- Miért szerezte meg az állampolgárságot?

Peter Marlowe némi szünet után válaszolt. - Én író vagyok. Minden bevételem ebből származik, vagy legalábbis majdnem minden. Az emberek most kezdik olvasgatni, amiket írok. Talán csak a kritizálás joga tetszett meg.

- Járt már a Vasfüggöny mögött?

- Igen. Júliusban ott voltam a moszkvai filmfesztiválon. Többek között az amerikai versenyfilmről is írtam. Miért?

- Semmiért- felelte Armstrong, s Bartlett és Casey moszkvai útja jutott eszébe. Elmosolyodott. - Csakúgy.

- Jótett helyébe jót várj. Hallottam valamit zöngicsélni a Bartlett féle fegyverekről.

- Tényleg? – Armstrong rögtön éber lett. Peter Marlowe ritka jelenségnek számított Hongkongban, mármint abban a tekintetben, hogy minden társadalmi réteg befogadta, és számos egymással rossz viszonyban lévő csoport is barátjának tekintette.

- Valószínűleg csak pletyka, de néhány barátom szerint…

- Kínaiak?

- Igen. Szerintük ez a fegyverszállítmány csak aféle minta, és a címzettje pedig az egyik kedves kínai kalóz polgártársunk, de legalábbis olyasvalaki, akiről köztudott, hogy csempész. Ennek a valakinek a feladata pedig az, hogy a szállítmányt juttassa el a Dél-Vietnamban működő gerillacsapatok egyikének, amelyet Vietkongnak hívnak.

Armstrong felmordult. - Ez azért egy kicsit erős, Peter. Hongkong nem az a hely, ahol fegyverszállítmányokat szoktak átpakolni.

- Tudom. Ez viszont egy különleges tétel, az első és egyik pillanatról a másikra, nagyon rövid határidőre rendelték. Hallott már a Delta Force-ról?

- Nem - felelte Armstrong. Megdöbbentette, hogy Peter Marlowe már tud arról, amiről Rosemont, a CIA embere, mint szigorúan bizalmas államtitkokról beszélt nekik.

- Tudomásom szerint különlegesen kiképzett amerikai katonákról van szó, Robert, egy olyan csapattestről, amely kisebb egységekre osztva működik Vietnamban az American Technical Group irányítása alatt, amely a CIA fedőneve. A jelek szerint olyan jól működik, hogy a Vietkongnak hirtelen nagy mennyiségű modern fegyverre lett szüksége, és ezért hajlandók bőkezűen fizetni. Ezért rámolták föl nagy sietve ezt a néhány darabot Bartlett gépére.

- Bartlett benne van?

- A barátaim nem hiszik - mondta némi szünet után Marlowe. - A fegyverek egyébként rendszeresített USA-fegyverek. Így van, Robert? Na, szóval, ha ez a tétel megfelel a vevőknek, a nagy tételben való szállítás már könnyen megy.

- Könnyen? Hogyan?

- Úgy, hogy a fegyvereket az USA szállítja.

- Tessék?

- Ahogy mondom. - Peter Marlowe arca elkomorodott. - Tulajdonképpen nagyon egyszerű. Tegyük fel, hogy ezeket a Vietkong gerillákat pontosan és előre tájékoztatják a Vietnamba induló szállítmányokról: mikor, honnan indulnak az Egyesült Államokból, hova és mikor érkeznek, hány és milyen típusú fegyvert szállítanak, kezdve a pisztolyoktól egészen a rakétákig…

- Jézusom!

- Hát igen. Maga ismeri Ázsiát. Egy kis heung jau ide, egy kis heung jau oda, és már indulhat is az eltérítés. Ilyen egyszerű.

- Ez így olyan, mintha saját raktáruk lenne! – mondta döbbenten Armstong. – És hogyan fizetnek? Egy itteni bankon keresztül?

Peter Marlowe ránézett. – Ópiummal. Idehozzák. És valamelyik itteni bank finanszírozza.

A főfelügyelő sóhajtott. Hirtelen minden a helyére került. – Hibátlan. - mondta.

- Az. Van egy mocskos áruló az Államokban, aki egyszerűen eladja a menetrendet. Ezzel az ellenség hozzájut mindazokhoz a fegyverekhez, és lőszerekhez, amelyekre a mi katonáink elpusztításához szüksége van. És mindezért méreggel fizetnek, ami nekik semmibe sem kerül – szerintem ez az egyetlen eladható árujuk, ami nagymennyiségben és könnyen rendelkezésükre áll. Az ópiumot a kínai csempész szállítja ide, itt alakítják át heroinná, mert itt vannak a szakemberek. Az államokbeli árulók a maffiával állapodnak meg, a mely óriási haszonnal árusítja a heroint a kölykeinknek, s ilyenformán megrontja és tönkreteszi a legfontosabb tartalékunkat: az ifjúságot.

- Ahogy mondtam: hibátlan. Hogy néhány csirkefogó mi mindenre nem képes pénzért! Armstrong ismét felsóhajtott, és megmozgatta a vállait. Elgondolkodott egy percre. Ez a hipotézis mindent megmagyaráz. - Jelent magának valamit a Banastasio név?

- Olasznak hangzik - válaszolta Peter Marlowe rezzenéstelen arccal. Az információi két eurázsiai portugáltól származtak, két újságírótól, akik utálták a rendőrséget. Amikor megkérdezte tőlük, hogy továbbadhatja-e ezeket az értesüléseket, deVega így felelt: "Persze de a rendőrök úgysem fogják elhinni. Ne mondja, hogy tőlünk hallotta, és ne említsen más nevet se, se Négyujjú Vút, se Csempész Pát, se a Ching Prosperityt, vagy Banastasiót, senkit."

Armstrong némi szünet után megkérdezte: - És mit hallott még? - Sok mindent, de azt hiszem, ennyi elég lesz mára… Ma én vagyok a soros, én keltem a gyerekeket, és készítem el a reggelijüket, és én totyogok el velük az iskolába. - Peter Marlowe cigarettára gyújtott; Armstrong tüdejébe ismét belenyilallt a nikotinhiány. - Egy valamit azért még elmondok, Robert. Egy zsurnaliszta ismerősöm megkért, hogy továbbítsam magának: úgy hallotta, hogy nemsokára valami nagy kábítószeres találkozó lesz Macauban.

A kék szemek összeszűkültek. - Mikor? – Nem tudom.

- Miféle találkozó?

- Fejesek. Szállítók, importőrök, exportőrök, nagykereskedők. Ilyeneket említett.

- És Macauban hol?

- Nem mondta.

- Nevek?

- Semmi. Csak annyit mondott még, hogy a találkozón egy Amerikából idelátogató VIP is részt vesz.

- Bartlett?

- A jó ég áldja meg magát Robert! Nem tudom, és az illető nem is mondta. Én egyébként ezt a Linc Bartlettet rendes tagnak, talpig becsületes embernek nézem. Szerintem csak irigységből próbálják befeketíteni.

Armstrong savanyú mosolyra húzta a száját. - Én csak egy gyanakvó zsaru vagyok. A legmagasabb polcokon éppúgy ülnek brigantik, mint a pöcegödrökben. Megkérem magát Peter, adjon át egy baráti üzenetet a zsurnaliszta barátjának: ha információval akar nekem szolgálni, hívjon fel.

- Fél magától. Akárcsak én.

- Csak össze ne tojják magukat. - Armstrong visszavigyorgott Marlowe-ra; kedvelte ezt az embert. Nagyon örült az információnak, és tudta, hogy Marlowe megbízható közvetítő, aki be tudja fogni a száját. – Peter, kérdezze meg tőle, hol, mikor és ki lesz ott Macauban azon a találkozón és… - Armstrongnak hirtelen eszébe villant valami. Minden mindegy alapon megpróbálkozott vele. – Peter! Ha ki akarná választani a csempészáruk be- és kivitelére legalkalmasabb helyet a kolónián, mit választana?

- Aberdeent vagy Mirs Bayt. Ezt minden hülye tudja… Mióta Hongkong az ami, mindig is ezeket a helyeket használták.

Armstrong felsóhajtott. - Igaza van. - Aberdeen, gondolta. És melyik aberdeeni csempész? Bármelyik a kétszáz közül. A legbiztosabb tippnek Négyujjú Vu látszik. Négyujjú Vu a nagy fekete Rolls Royceával és a szerencsés nyolcas számmal a rendszámtábláján, Kétbárdos Tokkal, azzal a mocskos brigantival, meg azzal a fiatal unokaöccsével, akinek jenki útlevele van, és aki a Yale-en, vagy hol végzett. Négyujjú Vu a legbiztosabb tipp. Aztán ott van Jóidő Pún, Csempész Pa, Ta Szap-fok, Halász Pok… Jézusom, végtelen a sor, és ezek még csak azok, akikről tudunk. Mirs Bayben, északkeletre, az Új Területek mellett? A Pa testvérek, Nagyszájú Fang, meg még vagy ezer más… Most már nagyon örült az értesülésnek: valahogy egyre csak Négyujjú Vu körül jártak a gondolatai, bár soha nem merült fel a gyanúja, hogy az öreg benne volna a heroin kereskedelemben. – Hát – mondta – jótett helyébe jót várj… Mondja meg a zsurnaliszta barátjának, hogy a képviselőcsoport, a kereskedelmi delegáció ma érkezik Pekingből… Mi van?

- Semmi – felelte Marlowe, tőle telhető közömbös arccal. – Mit is mondott?

Armstrong feszülten figyelte, aztán folytatta. – A delegáció a délutáni vonattal érkezik Kantonból. Tizenhat harminckettőre érnek a határhoz, ott átszállnak… Az utolsó pillanatban változtatták meg az útitervet, mi is csak most értesültünk róla, úgyhogy a barátjának talán leeshet egy exkluzív interjú. Állítólag nagyon sikeres volt az útjuk.

- Köszönöm. A baráton nevében. Nagyon köszönöm. Nyomban továbbítom. Hát akkor én most…

Brian Kok sietett oda hozzájuk. – Jó reggelt Peter. – Erősen lihegett. – Bocsáss meg, Robert, de Crosse azonnal látni akar minket.

- Hogy az a magasságos…! - mondta kimerülten Armstrong.

Mondtam neked, hogy ne siesd úgy el azt a bejelentkezést. Az a szarházi sohasem alszik. – Megdörzsölte gyűrött arcát, karikás szemét. - Menj a kocsiért, Brian, a főbejáratnál találkozunk.

- Jó. - Brian Kok elloholt. Armstrong zavarodottan nézett utána.

- Kigyulladt a városháza? - próbált kedélyeskedni Peter Marlowe.

- A mi szakmánkban mindig ég valahol egy városháza. - A Főfelügyelő Marlowe szemébe nézett. - Mielőtt elmegyek, szeretnek még megtudni magától valamit, Peter. Miért olyan fontos magának ez kereskedelmi delegáció?

Marlowe csak némi hallgatás után válaszolt. - A háború alatt ismertem egyiküket. Robin Grey hadnagyot. Vagy két éven át a tábor csendőrség felügyelője volt Changiban. – Marlowe hangja színtelenné vált, olyan színtelenné és fagyossá, amilyet Armstrong addig elképzelni sem tudott. - Gyűlöltem azt az embert, és ő is gyűlölt engem. Remélem, nem találkozom itt vele. Ez minden.

A járató túlszélén álló Gornt messzelátóján át a Brian Kok után ballagó Armstrongot figyelte, aztán az idomárok és zsokék egyik csoportja felé tartó Peter Marlowe-t kezdte nézni.

- Pimasz csirkefogó! - mondta.

- Eh? Kicsoda? Ja, Marlowe? - Sir Dunstan Barre röhincsélni kezdett. - Nem pimasz, csak mindent tudni akar Hongkongról. A maga ködös múltja izgatja, öregfiú, meg a tajpané.

- Magának nincs semmi rejtegetnivalója, Dunstan? – kérdezte halkan Gornt. – Azt állítja, hogy a maga családja liliomfehér?

- Isten ments! – Barre hirtelen kedélyesre váltott, hogy elvegye Gornt hangjának élét. Mindnyájan gyanúsak vagyunk! De hát ilyen az élet, nem?

Gornt nem válaszolt. Megvetette Barre-t, de szüksége volt rá. – Rendezek egy kis jachtbulit vasárnap, Dunstan. Volna kedve eljönni? Már hogyha kedveli az ilyesmit.

- Nocsak! És ki lesz a díszvendég?

- Úgy gondoltam, kanbuli lesz… feleségek nélkül, eh?

- Vagy úgy! Számíthat rám – vágta rá felderülve Barre. Barátnőt hozhatok?

- Akár kettőt is, öreg cimbora, minél többet, annál jobb. Kis, válogatott társaság lesz. Jön Plumm is, belevaló fiú, a barátnője nagyon jópofa. – Gornt észrevette, hogy Marlowe irányt változtatott és néhány versenyintéző felé közeledik, akik között Donald McBride vitte a prímet. Egy hirtelen gondolat hatására még hozzátette az addig mondottakhoz: - Azt hiszem, meghívom Marlowe-t is.

- És miért, ha egyszer olyan tolakodónak tartja?

- Mert esetleg érdekli a Struanok valódi története, alapító kalózainké és a maiaké. – Gornt felszínesen elmosolyodott; Barre el nem tudta képzelni, miben sántikálhat.

