- Ja igen. Elfelejtettem. Folytassa. Hol is tartott…? Ja igen. A veszekedésnél.

- Elég komoly veszekedés lehetett, mert a jelek szerint az volt köztük az utolsó. Grey egyik barátja néhány napja elmondta az egyik emberünknek, hogy tudomása szerint Robert Greynek nincs élő rokona. Nagyon gyűlölhetik egymást.

Sir Geoffrey üres tekintettel meredt a csészéjére. Hirtelen saját nyomorúságos gyerekkora jutott eszébe, hogy mennyire gyűlölte az apját: annyira gyűlölte, hogy harminc éven át egyszer sem látogatta meg, egyszer sem írt neki, még az elmúlt évben, amikor már haldoklott, akkor sem vette magának a fáradságot, hogy meglátogassa, s békét kössön azzal az emberrel, aki életet adott neki. - Rettenetesen viselkednek egymással szemben az emberek - dünnyögte lehangoltan. - Tudom. Igen. Elég egy pillanat és kirobban a családi botrány, Aztán amikor már késő, az ember megbánja… őszintén megbánja. Rettenetesek egymáshoz az emberek…

Crosse szótlanul figyelte, hagyta, hadd kalandozzon el a tárgytól, hadd tárulkozzon fel, meg se moccant, nehogy véletlenül kizökkentse. Kíváncsi volt ennek az embernek a titkaira, takargatnivalóira. Akárcsak Alan Medford Grant, Crosse is titkokat gyűjtött. Az isten verje meg azt a nyomorultat meg azokat az átkozott jelentéseit! Az isten verje meg Dunrosst, meg a mesterkedéseit! Hogy az isten haragjában szerezhetném meg azokat a jelentéseket Sinders előtt? Sir Geoffrey a semmibe meredt. Valahol valamelyik falban gurgulázni kezdett egy vízcső; Sir Geoffrey visszazökkent a jelenbe. Észrevette, hogy Crosse figyeli. - Hmm… Hangosan gondolkodtam. Egy kormányzó esetében nem túl szerencsés szokás, ugye?

 Crosse elmosolyodott és elkerülte a csapdát. - Tessék?

- Nnna. Nos, mint mondotta, ez tényleg nem a mi dolgunk. - A kormányzó egy befejezést sugalló mozdulattal lehajtotta sherryjét; Crosse tudta, hogy el van bocsátva. Felállt. - Köszönöm, excellenciás uram.

Miután magára maradt, a kormányzó felsóhajtott. Néhány másodperc tűnődés után felemelte a különleges telefon kagylóját, és bemondta a központosnak a miniszter titkos londoni számát.

- Geoffrey Allison vagyok.

- Jó napot, Geoffrey!

- Jó napot, miniszter úr. Az imént beszéltem Rogerrel. Biztosított, hogy a rejtekhelyet és Dunrosst éjjel-nappal őrizni fogják. Mr. Sinders elindult már?

- Péntekre ott lesz. Remélem, annak a tengerésznek a szerencsétlen balesete miatt nem kell kellemetlen utóhatásokkal számolnunk? - Nem kell. Minden arra utal, hogy kézben tartjuk a dolgokat.

- A miniszterelnököt nagyon aggasztotta a dolog.

- Értem - mondta a kormányzó. - Ami az 1-4a-t illeti… talán egyelőre még semmit sem kellene közölnünk a barátainkkal.

- Már hallattak magukról. Aggasztóan csalódottak voltak. A mi embereink nemkülönben. Nos, jól van, Geoffrey. Szerencsére ezen a héten hosszú víkendünk van. Majd hétfőn informálom őket, akkor válaszolok az átiratukra.

- Köszönöm, miniszter úr.

- Van maguknál egy amerikai szenátor, Geoffrey. Azt hiszem, kalauzolni kellene.

A kormányzó összeráncolta a homlokát. A kalauzolni szónak titkos jelentése volt kettejük között: "nagyon gondosan figyelni". Az elnöki tisztségre is esélyes. Wilf Tillman szenátor, útban egy nagy sajtóvisszhanggal kísért saigoni tényfeltáró küldetésre, kis időre megállt Hongkongon.

- Amint leteszem a telefont, intézkedem. Van még valami? - kérdezte Sir Geoffrey. Már nagyon szeretett volna fürdeni.

- Nincs, csak arra kérem, küldjön nekem egy bizalmas feljegyzést a szenátor programjairól. - A program is kód volt, azt jelentette: a gyarmatügyi minisztérium részletes információt vár. - Ha majd tud rá időt szakítani.

- Pénteken az asztalán lesz.

- Köszönöm Geoffrey. Holnap a szokásos időben megint elcsevegünk. – A vonal megszakadt.

A kormányzó elgondolkodva helyére tette a hallgatót. Beszélgetésüket a vonal mindkét végén elektronikusan kódolták, illetve dekódolták. Ezzel együtt is óvatosak voltak Tudták, hogy az ellenség a világ legfinomabb és legkorszerűbb lehallgató berendezéseivel rendelkezik. Épp ezért a kormányzó az igazán szigorúan bizalmas beszélgetéseket, vagy tanácskozásokat mindig az állandóan őrzött, betonfalú, cellaszerű kis alagsori helyiségben bonyolította le, amelyet a biztonsági szakemberek hetente gondosan megvizsgáltak: nincs-e benne poloska.

Micsoda átkozottul kellemetlen história, gondolta Sir Geoffrey. Micsoda átkozottul kellemetlen história, kész kémregény! Roger? Elképzelhetetlen. De hát Philby is az volt.

____________________________________

25.

18 óra 20 perc

____________________________________

Gregor Szuszlov kapitány fesztelenül Odaintett a kowlooni kikötő kapujában álló rendőrnek: két civil ruhás nyomozó kísérője negyven-ötven lépés távolságból követte. Szuszlov jól szabott öltönyében egy percre megállt a járda szélén, figyelte a forgalmat, aztán leintett egy taxit, és beszállt. Kis szürke Jaguár indult utána, a BO két embere ült benne: egy civil a volánnál, mellette pedig Lee őrmester.

A taxi a szokásos sűrű forgalomban haladt a Chatham Roadon, a vasútvonal mentén dél felé, hogy aztán Kowloon legdélibb csücskén, az Aranykomp kikötője közelében, a vasút végállomását keresztezve, nyugatnak forduljon a Salisbury Roadra. Ott megállt. Szuszlov fizetett, kiszállt és felszaladt a Victoria and Albert Hotel lépcsőjén. Lee őrmester követte, a másik nyomozó leparkolt a Jaguárral.

Szuszlov könnyed, hosszú léptekkel besétált, aztán megállt egy percre a hatalmas, díszes és magas mennyezetű, régimódi ventillátorokkal fölszerelt, zsúfolt előcsarnokban: üres asztalt keresett az asztalok tengerében. A helyiség koktélos poharakban meg-megcsörrenő jégkockák csilingelésétől és beszélgetések hangjaitól volt eleven.

Főképp európaiakat lehetett látni: Imitt- amott egy-egy kínai párt.

Szuszlov elindult közöttük, talált egy szabad asztalt, harsányan dupla vodkát rendelt, leült, és az újságját kezdte olvasni. Kisvártatva egy lány állt meg mellette.

- Jó napot- mondta.

- Ginny, daragaja! -. Nézett föl széles vigyorral Szuszlov. Felállt, megölelte a lányt, fölemelte apró lábairól, a körülöttük ülő nők döbbenten, megbotránkozva, a férfiak titkolt irigységgel nézték. – Ezer éve nem láttalak, galubcsik.

- Ajíjje - felelte a lány fölvetve a fejét, meglebbent rövid frizurája. Leült, érzékelte, egyidejűleg élvezte és gyűlölte a rámeredő tekinteteket. – Jöttél későn. Minek engem hagy várni? Egy ilyen hölgy nem vár egyedül a Victoriában, hallod-e.

- Igazad van galubcsik! – Szuszlov egy keskeny csomagocskát vett elő, s újabb sugárzó mosoly kíséretében a lány kezébe nyomta. Nesze, ezt egyenesen Vlagyivosztokból hoztam!

- Ó! Hogyan köszönjem meg? – Ginny Fu huszonnyolc éves volt, éjszakánként általában hét-nyolcszáz méternyire innen, Hong Kok egyik mellékutcájában, a Boldog Ivók Bárban dolgozott. Néha át-átruccant a Jó Szerencse Táncterembe. Többnyire azzal foglalatoskodott, hogy barátnőit helyettesítette a boltokon belüli apró boltocskák pultjai mögött, ha azoknak kliensük akadt. Fehér foga, fekete szeme és haja, arany bőre volt, rikító csongszamja slicce egészen magasra fölért harisnyás combjain. Izgatottan nézegette az ajándékot. - Ó, köszönöm, Gregor, köszönöm szépen! - Retiküljébe tette a csomagot, és a férfira mosolygott. Aztán a pincér felé fordult a tekintete, aki tálcáján Szuszlov vodkájával, arcán pedig azzal a sunyi, nyíltan megvető kifejezéssel közeledett, ahogy minden kínai néz egy kínai lányra, aki egy kuaj lo társaságában ül. Harmadosztályú lotyók… Ugyan ki más ülne nyilvános helyen egy kuaj lo mellé, főleg a Victoria halljában? Gyakorlott pimaszsággal tette le az italt és nézett vissza a lányra

- Tou nien lo mo a moslékevő őseidre - sziszegte a lány útszéli kantonissággal. - A férjem az itteni rendőrség egyik 489-ese, elég egy szót szólnom neki, és abban a pillanatban, ahogy kiteszed innen a lábad, letépeti a testedről azokat a szánalmas mogyorókat, amiket te a töködnek nevezel!

A pincér elfehéredett. - Eh?

- Forró teát! Hozz nekem forró teát te megcicerézett, és ha beleköpsz, szólok a férjemnek, aki csomót köttet arra a szalmaszálra, amit te a farkadnak nevezel!

A pincér elmenekült.

- Mit mondtál neki? - kérdezte Szuszlov. Angolul nagyon jól beszélt, kantoniul azonban csak néhány szót.

