A hangulat mindenütt veszedelmesen labilis volt, a felhőszakadás csak fokozta a feszültséget. Az emberek kordában tartására felállított terelőkorlátokat erővel tartották a helyükön az ugyanolyan ideges és ingerült rendőrök - húszan ezer ellenében, gumibotjukat leszámítva fegyvertelenül.

- Istennek legyen hála ezért az esőért - dünnyögte Armstrong.

- Tessék? - kérdezte a sofőr; a rosszul beállított ablaktörlő lapátok nyikorgásában alig lehetett hallani.

Armstrong, immár hangosabban megismételte és hozzátette: - Ha kánikula volna és párásság, ez az egész koszfészek már fegyverben állna. Isten áldása ez az eső.

- Igen, főfelügyelő úr.

Nemsokára megérkeztek az őrs elé. Armstrong besietett. Donald C.C. Smyth főfelügyelő már várta. A bal karja fel volt kötve.

- Bocsásson meg, hogy ilyen soká tartott - mondta Armstrong - de kilométeres dugókon keresztül jöttünk.

- Nem tesz semmit. Sajnos, nincs elég emberem. Nyugat-Aberdeen besegít, a Központi szintén, de nekik is vannak problémáik. Ezek a rohadt bankok! Hátulra sajnos csak egyetlen zsaru jut. Már a helyszínen van, hátha kiugrasztjuk valamelyik csirkefogót. Mi elölről megyünk Szemüveges Vúval, - Smyth ismertette a tervét Armstronggal.

- Jó.

- Akkor mehetünk? Nem szeretnék sokáig távol lenni.

- Persze. Elég rázósnak látszik a helyzet.

- Remélem, kitart ez a mocskos eső, míg a bankok be nem zárnak vagy ki nem fizetik az utolsó pennyt. Maga már kivette a pénzét?

- Viccel? Annak a néhány garasnak teljesen mindegy. - Armstrong kinyújtóztatta sajgó hátát. – Ah Tam a lakásban van?

- Tudomásunk szerint igen. Egy Csung nevű családnál dolgozik.

A családfő szemetes ember. Lehet, hogy valamelyik csirkefogó odabent van, úgyhogy gyorsan kell behatolnunk. Van nálam rendőrfőnöki engedély revolverviselésre. Akar egyet maga is?

- Nem. Köszönöm, nem. Induljunk, ha lehet.

Smyth alacsonyabb volt Armstrongnál, de jó felépítésű, jól állt neki az egyenruha. Felkötött karja miatt kissé ügyetlen mozdulatokkal fölvette esőkabátját, elindult előre, de aztán megtorpant. - A szentségit, elfelejtettem! Ne haragudjon. Brian Kok kereste a KO-ról, kérte, hogy hívja vissza. Telefonálhat az irodámból.

- Köszönöm. Akad itt egy kis kávé? Jólesne egy csészényi.

- Jöjjön fel.

Jellegtelen, praktikusan berendezett, tiszta helyiség volt, Armstrongnak így is feltűnt a drága íróasztal, a rádió, a székek, meg a sok kis csecsebecse. - Hálás ügyfelek ajándékai - mondta könnyedén Smyth. - Magára hagyom egy-két percre.

Armstrong bólintott és tárcsázott. - Tessék, Brian.

- Jaj, te vagy az, Robert! Mi újság? Az öreg azt mondja, ne Aberdeenben hallgassák ki az öreglányt, hanem hozzák be a központba.

- Rendben. Épp most indulunk. Szóval a központba… És miért?

- Azt nem mondta, de úgy látom, ma jó hangulatban van. Azt hiszem, az este lesz egy 16/2-ünk.

Armstrong felkapta a fejét. A 16/2 a KO-n használatos kód szerint azt jelentette, hogy megtalálták az ellenség valamelyik búvóhelyét, és hamarosan letartóztatják a kémet vagy a kémeket. - Van valami köze a dolognak a mi problémánkhoz? - kérdezte óvatosan a Szevrinre utalva.

- Lehet. - Szünet. - Emlékszel, mit mondtam neked a téglánkról? Most még erősebb bennem a meggyőződés, mint valaha. - Brian Kok kantonira váltott és burkoltan, virágnyelven beszélt, hátha lehallgatják őket. Armstrong egyre növekvő aggodalommal hallgatta legjobb barátját, aki beszámolt neki a lóversenypályán tapasztaltakról, Crosse és Szuszlov hosszas, négyszemközti beszélgetéséről.

- Ez még nem jelent semmit. Crosse ismeri azt a nyomorultat. Még én is poharazgattam vele egyszer-kétszer, hogy körülszimatoljam.

- Jó. De ha Crosse a tégla, akkor mi sem jellemzőbb rá, mint ez a nyilvános eszmecsere.

Armstrong gyomra görcsbe ugrott, a balsejtelemtől. - Ez most nem alkalmas időpont, pajtás mondta. - Majd a központban eltársalgunk. Esetleg elmehetnénk ebédelni.

Megint csend. - Az öreg kéri, hogy amint behozzák az öreg ámát, jelentkezz nála.

- Jól van. Viszlát nemsokára.

Armstrong letette a kagylót. Smyth visszajött, s elgondolkodva egy csésze kávét nyújtott felé. - Rossz hír?

- Állandóan csak a baj - mondta keserűen Armstrong. - Mindig csak a gondok. - Belekortyolt a kávéba. A csésze remek porcelán volt, a kávé friss, drága, zamatos. - De jó ez a kávé! Nagyon jó. Crosse azt mondta, ne ide hozzuk az öreglányt, hanem egyenesen a központba.

Smyth szemöldöke magasba ugrott. Mi a fene olyan fontos ezen a vén boszorkányon? - kérdezte éles hangon. - Ez az én hatáskörömbe…

- Halvány gőzöm sincs! Ne jöjjön nekem még maga is! - Armstrong észrevette magát. - Ne haragudjon, az utóbbi néhány napban nem sokat aludtam. Nem én adom a parancsokat. Crosse mondta, hogy vigyük hozzá az öreglányt. Nem magyarázta. Bárki feje fölött átnyúlhat. Mindig a KO-é az elsőbbség, maga is tudja, hogy van ez.

- Arcátlan disznó! - Smyth felhajtotta a kávéját. - Hálát adok az istennek, hogy én nem a KO-n vagyok. Nagyon utálnám, ha minden nap látnom kellene annak a disznónak a képét.

- Én Se vagyok a KO- n, mégis van vele bajom elég.

- És mi van a téglával?

Armstrong ránézett. - Miféle téglával?

Smyth nevetett. - Jaj, ne csinálja már ezt! A sárkányok mind arról beszélnek, hogy rettenthetetlen feletteseinket felkérték, hogy szíveskedjenek nagyon gyorsan megtalálni azt a trógert. Állítólag már a kormányzót is macerálja a miniszter! Londonban annyira ki vannak borulva, hogy hamarosan ideküldik az MI-6 főnökét. Gondolom, tudja, hogy Sinders holnap érkezik a BOAC-géppel?

 Armstrong nagyot sóhajtott. - Honnan a francból szedik ezek az információikat?

- Telefonközpontosoktól, ámáktól, utcaseprőktől… mindenkitől, aki figyel. Azt viszont nyugodtan lefogadhatja kolléga úr, hogy van köztük legalább egy, aki mindenről tud. Maga ismeri Sinderst?

- Nem, még nem találkoztam vele. – Armstrong ivott egy korty kávét, élvezte a remek, dús aromát, egészen felfrissült tőle. - Ha mindent tudnak, akkor ki a tégla?

Smyth csak némi szünet után felelt. - Az efféle információ drága holmi. Megkérdezzem az árát?

- Igen. Legyen szíves. – Armstrong letette a csészéjét. - Ugye magát nem nagyon izgatja ez a tégla?

- Nem, egy cseppet sem. Megvan nekem a magam dolga, köszönöm szépen. Nem az én feladatom, hogy téglák miatt aggasszam magam, és hogy én kapjam el őket. Egyébként pedig abban a pillanatban, ahogy elkapjuk a trógert, egy másik tróger lép a helyébe, és kezdhetjük elölről az egészet. Ha pedig nem volna most ez a mocskos balhé a Ho-Pak körül, akkor még mindig ez volna a legjobban vezetett rendőrőrs valamennyi közül, és az én kelet-aberdeeni körzetem lenne a kolónia legcsöndesebb körzete. Márpedig engem csak ez érdekel. - Smyth elővette drága, arany cigarettatárcáját, és megkínálta Armstrongot.

- Parancsoljon.

- Nem, köszönöm, abbahagytam.

- Jó magának… Szóval, ha nekem békét hagynak, míg nyugdíjba nem megyek, szóval még négy évig, addig a világon minden a legnagyobb rendben van. - Smyth rágyújtott arany öngyújtóval. Armstrong még egy kicsivel jobban kezdte utálni. - Egyébként pedig szerintem nagy bolond maga, hogy nem veszi el a borítékot, amit minden hónapban odatesznek az íróasztalába.

- Szóval maga igen? - Armstrong vonásai megkeményedtek.

- Igen. Semmit sem kell érte csinálnia. Semmit a világon. Ezt garantálom.

- De ha az ember egyszer elfogadta, máris nyakig van benne.

- Nem. Ez itt Kína, itt nem úgy van, mint máshol. - Smyth kék szemének pillantása is megkeményedett. – De hát ezt maga jobban tudja, mint én.

- Valamelyik barátja kérte meg, hogy adja át nekem ezt az üzenetet?

Smyth fölvonta a vállát. - Mást is hallottam. A jutalomból, amit a sárkányok ajánlottak fel John Chen megtalálójának, negyvenezer a magáé…

- Nem én találtam meg! - csikorgott Armstrong.

- Akkor is. A boríték ma este ott lesz az íróasztalában. Állítólag, öregfiú. Ez persze csak pletyka.

Armstrong elgondolkodott. Ez a negyvenezer hongkongi dollár éppen fedezné legégetőbb, régen esedékes adósságait, a tőzsdén elszenvedett veszteségeit, amelyeket hétfőn rendeznie kell, mivel: „Az a helyzet, öregem, hogy sajnos fizetnie kell. Már több mint egy éve húzódik ez az ügy, és nálunk vannak bizonyos szabályok. Nekem személy szerint nem volna sürgős, de le kell zárnunk valahogy… "

Smythnek megint igaza van, gondolta keserűség nélkül. Ez a disznó mindent tud, azt pedig, hogy mennyi az adósságom, igazán nem lehetett nehéz megtudni. Fogadjam el? Ne fogadjam el?

- Csak negyven? - kérdezte torz mosollyal.

- Azt hiszem, ez a legégetőbb problémái rendezésére elég. - mondta Smyth, ugyanazzal a kemény tekintettel. - Vagy nem?

Armstrong nem volt dühös azért, hogy Smyth ennyi mindent tud a magánéletéről. Én is tudok ennyit az övéről, bár azt nem, hogy mennyit szedett össze, és azt hol tartja. De ezt nem volna nehéz megtudni, könnyen kiszedném belőle, ha akarnám. Nagyon könnyen. - Köszönöm a kávét. Évek óta nem ittam ilyen jót. Mehetünk?

Smyth darabos mozdulatokkal felhúzta esőköpenyét jól szabott egyenruhájára, megigazította a karját tartó kötést, szokásos módon félrevágta fején a sapkáját, és elindult kifelé. Armstrong menet közben elismételtette Vúval a történteket, és hogy mit mondott az a fiatalember, aki azt állította magáról, hogy ő az egyik Farkasember, meg hogy mit mondott az öreg áma. - Nagyon jól csinálta, Vu - mondta, miután a Vu befejezte. - Remek megfigyelés és nyomozómunka volt. Remek. Smyth főfelügyelő úr említette, hogy szeretne átkerülni a KO- ra.

- Igen, főfelügyelő úr.

- Miért?

- Mert a KO a rendőrség egyik fontos részlege, főfelügyelő úr. Mindig érdekeltek a biztonsági kérdések, meg hogy miként lehet távol tartani ellenségeinket a kolóniáról. Úgy érzem, ez nagyon érdekes és fontos feladat. Szeretnék benne segíteni, ha tudok.

Figyelmüket egy pillanatra tűzoltókocsik szirénázásának távoli hangja vonta el. Fentről, a hegyoldalból jött.

- Valamelyik hülye megint felrúgott valami kályhát - jegyezte meg száját elhúzva Smyth. – Még szerencse, hogy esik!

- Az - bólintott Armstrong, és Vúhoz fordult. - Ha minden úgy lesz, ahogy jelentette, lesz egy-két szavam az érdekében.

Szemüveges Vu képtelen volt elfojtani széles vigyorát. - Köszönöm, főfelügyelő úr. Ah Tam tényleg falumbeli.

Befordultak az utcába. Vásárlók, árusok, esernyők és kifeszített vásznak alatt gubbasztó boltosok figyelték őket mogorván, gyanakvóan, egész Aberdeenben Smyth volt a legismertebb és legrettegettebb kuaj lo.

- Az ott, főfelügyelő úr - suttogta Vu. Smyth az előre megbeszélt tervnek megfelelően szórakozottan megállt a kapu közelebb eső oldalán egy standnál, szemmel láthatóan azért, hogy valami zöldséget nézzen. Az árus nyomban kővé dermedt. Armstrong és Vu elsétált a kapu előtt, aztán hirtelen befordultak, és mindhárman bementek. Miközben gyors léptekkel igyekeztek fölfelé a lépcsőn, a két egyenruhás rendőr, aki eddig biztonságos távolságból követte őket, elzárta a kaput. Az egyik ottmaradt, a másik meg gyorsan megkerülte a házat, hogy megnézze, ott van-e a hátsó kijáratnál a civil ruhás rendőr. Mikor látta, hogy igen, visszarohant, hogy segítsen a Victoria előtt felállított terelőkorlátokat vigyázó társainak.

A ház belseje ugyanolyan lepusztult és koszos volt, mint a külseje: a lépcsőfordulók tele szeméttel, hulladékkal. Smyth ment elől. A harmadikra felérve megállt, kikapcsolta revolvere tokját, és félreállt. Armstrong habozás nélkül nekifeszült az ócska ajtónak, kitörte a zár nyelvét, és berontott. Smyth nyomban követte, Szemüveges Vu idegesen ott maradt, hogy őrizze a kijáratot. A szoba jellegtelen volt, avítt dívány, öreg székek, koszos, régi függönyök, a levegőben főzőolaj és ópium édeskés illata. Középkorú, termetes asszonyság bámult rájuk, kezéből kiesett az újság. Mindkét férfi a belső ajtókhoz pattant. Smyth felrántotta az egyiket: egy elhanyagolt hálószoba. A második egy koszos fürdőszobára nyílt, a harmadik szintén egy hálószobára, amelyben négy bevetetlen fekhely állt. Armstrong kinyitotta a negyedik ajtót. Zsúfolt, koszos, parányi konyhára szolgált, a zsíros mosogató fölé hajolva, Ah Tam mosogatott egy nagy halom edényt. Értetlen szemmel meredt Armstrongra. Ah Tam mögött egy másik ajtót lehetett látni. Armstrong azonnal ellépett az öregasszony mellett, és kinyitotta. Ebben se volt senki, s inkább lehetett faliszekrénynek, mint szobának nevezni, ablak sehol, csak egy szellőzőlyuk a falban, hely csak annyi, hogy épp elfért benne egy kis matrac nélküli fekhely, meg egy ütött-kopott komód.

Armstrong visszament a nappaliba, Ah Tam utána csoszogott.

Armstrong már nem lihegett, a szívverése is lelassult. Az egész csak másodpercekig tartott. Smyth elővette a papírokat, és megszólalt. - Sajnálom, hogy megzavarjuk asszonyom, de házkutatási parancsunk van.

- Mi?

- Fordítson, Vu - rendelkezett Smyth. A fiatalember nyomban elismételte, amit mondott, az előzetesen megbeszélteknek megfelelően úgy téve, mintha csak a két fafejű kuaj lo rendőr tolmácsa lenne, akik nem beszélik a kantonit.