- A vörös képű férfi megtörölte a homlokát. - Jézusom, eshetne már! Maga tudja, hogy Marlowe Hurricaneken repült? Három tetves boche-t szedett le az Angliai Csatában, aztán elküldték Szingapúrba, abba a mészárszékbe. Sose bocsátom meg azoknak a tetves japcsiknak, amit ott a fiainkkal műveltek. Meg itt. Kínában.

- Én sem – bólintott komoran Gornt. – Tudott róla, hogy az apám 37-ben ott volt Nankingnál, részt vett Nanking bevételében?

- Nem tudtam. Jézusom! És hogy úszta meg?

- Néhány emberünk elbújtatta egypár napra… több nemzedék óta vannak ott kapcsolataink. Aztán bemesélte a japcsiknak, hogy ő a londoni Times tudósítója és nekik drukkol, és így visszadumálta magát Sanghajba. Még ma is vannak róla lidércálmai.

- A lidércnyomásokról jut eszembe, öregfiú: nem valami ilyesmit akart felidézni tegnap Ian számára a partiján?

- Maga szerint ő babrálta meg a kocsimat, hogy egyenlítsen?

- Eh? – Barre elképedt. Jóságos ég! Csak nem azt akarja mondani, hogy megbabrálták a kocsiját?

- A főfékhenger valamilyen ütés következtében megrepedt. A szerelő szerint lehet, hogy egy kővel megütötték.

Barre rámeredt és ingatni kezdte a fejét. Ian nem hülye. Elég vad, az igaz, de nem hülye. Ez gyilkossági kísérlet lenne.

- Nem ez volt az első eset.

- A maga helyében én nem mondanék ilyesmit nyilvánosság előtt, öregfiú.

- Remélem, magát nem kell nyilvánosságnak tekintenem, öregfiú.

- Nem, persze, hogy…

- Helyes – Gornt fekete szeme Barre-ra szegeződött. – Olyan idők jönnek most, amikor a barátoknak össze kell tartaniuk.

- Igen? – Barre nyomban felfigyelt.

- Igen. A tőzsde nagyon ideges. Ez a Ho-Pak história sok tervünket felboríthatja.

- Az én Hongkong and Lantao Farms cégem úgy áll, mint a Peak.

- Áll, feltéve, hogy a svájci bankárai továbbra is hajlandók hitelezni magának.

Barre pirospozsgás arca elfehéredett. - Eh?

- Az ő kölcsönük nélkül maga nem tudja átvenni a Hongkong Docks and Wharvest meg a Royal Insurance of Hongkong and Malayziát, nem tud terjeszkedni Szingapúrban, nem tud befejezni jónéhány kényes ügyletet, amely ott van felróva a határidőnaplójában. És e nélkül a kölcsön nélkül újdonsült barátja, Mason Loft, a Threadneedle Street szépreményű, ifjú ügyeletes zsenije sem tud segíteni magának. Igaz?

Barre csak nézett, hátát kiverte a hideg veríték, megdöbbentette, hogy Gornt ismeri a titkait. - Ezeket meg hol hallotta?

Gornt fölnevetett. - Van néhány magas polcon ülő barátom, öreg cimbora. De ne izguljon, én fedezem az Achilles-sarkát.

- De hát… nem vagyunk veszélyben.

- Persze, hogy nem. - Gornt ismét a lovak felé fordította a távcsövét. - Most jut eszembe, Dunstan: lehet, hogy a bank következő tanácsülésén szükségem lesz a szavazatára.

- Mihez?

- Még nem tudom – Gornt lenézett beszélgetőtársára. – Csak tudnom kell, hogy számíthatok-e magára.

- Igen. Természetesen igen. - Barre idegesen törte a fejét, hogy vajon mit forgat a fejében Gornt, és ebben hol van számára a csapda. – Bármikor örömmel állok a rendelkezésére, öregfiú.

- Ad el nyitottan Ho-Pakot?

- Persze. Istennek legyen hála, én tegnap kivettem minden pénzemet. Miért?

- Úgy hallom, Dunrossnak nem jön össze a Par-Con-féle ügylet. Azon gondolkodom, nem kellene-e a Struant is nyitottan adnom.

- Tényleg? Nem jön össze? És miért nem?

- Gornt gúnyosan elmosolyodott. – Azért nem, kedves Dunstan…

- Jó reggelt, Quillan, jó reggelt Dunstan, bocsássanak meg, hogy félbeszakítom a társalgásukat – lépett oda hozzájuk Donald McBride, két férfival a nyomában. – Engedjék meg, hogy bemutassam Mr. Charles Biltzmannt, az American Superfoods alelnökét. Ő lesz az új General Stores-Superfoods egyesülés vezetője és mostantól fogva a kolónián székel. Mr. Gornt és Sir Dunstan Barre.

A magas, vörhenyesszőke amerikai szürke öltönyt és nyakkendőt viselt, orrán keret nélküli szemüveget. Fesztelenül kezet nyújtott. - Örülök, hogy megismerhetem magukat. Egész kis takaros pályájuk van. Gornt lelkesedés nélkül rázott kezet vele. Biltzmann mellett Richard Hamilton Pugmire, a H. K. General Stores jelenlegi tajpanja, a Turf Club választmányi tagja, egy alacsony, negyven-ötven közötti férfi állt, aki valamiféle állandó kihívásként viselte apró termetét. - Szép jó reggelt! Na, ki nyer az ötödikben?

Gornt fölé tornyosult. - Futam után megmondom.

- Jaj, ne csinálja már, Quillan…! Maga is tudja, hogy ez már jóval a lovak fölvezetése előtt eldől.

- Ha ezt bizonyítani is tudja, azt hiszem, mindnyájan kíváncsiak volnánk rá. Igaz, Donald?

- Én tudom, hogy Richard csak tréfált - válaszolt Donald McBride. - Már hatvan fölött járt, mosolya melegsége egész lényét, kellemes eurázsiai vonásait átjárta. Biltzmann felé fordulva folytatta. - Minden lóversenypályán pusmognak bundázásokról. Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk ellene, és ha rajtakapunk valakit, azt lenyakazzuk! De legalábbis kitiltjuk a pályáról.

- A fene beléjük! Bundáznak az Államokban is, de szerintem itt, ahol csak amatőrök vannak, és minden nyíltan megy, könnyebb a helyzet - mondta könnyedén Biltzmann. - Az a maga csődőre, Quillan… Ugye ausztrál ló, félvér?

- Igen - felelte kurtán Gornt. Nem tetszett neki az amerikai bizalmaskodása.

- Don elmagyarázta nekem az itteni futtatások néhány szabályát. – Szeretnék én is bekerülni a lovastársaságba. Remélem, megkapom a szavazati jogot is.

A Turf Club igen előkelő és szigorúan vezetett klub volt, kétszáz szavazati joggal rendelkező taggal, és négyezer nem szavazóval. A tagok páholyába csak a szavazó tagok léphettek be. Csak szavazó tagok tarthattak lovakat. Csak szavazó tag ajánlhatott évente maximum két új nem szavazó tagot felvételre, amiről a választmány titkosan szavazott, döntésük ellen nem volt apelláta. És csak szavazó tagok lehettek tagjai a választmánynak.

- Igen- fejezte be Biltzmann - ez egyszerűen nagyszerű volna.

- Biztosra veszem, hogy el lehet intézni – mondta mosolyogva McBride. - A klub állandóan keresi a friss vért és az új lovakat.

- Itt kíván letelepedni, Hongkongon, Mr. Biltzmann? - kérdezte Gornt.

- Szólítson Chucknak. Hosszú távra jöttem. Ha jól tudom, én vagyok az ázsiai Superfoods új tajpanja. Remekül hangzik, ugye?

- Csodálatosan! – felelte lesújtólag Barre.

Biltzmann lelkendezve folytatta, még nem állt rá a füle az angol hangsúlyokra. - Én vagyok a mi New York-i igazgatótanácsunk jó balekja, akit mindenre rá lehet venni. De ahogy Missouriban mondják: itt van a dohány eltemetve. - Elmosolyodott, de senki sem követte a példáját. - Legalább két évig leszek itt- és már alig várom minden egyes percét. Rögtön el is kezdünk berendezkedni. Az arám holnap érkezik, és…

- Csak nem nászúton van, Mr. Biltzmann?

- Jaj, nem, ez csak amolyan amerikaias kifejezés. Már húszéves házasok vagyunk. Amint sikerül úgy berendezkednünk, ahogy az arám akarja, boldogan látnánk vendégül magukat vacsorára. Mit szólnának valami faszénen sült kajához? Bírok szerezni príma steaket, lapockát, havonta egyszer átugrom New Yorkba. Meg idahói krumplit - fejezte be büszkén Biltzmann.

- Főleg a krumplinak örülök- mondta Gornt. A többiek visszahúzódtak, kivártak, tudván, mennyire lenézi Gornt az amerikai konyhát, és főleg a szénné égetett steakeket meg a hamburgert és az „összekutyult sült krumplit", ahogy nevezte a Biltzmann által említett fogást. - Mikor ütik nyélbe az egyesülést?

- A hónap végén. Már minden elő van készítve. Remélem ezen a remek kis szigeten is beválnak a mi amerikai módszereink.

- Gondolom, építenek maguknak egy szép házat.

- Á, dehogy – felelte Biltzmann. - Dickie barátom megszerezte nekünk a cég Blore Street-i lakóházának tetőlakását. Úgyhogy máris a csúcson vagyok.

- Milyen stílusos – mondta Gornt. A többiek elfojtották nevethetnékjüket. A kolónia legrégibb és leghíresebb nyilvánosháza mindig a Blore Street egyes szám alatt áll. Alapítója Mrs. Fortheringhill „ifjú hölgyei”-nek egyike, Nellie Blore volt, aki 1860-ban állítólag a Culum Struantól kapott pénzen nyitotta meg műintézetét, amely még most is eredeti szabályai szerint működött: kizárólag európai és ausztrál hölgyekkel, és nem fogadtak sem külföldi, sem bennszülött urakat.

- Igazán stílusos – ismételte Gornt -, bár nem hiszem, hogy sikerül bejutnia.

- Tessék?

- Semmi, semmi. Biztos vagyok benne, hogy a Bloore Street a legmegfelelőbb.

- Remek a kilátás, de a vízvezeték nem jó – mondta Biltzmann. Az arám majd elintézi.

- A kedves felesége vízvezeték szerelő? - kérdezte Gornt.

Az amerikai nevetett. - Frászt az, de nagyon ért az ilyen ház körüli dolgokhoz.

- Bocsássanak meg, muszáj beszélnem az idomárommal - biccentett Gornt a többiek felé. - Donald, volna egy perec? A szombati dolgokkal kapcsolatban.

- Természetesen. Egy perc és itt vagyok, Mr. Biltzmann.

- Jó, jó. De szólítson Chucknak. Minden jót.

McBride utolérte Gorntot. Miután magukra Maradtak, Gornt így szólt: - Maga komolyan gondolta, hogy be kéne venni szavazó tagnak?

- Hát… igen - feszengett McBride. - Ez az első eset, hogy egy nagy amerikai cég versenytárgyaláson jogot szerez magának, hogy Hongkongra jöhessen. Biltzmann nagyon fontos lesz a számunkra.

- De ez még nem ok arra, hogy bevegyük. Legyen csak nemszavazó. Akkor fölmehet a tribünre. És ha maga meg akarja hívni a páholyába, az a maga dolga. Na de szavazó tagnak? Jóságos ég! Ez képes és versenyszínek helyett azzal jelöli majd a lovait, hogy rájuk íratja: Superfood.

- Szerintem csak új még, Quillan, még nem érzi a labdát. Biztos bele fog rázódni. Időnként melléfog egy kicsit, de rendes ember. Emellett elég jól van eleresztve, és…

- Mióta nyitja a pénz a Turf Club kapuját? Jóságos ég, Donald! Ha erről volna szó, egy pillanat alatt elárasztanának minket mindenféle felkapaszkodott kínai spekulánsok meg szerencselovagok. Szellenteni se lenne helyünk.

- Én nem hiszem. Talán éppen az volna a jó megoldás, ha növelnénk a szavazó tagok számát.

- Nem. A leghatározottabban nem. Persze maguk választmányi tagok azt tesznek, amit óhajtanak. De azért azt ajánlom, vegye fontolóra, amit mondtam. - Gornt szavazó tag volt, de nem tagja a választmánynak. A kétszáz szavazó tag minden évben titkos szavazással választotta meg a tizenkét tagú választmányt. Gornt neve minden évben ott szerepelt a választmányi tagságra jelöltek nyílt listáján, de sose kapott elég voksot. A választmányi tagok legtöbbjét a tagság minden évben újraválasztotta, míg csak vissza nem vonultak, így aztán időről időre fellángolt a választási tülekedés.

- Rendben van – mondta McBride. – Ha a neve szóba kerül, megemlítem az ellenvetését.

Gornt halványan elmosolyodott. – Ha ettől sem választják be, akkor soha.

McBride göcögve nevetett. - Nem hiszem, Quillan, most nem ez lesz. Pug kért meg, hogy vezessem körül és mutassam be. Meg kell vallanom, sehol sem keltett valami jó benyomást. Bemutattam Paul Havergillnek, mire rögtön elkezdte magyarázni neki, méghozzá nem is a legfinomabb stílusban, mi a különbség az itteni és az Államokbeli bankügyletek között. A tajpannak meg… McBride őszülő szemöldöke magasba szökött. - Neki azt mondta, hogy borzasztóan örül, hogy megismerkedtek, mert nagyon kíváncsi Boszorkány Struanra meg Dirk Struanra, meg a család összes kalóz és ópiumcsempész őseire! - Sóhajtott. - Ian és Paul minden bizonnyal megteszi magának azt a szívességet, hogy kigolyózza, úgyhogy emiatt nem hiszem, hogy emésztenie kellene magát. Egyébként nem is értem, miért adja el nekik Pug a céget.

