti: ki fizetne? - kérdezte Dunross. - Az itteni korlátozás nélküli rendszer hússzor jobb, mint a britanniai, és…

- A profitjukból fizetnék, Ian - vágott közbe nevetve Robin Grey. - Abból fizetnék, hogy rendes adót fizetnének, nem tizenöt százalékot. Abból fizetnék, hogy ugyanúgy adóznának, mint ahogy mi Britanniában…

- Isten őrizz! - mondta Dunross, nehezen uralkodva indulatain. A maguk adója versenyképtelenné teszi magukat és az egész…

- A profitjukból? - vágott közbe épesen a negyedik képviselő, a liberális Hugh Guthrie. - A legutóbbi hülye munkáspárti kormány már évekkel ezelőtt eltörölte a profitunkat azzal a hülye, esztelen költekezésével, az állampolgárság nyakra-főre osztogatásával, meg, ahogy értelmetlenül, darabonként lemondtak a birodalomról, erőszakkal szétzüllesztették a Brit Nemzetközösséget, és szegény Anglia arcát belenyomták a sárba. Nevetséges! Attlee meg az a nagy bőség…!

Robin Grey próbálta csillapítani. - Ugyan, Hugh, a munkáspárti kormány azt tette, amit a nép kívánt, amit a tömegek akartak.

- Badarság! Az ellenség akarta. A kommunisták! Maguknak röpke tizennyolc év alatt sikerült túladniuk a világ valaha volt legnagyobb birodalmán, sikerült másodvonalbeli hatalommá zülleszteni, és megengedték azoknak a mocskos szovjeteknek, hogy Európa legnagyobb részét fölzabálják! Muszáj röhögni!

- Azzal teljes mértékben egyetértek, hogy a kommunizmus maga a borzalom. Ami viszont a birodalmon való "túladást" illeti, Hugh, nos, ott arról volt szó, hogy fordult a szél - nyugtatta Broadhurst. - A gyarmatosítás kora lejárt. Távlatokban kell gondolkodni.

- Én azt teszem, és szerintem most itt állunk megfürödve. Churchillnek volt igaza, mint mindig.

- Az emberek nem így vélekednek - mondta komoran Grey. Azért is szavazták le. A fegyveres erők szavazták le, elegük lett belőle. Ami pedig a birodalmat illeti, Hugh pajtás, nagyon sajnálom, de az csupán a tudatlan bennszülöttek kihasználásának eszköze volt. Robin Grey látta beszélgetőtársai arcát, és olvasott belőlük. Megszokta már a felé áradó gyűlöletet. Ő még jobban gyűlölte őket. A háború után szeretett volna a hadseregben maradni, de elutasították - kitüntetett, a fronton kiválóan szolgált kapitányokból akkoriban tizenkettő volt egy tucat, ő meg hadifogolyként töltötte a háborút Changiban. Így aztán, telve gyűlölettel és viszolygássál, belépett a Crawleyhoz, egy nagy autógyárba, szerelőként. Hamarosan szakszervezeti megbízott lett belőle, majd alacsonyabb rangú tisztviselőként bekerült a Szakszervezetek Közös Tanácsába. Öt éve lett munkáspárti képviselő, az volt most is: csípős nyelvű, dühös, ellenséges hátsópados, a néhai baloldali szocialista Aneurin Bevan protezséje. - Igen, megszabadultunk Churchilltől, és mikor majd jövőre kormányra kerülünk, kiseprűzünk még jónéhány elavult módszert és felsőosztálybeli mételyt. Államosítunk minden ipari…

- Nézze, Robin - szólt Sir Charles - ez itt voltaképpen egy bankett, és nem egy szappanosláda a Hyde Parkban. Megegyeztünk, hogy az úton nem politizálunk.

- Igaza van, Sir Charles. Csak azért válaszoltam, mert a Nemes Ház tajpanja kérdezett. - Grey Dunrosshoz fordult. - Hogy áll a Nemes Ház?

- Remekül. Nagyszerűen.

- A ma délutáni újság azt írja, veszélybe kerültek a részvényei.

- Csak az egyik ellenfelünk űzi kisded játékait.

- Na és a bankok megrohanása? Az sem komoly?

- De igen. - Dunross tisztában volt vele, hogy nagyon kell ügyelnie, mit mond. Tudta, hogy a parlamentben erős a Hongkong-ellenes lobby, és mindhárom pártban sokan vannak, akik nem helyeslik a sziget nem szavazó kolónia státusát, és korlátozás nélkül való működését – de leginkább szinte teljes adómentességére irigykednek. Nem számít, gondolta. 1841 óta vészeljük át folyamatosan az ellenséges parlamenteket, a tűzvészeket, tájfunokat, betegségeket, járványokat, embargókat, válságokat, megszállást, Kína időnkénti társadalmi megrázkódtatásait, és valahogy ezután is túl fogjuk élni. - A roham a Ho-Pak, az egyik kínai bankunk ellen indult meg - mondta.

- Ez a legnagyobb, ugye? - kérdezte Grey.

- Nem a legnagyobb, de elég nagy. Mindnyájan reméljük, hogy átvészeli.

- Ha csődbe megy, mi lesz a betétesek pénzével?

- Sajnos elvesztik - felelte Dunross sarokba szorítva.

- Angol banktörvények kellenének ide.

- Mi úgy találjuk, a rendszerünk remekül működik. Milyennek találták Kínát? - kérdezte Dunross.

Grey válaszolt, mielőtt még Sir Charles megszólalhatott volna. - A többség szerint a kínaiak veszélyesek, ellenségesek, be kellene zárni előlük az ajtót, le kellene zárni a hongkongi határt. Ezek nyíltan elkötelezték magukat, hogy felhergelik az egész világot, az a fajta kommunizmus meg, amit csinálnak, nem más, mint ürügy a diktatórikus uralomra és a tömegek kizsákmányolására.

Dunross és a többi hongkongi jan elsápadt. Sir Charles éles hangon válaszolt Greynek. - Ugyan, Robin, ez csak a maga álláspontja meg a komm… ööö… vagyis McLeané. Én épp az ellenkezőjét tapasztaltam. Szerintem Kína nagyon őszintén próbál szembenézni a problémáival, amelyek nézetem szerint borzalmasak, monumentálisak és megoldhatatlanok.

- Hál’istennek hamarosan nagy zűrök lesznek arrafelé - vigyorgott gúnyosan Grey. - Ezt még az oroszok is tudják, különben miért vonultak volna ki?

- Mert ellenségek, mert nyolcezer kilométeres határuk van - mondta Dunross, igyekezve féken tartani indulatait. - Sose bíztak meg egymásban, Kína meghódítói mindig nyugat felől jöttek, Oroszország meghódítói meg keletről. Oroszországnak mindig is szinte rögeszméje volt, hogy Kínát elfoglalja.

- Ugyan már, Mr. Dunross - szólt Broadhurst. - Maga bizonyára túloz.

- Oroszország számára előnyös egy gyenge és megosztott Kína és egy szétzüllesztett Hongkong. Oroszország külpolitikájának egyik alaptétele, hogy Kínának gyengének kell lennie.

- Az oroszok legalább civilizáltak - mondta Grey. - A vörös Kína fanatikus, veszélyes, pogány, ki kell rekeszteni, legfőképpen innen.

- Nevetséges! - mondta feszülten Dunross. - Kínáé a világ legrégebbi civilizációja. Kína rettenetesen szeretne baráti viszonyra lépni a Nyugattal. Kína mindenekelőtt kínai, és csak azután kommunista.

- A kommunistákat Hongkong, meg maguk "kalmárok" tartják hatalmon.

- Ostobaság! Mao Ce-tungnak és Csou En-lajnak nincs szüksége ránk vagy a szovjetekre, hogy Pekingben maradhassanak!

Hugh Guthrie is megszólalt. - Az én meglátásom szerint a vörös Kína és a Szovjetunió egyformán veszélyes.

- Ezeket nem lehet összehasonlítani! - mondta Grey. - Moszkvában késsel-villával esznek, és tudják, mi az, hogy ennivaló! Kínában nincs semmi más, csak rohadt eledel, rohadt szállodák meg egy rakás halandzsa.

- Szavamra, én tényleg nem értem magát, öregfiú - mondta ingerülten Sir Charles. - Foggal-körömmel harcolt, hogy bekerüljön ebbe a bizottságba. Az ember azt hinné, érdeklik az ázsiai dolgok, de maga eddig egyfolytában csak panaszkodott.

- Az, hogy az ember kritikus szemmel nézi a dolgokat, még nem panaszkodás, Sir Charles. Fehéren- feketén: én amellett vagyok, hogy a vörös Kínának ne adjunk semmi segítséget. Semmit. És ha majd hazaérünk, mozgalmat indítok annak érdekében, hogy gyökerestül változtassuk meg Hongkong státusát: hogy teljes mértékben szigeteljük el a vörös Kínával való kereskedelemtől, hogy azonnal tartsunk itt rendes választásokat, vezessük be a rendes adózást, a rendes szakszervezeti mozgalmat és a rendes brit szociális intézkedéseket.

Dunross felszegte a fejétét. - Ezzel tönkreteszi, ázsiai pozíciónkat!

- A tajpanokét igen, de a népét nem! A Szovjetuniónak igaza van Kínával kapcsolatban.

- Én a szabad világról beszélek! Jóságos ég, de hát ez mindenki előtt világos: a Szovjetunió egyeduralomra tör, uralni akarja a világot, tönkre akar tenni minket, Kína pedig nem - mondta Dunross.

- Téved, Ian - felelte Grey. - Nem látja a fától az erdőt.

- Hallgasson meg! A Szovjetunió…

Breadhurst csillapítólag közbevágott. - A Szovjetunió egyszerűen csak meg akarja oldani a saját problémáit, Mr. Dunross, és ezeknek egyike az Egyesült Államok elszigetelő politikája. Egyszerűen csak szeretnék, ha békén hagynák őket, és nem akarják, hogy érzelgős amerikaiak vegyék körül őket, akiknek a mancsa atomfegyverek elsütő billentyűin nyugszik.

- Ugyan, kérem! A jenkik az egyetlen barátaink! - mondta dühösen Hugh Guthrie. - És ha már a szovjeteknél tartunk: a hidegháborúról mi a véleménye? És Berlinről? És Magyarországról? Kubáról? Egyiptomról? Falatonként falnak fel minket.

Sir Charles Pennyworth felsóhajtott. - Furcsa az élet, az emlékezet pedig rövid. 1945. május 2- án, Németország északi részén, Wismarban csatlakoztunk az oroszokhoz. Soha életemben nem voltam olyan büszke, mint akkor. Igen: büszke. Ettünk, ittunk, éljeneztünk, pohárköszöntőket mondtunk egymásra. Aztán hetekig visszafogták a hadosztályomat, meg mindnyájunkat Európában, az egész szövetséges haderőt, hogy hagyják az oroszokat végigsöpörni Németországon, az egész Balkánon, Csehszlovákián, Lengyelországon, meg az összes többi országon. Én akkoriban nemigen törtem ezen a fejem, örültem, hogy a háború most már végre-valahára véget ér, és rettenetesen büszke voltam orosz szövetségeseinkre. De tudják, most így visszanézve, ma már tudom, hogy elárultak minket, katonákat… az orosz katonákat is beleértve. Átvertek minket. Tulajdonképpen nem tudom, hogy történt, még ma sem tudom, de mély meggyőződésem, Julian, hogy elárultak minket, méghozzá a tulajdon vezetőink, a maga mocskos szocialistái, Eisenhowerrel, Roosevelttel és a félrevezetett tanácsadóival együtt. Esküszöm mindenre, ami szent, még mindig nem tudom, hogyan történt, de hiába nyertük meg azt a háborút, mégis mi vesztettünk.

- Ugyan már, Charles - mondta Breadhurst - maga egészen rossz nyomon jár. Mindannyian nyertünk. A világ népei nyertek, mikor a nácikat eltö… - Látva, milyen arcot vág Grey, meghökkenten elhallgatott. - Mi a baj, Robin?

Grey a terem túlsó végébe bámult mereven. - Ian! Az a férfi, aki ott beszélget azzal a kínaival… Ismeri? Az a magas, blézeres pofa.

Dunross hasonlóan meglepetten fordult a jelzett irányba. – Az a hirtelenszőke? Marlowe… Peter…

- Peter Marlowe, hogy az ég szakadna rá! - morogta Grey. - Mit… mit keres ez Hongkongon?

- Csak látogatóban van itt. Az Államokból. Író. Úgy tudom, könyvet ír Hongkongról, vagy anyagot gyűjt hozzá.

- Szóval író. Ez érdekes. Magának barátja?

- Néhány napja megismerkedtem vele. Miért?

- És az ott a felesége? Az a lány ott mellette.

- Igen. Fleur Marlowe. Miért?

Grey nem válaszolt. A szája szögletében egy kis nyálbuborék ült meg.

- Mi köze magának ehhez az emberhez, Robin? - kérdezte furcsa zavarodottsággal Broadhurst.

Grey-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy levegye a szemét Marlowe-ról. - Együtt voltunk Changiban, Julian, a japán hadifogolytáborban. Az utolsó két évben tábori csendőr voltam, feleltem a tábor rendjéért. - Letörölte az izzadságot felső ajka fölül. - Marlowe meg feketézett, seftelt.

- Marlowe? - Dunross meg volt döbbenve.

- Úgy bizony. Marlowe repülőszázados, a kiváló angol úriember - felelte Grey nyers, keserű hangon. - Úgy bizony. Ő meg a cimborája, egy Király ragadványnevű amerikai tizedes voltak a főkolomposok. Volt ott még egy Timsen nevű ausztrál is… De az amerikai volt a legnagyobb. Texasi volt. Ezredeseket fizetett le, angol úriembereket… ezredeseket, őrnagyokat, kapitányokat. Marlowe tolmácsolt neki, mikor a japán meg a koreai őrökkel trafikált… az őreink többsége koreai volt. Ők voltak a legrosszabbak… - Grey köhögött. - Jézusom… mintha tegnap lett volna. Marlowe meg a Király fölözött le mindent… Ez a két nyomorult legalább egy tojást zabált naponta, miközben mi többiek éheztünk. Maguk nem tudják azt elképzelni, milyen volt. - Grey, anélkül, hogy észrevette volna, ismét letörülte felső ajka fölül az izzadságot.

- Mennyi ideig volt hadifogoly? - kérdezte Sir Charles együttérzően.

- Három és fél évig.

- Rettenetes - mondta Hugh Guthrie. - Az unokaöcsém Burmában húzta le, a vasútépítéseken. Rettenetes!