Ginny Fu édesdeden elmosolyodott: - Csak teát kértem - tőle. Tudta, hogy a pincér ezek után már automatikusan bele fog köpni a teába, vagy ami még valószínűbb, a biztonság kedvéért egy barátját kéri meg rá, így hát ő nem fog belőle inni, s ezáltal Gregor még több arcot veszt. Mocskos ebcsont! - Legközelebb, nem akarok találkozni itten, sok ronda ember - mondta parancsolóan. Körülpillantott, orrát fintorítva grimaszolt néhány középkorú angol nőre, aki őt bámulta. - Túl sok büdös test - mondta hangosan, ismét megrázva a haját s felkacagva magában, látva, hogy a nők elvörösödnek és elfordulnak. - Ez az ajándék, Gregy… Nagyon köszönöm!

- Semmiség - felelte Szuszlov. Tudta, hogy a lány nem fogja most kinyitni a dobozt - vagy legalábbis nem őelőtte - ami egy nagyon értelmes kínai szokás. Így ha a lánynak nem tetszik az ajándék, csalódást okoz neki, vagy hangosan szitkozódik, mert amit kapott, nem megfelelő méretű, színű, vagy az ajándékozó fukarságról, rossz ízlésről, vagy bármi ilyesmiről tanúskodik, egyikük sem veszít arcot. - Nagyon okos!

- Mi?

- Semmi.

- Jól nézel ki.

- Te is. - Három hónap telt el Szuszlov legutóbbi ittjárta óta, és noha Vlagyivosztokban élő felesége ukrán anyától és kínai apától származó eurázsiai nő volt, nagyon élvezte Ginny Fu társaságát.

- Gregy - mondta a lány, aztán lehalkította a hangját, és kihívóan rámosolygott. - Befejez ivás! Kezdünk nyaralást! Van vodkám… meg másom is.

Szuszlov visszamosolygott rá. - Azt meghiszem, galubcsik!

- Hány napod van?

- Legalább három, de…

- Ó! - Ginny Fu próbálta leplezni csalódottságát.

-… közben időnként vissza kell mennem a hajómra. Ma miénk az éjszaka legnagyobb része, aztán a holnap meg a holnap éjszaka. És a csillagok tündökölni fognak!

- Három hónap hosszú idő, Gregy.

- Hamarosan megint itt leszek.

- Tudom. - Ginny Fu elhessegette csalódottságát, s megint fontoskodóvá vált. – Befejez ital és kezdünk! - Észrevette a teájával sietve közeledő pincért. Szinte a veséjébe fúrta a tekintetét, miközben az letette a tálcát. - Hah! Ez hideg és nem friss! - mondta utálkozva. – Hát minek nézel te engem? Kutyának való mocskos, idegen ördög cobáknak? Na, nem! Én civilizált ember vagyok, a Négy Tartományból származom, és mivel gazdag apám minden pénzét eljátszotta, eladott engem ágyasnak, és így lettem második felesége ennek az idegen ördög rendőrfőnöknek! Te pedig vizelj a kalapodba! – Felállt.

 A pincér egy lépést hátrált.

- Mi van? - kérdezte Szuszlov.

– Ne fizess a teáért, Gregy. Nem forró! – mondta Ginny Fu parancsolólag. Ne adj borravalót!

Szuszlov fizetett. Ginny Fu belekarolt úgy mentek ki, szemek követték őket. Ginny Fu felszegte a fejét, de lelke mélyén utálta ezeknek a rábámuló kínaiaknak a tekintetét, még azét a jól vasalt inasét is, aki kinyitotta előttük az ajtót: legkisebb öccsére hasonlított, akinek eltartásáért és iskoláztatásáért ő fizetett.

Dunross épp ekkor jött fel a lépcsőn. Derűsen felcsillanó szemmel megvárta, míg elhaladnak mellette, aztán nagy hajlongások közepette már tessékelte is befelé az udvariasan vigyorgó inas. Dunross a házi telefon felé indult a tolongáson át. Sokan azonnal felfigyeltek rá, követték tekintetükkel. Kikerült egy fényképezőgépekkel teleaggatott turistacsoportot, s eközben észrevette Jacques deVille-t és Susanne-t, a feleségét, akik egy sarokasztalnál ültek. Kőarccal bámultak a poharukba. Dunross fáradt derültséggel megcsóválta a fejét. Szegény Jacques! Megint rajtakapta az asszony, és most az orra alá dörgöli a hűtlenséget. Zsosz! Szinte hallotta az öreg Csencsen nevetését.  „A férfi élete szenvedés, ifjú Ian! Úgy bizony… az örök jin háborút visel a mi roppant védtelen jangunk ellen… "

Más esetben Dunross úgy tett volna, mintha nem venné észre őket, nem zavarta volna meg őket magánügyeikben, most azonban valamilyen ösztöne az ellenkezőjét tanácsolta.

- Jó napot, Jacques… Susanne. Mi újság?

- Ó, jó napot, tajpan. - Jacques deVille udvariasan felállt. - Kérem, foglaljon helyet.

- Nem, köszönöm, nem tehetem. - Dunross észrevette barátja szomorúságának mélységét, és eszébe jutott a franciaországi autóbaleset. Jacques lánya, Akril, meg a veje! - Mi történt? De pontosan!  - Úgy mondta, mint egy főnök, aki azonnali választ követel.

Jacques némi tétovázás után válaszolt. - Pontosan a következő, tajpan: Akriltól hallottam. Cannes-ból telefonált, közvetlenül az előtt, hogy eljöttem az irodából. – „Apa… apa, Borge meghalt… Hallod, amit mondok? Már két napja próbállak elérni… frontális ütközés volt, és a… a másik ember… Meghalt az én Borge-om… hallasz engem?" Jacques hangja teljesen színtelen volt. - Aztán megszakadt a vonal. Tudjuk, hogy Avril a cannes-i kórházban van, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha Susanne azonnal odamegy, de a gépe valami miatt csak később indul, így aztán csak várunk itt.

Közben próbálják elérni Cannes t, de én nem fűzök sok reményt hozzá.

- Jézusom… nagyon. sajnálom - mondta Dunross, próbálva elhessegetni azt a kellemetlen érzést. Amely keresztülfutott rajta, miközben agya gépiesen fölcserélte Avrilt és Adryont. Avril még csak húszéves, Borge Escary pedig remek fiatalember. Alig másfél éve házasodtak össze, s fiuk születése óta most mentek először nyaralni. Mikor indul a gép?

- Most azt mondták, nyolckor.

- Mit szólna hozzá, Susanne, ha addig vigyáznánk a kicsire?

Szálljon fel a gépre maga is, Jacques… én itt mindenről gondoskodom.

- Nem - felelte Jacques. - Köszönöm, de nem. Az a legjobb, ha csak Susanne megy. Ő majd hazahozza Avrilt.

- Igen - szólalt meg Susanne, és Dunrossnak csak most tűnt fel, mennyire összeroskadt. - Ott vannak az ámák… Jobb, ha csak én megyek, tajpan. Merci, de nem, így a legjobb. - Könnyek peregtek végig az arcán. - Olyan igazságtalan, ugye? Borge olyan aranyos fiú volt!

- Igen. Ne idegeskedjen, Susanne. szólok Penn-nek, ő majd minden nap átmegy megnézni, rendben van-e minden a kicsi és Jacques körül. - Dunross gondolatban mindkettejüket mérlegre tette. Bízott benne, hogy Jacques jól tartja magát. Helyes, gondolta, majd mintha utasítást adna, megszólalt. - Jacques! Ha majd rendben föltette Susanne-t a gépre, menjen vissza az irodájába. Telexezzen a marseille-i emberünknek. Utasítsa, hogy foglaljon le egy lakosztályt a Capitolban, aztán menjen ki Susanne elé kocsival és tízezer dollár értékű frankkal. Közölje vele: én utasítom, hogy amíg Susanne ott van, éjjel-nappal álljon a rendelkezésére. Holnap hívjon fel, tegyen részletes jelentést Avrilról, a balesetről, ki vezetett, és ki volt a másik kocsi vezetője.

- Igen, tajpan.

- Biztos, hogy jól érzi magát?

Jacques kényszeredetten elmosolyodott. - Oui. Merci, mon ami.

- Rien. Rettenetesen sajnálom, Susanne… és ha bármit tehetünk, hívjon. R-beszélgetésre. - Otthagyta őket. A marseilles-i emberünk érti a dolgát, gondolta. Ő majd mindent elintéz. Jacques meg valódi vasember. Mindenre gondoltam? Igen, azt hiszem. Pillanatnyilag minden el van intézve.

Isten óvja Adryont, Glennát, Duncant és Pennt, gondolta. Meg Kathyt és a többieket mind. És engem – amíg a Nemes Ház győzhetetlen. Az órájára pillantott. Potosan fél hét. Fölemelte a házi telefont. - Mr. Bartlettet kérem. - Egy pillanat múltán meghallotta Casey hangját.

 - Halló!

- Ó, halló, Ciranoush – mondta Dunross. – Kérem, szóljon neki, hogy itt vagyok, a hallban.

- Persze, rögtön szólok. De nem volna kedve feljönni? Éppen…

- Nem akar inkább maga lejönni? Arra gondoltam, ha nincs nagyon elfoglalva, elvinném magammal a következő megbeszélésemre… esetleg érdekelheti. És ha ráér, utána elmehetnénk valahova vacsorázni.

- Örömmel. Egy pillanat, megnézem.

Dunross hallotta, hogy elismétli, amit mondott, és eltűnődött a Claudiával kötött fogadásán. Lehetetlen, hogy ezek nem fekszenek le egymással, vagy hogy nem voltak egymás szeretői. Hiszen olyan közeli kapcsolatban vannak. Ez nem volna természetes!

- Rögtön lent leszünk, tajpan! - Dunross mosolyt hallott a hangjában. A legelső főpincér már ott sündörgött körülötte, várva a ritka megtiszteltetésre, hogy leültethesse a tajpant. Amint hírét vette, hogy Dunross a bejárat felé közeledik, máris riasztotta a második főpincért. Délutános Poknak hívták, őszülő hajú, méltóságteljes férfi volt, egy bambusz pálcával kormányozta beosztottai.

- Ó, tisztelt uraság, micsoda öröm! - mondta most kantoni nyelvjárásban, tisztelettudó meghajlással. - Ettél rizst ma már? - Kínaiul ez a köszönés és a hogylét felől való érdeklődés udvarias formája.