- Mert Pug nem olyan, mint az apja, Mióta az öreg Sir Thomas meghalt, a General Stores egyfolytában lefelé csúszik. Ezzel együtt Pugnak megvan a maga külön kis hatmillió dollárja belőle meg egy, öt évre szóló, felbonthatatlan szerződése… Így aztán az öröm az övé a gond meg a családé. Vissza akar vonulni. Angliába akar menni Ascotba, meg ilyen helyekre

- Nocsak! Nem is olyan buta ez az öreg Pug! - McBride elkomolyodott. - Quillan, ez az ötödik futam… óriási az érdeklődés. Félek, hogy belepiszkál valaki. Megszigorítjuk a lovak őrzését. Azt suttogják, hogy…

- Dopping?

- Igen.

- Mindig pusmognak az ilyesmiről, és valaki mindig megpróbálja. Szerintem a választmány jól végzi a dolgát.

- A választmány tegnap este megállapodott, hogy új szabályt hoz: a jövőben minden futam előtt kötelező lesz a doppingvizsgálat, ugyanúgy, mint a nagyobb angol és amerikai pályákon.

- És ez már szombaton így lesz? Hogyan fogják ezt addigra megoldani?

- Meng doktor, a rendőrség orvosszakértője hajlandó vállalni, amíg nem tudunk felvenni egy szakembert.

- Jó ötlet – mondta Gornt.

McBride felsóhajtott. – Az. De a hatalmas sárkánynak nem ellenfele a helybeli kígyó. - Sarkon fordult és elment.

Gornt állt még egy ideig, aztán odament az idomárjához, aki Kalauzhal mellett állva beszélgetett a zsokéval, a szintén ausztráliai Bluey White-tal. White papíron Gornt egyik hajózási vállalkozása igazgatójaként szerepelt, de ezt a titulust csak azért kapta, hogy megőrizhesse amatőr státuszát.

- ’reggelt, Mr. Gornt - mondták. A zsoké sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét.

- Reggelt. - Gornt egy pillanatig méregette őket, aztán halkan azt mondta: - Bluey, ha nyer, öt darab ezres a külön jutalom, ha Nemes Csillag mögött végez, ki van rúgva.

A kemény kis ember elfehéredett. - Rendben, főnök.

Az idomár nyugtalankodott. - Kalauzhal remek formában van, Mr. Gornt. Mindent meg fogunk pró…

- Ha Nemes Csillag nyer, maga ki van rúgva, Akkor is ki van rúgva, ha nem nyer, de Kalauzhal mögötte végez.

- Rendben van, Mr. Gornt. - A férfi letörölte az ajka fölött hirtelen kiütköző izzadságcseppeket. - De én nem…

- Én nem sugallok magának semmit, hogy mit tegyen. Én csak közlöm magával, mire számíthat. - Gornt udvariasan biccentett és elsétált. Bement a klub éttermébe, amely a pályára nézett, s megrendelte kedvenc reggelijét: tojást Benedict módra, saját, különleges holland sajtjával, amelyet kizárólag az ő számára tartottak a konyhán, - és az ugyancsak általa szállított jávai kávét.

A harmadik csésze kávénál tartott, amikor odajött hozzá a pincér:

- Bocsásson meg uram, telefonon keresik.

Odament a telefonhoz. – Gornt.

- Jó reggelt, Mr. Gornt. Paul Choy vagyok… Mr. Vu unokaöccse… Remélem, nem zavarom.

Gornt nem mutatta meglepetését. – Elég korán hív Mr. Choy.

- Igen, uram, de szerettem volna korán kezdeni az első napomat – hadarta a fiatalember -, és alig voltam itt egy-két perce, amikor megszólalt a telefon. Mr. Bartlett volt az, Linc Bartlett, tudja, akinek a gépén csempészett fegyverek érkeztek, a milliomos.

Gornt meghökkent. - Bartlett?

- Igen, uram. Azt mondta, szeretné elérni önt és célozgatott rá, hogy az ügy sürgős, már otthon is kereste. Belegondoltam, hogy hol lehet, és oda lyukadtam ki, hogy talán kiment a pályára megnézni az edzést, és gondoltam, nem árt, ha csipkedem maga. Remélem, nem zavarom?

- Nem. Mit mondott? - kérdezte Gornt.

- Csak azt, hogy beszélni akar önnel, és hogy a városban van-e. Én erre azt mondtam, hogy nem tudom, de megnézem, hagyjon üzenetet és visszahívjuk.

- Honnan telefonált?

A Vic and Albertből, Kowloon 662233, 773-as mellék. Ez az irodája száma, nem a lakosztályáé.

Gorntra nagy hatással volt a dolog. - Csukott szájba nem repül légy, Mr. Choy.

- Jézusom, Mr. Gornt! Emiatt soha nem kell aggódnia - mondta buzgón Paul Choy. - Vu bácsikám ezt úgy a fejünkbe verte, hogy egy életen át ne felejtsük el.

- Helyes. Köszönöm, Mr. Choy. Hamarosan találkozunk.

- Igen, uram.

Gornt letette, gondolkodott egy percet, aztán tárcsázta a szálloda számát. - A 773-ast kérem.

- Linc Bartlett.

- Jó reggelt, Mr. Bartlett, Gornt vagyok, Miben állhatok a rendelkezésére?

- Köszönöm, hogy visszahívott. Zavaró híreket hallottam, amelyek részben összefüggenek azzal a dologgal, amiről beszélgettünk.

- Valóban?

- Jelent magának valamit az a név, hogy Toda Shipping?

Gorntot hirtelen nagyon kezdte érdekelni a dolog. - A Toda Shipping, egy hatalmas japán konglomerátum - hajógyárakkal, acélművekkel, nehézipari létesítményekkel. Struanék két hajót rendeltek tőlük, tudomásom szerint teherhajókat. Miért?

- Úgy tudom, a Toda benyújtott néhány számlát a Struannak, amely három részletben összesen hatmillióról szól - elsején, tizenegyedikén és a rákövetkező hónap tizenötödikén -, és egy másikat, szintén hatmillióról, az kilencven napon belül esedékes. Ezen felül nyolcadikán még az Orlin International Banknek is ki kell fizetniük 6,8 milliót. Ismeri őket?

Gorntnak nagy erőfeszítésébe került, hogy megőrizze higgadtságát. – Igen… igen, hallottam már róluk – mondta. Elképesztette, hogy az amerikai ilyen pontosan ismeri a Struan cég fizetési kötelezettségeit. – És?

- Tudomásom szerint Struannak csak 1,3 milliója van készpénzben, nincsenek tartalékai, nincs annyi készpénze, hogy teljesítse a kifizetéseket. Nagyobb bevételre csak a Kowloon Investments ingatlanügyleteiből rájuk eső részre számíthatnak, ezt 17 millió, de csak novemberben esedékes, és húsz százalékkal túllépték a hitelkeretüket a Victoria Banknál.

- De hát ez… ez roppant bizalmas értesülés – hápogott Gornt, a szíve majd kiugrott a helyéről, nyakán megszorult a gallér. A hússzázalékos kerettúllépésről tudott – Plumm mondta meg neki - ezt a bank összes igazgatója tudja. De a készpénzállományukra, a pénzáramlásukra vonatkozó részleteket nem ismerik.

- Miért mondja el nekem mindezt, Mr. Bartlett?

- Mennyi készpénzt tud felszabadítani?

- Már mondtam magának: hússzor olyan erős vagyok, mint a Struan - felelte gépiesen Gornt; könnyen jött szájára a hazugság, agyában egymás után villantak fel az információ inspirálta csodásnál csodásabb lehetőségek. - Miért?

- Ha belemegyek a Struan-féle üzletbe, Dunross arra fogja felhasználni a készpénzemet, hogy kiszabaduljon a Toda és az Orlin szorításából – mármint ha a bankja nem folyósít neki további kölcsönöket.

- Ez így van.

- A Victoria támogatni fogja?

- Mindig támogatja. Miért?

- Mert ha nem, akkor Dunross nagy bajban van.

- A Struannak komoly pakettje van a bank részvényeiből. A bank kénytelen támogatni.

- De túllépte a hitelkeretét, és Havergill gyűlöli. Chen részvényeivel és a strómanokéval együtt a Struannak 21 százaléka van.

Gornt csaknem elejtette a kagylót. - Ezt meg hogy az ördögben tudta meg? Ezt kívülálló nem tudhatja!

- Stimmel - hangzott az amerikai higgadt hangja - de ettől még tény. Össze tudja hozni a többi 79-et?

- Tessék?

- Ha volna egy társam, aki most az egyszer ellene tudná fordítani a bankot, és máshol sem kapna hitelt… Kerek-perec: az egész csak időzítés kérdése. Dunross életveszélyesen túlköltekezett, pillanatnyilag nagyon gyenge lábakon áll. Ha a bankja nem hitelez neki, kénytelen lesz eladni valamit – vagy valahonnan máshonnan hitelt szerezni. Mindkét esetben halálosan legyengül, és bagóért zsebre lehet vágni.

Gornt megtörölte izzadó homlokát, egészen beleszédült. – Honnan az ördögből szerezte ezeket az információkat?

- Erről majd később.

- Mikor?

- Ha majd megállapodtunk a taktikai húzásokban.

- És mennyire biztos, hogy ezek az adatok helytállóak?

- Teljesen. Megvan az utolsó hét évük mérlege.

- Gorntnak elállt a lélegzete. – Ez lehetetlen!

- Akar fogadni?

Gornt most már komolyan megrendült, lázasan törte a fejét. Légy óvatos – intette magát. Az ég szerelmére, szedd össze magad! – Ha maga ezt mind tudja, és ha még ehhez azt is tudja, hogy hogyan fonódnak össze a korporációjuk egyes elemei, ha ezt mind tudja, akkor azt csinálunk a Struannal, amit akarunk.

- Azt is tudjuk. Beszáll?

- Természetesen - hallotta saját, nyugodt hangját Gornt, noha egyáltalán nem volt nyugodt. - Mikor találkozhatunk? Ebédkor?

- Mit szólna hozzá, ha most rögtön összejönnénk? De nem itt, és nem a maga irodájában. Ez nagyon diszkrét ügy.

Gorntnak szúrni kezdett a szíve. A szájában valami undorító ízt érzett. Nem tudta, mennyire bízhat Bartlettben. – Tudja, mit? Küldök magáért egy kocsit. Abban elbeszélgethetünk.

- Nem rossz ötlet, de talán jobb volna, ha a hongkongi oldalon találkoznánk. Egy óra múlva az Aranykomp kikötőjében.

- Tökéletes. Jaguárral jövök, a rendszáma 8888. A taxiállomáson parkolok le - mondta Gornt, és letette.

Néhány másodpercig a telefonra meredt, aztán visszament az asztalához.

- Remélem, nem rossz hírt kapott, Mr.Gornt?

- Hogy? Ja, nem. Hozzon nekem egy fél üveg Taittinger Blanc de Blancsot. Ötvenötöst. - Hátradőlt; borzasztóan furcsán érezte megát. Az ellensége szinte a markában van - ha már az amerikai adatai igazak, és ha meg lehet benne bízni, és nem Dunross valamilyen fondorlatos tervéről van szó. Megjött a bor, de alig kóstolt bele, egész lényével koncentrált, elemzett, készült.

Gornt meglátta a tömegben a magas amerikait, s egy pillanatig irigykedve nézte karcsú, izmos alakját és könnyed, lezser öltözékét – farmer, nyitott nyakú ing, blézer – és szemmel látható önbizalmát. Észrevette a márkás fényképezőgépet, gúnyosan elmosolyodott, aztán Caseyt kezdte keresni. Csalódva vette tudomásul, hogy Bartlett egyedül érkezett. De ez a csalódottság mit sem rontott lelkesítő előérzetén, amely a kagyló letétele óta ott pezsgett benne.

Áthajolt az ülés fölött és kinyitotta járda felőli ajtót. – Isten hozta a hongkongi oldalon, Mr. Bartlett – mondta kényszeredett kedélyességgel, s elindította a motort. A Glouchester Roadon hajtott a Glessing-fok és a Yacht Club felé. – Elképesztőek az értesülései.

- Kémek nélkül nem működhet az ember.

- Működhet, de csak az amatőr. Hogy van Miss Casey? Azt hittem ő is jön.

- Casey nem tud erről. Még nem.

- Nem?

- Nem. Sejtelme sincs róla.

- Én azt hittem… - mondta Gornt némi szünet után - hogy Miss Casey a cége alelnöke… a jobbkeze, ahogy maga nevezte.

- Az is. Viszont a Par-Con főnöke én vagyok, Mr. Gornt.

Gornt látta a rezzenéstelen tekintetet, és most először érzett rá, hogy ez az igazság, és téves volt eredeti feltételezése. - Ebben soha sem kételkedtem - mondta. Minden érzékszervével feszülten figyelte Bartlettet, várta, hogy kirukkoljon a mondandójával.

Bartlett végül azt mondta: - Le tudunk itt állni valahol? Szeretnék mutatni valamit.

- Hogyne. - A tengerpart mentén haladó Glouchester Roadon szokás szerint sűrű volt a forgalom. Gornt egy perc múltán talált egy parkolóhelyet a Causeway Bay tájfunmenedékének vízi járművek alkotta szigetei közelében.