- Mindenütt rettenetes volt - mondta Grey. De a legrettenetesebb mégis azok számára volt, akiket elárultak. Grey Sir Charlesre nézett; különös, vérben forgó szemekkel. Ezek a Marlowe félék árultak el minket, átlagembereket, akik nem rendelkeztünk előjogokkal születésünk okán. - Még keserűbbé vált a hangja. – Nem akarok személyeskedni, de most nem történik más, minthogy maguk most mind megkapják jól megérdemelt büntetésüket. És legfőbb ideje… Jézusom, muszáj innom valamit. Bocsássanak meg percre. Otthagyta őket, az egyik bárpult felé igyekezett.

- Elképesztő - mondta Sir Charles.

- Egy pillanatig azt hittem, nekiugrik Marlowe-nak – mondta idegesen vihorászva Guthrie.

Mindnyájan Marlowe-t kezdték bámulni, aztán Broadhurst észrevette, hogy Dunross homlokát ráncolva, eltökélt, hideg arccal néz a távozó Grey után, - Ne is figyeljen rá, Mr. Dunross. Sajnos ez a Grey elég fárasztó és közönséges ember. Hál’ istennek távolról sem tartozik a Munkáspárt mértékadó köreihez. Maga biztos kedvelné az új vezetőnket, Harold Wilsont, biztos tetszene magának. Ha legközelebb Londonban jár és tud rá időt szakítani, örömmel bemutatom neki magát.

- Köszönöm. Egyébként Marlowe-on tűnődtem. Nehéz elhinni, hogy bárkit is "kiárusított" vagy elárult volna.

- Az ember sosem ismerhet egy másik embert, nem?

Grey szerzett magának egy whiskyt szódával, sarkon fordult, és elindult át a termen. - Nocsak! Marlowe repülőszázados személyesen!

Peter Marlowe meglepetten odakapta a fejét. Egymásra néztek.

Marlowe arcáról lefagyott a mosoly Fleur Marlowe megdermedt.

- Üdvözlöm, Grey - mondta Marlowe színtelen hangon. - Mondták, hogy jön Hongkongra. Pontosabban olvastam a délutáni lapban a magával készült interjút. - A feleségéhez fordult. - Drágám, bemutatom neked Robin Grey képviselő urat. - Bemutatta Greyt a kínaiaknak is, akiknek egyike Sir Shi-teh T’Chung volt.

- Á, Mr. Grey, megtiszteltetés számomra, hogy itt üdvözölhetem! - mondta Shi-teh oxfordi angolsággal. Magas, fekete hajú, jóképű férfi volt, sokkal inkább látszott európainak, mint kínainak. - Remélem, jól fogja magát érezni Hongkongon. Ha bármit tehetek önért, csak szóljon.

- Kösz - felelte nyeglén Grey. Mindenkinek feltűnt az udvariatlansága. - Nahát, Marlowe! Nem sokat változott.

- Maga sem. Jól tartja magát. – Marlowe a többiekhez fordult. – Együtt szolgáltunk a háborúban. Negyvenöt óta nem láttam Greyt.

- Hadifoglyok voltunk, Marlowe meg én – szólt Grey, majd hozzáfűzte: - Mi ketten a politikai paraván ellenkező oldalán állunk. - Elhallgatott s odébb lépett, hogy utat engedjen Orlanda Ramosnak. A lány mosolyogva üdvözölte Shi-teht, és továbbment. Grey egy pillanatig kísérte szemével, aztán folytatta. - Na, Marlowe, öreg cimbora, kalmárkodik még? – Sértésnek szánta. Egy olyan ember köreiben, mint Marlowe, aki egy régi-régi, angol tiszti családból származott, a „kalmárkodás" jelentett minden közönséges és alsóosztálybeli dolgot.

- Író vagyok - mondta Marlowe, és a feleségére nézett. Mosolygott a szeme.

- Azt hittem, még a RAF- nál szolgál, ahogy illusztris felmenői tették.

- Kiszuperáltak. Malária meg a többi… de hát ez nagyon unalmas história - mondta Marlowe, szándékosan eltúlzott előkelő kiejtéssel, tudva, hogy ezzel dühíti Greyt. - Maga meg képviselő? Milyen okosan teszi… Streatham Eastet képviseli? Ugye ott született?

Grey elvörösödött. - Igen, ott…

Shi-teh igyekezett palástolni a két férfi beszélgetéséből kiérzett utalások és célozgatások miatt támadt zavarát. - Nekem most… ööö… meg kell néznem, mi a helyzet a vacsorával. - Elsietett. A többi kínai kimentette magát, és másfelé fordult.

Fleur Marlowe legyezgetni kezdte magát. - Azt hiszem, meg kellene keresnünk az asztalunkat, Peter.

- Jó ötlet, Mrs. Marlowe - mondta Grey. Akárcsak Marlowe, ő is feszülten koncentrált. - A Király hogy van?

- Nem tudom. Changi óta nem láttam - pillantott le Marlowe Greyre.

- De azért tartják a kapcsolatot?

- Nem, nem tartjuk.

- Azt sem tudja, hol lakik?

- Azt sem.

- Hát ez különös azok után, hogy mennyire közel álltak egymáshoz. - Grey levette tekintetét Marlowe-ról és Fleur Marlowe-ra nézett, úgy érezte, soha életében nem látott még ilyen gyönyörű asszonyt. Milyen szép, milyen finom, milyen szőke, milyen angol… épp olyan, mint a volt felesége, Trina, aki alig egy hónappal azután, hogy közölték vele, a férje eltűnt, lelépett egy amerikaival. Nem is volt egy egész hónap. - Tudja, hogy mi ketten ellenségek voltunk Changiban Mrs. Marlowe? – kérdezte olyan szelídséggel, amit Fleur Marlowe ijesztőnek talált.

- Peter sose mesélt Changiról, Mr. Grey. És tudomásom szerint másnak se.

- Furcsa. Pedig döbbenetes élmény volt, Mrs. Marlowe. Én sose fogom elfelejteni. Hát akkor… bocsánat a tolakodásért. - Grey Marlowe-ra pillantott. Nyitotta, a száját, hogy mondjon valamit, de aztán meggondolta magát, és odébbállt.

- Jaj, Peter, rémes ez az ember! - mondta Fleur. A frászt hozta rám.

- Ne törődj vele, drágám.

- Miért voltatok ellenségek?

- Majd később, kicsim, később. - Marlowe szeretetteljesen rámosolygott a feleségére. - Grey számunkra egy nulla.

____________________________________

36.

21 óra 45 perc

____________________________________

Linc Bartlett még azelőtt észrevette Orlandát, hogy a lány észrevette volna őt, és elállt tőle a lélegzete. Önkéntelen is összehasonlította Caseyvel, aki most ott állt mellette, és Andrew Gavallannal beszélgetett. Orlandán földig érő fehér selyemruha volt, kivágott hátú, pántos felsőrészű, amely valahogy mintha felkínálta volna aranyló testét. Casey a Bartlett által már sokszor látott zöld ruháját viselte, vörösbarna haja zuhatagszerűen omlott alá.

- Volna kedvük eljönni ma este Shi-tehhez? - kérdezte délelőtt Orlanda Bartlett-től. - Magának meg Caseynek esetleg fontos lehet, hogy ott legyenek.

- Miért?

- Mert Hongkongban minden nagyobb üzletkötés ilyen események alkalmával jön létre, Mr. Bartlett. Az ön számára nagyon fontos lehet, hogy találkozzék olyan emberekkel, mint Shi-teh… és olyan helyeken, mint a Turf Club, a Cricket Club vagy akár maga a Club, bár ez utóbbi szinte lehetetlen.

- Mert amerikai vagyok?

- Mert ahhoz, hogy valaki tag lehessen, előbb egy tagnak meg kell halnia… egy angolnak vagy egy skótnak. - Orlanda elnevette magát. - A várakozólista olyan hosszú, mint a Queen’s Road. Kizárólag férfiak látogathatják, rettentő előkelő intézmény… Ódon bőrfotelek, amelyekben öregemberek alusszák ki háromórai ebédjük és tízedik ginjük fáradalmait, The Times… meg ilyenek.

- A mindenit, ez izgalmasnak hangzik!

Orlanda megint nevetett. A fogai fehérek voltak, Bartlett semmiféle fogyatékosságot, nem tudott fölfedezni rajta. Reggeliztek, beszélgettek, és Bartlett úgy találta, több mint könnyű vele társalogni. És élvezni a társaságát. A parfümje izgató volt. Casey ritkán parfümözte magát - azt mondta, ez csak egy újabb tényező, amely elvonja azoknak az üzletembereknek a figyelmet, akikkel tárgyal. Az Orlanda társaságában elfogyasztott reggeli kávéból, pirítósból, tojásból és sült sonkából állt, amerikai stílusú reggeli volt, és Orlanda javaslatára egy vadonatúj szállodában, a Mandarinban költötték el. Casey nem szokott reggelizni. Megivott egy kávét, néha evett hozzá egy pirítóst vagy kiflit, és kész.

Az interjú könnyen csordogált, repült az idő. Bartlett még sosem volt ilyen nyíltan és magabiztosan nőies nő társaságában. Casey mindig olyan erős, célratörő, hűvös… nem nőies. De csak azért, mert ebben állapodtunk meg, emlékeztette magát.

- Az ott Orlanda? - nézett rá egyik szemöldökét felvonva Casey.

- Igen - felelte Bartlett. Nem tudott rájönni, mi jár Casey fejében. - Mi a véleményed?

- Mint egy dinamit.

- És ki alatt?

Casey nevetett és Gavallanhoz fordult, aki igyekezett összeszedni magát, próbált udvarias lenni, de gondolatai minduntalan Kathy felé kanyarodtak. Miután Kathy az este elmondta neki, mi a helyzet, nem akart eljönni, nem akarta otthagyni, de Kathy ragaszkodott hozzá, mondván: nagyon fontos számára, hogy most itt legyen. – Maga ismeri, Andrew?

- Kit?

- Azt a fehér ruhás lányt.

- Hol? Ja, őt! Igen, ismerem, de csak hallomásból.

- És jókat hallott róla vagy rosszakat?

- Hát… az attól függ, honnan nézzük, Casey. Portugál lány, mármint természetesen eurázsiai. Orlandának hívják, és jó néhány évig Gornt barátnője volt.

- Úgy érti, a szeretője?

- Igen, azt hiszem, ez a helyes kifejezés - felelte udvariasan Gavallan. Nagyon nem tetszett neki Casey nyíltsága. - Természetesen nagyon diszkréten csinálták.

- Jó ízlése van ennek a Gorntnak. Te tudtad, hogy ez a lány volt az állandó nője, Linc?

- Ma reggel elmondta. Tegnapelőtt ismerkedtem meg vele Gorntnál. Gornt azt mondta még mindig jóban vannak.

- Gorntban nem lehet megbízni - jegyezte meg Gavallan.

- Tudomásom szerint Gorntnak mind Hongkongban, mind Hongkongon kívül komoly támogatói vannak - vetette ellen Casey. - És tudomásom szerint, magukkal ellentétben, nem költötte túl magát. Bizonyára hallott róla, hogy velünk szeretne üzletet kötni, nem magukkal.

- Mi nem költöttük túl magunkat - mondta Gavallan, és Bartlettre nézett. - Megállapodtunk?

- Kedden írjuk alá. Ha addigra elkészülnek - mondta Bartlett. - Mi már most készen vagyunk.

- Ian szeretné, ha szombatig suba alatt tartanánk. Mi belementünk - mondta Casey. - Ugye, Linc?

- Ahogy mondod. - Bartlett megint Orlandára pillantott. Casey követte a tekintetét.

Már az első pillanatban észrevette Orlandát, amikor az tétován megállt az ajtóban. Ki az, akivel beszélget, Andrew? A férfi érdeklődőnek, hajlékonynak, elegánsnak és ötvenen felülinek látszott.

- Lando Mata. Szintén portugál, macaui. - Gavallan rettentően szerette volna tudni, sikerült-e rávennie Dunrossnak Matát, hogy megmentésük érdekében dobja be a millióit. Mit tennék én, ha tajpan volnék? - töprengett kimerülten. Vásárolnék holnap, vagy megegyeznék ma este Matával és Zsugorival? Az ő pénzükkel a Nemes Ház jövője nemzedékekre biztosítva volna - de az irányítás nem a mi kezünkben lenne. De nincs értelme most idegeskedni. Ráérek majd akkor, ha tajpan leszek. Látta, hogy Mata rámosolyog Orlandára, aztán mindketten feléjük néznek és elindulnak. Tekintete a lány mellére szegeződött, amely szabadon ringott a selyem alatt. Kiugró mellbimbók. Jóságos ég, gondolta áhítatosan, ezt még Venus Poon se merné. Mikor odaértek, bemutatta őket, s hátralépett, hogy figyelhesse a négyest.

- Üdvözlöm - mondta Orlanda barátságosan Caseynek. - Linc sokat mesélt nekem magáról és hogy menyire fontos neki.

- Én is hallottam már magáról - felelte Casey hasonlóan barátságosan. De nem eleget, tette hozzá gondolatban. Sokkal szebb vagy, mint amilyennek Linc lefestett. Sokkalta szebb. Szóval te vagy az az Orlanda Ramos. Szép, halk szavú, nőies ragadozó ribanc, aki szemet vetettél az én Lincemre. Jézusom, most mit csináljak?

Hallotta a saját hangját, hogy cseverészik, de gondolatai egyre csak Orlanda Ramos körül keringtek. Egyfelől nem is volna rossz, ha összeszűrné a levet Linckel – gondolta. - Egy kicsit lehűtené Lincet. Az éjszaka mindkettőnk számára nyomorúságosan telt. Igaza volt, amikor azt mondta, menjek át egy másik szobába. De ha ez a nő beszövi a hálójával, hogyan szabadítom ki belőle? Vagy Orlanda is csak azok közé a lányok közé tartozna, akik semmit sem jelentenek Lincnek?

Ez nem olyan, döntötte el. Két lehetőségem van. Vagy ragaszkodom a tizenhárom héthez és négy naphoz és hadba szállok, vagy nem ragaszkodom és hadba szállok.

Elmosolyodott. - Csodálatos ez a ruha, Orlanda.

- Köszönöm. Szólíthatom Caseynek?

Mindketten tudták, hogy megkezdődött a csata. Bartlett örült, hogy Casey szemmel láthatóan rokonszenvesnek találja Orlandát. Gavallan elbűvölten figyelte négyőjüket. Valamilyen furcsa melegség lengte körül őket. Főleg Bartlettet és Orlandát.

Mata és Casey felé fordította figyelmét. Mata behízelgő modorában volt valami régimódi charme: úgy játszadozott Casey-vel, mint horgász a hallal. Kíváncsi vagyok, mennyire jut vele. Érdekes, hogy Caseyt a jelek szerint egyáltalán nem zavarja Orlanda. Pedig észre kellett vennie, milyen hatással van a barátjára… Talán nem látja. Vagy talán nem érdekli, mivel ő meg Bartlett egyszerűen csak üzlettársak és kész. Lehet, hogy meleg. Vagy egyszerűen csak frigid, mint oly sok nő. Kár érte.