- Igen, köszönöm, bátyám - felelte Dunross. Gyerekkora óta ismerte Délutános Pokot. Amióta az eszét tudta, Délutános Pok déltől este hatig főpincér volt itt a hallban. Sokszor előfordult, hogy gyerekként egy-egy verés vagy pofozás után, vagy valamilyen megbízatással idejött, és ilyenkor az öregember leültette valamelyik sarokasztalhoz, odatett elé egy süteményt, kedvesen megsimogatta a fejét, és sose fogadott el pénzt tőle. - Látom, jól megy sora!

- Köszönöm, tajpan. Ön is majd kicsattan. De még mindig csak egyetlen fia van! Nem gondolja, hogy legfőbb ideje volna, hogy a tisztelt főfelesége második feleséget keressen magának?

Összemosolyogtak. - Kérem, kövessen - mondta fontoskodva az öregember, és elindult a kiválasztott asztal felé, amely mintegy varázsütésre jelent meg egy tágas, kellemes helyen, amit négy energikus pincér teremtett a többi vendég és asztal hátrábbszorítása révén. Most már ott álltak az asztal körül, szélesen mosolyogva, szinte vigyázban.

- A szokásost, uram? Kérdezte a borpincér. Van egy palack ötvenkettesem.

 - Tökéletes - mondta Dunross, tudva, hogy a La Doucett-ről van szó, amit annyira kedvel. Szívesebben ivott volna ezúttal teát, de a bor elfogadása arc kérdése volt. A palack már oda is volt készítve egy jegesvödörbe. - Mr. Bartlettet és Miss Tcholockot várom. - Egy másik pincér nyomban elindult eléjük a lifthez.

- Ha bármire szüksége van, kérem, csak szóljon. Délutános Pok meghajolt és odábbsétált a hallban lévő pincérek idegesen érzékelték jelenlétét. Dunross leült, s Peter és Fleur Marlowe-t vette észre, amit épp két bájos, négy-, illetve nyolcéves, csintalan kislányukat próbálták féken tartani. Felsóhajtott, s magában hálát adott az égnek, hogy az ő lányai már túl vannak ezen a koron. Jólesően kortyolgatta a borát, s kisvártatva a felé néző és integető öreg Willie Tuskot pillantotta meg, Visszaintett.

Kamaszkorában hetente háromszor-, négyszer is átjött Hongkongról ide, Tuskhoz, üzleti utasításokat hozott neki az öreg Sir Ross Struantól, Alastair apjától, vagy a saját apjától, aki éveken át irányította a Nemes Ház külföldi ügyleteit. Tusk időnként a Nemes Ház rendelkezésére bocsátotta szakértelmét: mindent megcsinált, aminek bármi köze volt a Thaiföldről, Burmából, vagy Malájföldről való árukihozatalhoz, vagy az oda irányuló hajószállítmányokhoz, s mindezért csak egy csekély heung jaút, és a szokásos hét és fél százalékos hasznát számította fel.

- Minek az a fél százalék. Tusk bácsi? - jutott eszébe Dunrossnak egyszer feltenni a kérdést, fölfelé sandítva a férfira, akinél ma már jó fejjel magasabb volt.

- Ez a fél százalék az én babapénzem, Ian öcsém,

- Mi az a babapénz?

- Egy kis zsebpénz, amit a babáknak, a magam választotta hölgyeknek adok.

- De miért adsz pénzt hölgyeknek?

- Hát ennek hosszú sora van, fiam.

Dunross elmosolyodott magában. Hát igen: ez egy hosszú-hosszú történet. Ismeretei e részét több tanítótól tanulta, akadt köztük jó is, nagyon jó is, de néhány rossz is. Mikor tizennégy éves lett, az öreg Csencsen bácsi szerezte neki élete első szeretőjét.

- Tényleg komolyan gondolod,Csencsen bácsi?

- Tényleg, de el ne mondd senkinek, mert apád nadrágtartót csinál a beleimből. – Hah! - folytatta a kedélyes öregember - ezt egyébként apádnak kellett volna elintéznie, vagy meg kellett volna kérnie engem, hogy intézzem el. Sebaj. Most viszont…

- De hát mikor csináljam, mikor legyen a… Tényleg biztos vagy benne? Vagyis hogy azt akarom kérdezni, hogy mennyit kell fizetni és mikor, Csencsen bácsi? Mikor? Vagyis hogy előtte, utána, vagy mikor? Ez az, amit nem tudok.

- Sok mindent nem tudsz te még! Még alt sem tudod, hogy mikor beszélj és mikor ne. Hát hogyan tanítsalak ki, ha állandóan járatod a szádat? Hát ráérek én egész nap?

- Nem, uram.

- Ííííí - mondta erre az öreg Csencsen szokásos fülig érő mosolyával - Ííííí, micsoda szerencsés fickó vagy te! Először indulsz a pazar hasadékba! Ugye, ez lesz az első? Az igazat mondd!

- Hát… ööö… hát ööö… igen.

- Akkor jó!

Dunross csak évek múltán tudta meg, hogy hongkongi és macaui nyilvánosházak leghíresebbjei titokban licitáltak a jogért, hogy első párnázása alkalmából ők láthassák vendégül a leendő tajpant, a nagy Zöld Szemű Ördög dédunokáját. Ez - a rengeteg arcon túlmenően, amit a ház nyer nemzedékekre azáltal, hogy a Nemes Ház compradoréja őket választotta -, a választott hölgy számára is óriási zsoszt jelent. A kínai tanok szerint még a legalantasabb férfiember első esszenciája is mesés értékű elixír, éppúgy, ahogy az idősödő férfi számára ugyanilyen értékes és jangja megfiatalítása céljára ugyanilyen hatásos a szűzlány jinjének nedve.

- Magasságos ég, Csencsen bácsi! - fakadt ki Dunross. - Igaz ez? Te tényleg eladtál engem? Azt akarod mondani, hogy te tényleg eladtál engem egy mocskos háznak? Engem?

- Persze. - Az öregember csak pislogott rá és vihogott, vihogott. Ekkor már ágyhoz kötve feküdt a Struan Kilátója gerincén álló Csen házban, csaknem vak volt már, a napjai meg voltak számlálva, de jó kedélyéből mit sem vesztett. - Ki mondta meg neked, eh? Eh, ifjú Ian?

Tusk volt az, az özvegy Tusk, Kowloon tánctermeinek, bárjainak és nyilvánosházainak nagy barátja mesélte el, mint az egyik mamaszantól hallott legendát, aki úgy hallotta, hogy a Nemes Háznál az a szokás, hogy mindig a compradore készíti elő a Zöld Szemű Ördög Struan leszármazottjának első párnázását. - Bizony, öregem - mondta Tusk, - Dirk Struan azt mondta Sir Gordon Chennek, az öreg Csencsen apjának, hogy ha nem választanak jól, a Chen házra veti gonosz szemét.

- Ostobaság - felelte erre Dunross, mire Tusk mentegetődzni kezdett, hogy ő csak elmesélt egy legendát, amely most már része a hongkongi folklórnak, és ostobaság, vagy sem, Ian, öreg cimbora, a maga első tilitolija többezer hongkongi dollárt ért annak a vén csoroszlyának!

- Szerintem ez rettentően ronda dolog volt, Csencsen bácsi!

- De miért? A lehető legnagyobb hasznot hajtó árverés volt. Egy petákodba se került, mégis óriási élményt adott neked. Nekem se került semmibe, sőt kaptam húszezer hongkongi dollárt. A lány háza rengeteg arcot nyert, a lány szintén. Neki nem került semmibe, viszont éveken át hatalmas vendégköre volt, mert rengetegen akarták közelebbről megismerni a te első választottad specialitásait.

Dunross csak Sikkes Jáde néven ismerte a lányt. Sikkes Jáde huszonkét éves volt és nagyon gyakorlott: tizenkét éves korában adták el szülei a háznak, azóta gyakorolta mesterségét. Ha úgy hozta kedve, kedves volt és szelíd - máskor tűzokádó sárkány. Dunross őrülten szerelmes volt belé, s két nyarat töltött vele - két nyári szünetet, amelyekre hazatért az angliai kollégiumból - ennyi időre szólt a Csencsen által kötött szerződés. Dunross harmadik nyári szünetére visszaérkezve nyomban a nyilvánosházba rohant, de a lány addigra már eltűnt.

Dunross máig nem felejtette el, milyen szórakozott volt akkoriban, s hogy mennyire szerette volna megtalálni. De a lány nyomtalanul eltűnt.

- Mi történt vele, Csencsen bácsi? De komolyan.

Az óriási ágyban fekvő öregember felsóhajtott: elfáradt már.

- Ideje volt, hogy elmenjen. Egy fiatalembernél mindig fennáll a veszély, hogy túl sokat ad egy lánynak: túl sok időt, túl sok gondolatot fordít rá. Ideje volt, hogy elmenjen… Őutána már magad is tudtál választani, és különben is: neked a Házzal kellett foglalkoznod, nem vele… Jaj, ne próbáld leplezni a vágyad, én megértelek, nagyon is megértelek… És ne aggódj, fiam, az a lány rendesen meg lett fizetve, és nem fogant gyereket tőled…

- Hol van most?

- Tajvanra ment. Gondom volt rá, hogy kapjon annyi pénzt, amennyiből saját házat tud nyitni, azt mondta, ahhoz volna kedve… és a megállapodásban, amit kötöttem, az is benne volt, hogy kiváltottam. Belekerült vagy ötezrembe… vagy tízbe… már nem emlékszem… Kérlek, bocsáss meg, elfáradtam. Muszáj aludnom egy kicsit. - Kérlek, gyere vissza holnap, fiam…

Dunross elgondolkodva kortyolgatta a borát. Ez volt az egyetlen eset, hogy az üreg Csencsen fiának szólította - gondolta. Micsoda remek öregember volt! Bárcsak én volnék olyan bölcs, olyan kedves és bölcs, bárcsak méltó lennék hozzá!

Csencsen egy hét múlva meghalt. Temetésénél pompásabbat még sose látott Hongkong; ezer hivatásos gyászoló és dobos követte koporsóját a sírhoz. A fehér ruhás siratóasszonyok hangosan jajveszékelve szólongatták az egeket, kérve az isteneket, egyengessék e nagyszerű ember lelkének útját az Űr vagy az újjászületés felé, vagy afelé, ami a halott lelkére vár. Csencsen elméletileg keresztény volt, ezért a biztonság kedvéért két misét tartottak, egy keresztényt és egy buddhistát…

- Jó estét, tajpan!