Az asszonynak leesett a szája. - Kutatnak?! - rikoltotta. - Mit kutatnak? Mi betartjuk a törvényeket! A férjem a kormányzatnak dolgozik, befolyásos barátai vannak, és ha maguk a szerencsejáték iskolát keresik, akkor rossz helyen járnak, nekünk ahhoz semmi közünk, az a negyediken van hátul, és nem tudunk semmit azokról a büdös kurvákról sem, akik a 16-osban vertek tanyát, és éjjel-nappal űzik az ipart a becsületes lakók legnagyobb…

- Hagyd abba! - reccsent rá Vu. - Ez itt most fontos rendőrségi ügy! Ezek itt rendőrségi nagyurak! Te vagy Csungnak, a szemetesnek a felesége?

- Igen - felelte mogorván az asszony. - Mit akartok tőlünk? Nem csináltunk sem…

- Elég! - vágott a szavába Armstrong angolul, és szándékosan gorombán. – Ez Ah Tam?

- Te vagy Ah Tam?

- Eh? Én? Mi van? - Az öreg áma idegesen gyűrögette a kötényét, nem ismerte meg Vút.

- Szóval te vagy Ah Tam! Le vagy tartóztatva.

Ah Tam elfehéredett, a középkorú asszony pedig átkozódni, majd hadarni kezdett. - Hah! Szóval őt keresitek! Hah! Mi csak annyit tudunk róla, hogy az utcáról szedtük fel néhány hónapja, fedelet adtunk neki meg…

- Mondja meg neki, Vu, hogy fogja be a száját!

Vu megmondta. Nem túl finoman. Az asszony még mogorvább arcot vágott, de elhallgatott.

– Ezek a nagyurak azt akarják tudni, van-e itt még valaki.

- Dehogy van. Vagy tán vakok ezek? Betörnek ide a házamba, mint a gyilkosok, és nem látnak a szemüktől? - sziszegett dacosan a hárpia. – Fogalmam sincs semmiről.

- Ah Tam! Ezek a nagyurak meg akarják nézni a szobádat.

Az öreg áma végre megtalálta a hangját, és nyomban handabandázni kezdett. - Mit akarsz tőlem, tiszteletre méltó rendőruraság? Nem csináltam semmit, nem vagyok illegális bevándorló, törvénytisztelő polgár vagyok, aki egész életében szorgalmasan dolgozott és…

- Hol a szobád?

A fiatalabbik nő mutatta. - Ott - mondta sipákoló, idegesítő hangján. - Ugyan hol máshol volna? Nyilván a konyha mellett! Hülyék ezek az idegen ördögök? Hát hol a fenébe laknának a cselédek? És te, te vén féreg! Bajt hozol a becsületes emberekre? Mit csinált? Ha zöldséget lopott, nekem ahhoz semmi közöm!

- Fogd be a szád, különben beviszünk a központunkba, és letartóztat a bíró! Hallgass!

Az asszony átkozódni kezdett, aztán meggondolta magát.

Armstrong megszólalt. - Hát akkor… - E pillanatban észrevette, hogy a lépcsőházból számos kíváncsi kínai kukucskál befelé. Szigorú tekintettel visszanézett rájuk, majd hirtelen lépett egyet feléjük. A kínaiak eltűntek. Armstrong derültségét leplezve becsukta az ajtót. - Hát akkor most felteszem nektek a kérdést: mit tudtok a Farkasemberekről?

Az asszony leesett állal bámult Vúra. Ah Tam elszürkült. - Eh? Én? A Farkasemberekről? Semmit! Miért kellene nekem tudnom azokról a mocskos emberrablókról? Mi közöm nekem hozzájuk? Fogalmam sincs róluk!

- Na és te, Ah Tam?

- Én? Fogalmam sincs róluk - siránkozott az öregasszony, - Én egy tiszteletre méltó áma vagyok, aki elvégzi a munkáját és kész.

Vu lefordította. Mind Armstrongnak. mind Smythnek feltűnt, milyen pontosan, gyorsan és könnyedén tolmácsol. Türelmesen folytatták a már sokszor játszott játékot. - Mondd meg neki, hogy jobban jár, ha gyorsan megmondja az igazat - nézett vasvilla szemekkel Armstrong Ah Tamra. Smyth-hez hasonlóan ő sem haragudott az öregasszonyra. Csak az igazságot akarták tudni. Az igazságot, amely esetleg elvezethet a Farkasemberekhez. Minél előbb felakasztják ezeket a gonosztevőket, annál könnyebb lesz kézben tartani Hongkongot, annál előbb folytathatják a törvénytisztelő állampolgárok - s köztük ők maguk is - megszokott tevékenységüket és hobbijukat: a pénzkeresést, a lóversenyzést vagy a kurválkodást. Kár ezért a szerencsétlen asszonyért, gondolta Armstrong. Húsz dollárt tennék egy kalaptű ellenében, hogy nem tud semmit. Ah Tam viszont többet tud, mint amennyit hajlandó lesz elárulni nekünk.

- Az igazságot akarom hallani. Mondja meg neki! - mondta.

- Az igazságot? Miféle igazságot, tiszteletre méltó nagyúr? Honnan lehetne bármi köze egy ilyen szerencsétlen öregasszonynak a…

Armstrong teátrális mozdulattal fölemelte a kezét. - Elég! - Ez is egy előre megbeszélt jel volt. Szemüveges Vu nyomban ningtoki dialektusra váltott, amiről tudta, hogy egyik főfelügyelő sem érti. - Hallgass rá, néném, gyorsan mondj el mindent. Úgyis tudunk már mindent.

Ah Tam levegő után kapkodva bámult rá. Már csak két foga volt, két kicsavarodott foga az alsó állkapcsában. - Mit mondasz, öcsém? – kérdezte óvatlanul, ugyanabban a nyelvjárásban. - Mit akarsz tőlem?

- Az igazságot! Mindent tudok rólad!

Az öregasszony összeráncolt homlokkal nézett rá, de nem ismerte meg. - Miféle igazságot? Még soha életemben nem láttalak téged!

- Hát nem emlékszel rám? A csirkepiacon találkoztunk. Segítettél nekem kiválasztani egy csirkét, aztán meghívtalak egy teára. Tegnap. A Farkasemberekről beszéltél nekem, hogy micsoda óriási jutalmat fogsz kapni tőlük…

Mindhárman észrevettek, hogy az öregasszony szeme megvillan. - A Farkasemberek? – kezdte zsémbesen. - Ki van zárva! Az valaki más volt! Hamis váddal illetsz. Mondd meg a nemes nagyuraknak, hogy soha életemben nem láttam egyetlen…

- Elhallgass, vén szatyor! - reccsent rá Vu, majd káromkodva szidni kezdte. - Vu Ting-topnál dolgoztál, az úrnődet Fang-lingnek hívták, három éve halt meg, a családnak a keresztúton volt a patikája! Magam is jól ismerem azt a falut!

- Hazudsz… hazudsz…

- Azt mondja, hazugság, főfelügyelő úr.

- Jól van, Akkor mondd meg neki, hogy bevisszük. Ott majd megered a nyelve.

Ah Tam reszketni kezdett, - Megkínoznak? Képesek vagytok megkínozni egy öregasszonyt? Okó! Okó!

- Mikor jön vissza ez a Farkasember? Ma délután?

- Okó! … Nem tudom… Azt mondta, hogy majd megkeres, de az a tolvaj azóta se jött vissza. Öt dollárt adtam neki kölcsön, hogy haza tudjon menni…

- Hova haza? Hol lakik?

- Eh? Kicsoda? Ja, ő! Azt mondta, hogy egy rokonom rokona, meg hogy… Nem emlékszem. Azt hiszem, North Pointot mondott… Nem emlékszem semmire…

Armstrong és Smyth türelmesen próbálkozott, és noha az öregasszony minduntalan kibújt a kérdések alól és mind jobban belebonyolódott a hazugságaiba, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy szinte semmit sem tud.

- Azért csak vigyük be - mondta Armstrong.

Smyth bólintott. - Tudják tartani itt a frontot, míg ideküldök két embert? Nagyon úgy érzem, hogy már vissza kellene mennem.

- Menjen csak. Köszönöm.

Smyth elment. Armstrong szólt Vúnak, hogy közölje a nőkkel: üljenek le és maradjanak csendben, amíg ő átkutatja a lakást. Rémülten engedelmeskedtek. Armstrong kiment a konyhába, becsukta maga után az ajtót. Ah Tam nyomban babrálni kezdte hosszú, vékony varkocsát. - Öcsém! - súgta félénken, tudva, hogy úrnője nem érti a ningtoki dialektust. - Én nem csináltam semmit. Egyszerűen csak összefutottam azzal a fiatal ördöggel, ugyanúgy, ahogy teveled. Nem csináltam semmit. A földieknek össze kell tartaniuk, hallod-e? Egy ilyen jóképű fiatalembernek, mint te vagy, pénzre van szüksége… lányokra vagy a feleségére. Nős vagy, tiszteletre méltó öcsém?

- Nem vagyok, néném - felelte Vu udvariasan, hogy a kapott utasításoknak megfelelően tovább beszéltesse az öregasszonyt.

Armstrong megállt Ah Tam parányi szobája küszöbén, s immár vagy százezredszer tűnődött el, hogy vajon miért bánnak ilyen rosszul a kínaiak a szolgáikkal, miért hajlandók a szolgák ilyen nyomorúságos, mocskos körülmények között dolgozni, miért dolgoznak gazdáiknak egy életen át teljes odaadással, amiért cserébe csak kegyelemkenyeret és némi tiszteletet kapnak, szeretetet semmit se?

Még emlékezett rá, hogy egyszer megkérdezte erről a tanárát. Az öreg rendőr így felelt: - Nem tudom, fiam, de talán azért, mert a szolgák családtaggá válnak. Többnyire egész életükben egy helyen szolgálnak. A szolgák tulajdonná válnak, és a munkának számos hau csúja, előnye van. Magától értetődik, hogy a szolgák a kosztpénz tekintélyes részét zsebre vágják, és mindenből leveszik a maguk részét: ételből, italból, tisztítószerekből, mindenből - természetesen a háziak tudtával és hozzájárulásával, feltéve, hogy nem lépik túl a szokásos mértéket. Hát hogyan fizethetnének nekik olyan keveset, ha nem engednék őket egy kis mellékeshez jutni?

Lehet, hogy ez a helyes válasz, gondolta Armstrong. És az is igaz, hogy mielőtt egy kínai elfogad egy állást, mindig nagyon komolyan mérlegeli a munka várható előnyeit, és a hau csú ebben mindig döntő tényező.

A szoba büdös volt, igyekezett a száján keresztül lélegezni. A szellőző nyíláson át bepermetezett az eső, még mindig zuhogott, az ezernyi vihartól penészes és foltos volt a fal. Armstrong feszült figyelemmel, módszeresen, gondosan kutatott. A szűk helyiségben nem sok helyre lehetett elrejteni valamit. Az ágynemű viszonylag tiszta volt, de az ágy sarkában megbújt néhány poloska. Az ágy alatt egy lepattogzott zománcú, büdös éjjeliedényen és egy üres kofferen kívül semmi sem volt. Néhány régi zsák, egy bevásárlószatyor - semmi. A komódban egy-két ruhadarab, kevéske olcsó ékszer, egy gyenge minőségű jáde karperec. A ruhák alatt egy sokkal jobb minőségű hímzett retikül. Benne néhány régi levél. Egy újságkivágás, és két fénykép…

Armstrong úgy érezte, eláll a szívverése.

Egy perc múltán kiment a konyhába, ahol jobb volt a világítás, megint megnézte a fényképeket - de nem tévedett. Elolvasta az újságkivágást, egészen beleszédült. A kivágáson dátum is volt, az egyik fényképen szintén.

Ah Tam egy kemény, támla nélküli széken ült a rendőr-főkapitányság alagsorában egy tágas, fényesen kivilágított, hangszigetelt helyiség közepén, amelynek fehér fala, fehér mennyezete - s egyetlen fehér ajtaja volt, amely szinte belesimult a falba. Még a szék is fehér volt. Ah Tam egyedül volt, nagyon félt, és most már beszélt, mint a vízfolyás.

- Akkor most mondd el, mit tudsz erről a barbárról, aki ennek a fényképnek a hátterében áll? - Vu színtelen, kissé fémes csengésű hangja egy rejtett hangszóróból érkezett.

- Hát mondom… már mondtam, hogy… Nem tudom, nagyuram - nyüszített az öregasszony– Haza akarok menni… Mondtam már, hogy jóformán alig láttam az idegen ördögöt… Tudomásom szerint csak egyszer látogatott meg minket, nagyuram… Már nem emlékszem, évekkel ezelőtt történt, Elmehetek most már? Elmondtam mindent, amit csak tudok, mindent…

Armstrong Vu mellől, az elsötétített figyelőszobából nézte a detektívtükör másik oldaláról. Mindkettejük arcán elszántság és zavarodottság látszott. A helyiségben jól működött a légkondicionáló, Vu homlokán mégis izzadságcseppek gyöngyöztek. Mellettük egy magnetofon tárcsái forogtak nesztelenül. Hátuk mögött mikrofonok voltak, meg egy keverőpult.

Azt hiszem, mindent elmondott, amit tud - mondta Armstrong. Sajnálta az öreg ámát.

- Én is azt hiszem… Vu hangja nem jelezte idegességét. Életében· először vett részt KO-s kihallgatáson. Félt, izgult, a feje hasogatott.

- Kérdezze meg tőle még egyszer, honnan szedte a retikült.

Vu végrehajtotta az utasítást. Nyugodt és fensőbbséget sugárzó volt a hangja.

- De hát már százszor mondtam! - nyüszített az öregasszony. - Nagyon kérlek, hagyj el…

- Mondd el még egyszer, aztán mehetsz.

- Jól van… jól van… Elmondom neked még egyszer… Az úrnőmé volt, tőle kaptam a halálos ágyán, ő adta nekem, esküszöm…

- Az előbb azt mondtad, egy nappal a halála előtt adta neked. Akkor most melyik az igaz?

Ah Tam idegesen tépdeste varkocsa végét. - Én már… már nem emlékszem, nagyuram. Nála volt… amikor meghalt… Nem emlékszem. - Az öregasszony szája mozgott még, de hang egy ideig nem jött belőle. Aztán zsémbesen folytatta. - Miután meghalt, elvettem és eldugtam, és ott voltak azok a régi fényképek… Nem volt egyetlen fényképem sem az úrnőmről, ezért aztán azokat is elvettem. És volt egy ezüst tael is, jórészt abból tudtam eljönni ide Hongkongba az éhínség idején. Azért vettem el, mert egyetlen mocskos fia vagy lánya sem adott volna nekem semmit, de még a családja sem, mert gyűlölték őt is meg engem is, azok sose adtak volna nekem semmit, így aztán mikor nem volt ott senki, elvettem… Ő adta nekem, mielőtt meghalt, én csak eldugtam, mert az az enyém volt… ő adta nekem…

Az öregasszony képtelen volt abbahagyni. Hagyták, hadd beszélje ki magát. A falióra egy óra negyvenöt percet mutatott. Fél órája tartott a kihallgatás. - Egyelőre elég lesz, Vu. A biztonság kedvéért három óra múlva megint elmeséltetjük vele, de szerintem elmondott mindent. - Armstrong fáradt mozdulattal fölemelte a telefonkagylót, tárcsázott. - Armstrong. Visszavihetik a cellájába - mondta. - Helyezzék kényelembe, Lássák el mindennel, amire szüksége van, és szóljanak az orvosnak, hogy vizsgálja meg még egyszer.

A KO szokásos eljárásai közé tartozott, hogy a foglyokat minden kihallgatás előtt és után megvizsgálták. Az orvos az első vizsgálat után úgy nyilatkozott, hogy Ah Tam szíve és vérnyomása olyan, mint egy húszévesé.