- Hogy tetszik önnek Hongkong, Miss. Casey? - kérdezte Mata, azon tűnődve, milyen lehet a lány az ágyban. - Sajnos még nem sokat láttam belőle, bár a szálloda szervezett egy kis városnézést, amelyen részt vettem, és átkukucskáltam Kínába. - És volna kedve átmenni? Mármint ténylegesen, Kínába. Mondjuk, Kantonba. El tudom intézni, hogy meghívják.

Casey megdöbbent. - De hát mi nem tehetjük be a lábunkat Kínába. Oda nem érvényes az útlevelünk.

- Ó, nem kell ahhoz az útlevelük. A Kínai Népköztársaság nem foglalkozik útlevelekkel. Kínába olyan kevés kuaj lo jut el, hogy ez nem okoz gondot. Adnak magának egy írásbeli vízumot, és lepecsételik.

- De a mi külügyminisztériumunk… Azt hiszem, nem merném most megkockáztatni. Bartlett bólintott. - Még az itteni kommunista boltba se szabad betenni a lábunkat. Az áruházukba se.

- Őszintén szólva, elég furcsa ez a maguk kormánya – mondta Mata. – Mintha egy vásárlás már felforgató tevékenység volna. Hallották, mi történt a Hiltonban?

- Mi?

- Nos, állítólag vettek egy csomó csodálatos kínai régiséget az új szálloda számára, persze itt helyben. - Mata elmosolyodott. - Most minden jel arra utal, hogy az Egyesült Államok úgy határozott: egyetlen darabot sem használhatnak belőle, még itt Hongkongban sem. Ott van minden a raktárban. Legalábbis így mondják.

- Elképzelhető. Ha az Államokban valaki nem viszi semmire, kormánytisztviselő lesz belőle - jegyezte meg savanyú képet vágva Bartlett.

- Szerintem érdemes volna rászánnia magát, Casey - mondta Mata. - Nézzen be abba az üzletbe. A Queen's Roadon van, Kínai Mű és Iparművészeti Tárgyak van rá kiírva. Az áraik egész tisztességesek, a kommunistáknak meg nincs se szarvuk, se patájuk.

- Ezt magam sem gondoltam - mondta Bartlett. - Casey, te kifeküdnél, ha látnád, mik vannak ott.

- Te már voltál? - kérdezte meglepetten Casey.

- Persze.

- Én vittem el ma délelőtt Mr. Bartlettet - magyarázta Orlanda. Véletlenül épp arra jártunk. Ha van hozzá kedve, magát is szívesen elkísérem vásárolgatni.

- Köszönöm, örömmel venném - felelte Casey ugyanolyan előzékenységgel, minden érzékszerve veszélyt jelzett. - De nekünk Los Angelesben azt mondták, hogy a CIA figyeli az üzletbe betérő amerikaiakat, mert határozottan tudják, hogy az a bolt egy kommunista találkozóhely.

- Számomra teljesen szokványos üzletnek tűnt, Casey - mondta Bartlett. - Nem láttam semmi különöset, legfeljebb néhány Mao plakátot. És nem lehet alkudni. Szabott áraik vannak, mind ki van írva. Akad néhány egészen rendkívüli darabjuk. Kár, hogy nem vihetjük haza. - Az Egyesült Államokba semmiféle kínai eredetű árucikket nem lehetett bevinni, még olyan régiségeket sem, amelyek már száz éve Hongkongban voltak.

- Ez nem gond - mondta nyomban Mata, s máris azon gondolkodott, mennyit kereshetne közvetítőként… Ha bármire szükségük van, szívesen megvásárolom az önök számára.

– De hát az Államokba akkor se vihetjük be, Mr. Mata - vetette ellen Casey.

- Ez is egyszerű. Mindig így csinálom az amerikai barátaimmal. Amit vásárolnak, egyszerűen elküldöm valamelyik szingapúri vagy manilai vállalatomnak, amely aztán csekély díjazás ellenében továbbítja önöknek az Államokba, és kívánságuknak megfelelően malájföldi vagy fülöp-szigeteki eredetigazolást is ad hozzá.

- De hát ez csalás. Csempészés.

Mata, Gavallan és Orlanda harsányan fölnevetett, aztán Gavallan szólalt meg. - A kereskedelem a világ sója. Az USA-ból vagy Tajvanról származó kitiltott javak megtalálják a maguk útját a népi Kínába, a Kínai Népköztársaság termékei pedig megtalálják az utat Tajvanba és az Államokba - mármint ha van igény rájuk. És természetesen van!

- Tudom - mondta Casey - de azt hiszem, ez akkor sem helyes. - A szovjetek tönkre akarnak tenni minket, de azért maguk még kereskednek velük - mondta Gavallan.

- Ami minket illet, mi ugyan nem - felelt Casey. - A Par-Con nem kereskedik velük, bár kerülgetnek minket, hogy adjunk el nekik számítógépeket. De bármekkora profit néz is ki belőle, ez nálunk nem megy. A kormány csinálja, de ők nagyon megnézik, mit adnak el nekik. Gabonát meg ilyesmiket.

- Ha valamire lesz vevő, arra, mindig lesz eladó - mondta Gavallan. Bosszantotta Casey. Kinézett az ablakon, visszavágyott Sanghajba. – Itt van például Vietnam, a maguk Algériája.

- Tessék? - kérdezte Casey.

Gavallan ismét ránézett. - Arra szerettem volna utalni, hogy Vietnam ugyanúgy kiszipolyozza majd magukat, mint a franciákat, mint ahogy Algéria kiszipolyozta Franciaországot.

- De hát mi sose fogunk bevonulni Vietnamba - mondta Bartlett magabiztosan. - Mit keresnénk mi ott? Semmi közünk Vietnamhoz.

- Nekem is ez a véleményem - mondta Mata - ennek ellenére az Egyesült Államok egyre jobban belebonyolódik az ottani dolgokba. Sőt. Nézetem szerint, Mr. Bartlett, maguk egyre közelebb sodródnak egy óriási szakadékhoz.

- Milyen értelemben? - kérdezte Casey.

- Szerintem a szovjetek szándékosan csalogatták magukat Vietnamba. Maguk majd csapatokat küldenek oda. Ők nem. Maguk fognak harcolni a vietnamiakkal a dzsungelekben, és a szovjetek lesznek a győztesek. A CIA már föl is vonult. Egy légitársaság a fedőcégük. Már most megkezdték a repülőterek építését, természetesen az USA pénzén. Csak úgy özönlenek Vietnamba az amerikai fegyverek. Már katonáik is harcolnak ott.

- Ezt nem hiszem - mondta Casey.

- Pedig elhiheti. Különleges Haderőnek nevezik őket, néha meg Delta Force-nak. Nagyon sajnálom, de ha nem lesznek nagyon okosak, a kormányuknak még komoly gondokat fog okozni Vietnam.

- Hál’istennek okos kormányunk van - válaszolt magabiztosan Bartlett. - JFK megoldotta a kubai ügyet. Meg fogja oldani a vietnamit is. Kubából sikerült kifaroltatnia Hruscsovot, Vietnamban se lesz másként. Ezúttal mi nyertünk. A szovjetek kivonták a rakétáikat.

Gavallan komoran elmosolyodott. - Kuba ügyében Iannel kellene tárgyalnia, öregfiú, attól mindig beindul az agya. Ő azt mondja, és én egyetértek vele, hogy maguk vesztettek. A szovjetek megint áthintázták magukat. Ian szerint azért építették szinte nyíltan a rakétakilövő állomásaikat, mert azt akarták, hogy maguk felfedezzék őket, mint ahogy ez is történt, aztán jött az óriási kardcsörtetés, amitől az egész világ halálra rémült, aztán annak fejében, hogy a szovjetek ráálltak, hogy kivonják Kubából a rakétáikat, a maguk elnöke szakított a Monroe doktrínával, amely a biztonsági rendszerük alappillére volt.

- Tessék?

- Ahogy mondom. Vagy nem ígérte-e meg írásban John Fitzgerald Kennedy Hruscsovnak, hogy nem rohanja le Kubát, nem tűri, hogy amerikai területről vagy a nyugati félteke bármely pontjáról támadást intézzenek Kuba ellen? Írásban, a mindenségit! Így aztán most egy ellenséges európai hatalom, a Szovjetunió, amely ellen a maguk Monroe doktrínája tulajdonképpen irányult, most alig kilencven mérföldnyire a maguk partjaitól nyíltan letanyázott, méghozzá egy olyan területen, amelynek határait írásban garantálta a maguk elnöke, és jóváhagyta a kongresszusuk. Hruscsov olyan kolosszális húzást hajtott végre, amilyenre a maguk egész történelmében nem találni példát. És mindezt ingyen! - Gavallan hangja felerősödött- Kuba pedig most már - hála maguknak - tökéletes biztonságban van, növekszik, fejlődik, és végül majd szépen megfertőzi egész Dél-Amerikát. Emellett biztonságos kikötőt kínál a szovjet tengeralattjáróknak, hajóknak, repülőgépeknek… A magasságos ég a megmondhatója, micsoda óriási győzelmet arattak!

Casey döbbenten nézett Bartlettre. – De hát Linc, ez biztos nem így van, ugye?

Bartlett legalább annyira meg volt döbbenve, mint Casey. - Hát, ha belegondolunk… Ha jobban utánaszámolunk… az egyszer szent, hogy nem került nekik semmibe.

- Ian meg van győződve róla - mondta Gavallan. - Beszéljen vele. Ami pedig Vietnamot illeti, errefelé nemigen akad ember, aki, hogy Kennedy elnök képes volna megoldani ezt a problémát, bármennyire tisztelik is egyébként. Ázsia nem olyan, mint Európa vagy Amerika. Errefelé másképp gondolkodnak, másképp cselekszenek, más az értékrend.

Hirtelen csend támadt. Bartlett törte meg. - Szóval maguk itt úgy gondolják, hogy háború lesz?

Gavallan ránézett. - Maguknak nincs miért aggódniuk. A Par-Con remekül meglesz itt. Maguk nehéziparral foglalkoznak, számítógépekkel, poliuretánnal, kormánymegrendeléseik vannak a repülőgépiparban, foglalkoznak petrolkémiával, hangtechnikával, rádióberendezésekkel. A maguk áruskálájával és gyakorlatával egy háború esetén a felső határ a csillagos ég.

- Én nem hiszem, hogy ilyesmiből szeretnék profitálni - mondta Casey, akit irritáltak Gavallan szavai. - Nem valami gusztusos módja a pénzkeresetnek.

Gavallan felé fordult. - Sok minden van ezen a világon, ami gusztustalan, helytelen vagy tisztességtelen… - Gavallan először össztüzet akart zúdítani Caseyre, mert nagyon dühítette, hogy állandóan belekotyog a Bartlett-tel folytatott beszélgetésébe, de aztán rájött, hogy, ez most nem a megfelelő hely és időpont az ilyesmire. Udvariasan folytatta. - De önnek természetesen igaza van. Senki sem akar emberek halálán meggazdagodni. És most, ha megbocsátanak, nekem mennem kell… Tudják, hol van a helykártyájuk? Bármely pillanatban kezdődhet a vacsora.

Elsétált. Casey szólalt meg. - Szerintem egyáltalán nem vagyok rokonszenves neki. Mindannyian nevettek azon, ahogyan ezt mondta. - Igaza volt az előbb, Casey - mondta Orlanda. - Igaza van: a háború rettenetes dolog.

- Maga itt volt a háború alatt? - kérdezte Casey ártatlanul.

- Igen, de odaát Macauban. Én portugál vagyok. Anyám úgy mesélte, itt nem volt olyan rémes a helyzet. Macauba nem jöttek a japánok, mert Portugália semleges volt - mondta Orlanda, majd negédesen hozzátette: - Én persze még csak huszonöt éves vagyok, így hát gyakorlatilag semmire sem emlékszem belőle. Még hét sem voltam, amikor a háború véget ért. Macau nagyon kellemes hely, Casey. Egészen más, mint Hongkong. Átugorhatnának egyszer Linckel. Érdemes megnézni. Szívesen kalauzolnám magukat…

Azt meghiszem, gondolta Casey, öregnek érezve magát a huszonhat évével Orlanda mellett, akinek olyan volt a bőre, mint egy tizenhét évesnek. - Az nagyszerű volna. De mondja, Lando, mi van ezzel az Andrew-val? Mitől volt ennyire felpaprikázva? Azért, mert nő létemre alelnök vagyok meg a többi?

- Kétlem - mondta Mata. - Szerintem maga eltúlozza ezt a dolgot. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Andrew nem éppen lelkes híve az amerikaiaknak. Agyára megy, hogy a brit birodalom nincs többé, és hogy a világ sorsa most már Amerika kezében van, amely nézete szerint nyilvánvaló baklövéseket követ el. Sajnos a britek túlnyomó többsége egyetért vele. Persze részint irigységből. De Andrew-val szemben türelmesnek kell lenni. Végtére is negyvenötben a maguk kormánya Hongkongot odadobta Csangnak… és ezt csak a brit haditengerészet akadályozta meg. Amerika a szovjetek mellé állt Szuez ügyében, Palesztinában a zsidókat támogatta az angolokkal szemben… Tucatjával lehetne sorolni a példákat. És az is igaz, hogy sokan vagyunk itt, akik úgy véljük, hogy a maguk jelenlegi ellenséges magatartása Kínával szemben meggondolatlanság.

- De hát a kínaiak ugyanolyan kommunisták, mint az oroszok. Hadba szálltak ellenünk, amikor mi csak a szabadságot akartuk megvédeni Dél-Koreában. Mi nem akartuk megtámadni őket…

- Ha viszont visszatekintünk a történelemre, azt kell tapasztalnunk, hogy Kína mindig átlépett a Jalun, valahányszor támadó hadsereg közeledett a felé a határa felé. Mindig. A maguk MacArthurja állítólag történész volt, ezt tudnia kellett volna - mondta türelmesen Mata, miközben azon tűnődött, hogy vajon Casey az ágyban is ennyire naiv-e. - Ő, MacArthur vagy az elnökük kényszerítette Kínát arra az ösvényre, amelyre magától nem ment volna. Ebben halálbiztos vagyok.

- De hát mi nem voltunk támadók! Dél- Koreát Észak- Korea támadta meg. Mi csak segíteni akartunk az ottaniaknak, hogy felszabadulhassanak. Nem reméltünk belőle semmi hasznot. Milliárdokat költöttünk rájuk, hogy megőrizhessék a szabadságukat. De nézze meg, mit művelt Kína Tibettel… vagy tavaly Indiával. Én úgy veszem észre, mindig mi vagyunk a palimadarak, pedig nem akarunk mást, csak megvédeni a szabadságot. - Casey elhallgatott: a termen megkönnyebbült duruzsolás futott végig, s az emberek elindultak az asztalok felé. Mindenütt pincérek tűntek fel, ezüst burával letakart tálcákat hordozva. – Hál’istennek! Már éhen halok!

- Én is mondta Bartlett.