- Tessék – Bartlett egy dossziét nyújtott át. A Struan cég mérlegének pontos másolata volt benne az azt megelőző évről, hogy megjelentek a tőzsdén. Gornt szeme végigfutott a számokon. - Jézusom - motyogta. Eszerint a Lasting Cloud 12 milliójukba került?

- Csaknem belebuktak. Állítólag mindenféle rizikós áruk voltak a hajón. Repülőgép-hajtóművek Kínának, biztosítás nélkül.

- Még jó, hogy biztosítás nélkül! Hogy az ördögbe lehetne csempészárura biztosítást kötni? – Gornt próbálta megjegyezni a sok számot. Zúgott a feje. Ha ennek csak a felét tudom, legutóbb elkaptam volna őket. Megtarthatom?

- Ha megegyeztünk, kap egy kópiát - Bartlett visszavette a dossziét, és egy papírlapot nyújtott át helyette. Ezt nézze meg, már csak az arányok miatt. - A papírlapon, grafikusan ábrázolva ott állt, mennyit birtokol a Struan a Kowloon Investments részvényeiből, hogy a Struan tajpanja különféle stróman vállalatokon keresztül miként tartja teljes mértékben a kezében az óriási biztosítási, ingatlan- és kikötő-munkálati céget, amely a közhiedelem szerint egész más vállalat volt, s így is szerepelt a tőzsdén.

- Csodálatos - sóhajtott fel Gornt, akit hatalmába kerített a megoldás szépsége. - A Struan csak alig néhány százalékát birtokolja a forgalomban lévő Kowloon Investments részvényeknek, de valójában, titokban száz százalékig a kezében van.

- Az Államokban ezért börtön jár.

- Hál’ istennek, Hongkongban mások a törvények, és ez itt teljesen törvényes, ha kissé agyafúrt is. - Mindketten nevettek.

Bartlett zsebre tette a papírt. - Hasonló részletekkel tudok szolgálni a többi érdekeltségükről is.

- Ne haragudjon a nyerseségért, de mit forgat a fejében, Mr. Bartlett?

- Egy közös támadást a Struan ellen, még ma. Egy villámháborút. Fele-fele alapon. Maga megkapja a Peaken a Nagy Házat, a presztízst, a jachtját, ezenfelül a Turf Clubbeli páholyát és a választmányi tagságát.

Gornt éles pillantást vetett Bartlettre. Bartlett elmosolyodott. - Tudjuk, mi a szíve vágya. De minden másban fele-fele.

- Kivéve a Kai Takkal kapcsolatos üzleteket. Azokra szükségen van a légitársaságom miatt.

- Rendben, de akkor enyém a Kowloon Investments.

- Nem - vágta rá éberen Gornt. – A Kowloon is fele-fele, mint ahogy a többi.

- Nem. Magának szüksége van a Kai Takra, nekem meg a Kowloon Investmentsre. Remek kiinduló pont volna a Par-Con ázsiai terjeszkedéséhez.

- Miért?

- Mert Hongkongban minden nagy vagyon ingatlanon alapul. A K.I. tökéletes bázis lesz számomra.

- További rajtaütésekhez?

- Persze – felelte fesztelenül Bartlett. – A maga Jason Plumm barátja a következő. Simán le tudjuk nyelni az Asian Propertiesét. Fele-fele, rendben?

Gornt csak hosszú idő után válaszolt. – És utána?

- Hongkong és Lantao Farms.

Gornt szíve nagyot ugrott. Világéletében gyűlölte Dunstan Barre-t, és ez a gyűlölet tavaly még meg is háromszorozódott, mikor Barre a királynő születésnapja alkalmából lovagi címet kapott, amit Gornt meggyőződése szerint a Konzervatív Párt pénzügyi alapjait gyarapító célirányos hozzájárulásokkal ügyeskedett ki magának. – És őt hogyan nyelné le?

- Mindig van egy olyan időpont, amikor egy hadsereg, egy ország, vagy egy cég gyenge lábakon áll. Az előrejutás érdekében a hadvezéreknek vagy a cégek vezetőinek időnként meg kell ragadniuk az előttük álló lehetőségeket. Aki előre akar jutni, annak muszáj. Mindenki sarkában lihegnek ellenségek, akik meg akarják szerezni, ami az övé, akik ki akarják túrni a helyéről, akik a birtokaira törnek. Ha az ember gyenge lábakon áll, nagyon kell vigyáznia.

- Maga most gyenge lábakon áll?

- Nem. Két évvel ezelőtt volt egy ilyen pillanat, de az már rég elmúlt. Most már rendelkezem azzal az erővel, amire szükségem van… amire szükségünk van. Már hogyha maga benne van.

Fejük fölött sirálycsapat keringett, bukott le, emelkedett föl. - Nekem milyen szerepet szán? – kérdezte Gornt.

- Maga töri majd az utat, maga lesz a támadó ék. Én az utóvéd.

Miután maga lyukat ütött a védelmén, én mérem rá a döntő csapást. Nyitottan fogjuk adni a Struant - remélem, a Ho-Pak-féle históriába már beszállt?

- Igen, nyitottan adtam, de egyelőre csak szerény mértékben - hazudta gördülékenyen Gornt.

- Helyes. Az Államokban ilyenkor az ember ráveszi az illető cég könyvelőit, hogy szivárogtassák ki a pénzügyi adatokat. Pillanatok kérdése, és az egész város erről beszél. Meg lehet csinálni itt is?

- Elképzelhető. De az ő könyvelőikkel nem megy.

- Még megfelelő összegért sem?

- Azért sem. Viszont, egy kis pletykát el lehet terjeszteni. Gornt komoran elmosolyodott. - Nagyon nem szép Dunrosstól, hogy eltitkolja a részvényesei előtt, milyen nehéz helyzetben van… Ez lehetséges. Azután?

- Amint a tőzsde kinyit, maga elkezdi nyitottan adni a Struant. Nagyban.

Gornt cigarettára gyújtott. – És maga mit csinál?

- Nyíltan semmit. Ez a titkos adu.

- És ha tényleg az, és az én ütésemet viszi haza vele? – kérdezte Gornt.

- Mit szólna hozzá, fedeznék minden kockázatot? Az elég bizonyíték lenne rá, hogy maga mellett állok?

- Tessék?

- Én fizetek minden veszteséget, és enyém a mai, a holnapi és a pénteki profit ötven százaléka. Ha péntek délutánra nem sikerül megszalasztanunk, maga közvetlenül zárás előtt mindent visszavásárol és vesztettünk. Ha úgy néz ki a helyzet, hogy elkaptuk Dunrosst, akkor közvetlenül a zárás előtt eladunk, amennyit csak lehet. Hadd puhuljon csak a hétvégén. Hétfőn aztán jövök én, kirántom alóla a szőnyeget, és megindul a villámháború. Az eredmény biztos.

- Az. Ha magában meg lehet bízni.

- Ma tíz órára leteszek kétmillió dollárt a maga nevére bármely svájci bankban, amit maga megnevez. Ez tízmillió hongkongi dollár, ennyi holtbiztosan fedez minden esetleges árfolyamcsökkenésből származó veszteséget. Erről a kétmillióról én nem kérek papírt, nincsenek megszorítások, nem kell bón vagy más efféle. Nekem elég a maga szava, hogy ez az esetleges veszteségek fedezetéül szolgál. Ugyanakkor megegyezünk, hogy fele-fele arányban osztozunk, azzal a kivétellel, hogy a Kowloon Investments az enyém, a Struan Kai-Tak-i üzlete a magáé, Casey-nek meg nekem pedig elintézi, hogy a Turf Club szavazati joggal bíró tagjai legyünk. Mindezt kedden írásban rögzítjük - miután szétzúztuk a Struant.

- Maga deponál számomra kétmillió amerikai dollárt, és egyedül rajtam áll, hogy mikor veszem ki a veszteségeim fedezésére? - hitetlenkedett Gornt.

- Igen. Én ennyit kockáztatok. Mi baja lehet így magának? Semmi. És mivel Dunross tudja, hogy maga mit érez iránta, ha maga megtámadja, nem fog gyanakodni, nem sejti, hogy pillanatokon belül megindítom ellene a villámháborút.

- Ez az egész annak a függvénye, hogy pontosak-e a számai… hogy megfelelnek-e a válóságnak a mennyiségek és az időpontok.

- Ellenőrizze őket. Biztosan meg tudja csinálni valahogy… legalább annyira, hogy önmagát meggyőzze.

- Miért ez a hirtelen változás, Mr. Bartlett? Nemrég még azt mondta, keddig vár… esetleg tovább is.

- Utánanéztünk egy kicsit a dolognak, és nem tetszettek a számok, amik kijöttek. Mi nem tartozunk Dunrossnak semmivel. Bolondok volnánk társulni vele, mikor ilyen gyenge. Nos, amit én ajánlok, az egy nagy buli, remek esélyekkel: a Nemes ház két rongyos millió ellenében. Ha sikerül, százmilliókban számolhatjuk a nyereséget.

- És ha vesztünk?

Bartlett fölvonta a vállát. – Akkor talán hazamegyek. Vagy összehozunk egy Rothwell-Gornt-Par-Con üzletet. Az ember időnként nyer, de sokkal többször veszít. De ezt a rajtaütési lehetőséget nem szabad kihagyni. Maga nélkül viszont nem megy. Ismerem már annyira Hongkongot, hogy tudjam: itt különleges szabályok szerint folyik a játék. Ezeket most nincs időm megtanulni. De hát minek is tanulnám, mikor itt van nekem maga, aki ismeri az összeset.

- Vagy itt van magának Dunross?

Bartlett elnevette magát, Gornt nem hallott ki belőle alattomosságot. - Maga nem költötte túl magát, maga nem áll gyenge lábakon. Dunross meg igen… ez a pechje. Na, mit szól hozzá? Lecsapunk?

- Nagyon meggyőző, amit mond. Kitől szerezte az értesüléseit? Meg a papírokat.

- Kedden megmondom. Ha már szétzúztuk a Struant.

- Vagy úgy! Szóval még törleszteni is kell valami titokzatos úriembernek?

- Mindenért fizetni kell. Ez lejön a haszonból, de nem lesz több öt százaléknál.

- Pénteken kettőkor, Mr. Bartlett? Akkor döntök, hogy visszavásárolom-e az eladott részvényeket, igénybe véve ehhez a maga kétmillióját, vagy pedig tanácskozunk, és folytatjuk a támadást.

- Pénteken kettőkor.

- Ha hétvégén folytatjuk, fedezi a további kockázatot?

- Nem, de erre nem is lesz szüksége. Kétmillió a maximum. - Péntek délutánra vagy megindulnak lefelé a Struan részvények és megfutamítjuk Dunrosst, vagy nem. Ez nem egy hosszútávú, gondosan megszervezett bekerítés. Ez egy egyszeri, egyetlen kísérlet, hogy susztermattot adjunk az ellenfélnek. - Bartlett vidáman elvigyorodott. - Rongyos kétmillió dollárt kockáztatok egy olyan játékban, amely bekerül majd a történelemkönyvekbe. Egy hét se telik bele és elcsaklizzuk Ázsia Nemes Házát!

Gornt csak bólintott; vívódott. Mennyire bízhatok meg benned, te nyomorult. Rajtaütős, aki a kezedben tartod az Ördög Dunrosshoz vezető ajtó kulcsát? Kipillantott az ablakon, a dzsunkák között egy kislány manőverezett egy farevezős csónakkal, oly ismerős és biztonságos volt számára a tenger, mint másnak az anyaföld. – Gondolkozni fogok azon, amit mondott.

- Meddig?

- Tizenegyig.

- Sajnálom, ez egy rajtaütés, nem afféle szokványos üzletkötés. Most vagy soha!

- Miért?

- Sok a teendő, Mr. Gornt. Vagy most rögtön megállapodunk, vagy egyszer és mindenkorra vissza az egész.

Gornt az órájára nézett. Rengeteg idő van még. Elég egy telefonhívás a megfelelő kínai újsághoz, és amit mond nekik, egy óra múlva a standokon lesz. Savanyúan elmosolyodott magában. Az ő titkos aduja Havergill volt. Minden tökéletesen klappol.

Egy sirály rikkantott a fejük fölölt, s egy termiket meglovagolva a Csúcs felé vitette magát. Gornt nézte, aztán a gerincen álló, a domboldal zöldjén fehéren kirajzolódó Nagy Ház tűnt a szemébe.

- Megegyeztünk - mondta, és kezet nyújtott.

Bartlett megrázta. - Nagyszerű. De szigorúan köztünk marad?

- Igen.

- Hova kéri a kétmilliót?

- Zürichbe, a Bank of Switzerland and Zürich 181819 számú számlára. - Gornt, észrevéve, hogy remegnek az ujjai, a zsebébe nyúlt. Leírom magának.

- Fölösleges. A maga nevén fut a számla?

- Jóságos ég, dehogy! Canborra Limited néven.

- Akkor a Canborra Limited ezennel kétmillió dollárral gazdagabb. És ha van egy kis szerencsénk, három nap múlva maga lesz a Nemes Ház tajpanja. Na, erre mondjon valamit! - Bartlett kinyitotta az ajtót, és kiszállt. - Viszlát.

- Várjon!- szólt utána meglepetten Gornt. Kiteszem magát, ahol… - Nem, köszönöm. Telefonálnom kell, aztán negyed tízkor randevúm van a barátnőjével, Orlandával. Miss Ramosszal - remélem, nem veszi rossz néven. Utána meglehet, hogy készítek néhány felvételt. Bartlett vidáman odaintett Gorntnak és elsétált.