Casey áll ott, oldalán Linc Bartlettel, mindketten mosolyogtak, de mind ketten kissé fáradtnak látszottak.

Dunross üdvözölte őket. Casey szódás whiskyt rendelt, Bartlett sört.

- Milyen napja volt? - kérdezte Casey.

- Vegyes - válaszolta Dunross némi szünet után. - És maguknak? - Zsúfolt - felelte Casey. - Az ügyvédjük, Dawson lemondta a ma délelőtti megbeszélésünket. Áttettük holnap délre. A napom többi része azzal telt, hogy az Államokba telefonálgattam meg telexelgettem, szerveztem a dolgokat. Remek itt a kiszolgálás, nagyszerű ez a szálloda. Mi a magunk részéről készen állunk a szerződés aláírására.

- Ennek örülök. Azt hiszem, én is ott leszek holnap Dawsonnál a megbeszélésen - mondta Dunross. - Az egy kicsit meggyorsítja a dolgokat. Majd szólok neki, hogy jöjjön át hozzánk, a mi irodánkba. Küldök magukért egy kocsit tizenegy tízre.

- Erre nincs szükség, tajpan. Tudom, merre van a komp - felelte Casey. - Ma délután befizettem magam egy retúrra. Életemben nem kaptam még ennyit kétszer öt amerikai centért. Hogyan tudják ilyen alacsonyan tartani a viteldíjakat?

- Tavaly negyvenhétmillió utast szállítottunk. - Dunross Bartlettre pillantott. - Ott lesz a holnapi megbeszélésen?

- Ha nincs rám szüksége valamilyen különleges dolog miatt, akkor nem - felelt könnyedén Bartlett. - Elejétől fogva Casey intézi a papírmunkát, tudja, mit akar. A csütörtöki Pan-Am járattal megjön Seymour Steigler III. a vezető jogtanácsosunk és adószakértőnk. Ő majd elrendezi a dolgokat a maguk ügyvédeivel, hogy hét napon belül vígan aláírhassuk…

- Pompás. - Hajlongó, mosolygó pincér jelent meg az italokkal, és újratöltötte Dunross poharát. Miután elment, Casey megkérdezte: - Ezek a hajók, tajpan… Külön megállapodásba kívánja foglalni őket? Ha az ügyvédek fogalmazzák meg, akkor a dolog nem marad hatszemközt. Hogyan csináljuk?

- Én megfogalmazom a megállapodást, és rányomom a csopunkat. Ezzel törvényes és kötelező érvényű lesz, és így hármunk között maradhat. Eh?

- Mi az a csop, Ian? - kérdezte Bartlett.

- Ugyanaz, mint a bélyegző. - Dunross egy vékony, hosszúkás, körülbelül öt centiméter hosszú és egy centiméter széles bambusztokot vett elő, és hátratolta szorosan illeszkedő fedelét. A vörös selyemmel bélelt dobozkában ott feküdt a csop, megmutatta nekik. Elefántcsontból készült. Az egyik végére néhány domború kínai piktogram volt vésve. - Ez a saját csopom… kézzel van kifaragva, úgyhogy szinte lehetetlen hamisítani. Az ember belenyomja ezt a végét itt a tintába… A vörös és szinte szilárd tinta a dobozka egyik végében, külön kis rekeszben volt. -...  aztán rányomja a papírra. Hongkongban nagyon gyakori, hogy nem írják alá, hanem csak lecsopolják az okmányokat. A legtöbbje csop nélkül nem is szabályos. A cég bélyegzője egyébként ugyanolyan, mint ez, csak valamivel nagyobb. - És mit jelentenek ezek az írásjegyek?

- Szójáték a nevemre meg az ősömére. Betű szerint azt jelentik: "nagy hírű, borotvaéles, szerte a nemes zöld tengereken". A szójáték a Zöld Szemű Ördögre – így hívták Dirköt - a Nemes Házra és a skót katonai tőrt, vagy kést jelentő dirk szóra épül. - Dunross elmosolyodott, és eltette a csopot. - De van más jelentése is: "a Nemes Ház tajpanja". A kínai nyelvben… - Biciklicsengő hangja hallatszott, Dunross felkapta a fejét. Egy szállodainas járkált körbe egy póznára szerelt kis táblával, amelyre krétával firkantották fel a keresett személy nevét. Nem őket hívták, így hát Dunross folytatta. - A kínai írásnak mindig több jelentési szintje van. Ez teszi olyan bonyolulttá és érdekessé.

Casey egy étlappal legyezgette magát. A mennyezeti ventilátorok keltette enyhe légmozgás ellenére is meleg volt a hallban. Casey zsebkendőt vett elő, s kétoldalt az orrához szorította. - Errefelé mindig ilyen párás az idő?

Dunross elmosolyodott. - Ma még viszonylag száraz a levegő. Néha heteken át kilencven- kilencvenöt százalék a páratartalom. Hongkongban az ősz meg a tavasz a legkellemesebb. A július, az augusztus, a szeptember meleg és párás. Ennek ellenére most esőt jósolnak. Még tajfunt is kaphatunk. A rádióban úgy hallottam, hogy tőlünk délre egy alacsony nyomású zóna alakult ki. Ha szerencsénk van, eső lesz belőle. Itt a V and A-ben ugye nincs vízkorlátozás?

- Nincs – felelte Bartlett -, de azóta, hogy tegnap este láttam azokat a vödröket a házában, azt hiszem, többé sose fogom magától értetődőnek tekinteni a vízszolgáltatást.

- Én sem - mondta Casey. - Borzasztó nehéz lehet.

- Meg lehet szokni. Egyébként megfelel a dokumentumra vonatkozó javaslatom? - kérdezte Dunross Bartlettet. Szerette volna már letudni a dolgot, s ugyanakkor haragudott magára, amiért hagyta magát belecsalni a csapdába, hogy meg kelljen kérdeznie. Komor derűvel nyugtázta, hogy Bartlett a válaszadás előtt egy pillanatig habozik, és Caseyre néz.

- Persze. Forrester, a poliuretán részlegünk vezetője ugyanazzal a járattal érkezik, mint Steiger. Úgy gondoltam, rögtön bevonhatnánk a munkába. Ugye, nincs értelme várni a papírokra?

- Nincs. - Dunross pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, kipróbálja az elméletét: - És mennyire ért a szakmájához ez az illető?

- Ért hozzá.

Casey hozzáfűzte: - Charlie Forrester mindent tud, amit a szakmajához tudni kell. Ért a gyártáshoz, az áruelosztáshoz, az eladáshoz.

- Akkor jó. - Dunross Bartletthez fordult, és ártatlanul megkérdezte: - Volna kedve elhozni Tajpejre? - Látta, hogy az amerikai szeme megvillan, s tudta, hogy jól tippelt. Tekergőzz csak, te nyomorult, gondolta. Szóval még nem mondtad meg Caseynek! Még nem felejtettem el milyen kínos perceket szereztél nekem az este a titkos információiddal. Ebből mássz ki, ha tudsz! - Amíg mi golfozunk, vagy valami ilyesmit csinálunk, összeeresztjük ezt a Forrestert az én szakértőimmel… egyeztethetik a lehetséges helyszíneket mozgásba lendíthetik a dolgot.

- Jó ötlet - mondta Bartlett, de feszengésnek nyoma sem látszott rajta, Dunross szemében nagyot nőtt. - Tajpej? Ugye, ez Tajvanon van? - kérdezte Casey izgatottan. Tajpejbe megyünk? Mikor?

– Vasárnap délután - felelte nyugodt hangon Bartlett. – Ian meg én átugrunk egy-két napra, hogy…

– Nagyszerű, Linc - mondta mosolyogva a lány. – Amíg ti golfoztok, én megbeszélek néhány dolgot Charlie-val. Aztán legközelebb én játszom a tajpannal. Mennyi a handicapje, Mr. Dunross?

- Tíz - felelte Dunross - és mivel Linc Bartlett tudja ezt, biztos vagyok benne, hogy maga is tudja.

Casey nevetett. - Elfelejtettem ezt, a kiemelt fontosságú adatot. Az enyém tizennégy, ha nagyon jó napom van.

- Egy-két ütés plusz-mínusz?

- Úgy valahogy. A nők legalább annyira csalnak a golfban, mint a férfiak.

- Tényleg?

- Tényleg. Viszont a férfiakkal ellentétben a nők inkább le szoktak tagadni a handicapjükből. A handicap amolyan státusszimbólum-féle nem? A nők ritkán játszanak néhány dollárnál többe, így aztán megengedhetik maguknak, hogy egy-két ütést letagadjanak a handicapjükből. Na de a férfiak? Láttam már, hogyan üti egyikük-másikuk szándékosan félre a labdát, mikor már nagyon jól álltak, s tarthattak tőle, hogy az eredmény nyomán egy-két ütéssel csökkenthetik a handicapjüket. Persze ezt csak akkor csinálják, ha nem pénzben megy a játék. Maguk mennyibe szoktak játszani?

- Ötszáz hongkongiba.

Casey füttyentett. - Lyukanként?

- Csudát - mondta Bartlett. - Játszmánként.

- Ezzel együtt azt hiszem, jobb lesz, ha én csak kibicelek.

- Az mit jelent? - kérdezte Dunross.

- Hogy csak nézem. Ha beszállnék, Linc képes volna az utolsó bugyogómat is elnyerni tőlem. - Casey mosolya mindkét férfit átmelegítette. Dunross, aki szándékosan csalta kelepcébe Bartlettet, e mosoly hatására elhatározta, hogy ki is húzza belőle.

- Ez nagyszerű ötlet, Casey - mondta, figyelve a lányt - de ha már itt tartunk, talán jobb volna, ha előbb Hongkongot nézné meg Forresterrel… ez lesz a legnagyobb piacunk. És ha a jogtanácsosuk csütörtökön érkezik, esetleg mindjárt fogadhatná őt is. - Dunross Bartlettre nézett, arca maga volt az ártatlanság. - Ha el akarja halasztani az utunkat, engem az sem zavar, rengeteg időnk lesz még átruccanni Tajpejre. Most azonban mennem kell.