- Szaros rácáfolt önmagára - mondta nevetve Mata. - Orlanda, figyelmeztetnie kellett volna a vendégeinket, hogy Szaros vacsorái előtt ősi szokás szerint érdemes otthon egy könnyű vacsorát elfogyasztani.

Orlanda csak megvillantotta bájos mosolyát; Casey válaszolt. - Orlanda figyelmeztette Lincet, ő szólt is nekem, de úgy gondoltam, majd csak kibírom valahogy. - Ránézett ellenfelére, aki körülbelül fél fejjel alacsonyabb volt nála, úgy százhatvan körül lehetett. Életében először érezte magát nagydarabnak és otrombának. Légy őszinte önmagadhoz, figyelmeztette magát: azóta, hogy kitetted a lábad a szállodából és láttad azt a sok apró kezű, apró lábú kínai lányt és asszonyt, láttad vékony termetüket, kicsiségüket, fekete szemüket, fekete hajukat, azóta egyfolytában óriásinak és idegennek érzed magad. Hát igen… Most már értem, miért bámulnak olyan szájtátva ránk. Hát még az átlagturistákat, a harsány, elhízott, kacsázva járó turistákat…

Ennek ellenére te, Orlanda Ramos, bármilyen csinos vagy is, és bármilyen okosnak hiszed is magad, nem te vagy a Linc Bartlettnek való lány. Úgyhogy tehetsz nekem egy szívességet. - Megkérem Orlanda - mondta a lehető legkedvesebben - legközelebb figyelmeztessen bennünket, hogy nagyon figyeljünk oda, ha valamit ajánl.

- Most azt ajánlom, együnk, Casey. Én is éhes vagyok. - Azt hiszem, mindannyian egy asztalnál ülünk - mondta Mata. - Megvallom, én intéztem így. - Boldogan előresietett, életében nem izgatta még fel úgy egyetlen kihívás sem, mint az, hogy esetleg lefektetheti Caseyt. Ahogy meglátta, már el is döntötte. Részben azért, mert Casey szépsége, magassága és gyönyörű melle kellemes ellentétben állt az átlagos ázsiai lányok kicsiségével és egyformaságával, részben azok miatt a dolgok miatt, amelyeket Orlandától tudott, de legnagyobb részben azért, mert hirtelen felötlött benne, hogy Bartlett és Casey kapcsolatának megszakítása esetleg meghiúsíthatja a Par-Con ázsiai betörési kísérletét. Amíg még tehetjük, nem árt magunktól a lehető legtávolabb tartani az amerikaiakat meg azt az álszent, gyakorlatiatlan erkölcsiségüket. És ha Dunross nem tudja nyélbe ütni a Par-Con- ügyletet, akkor kénytelen lesz eladni nekem az ellenőrzés jogát. És akkor végre-valahára én leszek a Nemes Ház tajpanja, nyüzsöghetnek akár csapatostul az összes Dunrossok és Struanok.

Madonna, tényleg csodálatos az élet! Milyen érdekes, hogy ez a nő a kulcsa Ázsia legjobb lakatjának… Naná, hogy meg lehet vásárolni, gondolta önelégülten. Csak az a kérdés, mennyiért.

____________________________________

37

23 óra 01 perc

____________________________________

A vacsora tizenkét fogásból állt. Párolt kaliforniai kagyló árpacsírával, csirkemáj és tűzdelt fogolypecsenye, cápauszonyleves, grillcsirke, kínai zöldségfélék, zöldborsó, brokkoli és még vagy ötvenféle zöldség rákpástétommal, kicsontozott pekingi kacsa szilvamártással és finomra vágott újhagymával, papírvékonyságú palacsinta, főtt gomba és halgyomor, füstölt aranyosfejű hal salátával, jangcsoui módra készült rizs, házi tészta, aztán boldogság desszert, cukrozott lótuszmagvak és liliom rizskásában. És mindehhez tea folyamatosan.

Caseynek és Bartlettnek Mata és Orlanda volt segítségére. Rajtuk kívül mindössze két európai ült még ennél az asztalnál: Fleur és Peter Marlowe. A kínaiak névjegyet cseréltek velük. - Ó, hát tudnak pálcikával enni! - Ezt minden kínai leplezetlenül megcsodálta, aztán szép komótosan visszaváltottak kantonira; a felékszerezett asszonyok nyilvánvalóan Caseyről, Bartlettről és Marlowe-ékről beszélgettek. De azért - Lando Mata és Orlanda miatt - nem engedték egészen szabadjára a nyelvüket.

- Miről beszélnek, Orlanda? - kérdezte halkan Bartlett: a főként kínaiak előidézte hangos szóáradatban.

- Csak kíváncsiak magára meg Caseyre - válaszolt óvatosan a lány, nem fordítva le a Casey mellének méretére tett sikamlós megjegyzéseket, a kíváncsi kérdéseket, hogy vajon hol szerezheti be a ruháit, mennyibe kerülhettek, és vajon miért nem visel ékszert, és milyen érzés lehet ilyen magasnak lenni. Bartlettel kapcsolatban nemigen beszéltek másról, mint hogy vajon tényleg maffiózó-e, ahogy az egyik kínai lap célzott rá.

Orlanda biztosra vette, hogy nem az. És ugyanennyire biztos volt abban is, hogy Casey jelenlétében nagyon óvatosan kell viselkednie, nem lehet se túl rámenős, se túl visszahúzódó, és semmiképpen sem szabad Bartlettet megérintenie. Caseyvel pedig bájologni kell, meg kell próbálni kizökkenteni.

Minden fogáshoz új tányérokat hoztak, a használtakat elvitték. Pincérek siettek a terem közepén a lépcső közelében álló edénytárolókhoz, hogy letegyék a piszkos tányért, és fölkapják az újat, a még gőzölgőt.

Három fedélzettel lejjebb a konyha maga volt a pokol, a másfél méteres átmérőjű, félgömb alakú üstök alatt gázzal tüzeltek, amit csöveken vezettek a hajóra. Néhány üst párolásra szolgált, néhány pörköléshez, néhány sütéshez, mások főzéshez, megint másokban csupán tiszta, fehér rizs készült. Egy helyen, nyílt tűz fölött, nyársak forogtak. Seregnyi kisegítő dolgozott a huszonnyolc szakács keze alá: ők készítették elő a húsokat és a zöldségféléket, kopasztották a csirkéket, ölték és tisztították a halakat, rákokat, homárokat, végezték mindazt az ezernyi műveletet, amit megkíván a kínai konyha, ahol mindig, minden vendég számára, minden fogás frissen készül.

Az étterem délelőtt tízkor nyitott, és a konyha este háromnegyed tizenegykor zárt - néha, zártkörű rendezvények alkalmával-, később. Ha a vendéglátó elég tehetős volt, műsorral is szolgáltak, és lehetett táncolni is. Ezen az estén, noha nem volt se túlóra, se műsor, se tánc, a személyzet minden tagja tudta, hogy Szaros T’Chungtól nagyon csinos borravalót kap majd a bankett után. Szaros T’Chung bőkezű házigazda volt, noha számosan vélekedtek úgy, hogy az általa összegyűjtött jótékonysági adományok tekintélyes része az ő és a vendégei hasába vándorol, vagy barátnői ruházkodását fedezi. Állítólag kegyetlenül elbánt becsmérlőivel, zsugori volt a családjával szemben, és bosszúálló természet.

Nem számít, gondolta a főszakács. Az embernek puha ajkakra és kemény fogakra van szüksége ebben a világban, és mindenki tudja, melyik tart tovább. - Igyekezz már! - kiáltott. - Itt ácsorogjam végig ezt az egész szaros éjszakát?! Garnélát! Hozzátok már a garnélákat! Verejtékező kukta került elő rohanva, rongyos nadrágban és lehordott, átizzadt atlétatrikóban, bambusz tálcán hozta a frissen fogott és tisztított garnélarákokat. A séf egy hatalmas üstbe vetette őket, utánuk dobott egy marék nátriumglutamátot, kétszer megkavarta, majd kihalászta a rákokat. Fogott két tányért, kimért rájuk egy-egy marékra való, gőzölgő zöldborsót, s ennek tetejére, egyenlő arányban elosztva, odatette a rózsaszín, étvágygerjesztően csillogó garnélákat.

- Hogy az összes istenek hugyozzák le az összes garnélát! - mondta mogorván, megint kínozni kezdte a gyomorfekélye, a tízórai műszaktól a lába, a lábszára olyan lett, mint az ólom. - Küldjétek már fel ezt itt, mielőtt tönkremegy! Tou nien lo mo, mozogjatok már… Úgyis ez az utolsó parancsom mára. Ideje hazamenni!

Már a többi szakács is utolsó utasításait kiabálta, káromkodva készítették az ételeket. Mind nagyon szerettek volna már lelépni. - Nyomás, föl vele! - Egy kukta, kezében egy használt zsírral telt edénnyel, megbotlott, a zsír az egyik gáztűzhelyre loccsant, nagy buhhanással lángot fogott, és hirtelen elszabadultak a pokol ördögei. Egy szakács felordított, mert a lángnyelvek belekaptak, csapkodni kezdett, megperzselődött a haja, az arca. Valaki egy vödör vizet zúdított a tűzre, mire az hirtelen szétterült. A lángok a gerendás mennyezet felé kezdtek kúszni, terjedni kezdett a füst. A tűz elől menekülő, ordítozó, lökdösődő szakácsok összetorlódtak az ajtóban. A csípős, fekete olajfüst kezdte megtölteni a levegőt.

Az első fedélzetre vezető egyetlen keskeny feljáróhoz legközelebb lévő férfi felkapta a két tűzoltó készülék egyikét, tenyerével rácsapott a kioldógombjára, s a fúvókát a tűz felé fordította. Semmi. A férfi megismételte a műveletet, aztán valaki káromkodva kikapta a kezéből, majd egy újabb sikertelen próbálkozás után félredobta. A másik készülék se működött. A legénység sose strapálta magát az ellenőrzésükkel.

- Hogy az összes istenek kakálják le ezeknek az anyátlan idegen ördögöknek a találmányait! - nyüszített fel egy szakács. A helyiség túlsó végében egy füsttől fuldokló, ijedt kuli a lángok elől való hátráltában nekiütközött néhány korsónak, és felborította őket. Egyik-másikban ezeréves tojás volt, a többiben szezámolaj. Az olaj szétömlött a padlón, és tüzet fogott. A kuli eltűnt a hirtelen támadt lángfüggönyben. A tűz most már a fél konyhára kiterjedt.

Ekkorra már jócskán elmúlt tizenegy óra, s a vacsorázók zöme távozott. A Lebegő Sárkány legfelső fedélzetén is megritkultak a vendégek. A kínaiak túlnyomó többsége, köztük Négyujjú Vu és Venus Poon épp kifelé sétált vagy már el is ment, mivel az utolsó fogást már régen feltálalták, és a kínai jó modor szerint ennek elfogyasztása után illik nyomban szedelőzködni. Csak európaiak ücsörögtek még az asztaloknál, konyakot vagy portóit kortyolgatva, szivarozva. A kínaiak, szerte az egész hajón madzsongasztalokat állítottak fel, s hamarosan mindenfelől a táblákra csapott elefántcsont lapok csattogása hallatszott.

- Ön tud madzsongozni, Mr. Bartlett? - kérdezte Mata.

- Nem. Kérem, szólítson Lincnek.

- Meg kellene tanulnia… Jobb, mint a bridzs. Maga bridzsel, Casey? Linc Bartlett felnevetett. - Nagymenő, Lando. Ne játsszon vele pénzben.

-Talán összehozhatnánk egy partit. Maga, ugye bridzsel, Orlanda? - kérdezte Mata, tudva, hogy Gornt kitűnő játékos.

- Igen, hébe-hóba – felelte halkan Orlanda. Casey meg azt gondolta: „Lefogadom, hogy remekül játszik ez a ribanc.”

- Én szívesen benne lennék - mondta negédesen Casey.

- Akkor jó - mondta Mata. Akkor mondjuk valamikor a jövő héten… Á, jó estét, tajpan!

- Dunross jellegzetes mosolyával üdvözölte mindnyájukat. - Hogy ízlett a vacsora?

- Fantasztikus volt! - felelte Casey. Örült, hogy újra látja Dunrosst, s feltűnt neki, milyen remekül áll rajta a szmoking. - Volna kedve csatlakozni hozzánk?

- Köszönöm, de…

- Jó estét, tajpan - köszönt Dunrossra s lépett oda hozzá Dianne Chen nyomában fiával, Kevinnel, egy alacsony, vaskos, göndör fekete hajú, telt ajkú fiatalemberrel.

Dunross bemutatta őket. - Phillip hol van?

- Úgy volt, hogy jön, de aztán telefonált, hogy feltartóztatták. Hát akkor jóéjszakát… - Dianne rájuk mosolygott, Kevin szintén, azt elindultak a kijárat felé; Casey és Orlanda elkerekedett szemekkel bámulta Dianne ékszereit.

- Sajnos nekem is le kell lépnem – mondta Dunross.

- Milyen volt az asztala?

- Elég fárasztó - felelte Dunross a rá jellemző, ragadós nevetéssel. Az első asztalnál vacsorázott a képviselők, Gornt, Shi-teh és a felesége társaságában, ahol az evőeszközök csilingelését időnként dühös kifakadások harsogták túl. - Robin Grey nagyon szókimondó és rosszul informált, mi meg néhányan nekiestünk. Most az egyszer még én meg Gornt is ugyanazon az oldalon álltunk. Bevallom a mi asztalunknál szolgáltak fel először, így aztán szegény Shi-teh meg a felesége elmenekülhetett már. Egy negyedórája úgy eltűntek, mint szürkeszamár a ködben.

Mindnyájan vele nevettek. Dunross Marlowe-t figyelte. Azon tűnődött, vajon tudja-e, hogy Grey a sógora. – Úgy vettem észre, Grey egészen jól ismeri magát, Mr. Marlowe.

- A modorával ellentétben, a memóriája még jó.

- Erről nem tudok, azt viszont tudom, hogy ha a parlamentben sikerül elfogadtatnia az álláspontját, akkor Isten irgalmazzon Hongkongnak! Hát akkor én… tulajdonképpen csak üdvözölni akartam magukat. - Dunross rámosolygott Bartlettre és Caseyre. – Ebédelhetnénk holnap együtt?

- Hogyne - válaszolta Casey. - Volna kedve átjönni a V and A -be? - Észrevette, hogy a helyiség túlsó végén Gornt távozáshoz készülve feláll és megint felötlött benne a kérdés: ki fog győzni? Közvetlenül vacsora előtt Andrew azt mondta, hogy…

Ekkor, a többiekhez hasonlóan, ő is meghallotta a halk sikolyokat. Hirtelen csend támadt, mindenki feszülten figyelt.

- Tűz van!