Gornt megtörülte izzadó tenyerét. Mielőtt eljött a klubból, felhívta Orlandát, hogy telefonáljon Bartlettnek, hívja el egy randevúra. Remek, gondolta még mindig a döbbenet hatása alatt. Ha szeretők lesznek, márpedig Casey ide vagy oda, azok lesznek, Orlanda majd szemmel tartja Bartlettet. Nagyon sokat nyerhet rajta.

 Irigykedve figyelte Bartlettet. Az amerikai néhány pillanat múlva eltűnt a wanchai tömegben.

Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. Túl szépen klappol, túl könnyű, túl szép ez az egész, gondolta. És mégis… És mégis! Remegő kézzel rágyújtott. Honnan szerezte Bartlett ezeket az adatokat?

Tekintete akarata ellenére is a Peaken álló Nagy Ház felé fordult. A ház, s a mérhetetlen gyűlölet visszarepítette gondolatait őseihez: Sir Morgan Brockhoz, akit Dirk Struan ölt meg, Tyler Brockhoz, akinek tulajdon leánya lett az árulója. Magában önkéntelenül megújította a bosszúesküt, amit apjának fogadott, aki ugyanezt fogadta az ő apjának s így vissza egészen a saját húga által tönkretett, koldusbotra jutott emberi roncsig, Sir Morgan Brockig, aki az elhalt Brockokk árnyai nevében könyörögve kérte, hogy álljanak bosszút a Nemes Házon, s a világ leggonoszabb emberének minden ivadékán.

Ó, istenek, adjatok erőt nekem, fohászkodott Quillan Gornt. Adjátok, hogy az amerikai szavai igaznak bizonyuljanak. És én bosszút állok.

____________________________________

28.

10 óra 50 perc

____________________________________

Aberdeen fölött kissé felhős volt az ég, sütött a nap. Fojtogató volt a hőség, harminchárom fok és kilencvenszázalékos páratartalom. Apály ideje. A rothadó tengeri hínár, szerves hulladék és iszapos parti sáv szaga csak még nyomasztóbbá tette a légkört.

A fokozatosan szűkülő korlátok között, amelyeket a rendőrök állítottak fel a Ho-Pak előtt, vagy ötszáz kedvetlen, türelmetlen ember tolongott. A korlátok között egyszerre csak egy ember fért át. A legkülönbözőbb korú férfiak, nők - néhányuk csecsemővel - állandó pozícióharcot folytattak egymással, senki sem volt hajlandó a sorára várni, mind megpróbált előre furakodni.

- Nézze ezeket a barmokat - mondta Donald C. C. Smyth főfelügyelő. - Ha rendesen sorba állnának, és nem tolakodnának, sokkal gyorsabban menne az egész, elég volna egy szál rendőr, mi meg elmehetnénk ebédelni, és nem kellene készenlétbe helyezni a rohamrendőrséget. Szóljon nekik!

- Igen, uram - felelte udvariasan Mok főtörzsőrmester. Ajíjje, gondolta, miközben a járőrkocsi felé tartott, ez a szerencsétlen hülye még mindig nem érti, hogy mi, kínaiak nem vagyunk ostoba idegenek, ördögök, vagy olyanok, mint a Keleti Tenger-i ördögök, akik hajlandók órákig türelmesen sorban állni. Na nem… Mi, civilizált emberek ismerjük az életet, tudjuk, hogy mindenki önmagáért harcol. Bekapcsolta a rendőrségi rádió adó-vevőt. - Itt Mok főtörzsőrmester. A főfelügyelő úr utasítása: egy rohamosztagot sürgősen. Parkoljanak le a halpiac mögött, és maradjanak érintkezésben velünk!

- Igenis!

Mok felsóhajtott és rágyújtott. Az utca túloldalán, a Blacs és a Victoria aberdeeni fiókjai előtt is korlátok kígyózta: a sarkon túl, a Ching Prosperity Bank előtt szintén. Mok főtörzsőrmester borotvaélesre vasalt khakiszín zubbonyának hónaljában nagy izzadságkarikák sötétlettek. Nagyon ideges volt. Ez a tömeg roppant veszélyes, nem volna jó, ha megismétlődnének a tegnapi események. Ha a bank három előtt bezár, ezek itt szétverik a házat. Mok őrmester nem tagadta önmaga előtt, hogy ha neki is volna még pénze odabent, ő rontana elsőként az ajtónak. Ajíjje, gondolta. Nagyon hálás volt Kígyónak, amiért tekintélye révén elérte, hogy ma reggel az utolsó fillérig megkapta a pénzét.

- Le van hugyozva az összes bank! – dünnyögte az orra alatt. – Segítsetek istenek, engedjétek, hogy a Ho-Pak ma minden ügyfelét kifizesse! Holnap szabadnapos leszek, ráér akkor csődbe menni. – Elnyomta a cigarettáját.

- Főtörzsőrmester úr!

- Tessék.

- Oda nézzen! - mondta a hozzá siető, ügybuzgó, szemüveges, civilruhás nyomozó. Nem sokkal múlhatott húszéves.

- A Victoria Banknál. Az öregasszony. Az az öreg áma.

- Hol? Ja, igen, látom. - Mok egy ideig figyelte az öregasszonyt, de nem látott rajta semmi szokatlant. Az öregasszony néhány perc múltán keresztül nyomakodott a tömegen, és egy farmernadrágos, fiatal, vagány fülébe kezdett sugdosni, aki az egyik korlátnak támaszkodva állt. Egy öregember felé mutogatott, aki épp akkor lépett ki a bankból. A fiatalember nyomban az öreg után somfordált, az öreg áma pedig visszapréselte-könyökölte-szitkozódta magát a terelőkorlát elejéhez, ahonnan szemmel tarthatta a ki- és belépőket.

- Ez már a harmadik, uram - mondta a fiatal nyomozó. - Az öreg áma megmutat valakit a vagánynak, aki épp kilép a bankból, a vagány meg utánaered. Néhány perc múlva visszajön. Ez már a harmadik ilyen eset. Láttam, hogy a vagány odacsúsztatott valamit az öregasszonynak. Szerintem pénzt.

- Jól van. Jól csinálta, Szemüveges Vu. A vagány valószínűleg háromszöges, szépen leveszi a kuncsaftokat. A vén boszorkány az anyja lehet. Kövesse azt a csirkefogót, én majd eléje kerülök a másik irányból. Vigyázzon, észre ne vegye!

 Mok főtörzsőrmester elment a sarokig, végigballagott egy standokkal, utcai árusokkal, nyitott portálú boltocskákkal szegélyezett sikátoron; óvatosan mozgott a tömegben. A másik sikátorba befordulva észrevette, hogy egy öregember pénzt ad a fiatal vagánynak. Megvárta, míg Vu elállja a sikátor túlsó végét, aztán súlyos léptekkel megindult.

- Mi folyik itt?

- Mi? Eh? Semmi, a világon semmi - felelte idegesen az öregember, izzadságtól csöpögő arccal. – Mit akar tőlem? Nem csináltam semmit!

- Miért adtál pénzt annak a fiatalembernek, hallod-e? Láttam, hogy pénzt adtál neki! - A fiatal csirkefogó pimaszul, félelem nélkül nézett vissza Mokra, eltöltötte a tudat, hogy ő maga Ragyás Kin, egyike az egész Hongkongot halálra ijesztő Farkasembereknek. - Megszólított? Megpróbált pénzt kivasalni belőled? Úgy néz ki, mint egy három szöges!

- Ó! Hát én… én… tartoztam neki ötszáz dollárral. Épp most vettem ki a bankból és kifizettem. - Az öregember láthatólag félt, mégis tovább handabandázott. - Az unokaöcsém! - Már kezdtek köréjük gyűlni. Valaki harákolt és kiköpött.

- Miért izzadsz ennyire?

- Hogy az összes istenek cicerézzenek meg minden disznót! Meleg van! Mindenki izzad. Mindenki!

- Ez a megcicerézett igazság - kiáltotta valaki.

Mok mogorva képpel a várakozó fiatalemberhez fordult. - Mi a neved?

- Hatodik Fiú Vong!

- Hazudsz! Fordítsd ki a zsebeidet!

- Én? Én nem csináltam semmit! Ismerem a törvényt. Letartóztatási parancs nélkül nem kutathat ki!

Mok vasmarka lecsapott a fiatalember csuklójára, és olyat csavart rajta, hogy az fölvinnyogott. A tömeg nevetett, de nyomban el is hallgatott, amikor valahonnan a semmiből előkerült Szemüveges Vu, és elkezdte motozni a fiatalembert. Mok keze satuként tartotta Ragyás Kint. A bankjegy tekercsek és az aprópénz láttán a tömegen nyugtalan moraj hullámzott végig. - Ezt honnan szedted? - mordult Mok.

- Az enyém. Én… én pénzkölcsönző vagyok, és épp most hajtom be a…

- És hol van a területed?

- A… Third Alley-n, az Aberdeen Roadnál.

- Na, akkor gyerünk. - Odamegyünk, és megnézzük.

Mok elengedte a fiatalembert, aki még mindig félelem nélkül, dühösen nézett rá. – Előbb adja vissza a pénzemet! – mondta Ragyás Kin, majd a körülöttük állókhoz fordult. – Ti láttátok, hogy elvette! Én becsületes pénzkölcsönző vagyok! Ezek az idegen ördögök szolgái, mindnyájan ismeritek őket! Az idegen ördögök törvénye szerint nem lehet egy becsületes polgárt kikutatni!

- Adjátok vissza neki azt a megcicerézett pénzét! – kiáltotta valaki.

- Ha egyszer pénzkölcsönző, akkor…

A tömeg vitatkozni kezdett, Ragyás Kin pedig észrevett közöttük egy rést, és már ugrott is. Az emberek utat engedtek neki, hagyták, hogy végigrohanjon a sikátoron és belevesszen a forgatagba, de amikor Szemüveges Vu utána eredt, összezárták előtte soraikat, lökdösődni kezdtek, és kissé ellenségesekké váltak. Mok visszahívta Szemüveges Vut. Eközben a pillanatnyi zűrzavarban az öregember eltűnt. – Hadd menjen az az anyátlan gané! – mondta kimerülten Mok. Csak egy háromszöges… egy a sok triádos közül, aki a törvénytisztelő embereken élősködik.

- Mit csináltok a megcicerézett pénzével? - kiabált be valaki a tömeg hátsó soraiból.

- Odaadom valamelyik vénasszony menhelynek - kiáltotta vissza hasonló nyerseséggel Mok főtörzsőrmester. - Te pedig eredj, rondíts nagyanyád fülébe!

Valaki felröhögött. A tömeg lassan oszolni kezdett, aztán ment mindenki a dolga után. Egy perc múltán Mok és Szemüveges Vu már úgy állt a sikátorban, mint két kő egy patakban: a járókelők kerülgették őket. A főutcára visszaérve Mok megtörülte a homlokát. Tou nien lo mo!

- Miért ilyenek ezek, főtörzsőrmester úr? - kérdezte a fiatal nyomozó, - Hiszen mi csak segíteni akarunk. Miért nem ismerte be az az öregember, hogy az a nyomorult háromszöges meg akarta zsarolni?

- Az embereket nem lehet tankönyvekből megismerni - válaszolta barátságosan Mok. Ismerte a fiatalokat, ismerte aggodalmaikat. Szemüveges Vu új ember volt, egyike azoknak a frissen végzett egyetemistáknak, akik nemrég léptek be a testületbe. Nem tartozott Mok egységébe. - Légy türelmes. Ezek az emberek azért nem akartak mellénk állni, mert rendőrök vagyunk, és ezek még mindig azt hiszik, hogy mi csak saját magunkon akarunk segíteni, nem másokon. Mióta Kínában rendőrök vannak, mindig is ez volt a helyzet.

- De hát ez itt Hongkong- felelte büszkén a fiatalember. - Mi mások vagyunk. Mi brit rendőrök vagyunk.

- Azok. - Mok megborzongott. Nem akarta kiábrándítani ezt a fiatalembert. Valaha én is lojális voltam, lojális a királynő, és a kuaj lo zászló iránt. De ez már elmúlt. Amikor segítségre, oltalomra, biztonságra lett volna szükségem, nem kaptam. Egyetlenegyszer sem. Volt idő, amikor a britek gazdagok és erősek voltak, de aztán elvesztették a háborút a Keleti Tenger-i ördögökkel szemben. Abban a háborúban elvesztették az összes arcukat, az a háború megalázta őket, a nagy tajpanok mint holmi közönséges tolvajok, a Stanley börtönbe kerültek – még a Nemes Ház tajpanja meg a Nagy Banké is, sőt a kormányzó őfőméltósága is -, közönséges bűnözőkként kezelték őket, asszonyostul, gyerekestül bevágták őket a Stanleybe, úgy bántak velük, mint egy darab szarral!

Aztán vége lett a háborúnak, és noha végül ők alázták meg a keleti ördögöket, soha többé nem nyerték vissza se a hatalmukat, se az arcukat.