Egy perc múltán látták, hogy nyílik a fehér, szinte rejtett ajtó. Egy egyenruhás KO-s rendőrnő barátságosan intett Ah Tamnak, hogy jöjjön. Ah Tam kibotorkált. Armstrong felkapcsolta a lámpát, és visszatekercselésre állította a magnót. Vu megtörölte a homlokát.

- Nagyon jól csinálta, Vu. Gyorsan tanul.

- Köszönöm, főfelügyelő úr.

A magnetofon tárcsáinak vinnyogása felerősödött. Armstrong szótlanul figyelte, még mindig a döbbenet hatása alatt állt. A magnó elhallgatott. Levette a tekercset. – Mindig ráírjuk a dátumot, a pontos időt, a kihallgatás pontos hosszát, a gyanúsítottnak pedig fedőnevet adunk. A biztonság és a titoktartás miatt. – Elővett egy könyvet, kikereste, milyen szám következik, ráírta a tekercsre az adatokat, aztán nekifogott, hogy kitöltsön egy űrlapot. - Kitöltjük ezt az adatlapot. Aláírjuk, mint kihallgatók. Ah Tam kódja pedig ide került… V-11/3. Ez az irat szigorúan titkos, és a páncélszekrénybe kerül. - Armstrong tekintete szúrt, mint a vasvilla. Vu legszívesebben összehúzta volna magát. - Ismétlem: ne feledje, hogy csukott szájba nem repül légy, és hogy a KO-n minden, minden, aminek ma részese volt, szigorúan titkos.

- Igenis. Megbízhat bennem, főfelügyelő úr.

- És nem árt, ha azt is megjegyzi magának, hogy a KO a kormányzóval és a Londonban székelő miniszterrel együtt maga a törvény. A KO- ra nem vonatkoznak a jó öreg angol törvények, a habeas corpus, (Háromszáz éves angol törvény, mely szerint bírói elfogatóparancs nélkül senkit sem szabad személyes szabadságától megfosztani), a nyílt tárgyalás, a fellebbezési jog. A KO-n nincs tárgyalás, nincs fellebbezés, csak kitoloncolási utasítás van, mely a Kínai Népköztársaságba vagy Tajvanra küldi a delikvenst, attól függően, melyik a rosszabb neki. Megértette?

- Igen, főfelügyelő úr. Szeretnék a KO-ra kerülni, úgyhogy hihet nekem. Én nem vagyok az a fajta, aki méreggel oltja a szomját - biztosította Vu Armstrongot. Szinte rosszul volt, annyira reménykedett. - Jól van. Néhány napig nem hagyhatja el a kapitányságot.

Vu-nak tátva maradt a szája. - De főfelügyelő úr, nekem… Igenis. Kimentek a helyiségből. Armstrong bezárta az ajtót. A kulcsot és az űrlapot a KO egyik emberének adta, aki a bejárat előtti pultnál ült. - A tekercset magamnál tartom. Aláírtam az elismervényt.

- Igen, főfelügyelő úr.

- Megkérem, gondoskodjon Vu rendőrről. Egy-két napig a vendégünk lesz. Mesélje el neki nagyjából, mire megy ki itt a játék. Rettentő sokat segített nekünk. Ajánlani fogom a KO-ra.

- Meglesz, főfelügyelő úr.

Armstrong otthagyta őket, a lifthez sétált, fölment arra az emeletre, ahol az irodája volt, szájában meggyűlt a balsejtelem émelyítő savanykás-édeskés íze. Undorodott a KO-s kihallgatásoktól. Hiába voltak gyorsak, célratörők és mindig eredményesek, gyűlölte őket. Jobban kedvelte az ódivatú szellemi párbajokat, szívesebben alkalmazta a türelmet, mint ezeket az új pszichológiai módszereket. – Szerintem mocskosul veszélyes - dünnyögte az orra alatt a folyosón mentében, orrában ott érezte a kapitányság kissé áporodott levegőjét, gyűlölte Crosse-t, a KO-t és mindazt, amiért létezett, gyűlölte az információt, amely az imént jutott tudomására. A szobája ajtaja nyitva volt. - Nocsak, Brian - mondta, s komor arccal becsukta maga után. Brian Kok felpolcolt lábakkal ült az asztalnál, és a kommunista Kína egyik reggeli újságját olvasgatta. Háta mögött esőerecskék csíkozták az ablaküvegét. - Mi újság?

- Van itt egy jókora cikk Iránról - felelte Brian Kok az újságba merülve. - Azt írja: "… a CIA kapitalista nagyurai a zsarnok sahhal szövetségben egy népi forradalmat fojtottak el Azerbajdzsánban, ezreket öltek meg… " és így tovább. Én egy szót se hiszek az egészből, de úgy néz ki, mintha a CIA meg a 92. légideszantezred oldotta volna meg az ottani helyzetet, és szerintem a jenkik ez egyszer jól is csinálták.

- Egy nagy büdös szart csinálták jól!

Brian Kok felnézett. Arcáról lehervadt a mosoly. - Mi van?

- Piszokul érzem magam. - Armstrong nem tudta, mondja-e. - Elküldtem két korsó sörért, aztán elmegyünk ebédelni. Mit szólnál egy curryhoz? Na?

- Részemről semmi akadálya, de ha nem érzed jól magad, inkább hagyjuk.

- Nem, nem a gyomromról van szó… Csak hányingerem van ezektől a fehér kihallgatásokról… Feláll tőlük a szőr a hátamon.

Brian Kok rámeredt. - Te csináltad az öreg ámát? Mi a francnak?

- Crosse utasított. Ez egy disznó!

Brian Kok letette az újságot. - Szerintem is. És biztos, hogy igazam van - mondta halkan.

- Ezt majd később, Brian, talán majd ebéd közben, de ne most. Jézusom, menten szomjan veszek! Mocskos Crosse, mocskos KO! Nem is vagyok KO-s, mégis úgy viselkedik, mintha a főnököm volna.

- Tényleg? De hiszen ma este velünk jössz egy l6/2-esre. Azt hittem, rendelkezési állományba helyeztek.

- Erről nem tudok. Miről van szó?

- Ha Crosse nem mondta, akkor inkább én se.

- Ja, persze. - A KO egyik alapszabálya volt, hogy biztonsági okok miatt minimalizálták az információáramlást, s ebben egészen odáig mentek, hogy előfordult, hogy még teljes mértékben megbízható ügynökök sem voltak egymás információinak birtokában, hiába dolgoztak ugyanazon az ügyön. – Egy frászt fognak engem rendelkezési állományba helyezni - mondta rosszkedvűen Armstrong, de azért tisztában volt vele, hogy ha Crosse elrendeli, semmit sem tehet ellene. - Köze van a Szevrinhez?

- Nem tudom. Remélem. - Brian Kok fürkész tekintettel méregette barátját, aztán elmosolyodott. - Fel a fejjel, Robert, van néhány jó hírem a számodra. – Armstrongnak hirtelen feltűnt, milyen jóképű: fehér fogak, arany bőr, határozott áll, csillogó tekintet, meg ez a hányaveti magabiztosság…

- Egész jóvágású gyerek vagy te – mondta. - Na, mi az a jó hír? Ráfeküdtél Féllábú barátodra a Parában, és kipasszíroztad belőle a négy szombati nyerőt?

- Ne ábrándozz! Azokról a dossziékról van szó, amelyeket tegnap martál el Kapafogú Lótól… amiket átadtál az Antikorrupciónak. Emlékszel? Tudod, a Fényképész Ngnél…

- Ja, igen.

- Úgy néz ki, hogy ez a mi kedves amerikai-kínai vendégünk, Thomas K.K. Lim, aki, mint tudjuk "valahol Brazíliában" tartózkodik, elég érdekes figura: A dossziéi aranyat érnek. A szó szoros értelmében. Ráadásul angolul íródtak, úgyhogy az antikorrupciósok úgy falták, mint kecske a sót. - Valóságos kincsesbányára bukkantál!

- Lim kapcsolatban van Cu-jannal? - kapcsolt át azonnal Armstrong.

- Igen. És még egy csomó más emberrel. Nagyon befolyásos emberekkel…

- Banastasióval?

Brian Kok hidegen elmosolyodott. - Magával Vincenzo Banastasióval. Így már megvan a kapcsolat John Chen, a fegyverek, Cu-jan és Banastasio között, és Peter Marlowe elmélete tökéletesen klappol.

- Bartlett?

- Még nem. Marlowe viszont ismer valakit, aki nagyon sok olyasmit tud, amit mi nem. Szerintem beszélnünk kellene vele. Megteszed?

- Meg, persze. Mi derült még ki azokból a papírokból?

- Thomas K.K. Lim harmadik generációs amerikai kínai, katolikus, és szenvedélyes gyűjtő. Gyűjt mindenféle felforgató hatású levelet, feljegyzést, emlékeztetőt meg hasonlókat. - Brian Kok ismét megvillantotta kedélytelen mosolyát. - Jenki barátaink még rosszabbak, mint hittük.

- Például?

- Például van egy bizonyos jól ismert, kitűnő kapcsolatokkal rendelkező New England-i família, amely bizonyos amerikai és vietnami tábornokok révén jelentős szerepet játszik néhány hatalmas és teljesen fölösleges vietnami amerikai légibázis fölépítésében, amely viszont roppant gyümölcsöző - számukra.

- Halleluja! Nevek?

- Nevek, rangfokozatok, azonosítási számok. Ha a fejesek tudnák, hogy a mi Thomas barátunk mi mindent vetett papírra, a rémületbe belerázkódnának a hírnév megszentelt csarnokai, a Pentagon és még néhány drága szivar füstjétől illatos helyiség.

Armstrong felmordult. - Ki a közvetítő?

- Impresszáriónak nevezi magát. Remek viszonyban van számos hírességgel. Amerikaiakkal, olaszokkal, vietnamiakkal, kínaiakkal, a kerítés mindkét oldaláról. A papírok fényt vetnek az egész bulira. Van egy terv is, amely azt taglalja, hogyan lehet amerikai milliókat szerezni egy újabb fiktív vietnami segélyprogramhoz. Nyolcmillióról van szó, hogy pontos legyek - egyet már ki is fizettek rajtuk keresztül. Lim barátunk még azt is rögzítette, hogyan kell az egymilliós heung jaút Svájcba irányítani.

- Rájuk tudjuk verni?

- Ha elkapjuk Thomas K. K Lim-et, és rájuk akarjuk verni, akkor igen: Megkérdeztem Crosse-t, de ő csak a vállát vonogatta, mondván, nem a mi dolgunk, ha a jenkik át akarják verni a kormányukat, csinálják csak. - Brian Kok hidegen elmosolyodott. - Ez elég kemény infó, Robert. Ha csak egy része is kiszivárog, akkora lesz a bűze, hogy még a legmagasabb polcokon ülök is beleszédülnek.

- És Crosse továbbadja Rosemontnak? Kiszivárogtatja?

- Nem tudom. Nem hinném. Bizonyos értelemben igaza van. Semmi közünk hozzá. Mekkora hülye ez, hogy mindent leír! Megérdemlik, hogy a körmükre koppintsanak. Ha lesz egy perced, kukkants bele azokba az irományokba. Érdemes.

- Lim és a többi csibész között van kapcsolat? Mármint Kapafogú Lo meg a másik között. A CARE-pénzek zsebrevágásához van közük?

- Persze, muszáj lennie, de ők kínaiul vezetik a könyvelésüket, úgy, hogy kicsit tovább tart a kihüvelyezésük - felelte Brian Kok, majd különös hangsúllyal hozzátette: - Érdekes, hogy Crosse rögtön megszagolta… Mintha csak tudta volna, hogy van valami összefüggés. – Lehalkította a hangját. - Tudom, hogy igazam van vele kapcsolatban.

A csend egyre feszültebbé vált. Armstrong szája kiszáradt, rossz volt a szájíze. Levette szemét az ablakról, és Brian Kokra nézett.

- Mit tudsz?

- Ismered azt az alkonzult az USA konzulátuson… azt a homokost, aki pénzért adja a vízumokat.

- Mi van vele?

- Crosse a múlt hónapban nála vacsorázott. A lakásán.

Armstrong idegesen megdörzsölte az arcát. - Ez nem bizonyít semmit. Ide figyelj. Holnap megszerezzük a dossziékat. Holnap megjön Sin…

- Lehet, hogy mi nem is olvashatjuk el őket.

- Részemről teszek rá. Ez a KO ügye, én meg a BO-n dolgozom, és…

Kopogtattak. Kinyílt az ajtó. Egy kínai pincér lépett be sokfogú mosollyal, tálcáján két korsó hideg sörrel. - Jó napot, uraim - kínálta oda az egyiket Brian Koknak. A másikat letette Armstrong elé, és távozott.

- Szerencse fel - mondta Armstrong, utálta magát. Jól meghúzta a korsót, aztán a páncélszekrényhez ment, hogy elzárja a magnószalagot.

Brian Kok ránézett. - Biztos, hogy jól vagy, pajtás?

- Jól, persze.

- Az öregasszony mit mondott?

- Eleinte csak össze vissza hazudozott. Aztán kibökte az igazságot. Mindent kitálalt. Majd ebéd közben elmesélem, Brian. Tudod, hogy van az… ha türelmes vagy, előbb- utóbb kiszűröd a hazugságokat. Én már torkig vagyok velük. - Armstrong felhajtotta a sörét. - Jézusom, ez nagyon kellett már!

- Kéred az enyémet is? Tessék.

- Nem, kösz. Majd a curry előtt iszom egy whiskyt szódával, vagy talán kettőt. Idd meg, aztán nyomás.

Brian Kok letette félig még teli korsóját. - Nekem elég ennyi. Cigarettára gyújtott. - Hogy megy a nemdohányzás?

- Kemény. - Armstrong nézte, mint szívja le mélyen Brian Kok a füstöt. - Voranszkij ügyében van valami? Mi van a gyilkosaival?

- Eltűntek, mint szürke szamár a ködben. A fényképük megvan, úgyhogy ha nem ugrottak át a határon, elkapjuk őket…

- Vagy ha nem mentek Tajvanra.

Brian Kok hallgatott egy sort, aztán bólintott. - Vagy Macauba, Észak-Koreába, Vietnamba, vagy bárhová. A miniszter a keresztvizet is leszedte Crosse-ról Voranszkij miatt, az MI-6 meg a CIA dettó. A CIA londoni főguruja addig rágta a miniszter szakállát, míg az tovább nem passzolta a labdát. Jobb lesz, ha elkapjuk azt a két tetvest, mielőtt még Rosemont teszi rájuk a kezét, különben elveszítjük az arcunkat. Rosemontot is rugdalják derekasan, hogy kapja el őket. Tudomásom szerint minden emberét az utcára zavarta, hogy tartsák nyitva a szemüket, mert úgy véli, hogy az ügynek köze van a Szevrinhez meg az anyahajóhoz. - Brian Kok egy pillanatra elhallgatott, majd keményebb hangon folytatta. - Nagy baromság volt ennek a hajónak az idevezénylésével megsérteni a Kínai Népköztársaságot. Ez a monstrum nyílt kihívás Ázsia valamennyi ügynöke számára.

- Ha szovjet volnék, megpróbálnék valahogy felkerülni rá. A KO valószínűleg már próbál is. Crosse szeretne beépíteni valakit a hajóra. Miért is ne? Armstrong a mennyezet felé kanyargó füstöt nézte. – Ha én nacionalista volnék, elhelyeznek rajta néhány aknát, aztán a vörös Kínára fognám - vagy fordítva, és akkor Csang Kaj-sekre.

- Ezt fogja csinálni a CIA, hogy mindenki megharagudjon Kínára.

- Állítsd le magad, Brian!

Brian Kok ivott még egy kortyot, aztán felállt. - Na, nekem ennyi elég. Gyerünk.