- Jézusom, oda nézzenek! - Mindnyájan az ételfelvonóra néztek. Dőlt belőle a füst. Aztán egy kis lángnyelv jelent meg.

Egy másodpercnyi döbbent hitetlenkedés után mindenki felpattant. A főlépcsőhöz legközelebb lévők a kijárathoz rohantak, összezsúfolódtak előtte. Közben a többi vendég is felkapta a kiáltást. Bartlett talpon termett, és elkapta Casey kezét. Mata és még néhány vendég szaladni kezdett a bedugult kijárat felé.

- Álljanak meg! - bömbölte túl a zsivajt Dunross. Mindenki megtorpant. - Rengeteg időnk van még. Ne kapkodjanak! - rendelkezett. Nem kell rohanni, csak szép nyugodtan! Még nincs veszély! - Figyelmeztetése segített a legijedtebbeknek. A kijáratban kissé fellazult a tömeg. Odalent azonban, magán a lépcsőn egyre erősödött a kiabálás, fokozódott a hisztéria.

Nem mindenki kezdett rohanni az első veszélyt jelző kiáltásra. Gornt nem mozdult. Csak ült, szívta a szivarját, és minden érzékszervével figyelt. Havergill és a felesége az ablakokhoz ment, és lenézett. Többen követték példájukat. Látták, hogy tolong két fedélzettel lejjebb, a főbejáratnál a tömeg. - Nem hiszem, hogy aggódnunk, kellene, drágám - mondta Havergill. - Ha majd a tömeg kijut, kényelmesen kisétálhatunk.

A mellettük álló Lady Joanna megszólalt. - Látták, hogy száguldott ki Biltzmann? Micsoda tuskó! – Körülnézett, észrevette a terem túlsó végén Dunross mellett álló Bartlettet és Caseyt: - Nahát, azt hittem, ők is eliszkoltak!

Havergill reagált rá. – Na de Joanna, nem minden jenki gyáva! Az ételliftből hirtelen láng csapott ki, majd sűrű, fekete füst kezdett dőlni belőle. A sürgető kiáltások ismét felerősödtek.

A teremnek a tűzhöz közelebb lévő oldalán Bartlett Dunrosshoz fordult: - Nincs itt egy másik kijárat Ian?

- Nem tudom - felelte Dunross. - Kukkantson ki, addig én itt tartom a frontot. - Bartlett gyors léptekkel elindult a félfedélzetre vezető kijárathoz, Dunross pedig a többiekhez fordult. - Nincs miért idegeskedni - mondta nyugtatólag, s közben gyorsan felmérte őket. Fleur Marlowe sápadt volt, de uralkodott magán, Casey elképedte meredt az ajtóban tolongó tömegre, Orlanda kővé dermedt, közel állt a síráshoz. - Orlanda! - szólt rá Dunross. - Nyugalom! Nincs semmi vész…

A terem túloldalán Gornt felállt, és közelebb ment az ajtóhoz. Látta a tolongást, és tudta, hogy odalent a lépcsőn összezsúfolódtak az emberek. Sir Charles Pennyworth ugyan ott állt az ajtó mellett, próbálta szervezni a rendezett elvonulást, de a sikolyok és időnkénti üvöltések ennek ellenére fokozták a félelmet. Továbbra is dőlt a füst, és Gornt arra gondolt: jóságos ég, tűz van, félszáz ember és egyetlen kijárat. Aztán észrevette a bárpultot, ahonnan már elmenekült a mixer. Odament, látszólag higgadtan töltött magának egy Whiskyt, szódát is spriccelt belé, de a hátán csurgott a víz.

Lejjebb, a zsúfolt második fedélzet lépcsőfordulóján Lando Mata megbotlott, s egy egész csoportot magával rántott, köztük Dianna Chent és Kevint, s ilyenformán elzárta az egyetlen menekülési útvonalat. Férfiak, nők üvöltöttek tehetetlenül, a padlóhoz préselve, ahogy a fejetlenül rohanó többiek megbotlottak bennük vagy rájuk zuhantak. Valamivel följebb Pugmire-nak a lépcső korlátjába kapaszkodva sikerült talpon maradnia, hatalmas erejét arra használta, hogy hátát a többieknek vetve elejét vegye, hogy mások is elessenek. Julian Broadhurst ijedten, de fegyelmezetten állt mellette, segített neki. Egyesült erővel egy időre sikerült is feltartóztatniuk az emberhullámot, de a túlsúly fokozatosan legyűrte őket. Pugmire érezte, hogy a korlát kezd kicsúszni a markából. Tíz fokkal alatta Mata talpra vergődött, nagy igyekezetében rátaposott közben néhány emberre, aztán ismét lefelé nyomult, a szmokingja félig leszakadt róla. Dianne Chen könyökkel- körömmel vágott utat magának és Kevinnek. A nagy nyomakodásban lökdösődésben nem vette észre, hogy egy nő ügyesen leszakítja és elteszi gyémántfüggőjét, aztán eltűnik vele a lépcsőn lefelé igyekvők között. A pánikhangulatot csak fokozta az alsó fedélzetről felfelé szállongó füst. Pugmire nem bírta tovább tartani magát. Az emberfolyam a falhoz préselte. Broadhurst is elvesztette lába alól a talajt. Fentről újabb emberlavina indult útjára, Most már mindkét szinten járhatatlanná vált a lépcső.

Négyujjú Vu és Venus Poon már az első fedélzeti lépcsőfordulón járt, amikor elkezdődött a kiáltozás. Négyujjú Vu, nyomában a holtra vált Venus Poonnal lerohant az utolsó lépcsősoron, utat könyökölt magának a partra vezető járóhídra, majd a partra érve megállt, s kalapáló szívvel, zihálva visszanézett. Az óriási díszes kapun át férfiak, nők támolyogtak ki a mólóra, a vízvonal közelében levő kajütablakokból imitt-amott már lángok csaptak ki. Egy közelben járőröző rendőr odarohant, elképedten figyelte néhány pillanatig a jelenétet, aztán hanyatt-homlok elindult a legközelebbi telefonfülke felé. Négyujjú Vu még erősen lihegett, mikor a tumultusból éppen kikeveredő Richard Kwangot és feleségét észrevette. Nevetni kezdett, mindjárt sokkal jobban érezte magát. Venus Poon is úgy találta, nagyon murisan néznek ki az emberek. A part biztonságában egyre gyűltek a bámészkodók, segíteni egyiknek sem jutott eszébe, csak a szájukat tátották - nagyon helyesen, gondolta Vu, az embernek nem szabad beleavatkoznia az istenek döntéseibe. Az isteneknek külön szabályaik vannak, és ők határoznak az ember zsosza felől. Az én zsoszom az, hogy megmenekültem, és hogy ma éjjel kiélvezzem ezt a lotyót. Segítsetek, ó, összes istenek, fenntartani császári vasamat, míg kegyelemért nem könyörög a ribanc!

- Na, gyere, kis mézesmázos - mondta göcögve - most már nyugodtan a zsoszukra bízhatjuk őket. Csak vesztegetjük itt az időt.

- Nem, atyám - mondta gyorsan a lány. - Bármely pillanatban megérkezhet a tévé meg a sajtó… A népszerűségünkre is gondolnunk kell, hallod-e?

- Miféle népszerűségünkre, hallod-e? Én párnázni akarok, nem…

- Később! – csattant fel parancsolóan Venus Poon, amitől Négyujjú Vúnak torkán akadt a káromkodás. - Nem akarod, hogy hősként ünnepeljenek? kérdezte éles hangon. - Talán még lovagi címet is kaphatsz, mint Szaros, hallod-e? - Gyors mozdulatokkal bepiszkolta kezét és arcát, - ruhája egyik vállpántját óvatosan elszakította, aztán odament a járóhíd tövébe, hogy lásson, és hogy lássák. Négyujjú Vu fokuszálatlan szemekkel nézett utána. Egy kuaj lo kitüntetést, mint Szaros? gondolta meghökkenten. Ííííí, miért is ne? Fáradt léptekkel elindult a lány után, óvatosan, hogy most már ne kerüljön közel semmilyen veszélyforráshoz.

A legfelső fedélzeten az egyik kéményből láng csapott ki, ijedt emberek lestek lefelé a három fedélzet ablakaiból. Mások hisztérikus állapotban botladoztak kifelé a biztonságot jelentő partra, sokan köhögtek a füsttől, amely már szinte az egész éttermet elborította. A kijáratnál ismét tumultus és ordítozás támadt. Néhányan elestek, megpróbáltak felállni a lábak között, a hátsók ordítottak, hogy az elől lévők siessenek, Négyujjú Vu meg a többi bámészkodó pedig megint nevetni kezdett.

Bartlett a legfelső fedélzeten kihajolt a korláton, és lenézett a hajótestre és a mólóra. Látta a parton kavargó tömeget, a kijáratnál eszeveszetten nyomakodó embereket. Egyik oldalon sem volt másik lépcső, létra vagy egyéb menekülési lehetőség. A szíve kalapált, de nem félt. Még nincs igazi veszély, gondolta. A vízbe is beugorhatunk. Sima ügy. Tíz- tizenkét méter, ha lehet… Ha nem hasasra sikerül, nem gond. Végigrohant a hajó hosszának felét kitevő fedélzeten. A szellőztető kürtők füstöltek, szikráztak, apró lángok csaptak elő belőlük.

Kinyitotta a legfelső fedélzet ajtaját, majd gyorsan be is csukta, hogy ne csináljon még nagyobb huzatot. Most már sokkal sűrűbb volt a füst, az ételliftből folyamatosan csapkodtak ki a lángok. A füstnek fanyar, csípős illata volt, égő hús szaga is vegyült belé. Szinte mindenki a túlsó ajtónál nyomakodott. Csak Gornt állt tőlük távolabb, italát kortyolgatva figyelte őket. Jézusom, gondolta Bartlett micsoda hidegvérű csirkefogó! Elővigyázatosan megkerülte az ételliftet, a szemét marta a füst, csaknem ledöntötte a lábáról Christian Toxe-ot, aki egy telefon fölé görnyedve próbálta túlkiabálni a lármát: - Szarok rá! Azonnal küldjön ide egy fotóst, és majd aztán telefonáljon a tűzoltóknak! - Toxe dühösen levágta a kagylót. - Hülye barmok! - morogta, aztán visszament a feleségéhez, egy matróna küllemű kínai asszonyhoz, aki kifejezéstelen szemekkel meredt rá. Bartlett Dunross felé sietett. A tajpan mozdulatlanul állt Orlanda, Casey, Peter és Fleur Marlowe mellett, és hangtalanul fütyörészett.

- Semmi, Ian - mondta halkan Bartlett, feltűnt neki, milyen furcsán cseng a hangja. - A világon semmi. Még egy létra sem. Viszont ha kell, könnyű leugrani.

- Igen. Még szerencse, hogy ezen a fedélzeten vagyunk. A többieknek valószínűleg nincs ilyen lehetőségük - Dunross a kijárat melletti ételliftből feltörő füstöt és tüzet nézte. - Nagyon hamar el kell döntenünk, merre menjünk – szólt halkan. – Ez a tűz elzárhatja előlünk a kijáratot. Ha kimegyünk, lehet, hogy többé nem tudunk visszajutni, és ugranunk kell. Ha viszont bent maradunk, csak a lépcsőkön mehetünk.

- Jézusom… - suttogta Casey. Próbált úrrá lenni zakatoló szívén és egyre erősödő klausztrofóbiáján. A bőre nyirkos lett, tekintete ide-oda cikázott a kijárat és az ajtó között. Bartlett fél karral átölelte.

- Nyugi. Ugrani bármikor tudunk.

- Igen, Linc, persze. - Casey már nagyon nehezen tartotta magát.

- Tud úszni, Casey? - kérdezte Dunross.

- Igen. Én már… én már egyszer kerültem tűzbe. Azóta is rettegek tőle. - Évekkel ezelőtt történt: a Los Angeles-i Hollywood Hillsen álló kis háza az egyik hirtelen támadó nyári tűzvész útjába került, és ő bennrekedt, mivel az alatta húzódó kanyon már lángokban állt. Kinyitott minden vízcsapot és öntözőberendezést és locsolni kezdte a tetőt. A tűz perzselő heve így is elérte. A lángtenger áthullámzott a völgy egyik tetejéről a szemben lévőre, hogy aztán égetve folytassa útját mindkét oldalon a völgy alja felé, száznyolcvan kilométeres sebességű széllökések hajtották, amit a tűzvész maga idézett elő. A bömbölő lángok fákat, házakat emésztettek el, egyre közeledtek és nem volt kiút. Casey rettegve szorongatta a tömlőt, és tovább locsolta a tetőt. A fölötte lévő házakból kutyák, macskák rohantak el mellette, egy villogó szemű farkaskutya a ház szélmentes fala tövében húzta meg magát. Caseyt perzselő izzás, füst és rettenet vette körül, és csak jött, jött, de aztán a tűz innenső széle tizenöt méternyire a telkétől megállt. Nem tudni, miért. Fölötte az utca minden háza eltűnt. A völgy legnagyobb része. A Los Angeles városát kettéosztó dombokon még három napig égett a tűzvész által vágott csaknem nyolcszáz méter széles és több mint három és fél kilométer hosszúságú rend.

- Jól vagyok, Linc - mondta remegő hangon. - Azt… azt hiszem, inkább lennék kint, mint bent. Menjünk innen a fenébe. Úgysem árt egy kis fürdés.

- Én nem tudok úszni! - Orlanda reszketett. Aztán hirtelen elvesztette önuralmát, és felpattant, hogy a lépcső felé rohanjon. Bartlett elkapta. - Nem lesz semmi baj, de értse meg, arra nem juthat ki. Hallja azokat a szerencsétleneket odalent? Ők aztán tényleg bajban vannak Csak nyugalom, jó? A lépcső most nem megy. - Orlanda remegve kapaszkodott Bartlettbe.

- Nem lesz semmi baj - mondta neki együttérzően Casey.

- Nem lesz - szólt Dunross a füstöt és a tüzet figyelve.

Marlowe is megszólalt. - Nem túl kényes a helyzetünk, ugye, tajpan? Nyilván a konyhában keletkezhetett a tűz, majd eloltják. Ne félj Fleur, kincsem, nem kell ugrani.

- Nem nagy ügy – nyugtatta Bartlett - Van itt szampan elég, majd kihalásznak.

- Igen, látom, de Fleur sem tud úszni. Fleur a férje karjára tette a kezét. - Pedig mennyiszer mondtad, hogy meg kellene tanulnom, Peter.