Se Hongkong, se egész Ázsia nem lesz már olyan, mint annak előtte. A britek évről évre szegényednek, egyre csökken a hatalmuk – ugyan miképp védenének meg engem és a családomat a gonosztevőktől gazdagság és hatalom nélkül? Nekem filléreket fizetnek, és úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Egyetlen védelemben bízhatok: a pénzemben, az aranyamban, aminek révén szükség esetén elmenekülhetünk… Vagy a földbe, házba fektetett pénzemben, ha maradhatunk. Pénz nélkül hogyan taníttathatnám a fiaimat Angliában, vagy Amerikában? Talán majd a hálás kormányzat fizeti? Nem fizet az egy megcicerézett rézgarast sem. Tőlem viszont elvárják, hogy életem kockáztatása árán is tisztítsam meg az utcákat ezektől a megcicerézett háromszögesektől, zsebtolvajoktól, meg ettől a veszekedett, leprás, szaros csőcseléktől!

Megborzongott. A családom biztonsága, mint mindig, most is az én kezemben van. Milyen bölcsek is őseink tanításai! Vagy talán lojális volt hozzám a rendőrfőnök, amikor pénzre volt szükségem, nem többre, csak egy harmadosztályú hajójegyre, hogy a fiam elmehessen Amerikába, iskolába? Nem. A Kígyó viszont segített. Tízezer dollárt adott nekem kölcsön mindössze tízszázalékos kamatra. A fiam úgy utazott, mint egy mandarin, háromévi tandíjjal a zsebében ült fel a Pan American repülőgépére, és ma már okleveles építész, megvan a zöldkártyája, jövő hónapban meglesz az amerikai útlevele is, akkor visszajöhet, és egy ujjal sem nyúlhatnak hozzá. Segít majd megóvni a nemzedékemet, és megóvja a saját meg a fiaiét, de még az unokáiét is!

Igen, a Kígyó adott nekem pénzt, és abból, amit az ő révén kerestem, mára már hiánytalanul, kamatokkal együtt vissza is fizettem neki. Én hű leszek a Kígyóhoz – amíg ellenem nem fordul. Mert egy nap ellenem fordul, minden kuaj lo ezt teszi, minden kígyó ezt csinálja. Most viszont fősárkány vagyok, és nincs az az isten, nincs az az ördög, de még maga a Kígyó sem árthat a családomnak, nem nyúlhat a svájci, vagy kanadai bankszámlámhoz.

- Gyere, ballagjunk vissza, Szemüveges Vu öcsém – mondta barátságosan. A terelőkorlátokhoz visszaérve beszámolt a történtekről Smyth főfelügyelőnek.

- Tegye a pénzt a házikasszánkba főtörzs, mondta Smyth. – És rendeljen egy nagy vacsorát ma estére az embereink számára.

- Igen, uram.

- Ez a Vu nyomozó, aki szeretne átkerülni a KO-ra?

- Igen, uram. Szemüveges Vu nagyon jó eszű fiú.

Smyth magához hívatta Vút, megdicsérte. – Na, hol az az öreg áma? Vu megmutatta neki. Látták, hogy türelmetlenül nézeget a sarok felé, ahol a fiatalember eltűnt. Egy perc múltán kifurakodott a tömegből és káromkodva-dohogva elcsoszogott.

- Menjen utána, Vu - rendelkezett Smyth. - Vigyázzon, nehogy meglássa. Ez a banya elvezeti ahhoz a mocskos kis gazemberhez. Legyen óvatos, és ha a vénasszony bevackol valahol, hívja fel a főtörzs urat.

- Igenis, főfelügyelő úr.

- Ne vállaljon semmiféle kockázatot. Lehet, hogy az egész bandát le tudjuk általa kapcsolni. Biztos, hogy egy egész bandáról van szó. - Igenis, főfelügyelő úr.

- Elmehet. - Nézték, amint a vénasszony nyomába ered. - Ez a fiú még viszi valamire. De nem nálunk, ugye, főtörzs? - Ahogy mondja, főfelügyelő úr.

- Azt hiszem, ajánlani fogom a KO-nak. Talán…

Hirtelen baljós csend támadt, majd kiabálás és dühödt moraj harsant. A sarok felől két rendőr tűnt fel futólépésben. Távollétük ideje alatt a tömeg szétszedte a terelőkorlátokat, elsodorta a négy rendőrt, és már a bankfiókot rohamozta. Igazgató Sung és beosztottai hiába próbálták becsukni az ajtót az ordítozó, káromkodó tömeg előtt. Egymás után borultak fel a korlátok.

- Hívja a rohamosztagot!    

Mok a járőrkocsihoz rohant. Smyth fogta elektromos szócsövét, és félelmet nem ismerve a sor elejéhez sietett. Ráparancsolt az emberekre, hogy hagyják abba a verekedést, de a nagy ordítozásban nem lehetett érteni. Aztán az utca túlvége felől futva jött az erősítés. Gyorsan és gyakorlottan siettek Smyth támogatására, de a csőcselék egyre jobban lábra kapott. Sungnak és pénztárosainak sikerült valahogy becsukniuk az ajtót, de a nyomakodók megint felrántották. Aztán egy tégla repült át a tolongók feje fölött, s vágódott az egyik kirakatablakba. Egyetértő moraj kísérte. Az elől lévők igyekeztek félreállni az útból, a hátul állók próbáltak az ajtóhoz jutni. Újabb téglák repültek az épület felé, aztán deszka és gerendadarabok, amelyeket egy szomszédos építkezésen ragadtak fel. Egy kődarab teljesen szétzúzta a hatalmas táblaüveget. A tömeg felbődült és előrenyomult. Egy lány elesett, összetiporták.

- Gyerünk! - kiáltotta Smyth. – Segítsenek! – Felkapta az egyik terelőkorlátot, s négy rendőr segítségével, mint valami pajzzsal elkezdte visszaszorítani a csőcselék első vonalát. A morajlást túlordítva kiáltotta a rendőröknek, hogy használják a vállukat. Dulakodni kezdett az őrjöngő csőcselékkel. Más rendőrök is követték a példájukat. Közben újabb téglák repültek a bank felé, majd felharsant a kiáltás: - Öljétek meg ezeket a megcicerézett tolvaj bankosokat, öljétek meg őket, ellopták a pénzünket!

A tömeg felkapta a kiáltást. - Öljétek meg őket…!

- A pénzemet akarom…!

- Öljétek az idegen ördögöket!

Smyth azonnal érzékelte a közelében álló emberek hangulatváltozását, a szívverése is elállt. A csőcselék felkapta a jelszót, elfeledkezett a bankról, és már nyújtották is érte a kezüket. Látott már ilyet, és tudta, hogy vége. Ötvenhatban látta először, amikor kétszázezer kínai egyik pillanatról a másikra esztelen dühöngésben tört ki Kowloonban. Ha nem épp egy könnyű géppuska mögött áll, meg is ölik. Négy férfit lőtt le, ezzel sikerült utat vágnia magának, és biztonságos helyre jutni. Most nem volt fegyvere. Az életéért küzdött. A sapkáját letépték, valaki megragadta a derékszíját, egy ököl az ágyékába sújtott, egy másik az arcába, karmok kapdostak a szeme felé. Mok és a többiek bátran belevetették magukat az eszeveszett tülekedésbe, hogy kiszabadítsák. Valaki egy féltéglával mellbe vágta Mokot, egy másik egy léccel csapott az arcába nagy sebet szakítva vele. Smyth-t teljesen körbevették, kétségbe esetten próbálta kezével és karjával védeni a fejét. E pillanatban üvöltő szirénával, megfarolva, a sarok mögül felbukkant a rohamrendőrség kocsija. A tíztagú osztag durván nekiesett a csőcseléknek, és kirángatta a kezük közül Smyth-t. Smyth szájából csurgott a vér, bal karja tehetetlenül lógott.

- Egyben van uram?

- Egyben, de a keserves mindenségit, állítsák fel azokat a tetves korlátokat! Távolítsák el ezeket a nyomorultakat a banktól! Elő a fecskendőkkel!

De nem volt szükség a fecskendőkre. A rohamrendőrök első kemény rohamának hatására a csőcselék eleje elbátortalanodott, a többi pedig biztonságos távolságba hátrált, onnan méregették ellenséges tekintettel a rendőröket; néhányuk még mindig hangosan mocskolódva. Smyth megragadta a hangosbeszélőt. – Ha bárki húszlépésnyinél közelebb jön – mondta kantoni nyelvjárásban, azt letartóztatjuk és kitoloncoljuk! – Megpróbálta visszanyerni a lélegzetét. – Azok, akik szeretnének bejutni a Ho-Pakba, százlépésnyire innen álljanak sorba.

A fenyegető tömeg ingadozott, aztán látva, hogy Mok és a rohamrendőrök előrelendülnek, sietve hátrálni, és egymást tiporva oszolni kezdtek.

- Azt hiszem, kiugrott a vállam! - mondta Smyth, és csúnyán elkáromkodta magát.

- Mit csináljunk ezekkel a trógerekkel, uram? - kérdezte Mok. Erős fájdalmai voltak, zihált, arca vérzett, egyenruhája rongyokban lógott rajta.

Smyth a kezébe fogta a könyökét, hogy enyhítsen egyre növekvő fájdalmán, s az utca túloldalán álló, mogorván bámuló emberekre nézett. - Tartsa itt a rohamosztagot, és hívjon ide még egyet Nyugat-Aberdeenből. Értesítse a központot. Hol a francban van a sapkám? Ha elkapom azt a férget…

- Uram! - kiáltott oda az egyik rendőr. A lány mellett térdelt, akit letaposott a tömeg. Konzumnő, vagy táncosnő lehetett, azoknak van ilyen szomorú, édes, de kemény, fiatalon is öreg kinézetük. A szájából vér szivárgott, zihálva kapkodta a levegőt.

- Jézusom! Hívjanak mentőt!

És miközben Smyth tehetetlenül nézte, a lány fuldoklani kezdett saját vérében, és meghalt.

Christian Toxe, a Guardian főszerkesztője a vállával szorította a füléhez a telefonkagylót, úgy jegyzetelt. – Hogy hívták a lányt, Dan? – harsogta, hogy túlkiabálja a szerkesztőség zsongását.

Ezt nem tudom biztosan. Az egyik betétkönyvön a Szu Ci-jan név van feltüntetve – felelte a vonal másik végéről, Aberdeenből Dan Yap, a riporter. – 4360 dollár volt benne. A másik betétkönyv más névre szólt, azt mondja, hogy… Tartsd egy percre, épp most megy el a mentő. Te hallasz rendesen, Chris? Óriási itt a forgalom.

- Hallak, mondd tovább. Mi van a másik betétkönyvvel?

- A másik Tak Heung-fa névre szól. Pont háromezer van benne. A Tak Heung-fa név ismerősnek rémlett. – Számodra mond valamit ez a két név? – kérdezte Toxe. Magas, gyűrött arcú ember volt, rendetlen szerkesztőségi kalitkájából telefonált.

 - Semmit, legfeljebb annyit, hogy az egyik azt jelenti, hogy Akácvirág Szu, a másik meg, hogy illatos Virág Tak. Csinos lány volt, úgy nézem, talán eurázsiai…

Toxe hirtelen úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolt volna a gyomrába: Saját három lánya jutott az eszébe, hat-, hét- és nyolcévesek voltak, és bájos kínai felesége. Hiába próbált megfeledkezni róla, újra és újra felvillant benne a titkolt aggodalom: vajon helyes dolog-e Nyugat és Kelet keveredése, és vajon milyen jövő vár az ő drágáira ebben a tetves, mocskos, bigott világban.

Összeszedte magát, koncentrált. - Egy táncoslányhoz képest ez elég sok pénz, igaz?

- Igaz. Állítólag kitartotta valaki. Akad egy kis érdekesség is: a retiküljében egy gyűrött borítékban találtak egy két hete íródott levelet, tiszta limonádé. A borítékra írt cím… várj csak… Tak Heung-fának, Aberdeen, Tsung-pan Street, Fifth Alley 14. Afféle nyálas, csöpögős, örök szerelemről áradozó levél. De iskolázott írás.

- Angol? - kérdezte meglepetten Toxe. Sebesen jegyzetelt.

- Nem. Piktogramos. De valahogy olyan… lehet, hogy egy kuaj lo írta.

- Szereztél másolatot?

- A rendőrség nem en…

- Szerezz egy fotokópiát. Kérj kölcsön, vagy lopj egyet a délutáni kiadáshoz. Egy heti fizetésed a prémium, ha sikerül.

- Még ma délután, kápé?

- Igen.

- Vedd úgy, hogy megvan.

- Alá van írva?

- "Egyetlen love-od". Így, a „love” angolul.

- Mr. Toxe! Tulajné őnagysága a kettesen! - Az angol titkárnő kiáltott be a nyitott ajtón, íróasztala alig egy-két lépésnyire volt az üvegfaltól.

- Jóságos ég, majd visszahívom. Mondja meg neki, hogy egy hatalmas sztori nyomában vagyunk! – kiáltott vissza Toxe, majd megint a kagylóba kezdett beszélni. – Dan, nyomd ezt a sztorit, maradj ott a rendőrök közelében, menj el velük a lány lakására… már ha az ő lakása. Tudd meg, ki a tulajdonos, kik a lány szülei, hol laknak. És hívjál! – Toxe letette, és kikiabált a segédszerkesztőnek. – Hahó! Mac!

A magas, savanyú képű, őszülő hajú férfi felállt az asztalától, és bevánszorgott. – Mi van?

- Azt hiszem, kellene egy különkiadás. A főcím:… - lefirkantotta egy cetlire. – A csőcselék megölte Illatos Virágot!

- Mit szólnál ahhoz, hogy a „A csőcselék letiporta Illatos Virágot”? - Vagy: „Az első áldozat Aberdeenben”.

- A csőcselék letiport jobb.