- Egy pillanat. - Armstrong tárcsázott. - Armstrong vagyok. Készítsen elő tizenhét órára egy újabb ülést a V-ll-3 számára. Ezenkívül… - Elhallgatott, látva, hogy barátja szemhéja verdesni kezd, aztán megmerevedik a tekintete. Estében kapta el, a roskadt testet visszaengedte a székre. Magánkívül volt, szinte kívülről figyelte magát. Letette a kagylót. Most már nem volt más dolga, mint várni.

Elvégeztem a feladatomat, gondolta.

Nyílt az ajtó, Crosse lépett be, nyomában három civil ruhás KO ügynök, mindhárom brit, magas rangú, feszült arcú. Az egyik gyorsan egy vastag fekete csuklyát húzott Brian Kok fejére, könnyedén felkapta és kivitte. A többiek követték.

Most, hogy vége lett, Robert Armstrong nem érzett semmit: se lelkifurdalást, se döbbenetet, se haragot. Semmit. Az esze azt mondta, nincs itt semmi tévedés, de ugyanakkor azt is mondta, hogy Brian Kok húsz éve a barátja: képtelenség, hogy kommunista kém legyen. Pedig az. Megdönthetetlen bizonyíték van rá. A bizonyíték, amit talált, megcáfolhatatlanul tanúsította, hogy Brian Kok, akinek a születési bizonyítványa és egyéb papírjai szerint a szüleit 1943-ban a kommunisták Kantonban meggyilkoltak, valójában Fang-ling Vúnak, Ah Tam régi úrnőjének a fia. Az egyik fényképen Brian Kok egy aprócska kínai hölgy mellett volt látható, egy útkereszteződésnél álló falusi patika előtt. Nem volt valami jól sikerült felvétel, de azért a cégtábla feliratát el lehetett olvasni, és Brian arcát is fel lehetett ismerni. A háttérben egy öreg autó állt, mögötte egy európai férfi, aki félig elfordította az arcát. SzemüvegesVu felismerte a ningtoki keresztutat és a patikát, a Tok-ling Vu család tulajdonát, Ah Tam a hölgyben felismerte úrnőjét.

- Na és ez a férfi? Ki ez, aki mellette áll?

- Jaj, hát az a fia, nagyuram. Már mondtam. Második Fiú Csu-toj.

Most az idegen ördögöknél él, túl a tengeren, fenn északon, az Aranyhegyek országának északi részén - nyüszített az öregasszony a fehér szobában.

- Megint hazudsz.

- Jaj, nem, nagyuram, ő az asszonyom fia, Csu-toj. Ő az asszonyom második fia, Ningtokban született, tulajdon két kezemmel segítettem a világra, ő volt anyám második fia, aki még gyerekkorban elkerült otthonról…

- Elkerült? Hová?

- Először Esőországba. aztán az Aranyhegyekbe. Most már van egy étterme meg két fia… Üzletember, és eljött apánkhoz látogatóba… Apánk haldoklott, ő meg kötelességtudó fiú módjára eljött hozzá, aztán visszament. Merő véletlen volt, hogy egyáltalán láttam, nagyuram. Anyám átküldött a szomszéd faluba valami rokonokhoz, de nem éreztem náluk jól magam, ezért aztán korán visszaindultam, és így találkoztam vele… Közvetlenül az előtt, hogy elment. Az ifjú úr egy idegen ördög autóval távozott…

- És honnan szerezte azt az autót, az övé volt?

- Nem tudom, nagyuram, Ningtokban nem volt autó. Nem volt még a falutanácsnak sem, nem volt még apánknak sem, pedig ő volt a falu patikusa. Szegénynek nagyon fájdalmas halála volt. Ő is tagja volt a tanácsnak… Mao elnök emberei, a „jöttmentek" nekünk békét hagytak, mert apánk ugyan értelmiségi és gyógyszerész volt, de titokban mindig is Mao híve. Nekem erről sejtelmem se volt, nagyuram, esküszöm, fogalmam se volt róla. Mao elnök emberei békét hagytak nekünk, nagyuram…

- És hogy hívták úrnődnek ezt a fiát? Akit itt a fényképen látsz? - ismételte a kérdést Armstrong, hogy kizökkentse.

- Csu-toj Vúnak, nagyuram, a másodszülött fia volt… Emlékszem, amikor elküldték Ningtokból arra a… erre az undorító helyre, Illatos Kikötőbe: Öt- hatéves lehetett, volt itt egy nagybátyja, aki…

- Hogy hívták ezt a nagybácsit?

- Nem tudom, nagyuram, nekem sose mondták, csak arra emlékszem, hogy anyám csak zokogott, zokogott, mikor apám elküldte a fiát iskolába… Hazamehetek most már, kérem, nagyon fáradt vagyok…

- Majd ha elmondtad, amit tudni akarunk. Majd ha elmondod az igazat.

- Jaj, én elmondom, elmondom, mindent elmondok…

- Hongkongba küldték iskolába? Melyikbe?

- Nem tudom, nagyuram, az úrnőm sose mondta, csak azt, hogy iskolába… aztán kiverte őt a fejéből, és én is ezt tettem, jobb volt így, mert Csu-toj elment örökre, a második fiúnak mindig ez a sorsa…

- Mikor ment vissza Csu-toj Vu Ningtokba?

- Néhány éve, mikor apánk haldoklott. Csak akkor tért vissza, egyetlenegyszer, hát nem emlékszel, nagyuram, mondtam már. Én emlékszem, hogy mondtam. Igen, egyszer, amikor a fénykép készült. Anyánk ragaszkodott hozzá, sírt, könyörgött, hogy hadd fényképezzék le vele… Biztos magán érezte már a halál kezét… apánk elment, ő meg tényleg egyedül maradt… Addig sírt, addig zokogott, míg végül Csu-toj engedett neki, ahogy rendes fiúhoz illik, és az úrnőm annyira örült…

- És ez a barbár itt a fényképen, ez kicsoda? - A háttérben álló férfi arca csak félprofilból látszott, nem volt könnyű felismerni, ha nem ismerte az ember, ott állt a patika mellett parkoló kocsi mellett. Magas volt, európai, a ruhája gyűrött, jellegtelen.

- Nem tudom, nagyuram, Ő volt a sofőr, ő sofírozta Csu-tojt, de az egész falutanács, de meg még Csu-toj is többször is hajlongott előtte, és azt mondták róla, nagyon nagy ember. Ő volt az első idegen ördög életemben, akit láttam, nagyuram…

- És a másik fényképen lévők? Ők kik? - A másik fénykép régi volt, szinte szépiarajznak hatott, és egy öntudatos párt ábrázolt, amely rosszul szabott esküvői ruhába öltözötten üres tekintettel mered a lencsébe.

- Apám és anyám, ki más volna, nagyuram? Hát erre sem emlékszel? Pedig mondtam. Nem is egyszer. Ez itt apám és anyám. Apámat Ting-topVú-nak hívták, az ő tajtaját, az én úrnőmet meg Fang-lingnek…

- És ez az újságkivágás?

- Nem tudom, nagyuram, az csak úgy oda volt ragadva a fényképhez, én meg rajta hagytam. Mit érdekel engem az idegen ördögök ostobasága meg az írásuk…

Robert Armstrong felsóhajtott. A sárguló kivágás egy 1937. július 16-i keltezésű hongkongi újságból származott, és három kínai ifjúról szólt, akik olyan kiváló eredménnyel tették le a vizsgáikat, hogy jutalmul tandíjmentességgel felvételt nyertek a hongkongi kormányzat angol köziskolájába. Az egyiket Kar-sun Koknak hívták. Kar-sun volt Brian Kok hivatalos kínai neve.

- Remekül csinálta, Robert – mondta Crosse, szemét Armstrongra szögezve.

- Gondolja? - kérdezte Armstrong szinte kábán a rossz érzésektől.

- Nyugodtan elhiheti. Azonnal idejött hozzám a bizonyítékokkal, tökéletesen követte az utasításaimat, és ami kis téglánk most már mélyen alszik. - Crosse cigarettára gyújtott, és leült az íróasztalához. - Örülök, hogy maga a preparálatlan sört itta meg. Nem gyanított valamit?

- Nem. Nem hiszem. - Armstrong próbálta összeszedni magát. Kérem, bocsásson meg, főtanácsos úr. Nagyon piszkosnak érzem magam. Le kell zuhanyoznom. Bocsásson meg.

- Kérem, üljön le még egy percre. Tudom, hogy fáradt. Az ilyen dolgok nagyon kimerítők.

Jézusom, szerette volna ordítani Armstrong, ez nem igaz! Nem lehet, hogy Brian ellenséges kém legyen. De minden stimmel. Miért változtatta volna meg a nevét, miért mutatott hamis születési bizonyítványt? És minek koholta volna ezt a gondosan felépített fedő történetet, hogy a szüleit a háború alatt Kantonban megölték a kommunisták? Mi másért kockáztatta volna meg, hogy titokban visszalopózzék Ningtokba, miért kockáztatott volna mindent, amit harminc év gondos munkájával felépített, ha nem a haldokló apját akarja meglátogatni? És ha mindez igaz, a többi automatikusan következik belőle: ahhoz, hogy apja közeledő haláláról tudomást szerezzen, állandó összeköttetésben kellett lennie a szárazfölddel, a hongkongi rendőrség főfelügyelőjeként abszolút persona gratának kellett lennie ahhoz, hogy a kínaiak titokban be- és kiengedjék. Ha pedig persona gratának számított, akkor közéjük valónak kell lennie, akit éveken át pátyolgattak, tápláltak. - Jézusom - suttogta maga elé. - Könnyen rendőrfőnök lehetett volna belőle…

- Most mit tanácsol, Robert? - kérdezte halkan Crosse.

Armstrong nagy erőfeszítéssel visszakényszerítette magát a jelenbe, fegyelmezettsége úrrá lett gyötrelmein. - Vissza kell nyomozni. Meg fogjuk találni az összekötő láncszemet. Az apja egy kis jelentéktelen komcsi figura volt, de akkor is egy ningtoki komcsi, tehát a hongkongi rokon, akihez a gyereket küldték, szintén az lesz. Bárhol is volt Brian, Angliában, Kanadában, itt, bárhol, nyilván mindig rövid pórázon tartották. Nem olyan nehéz dolog az, nem nehéz a kuaj lo iránti gyűlöletet szítani, és egy kínainak egyáltalán nem nehéz palástolni ezt a gyűlöletet. Vagy tán nem a kínai a világ legtürelmesebb és legtitoktartóbb népe? Szóval én azt mondom, le kell nyomozni a múltját, és abból ki fog derülni az igazság.

- Robert, magának megint igaza van. De előbb ki kell hallgatni. Armstrong úgy érezte, mintha egy jeges kéz markolt volna a gyomrába. - Igen.

- Örömmel közlöm, hogy ez a megtiszteltetés magára vár.

- Nem.

- Maga fogja vezetni a kihallgatást. Ebbe az ügybe nem vonunk be kínaiakat, csak magas rangú briteket. Egyetlen kivétel lesz. Vu, Szemüveges Vu. Ő nagy segítség lesz a számunkra… De csak ő. Tehetséges fiú.

- Én erre nem vagyok képes… Nem csinálom.

Crosse sóhajtott, és kinyitott egy nagy barna borítékot, amit magával hozott. - Erről mi a véleménye?

Armstrong remegő kézzel vette ki a fényképet. Az egyik ningtoki felvétel hússzor huszonöt centiméteresre kinagyított részletét lehetett látni rajta: a háttérben álló kocsi mellett lévő európai fejét. Félprofilból és elmosódottan látszott az arca - a nagyítás szemcsézettsége miatt. – Érzésem szerint… észrevette a fényképezőgépet, és elfordult vagy épp kezdett elfordulni, hogy le ne fotózzák.

- Szerintem is. Felismeri?

Armstrong nézte az, arcot, próbált rendet rakni gondolatai között. - Nem.

- Voranszkij? A mi halott szovjet barátunk?

- Lehet. De nem… nem hiszem.

- Na és Dunross? Ian Dunross?

Armstrong még jobban megdöbbent. A lámpa alá vitte a képet. Lehet, de… valószínűtlen. Ha… ha ez Dunross, akkor… Maga szerint ő a Szevrin beépített embere? Lehetetlen.

- Valószínűtlennek valószínűtlen, de nem lehetetlen. Nagyon jóban van Briannel. Crosse visszavette a fényképet, és nézegetni kezdte. - Nem tudom, ki ez, de ismerős… Csak az a baj, hogy nem tudom hová tenni, nem ugrik be, hol láttam. Egyelőre nem. Na, mindegy. Majd Brian megmondja. - Behízelgőre váltott a hangja. Ne izguljon, Robert. Én fogom fölvezetni magának Briant, maga csak a kegyelemdöfést adja meg neki. Szeretném nagyon gyorsan megtudni, ki ez az ember. Továbbmegyek: mindent tudni akarok, amit Brian tud, méghozzá nagyon gyorsan.

- Nem. Ezt bízza valaki másra.

- Jaj, Robert, ne csinálja ezt nekem! Csu-toj Vu, alias Brian Kar-sun Kok az ellenség beépített embere, aki éveken át elkerülte a leleplezést. Mindössze erről van szó. – Crosse hangja szinte vágott. Magára egyébként ma este fél hétkor vár egy 16/2, és közlöm, hogy áthelyezték a KO rendelkezési állományába. Már megbeszéltem a rendőrfőnökkel.

- Nem, én képtelen vagyok kihallgatni a…

- Dehogynem képes, drága barátom. És meg is fogja tenni. Maga az egyetlen, aki képes erre. Brian sokkal okosabb annál, mint hogy úgy bánjunk bele, mint egy amatőrrel. Természetesen engem legalább annyira meglep, hogy ő a tégla, mint magát vagy a kormányzót.

- Nagyon kérem. Én nem…

- Ő árulta el Fong-fongot, aki szintén a maga barátja volt. Eh? Minden bizonnyal ő szivárogtatta ki az AMG- papírok létezését is. Ő az, aki minden dossziénkat odaadta az ellenségnek, ő az, aki minden értesülésünket továbbította nekik. Annak meg csak a magas ég a megmondhatója, hogy miféle ismeretekre tett szert a főtiszti tanfolyamon, meg a többin. - Crosse szippantott egyet a cigarettájából, az arca ugyanolyan volt, mint máskor. - Itt a KO- n a legbizalmasabb ügyekbe is betekintése volt, az pedig nyilvánvaló, hogy mindenfelől tolták a magas polcok felé… Már azon gondolkoztam, hogy kinevezem helyettesemmé! Úgyhogy nagyon jó lesz, ha nagyon gyorsan megtudunk róla mindent. Érdekes… szovjet kémet kerestünk, és egy KN-belit fogtunk helyette… Elnyomta a cigarettáját. - Első fokú kihallgatást rendeltem el Brian számára, azonnali kezdéssel…

Armstrong arcából minden vér lefutott, leplezetlen gyűlölettel nézett Crosse szemébe. Maga egy nyomorult, egy mocskos, rohadt disznó.

Crosse kacagott. - Ez igaz. - Buzi is?

- Talán.

- Talán csak alkalmanként és csak olyankor, mikor kedvem tartja. Talán… - Crosse higgadtan figyelte Armstrongot. – Ugyan már, Robert. - Csak nem gondolja komolyan, hogy engem zsarolni lehet? Engem? Zsarolni? Maga tényleg ennyire nem ismeri az életet, Robert? Tudomásom szerint a homoszexualitás manapság teljesen szokványos jelenség, még a legmagasabb körökben is.

- Tényleg?

- Igen, manapság ez már teljesen természetes… hogy azt ne mondjam: divatos. Bizony, bizony, drága barátom… néhanapján még a legbigottabb VIP-körökben is gyakorolják. Még Moszkvában is. Crosse megint rágyújtott. - Persze diszkréten kell csinálni, meg kell nézni, kivel, és lehetőleg nem kell elköteleznie magát az embernek senkinek, de az extravaganciára való hajlamnak a mi szakmánkban sokféle előnye lehet. Igaz?