Dunross nem figyelt rájuk. Már őt is kerülgette a félelem, próbálta legyűrni. Orra megtelt az égő hús sajnos nagyon is ismerős szagával, majdnem elhányta magát. Ott volt megint a gépén, az égő Spitfire-ben, egy Messerschmitt 109-es lőtte le a La Manche csatorna fölött, Dover szikláitól túlságosan távol, és tudta, szénné ég, mire sikerül a pilótafülke sérült, beszorult tetejét kirángatnia és kiugornia, s mindeközben ott volt az a rettenetes szag, saját perzselődő testének szaga. Öklével rémületében tehetetlenül püfölni kezdte a plexit, a másikkal a lábszárát és térdét nyaldosó lángnyelveket csapkodta, s eközben majd megfulladt, alig látott a csípős füsttől. Aztán hirtelen hatalmas bömbölés támadt: leszakadt a motorfedél, pokol tüzeként törtek fel a lángok, körülvették, aztán már valahogy kint volt és zuhant, távolodott a lángoktól, nem tudta, megvan-e még az arca, van-e még bőr a lábán és a kezén. Bakancsa és overállja még füstölt. Aztán hirtelen érezte a hányingert keltő rándulást: kinyílt az ernyője. Akkor meg észrevette, hogy egy ellenséges gép sziluettje száguld felé a napból, látta, hogy fölszikráznak gépfegyverei, és egy nyomjelző lövedék elvitte a fél vádliját. Többre nem emlékezett, csak arra, hogy az égő hús szaga akkor is ugyanolyan volt, mint most.

- Mi a véleménye, tajpan?

- Tessék?

- Maradjunk vagy menjünk? – ismételte Marlowe.

- Egyenlőre maradunk - mondta Dunross: mindenki csodálkozott, hogyan lehet ilyen nyugodt. - Ha a lépcsőről eltisztul a tömeg, kimehetünk. Nincs értelme elázni, ha nem muszáj. Casey bizonytalanul rámosolygott. - Gyakoriak errefelé az ilyen tüzek? - Itt nem, de sajnos magában Hongkongban annál inkább. Kínai barátaink nemigen törődnek a tűzrendészeti előírásokkal…

Még mindig csak néhány perc telt el azóta, hogy az első harapós lángok fellobbantak a konyhában, de mostanra már teljesen elterjedtek benne, s az ételliften át teret nyertek a három fölötte lévő fedélzet középső részén is. A konyhában lobogó tűz a helyiség jó felét elzárta az egyetlen lépcsőtől. Húsz halálra vált ember rekedt az elzárt részen. A személyzet többi tagja már rég kimenekült, ott tolongott a fölöttük lévő fedélzeten az embertömegben. A konyhának volt ugyan öt- hat kajütablaka, de kicsik és berozsdásodottak. Az egyik szakács halálfélelmében nekirohant a tűzfalnak, felüvöltött mikor a lángnyelvek átölelték, majdnem sikerült átjutnia rajtuk, de elcsúszott és még sokáig jajongott. A többiek rettegve nyöszörögtek. Másfelé nem lehetett menekülni.

Bent rekedt a főszakács is. Termetes ember volt, sok konyhatüzet megélt már, ezért nem esett pánikba. Kétségbeesetten idézte fel sorra az emlékeit, hogy valamilyen párhuzamot, megoldást találjon.

Aztán eszébe jutott.

- Gyerünk! - ordította. - Hozzatok rizslisztes zsákokat! Rizst! Siessetek!

A többiek mozdulatlanul meredtek rá, megdermesztette őket a félelem, így aztán a főszakács bepofozta-lökdöste néhányukat a raktárhelyiségbe, maga is megragadott egy huszonöt kilós zsákot, és feltépte a száját. - Hogy ciceréznétek meg az összes tüzeket, siessetek! De várjatok, amíg szólok! – zihálta; fojtogatta és csaknem megvakította a füst. Az egyik kerek ablak kirázódott, kinyílt, a hittelen támadt huzat feléjük terelte a lángokat. Rettegve kapták föl a zsákokat, köhögtek a terjedő füstben.

- Most! - kiáltotta a főszakács, s a tele zsák tartalmát a tűzhelyek közötti lángoló folyosóra zúdította. A lisztfelhő a tűz egy részét eloltotta. Sorra nyíltak a zsákok, újabb és újabb lángokat fojtottak el. Jutott a lisztből a lángban álló padokra is, eloltotta őket. A folyosó egy pillanatra járhatóvá vált. A főszakács nyomban nekilendült, keresztülrohant a még pislákoló lángok között. A többiek egymást lökve-taszigálva követték, a két elszenesedett testet átugrálták, s még mielőtt a lángok új erőre kapva ismét elzárták az utat, elérték a lépcsőt, felrohantak rajta, és kiléptek a még viszonylag normális levegőjű lépcsőházba, ahol csatlakoztak a tolongó, nyomakodó, lökdösődő, ordítozó, köhögő tömeghez, amely a fekete füstön át a szabadba tört.

Legtöbb arc könnyben úszott. Az alsó szinteken most már nagyon sűrű volt a füst. Az első lépcsőforduló fölött, ott, ahol az étellift aknája volt, lassan csavarodni és feketedni kezdett a fal. Hirtelen felszakadt, csakúgy repültek a gorgófők, s előlobbantak a lángok. A lépcsőn lejjebb állók pánikszerűen megindultak előre, a lépcsőforduló mögött állók először visszahátráltak, majd látva, milyen közel a szabadulás útja, kettesével véve a lépcsőfokokat, átrohantak a lángoló szakaszon. Hugh Guthrie, az egyik képviselő észrevette, hogy egy asszony elesik. Megkapaszkodott a lépcsőkorlátban és megállt, hogy fölsegítse, de a mögötte jövők fellökték, s ő is elesett. Káromkodva feltápászkodott, még sikerült valahogy utat törnie az asszonyhoz és fölrángatni, de aztán máris újból elsodorta a tömeg, vitte magával a kijárathoz vezető utolsó néhány lépcsőfokon.

A legutolsó és a második fedélzet közötti lépcsőszakasz fele még mentes volt a lángoktól, noha a tűz már itt is biztos fogást talált magának, s önmagát erősítve mind nagyobb részt hódított meg. A tömeg most már gyérült, bár odafent a lépcsőn még mindig több mint százan zsúfolódtak össze. Lökdösődtek, káromkodtak, nem látták, mi van előttük.

- Miért állunk, az istenit?!

- Járható még a lépcső?

- Az ég szerelmére, induljanak már!

- Itt már borzasztó meleg kezd lenni!

- Mi ez a rohadt dugó ott lent?!

Grey is ott volt a második fedélzet lépcsőjén rekedtek között. Látta, hogy alattuk előtörnek a falból a lángok, és tudta, hogy bármely pillanatban átéghet a hozzá közelebb eső fal is. Nem tudta eldönteni, visszamenjen-e, vagy induljon előre. Ekkor észrevette, hogy egy gyerek a korlát tövében a lépcsőhöz lapul. Sikerült a karjaiba venni a kisfiút, aztán tolakodni kezdett előre, szidva az elől állókat, kikerülve a lángnyelveket. A biztonságba vezető út azonban még mindig el volt torlaszolva.

A legfelső fedélzeten Gornt és mások jól hallották a lenti borzalom hangjait. Itt fent már talán csak harmincan voltak. Gornt felhajtotta a whiskyjét, letette a poharát és odasétált a Dunrosst körülvevő csoporthoz. Csak Orlanda ült még, zsebkendőjét gyűrögetve, Fleur és Peter Marlowe még mindig nyugodtnak látszott, Dunross mint mindig, ura volt a helyzetnek. Így a jó, gondolta, áldva örökségét és gyakorlatát. A brit tradícióhoz hozzátartozik, hogy veszély esetén, bármennyire is fél az ember, ne mutassa ki. Nem is csoda, gondolta, hiszen legtöbbünknek volt már része bombázásban, lőttek ránk, szenvedtünk hajótörést, hadifogolytáborokba vágtak minket, de legalábbis szolgáltunk a hadseregben. Gornt húga a Királyi Haditengerészeti Szolgálatnál volt, anyja légtérfigyelő, apja a hadseregben, a nagybátyja Monte Cassiónál esett el, őmaga, miután megszökött Sanghajból, beállt az ausztrálok új-guineai hadseregébe, velük harcolta végig Burmát és Szingapúrt. - Ian - mondta most illendően közömbös hangon Gornt - Úgy hallom, a tűz már elérte az első fedélzetet. Szerintem úsznunk kellene.

Dunross hátrapillantotta kijárat közelében tomboló tűzre. - Van köztünk egy-két hölgy, aki nem tud úszni. Várjunk még egy-két percet.

- Rendben van. Én azt mondom, hogy akiknek nem probléma az ugrás, esetleg kimehetnének a fedélzetre. Kezd unalmas lenni ez a tűz itt.

- Én egyáltalán nem találom unalmasnak - mondta Casey. Mindenki nevetett. - Ez csak amolyan szólásmondás – magyarázta Peter Marlowe.

Odalent felrobbant valami, a hajó enyhén belerázkódott. Hátborzongató volt a hirtelen támadt csend.

A konyhában a tűz már a raktárra is átterjedt, és már a négy ott álló négyszázötven literes olajos hordót kerülgette. Az ötödik, amely az imént felrobbant, tátongó lyukat szakított a padlóba, és deformálta a hajó oldalfalát. Izzó parázs, lángoló olaj és némi tengervíz ömlött a vízleeresztő nyílásokba. A robbanás ereje eltörte a lapos hajófenék néhány vastag gerendáját, a repedéseken át szivárogni kezdett befelé a víz. Mindenfelől menekülő patkányok özönlöttek elő.

Felrobbant a második vastag fémhordó is, s közvetlenül a vízvonal alatt hatalmas lyukat ütött a hajó oldalába. A parton álló embereknek elállt a lélegzetük, s noha őket nem fenyegette veszély, néhányan hátrálni kezdtek. Mások idegesen nevetgéltek. Megint felrobbant egy hordó, szanaszét repültek, terjedtek a lángok. A mennyezet gerendaszerkezete komolyan meggyengült, úszott az olajban, lángot fogott. Fölötte, az első fedélzeten veszedelmes dobogásba kezdett az őrjöngve menekülők lába.

Grey ott állt közvetlenül az első lépcsőforduló fölött, a gyerek még mindig a karjában volt. Fél kezével a korlátba kapaszkodott, mögötte, előtte ijedt, tolakodó emberek. Grey kivárta a megfelelő pillanatot, aztán tőle telhetőleg fedezve a gyereket, a lehető legmesszebb elkerülve a lépcsőfordulón lobogó lángokat, lerohant a már csaknem teljesen üres lépcsőn. A küszöbnél már füstölt a szőnyeg, egy nagydarab ember elesett, az egész padló beleremegett.

- Jöjjenek! - kiáltotta Grey elkeseredetten a mögötte lévőknek. Az emberektől szorosan közrefogva lépte át a küszöböt. Abban a pillanatban, amint a járóhídra lépett, az utolsó két hordó is felrobbant, Grey mögül eltűnt az egész padló, ő maga pedig a gyerekkel és másokkal együtt pelyvaként repült előre.

A bámészkodók közül Hugh Guthrie előreugrott, és biztonságos helyre támogatta őket. – Jól van öregfiú? – zihálta.

Grey félig kába volt, levegőért kapkodott, a ruhája füstölgött, Guthrie segített neki eloltani. - Igen… azt hiszem - felelte félig magánkívül Grey.

Guthrie gyengéden kivette – kezéből az öntudatlan gyereket, és szemügyre vette. - Szegény kis szerencsétlen.

 - Meghalt?

- Nem hinném. Fogja. - Guthrie egy szájtátó kezébe nyomta a kínai kisfiút, majd Greyvel együtt visszarohant a kapuhoz, hogy segítsen a robbanás következtében elkábult, magatehetetlen embereknek. – Magasságos úristen… - sóhajtotta Guthrie, látva, hogy az ajtón már nem lehet kijönni. Aztán a nagy kiabálásban távolról közeledő szirénázást hallott.

A legfelső fedélzeten veszedelmesen erősödött a kijárat közelében pusztító tűz. Ijedt, köhögő emberek hátráltak vissza a helyiségbe, visszakényszerítették őket a lépcsőről a lángok, amelyek már az egész alsó fedélzetet elborítottak.

- Én azt mondom, Ian - szólalt meg Bartlett - tűnjünk innen, de gyorsan.

- Jó, Quillan, volna szíves vezetni a menetet és irányítani a dolgokat a fedélzeten? - mondta Dunross. - Én vállalom az utóvéd szerepét. Gornt hátrafordult és elbődült: - Mindenki erre! A fedélzeten biztonságban lesznek… Egyesével…! - Kinyitotta az ajtót, odaállt mellé, és próbálta rendezetté formálni a sietős visszavonulást. A többség főként britekből és néhány kínaiból állt. A szabadba kijutva enyhült valamelyest a félelmük, mindenki örült, hogy megszabadult a füsttől.

Bartlett még bent volt. Izgult, de nem félt, mivel tudta, hogy bármikor betörheti valamelyik ablakot. Caseyvel együtt kimászhat, és a tengerbe ugorhat. Emberek tülekedtek el mellettük. Az ételliftből ki-kicsapó lángok egyre hosszabbodtak, lentről újabb robbanás tompa dörrenése hallatszott.

- Hogy bírod, Casey?

- Jól.

- Indulj kifelé!

- Csak ha te is.

- Naná - vigyorgott a lányra Bartlett. Gyérült körülöttük a tolongás. Kisegítette az ajtón Lady Joannát, aztán a sántikáló Havergillt és feleségét.

Casey látta, hogy Orlanda még mindig dermedten ül a székében. Szerencsétlen, gondolta együttérzően, ahogy eszébe jutott, milyen halálosan félt annál a másik tűzesetnél. Odament hozzá. - Jöjjön - mondta barátságosan, és felsegítette. Orlandának remegett a térde. Casey fél karral átölelte.

- Elvesztettem… elvesztettem a retikülömet. - motyogta Orlanda.

- Nem, itt van - Casey fél kézzel fölvette a székről a táskát, a másikkal pedig kitámogatta-taszigálta Orlandát a lángok mellett a szabadba. A fedélzet zsúfolásig tömve volt, de amint kiértek, Casey nyomban sokkalta jobban érezte magát.

- Minden rendben - mondta bátorítólag, és a korláthoz vezette Orlandát. Orlanda erősen megmarkolta. Casey Bartlettet keresve hátranézett, s észrevette, hogy Gornt társaságában, de még odabentről, őt nézi. Bartlett intett neki. Casey visszaintett, és nagyon szerette volna, ha már ott lenne kint mellette.

Peter Marlowe is kitessékelte a feleségét a fedélzetre, majd ő is kilépett. - Minden rendben, Casey?

- Persze, hogy van, Fleur?

- Jól. Jól. Azért itt kint… sokkal kellemesebb, ugye? – kérdezte Fleur Marlowe. Rettenetesen érezte magát, nagyon gyengének, halálra váltan gondolt a pillanatra, amikor majd ebből a nagy magasságból ugorni kell. - Maga szerint kapunk esőt?