- Akkor legyen az. - Martin! - kiáltotta Toxe. Martin Haply fölnézett, felállt az íróasztalától, és odament Toxéhoz. Toxe ujjával végigszántott a haján, aztán elmondta nekik mindazt, amit Dan Yapról hallott. - Martin, te írod a fölvezetést.: "Egy gyönyörű lányt összetiport a tömeg - de vajon kik a valódi gyilkosok? A tehetetlen kormányzat, amely nem hajlandó újraszabályozni az idejétmúlt bankrendszerünket? Vagy inkább a szóbeszéd kezdeményezői? Csakugyan olyan egyszerű dolog a Ho-Pak megrohanása, mint amilyennek látszik?" satöbbi, satöbbi, satöbbi.

- Nyomom. - Haply elvigyorodott, és visszament a nagyterembe az íróasztalához. Lenyelt egy korty hideg kávét a műanyag pohárból, aztán gépelni kezdett. Asztalán magasra tornyozva kézikönyvek, kínai újságok és tőzsdei jelentések álltak. A háttérben telexgépek kattogtak. Korrektorok, gyakornokok görnyedtek levonatok fölé.

- Martin! Hogy áll a tőzsde?

Martin Haply oda se nézve tárcsázott, aztán visszakiáltott a főszerkesztőnek. - A Ho-Pak lement 26, 40-re, négy ponttal esett tegnap óta. A Struan is esett egy pontot, de valami nagy felvásárlás van folyamatban. A Hongkong Lantao három ponttal emelkedett… épp most erősítették meg Dunstan Barre tegnap kivette a pénzüket.

- Tényleg? Akkor megint neked volt igazad! A jó fenébe!

- A Victoria fél ponttal lejjebb ment… a bankok mind idegesek, és nincs vevő. Azt mondják, a központban kezdenek sorba állni a Blacs és a Victoria előtt. - Mindkét férfinak leesett az álla.

- Küldj ki valakit a Vichez, nézze meg! - Mac kisietett. Jézusom, gondolta Toxe görcsberánduló gyomorral. Jézusom, ha a Vicet is megrohanják, elsüllyed ez az egész redves sziget, és vele együtt minden megtakarított pénzem!

Hátradőlt öreg karosszékében, lábát az asztalra polcolta. Szerette a munkáját, élvezte a nyomást és az azonnali cselekvést követelő helyzeteket.

- Hívjam a nagyasszony?- szólt be a titkárnője, egy kerekded, kizökkenthetetlen teremtés.

- Kit? Afene, Peg, ezt el is felejtettem. Persze… Hívja a Sárkányt. A Sárkány a kiadó, Mong Pa-tok felesége volt, a kiterjedt Mong família fejéé, aki e mellett az újság mellett még három kínai napilapot és öt képeslapot mondhatott magáénak és aki egészen a kezdet kezdetéig vezette vissza származását. A Mong család állítólag az újság első tulajdonos-főszerkesztőjétől, Morley Skinnertől származott. A történet szerint Skinner Dirk Struantól kapta az újságot, annak viszonzásaként, hogy Gort macaui meggyilkolásának agyonhallgatásával segítette őt Tyler Brockkal szemben. A párbajt állítólag Dirk Struan provokálta ki. Csatakorbáccsal verekedtek meg. Toxe egyszer, néhány éve hallotta az idős Sarah Chent, amint pityókásan mesélte, hogy amikor Brockék eltemették Gorth holttestét, nem ismerték meg. Az idős asszony elmondta azt is, hogy az apjának, Sír Gordon Chennek szinte az egész kínai negyedet mozgósítania kellett, hogy Brockék fel ne gyújtsák Struanék raktárházait. Így aztán Tyler Brock Tajpingsant gyújtotta fel helyettük. Csak azért nem égett le az egész város, mert épp aznap éjjel jött az a hatalmas tájfun, az az óriási katasztrófa, amely tönkretette Dirk Struan Nagy Házát, elpusztította őt magát és titkos kínai feleségét, Mejmejt.

- A kettesen várja.

- Mi? Ja! Köszönöm, Peg. - Toxe felsóhajtott.

- Parancsoljon, Mrs. Mong.

- Láttam a Ho-Pakról szóló cikkeiket tegnap meg ma, hogy nem igazak a Ho-Pakról szóló híresztelések, és hogy bizonyos tajpanok indították, meg egy másik nagy bank. Látom, ma is van egy ilyen cikkük.

- Igen. Haply száz százalékig biztos benne.

- A férjem meg én úgy tudjuk, hogy ez nem igaz. Se tajpanok, se bankok nem terjesztenek ilyen szóbeszédet, és nem is terjesztettek. Talán jobb volna ha, leállítanák ezt a támadást.

- Ez nem támadás, Mrs. Mong, hanem állásfoglalás. Tudja, mennyire adnak a kínaiak a mendemondákra. A Ho-Pak ugyanolyan biztosan áll a lábán, mint a kolónia bármely más bankja. Szerintünk, a pletykát egy nagy bank…

- Semmiféle tajpan és semmiféle nagy bank. A férjemnek meg nekem nem tetszik ez az állásfoglalás. Kérem, változtassanak rajta – mondta Mrs. Mong. Toxe kiérezte hangjából a sziklakeménységet.

- Ez szerkesztői hatáskörbe tartozik, a szerkesztőséget pedig én irányítom - felelte komoran.

- A lap a miénk. Ez a mi újságunk. És ha mi mondjuk magának, hogy hagyja abba, akkor maga abbahagyja.

- Ez utasítás?

 - Persze, hogy utasítás.

- Rendben van. Utasítására abbahagyjuk.

- Nagyon helyes! - A vonal megszakadt. Christian Toxe kettétörte és falhoz vágta a ceruzáját, aztán káromkodni kezdett. A titkárnője felsóhajtott, diszkréten becsukta az ajtót. Toxe kidühöngte magát, aztán kinyitotta. – Van egy kis kávé, Peg? Mac! Martin!

Visszaült az íróasztalához. Megreccsent a széke. Megtörülte izzadt arcát, rágyújtott egy cigarettára, mélyen leszívta a füstöt.

- Tessék, Chris – lépett be Haply.

- Martin, ugrik a mű, amit kértem tőled, írj helyette egy másikat a hongkongi bankokról, meg hogy nem ártana valamilyen formában létrehozni egy bankokat biztosító szervezetet…

A két férfi leesett állal meredt rá.

- A kiadónknak nem tetszik, hogy pletykákat emlegetünk.

Martin Haply elvörösödött. - Hát akkor szard le! A saját füleddel hallottad, miket mondtak a tajpan buliján!

- Az nem bizonyít semmit. Nincs bizonyítékod. Leszállunk erről a vonalról. Bizonyíték nélkül nem ugrálhatok.

- De hát…

Toxe nyaka elvörösödött. - A rohadt életbe! Leszállunk róla! - bömbölte. – Meg vagyok értve?

Haply már nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát. Dühtől fuldokolva sarkon fordult és kiment. Végigsietett a tágas termen, fölrántotta az ajtót, és bevágta maga után.

Christian Toxe nagyot fújt. - Hogy ennek a kölyöknek milyen izgága természete van!

Elnyomta a cigarettáját és másikra gyújtott. - Jézusom, rémes, mennyit szívok! - mondta. Még mindig fortyogott, barna szemei az idősebb férfira szegeződtek. - Valaki fölhívhatta a Sárkányt, Mac. Mrs.Sárkány Mong helyében te mit kérnél viszonzásul a szívességért?

Mac arca hirtelen felderült– Hát nem egy szavazó tagsági belépőt a Turf Clubba!

Singh, az indiai riporter jött be, kezében egy félméteres telexpapírral. – Talán tudnád használni a különszámban, Chris.

Reuters jelentések voltak, s Közel-Keletről érkeztek. „Teherán 8 óra 32 perc: Magas szintű iráni diplomáciai források szerint az ország északi határa közelében, nem messze az olajban gazdag azerbajdzsáni határvidéktől, ahol ismét zavargások robbantak ki, váratlanul kiterjedt szovjet katonai manőverekre került sor. Washingtoni jelentés szerint az amerikaiakat felkérték, hogy küldjenek megfigyelőket a körzetbe.”

A következő hír így szólt: "Tel Aviv, 6 óra: Tegnap késő este a Knesszet megerősítette hogy újabb óriási öntözési terv készült, amelynek alapja, hogy a Jordán folyó vizét a Negev-sivatag déli részébe terelik. A bejelentés nyomban tiltakozásokat és ellenséges reagálásokat váltott ki Jordániában, Egyiptomban, és Szíriában.”

- A Negevbe? Nem ott van az izraelieknek az a halál frankó atomerőművük?- kérdezte Toxe.

- De ott. Újabb remek érv a békekonferencia tárgyalóasztalára. Ehhez kell nekik a víz?

- Nem tudom, Mac, de az biztos, hogy kiszárad tőle néhány jordániai és palesztin torka. Víz, víz… mindenütt csak víz, nekünk meg annyi sincs, hogy lezuhanyozzunk. Jézusom, de jó volna már egy kis eső! Singh, te tupírozd fel ezeket a híreket, jók lesznek az utolsó oldalra. Nem ezektől fogják vinni a lapot. A címoldalra kaparj össze valamit a Farkasemberekről. "A rendőrség hatalmas kerítőhálót feszített ki, de Mr. John Chen veszedelmes elrablóinak mind ez ideig sikerült kibújniuk belőle. A családhoz közel álló források szerint Mr. John Chen apja, a Struan cég compradoréja még nem kapott zsarolólevelet, de ez minden percben várható. A China Guardian kéri olvasóit, segítsenek elkapni ezeket az elvetemült… - Valami ilyesmit.

Aberdeenben ezalatt Szemüveges Vu az öregasszonyt figyelte, aki bevásárló kosárral a karján épp most lépett ki az egyik lakóház kapuján, s vegyült el a keskeny utca zajos nyüzsgésben. Vu óvatosan követte. Nagyon elégedett volt önmagával. Mialatt várta, hogy az öregasszony ismét felbukkanjon, sikerült szóba elegyednie egy utcai árussal, aki a házzal szemben, a töredezett aszfaltozású járdán szokta leállítani a taligáját; teát és apró csészékben meleg kondzsit, rizskását árult. Vu vett egy csészével, s miközben eszegette, az árus sok mindent elmondott neki Ah Tamról, az öregasszonyról, aki tavaly költözött ide. Egy Kanton közelében fekvő kis faluból érkezett a kolóniára, azzal az óriási menekültáradattal, amelynek hullámai tavaly nyáron csaptak át a határon. Nincs családja, és a családnak, amelynél dolgozik, nincs húsz év körüli fia, bár ő, az árus, ma reggel egy fiatalember társaságában látta. – Ah Tam azt mondja, egy Ningtok nevű faluban élt…

Ez volt az a pillanat, amikor Vu úgy éreztc, most megfogta az isten láb át. Mert az ő családja is ningtoki volt, beszélte az ottani dialektust.

Most mintegy húszlépésnyiről követte az öregasszonyt, nézte, milyen biztos kézzel turkál a zöldségek között, csak a legjobb hagymafejeket és főzeléknek valókat válogatja ki, amelyek alig néhány órája érkeztek az Új Területek parcelláiról. Nagyon keveset vásárolt, amiből Vu arra következtetett, hogy szegény családnál dolgozik. Az öregasszony ezt követőleg egy csirkés standnál állt meg, alig lézengő tyúkok, összekötött lábú, tehetetlenül heverő, girhes csirkék ketrecei előtt. A gömbölyded tulajdonos leállt vele alkudozni; mindketten élvezték a mosdatlan szájú beszédet, a sértéseket, hol ezt, hol azt a csirkét választották majd dobták vissza, aztán egy harmadikat, tapogatták őket, legyintettek rájuk, míg meg nem egyeztek. Az öregasszonynak - gyakorlott, jól felvágott nyelvű vevő lévén - sikerült valamit lealkudnia az árból. Az árus ekkor gyakorlott mozdulattal, szinte oda se figyelve kitekerte a jérce nyakát, s odadobta kopasztásra és tisztításra ötéves lányának, aki ott guggolt egy toll- és hulladékkupacon.

- Hallod-e csirkés uraság! - szólt oda Vu. - Én is vennék egy madarat ezen az áron. Azt ott! - mutatott egy szemrevaló csirkére, oda se figyelve a férfi morgolódására. - Néném - szólította meg udvariasan az öregasszonyt - jó sok pénzt takarítottál meg nekem. Meghívhatlak egy csésze teára, míg megtisztítják a madarainkat?

- Ó, köszönöm, igen, fáradtak már ezek a vén csontok. Oda menjünk! - Meggörbült ujjával a szemben lévő bódéra mutatott. - Onnan szemmel tarthatjuk, hogy megkapjuk-e, amiért fizettünk. - A csirkés valami obszcenitást dünnyögött; nevettek rajta.