- Szóval maga ennek az istenverte KO-nak a nevében minden gonosztettet, minden szart, gyilkosságot, csalást, hazugságot szentesít?

- Én nem szentesítek semmit, Robert. Tudom, hogy most egy kicsit kijött a sodrából, de ebből most már elég.

- Nem kényszeríthet rá, hogy a KO-n dolgozzam. Kilépek. Crosse komoran felnevetett. - És az adósságaival mi lesz, drága barátom? Mi lesz a hétfőn esedékes negyvenezerrel? - Felállt, a szeme olyan volt, akár a gránit. A hangja alig változott, de most már volt valami fenyegető éle. - Nézze, Robert. Felnőtt emberek vagyunk. Törje meg azt az embert, méghozzá nagyon gyorsan.

____________________________________

45.

15 óra

____________________________________

A részvénytőzsdén megszólalt a zárást jelző csengő, de hangja elveszett az izzadságszagú káosz lármájában, amit a tömegesen összegyűlt alkuszok csaptak, akik még megpróbálták nyélbe ütni utolsó tranzakcióikat.

A Struan számára katasztrofális volt a nap. A kazalnyi mennyiségekben piacra dobott Struan- papírokat csak immel-ámmal vásárolgatták, közben pedig a folyamatosan érkező híresztelések hatására újabb és újabb részvénykötegeket dobtak piacra. A Struan részvényeinek ára 24,70-ről 17,50-re zuhant, és a táblán még mindig háromszázezret kínáltak. A bankrészvények mind estek, a piac megrendült. Mindenki arra számított, hogy a Ho-Pak még ma összeomlik, eddig is csak az tartotta fenn, hogy Sir Luis Basilio délben felfüggesztette a bankrészvények forgalmát.

- Jézusom, micsoda pech! - mondta valaki. - Ez a rohadt csengő elszúrta a boltomat.

- Nézzétek a tajpant! - fakadt ki egy másik. - Magasságos ég, ha őt nézi, azt hinné az ember, ez is csak olyan nap volt, mint a többi, és nem a Nemes Ház fölött kondították meg a lélekharangot!

- Tökös fiú ez a mi Ian-ünk, ezt meg kell adni. Nézzétek, még mosolyog is! Krisztusom! Egyetlen nap alatt 24,70-ről 17,50-re zuhan az árfolyama, mikor 25 alatt eddig még sose volt. Ő meg úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Holnap Gornt megszerzi a többséget…

- Vagy a bank.

- A Vic? Á, megvan azoknak is a maguk baja - lépett oda egy újabb férfi az ideges, izzadó csoporthoz.

- Szentséges makréla! Maguk szerint Gornt tényleg keresztülveri? Gornt lesz a Nemes Ház új tajpanja?

- Én képtelen vagyok elképzelni! - kiáltotta túl valaki a morajlást.

- Akkor nem árt, ha elkezdi gyakorolni, öregfiú. Abban viszont egyetértek, hogy a fene se hitte volna, hogy Iannek már a torka véres…

- Legfőbb ideje volt! - kiáltott valaki.

- Ugyan, menjen már, a tajpan rendes tag, Gornt meg egy arrogáns disznó.

- Disznó mindkettő! - kiáltotta egy másik.

- Hát én nem tudom. Az viszont szent, hogy Ian meg se rezdül, hideg, mint a jég…

– De nem oly hideg még, mint Will, ki hulla rég!

- Will? Miféle Will? Ki halt meg? - kérdezte valaki. Kinevették. - Eh?

- Jaj, az ég szerelmére, Charlie, ez csak egy versike! Hát nem érted? Jég, még, rég - rímel! Milyen napod volt? - Egy rakás kötésem volt.

- Nekem is.

- Fantasztikus. Én eladtam minden saját részvényemet. Hál’istennek kápéban van mindenem. Néhány ügyfél számára elég rázós lesz, de hát könnyen jött pénz könnyen megy, és van nekik miből.

- Nekem még mindig van 58 ezer Struanom, vevő meg sehol…

- Jééézus az egekben!

- Mi történt?

- A Ho-Paknak vége! Bezártak.

– Micsoda?

- Bezárt minden fiókjuk!

- Jóságos ég! Biztos?

- Persze, hogy biztos, és állítólag holnap már a Victoria sem fog kinyitni, és a kormányzó bankszünnapot fog hirdetni! Ezt első kézből tudom, öregfiú!

- Magasságos Krisztus a mennyekben! A Vic bezár? - Jézusom… mindnyájan tönkrementünk…

- Ide figyeljen, én az imént beszéltem Johnjohnnal. Rájuk is átterjedt a roham, de azt mondja, ők állják, nem lesz semmi baj… - Hála Istennek!

- Azt mondja, Aberdeenben fél órával ezelőtt kitört valami zavargás, amikor a Ho-Pak ottani fiókja befuccsolt, de Richard Kwang épp most adott ki egy sajtóközleményt, hogy a Központi Kerületben lévő központjuk kivételével átmenetileg minden fiókjukat bezárják. Aggodalomra semmi ok, tele van pénzzel, és…

- Hazudik a disznó!

-… és akinek pénze van náluk, menjen oda a betétkönyvével, és kifizetik.

- És mi van a részvényeikkel? Mikor veszik be őket, és maga szerint mennyit fizetnek rájuk? Tíz centet egy dollárra?

- A jó ég tudja! De ezen a bukáson sokan még a gatyájukat is elvesztik!

- Halló, tajpan! Hagyja, hogy zuhanjanak a részvényei, vagy vásárolni fog?

- A Nemes Ház ugyanolyan erős, mint mindig, öregfiú - válaszolta könnyedén Dunross. - Én azt tanácsolom, vegyen!

- Meddig tud kitartani, tajpan?

- Sose féljen, átvészeljük ezt a kis viharocskát. - Dunross tovább fúrta magát a tömegben a kijárat felé. Linc Bartlett és Casey követte. Dunrossra csakúgy záporoztak a kérdések. A legtöbbjüket valamilyen udvarias fordulattal elhárította, egy-kettőre válaszolt, aztán egyszer csak ott állt előtte Gornt. A teremre csend szállt.

- Á, Quillan, milyen napja volt? - kérdezte Dunross udvariasan.

- Köszönöm, Ian, jó, nagyon jó. A társam még én három- négy milliót tettünk zsebre.

- Magának társai vannak?

- Persze. Az ember nem rohan neki csak úgy a Struannak – az ilyesmihez nyilvánvalóan nagyon komoly pénzügyi háttér is kell. Gornt elmosolyodott, - Nagy szerencse, hogy a Struant vagy száz év óta nagyon sok rendes ember nem szenvedheti. Örömmel közlöm, hogy holnap reggel újabb háromszázezer Struant dobok piacra. Ebbe belerokkan a Nemes Ház.

- A mi cégünk nem holmi kulipintyó. Ez a Nemes Ház.

- Holnapig. Vagy talán holnaputánig, de legfeljebb hétfőig. - Gornt Bartlettre nézett. - Áll még a keddi vacsora?

- Igen.

Dunross elmosolyodott. - Könnyen megütheti az ember a bokáját, Quillan, ha egy ilyen ingatag piacon nyitottan árul. – Bartletthez és Caseyhez fordult, és társalgási stílusban megkérdezte: - Egyetértenek?

- Hát az egyszer szent, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint nálunk a New York-i tőzsdén - felelte Bartlett nagy nevetés közepette. - Ami ma itt megy, az a mi egész gazdaságunkat romba döntené. Igaz, Casey?

- Igen - felelte feszengve Casey, magán érezve Gornt figyelő tekintetét. - Üdvözlöm - pillantott rá.

- Megtiszteltetés számunkra, hogy itt üdvözölhetjük - mondta könnyed eleganciával Gornt. - Engedje meg, hogy gratuláljak a tegnap esti bátor viselkedéséhez - mindkettejükéhez.

- Én nem tettem semmi különöset - mondta Bartlett.

- Én sem – feszengett Casey, teljes mértékben átérezve, hogy a teremben ő az egyetlen nő, s ráadásul most a figyelem középpontjába került. - Ha nincs ott Linc meg Ian… Ha nincs ott a tajpan meg maga, meg a többiek, pánikba estem volna.

- De nem esett. A fejese pedig tökéletes volt - mondta Gornt, mire a körülállók üdvrivalgásban törtek ki.

Casey nem szólt semmit, de jólesett neki. Valahogy megváltozott az élete azóta, hogy habozás nélkül ledobta a ruháját. Gavallan reggel felhívta, hogy megkérdezze, hogy van. A többiek szintén. Itt a tőzsdén érezte, mennyire nézik. Rengeteg bókot kapott, sokat idegenektől is. Úgy érezte, Dunross, Gornt és Bartlett jó néven vette, hogy nem hozott szégyent rájuk. És magára sem. Igen, gondolta, sok arcot nyertem a férfiak előtt. A nők meg még féltékenyebbek rám.

- Nyitottan árul, Mr. Bartlett? - kérdezte Gornt.

- Én nem - felelte Bartlett halvány mosollyal. - Egyelőre nem.

- Pedig jól tenné - mondta könnyedén Gornt. - Biztosra veszem, hogy ön is jól tudja, mekkora pénzeket lehet keresni egy összedűlőben lévő tőzsdén. Jókora összegek fognak itt gazdát cserélni, a Struan többségével együtt. – Caseyre vetette a szemét, izgatta a lány bátorsága, teste, s a gondolat, hogy vasárnap egyedül jön a vitorlásra. - És maga, Ciranoush, maga tőzsdézik?

Casey hallotta a kérdést, érzékelte a hangsúlyát. Végigfutott rajta az izgalom. Légy óvatos, figyelmeztette önmagát. Ez egy veszélyes ember. Igen: ahogy Dunross és Linc is az.

Melyiket válasszam? Legjobb volna mindhármat, gondolta: hirtelen felizzó testtel. Attól a pillanattól kezdve, hogy Dunross oly féltő gondossággal felhívta, izgalmasan és remekül alakult az egész nap. A telefon után felkelt, semmiféle utóhatását nem érezte a tűznek, se Tooley doktor hánytatójának. Jókedvűen dolgozott egész délelőtt, intézte az Egyesült Államokba irányuló és onnan érkező táviratokat, telexeket, telefonokat, intézte a Par-Con kiterjedt üzleti konglomerátumának problémáit, nyélbe ütött egy egyesülést, amely már hónapok óta szerepelt a határidőnaplójában, nagy haszonnal eladott egy céget, s az árán vásárolt egy másikat, amely szintén a Par-Con ázsiai betörését szolgálta. Aztán jött Linc, és váratlanul ebédelni hívta… Drága, magabiztos, vonzó Linc, gondolta, ahogy visszagondolt a Victoria and Albert tetején elfogyasztott ebédre. A tágas, zöld, tengerre néző étteremben ültek, milyen figyelmes volt Linc… Hongkong szigetét és a vízi utakat alig lehetett látni az esőtől. Fél grépfrút, egy kis saláta, Perrier, tökéletes kiszolgálás. Aztán kávé.

- Volna kedved benézni a tőzsdére, Casey? Mondjuk fél háromkor - mondta Bartlett. - Ian meghívott minket.

- Még elég sok a dolgom, Linc, és…

- De hát ilyen helyen még nem voltál, elképesztő, miket meg lehet itt csinálni. Errefelé a világ legtermészetesebb dolga a belső forgalmazás, és teljesen törvényes. Atyavilág! Ez egyszerűen fantasztikus! Csodálatos! Óriási szisztéma! Amit itt naponta megcsinálnak, azért az Államokban húsz év jár!

- Attól még nem biztos, hogy helyes is, Linc.

- Nem, viszont ez itt Hongkong, és nekik így tetszik, és ez az ő országuk, önfenntartók, és a kormány csak 15 százalék adót fölöz le - mondta Bartlett. - Én mondom neked, Casey, ha meg akarod szerezni a lelépési pénzedet, itt van rá az alkalom.

- Reméljük a legjobbakat. De azért csak menj egyedül Linc, tényleg egész kásahegy van előttem.

- Az várhat. Lehet, hogy épp ma ugrik a majom a vízbe. Ott kell lennünk az átvételnél.

- Gornt fog győzni?

- Minden bizonnyal… hacsak Ian nem kap valahonnan masszív támogatást. Tudomásom szerint a Victoria nem fog mögé állni. És ahogy jósoltam, az Orlin sem hosszabbítja meg a kölcsönt!

- Ezt Gornttól tudod?

- Közvetlenül ebéd előtt mondta, de ezen a szigeten mindenki tud mindent. Életemben nem láttam még ilyesmit.

- Akkor esetleg Ian is tudja, hogy Gornt beindítása érdekében bedobtál kétmilliót…

- Lehet. Amíg viszont nem tudják, hogy a Par-Con úton van afelé, hogy új Nemes Házzá váljék, nem számít… hogy tetszik neked ez a név: Tajpan Bartlett?

Caseynek eszébe jutott Bartlett hirtelen elvigyorodása és a melegség, amely ettől elárasztotta. Érezte most is, itt a tőzsde padlóján állva figyelte Bartlettet, nézte a körülöttük álló embereket, akik közül csak három volt fontos: Quillan, Ian és Linc, akikhez hasonló vitalitású és izgalmas férfiakat még sose látott. Visszamosolygott rájuk, aztán válaszolt Gorntnak. - Nem, nem szoktam tőzsdézni, legalábbis személyesen nem. Nem szeretem a szerencsejátékokat - nekem ahhoz túl sokba van a pénzem.

- Micsoda disznóság ilyet mondani! - morogta valaki.

Gornt nem figyelt rá, csak Caseyt nézte. - Bölcs, nagyon bölcs.

Persze azért időnként itt is lehet biztosra menni, például mikor az ember kivégez valakit. - Dunrossra nézett, aki különös mosollyal figyelte őket. - Persze csak képletesen.

- Mondja csak, Mr. Bartlett! - kiabált be valaki. - Most megegyezett a Struannal vagy sem?

- Ja, igen - kiáltott egy másik - és mi a véleménye a Rajtaütős Bartlettnek a hongkongi stílusú rajtaütésről?

Ismét csend támadt. Bartlett vállat vont. - A rajtaütés az rajtaütés, mindegy, hol történik - mondta óvatosan - de amíg az összes szavazatokat össze nem számlálták, az ember sohasem lehet biztos benne, hogy nyert-e. Én egyetértek Mr. Dunross-szal. Megégetheti magát az ember. - Elmosolyodott, a tekintete ide-oda ugrott. - És egyetértek Mr. Gornttal is: kivégzésekre – képletesen szólva - időnként sor kerül.

Ismét felharsant a nevetés: Dunross az alkalmat kihasználva, tovább nyomult az ajtó felé. Bartlett és Casey követte. Rollsához és várakozó sofőrjéhez érve Dunross betessékelte vendégeit. - Tessék, szálljanak be… Bocsássanak meg, nekem rohannom kell, de a kocsi hazaviszi önöket.

- Igazán kedves, de fogunk egy taxit…

- Szálljanak csak be. Ebben az esőben fél órát is várhatnának.

- Akkor elmegyünk a kompig, tajpan - mondta Casey - ott kitehet minket. – Beszálltak, elindult velük az autó a sűrű forgalomban. - Mihez kezd Gornttal? - kérdezte Bartlett.

Dunross nevetett, Casey és Bartlett megpróbálta felmérni belőle az erejét. - Várakozó álláspontra helyezkedem – mondta. – Régi kínai módszer: türelem. Türelemmel mindent el lehet érni. Köszönöm, hogy hallgatott az egyezségünkről. Remekül csinálta.

- Holnap, zárás után jelenti be, ahogy terveztük? - kérdezte Bartlett.