- Nem akarom elhalasztani - mondta Bartlett. - Casey, te intézed az itteni ügyeket. Seymour minden tőle telhető módon a segítségedre lesz. Csinálok most vele egy előzetes körutat, aztán majd együtt nyélbe ütjük.

Casey rézzenéstelen arccal kortyolt bele a poharába. Szóval nem vagyok meghívva, mi? - gondolta hirtelen támadt ingerültséggel. - Elmegy vasárnap?

- Igen – felelte Dunross. Nem érzett változást a lány hangjában, de biztos volt benne, hogy bejött a húzása. – Délután. Lehet, hogy délelőtt részt veszek egy helyi versenyen, ezért korábban nem tudok indulni.

- Hegyi versenyen? Maga alpinista, tajpan?

- Jaj, nem. Én csak autóval mászom hegyet… Az Új Területeken. Ha érdekli Önöket az ilyesmi, kérem jöjjenek el megnézni. – Bartletthez fordult. – Onnan egyenesen kimehetnénk a reptérre. Ha fel tudom szabadítani a gépét, én biztos onnan megyek. De ezt majd holnap intézem.

- Linc – szólalt meg Casey – mi van Armstronggal meg a rendőrséggel? Azt mondták, nem mehetsz el.

- Ezt már elintéztem - mondta Dunross. – Feltételesen szabadlábra helyezték az én őrizetemben.

Casey elnevette magát. – Fantasztikus! Csak meg ne lógj, Linc!

- Nem lógok meg.

- Szóval vasárnap elutazik, tajpan. És mikor jön vissza?

- Kedden, vacsoraidőben.

- Kedden írjuk alá?

- Igen.

- Nem túl szoros ez így, Linc?

- Nem. Állandó kapcsolatban leszünk. Mindenben megegyeztünk, már csak papírra kell vetni.

- Ahogy óhajtod, Linc. Mire visszajöttök, minden készen lesz az aláírásra. Tajpan! Ha esetleg valami probléma adódik, Andrew-val kell megbeszélnem?

- Igen. Vagy Jacques-kal. - Dunross a túlsó sarok felé pillantott.

Már mások ültek az asztalnál. Nem baj, gondolta. Amit lehetett: megtettem. - Tajpejjel jó a telefon- összeköttetés, úgyhogy emiatt nem kell aggódni. És most hadd kérdezzem meg: volna kedvük ma este velem vacsorázni?

- Hogyne volna - felelte Bartlett.

- És milyen jellegű vacsorához volna kedvük?

- Mit szólna egy kínai menühöz?

- Bocsássanak meg, de ezt pontosabban kell behatárolni - mondta Dunross. - Amit az imént mondott, az valami olyasmi, mintha azt mondaná, hogy európai kosztra vágyik, amiben ugye az olasz konyha széles kínálatától a bágyadt angol ételekig minden benne van.

- Nem kellene ezt inkább a tajpanra bíznunk, Linc? - kérdezte Casey. - Tajpan, meg kell vallanom, én szeretem az édes-savanyút, a mandulás csirkemellet, a csop szujt, meg a sült rizst, de sajnos ennél tovább nemigen terjednek az ismereteim.

- Az enyémek sem – ingatta a fejét Bartlett. És nem kedvelem a kígyót, a kutyát, meg a hasonló egzotikus dolgokat.

- Pedig a kígyó a megfelelő időszakban nagyon jó – mondta Dunross. – Főleg az epe… teába keverve. Remek erősítőszer és frissítő! Az osztrigaszószban főzött fiatal csau-csau pedig egyenesen fenséges.

- Maga már próbálta? Evett már kutyát? – Casey meg volt döbbenve. - Azt mondták, csirke. Nagyon hasonlított is rá az íze. Arra viszont vigyázni kell, hogy sose fogyasszon egyszerre kutyát és whiskyt, Casey. Azt mondják, olyan lesz tőle a hús az ember gyomrában, mint a kő, pokoli kellemetlen érzés.

Dunross hallotta önmagát, mint viccelődik, mint cseveg, s közben Jacques-ot és Susanne-t figyelte, akik most szálltak taxiba. Sajnálta őket, sajnálta Kathyt meg mind a többieket, szeretett volna maga felülni arra a gépre, hogy odarohanjon Avrilért és hazahozza… Olyan aranyos lány, családtag…

Hogy a jó égbe élhet az ember egyidejűleg magánéletet és irányíthatja a Nemes Házat úgy, hogy nem őrül bele? Hogyan segíthet a családján, hogyan köthet üzleteket és csinálhatja az összes, többit?

"Ez a tajpani tiszt öröme és fájdalma” - mondta már sokszor álmában Dirk Struan.

Hát igen. De oly kevés az öröm.

Tévedsz. Dirknek van igaza, túl komolyan veszed a dolgokat. Pedig komoly problémát csak a Par- Con, a tőzsde, Kathy, az AMG jelentések, Crosse, John Chen, a Toda Shipping és Lando Mata ajánlatának elutasítása jelent, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Milyen rengeteg pénz…

Mit akarok én az élettől? Pénzt? Hatalmat? Vagy egész Kínát? Látta, hogy Casey és Bartlett őt nézi. Mióta ezek megjöttek, gondolta, csak bajom van. Visszanézett rájuk. A szűk nadrágba és testhez álló blúzba öltözött Caseyre érdemes is volt. - Bízzák csak rám - mondta. Úgy érezte, aznap este kantoni ételeket enne a legszívesebben.

Megint meghallották a telefonos boy csengőjét, odanéztek: a táblára a "Miss K. C. Tcholock" név volt felírva. Dunross intett a fiúnak. – A boy odavezeti a telefonhoz, Casey.

- Köszönöm,- A lány felállt. Tekintetek kísérték hosszú, elegáns, lábait és érzéki járását - a nők féltékenyen, gyűlölködve.

- Maga egy csirkefogó - mondta higgadtan Bartlett.

 - Tessék?

- Jól hallotta. – Bartlett vigyora elvette a szituáció minden élét. - Húsz az egyhez fogadom, hogy Tajpejt csak szondának szánta De nem vetem a szemére, Ian. Kemény voltam az este, kénytelen voltam az lenni, így hát rászolgáltam egy kis froclizásra. De nem csinálja ezt még egyszer Caseyvel, mert leharapom a fejét.

 - Ennyire komoly?

- Igen. Casey obligón kívül van. – Bartlett a lány után nézett. Casey Marlowe-ék asztalához érve megállt egy pillanatra, üdvözölte a házaspárt, meg a gyerekeket, aztán folytatta útját. - Tudja, hogy nincs meghívva.

Dunross zavarba jött. - Biztos? Én azt hittem… Abban a pillanatban, amint rájöttem, hogy még nem szólt neki, én… Ne haragudjon, azt hittem, nem fecsegem ki.

- Tökéletesen csinálta, hogy a fene egye meg! De még mindig tízet teszek öt ellen, hogy Casey tudja, hogy nincs meghívva. - Bartlett megint elmosolyodott, s Dunross megint eltűnődött, mit rejt ez a mosoly. Jobban oda kell figyelnem erre a csirkefogóra, gondolta. Szóval Casey obligón kívül van? Vajon mit akar ezzel valójában mondani?

Szándékosan választotta a szálloda hallját: azt akarta, lássák csak együtt a híres - vagy hírhedett - Bartlettel és hölgyével. Tudta, hogy ezzel felszítja a küszöbönálló üzletkötésről keringő pletykákat, s ezáltal még jobban felrázza a tőzsdét, és kibillenti egyensúlyukból a kisrészvényeseket. Ha a Ho-Pak tönkremegy is, de nem ránt magával más bankokat, akkor még beüthet a bum. Ha Bartlett és Casey hajlandó hajlani egy kicsit, és ha igazán megbízhatok bennük, óriási pénzt vághatok zsebre. De nagyon sok a "ha". Túl sok. Pillanatnyilag nem én irányítom ezt az ütközetet. Bartlett és Casey a kezdeményező. Vajon meddig lesznek hajlandók elmenni az együttműködésben?

Hirtelen Armstrong főfelügyelő és Brian Kok szavai jutottak eszébe, s szabadítottak fel benne egy eddig lappangó gondolatot. Nyugtalansága fokozódott.

- Magának mi a véleménye erről a Banastasióról? - kérdezte tárgyilagos hangon.

- Vincenzóról? - reagált azonnal Bartlett. - Érdekes pasas. Miért? - Csak úgy - felelte Dunross látszólag közömbösen, de valójában megdöbbenve, hogy sejtése beigazolódott. - Régóta ismeri?

- Három-négy éve. Casey meg én kimentünk néhányszor vele, a turfra… Del Marban. Nagy spíler, Vegasba is jár. Képes ötvenezret föltenni egyetlen futamra… nekünk ezt mondta. Nagyon jó viszonyban van John Chennel. Magának is barátja?

- Nem, még nem volt hozzá szerencsém, csak Johntól hallottam egyszer-kétszer a nevét – felelte Dunross. Meg Cu-janét.

- Mi van Cu-jannal? Ő is nagy spíler. Amikor Los Angelesben találkoztam vele, alig várta már, hogy Vegasba induljon. Ő is ott volt a turfon, mikor legutóbb kimentünk John Chennel. Még semmi hír Johnról, vagy az elrablóiról?

- Semmi.

- Micsoda pech.

Dunross alig figyelt rá. A Bartlettről összeállított dosszié egyetlen sora sem utalt maffia-kapcsolatokra. Banastasio viszont mindent összekapcsolt. A fegyvereket, John Chent, Cu-jant, Bartlettet.

A maffia piszkos pénzt és kábítószert jelent, valamint állandó kutatást olyan kirakatüzletek iránt, amelyekben tisztára moshatják a pénzüket. Cu-jan valamikor a koreai háború idején masszívan benne volt a gyógyszerszállítási üzletekben, most pedig, a szóbeszéd szerint, Négyujjú Vúval az oldalán, ugyanilyen vastagon benne van a Tajpejre, Indonéziába és Malájföldre irányuló aranycsempészetben. Lehet, hogy Banastasio meg fegyvereket szállít… de kinek? Beletenyerelt valamibe az a szerencsétlen John Chen, azért rabolták el?

Jelenti-e mindez, hogy a Par-Con pénzének egy része a maffia pénze? Lehet, hogy a Par-Con részben vagy egészen a maffia kezében van?