Az öregasszony az utca túloldalára vezette Vút, leült egy padra, teát és sütemény rendelt, és kisvártatva már arról beszélt Vúnak, mennyire utálja Hongkongot és mennyire utál idegenek között élni. Vu a nyers ningtoki tájszólása révén gyorsan megoldotta a nyelvét, aztán mikor az öregasszony is átváltott erre a dialektusra, meglepetést színlelve hallgatta, hogy Ah Tam is, ugyanabból a faluból származik, és milyen csodálatos is egy földire találni ennyi hónap után itt, idegenek között. Az öregasszony elmondta, hogy hétesztendős kora óta ugyanannál a ningtoki családnál dolgozott, de sajnos három évvel ezelőtt az úrnője, akit ő nevelt fel, s aki azóta hozzá hasonló öregasszony lett, meghalt. – Ottmaradtam a házban, de nehéz idők jöttek. A tavalyi éhínség borzalmas volt. A faluban sokan úgy döntöttek, hogy ide jönnek. Mao elnök emberei nem bánták, sőt inkább ösztökéltek minket, "haszontalan szájakat" ahogy mondták ránk. Így aztán nekivágtunk. Valahogy átvergődtünk a határon, ide is találtam, aztán itt álltam egy garas nélkül, éhesen, nem volt családom, nem voltak barátaim, nem volt kihez forduljak. Nagy sokára sikerült munkát találnom, főző áma lettem a Csung családnál, akik utcatisztítók. Egy garast se kapok az ebcsontoktól, csak koszt-kvártélyt, ráadásul Csung főfelesége egy nyüves szájú boszorkány, de nemsokára mindőjüktől megszabadulok! Ugye azt mondtad, a te apád tíz éve jött ide veletek?

- Igen. A folyó mentén, a bambuszirtás mellett volt a földünk. Az apámat Vu Cso-tam-nak hívták, és…

- Igen, azt hiszem, emlékszem a családra. Igen, most már emlékszem. Ismerem azt a földet. Én a Vu Ting-tok családnál dolgoztam, több mint száz év óta övék a keresztúti patika.

- Ó, a tiszteletre méltó Patikárus Vu! Hát persze! - Vu csakugyan jól ismerte a családot, Patikárus Vu világ életében maoista szimpatizáns volt. Egyszer menekülnie kellett a nacionalisták elől. Szerették és becsülték az ezer lelket számláló faluban.

- Szóval akkor te Vu Cso-tam fia vagy, öcsém! - mondta Ah Tam. - Íííí, csodálatos hely volt a régi időkben Ningtok. Az utolsó három év viszont… rettenetes.

- Hát igen. Mi szerencsések voltunk. A földünk termékeny volt, műveltük is, mint mindig, de aztán néhány év múltán idegenek jöttek, és azzal vádoltak mindenkit, akinek földje volt, hogy kizsákmányolók! Pedig csak a saját földünket műveltük. Időnként elvittek néhány gazdát, néhányat agyonlőttek, ezért aztán tíz évvel ezelőtt az apám úgy határozott, hogy elmenekülünk. Ő már meghalt, de az anyám él még, itt lakunk nem messze.

- Régente sokszor kellett menekülni, és gyakori volt az éhség. Úgy hallom mostanában már jobb a helyzet. Te is így hallottad? Idegenek jöttek ugye? Jöttek és mentek. Meg megint. Nem olyan rossz a faluban öcsém! Nem bizony! Az idegenek békén hagynak minket. Békén hagyták az úrnőmet is meg minket is, mert atyánk fontos ember volt, és a kezdetektől fogva Mao elnököt támogatta. Az úrnőmet Fang-lingnek hívták, ő már meghalt. A környékünkön nincs termelőszövetkezet, így aztán az élet olyan, mint volt, igaz, mindnyájunknak tanulmányozni kell Mao elnök vörös könyvecskéjét. Nem olyan rossz már az élet a faluban, és minden barátnőm ott lakik… Hongkong visszataszító, nekem a szülőfalum az otthonom. Család nélkül nem élet az élet. Nemrég viszont… - Az öregasszony lehalkította a hangját, kuncogni kezdett, és lelkesen folytatta. – Most viszont kegyesek voltak hozzám az istenek! Még egy-két hónap, és hazamegyek, haza, végleg. Lesz annyi pénzem, hogy visszavonulhassak és megvegyem azt a kis házat az utcánk végén. Talán még egy kis földecskére is futja, és…

- Visszavonulsz? - adta alá a lovat Vu. – Na de hát miből, néném? Azt mondtad, egy garast sem kapsz…

- Á! - fortyant fel az öregasszony, - van egy barátom, komoly ember.

- Miféle barátod?

- Egy nagyon komoly üzlettársam, akinek szüksége van a segítségemre. És amiért ilyen hasznos vagyok neki, megígérte, hogy rengeteg pénzt ad nekem…

- Ezt csak most találtad ki - korholta Vu – Hát ki vagyok én? Valami hülye idegen, akinek…

- Hát akkor tudd meg, hogy az én barátom olyan komoly ember, hogy ha akarja, az egész szigetet rabszolgasorba hajtja!

- Ilyen ember nem létezik!

- De még mennyire, hogy létezik! - Ah Tam megint lehalkította a hangját, s rekedtes sustorgással Vu fülébe sziszegte - Na és a Farkasemberek?

Szemüveges Vunak leesett az álla. - Micsoda?

Az öregasszony megint kuncogni kezdett, tetszett neki a hatás, amit szavaival keltett. - Bizony.

A fiatalember szinte beleszédült, ahogy felvillantak benne a lehetőségek: ha ez igaz, megkapja a jutalmat, előléptetik, talán még a különleges hírszerzéshez is felveszik. - Ezt csak úgy mondod!

- Hát hazudnék én egy földimnek? Elhiheted, ha mondom: a barátom közülük való. Igazi 489-es, és hamarosan az ő testvéri szövetségük lesz a leggazdagabb egész Hongkongban!

- Íííí, hogy neked micsoda szerencséd van, néném! Ha legközelebb találkozol a barátoddal, kérdezd meg tőle, tudna-e használni egy magamfajta embert. Foglalkozásomra nézve pénzbehajtó vagyok, – verekedő, de a triádom szegény, a vezetőnk pedig hülye és nem idevalósi. A barátod is ningtoki?

- Nem. Ő az… unokaöcsém - felelte az öregasszony. Szemüveges Vu tudta, hogy hazudik. – Nemsokára találkozom vele. Majd később jön. Tartozik nekem egy kis pénzzel.

- Íííí, az jó! Csak nehogy valami bankba tedd, és főképp a Ho-Pakba ne, különben…

- Ho-Pakot mondtál? - kérdezte gyanakodva az öregasszony, s szemei olyan keskenyre szűkültek, hogy szinte elvesztek arca ráncaiban. - Miért jössz nekem a Ho-Pakkal?

- Semmi, néném. - Vu dühöngött az elszólás miatt, tudta, hogy az öregasszony most már sokkal elővigyázatosabb lesz. – Csak láttam ma délelőtt, mennyien állnak sorba előtte.

Az öregasszony nem volt meggyőzve, de bólintott, aztán észrevette, hogy elkészült a csirkéje, már be is csomagolták. Megköszönte Vúnak a teát és a süteményt, s magában motyogva elcsoszogott. Vu a lehető legóvatosabban követte. Az öregasszony időnként hátranézett, de nem vette észre. Megnyugodva hazament.

A CIA-s kiszállt a kocsijából, és gyors léptekkel besietett a rendőrkapitányság épületébe. Az információs pultnál ülő egyenruhás őrmester ráköszönt. - Jó napot, Mr. Rosemont.

- Mr. Crosse-hoz jöttem.

- Igen, uram, már várja önt.

Rosemont savanyú ábrázattal a lifthez sétált. Hányingerem van ettől az egész szigettől, gondolta, meg ezektől az istenverte angoloktól.

 - Jó napot, Stanley! - köszönt rá Armstrong. - Hát maga? Mi járatban?

- Ó, üdvözlöm, Robert. A főnökével van randim.

- Nekem ma már volt részem ebben a gyönyörben. Pontban reggeli hét óra egykor. - Megérkezett a lift, beszálltak.

- Remélem, van valami jó híre Crosse számára - mondta ásítva Armstrong. - Rettentően be van rágva.

- Tényleg? Maga is hivatalos?

- Sajnos.

Rosemont elvörösödött. - A francba! Bizalmas megbeszélésről volt szó.

- Bennem meg lehet bízni.

- Hát persze, hogy meglehet, Robert. Meg Brianban és mindeni másban. De valamelyik nyomorultban nem.

Armstrong jókedve elpárolgott. - Nem?

Nem. - Rosemont nem mondott többet. Tudta, hogy megsértette az angolt, de nem érdekelte. - Ez az igazság, gondolta keserűen. Minél előbb kinyitják azt a csipás szemüket ezek a pudingfejűek, annál jobb.

Megállt a lift. Végigmentek a folyosón, aztán Brian Kok betessékelte őket Crosse szobájába. Rosemont érzékelte, hogy a háta mögött helyükre csusszannak a reteszek, s arra gondolt, micsoda ostoba, értelmetlen és fölösleges ez az egész, ez az ember egy cégéres ökör.

- Bizalmas találkozóra kértem Rog.

- Ez az. Robert tökéletesen megbízható, Brian szintén. Miben állhatok a rendelkezésére Stanley? – kérdezte Crosse kimért udvariassággal.

- Rendben van, Rog. Hosszú listám van ma a maga számára. Az első: velem, az egész testületemmel együtt, föl egész washingtoni igazgatónkig maga nyakig ül a drekkben.. Felkértek, közöljem magával – egyebek között – hogy a vamzerük ezúttal még önmagát is felülmúlta.

- Hogy?

Rosemont hangja most már szinte csikorgott. – Bevezetésként csak annyit, hogy az imént közölte egyik kantoni forrásunk, hogy az éjjel az összes emberünkkel egyetemben hazavágták Fong-fongot. A búvóhelyük megszűnt - fölrobbantották. - Armstrong és Brian Kok döbbentnek látszott, Crosse arcáról semmit sem lehetett leolvasni. - Ez a maguk vamzerének a műve, Rog. És valószínűleg a tajpannál lévő AMG-féle papírok idézhettek elő.

Crosse Brian Kokra nézett. - Használja a vészhelyzeti rádiókódot. Ellenőrizze!

Miközben Brian Kok kifelé sietett, Rosemont folytatta. - Fölrobbantották a szerencsétleneket.

- Azért utánanézünk. A következő?

Rosemont keserűen elmosolyodott. - A következő? Ami a tajpannak küldött AMG-jelentésekben benne volt, azt szinte hiánytalanul tudják már a londoni hírszerző körökben - mármint az ellenkező oldalon.

- Hogy az isten verjen meg minden árulót - morogta Armstrong.

- Magam is ezt a nézetet pártolom, Robert - mondta Rosemont.

- Harmadszorra egy kis gyöngyszem: AMG halála nem baleset volt.

- Tessék?

- Hogy ki tette, azt még senki sem tudja, de hogy hogyan, azt már igen. Egy autó elütötte a motort. Még nem tudunk semmit, se típust, se rendszámot, nincs tanúnk, se semmink, de hogy AMG-t elgázolták, az biztos. És természetesen innen adtak jelt rá.

- Akkor engem miért nem informált még a forrás? Miért magától kell megtudnom? – kérdezte Crosse.

Rosemont hangja élesebbé vált. – Csak imént hívtak Londonból. Nálunk most hajnali ötre jár, úgyhogy az emberei talán úgy gondolják, ráérnek előbb szép kényelmesen megreggelizni, befalni azt az istenverte szalonnás tojásukat, meg meginni azt az istenverte teájukat, becsoszognak az irodába és majd csak aztán értesítik magát. Armstrong gyors pillantást vetett Crosse-ra; arckifejezése láttán összerezzent.

- Elképzelhető… elképzelhető, hogy úgy van, amint mondja, Stanley - mondta Crosse. – Mi van még?

- A fényképek, amelyek, azokról a tagokról készültek, akik Voranszkijt kinyírták, és amelyeket odaadtunk magának… Mi történt?

- Figyeltük a házat, de, a két férfi nem jött ki, így aztán hajnalban rajtaütöttünk. Szobáról szobára átkutattuk az egész épületet, de senkit sem találtunk, aki hasonlított volna a fényképekre. Két órán át kotorásztunk, de nem volt sem titkos ajtó, se más efféle. A két pasas nem volt ott. Talán tévedett az emberük…

- Most nem. Marty Povitz teljesen biztos volt a dolgában. Amint kihüvelyeztük a címet, rögtön figyelni kezdtük a házat, de volt egy időszak, amikor nem volt teljesen, tehát elölről és hátulról is fedezve. Szerintem fülest kaphattak és megint csak a maguk vamzerétől. - Rosemont egy telexmásolatot vett első, és odaadta Crosse-nak, Crosse elolvasta, elvörösödött, és továbbadta Armstrongnak.

„Dekódolva. Washingtonból, Igazgatótól Rosemontnak, a hongkongi állomás igazgatóhelyettesének: Sinders az MI-6-ról Londonból, a forrástól azt az utasítást viszi, hogy ön menjen vele pénteken, legyen tanuk ént jelen az iratok átadásánál, és azonnal szerezzen egy fotókópiát.”

- Erről a mai postájában maga is kap másolatot. Rag – mondta az amerikai.

- Ezt megtarthatom? - kérdezte Crosse.

- Meg. Egyébként Dunrosst is szemmel tartja egy emberünk.

Crosse dühös lett. – Felkérem, hogy ne avatkozzon a hatáskörünkbe!

 - Mondtam már, hogy maga most nyakig ül a drekkben, Rog! – Rosemont feszült arccal egy másik táviratot tett az asztalra.

„Rosemontnak, Hongkongba. Ez a táviratot személyesen kézbesítse a KO főnökének. További parancsig Rosemontnak joga van bármely általa megválasztott módon, külön utasítás nélkül segédkezni az ellenség leleplezésében. Ennek során azonban köteles betartani a törvényes előírásokat, és önt folyamatosan tájékoztatni a tevékenységéről. Forrás 8-989/3”