- Szeretném ezt a kérdést nyitva hagyni. Én ismerem ezt a piacot, maga nem. Lehet, hogy holnap bejelentem. – Dunross őszinte tekintettel nézett vendégeire. - Az is lehet, hogy várok vele keddig, a tényleges aláírásig. Remélem, még áll az egyezségünk? Kedden éjfélig?

- Persze - mondta Casey.

- Megállapodhatnánk abban, hogy a bejelentés időpontjának megválasztását rám bízzák? Előzetesen értesíteném magukat, de esetleg fontos lehet az időzítés is a… manőverezés miatt.

- Természetesen.

- Köszönöm. Persze, ha akkorra összeomlottunk, vissza az egész. Ezzel tökéletesen tisztában vagyok.

- Elképzelhető, hogy Gornt lenyeli? - kérdezte Casey. Mindketten észrevették Dunross szemének villanását. Továbbra is mosolygott ugyan, De ez csak a látszat volt.

- Nem, gyakorlatilag nem, de ha elég részvényt kapar össze, közvetlen úton bekerülhet az igazgatótanácsba, és új igazgatókat nevezhet ki. Emellett, ha egyszer bekerül a tanácsba, megismeri a legtöbb üzleti titkunkat, és tönkreteszi, lerombolja a céget: - Dunross Casey-re pillantott. - Gornt célja a pusztítás.

- A múlt miatt?

- Részben. – Dunross mosolygott, de ezúttal fölfedezték a mögötte megbúvó, mélyen gyökerező fáradtságot. - A tét magas, itt most arcról van szó, rengeteg arcról, és ez itt Hongkong. Itt csak az erős marad életben, a gyenge megsemmisül, csak az a különbség, hogy itt más országokkal ellentétben a kormányzat nem lopja meg, igaz, nem is védi meg az embert. Ha valaki nem igényli ezt a fajta szabadságot, nem tetszenek neki a szabályaink vagy bizonyos szabályok hiánya, ne jöjjön ide. Maguk a profitért jöttek ide, ugye? - Dunross figyelte Bartlettet. – És így vagy úgy, de meg is fogják szerezni.

- Meg - bólintott Bartlett udvariasan, s Casey arra gondolt, vajon mennyit tud Dunross a Gornttal kötött megállapodásról. Nyugtalanította a gondolat. - Igen, a profitért jöttünk - mondta. - De nem rombolni.

- Bölcsen teszik - válaszolta Dunross. - Teremteni jobb, mint rombolni. Jaj, most jut eszembe: Jacques kérdezi, hogy volna-e kedvük ma este vele vacsorázni. Úgy fél kilenc körül. Én nem tudok menni, hivatalos programom van a kormányzónál, de később esetleg összejöhetnénk egy-két pohárkára.

- Köszönöm, de ma este nem érek rá - felelte könnyedén Bartlett, pedig Orlanda hirtelen gondolatára nem érezte valami könnyedén magát. - És te, Casey?

- Nem, köszönöm, nem. Egy halom tennivalóm van, tajpan, de remélem, valamikor későbbre is érvényes a meghívás - mondta Casey jókedvűen, és arra gondolt, milyen bölcsen tette Dunross, hogy tartotta a száját, és milyen bölcs volt Linc Bartlett is, hogy nem kapkodta el a dolgot a Struannal. Aztán más jutott eszébe: hogy milyen jó volna Linckel vacsorázni, kettesben, úgy, mint ebédkor. Talán még egy moziba is elmehetnének.

Dunross belépett az irodájába.

- Ó, jó napot, tajpan - mondta Claudia. - A lenti fogadóhelyiségben Mr. és Mrs. Kirk várja. Bill Foster lemondólevele ott van az "Elintézendő" kosárban.

- Jó. Szóljon nekem, Claudia, hogy fogadjam Linbart, mielőtt indul. – Dunross figyelmesen szemügyre vette Claudiát, s noha a titkárnője tökéletesen tudta leplezni az érzelmeit, mégis megérezte, hogy most fél. Az egész épületben érezte ezt a félelmet. Mindenki úgy tett ugyan, mintha erről szó se volna, de a bizalom megingott. "Ha a sereg nem bízik a tábornokában - írta volt Szun Cu, nincs annyi katona s nincs annyi fegyver, amellyel akár egyetlen csatát is meg lehetne nyerni. "

Dunross nyugtalanul újra átgondolta a tervét és a helyzetet. Tudta, hogy csak nagyon kevés lehetősége van, és hogy az egyetlen hatásos védekezés a támadás, de azt is tudta, hogy komoly fedezet nélkül nem indíthat támadást. Délelőtt csak egy kelletlen "esetleg"-et tudott kipréselni Lando Matából, -… mondtam magának, hogy ezt előbb meg kell beszélnem Zsugorival. Többször is hagytam neki üzenetet, de egyszerűen képtelen vagyok elérni.

- Zsugori Macauban van?

- Igen, azt hiszem. Azt mondta, ma érkezik, de azt nem tudom, melyik komppal. Tényleg nem tudom, tajpan. Ha nincs rajta a következőn sem, azonnal visszamegyek Macauba, és megkeresem, már hogyha el lehet érni. Délután, amint beszéltem vele, hívom magát. Gondolkozott az ajánlatainkon?

- Igen. Nem adhatom el maguknak a Struant. És azt sem tehetem meg, hogy otthagyom a Struant, és átmegyek Macauba a szerencsejátékokat irányítani.

- A mi pénzünkkel porrá zúzhatná Gorntot.

- Nem adhatom ki a kezemből a céget.

- És mi volna, ha kombinálnánk a két ajánlatot? Mi támogatjuk magát Gornt ellenében, maga ezért átengedi nekünk a Struan irányítását, és maga vezeti a szerencsejáték-szindikátusunkat, ha akarja, titokban. Ezt titokban lehet tartani…

Dunross fészkelődni kezdett a karosszékében, biztosra vette, hogy Lando és Zsugori csapdába akarja csalni az ajánlatával. Akárcsak Bartlett és Casey, gondolta harag nélkül. Micsoda érdekes nő… Szép, bátor és hűséges - Bartletthez… Kíváncsi volnék, vajon tudja-e, hogy Bartlett ma Orlandával reggelizett, és aztán fölment a lakására. Kíváncsi volnék, vajon tudják-e, hogy tudok a svájci kétmillióról. Bartlett okos, nagyon okos, csupa helyes lépést tesz, viszont épp kiszámítható lépései folytán támadható, a leggyengébb pontja pedig egy ázsiai lány. Talán Orlanda, talán valaki más, de mindenesetre egy fiatalságtól duzzadó, aranybőrű lány. Jó húzás volt Quillan részéről, hogy Orlandát dobta be csalinak. De még mennyire jó. Orlanda tökéletes csali, gondolta, majd ismét Lando Matára és a millióira koncentrált. Ahhoz, hogy azokat a milliókat megszerezzem, meg kellene szegnem szent eskümet. Ezt nem fogom megtenni.

- Milyen hívásaim voltak, Claudia? - kérdezte. Mintha hirtelen egy jégcsapot döftek volna a gyomrába. Mata és Zsugori volt a két utolsó ütőkártyája, már csak ők maradtak.

Claudia egy pillanatig habozott, tekintete végigfutott a névsoron. - Hiro Toda kereste Tokióból, kéri, hogy ha lesz egy perce, hívja vissza. Alastair Struan ugyanezt kéri Edinborough-ból… David MacStruan Torontóból… az édesapja Ayrből – az öreg Sir Ross Struan Nizzából…

- Trussler bácsi Londonból - szakította félbe Dunross – Kelly bácsi Dublinből-, Cooper kuzin Atlantából…

- New Yorkból - helyesbített Claudia.

- New Yorkból. Szárnyakon jár a rossz hír - bólintott higgadtan Dunross.

- Igen. Aztán itt van még… - Claudia Chen szemébe könnyek szöktek. - Most mit csinálunk?

- Sírni biztosan nem fogunk - felelte Dunross, tudva, hogy Claudia megtakarított pénzének jó része Struan-papírokban fekszik.

- Nem, dehogy! - Claudia Chen szipogott egy kicsit, kifújta az orrát. Sajnálta Dunrosst, de ugyanakkor hálát adott az isteneknek, hogy volt benne annyi előrelátás, hogy a legmagasabb piaci áron megszabaduljon a részvényeitől, és ne vásároljon, amikor a Chen Ház feje az egész famíliának azt ajánlotta, hogy ki-ki vegyen annyit, amennyit csak tud. - Ajíjje, tajpan, ne haragudjon, nagyon sajnálom, kérem, bocsásson meg… De ugye nagyon rosszul állunk?

- Elég rosszul, lyányom - felelte Dunross eltúlzott skótos kiejtéssel – de csak akkor, ha már meghaltunk. Vagy nem ezt mondogatta mindig az öreg tajpan? - Az öreg tajpan Sir Ross Struan volt, Alastair apja, az első tajpan, akire Dunross emlékezett. - Halljam, ki keresett még.

- Kern kuzin Houstonból és Deeks kuzin Sidney-ből. Több családtag nem jelentkezett.

- Nincs is több. - Dunross nagyot fújt. A Nemes Ház irányításának ezek a családok voltak a letéteményesei. Mindegyiküknek megvolt a maga részvénypakettje, amit hivatalból megkaptak, bár a Ház törvénye szerint az egész nevében Dunross szavazott - amíg ő volt a tajpan. A Dunrossok családi holdingja, amely Dirk Struan lányától, Winifredtől származott, tíz százalék volt, a Robb Struantól, Dirk féltestvérétől származó Struanoké öt százalék, Culum ága, Drusslerék és Kellyék és Boszorkány Struan legkisebb lánya egyenként öt százalék, Cooperék, Kernék és Derbyék, akiknek őse Jeff Cooper, a Cooper-Tillman cég társtulajdonosa, Dirk hűséges barátja volt, és aki Boszorkány Struan legidősebb lányát vette feleségül, öt-öt százalékot birtokolták. MacStruanék, Dirk állítólagos törvénytelen leszármazottai 2,5 százalékot, Chenék hét és felet. A részvények másik fele, ötven százalék, Boszorkány Struan személyes tulajdona és hagyatéka hitbizomány volt, amelynek birtokában a tajpan szavazott "bárki légyen is az, következésképpen a haszon is ennek arányában osztandó fel évente: ötven százalék a tajpannak, a többi arányosan felosztva a családok részesedése szerint - de csak ha a tajpan így határoz" - írta Boszorkány Struan lendületes, határozott betűivel. Ha a tajpan bármely oknál fogva úgy határoz, hogy visszatartja a családok osztalékát, akkor az az összeg a tajpan személyes alapjába kerül, és olyan célra fordítja, amit kívánatosnak tart. De vigyázzatok mind, jövendő tajpanok: a Nemes Házat csak biztos kézre szabad adni, a családoknak pedig biztos úton haladni, ahogy maga a Tajpan nyilvánította ki, különben vegyétek átkomat Isten előtt, legyen átkozott, aki megcsal bennünket… "

Dunross hátán végigfutott a hideg, ahogy eszébe jutott, milyen érzés volt, amikor először olvasta Boszorkány Struan végrendeletét… ugyanolyan parancsoló volt, mint Dirk Struané. Miért kísért minket még most is oly gyakran ez a két ember? - tűnődött el megint. Miért nem tudjuk lezárni a múltat, miért lessük kísértetek óhajtásait, akik egyébként nem is olyan jó kísértetek?

Én nem lesem az óhajtásaikat, mondta magában határozottan. Csak szeretnék méltó lenni a mércéjükhöz.

Ismét Claudiára nézett, az anyás, kemény, nagyon összeszedett, de most életében először ijedt Claudia Chenre. Világéletében ismerte ezt az asszonyt, aki az öreg Sir Rossnál kezdte a szolgálatot, Dunross apjánál, majd Alastairnél folytatta és most őt magát szolgálta ugyanazzal a fanatikus lojalitással, mint Phillip Chen. - Jaj, Phillip, szegény Phillip.

- Phillip nem telefonált? - kérdezte.

- De igen, tajpan. És Dianne is, Négyszer is.

- Ki még?

- Vagy tízen-tizenketten. A legfontosabbak: Johnjohn a bankból, Zsen tábornok Tajvanról, Gavallan Párizsból, Négyujjú Vu, Pug…

- Négyujjú? - Dunrossban újjáéledt a remény. – Mikor?

Claudia megnézte a lajstromot.- Tizennégy ötvenhatkor, Lehet, hogy meggondolta magát a vén kalóz? - tűnődött Dunross fokozódó izgalommal.

Előző nap késő délután elment Vúhoz Aberdeenbe, hogy a segítségét kérje, de - akárcsak Lando Matától - tőle is csak bizonytalan ígéreteket kapott.

- Nézd, öreg barátom - mondta neki Dunross meg-megakadva, haklo nyelvjárásban – én eddig még sose kértem szívességet tőled.

- Tajpan elődeid hosszú sora kért rengeteg szívességet az elődeimtől, és szerzett általuk rengeteg hasznot - felelte az öregember Dunrossra emelve ravasz, szúrós szemét. - Szívességet? Hogy ciceréznél meg minden kutyát, tajpan, nincs énnekem annyi pénzem! Húszmillió? Ugyan honnan volna egy ilyen szegény halászembernek, mint én vagyok, ennyi rengeteg pénze?

- Ennél több is kikerült tegnap a Ho-Pakból, öreg barátom.

- Ajíjje, hogy ciceréződne meg mind, aki hamis híreket terjeszt! Jó, lehet, hogy kivettem a pénzemet, de az már el is ment, kifizettem árukra, tartoztam bizonyos árukért.

- Remélem, nem fehér porért - mondta komoran Dunross. - A fehér por rettenetes zsosz. Azt rebesgetik, érdeklődsz iránta. Mint barátod tanácsolom neked: ne tedd. Őseim, az öreg Zöld Szemű Ördög, meg a Gonosz Szemű és Sárkányfogú Boszorkány Struan mindketten megátkozták azokat, akik a fehér porral kereskednek. Nem az ópiumot átkozták el, hanem az összes létező fehér port és mindazokat, akik kereskednek velük - túlozta el némiképp az igazságot, tudván, mennyire babonás az öregember. - Én azt tanácsolom, ne foglalkozz a gyilkos porral. Az aranyüzleted csak hajt elég hasznot?

- Én nem tudok semmit a fehér porról. - Az öregember kényszeredetten elmosolyodott, kilátszott az ínye s néhány elferdült foga. És nem félek az átkoktól, még az övéiktől sem!

- Akkor jól - mondta Dunross, tudta, hogy hazudik az öreg. Most viszont kölcsönt kérek tőled. Ötvenmilliót, mindössze három napra.

- Majd megkérdezem a barátaimat, tajpan. Talán tudnak segíteni, talán együtt tudunk segíteni. De kiszáradt kúttól ne számíts vízre. És milyen kamatra?

- Ha holnap megkapom, akkor magasra.

- Nem megy, tajpan.

- Beszéld rá Zsugorit, ő régi szövetségesed és barátod.

- Zsugorinak egyetlen megcicerézett barátja van csak: őmaga - mondta mogorván az öregember, és bárhogy érvélt is Dunross, nem tudta meggyőzni.

A telefonért nyúlt. - Kik hívtak még, Claudia?

- Johnjohn a bankból. Phillip és Dianne… Ja, őket már mondtam… Crosse főtanácsos úr, aztán az összes komolyabb részvényesünk, az összes leányvállalatunk igazgatója, aztán szinte az egész Turf Club… Travkin, az idomár… végtelen a sor.

- Várjon egy percet, Claudia. - Dunross legyűrte idegességét, és beleszólta kagylóba, haklóul. - Itt a tajpan. Ott van az én öreg barátom? - Igen, itt van, Mr. Dunross - mondta udvariasan angolul az amerikai hang. - Köszönjük a visszahívást. Azonnal jön, uram.

- Mr. Choy, Mr. Paul Choy?

- Igen, uram.

- A nagybátyja mindent elmondott nekem magáról. Isten hozta Hongkongban.

- Én… hm… már itt is van, uram.