- Úgy rémlik, mintha John azt mondta volna, hogy Banastasio az egyik legnagyobb részvényesük - mondta, megint csak vaktában találgatva.

- Vincenzónak elég vaskos pakettje van a részvényeinkből, de nem tagja az igazgatóságunknak, nem tölt be semmilyen tisztséget. Miért?

Most Bartlett szemei szűkültek össze, Dunross szinte érezte, mint tapogatják körül az agyhullámai, mint próbálják kipuhatolni, hogy vajon hová akar kilyukadni ezzel a kérdéssel. Ezért úgy döntött, hogy lezárja ezt az irányt. - Érdekes, milyen kicsi valójában ez a világ, nem?

Casey magában fortyogva vette föl a kagylót. - Központ? Miss Tcholock vagyok. Úgy tudom, keresnek.

- Igen, egy pillanat türelmet.

Szóval nem vagyok meghívva Tajpejre, gondolta Casey dühöngve, De miért nem mondta ezt meg egyenesen a tajpan, miért jött így hátulról? És miért nem szólt Linc sem? Jézusom, ő is a tajpan hatása alá került, mint én az este? Minek ez a titkolózás? Mit forralnak ezek?

Szóval Tajpejre mennek… Hallottam már, hogy férfiaknak való hely, és ha egy kis disznólkodásra vágytok a hétvégén, felőlem nyugodtan. De csak akkor, ha nem üzleti ügyről lesz szó. Miért nem mondta Linc? Mit takargat?

Mind jobban forrt benne a düh, aztán eszébe jutott, mit mondott az a francia nő azokról a gyönyörű és készséges kínai lányokról, s dühe valamilyen furcsa aggodalommá változott. Linc iránti aggodalommá.

Istenverte férfiak!

Isten verje meg a férfiakat meg ezt az egész világot, amit úgy alakítottak ki, hogy csak nekik legyen megfelelő. És errefelé még inkább, mint bárhol, ahol eddig megfordultam.

Istenverte angolok! Milyen elegánsak, szellemesek, udvariasak, csupa parancsoljon, meg köszönöm, felállnak, ha belép az ember lánya, kihúzzák neki a széket, de e vékony máz alatt pontosan olyan nyomorult férgek, mint az összes többi férfi. Sőt. Mert álszentek, igenis azok! De majd én megmutatom nekik. Eljön még a napja, hogy kimegyünk a golfpályára, Mr. Tajpan Dunross, és ajánlom, nagyon kapd össze magad, mert ha formában vagyok, alig tízzel játszom par fölött… elég korán megtanultam ezt a játékot ebben a férfivilágban. És attól kezdve az orrod alá dörgölöm. Naná. Vagy esetleg játszhatunk egy parti poolt vagy karambolbiliárdot. De úgy ám! És azt is tudom, milyen az az alányesett golyó.

Hirtelen öröm villant át rajta a gondolatra, mikor eszébe jutott az apja, aki a biliárd alapjaira tanítgatta. Viszont Linc tanította meg rá, hogyan kell a dákóval olyan falsot adni a golyónak, hogy az az ütközés után visszafelé guruljon. Mindez akkor történt, mikor egyszer Casey ostoba módon kihívta egy partira. Linc először lemosta az asztalról, aztán tanítgatni kezdte.

- Mielőtt csatába bocsátkozol valakivel, Casey - mondotta - nem árt, ha előbb kipuhatolod a gyenge pontjait. Az imént azért mostalak le, hogy bebizonyítsak neked valamit: én nem a szórakozás kedvéért szoktam játszani. Kizárólag a győzelemért. Én nem játszadozom veled. Meg akarlak szerezni, és semmi más nem számít. Felejtsük el a megállapodásunkat, házasodjunk össze, és…

Mindez alig néhány hónappal az után történt, hogy belépett Linc Bartlett cégéhez. Még csak húszéves volt, és már szerelmes Bartlettbe. De ebben az időben még fontosabb volt számára, hogy bosszút álljon azon a másik férfin, hogy vagyont szerezzen, s hogy megtalálja önmagát, - ezért hát így felelt: - Nem, Linc. Hét évben egyeztünk meg. Ebben előre, egyenlő felekként megállapodtunk. Én segítek neked meggazdagodni, és eközben én is megszerzem a magam részét, és nem tartozunk egymásnak semmivel. Te bármikor, bármilyen indokkal kirúghatsz engem, én bármikor, bármiért itthagyhatlak. Egyenlő felek vagyunk. Én nem tagadom, hogy tiszta szívemből szeretlek, de ez még nem változtat a megállapodásunkon. De ha a huszonhetedik születésnapomon még mindig hajlandó vagy feleségül venni, ám legyen. Hozzád megyek, veled élek, elhagylak - ahogy akarod. De most nem. Igen, szeretlek, de ha most elkezdünk szerelmeskedni, én… én akkor sose volnék képes… Egyszerűen képtelen vagyok rá, Linc, most ez nem megy. Még nagyon sok mindent kell megtudnom önmagamról.

Casey felsóhajtott. Micsoda bizarr egyezség. Adhatok, vehetek, tárgyalhatok - megérte az a sok magányos év, a könnyek?

Fogalmam sincs. Egyszerűen nem tudom. És a Par-Con? Elérem-e valamikor is a célomat, a Par-Cont és Lincet, vagy választanom kell majd kettejük közül?

- Ciranoush? - hallatszott a hallgatóból.

- Ó, jó estét, Mr.Gornt! - Caseyn jóleső melegség ömlött végig. - Micsoda kellemes meglepetés - mondta.

- Remélem, nem zavarom?

- Egyáltalán nem. Mit tehetek önért?

- Csak szerettem volna megbizonyosodni felőle, hogy áll-e még az a vasárnapi program, amit magával és Mr. Bartlettel terveztünk… Hogy ráérnek-e. Hajókirándulást tervezek, és maguk lennének a legkedvesebb vendégeim.

- Ne haragudjon, Mr. Gornt, de Linc sajnos nem ér rá. Egész vasárnapra be van táblázva.

Casey hallotta a pillanatnyi tétovázást, majd a leplezett örömet Gornt hangjában. - Nem volna kedve nélküle is eljönni? Arra gondoltam, meghívnám néhány régi üzletfelemet. Biztos érdekesnek találná őket.

Lehet, hogy a Par-Con szempontjából nagyon hasznos lenne, ha elmennék, gondolta Casey. És különben is: ha a tajpan meg Linc nélkülem mennek Tajpejre, miért ne mehetnék én nélkülük hajókázni? - Szívesen elmegyek - felelte barátságosan - ha biztos benne, hogy nem zavarok.

- Már hogy zavarna? - Fölvesszük magát a parton, közvetlenül a szálloda előtt, az Aranykomp mellett. Tízkor. És nincs szükség nagyestélyire. Szeret úszni?

- Persze.

- Akkor jó… nagyon frissítő a víz. Vízisí?

- Imádom!

- Nagyszerű!

- Vigyek valamit? Ennivalót, bort, vagy bármit?

- Van a hajón minden! Kimegyünk az egyik külső szigetre, piknikezünk, vízisízünk… Napszállta után jövünk vissza.

- Szeretném, ha ez a kirándulás magunk között maradna. Úgy tudom, Konfuciusz mondta: „Csukott szájba nem repül légy”

- Konfuciusz sok mindent mondott. Egyszer a holdsugárhoz hasonlított egy hölgyet.

Casey habozott, veszélyt szimatolt, de aztán saját hangját hallotta, amint könnyedén válaszol: – Gardedámot vigyek?

- Talán nem ártana. – Gornt hangjában mosoly bujkált.

- Mit szólna Dunrosshoz?

- Hát őt elég bajos volna gardedamnak tekinteni… és valószínűleg tönkretenne egy tökéletesnek ígérkező napot.

- Magam is alig várom, Mr. Gornt.

- Köszönöm - felelte Gornt, és nyomban le is tette.

Te pofátlan disznó! - mondta kis híján hangosan Casey. Azt hiszed, mindent megengedhetsz magadnak? Egyszerűen leteszi a kagylót, azt se mondja, befellegzett.

Én Linchez tartozom, engem nem lehet csak úgy felszedni. Akkor meg miért kokettáltál vele a telefonban, meg a partin? És miért mondtad annak a nyomoroncnak, hogy ne fecsegjen a vasárnapi kirándulásról?

A nők szeretnek titkolózni, gondolta keserűen. A nők nagyon sok olyasmit szeretnek, amit a férfiak is.

____________________________________

26.

20 óra 35 perc

____________________________________

A kuli a Ho-Pak Bank sivár páncéltermében állt, abban, amelyben az aranyat őrizték. Alacsony, öreg ember volt, koszlott, rongyos trikót és nadrágot viselt. A két őr fölsegítette görnyedt hátára a vitorlavászon-zsákot, ő pedig megigazította homlokpántját és nyakizmát megfeszítve, két kezével megmarkolva a két kopott hevedert, nekiveselkedett. Most, hogy immár a teljes súly ránehezült, érezte, hogy túlterhelt szíve kalapálni kezd, és ízületei pihenőért sikoltanak.

A zsák valamivel több, mint negyven kilót nyomott - alig kevesebbet, mint Ő maga. A magas banktisztviselő az imént pecsételte le. A zsákban pontosan 250 darab öttaeles - csaknem pontosan 17 dekás - csempész aranyrúd volt, amelyből egy is elég lett volna ahhoz, hogy a kuli családjával együtt hónapokig gondtalanul élhessen. Az öregembernek azonban eszébe sem jutott lopni. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy úrrá legyen rettentő küszködésén, hogy mozgatni bírja a lábait, kivegye a részét a munkából, hogy majd a rakodás végeztével megkapja bérét és megpihenhessen.

- Mozogj már! - szólt rá kedvetlenül az előmunkás. - Még több mint húsz megcicerézett tonnát kell fölrakodnunk. A következőt!

Az öregember nem válaszolt. Sok értékes energiába került volna.

Nagyon kell takarékoskodni az erejével, ha végig akarja csinálni ezt az éjszakát. Nagy erőfeszítéssel elindult, gacsos, visszeres lábikrái sok-sok évi munka sebeit viselték.