- Minél előbb, annál jobb. - Casey lenézett a hajó oldalán. Tizenöt méterrel lejjebb szampanok kezdtek gyülekezni a zavaros vízen. A csónakosok tudták, hogy a fent lévőknek hamarosan ugraniuk kell. Onnan, ahol ők álltak vagy ültek, látni lehetett, hogy a tűz már mind az első, mind a második fedélzet legnagyobb részét hatalmába kerítette. Néhányan ott rekedtek, aztán egy férfi belevágott egy széket az egyik ablakba, eltávolította az üvegszilánkokat, aztán kimászott, és ugrott. Egy szampan gyorsan előrelendült, valaki kötelet dobott a férfinak. A bentrekedtek sorra kiugrottak. Egy nő nem bukkant fel.

Noha a kísérteties fényeket vető lángok mindent bevilágítottak a közelben, az éjszaka sötét volt. A szirénázó tűzoltóautók megjelenésére a parton álló tömeg kettévált. A kínai tűzoltók és a brit tűzoltótisztek nyomban kihúzták a tömlőket. Egy másik osztag a közeli tűzcsaphoz rohant, hamarosan fröccsent az első vízsugár a tűzre, nagy éljenzés kísérte. Pillanatokon belül hat tömlő működött, majd két azbesztruhás, maszkos, légzőkészülékes tűzoltó rohant be a bejáraton s kezdte kihordani az ájultan heverő embereket a veszélyből. Egy újabb óriási robbanás lángoló üszökdarabokkal terítette be őket. Az egyik tűzoltó mindenkit lefecskendezett, aztán ismét a bejáratra irányította a vízsugarat.

A legfelső fedélzeten már csak Bartlett, Dunross és Gornt nem ment ki a szabadba. Érezték, hogy meginog a lábuk alatt a padló, csaknem elestek. - Jézusom - lihegte Bartlett - csak nem süllyedünk? - Lehet, hogy ez a robbanás szétdobta a hajó fenekét - mondta sürgetőleg Gornt. - Gyerünk! - Gyorsan kilépett az ajtón. Bartlett követte.

Dunross egyedül maradt. Most már nagyon sűrű volt a füst, a hőség és a bűz undorral töltötte el. Visszafogta magát, hogy ne meneküljön pánikszerűen, uralkodott rémületén. Egy hirtelen gondolat hatására visszarohant a főlépcsőházba nyíló ajtóhoz, nem maradt-e ott valaki. A lépcsőn egy férfi tehetetlen figurája hevert. Mindenütt lángok lobogtak. Dunrossban ismét feltámadt a félelem, de legyűrte, odaugrott a férfihoz, és elkezdte kifelé húzni. A férfi kínai volt és nehéz, Dunross nem tudta él-e még. A perzselő hőségben ismét megcsapta orrát az égő hús szaga, hányinger környékezte. Aztán ott termett mellette Bartlett, együtt vonszolták-cipelték ki a férfit a fedélzetre.

- Köszönöm - zihálta Dunross.

Quillan Gornt odament hozzájuk, lehajolt, és megfordította a férfit. Az arc jórésze megégett. - Megkímélhette volna magát a hősiességtől. Meghalt.

- Ki ez? - kérdezte Bartlett. Gornt vállat vont. - Nem tudom. Maga ismeri, Ian? Dunross a holttestre meredt. - Igen. Ez Zep… Zeppelin Tung. - Zsugori fia? Gorntot meglepte a dolog. - Annyi szent, hogy jól meghízott. Sose ismertem volna fel. - Fölegyenesedett. - Azt hiszem, nem ártana szólni a többieknek, hogy készüljenek föl az ugrásra. Ez most már nem hajó, hanem temető. - Észrevette, hogy Casey ott áll a korlátnál. Odament hozzá. - Valami baj van? - kérdezte - Nincs semmi, köszönöm. Hát magánál?

- Semmi a világon.

Orlanda még mindig ott állt Casey mellett, meredten nézte a vizet. A fedélzeten nagy volt a nyüzsgés. - Megyek, segítek nekik megszervezni a dolgot - mondta Gornt. - Egy perc, és itt vagyok. - Otthagyta őket.

Újabb robbanás rázkódtatta meg a hajót. A hajó kissé oldalra dőlt. Többen átléptek a korláton, és ugrottak. Szampanok siettek segítségükre. Christian Toxe fél karral átölelte kínai feleségét, és savanyú képpel nézte a vizet.

- Hamarosan ugranunk kell, Christian - mondta Dunross.

- Az Aberdeeni öbölbe? Magának még van kedve viccelni, öregfiú? Ha az ember nem pattan vissza ettől a sok úszó mocsmodéktól, holtbiztos, hogy megkap valami undorító fertőzést!

- Vagy ez, vagy leég a gatyája! - kiáltotta valaki nevetve.

A fedélzet túlsó végén Sir Charles Pennyworth araszolt végig a korlát mentén, mindenkihez volt egy-két bátorító szava. – Ejnye, ejnye, ifjú hölgyem - mondta Orlandának - gyerekjáték az egész.

Orlanda halálra váltan ingatta a fejét. - Nem… még nem… nem tudok úszni.

Fleur Marlowe átkarolt a vállát. - Sose féljen, én sem tudok. Én is maradok még.

Bartlett lépett oda hozzájuk - Peter, maga csak fogja meg a kezét, és nem lesz semmi baj. Magának, Fleur, meg nincs egyéb teendője, mint visszatartani a lélegzetét.

- Fleur nem ugrik - mondta halkan Marlowe. - Vagy legalábbis csak az utolsó pillanatban.

- De hát nem veszélyes.

- De igen, az ő számára az. Enceinte.

- Tessék?

- Fleur gyereket vár. A harmadik hónapban van.

- Jézusom.

Az egyik szellőzőkürtőből bömbölő lángok törtek az égre. A felső fedélzet belső részén égtek az asztalok, a túlvégében álló hatalmas, faragott térelválasztók vadul lángoltak. Nagy szikraeső kíséretében összeomlott a belső központi lépcsőház. - Jézusom, ez már nem is hajó, hanem egy nagy kemence. Mi lehet a lent lévőkkel? – kérdezte Casey.

- Azok már rég kint vannak - felelte Dunross, de maga sem hitte. Itt kint, a szabad levegőn jól érezte magát, s most, hogy az imént sikerült legyűrnie félelmét, kissé könnyelművé vált. – Pazar innen a kilátás, nem találják?

Pennyworth kedélyesen felkiáltott. - Micsoda mázlink van! Erre dől a hajó, úgyhogy amikor majd süllyed, nem lesz ránk veszélyes. Hacsak föl nem borul, mint a régi szép időkben. Háromszor szenvedtem hajótörést a Földközi-tengeren.

- Akárcsak én – mondta Marlowe - csak én Szumátra közelében a Bangka-szorosban.

- Ezt nem is tudtam, Peter - mondta Fleur.

- Nem volt benne semmi érdekes.

- Milyen mély itt a víz? – kérdezte Bartlett.

- Legalább hat méter – felelte Dunross.

- Annyi épp el… - Nagy szirénavijjogással egy rendőrségi motorcsónak bukkant elő a csónakszigetek közötti keskeny átjáróból, keresőlámpájának fénye ide-oda vetült. Amikor már csaknem odaért a Lebegő Sárkányhoz, megszólalt a megafonja, először kínaiul: - Minden szampan hagyja el a helyszínt… hagyja el a helyszínt. – Aztán angolul. – A felső fedélzeten lévők készüljenek fel a hajó elhagyására! A hajótest léket kapott, készüljenek fel a hajó elhagyására!

Christian Toxe rosszkedvűen dünnyögött az orra alatt. – Vesszek meg, ha tönkreteszem az egyetlen szmokingomat.

A felesége rángatni kezdte a karját. - Úgysem tetszett neked soha, Chris.

- Most viszont igenis tetszik, öreglány. – Toxe megpróbált mosolyogni. – És hogy az ég szakadna rá: nem tudok úszni sem.

Az asszony megrándította a vállát. – Lefogadom veled ötven dollárba, hogy úgy úszunk, mint egy angolna.

- Tartom a fogadást, Mrs. Toxe, de csak akkor, ha mi ugrunk utolsónak. Legalább legyen szemtanúnk. – Belenyúlt a zsebébe, elővette a cigarettáját, megkínálta feleségét; igyekezett bátornak mutatkozni, és nagyon féltette az asszonyt. Végigtapogatta a zsebeit, de nem talált gyufát. Az asszony kotorászni kezdett a táskájában végül talált egy öngyújtót. Csak harmadikra gyulladt meg. Egyiküknek sem jutottak eszébe az alig háromméternyire lobogó lángok.

Dunross odaszólt nekik. – Túl sokat dohányzol Christian.

A fedélzet hányingerkeltően imbolyogni kezdett. A hajó süllyedni kezdett. Az oldalán tátongó hatalmas lyukon dőlt be a víz. A tűzoltók gyakorlottan kezelték a fecskendőket, de a tomboló tűzzel szemben nem sokra mentek velük. Rázkódás futott végig a hajón, a tömeg felmorajlott. Két kikötőkötél elpattant.

Pennyworth a korlátnak támaszkodva segített ugrani a többieknek. Most már nagyon kevesen voltak. Lady Joanna rosszul esett. Paul Havergill átsegítette feleségét a palánkon, majd amikor látta, hogy vizet fogott, ő is ugrott. A rendőrség hangszórója még mindig azt harsogta, hogy a csónakok hagyják el a környéket. Tengerészek felfújt mentőmellényeket dobáltak a vízbe, a többiek egy dereglyét bocsátottak vízre sietve, majd a tengerészeti rendőrség egyik fiatal felügyelője vezetésével öt-hat tengerész vetette magát a tengerbe, hogy segítsen a bajban lévő férfiaknak, nőknek és néhány gyereknek. Egy csónak nagy sietve Lady Joanna, Havergill felesége segítségére indult. Hálásan kapaszkodtak fel a recsegő vízi járműre. A felső fedélzetről újabb emberek ugrottak a vízbe.

A Lebegő Sárkány már nagyon megdőlt. Valaki megcsúszott a felső fedélzeten, nekiesett Pennyworthnek, aki ettől félig ugorva, félig zuhanva átesett a korláton, nem volt ideje felfogni, mi történik vele, kődarabként zuhant le. Koponyája szétzúzódott a szampan hátsó csücskén, eltört a nyaka, belecsusszant a vízbe, és elmerült. A hatalmas kavarodásban senki sem vette észre.

Casey Bartlett, Dunross, Gornt, Orlanda és a Marlowe házaspár mellett kapaszkodott a korlátba. Toxe valamivel távolabb pöfékelt, próbálta összeszedni a bátorságát. Felesége gondosan elnyomta a cigarettáját. A szellőzőkből, fedélzeti ablakokból és ajtóból lángok törtek elő, aztán megint elpattant az egyik kikötőkábel, a hajó nehézkes ütközéssel megfeneklett, és erősen megdőlt. Gornt keze leszakadt a korlátról, fejjel esett egy oszlopnak, egészen beleszédült az ütésbe. Toxe és a felesége elvesztette az egyensúlyát, kalimpálva átestek a korláton. Peter Marlowe-nak épp csak hogy sikerült megtartania feleségét, hogy neki ne zuhanjon egy válaszfalnak; Bartlett és Casey imbolyogva, botladozva a korlát tövébe esett mellettük, Bartlett tőle telhetőleg igyekezett óvni Caseyt, bár eközben még a lány hegyes cipősarkaira is vigyáznia kellett.

Odalent a vízen a tengerészek egymás után segítették a mentőcsónakba az embereket. Egyikük észrevette, hogy tőlük öt-hat méterre Toxe és a felesége egy pillanatra csapkodva, levegő után kapkodva a felszínre bukkan, majd fuldokolva, hadonászva ismét elmerül. Azonnal odaúszott, aztán egy örökkévalóságnak rémlő idő elteltével sikerült megragadnia az asszony ruháját, s félig megfulladt állapotban a felszínre lökdösni. Közben a fiatal felügyelő odaúszott, ahol Toxe-ot látta elmerülni, lebukott utána, de nem találta a sötétben. Feljött levegőért, majd ismét lebukott, vaktában tapogatódzott. Már majdnem szétpattant a tüdeje, amikor megérintett valami szövetszerűt. Megragadta, és hatalmas lábtempókkal fölvitte a felszínre. Toxe halálra váltan csimpaszkodott bele, hányt, fuldoklott a lenyelt tengervíztől. A fiatalember letépte magáról a kezét, hátára fordította és a dereglyéhez vonszolta.

Fölöttük a már veszedelmesen meálásaqn kapaszkodtak fel a recsegő vízi járműre. A felső fedélzetről újabb ember

gdőlt hajón Dunross föltápászkodott. Észrevette a korlát tövében heverő Gorntot, odabotorkált hozzá. Megpróbálta fölemelni, de nem bírta.

- Jól… jól vagyok – zihálta magához térve Gornt, aztán kutyamód megrázta a fejét. – Jézusom… Köszönöm. – Felnézett, látta, hogy Dunross az. – Köszönöm – ismételte. Rosszkedvűen elmosolyodott, és remegő lábakkal felállt. – Holnap akkor is nyitottan adom és jövő hétre tönkreteszem.

Dunross fölnevetett. – Ezer szerencse! Már féltem, hogy halálra égünk vagy megfulladunk itt.

Tőlük ötlépésnyire Bartlett éppen fölnyalábolta Caseyt. A fedélzet már erősen megdőlt, a tűz még nagyobb erőre kapott. – Bármely pillanatban felfordulhat ez az elátkozott teknő.

- Velük mi lesz? – kérdezte halkan Casey, s fejével Orlanda és Fleur felé intett.

Bartlett rövid gondolkodás után határozottan válaszolt. – Menj előre és várj lent!

- Rendben. – Casey nyomban Bartlett kezébe nyomta apró retiküljét, Bartlett zsebébe gyömöszölte, és Orlandához indult. Casey lerúgta cipőjét, lehúzta hosszú ruhája cipzárját és kilépett belőle. A könnyű selyemszövetet nyomban kötéllé tekerte, dereka köré kötötte, aztán fellendült a korlátra, egy pillanatra megállt, koncentrált, majd egy tökéletes fecskeugrással a vízbe vetette magát. Gornt és Dunross csak nézte, néhány pillanatra még a fenyegető veszélyről is megfeledkeztek.

Bartlett ott állt Orlanda mellett. Látta, hogy Casey simán vizet fog, s mielőtt még Orlanda bármit is tehetett volna, átemelte a korlát fölött és azt mondta neki: - Tartsa vissza a lélegzetét, drágám -, és óvatosan elengedte. Mindannyian nézték. Orlanda lábbal előre, s Caseytől két-három méternyire ért vizet, ott, ahol Casey számított rá. Casey már a víz alá bukva várta. Könnyen elkapta Orlandát és olyan gyorsan a felszínre úszott vele, hogy mire az rádöbbent, hogy a vízben van, már nyugodtan lélegezhetett. Casey megfogta, s határozottan, gyorsan odaúszott vele a dereglyéhez.