- Köszönöm. - Dunross koncentrált. Egymást kergették fejében a kérdések: mit keres most Paul Choy Négyujjú Vúnál, ahelyett, hogy Gornt valamelyik irodájában körmölne, miért telefonált Johnjohn, és miért hívta Crosse.

- Tajpan?

- Én vagyok, öreg barátom. Kerestél.

- Igen… Találkozhatnánk ma este?

Meggondoltad magad? - szerette volna ordítani Dunross. De ezt nem engedte a jó modor, és a kínaiak különben sem kedvelik a telefont, inkább a személyes beszélgetést részesítik előnyben. - Persze. Nyolc harang tájban, a középső őrség idején - mondta könnyedén. Éjféltájban. - Igyekszem pontos lenni, amennyire csak tudok tette hozzá, mert eszébe jutott, hogy háromnegyed tizenegykor Brian Kokkal van találkozója.

- Jó. Az én mólómnál. Egy szampan fog várni.

Dunross kalapáló szívvel tette le a kagylót. - Akkor most először hívja Crosse-t, Claudia, aztán hozza fel Kirkéket. Utána pedig végigmegyünk a listán. Hozzon össze egy telefonkonferenciát apámmal, Alastairrel és Sir Ross-szal, mondjuk ötre, az náluk kilenc, Nizzában meg tíz. Davidet meg a többi államokbelit este hívom. Nincs értelme éjnek évadján felébreszteni őket.

- Igen, tajpan. - Claudia Chen már tárcsázott. Megkapta Crosse-t, átadta Dunrossnak a kagylót, kiment, becsukta maga után az ajtót. - Tessék, Roger.

- Hányszor járt Kínában?

A váratlan kérdés egy pillanatra kizökkentette Dunrosst. - benne van a nyilvántartásban - felelte. - Könnyen utánanézhet.

- Tudom, Ian, de fel tudná most sorolni, ha megkérem?

- Négyszer jártam Kantonban, a vásáron, egyszer-egyszer az utóbbi négy évben. És egyszer Pekingben egy kereskedelmi bizottsággal, tavaly.

- Kantonon és Pekingen kívül sikerült máshova is eljutnia?

- Miért?

- Sikerült?

Dunross tétovázott. A Nemes Háznak sok régi üzletfele volt Kínában, sok régi, kipróbált barátja. Néhányuk most meggyőződéses kommunista volt. Megint mások látszólag kommunisták, lelkük mélyén azonban százszázalékos kínaiak, következésképpen távlatokban gondolkodók, titkolózók, óvatosak és nem politizálók. Ezek az emberek egyre följebb hágtak a ranglétrán, egyikük még valamilyen elnökségbe is bekerült. És ezek az emberek, kínaiak lévén, mind tisztában voltak azzal, hogy a történelem ismétli önmagát, hogy a korszakok gyorsan véget érhetnek, és aki ma reggel még császár, estére már kóbor kutya lehet, tudták, hogy a dinasztiák úgy követik egymást, ahogy az az isteneknek tetszik, tudták, hogy minden dinasztia alapító szükségszerűen vérben gázolva lép a Sárkány trónra, tudták, hogy sosem árt, ha az ember jó előre biztosítja magának az egérutat - és hogy akadnak a barbárok között is régi barátok, akikben meg lehet bízni.

Dunross azonban azt is tudta, hogy a kínaiak mindenekelőtt gyakorlatias emberek. Kínának árura és segítségre van szüksége. Áru és segítség nélkül védtelenek hagyományos és egyetlen valódi ellenségük, az oroszok ellen.

A Nemes Házba vetett különleges bizalom folytán Dunrosst nagyon sokszor megkeresték Kínából - néha hivatalosan, néha nem hivatalosan, de mindig titokban. Állandóan számos magánjellegű üzlete volt előkészületben, mindenféle hiánycikknek számító gép és áru - köztük repülőgép-hajtóművek - szállítására hajlandónak mutatkozott. Gyakran járt olyan helyeken, ahová mások nem juthattak el. Egyszer Hangcsouban, Kína legszebb részén volt egy megbeszélése. Ezt az utat azért tette meg, hogy zárt körben üdvözölje a 49 Club többi tagjait, hogy Kína megbecsült vendégeiként elborozgassanak, megvacsorázzanak. A 49 Clubnak olyan cégek voltak a tagjai, amelyek 1949 után is kereskedtek Kínával, főleg brit cégek. Nem sokkal azután, hogy Csang Kaj-sek elhagyta a szárazföldet és Tajvanra menekült, Britannia elismerte Mao Ce-tung kormányát. A két kormány között ennek ellenére mindig feszült volt a viszony. A régi barátok között viszont, magától értetődően nem volt az - hacsak valamelyik régi barát nem élt vissza a bizalommal.

- Hát előfordult egyszer-kétszer, hogy kiruccantam egy kicsit ide-oda - mondta könnyedén Dunross. Nem akart hazudni a KO főnökének. - De nem olyan helyekre, hogy érdemes lett volna az otthoniaknak megírni. Miért?

- Elmondaná, hogy hol járt?

- Ha maga is egy kicsit konkrétabb, Roger, természetesen – felelte kissé keményebb hangon Dunross. - Mi kereskedők vagyunk, nem politikusok vagy kémek, és a Nemes Ház Ázsiában különleges helyzetet élvez. Jó néhány éve vagyunk már itt, és nekünk, kereskedőknek köszönhető, hogy a Union Jack ott lobog… valamikor ott lobogott a fél földgolyón. Mit forgat a fejében, öreg cimbora?

Hosszú csend következett. - Semmit, semmi különöset. Nos, akkor rendben is volnánk, Ian, Megvárom azt a gyönyört, amit a papírok elolvasása nyújt, aztán majd konkrétabb leszek. Köszönöm, elnézését kérem a zaklatásért. Viszlát.

Dunross zavartan meredt a telefonra. Mit akar tudni Crosse? - tette fel magának a kérdést. Sok-sok üzletet kötött már, amelyek között természetesen akadtak olyanok is, amelyek nem mindig egyeztek a londoni kormány hivatalos politikájával, sőt a washingtoniéval sem… Az ő rövid és hosszú távú Kína-politikája ellentétben állt az övékével. Amit ők csempészárunak tekintettek, azt ő nem tekintette annak.

Na, mindegy, amíg én vagyok a tajpan, jöhet bármi, ami Kínához fűződő kapcsolatunk megmarad és kész, mondta magában határozottan. A legtöbb londoni és washingtoni politikus egyszerűen képtelen felfogni, hogy a kínaiak mindenekelőtt kínaiak, és csak azután kommunisták. És hogy Hongkong Ázsia békéje szempontjából létfontosságú…

- Mr.és Mrs.Jamie Kirk, uram.

Jamie Kirk pedáns, rózsaszínarcú, rózsaszín kezű emberke volt, kellemes skót akcentussal beszélt. A felesége magas volt, nagydarab és amerikai.

- Jaj, mennyire örvendek, hogy… - kezdte Kirk.

- Hát mi volnánk azok, Mr. Dunross - harsogta a feje fölül kedélyesen a felesége. Térj a tárgyra, Jamie szívem, Mr. Dunross nagyon elfoglalt ember, nekünk meg még vásárolnunk is kell. A férjem hozott magának egy csomagot.

- Igen. Alan Medford G…

- Az úr tudja, hogy Alan Medford Granttól hoztad, szívem - mondta vidáman az asszony, megint csak a férje feje fölött. - Add neki oda.

- Ja! Ja, igen, és van egy…

- Egy levelet is hozott tőle - mondta az asszony. - Mr. Dunross nagyon elfoglalt ember, úgyhogy add oda neki, aztán gyerünk vásárolni.

- Jó. Igen, hát akkor. Kirk átnyújtotta Dunrossnak a csomagot. Körülbelül harmincöt centi hosszú lehetett, húsz-huszonkét centi széles, és két- három centi vastag. Barna volt, jellegtelen, és alaposan leragasztották. A boríték vörös pecsétviasszal volt lepecsételve. Dunross megismerte a pecsétet. - Alan azt mondta, hogy…

- Hogy személyesen add át legjobb kívánságaival egyetemben - mondta újabb kacaj kíséretében az asszony. Fel is állt. – Rémes, milyen lassú vagy, drágaságom. Hát akkor köszönjük, Mr. Dunross, gyere, szívem…

Meglepetten megtorpant, mert Dunross parancsoló mozdulattal fölemelte a kezét, s udvariasan, de ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt: - Milyen holmikat óhajt vásárolni, Mrs. Kirk?

- Eh? Ja… Hát néhány ruhadarabot, ezt-azt, meg néhány inget az én drágámnak, meg…

Dunross ismét fölemelte a kezét, megnyomott egy gombot, mire megjelent Claudia Chen. - Vigye át most rögtön Mrs. Kirköt Sandra Lee-hez, ő pedig nyomban kísérje el Li Fu-taphoz, és mondja meg neki, hogy a lehető legelőnyösebb áron szolgálja ki Mrs. Kirköt, különben kitoloncoltatom! Hamarosan Mr. Kirk is megy utána! - Dunross karon fogta Mrs. Kirköt, s mire az asszony észrevette magát, már ott állt Claudia előtt, aki figyelmesen hallgatta, mi mindent szeretne vásárolni.

A beállt csendben Kirk felsóhajtott. Sóhaja a sokat szenvedett emberek mély sóhajtása volt. - Ó, bárcsak tehetném… - mondta gyászosan, aztán földerült az arca. - Tajpan, maga pontosan olyan, amilyennek Alan lefestette.

- Tényleg? Nem csináltam semmi különöset. A kedves felesége vásárolni akart, nem?

- Igen, de - Kirk némi szünet után folytatta. - Alan azt mondta, hogy… ööő ... addig olvassa el a levelet, amíg itt vagyok. Ezt… ezt nem mondtam el a feleségemnek. Maga szerint el kellett volna? -

- Nem - felelte Dunross barátságosan. - Nézze, Mr. Kirk, sajnálom, hogy rossz hírrel kell szolgálnom, de AMG sajnos hétfőn egy motorkerékpár-baleset következtében életét vesztette. - Kirknek leesett az álla. - Tessék?

- Sajnálom, hogy ezzel kellett fogadnom. de úgy gondoltam, jobb, ha tudja.

Kirk gondolatokba mélyedve bámulta az esőcsíkokat. - Rettenetes - mondta nagysokára. - Ezek az ócska motorbiciklik mind életveszélyesek. Elgázolták?

- Nem. Ott találták az úton, a motorja mellett. Sajnálom.

- Rettenetes! Szegény Alan! Szegény szerencsétlen! Csak annak örülök, hogy nem Frances előtt mondta, mert ő… ő is kedvelte… Én… ööő… talán jobb volna, ha most elolvasná a levelet, aztán… Szegény jó Alan…! - A kezeit kezdte nézegetni. Lerágott, csúnya körmei voltak. - Szegény Alan!

Dunross, hogy időt adjon Kirknek, felbontotta a levelet. Ez állt benne: "Kedves Mr. Dunross! Ezt a levelet egy volt iskolatársam, Jamie Kirk és a felesége, Frances juttatja el önhöz. Kérem, hogy a csomagot, amit átad önnek, tanúk nélkül bontsa ki. - Azt akartam, hogy biztosan eljusson önhöz, és Jamie megígérte, hogy útközben beugrik Hongkongba. Megbízható ember, már amennyire valakiben egyáltalán meg lehet bízni. Francesre ne haragudjon, ha lehet, valójában rendes teremtés, rendesen bánik az én öreg barátommal, és az előző férje jóvoltából elég jól van eleresztve, ami megadja Jamie számára azt a szabadságot, hogy kedvére üldögélhessen és gondolkodhasson - ritka, nagyon ritka privilégium manapság. Ők egyébként nem szakmámbeliek, azt viszont tudják, hogy amatőr történész vagyok. Ha nem egy halott embertől származik a levél, Dunross ennél a pontnál elmosolyodik. - Jamie geológus, a tengerek geológiájával foglalkozik, az egyik legjobb a világon. - Kérdezze csak a munkájáról, az elmúlt éveiről, de lehetőleg ne Frances jelenlétében - nem mintha nem tudna mindenről, amiről Jamie-nek tudomása van, de egy kicsit pletykás természetű. Jamie-nek van néhány érdekes terve, amelyek esetleg használhatók a Nemes Ház és esetleges további tervei számára. Szívélyes üdvözlettel: AMG."

Dunross felnézett. – AMG azt írja, még az iskolából ismerik egymást.

- Igen, egy iskolába jártunk. Charterhouse-ba. Aztán én Cambridge-be mentem tovább, ő meg Oxfordba. Igen. De azért… ööö … tartottuk a kapcsolatot azóta is, persze csak úgy alkalomszerűleg. Igen. Ön régóta… ööö… ismeri?

- Körülbelül három éve. Én is kedveltem. De ön esetleg most nem akar róla beszélni…

- Ó, nem, nincs semmi vész. Persze… megdöbbent a dolog, de hát az élet megy tovább. Jó öreg Alan… furcsa emberke, ugye, a papírjaival, a könyveivel, a pipájával, a hamujával, meg a nemezpapucsával… - Kirk szomorúan egymáshoz illesztette ujjai hegyét. Azt hiszem, úgy kellett volna mondanom, hogy volt, de még olyan furcsa múlt időben beszélni róla… pedig érzésem szerint úgy kell. Igen… Otthon mindig nemezpapucsban járkált. Én nem is hiszem, hogy valaha is anélkül járkált volna.

- Mármint otthon? Én sose jártam nála. Mindig az én londoni irodámban szoktunk találkozni, egyszer lejött Ayrbe. - Dunross az emlékezetében keresgélt. - Nem emlékszem rá, hogy ott nemezpapucsot viselt volna.

- Ó, igen, Alan mesélt nekem Ayrről, Mr. Dunross. Igen, beszélt róla. Életének egyik… ööö … fénypontja volt. Ön… ön nagyon szerencsés ember, hogy egy ilyen birtoka van.

- Az Avisyard kastély nem az enyém, Mr. Kirk, bár több mint száz éve a család birtokában van. Dirk Struan vásárolta a felesége és a családja számára… afféle vidéki fészek gyanánt. - Dunrosst mint mindig, most is hirtelen melegség járta át a gyönyörű, szelíden hullámzó táj, a tavak, láposok, erdők, tisztások gondolatára, ahogy a több mint két és fél ezer hektárra, a remek vadászhelyekre, a teljes szépségében feltárulkozó Skóciára gondolt. - A hagyomány szerint mindig a mindenkori tajpan Avisyard ura - amíg tajpan. De persze az egész család, főleg a gyerekek jól ismerik. A nyári szünetek… - az avisyardi karácsony… csodálatos tradíció. Egész bárányok és fél marhák, újév napján haggis, whisky, óriási, zúgó kandallók, harsogó dudák… Pompás hely. És ehhez még egy működő gazdaság: tehén, tej, vaj - és ne feledkezzünk meg a Loch Vey-i szeszfőzdéről! Bárcsak több időt tölthetnék ott… A feleségem épp ma utazott el, hogy előkészítse a dolgokat a karácsonyi szünidőre. Ismerős a világnak azon a tájékán?

– Épp csak hogy. Leginkább a Felföldet ismerem. A Felföldet jobban ismerem. A családom Invernessből származik.

- Ha egyszer Ayrben jár, feltétlenül látogasson meg minket, Mr. Kirk. AMG azt írja, hogy ön geológus, az egyik legjobb a világon…

- Tényleg? Alan túlságosan kedves… volt. Az én… ööö… szakterületem a tengergeológia. Igen. És ezen belül is elsősorban… Kirk hirtelen elhallgatott.

- Valami baj van?

- Ó, semmi… ööö… tulajdonképpen semmi, de gondolja, hogy Francesszel nem lesz probléma?

- Kizárt eset. Akarja, hogy én mondjam meg neki, mi történt AMG-vel?