Miközben kifelé csoszogott a nyirkos betonhelyiségből, egy másik kuli állt a helyére. A két netten öltözött bankhivatalnok vigyázó tekintete előtt soha elfogyni nem akarónak rémlőn sorakoztak a polcokon a precíz tornyocskákba rendezett kis aranyrudak – várták, hogy a következő zsákba tegyék, megszámolják, majd újraszámolják, s nagy műgonddal lepecsételjék őket.

Az öregember megingott a keskeny lépcsőn. Nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, feltette a lábát a következő lépcsőfokra – már csak huszonnyolc van hátra – aztán az azután következőre, és éppen sikerült feljutnia a lépcsőpihenőre, mikor a lába felmondta a szolgálatot. Nekitántorodott a falnak, nekitámaszkodott, hogy könnyítsen a terhen, a szíve zakatolt, két keze erősen markolta a hevedereket, tudta, sose lesz képes még egyszer fölvenni a terhet, ha most kibújik a hámból; imádkozott, nehogy most jöjjön arra az előmunkás, vagy valamelyik helyettese. A testét gyötrő fájdalmak ellenére is meghallotta a háta mögül közeledő lépéseket, följebb cibálta a hátán a zsákot, és megpróbált újra elindulni. Csaknem orra bukott.

- Hé, Kilenckarátos Csu! Rosszul érzed magad? - kérdezte santungi dialektusban a másik kuli, és megigazította neki a zsákot.

- Nem… Nem. - Kilenckarátos Csu megkönnyebbülten lihegett: hálát rebegett a zsosznak, hogy tíztagú bandájuk vezetője, földije volt az, aki ugyanabból a távoli északi faluból származott mint ő maga. - Hogy ciceréznék meg az összes istenek… megcsúszott a lábam…

A másik férfi alaposan megnézte magának a fejük fölött függő egyetlen, csupasz villanykörte gyenge fényében. Látta az elkínzott, vizenyős szemeket, a megfeszülő izmokat. - Majd megmondom annak az anyátlan idegennek, aki azt képzeli, van annyi esze, amennyinek egy előmunkásnak kellene lennie, hogy elmentél könnyíteni magadon. - Belenyúlt rongyos, szakadozott nadrágja zsebébe, és egy kis összetekert ezüstpapírt nyújtott át az öregembernek. - Nesze. Majd… levonom a ma esti béredből.

Az öregember köszönetet motyogott. Teste már maga volt a fájdalom, alig bírt gondolkodni. A másik férfi a vállára vette a zsákot, nyögött egyet az erőfeszítéstől, nekifeszült a homlokpántjának, aztán lassan, csomókba rándult vádlikkal elindult föl a lépcsőn, örült az imént kötött üzletnek.

Az öregember egy poros beugróba húzódott a lépcső pihenőről, és guggolásba ereszkedett. Remegő ujjakkal simította ki a csipetnyi fehér port tartalmazó ezüstpapírt. Gyufát gyújtott, és vigyázva alátartotta, hogy áthevítse. A por feketedni és füstölni kezdett. Óvatosan az orra alá tartotta, és mélyen, újra, meg újra magába szívta a füstöt, mígnem a por utolsó szemcséje is elenyészett.

A falnak támasztotta a hátát. A fájdalom hamarosan megszűnt, eufória költözött a helyére. Egész testét átitatta. Megint fiatalnak és erősnek érezte magát, tudta, hogy simán végig fogja dolgozni a műszakot, és szombaton, amikor kimegy a lóversenyre, megcsípi a hármas befutót. Igen, ez lesz a szerencsés hete: a nyereménye legnagyobb részéből vesz egy kis birtokot, igen, mindenekelőtt egy kis birtokot, aztán beüt a bum, a birtokom egyre jobban felvirágzik, akkor eladom, egy vagyont keresek rajta, azon veszek egy másik birtokot, aztán még többet, még többet, tiszteletre méltó ősapa leszek, térdem körül ott hancúroznak majd az unokáim…

Felállt, kihúzta magát, aztán lement megint a lépcsőn, beállt a sorba, türelmetlenül várta, hogy ő következzék. - Tou nien lo mo, mozogjatok már! - mondta dallamos santungi dialektusában. - Nem érek itt rá egész éjszaka! Éjfélkor egy másik munkára kell mennem.

Ez a másik munka a központi kerületben, a Ho-Paktól nem messze, egy építkezésen várt rá. Kilenckarátos Csu áldotta a zsoszát, hogy egyetlen éjszaka két ilyen rendkívüli munkához segítette a rendes nappalin kívül, amikor építőmunkásként dolgozott. Tudta, hogy a drága fehér por lehelt erőt belé és söpörte el a fájdalmát. Természetesen tisztában volt vele, hogy a fehér por veszélyes. Kilenckarátos Csu azonban értelmes, óvatos ember volt, és csak olyankor élt vele, amikor ereje végére ért. Erre mostanában már naponta sor került, legtöbbször kétszer is, de ez nem aggasztotta. Zsosz - gondolta vállat vonva, aztán már vette is hátára a következő zsákot. Gazdaember volt valamikor, egy földműves család legidősebb fia az északi Santung tartományban, a Sárga-folyó állandóan változó, termékeny deltájában, ahol évszázadok óta termesztették a gyümölcsöket, gabonát, szóját, mogyorót, dohányt és minden zöldségfélét.

Hej, ami gyönyörű földjeink, gondolta boldogan, immár fölfelé kapaszkodva a lépcsőn, s észre se véve szíve kalapálását, a mi gyönyörű földjeink a zsendülő vetéssel…! Milyen szépek is voltak… De aztán, úgy harminc éve, jöttek a rossz idők. Jöttek az ördögök a Keleti Tengerről az ágyúikkal meg a tankjaikkal, feldúlták földjeinket, aztán meg, miután Csang Kaj-sek hadúr meg Mao Ce-tung hadúr kiverte őket, egymás ellen kezdtek harcolni, s a vetés megint veszendőbe ment. Elmenekültünk az éhínség elől, ezért jöttem ide fiatal feleségemmel és két fiammal erre a helyre, Illatos Kikötőbe, idegenek, déli barbárok és idegen ördögök közé. Gyalog jöttünk végig az úton. De kibírtuk. Az út legnagyobb részén a hátamon cipeltem a gyerekeket. A két fiam most már tizenhat, illetve tizennégy éves, és van két lányunk is. Mindegyiküknek jut rizs naponta egyszer, és egy nap visszamegyünk a falumba, visszaveszem a földjeinket, megint beültetem őket, Mao elnök pedig szívesen fogad minket és megengedi, hogy visszavegyük a földünket és boldogan élünk, nagyon gazdagon és nagyon boldogan…

Kiért az épületből, kilépett az éjszakába, megállt a kamion mellett. Kezek ragadták meg a zsákját, s rakták a többihez, miután kétszer is ellenőrizték a számokat. Az utcában két kamion állt. Az egyik már tele volt, őrök vigyázták. A rakodást egyetlen fegyvertelen rendőr figyelte tunyán. Meleg éjszaka volt.

Az öregember sarkon fordult, hogy visszainduljon. Ekkor vette észre a három közeledő európait… két férfit és egy nőt. Megálltak a távolabbi kamion mellett, őt nézték. Kilenckarátos Csúnak leesett az álla.

- Tou nien lo mo! Nézd azt a kurvát… azt a szalmahajú szörnyszülöttet – mondta csak úgy a levegőbe.

- Hihetetlen! - tódította egy másik kuli.

- Az - mondta Kilenckarátos Csu.

- Felháborító, milyen öltözékben járnak a kurváik az utcán - mondta utálkozva egy vén, aszott rakodómunkás. - Riszálják, a seggüket azokban a tapadós nadrágjaikban, az alsó ajkaik minden megcicerézett ráncát látni lehet!

- Az ember beledugja az egész öklét meg a karját, de akkor sem ér a fenekére! - mondta röhögve egy harmadik kuli.

- Ugyan, ki akarná bedugni egy ilyennek? - kérdezte Kilenckarátos Csu. Hangosan harákolt, kiköpött, s miközben elindult lefelé, már újra a szombati nap körül kalandoztak a gondolatai.

- Rémes, hogy állandóan köpködnek. Undorító! - mondta émelyegve Casey.

- Régi kínai szokás - mondta Dunross. - Hitük szerint az ember torkában egy gonosz köpésistenség lakik, s ha az ember nem köpi ki időnként, megfullad tőle. Persze a köpködést tiltják a törvények, de fütyülnek rá.

- Mit mondott ez az öregember? - kérdezte Casey a bank mellékbejáratában eltűnő Kilenckarátos Csu után nézve. Túltette már magát a haragon, s örült, hogy Dunross-szal és Bartlettel mehet vacsorázni. - Nem tudom… nem értem ezt a nyelvjárást.

- Fogadni mernék, hogy nem bók volt.

- Dunross felnevetett. - Meg is nyerné, Casey. Nem sokra tartanak minket.

- Az az öregember úgy megvan nyolcvanéves, mint nyolc, mégis úgy vitte azt a zsákot, mintha tollal volna tele. Hogyan tudnak ilyen fiatalosak maradni?

Dunross csak vállat vont, de nem válaszolt. Ő tudta.

A kamion mellett újabb kuli tűnt fel, letette terhét, megbámulta Caseyt, harákolt, kiköpött és elkacsázott. - A tiédbe… dünnyögte Casey, aztán rettenetes műharákolás után egy hatméteres köpést imitált, majd együtt nevetett a két férfival. A kínai csak nézett.

- Mi ez az egész, Ian? Mit keresünk mi itt? – kérdezte Bartlett.

- Gondoltam, talán volna kedvük megnézni ötven tonna aranyat.

Casey-nek leesett az álla - Azokban a zsákokban arany van?

Dunross levezette őket, páncélterembe. A bankhivatalnokok udvariasan köszöntötték őket, a fegyvertelen őrök és rakodók csak bámultak. Az amerikaiakat nyugtalanította a tekintetük, Nyugtalanságukat azonban hamarosan eltompította az arany látványa. Acélpolcok vették körül őket, a polcokon takaros aranyrúd- máglyák: egy sorban tíz rúd, minden máglya tíz sor magas.

- Fölemelhetek egyet? - kérdezte Casey.

- Csak tessék - mondta Dunross a vendégeit figyelve, próbálva fölbecsülni mohóságuk mértekét. Én nagy tétekben játszom, gondolta ismét. Tudnom kell, hogy ezeknél mi a mérce.