Gornt és Dunross fülég érő szájjal vigyorgott. A hajó még jobban megdőlt, csaknem elestek, Bartlett pedig Marlowe-ékhoz egyensúlyozott.

- Hogy úszik maga, Peter? – kérdezte.

- Közepesen.

- Tudja mit? Bízza rám a feleségét. Én éveken át parti őr voltam, úszómester.

Mielőtt Marlowe nemet mondhatott volna, Bartlett a karjába kapta Fleurt, föllépett fele a korlátra, kiállt a szélére, egy másodpercig kereste az egyensúlyát. – Csak tartsa vissza a lélegzetét! – Fleur fél kézzel átölelte, a másikkal befogta az orrát, aztán Bartlett már lépett is ki fele a semmibe, szorosan magához ölelve. Baj nélkül fogtak vizet, Bartlett a saját testével és lábával védte Fleurt az ütődéstől. Gond nélkül jött fel vele a felszínre. Alig néhány másodpercig voltak a víz alatt, Fleur még csak nem is köpködött, bár a szíve azért kalapált. Néhány pillanat múlva már a dereglyében volt. Belekapaszkodott az oldalába, úgy nézett vissza.

Látva, hogy a felesége már biztonságban van, Peter Marlowe-nak ismét verni kezdett a szíve. – Hál’istennek – dünnyögte.

- Látta Caseyt? – kérdezte Dunross. – Fantasztikus volt!

- Hogy? Ja, nem.

- Egy szál bugyiban, melltartóban, harisnyában és semmi harisnyakötő, vagy ilyesmi! Micsoda fejes! Jézusom! És micsoda alakja van!

- Ja, az csak harisnyanadrág – mondta szórakozottan Marlowe; a vizet nézte, gyűjtötte a bátorságot. – Épp most jött ki az Államokban, ez most a legújabb divatőrület…

Dunross jóformán nem is hallotta. – Jézus Mária, micsoda alakja van…

- De még milyen – bólogatott Gornt. – Na és micsoda cojones…

Elszakadt az utolsó kábel is, a hajó felsikoltott. A fedélzet nagyon megdőlt.

A három férfi egyszerre ugrott. Dunross és Gornt fejest, Peter Marlowe talpast. A fejesek elég jól sikerültek, de mindkét férfi tudta, hogy Caseyé azért jobb volt.

____________________________________

38

23 óra 30 perc

____________________________________

A sziget túloldalán, a Mid Levels-i West Point fölött húzódó szűk utcácskában zötyögő taxiban Szuszlov részegen elnyúlva hevert a hátsó ülésen. Az éj sötét volt, Szuszlov pedig egy szomorú, orosz balladát énekelgetett az izzadó sofőrnek, nyakkendője félrecsúszott, zakóját ledobta, ingét átizzadta. A felhőréteg egyre vastagodott, egyre lejjebb ereszkedett, a páratartalom csak nőtt, nőtt, a levegő fojtogató volt.

- Matyerjebjec! - morogta Szuszlov a hőséget szidva. Kinézett a kocsi ablakán. A város és a kikötő messze lent pislákoló fényeit felhőfátylak mázolták el, Kowloont szinte alig lehetett látni. - Hamarosan esni fog, elvtársam – mondta elkent angolsággal, nem érdekelte, érti-e a sofőr, vagy sem. Az Öreg taxi nyüszíteni kezdett, majd hirtelen felköhögött a motor, amiről Szuszlovnak Arthur és küszöbönálló találkozójuk jutott eszébe. Izgatottsága fokozódott.

A taxi az Aranykomp kikötőjében vette fel, aztán felkaptatott vele a Peakre Mid Levelsig, a hegy derekáig, ott nyugatnak fordult, megkerülte a kormányzói palotát és a Botanikus kertet. A palota előtt elhaladva Szuszlov elmélázott: vajon mikor kúszik majd fel a sarlós-kalapácsos lobogó az üres zászlórúd tetejére? Nemsokára, gondolta elégedetten. Arthur és a Szevrin segítségével nagyon hamar. Még néhány röpke év.

Az órájára sandított. Arthur mindig késett, tíz percnél sose kevesebbet, húsznál sose többet. Veszélyes dolog a mi szakmánkban a rendszeresség, gondolta. Ám veszélyes vagy sem, Arthur valóságos kincs a számunkra, a Szevrin pedig, a teremtménye a mi KGB-nek, egyik legfontosabb, remek fegyvere ott vár, mélyen elrejtőzve, s csak vár türelmesen, akár a többi Szevrin, szerte a nagyvilágban. Csak kilencven-egynéhány ezren vagyunk mi, KGB-tisztek, mégis szinte mi uraljuk a világot. Már változtattunk rajta, állandóan változtatunk, már miénk a fele… És mindez ilyen rövid idő alatt, csak 1917 óta.

Milyen kevesen is vagyunk mi, s milyen sokan ők… De a csápjaink elérnek minden zugolyba. Segítők egész hadai állnak rendelkezésünkre: besúgók, ostobák, élősködők, torz lelkű önámítók, nyomorult, korcs hívők, akiket oly gondosan toborzunk minden országban, s akik aztán félelmeiktől és önző vágyaiktól űzetve, férgek módjára egymást zabálják föl, mert, hogy azok is, férgek, s előbb vagy utóbb mind szívfájdalom nélkül feláldozhatók. Mi meg, az elit, a KGB tisztjei, ott vagyunk mindenütt: minden hálózat közepén ott ül valamelyikünk, ellenőriz, irányít, megsemmisít. Hálózatok a hálózaton belül, fel egészen a Szovjetunió elnökségéig, mára már elpusztíthatatlanul beleszőve Oroszország anyácska szövetébe. Mi vagyunk a modern Oroszország, gondolta büszkén. Mi vagyunk Lenin élcsapata. Nélkülünk, az eszközeink nélkül, a kifinomultan alkalmazott terror nélkül nem volna Szovjet-Oroszország, nem létezne szovjetbirodalom, nem létezne az a hajtóerő, amely a párt uralkodóit ilyen hatalmasokká teszi - és sehol a világon nem létezne egyetlen kommunista ország sem. Igen: mi vagyunk az elit.

Még szélesebb lett a mosolya.

Jóllehet az ablakok le voltak tekerve, a taxi belsejében meleg és fojtogató volt a levegő. A kocsi egy családi házas övezetben kanyargott fölfelé, a hegy oldalába vájt keskeny teraszokon egymás mellett sorakozó tetszetős, de kert nélküli házsorok előtt. Szuszlov arcán vékony izzadságpatak indult el lefelé, letörülte, de úgy érezte, egész teste ragad.

De jó volna lezuhanyozni, ábrándozott. De rendes grúziai édesvízzel, nem ezzel a sós löttyel, ami a hongkongi csapokból csurog. De jó volna most Tbiliszi mellett, a dácsán, milyen jó is volna! Megint ott ülni apával, anyával, fürödnék a kertet átszelő patakban, aztán kifeküdnék a napra, a patakban ott hűlne egy üveg jóféle grúz bor… És körös-körül a hegyek… Maga a mennyország, ha van olyan egyáltalán. Hegyek, rétek, szőlő, aratás, kristálytiszta levegő…

Vihorászva idézte fel magában a toldozgatott-foldozgatott históriát, amit a múltjaként mesélt Travkinnak. Az az élősködő! Ez is csak egy hülye a sok közül, felhasználható szerszám: ha kicsorbul, el lehet dobni.

Szuszlov apja a kezdet kezdetétől kommunista volt: először a CSEKÁ-ban, titokban, majd 1917-től, megalapításától, a KGB-ben. Most már nyolcvan felé közeledett, érdemei elismerése mellett visszavonult, de még erős volt, tartása egyenes, szolgáktól, testőröktől, lovaktól körülvéve úgy élt, mint valami régimódi herceg. Szuszlov biztos volt benne, hogy idővel ugyanezt a dácsát, ugyanezt a földet, ugyanazt a megbecsülést örökli majd tőle. És tőle meg ugyanígy örökli a fia, aki most bontogatja szárnyait a KGB-ben. És ezt a magam munkájával érdemeltem ki, a személyi lapom kitűnő, és még csak ötvenkét éves vagyok.

Igen, gondolta magabiztosan, tizenhárom év múlva elérem a nyugdíjkorhatárt. Még tizenhárom nagyszerű év, addig még részt veszek a rohamban, nem hátrálok, bármit tesz is az ellenség.

És ki az ellenség, ki a mi igazi ellenségünk?

Azok, akik nem engedelmeskednek nekünk, azok, akik visszautasítják vezető szerepünket - pedig majdnem mind oroszok vagyunk.

Harsányan fölnevetett.

A fáradt, mogorva arcú, fiatal sofőr kurta pillantást vetett a belső visszapillantó tükörbe, reménykedett, hátha van annyira részeg az utasa, hogy rosszul olvassa le a taxiórát, és nagy borravalót ad. Hamarosan megállt a mondott cím előtt.

A Kotewall Roadon álló Rose Court egy modern, tizennégyemeletes bérház volt, amelyhez a föld alatt még egy háromszintes garázs is tartozott. Keskeny betonszalag vette körül. Kissé lejjebb a Sinclair Road húzódott, rajta a Sinclair Towers-zel és a hegyoldalba simuló többi bérházzal. Kedvelt környék volt. Remek kilátás nyílt róla, s idáig nem szálltak le a Peak lejtőinek felső részét gyakran beburkoló felhők, amelyektől izzadtak a falak, megpenészedtek a textilneműk, s minden örökké nyirkos volt.

A taxióra 8,70-et mutatott. Szuszlov egy bankjegyköteget vett elő, üres tekintettel nézte egy ideig, aztán tízes helyett egy százast adott a sofőrnek, és nehézkesen kiszállt. A taxi mellett egy kínai nő állt, türelmetlenül legyezte magát. Szuszlov imbolyogva elindult a ház kaputelefonja felé. A legyezős nő odaszólt a sofőrnek, hogy várja meg a férjét, és utálkozva nézett Szuszlov után.

Szuszlov bizonytalan lábakkal megállt. Megkereste a megfelelő nyomógombot, és rászorította az ujját. "Ernest Clinker, Esq. Igazgató”.

- Tessék!

- Én vagyok, Ernie, Gregor – mondta vastag hangon egy böffentés kíséretében Szuszlov - Otthon vagy?

- Mégis mit gondolsz, honnan a frászból beszélek? - hangzott nevetve a londoni kiejtésű válasz. - Hát persze, hogy itt vagyok! Késtél! A hangod olyan, mint aki már sorra járta a környék kocsmáit! – Sör van, vodka van, Mabel meg én alig várunk már!

Szuszlov odament a lifthez. Megnyomta a "Le" feliratú gombot. A legalsó szinten kilépett a nyitott parkolóra, és átment a túlvégébe. A lakás ajtaja már nyitva volt, egy csúnya, pirospozsgás, hatvan körüli emberke állt előtte s nyújtotta a kezét. Mosolya olcsó műfogsort fedett fel. - Van benned egy kis nyomás, mi? - Szuszlov medvemód megölelte, Clinker is őt, aztán bementek.

A lakás két apró hálószobából, egy nappaliból, egy konyhából és egy fürdőszobából állt. A szobák olcsó, de tetszetős bútorokkal voltak berendezve, az egyetlen drága holmi egy kis orsós magnetofon volt, amelyből most valamilyen opera harsogott.

- Sört vagy vodkát?

Szuszlov szélesen elvigyorodott, böffentett. - Először csapolok, aztán jöhet a vodka, aztán… még egy, aztán… aztán meg az ágy. - Hatalmasat böfögött, és a vécé felé tántorgott.

- Jól beszélsz, kapitány, öreg cimbora! Hé, Mabel, köszönj szépen a kapitánynak! - Az alaposan összerágott gyékényfonatán heverő álmos, öreg bulldog szuka egy pillanatra felnyitotta a szemét, vakkantott egyet, aztán szinte nyomban ismét szunyókálni kezdett. Clinker elvigyorodott, odament az asztalhoz, kitöltött egy jókora adag vodkát meg egy pohár vizet. Jeget nem tett bele. Ivott egy kis Guinnesst, aztán kikiabált: - Meddig maradsz, Gregor?

- Csak ma éjszakára, tovaris. Vagy legföljebb még a holnapira. Holnap… holnap vissza kell mennem a hajóra. De holnap este talán… Szóval nem biztos.

- Mi van Ginnyvel? Megint kivágott…?

Az úton kissé távolabb parkoló jellegtelen, csukott furgonban Roger Crosse, Brian Kok és a rendőrség rádiótechnikusa hangszórón keresztül hallgatta a beszélgetést. A poloska jól működött, épp csak egy kis háttérzümmögést lehetett hallani. A kocsi lehallgató berendezésekkel, műszerekkel volt tele. Hallották Clinker röhincsélését, s hogy megismétli: - Kirúgott, mi?

- Egész este digidugiztunk, aztán… azt mondta, eredj Ernie-hez, engem meg hagyj… hagyj aludni!

- Piszok mázlista vagy. Az a lány egy hercegnő. Hozd át holnap.

- Jó… jól van… áthozom. Szerintem is ő a legjobb.

Hallották, hogy Szuszlov egy vödör vizet zúdít a vécécsészébe, és visszajön.

- Na, itt van, pajtás!

- Köszönöm. - Szomjas ivás hangjai. - Azt hiszem… én most… le akarok feküdni… lefeküdni. Néhány percre…

- Talán inkább néhány órára! De ne izgasd magad, majd összedobok valami reggelit. Nesze, van itt. még, ha kérsz egy pohárral.

A furgonban ülő rendőrök feszülten figyeltek. Crosse két éve rendelte el, hogy Clinker lakásába szereljenek mikrofonokat. Időről időre le is hallgatták ha Szuszlov ott járt, mindig. Az állandóan szemmel tartott Szuszlov egy bárban ismerkedett meg Clinkerrel. Annak idején mindketten tengeralattjárón szolgáltak, összebarátkoztak. Clinker felajánlotta, hogy bármikor megalhat nála, s ezt Szuszlov néhanapján meg is tette. Crosse azonnal lenyomoztatta Clinker előéletét, de semmi különös nem derült ki róla. Húsz éven át matrózként szolgált a brit haditengerészetnél. A háború után átment a kereskedelmi flottához, ide-oda sodródott, bejárta egész Ázsiát, végül, nyugdíjazása után, Hongkongban kötött ki. Csendes, barátságos ember volt, egyedül élt, öt éve töltötte be a Rose Court gondnok-házfelügyelői posztját. Jól megvoltak Szuszlovval: mindketten sokat ittak, sokat mulattak, vicceket meséltek egymásnak. Hiába hallgatták őket óraszám, sosem derült ki belőle semmi használható.

– Na, ez megint beszívott, Brian - mondta Crosse.

- Igen, főtanácsos úr. - Brian Kok unta a dolgot, de igyekezett nem mutatni.