- Nem. Majd később elmondom neki. Nem, én… Most jut eszembe, hogy azt hiszem, úgy fogok tenni, mintha élne még, Mr. Dunross. Ön nem volt köteles ezt elmondani nekem, így meg én nem teszem tönkre a szabadságát. Igen. Így lesz a legjobb, ugye? - Kirk kissé felderült. – Ráérünk akkor megtudni a rossz hírt, ha majd hazaérünk.

- Ahogy óhajtja. Hol is tartottunk? Ja, hogy ezen belül is elsősorban…

- Ja, igen… Elsősorban kőzettannal foglalkozom, amelynek tárgya természetesen a kőzetek tanulmányozása, beleértve a leírásukat és az értelmezésüket is. A kőzettanon belül az utóbbi időkben az üledékes kőzetekre szűkült le az érdeklődési köröm. Mint a paleozoikumból származó porózus szerkezetű kőzetek szakértője, évek óta részt veszek egy kutatási programban. Igen. A tanulmány középpontjában Skócia keleti partvidékének talapzata áll. AMG úgy gondolta, önt esetleg érdekli ez a téma.

- Természetesen. - Dunross fékezte türelmetlenségét. Tekintete az asztalán heverő csomagra szegeződött. Szerette volna kinyitni, szerette volna felhívni Johnjohnt… és még egy tucatnyi sürgős dolgot elintézni. Rengeteg teendője volt, és még mindig nem értette, mi köze egymáshoz AMG-nek, a Nemes Háznak és Kirknek. - Nagyon érdekesen hangzik - mondta. - És mi a tanulmány tárgya?

- Eh? - Kirk hökkenten meredt Dunrossra. - A szénhidrogének. Látva Dunross értetlen tekintetét, sietve hozzáfűzte: - Szénhidrogének csak porózus paleozoikumi üledékes kőzetekben fordulnak elő. Olaj, Mr. Dunross, nyersolaj.

- Vagy úgy! Olajat kerestek?

- Nem, dehogy! A kutatás arra irányult, hogy meghatározzuk, milyen valószínűsége van a szénhidrogének part menti előfordulásának Skócia partjainál. Örömmel mondhatom, hogy véleményem szerint bőven van. Nem túl közel a parthoz, hanem kint az Északi-tengeren. - A kis ember rózsaszín arca még rózsaszínűbb lett. Megtörölte a homlokát. - Igen, azt hiszem, szép számmal találhatók ott jó mezők.

Dunross zavarban volt, még mindig nem értette, mire megy ki ez az egész. - Hát, ami azt illeti, hallottam már valamit harangozni róla, hogy a Közel-Keleten meg a Texasi-öbölben folytatnak tengeri fúrásokat. Na de az Északi-tengeren? Jóságos ég, Mr.Kirk, az a világ legrosszabb tengere, talán a legszeszélyesebb is, állandóak a viharok, a hullámok toronymagasságúak, hogyan lehet ott fúrni? Hogyan lehet ott biztonságosan kikötni egy fúrótornyot, hogyan lehet a fúrótornyot folyamatosan ellátni, és ha még találnak is olajat, hogyan lehet azt nagy mennyiségben a partra szállítani? De tegyük fel, hogy ez is sikerül: a leves akkor is többe kerülne, mint a hús.

- Önnek tökéletesen igaza van, Mr. Dunross - helyeselt Kirk. Amit mond, az mind száz százalékig igaz, az én munkám azonban nem kereskedelmi jellegű, nekem csak az a feladatom, hogy megtaláljam a mi rejtőzködő természetű, roppant értéket képviselő szénhidrogénjeinket. - Kirk büszkén folytatta, - Ez az első eset, amikor egyáltalán megfordult a fejünkben, hogy talán ott is létezhetnek. Mindez persze még csak elmélet, az én elméletem. Az ember sosem mehet egészen biztosra, míg le nem ereszti a fúrót. Az én szakterületemhez azonban a szeizmikus jelenségek értelmezése is hozzátartozik, a mesterségesen előidézett robbanások keltette hullámok vizsgálata és az én értelmezésem szerint az utolsó eredmények némileg eltértek a megszokottaktól…

Dunross csak félig-meddig figyelt, még mindig azon törte a fejét, miért tartotta mindezt fontosnak AMG. Egy ideig hagyta beszélni Kirköt, aztán udvariasan visszaterelte a lényegre. - Engem meggyőzött, Mr.Kirk. Gratulálok. Mennyi ideig marad Hongkongon?

- Ó. Csak hétfőig. Aztán… ööö… Új- Guineába megyünk.

Dunross feszülten, nagy aggodalommal hallgatta: - És azon belül hová?

- Egy Sukarnopura nevű helyre, az északi partra, amely már Indonéziához tartozik. Egyszer már… - Kirk elmosolyodott. – Bocsásson meg, ön természetesen tudja, hogy Sukarno elnök májusban átvette Holland Új-Guineát…

- Vagy mondhatnánk úgy is: elcsaklizta. Van egy olyan érzésem, hogy ha az USA idejében leállt volna azzal az értelmetlen nyomással, Holland Új-Guinea még mindig a hollandoké volna, és nézetem szerint sokkal kedvezőbb helyzetben lenne. Szerintem egy ideig ajánlatos volna, ha nem utaznának oda a kedves feleségével. Ott most nagyon csiklandós a helyzet, a politikai szituáció teljesen bizonytalan, Sukarno elnök pedig ellenséges. A sarawaki felkelést Indonézia pénzelte és támogatta - Sukarno élesen szemben áll a Nyugattal, egész Malájfölddel, és él-hal a marxistáiért. Sukarnopura pedig mindezek mellett egy mocskos, dögmeleg, kísérteties kikötő, ráadásul az összes elképzelhető bajokon kívül még mindenféle fertőző nyavalyával is tele van.

- Minket nem kell félteni. Nekem igazi skót szervezetem van, egyébként pedig a kormány vendégei leszünk.

- Épp ezt mondom, hogy jelenleg a kormány befolyása nagyon csekély.

- Igen, viszont van néhány nagyon érdekes üledékes kőzetrétegük, és szeretnék, ha megnézném. Nem kell minket féltenie, Mr. Dunross, mi geológusok vagyunk, nem politikusok. Már minden el van intézve, és tulajdonképpen ez az egész utunk célja… Miattunk nem kell aggódni. Hát akkor nekem most mennem kell.

- Van egy… Szombaton fél nyolc és kilenc között rendezek egy kis koktélpartit - mondta Dunross. - Volna kedve eljönni a kedves feleségével? Akkor még beszélgethetnénk egy kicsit Új-Guineáról.

- Jaj, igazán roppant kedves. Én … ööö… szívesen elmennénk. Hol lesz a…

- Küldök önökért egy kocsit. Gondolom, esetleg szeretne már csatlakozni a kedves feleségéhez… Ha biztos benne, hogy így lesz a jó, AMG-t ne említse neki.

- Ja! Ja, igen! Szegény Alan. Most, hogy az üledékes kőzetekről beszélgettünk, egy percre meg is feledkeztem róla. Érdekes, milyen hamar felejt az ember, ugye?

Dunross őt is rábízta valakire, és becsukta az ajtót. Óvatosan feltörte AMG csomagjának a pecsétjét. A csomagban egy levél és egy másik csomag volt. A boríték címzése így, szólt: "Ian Dunrossnak, saját kezű felbontásra". A takaros kézírással írt másik levéllel ellentétben, ezt géppel írták: "Kedves Mr. Dunross! Sietve küldöm e levelet önnek az én kedves, öreg Jamie barátommal. Épp most kaptam néhány nagyon nyugtalanító hírt. Valahol a biztonsági rendszerünkben, brit vagy amerikai oldalon van egy másik komoly lyuk is, és egészen nyilvánvaló, hogy ellenfeleink fokozzák földalatti támadásaikat. Ezek egyike-másika még engem is érinthet, sőt talán önt is, innen a nyugtalanságom. Önt azért, mert lehetséges, hogy szigorúan bizalmas levelezésünk létezése kitudódott. Ha velem bármi szokatlan dolog történne, kérem, hívja fel Genfben a 871- 65- 65-ös telefonszámot. Mrs. Riko Gresserhoffot kérje. Az ő számára a nevem Hans Gresserhoff. A hölgy valódi neve Riko Andzsin. Beszél németül, japánul és angolul, egy kicsit franciául is, és ha jár még számomra valamilyen összeg, kérem, irányítsa át hozzá. Vannak nála bizonyos papírok, amelyeket át fog adni önnek, néhányat szíves továbbításra. Kérem, hogy az önnek alkalmas időpontban, de személyesen adja át őket a címzetteknek. Bízom önben. Ön a világon az egyetlen, aki tud a hölgyről és ismeri a valódi nevét. Ne feledje: életbevágóan fontos, hogy se ezt a levelet, se korábbi írásaimat ne adja ki a kezéből senkinek.

Először is, hogy Kirköt megmagyarázzam: becslésem szerint az arab nemzetek körülbelül tíz éven belül fátylat borítanak egymás közötti nézeteltéréseikre, és valódi erejüket nem közvetlenül Izrael, hanem a nyugati világ ellen fordítják, elviselhetetlen helyzetbe kényszerítenek minket: sorsára hagyjuk Izraelt, vagy éhen pusztulunk. Fegyverként fogják használni az olajukat.

Ha sikerül egyszer összefogniuk, egy maroknyi szaúd-arábiai, Perzsa-öböl környéki, iraki, líbiai sejk és feudális király kénye-kedve szerint elvághatja a Nyugatot és Japánt az egyetlen nélkülözhetetlen nyersanyagtól. De van még egy ennél kifinomultabb lehetőségük is: soha nem látott magasságokba srófolni fel az olaj árát, s ezzel megzsarolni gazdaságunkat. Az olaj az arab országok legerősebb fegyvere. És amíg rá vagyunk utalva az olajukra, ez a fegyver legyőzhetetlen. Innen fakad az én érdeklődésem Kirk elmélete iránt.

Jelenleg az arab sivatagokban hordónként körülbelül nyolc amerikai dollárcentbe kerül az olaj felszínre hozatala. Az Északi-tengerről nagy tételben a partra, Skóciába szállítani az olajat hordónként hét dollárba kerülne. Ha az arab olaj ára a jelenlegi hordónkénti három dollárról kilencre szökik a világpiacon… Biztos vagyok benne, hogy ön nyomban látja a dolog lényegét. Az Északi-tenger nyomban lehetségessé válik, brit nemzeti kinccsé.

Jamie azt mondja, az olajmezők Skóciától északra és keletre vannak. Az olaj partra szállításának logikus helye Aberdeen kikötője lenne, egy okos ember már most elkezdene érdeklődni az aberdeeni kikötőintézmények, ingatlanok, repterek iránt. A kedvezőtlen időjárás ne aggassza, a fúrótornyok ellátása helikopterekkel megoldható. Igen, költséges, de járható út. Továbbmegyek: ha elfogadja azt az előrejelzésemet, hogy a Profumo-botrány következtében a következő választásokból a Munkáspárt kerül ki győztesen… "

Az újságok tele voltak az esettel. Hat hónappal korábban, márciusban, John Profumo, a hadügyminiszter hivatalosan tagadta, hogy bármikor is viszonya lett volna egy nevezetes call girllel, bizonyos Christine Keelerrel, aki egyike volt azoknak a lányoknak, akik kerítőjükkel, a jobb londoni körökben addig csak hátgerincmasszőrként ismert Stephen Warddal együtt egyik pillanatról a másikra a nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjába kerültek. Meg nem erősített híresztelések keringtek arról, hogy a lánynak egy szovjet attaséval, a KGB egyik jól ismert ügynökével. Jevgenyij Ivanov parancsnokkal is viszonya volt, akit az előző év decemberében rendeltek vissza a Szovjetunióba. Az esetet követő általános felzúdulásban Profumo lemondott, Stephen Ward pedig öngyilkosságot követett el.

"Érdekes, hogy az ügyet pont a szovjetek számára legalkalmasabb időpontban fedték fel a sajtó előtt" - folytatódott Alan Medford Grant levele. "Nincs ugyan bizonyítékom, de véleményem szerint ez akkor sem csupán egyszerű véletlen. Ne feledje, hogy a szovjetek doktrínája szerint előbb meg kell osztani az egyes országokat.  Észak-és Dél-Korea, Kelet-és Nyugat-Németország stb.: - aztán a többit már kellőképpen kitanított alkalmazottaikra bízhatják. Szerintem tehát a szovjetpárti szocialisták segíteni fognak részekre szabdalni Britanniát - Angliára, Skóciára, Walesre, Észak- és Dél- Írországra (figyelje csak Írországot és Észak- Írországot, amely valóságos méretre szabott aréna a szovjet népünnepély számára).

És most a Nemes Ház számára ajánlott egyes számú távlati terv:

Angliára és különképpen Skóciára, mint bázisra nagyon oda kell figyelni. Az Északi- tengeri olaj Skóciát több mint önellátóvá teszi. Skócia lakossága csekély létszámú, az ott élő emberek kemények, hazafias beállítottságúak. Skócia, mint entitás gyakorlati szempontokból most épp megfelelő lenne, védhető is - és ehhez jönne még egy bőséges, exportálható olajkészlet. Egy erős Skócia talán segíthetne elmozdítani a mérleg nyelvét, és segíthetne a meggyengült Angliának… a mi szegény hazánknak, Mr. Dunross! Nagyon féltem Angliát.

Lehet, hogy ezúttal is kissé messzire szaladtam előre. De kérem, az új Északi-tenger fényében vegye még egyszer fontolóra Skóciát és Aberdeent."

- Nevetséges! - tört ki Dunross, s egy pillanatra félbehagyta az olvasást. Ide-oda száguldoztak a gondolatai, de aztán figyelmeztette magát: ne ítélj felületesen! AMG néha csakugyan előre szalad egy kicsit, hajlamos a túlzásokra, meggyőződéses jobboldali, aki minden ágy alatt tizenöt vöröst lát… De amit mond, az elképzelhető. Ha elképzelhető, akkor számításba kell venni. Ha a világpiacon olajhiány keletkezne, és mi fel volnánk készülve rá, vagyonokat kereshetnénk, gondolta növekvő izgalommal. Aberdeenben most könnyű volna vásárolni, könnyű volna szép lassan, tervszerűen, semmit sem felborítva kivonulni Londonból - Edinburgh-ban megvan minden, ami a bankok, a kommunikáció, a kikötők, repterek működését zökkenőmentessé teszi, minden feltétel adott, hogy hatékonyan működhessünk. Skóciát a skótoknak, bőségesen exportálható olajjal? Tökéletesen keresztülvihető, de nem elkülönülten, hanem egy erős Britannián belül. Ha azonban London városát, a parlamentet meg a Threadneedle Streetet (Utca a londoni Cityben, több nagybank, köztük a Bank of England székhelye. (A ford.) elözönlik a baloldaliak…

Tarkóján meredezni kezdtek a rövid hajszálak a gondolatra, hogy Britanniára esetleg valamilyen baloldali szocializmus szemfödele borul. Mit tenne Robin Grey? Vagy Julian Broadhurst? - tette fel magában borzongva a kérdést. Nyilván államosítanának mindent, elsőként az északi-tengeri olajra tenyerelnének rá, Hongkongot pedig dobra vernék - mint ahogy már ki is jelentették.

Nagy önfegyelemmel eltette későbbre a gondolatot, megfordította a levelet, és tovább olvasott. "Más. Azt hiszem, felfedtem három Szevrin-tégla kilétét. Az információ drága volt, elképzelhető, hogy karácsony előtt újabb összegre lesz szükségem - és nem vagyok meggyőződve a pontosságáról. (Tudom, mennyire fontos ez önnek, most próbálom ellenőrizni az egyiket.) Az állítólagos beépített emberek a következők: Jason Plumm, egy Asian Properties nevű cégnél, Lionel Tuke a telefontársaságnál, és Jacques deVille a Struannál…