Casey még sose tartott a kezében ennyi aranyat. Bartlett sem. Remegett a kezük. Casey kerekre tágult szemmel végigsimított az egyik kis rúdon, - aztán megemelte. - Milyen kicsi, mégis milyen nehéz mormogta.

- Ezeket nevezik csempészrudaknak, mert könnyű elrejteni és szállítani őket - mondta Dunross. tudatosan megválogatva a szavait. - A csempészek egy vászonból készült mellényfélét szoktak magukra ölteni, amelyben sok kis zseb van, azokba rejtik az aranyat. Azt mondják, egy jó futár egy úton harmincöt kilót is elvisz. Persze ehhez erősnek és gyakorlottnak kell lennie.

Bartlett mindkét tenyerén egy-egy aranyrudat latolgatott, el volt bűvölve tőlük. - Hány ilyen tesz ki harmincöt kilót?

- Körülbelül kétszáz.

Casey ránézett, nagy barna szemei a szokottnál is nagyobbnak tűntek. - Ez itt mind a magáé, tajpan?

- Jóságos ég, dehogy! Egy macaui cégé. Most átviszik a Victoria Bankba. A törvény szerint amerikaiak és angolok nem birtokolhatnak aranyrudat. De úgy gondoltam, talán érdekli magukat. Nemigen lát az ember egyszerre ötven tonna aranyat.

- Eddig még sose fogtam fel, mi is az az igazi pénz – mondta Casey. – Most már viszont megértem, miért villant úgy fel mindig az apám meg a nagybátyám szeme, amikor aranyról beszéltek.

Dunross figyelmesen nézte. Nem látott benne mohóságot. Csak ámulatot.

- Gyakori a bankoknál az ilyen szállítmány? – kérdezte Bartlett rekedtes hangon.

- Mindennapos - felelte Dunross – s közben azon törte a fejét, vajon bekapta-e a horgot Bartlett, s nem azon töri-e a fejét, miként hajthatna végre egy maffiózó stílusú bankrablást barátjával, Banastasióval. - Körülbelül három hét múlva újabb hatalmas szállítmány érkezik hozzánk – táncoltatta meg a csalit.

- Mennyit ér ötven tonna arany? - kérdezte Bartlett.

Dunross elmosolyodott magában: Zeppelin Tung jutott eszébe, aki centre pontosan ismerte a számokat. Mintha számítana. - Törvényesen körülbelül 63 millió dollár.

- És maguk csak így rámolják, néhány öregemberrel, két közönséges kamionra, őrök nélkül?

- Persze. Ez Hongkongban nem probléma, épp ezért reagál olyan érzékenyen a fegyverekre az itteni rendőrség. Ha egyszer a kolónián csak nekik van fegyverük, a káromkodáson kívül mit tehetnek egyebet?

- De hát hol vannak a rendőrök? Összesen egyet láttam itt, annál se volt fegyver.

- Én azért azt hiszem, akad néhány a környéken - felelte szándékos visszafogottsággal.

Casey összehúzott szemmel méregette az aranyrudat, élvezte a fém tapintását. - Olyan hűvösnek, olyan állandónak érződik. Mondja, tajpan! Ha ez itt törvényesen 63 millió dollár, akkor mennyit ér a feketepiacon?

Dunross parányi izzadság gyöngyöcskéket látott a lány felső ajka fölött. – Amennyit hajlandók érte fizetni. Úgy hallom, pillanatnyilag Indiában van a legjobb piaca. Indiába leszállítva körülbelül 80- 90 dollár az unciánkénti ára.

Bartlett ravaszul elmosolyodott, és helyére tette a kezében tartott négy aranytudat. - Az tekintélyes profit.

Szótlanul figyelték, amint a két banktisztviselő kétszer is átszámolja a rudakat, és lepecsételi a következő zsákot. A két rakodó a zsákot egy meggörnyedt hátra emelte, és a férfi elkacsázott.

- Azok ott mik? - kérdezte Casey, néhány sokkal nagyobb aranyrúdra mutatva, amelyeket a páncélterem egy másik részén tároltak.

- Azok szabványos, négyszáz unciás rudak – felelte Dunross. – Körülbelül 11 kiló harminc dekát nyomnak. – A rúdba egy sarló-kalapács embléma és a 99,999-es szám volt beütve. Ez orosz rúd, 99,99-es tisztaságú. A dél-afrikai általában csak 99,98-as, ezért az orosz a keresettebb. A londoni aranytőzsdén természetesen mindkettőhöz könnyen hozzá lehet jutni. – Dunross hagyta, hadd nézelődjenek még egy ideig a vendégei, aztán megkérdezte: - Mehetünk?

 Odakint az utcán még mindig csak az egy szem rendőr meg a bank tunya, fegyvertelen őrei ácsorogtak, a két kamionsöfőr cigarettázva üldögélt a kocsik vezetőfülkéjében. Időnként egy-egy autó húzott el mellettük. Néha gyalogosok is feltűntek.

Dunross örült, hogy kiszabadult a páncélterem zárt légköréből. Mióta egyszer kisfiúkorában az apja valamilyen vétségért, amire ma már nem emlékezett, egy szekrénybe zárta, gyűlölte a pincéket és a cellákat. Arra viszont emlékezett, hogyan szabadította ki és állt ki érte Ah Tat, az ámája, és emlékezett arra is, hogyan állt ott, fölfelé sandítva az apjára, s hogyan próbálta visszafojtani a rettegés visszafojthatatlan könnyeit.

- De jó megint kint lenni a szabad levegőn – mondta Casey. Zsebkendőt vett elő, megtörölte az arcát. Tekintete akaratlanul is a már csaknem megtelt kamionban sorakozó zsákok felé fordult. - Ez az igazi pénz - suttogta szinte csak magának. Borzongás futott rajta végig: Dunross azonnal rájött, hogy megtalálta a gyenge pontját.

- De meginnék most egy üveg sört! - mondta Bartlett. - Ennyi pénzről megszomjazik az ember.

- Én is meginnék egy whiskyt szódával - mondta Casey. A varázs megtört.

- Átsétálunk a Victoriához, megvárjuk, míg megkezdik a lerakodást, aztán eszünk valamit, és - Dunross megtorpant. A kamionok mellett, félig az árnyékban, két beszélgető férfit vett észre. Kissé megmerevedett.

A két férfi is észrevette őt. Martin Haply, a China Guardian újságírója volt az egyik, Peter Marlowe a másik.

- Nocsak! Üdvözlöm, tajpan! - lépett oda Dunrosshoz magabiztos mosollyal a fiatal Martin Haply. - Nem gondoltam, hogy itt lesz. Jó estét, Miss Casey, Mr. Bartlett. Elmondaná, tajpan, mi a véleménye a Ho-Pak-ügyről?

- Miféle Ho-Pak-ügyről?

A bank megrohanásáról uram.

- Nem tudtam, hogy megrohanták.

- Nem olvasta véletlenül a cikkemet, amelyet a különféle fiókokról írtam, meg arról a szóbeszédről, ami…

- Nézze, kedves Happly – szakította félbe könnyedén Dunross – maga nagyon jól tudja, hogy én nem töröm magam az interjúkért, nem is igen szoktam kötélnek állni… utcasarkon pedig végképp nem.

- Tudom, uram. – Haply a zsákok felé intett a fejével. – Ennek a sok aranynak az átszállítása elég kemény csapás a Ho-Pakra. Ha ennek híre megy, megpecsételi a bank sorsát.

Dunross felsóhajtott. – Felejtse el a Ho-Pakot, Mr. Haply. Válthatnék magával néhány szót négyszemközt? – Megfogta a fiatalember könyökét, és szelíd erőszakkal kissé távolabbra vezette. Csak akkor engedte el, amikor már félig takarva, az egyik kamion mögött álltak. – Mivel maga a lányom körül legyeskedik – mondta Dunross lehalkítva a hangját, aminek hallatán Haply összerezzent és önkéntelenül hátrált egy fél lépést -, szeretném, ha tudná, hogy én nagyon szeretem Adryont, és úriemberek között léteznek bizonyos szabályok. Feltételezem, hogy maga úriember. Ha nem az, akkor Isten legyen irgalmas magához, mert én magam fogom felelősségre vonni, méghozzá azonnal és könyörület nélkül. – Dunross sarkon fordult és visszament a többiekhez. Hirtelen maga lett a megtestesült kedélyesség. – Jó estét, Marlowe, hogy van?

- Köszönöm tajpan, remekül. – A magas férfi is a kamionok felé intett a fejével. – Elképesztő… Ekkora vagyon!

- Mikor szerzett tudomást az átszállításról?

- Körülbelül egy órája szólt egy újságíró barátom. Azt mondta, vagy ötven tonna aranyat szállítanak át innét a Victoriába. Gondoltam, nem volna érdektelen megnézni, hogyan csinálják. Remélem… remélem rólam nem hiszi, hogy az utcasarkon akarom kifaggatni.

- Ugyan. – Dunross Caseyhez és Bartletthez fordult. – Na látják, mondtam, hogy Hongkong olyan, mint egy kis falu, itt nem lehet sokáig titkolózni. Viszont ez az egész itt – mutatott a zsákokra - csak ólom… hamisítvány. A valódi szállítmány vagy egy órája elment már. És nem volt ötven tonna, hanem csak néhány ezer uncia. A Ho-Pak aranykészletének legnagyobb része még érintetlen. – Rámosolygott Haplyra, aki viszont nem mosolygott, csak komor arccal figyelt.

- Szóval ez itt mind hamisítvány? – kapkodott levegő után Casey.aplyra, aki viszont nem mosolygott, aplyracsak komor arccal figyelt.

-

Peter Marlowe fölnevetett. – Megvallom, nekem eddig is egy kicsit valahogy olyan rögtönzöttnek rémlett ez az egész művelet!

- Nos, akkor jó éjt, uraim – mondta fesztelenül Dunross Marlowenak és Martin Haplynek, s egy pillanatra belekarolt Casey karjába. - Jöjjenek, ideje vacsorázni. – Elindultak.

 De hát tajpan… mondta Casey -, amiket odalent láttunk, meg az, amelyiket a kezembe vettem, az is hamisítvány volt? A nyakamat tettem volna rá, hogy valódiak. Te nem, Linc?

- De igen – bólintott Bartlett. Viszont ez az elterelő hadművelet okos dolog. Én is ezt csináltam volna.

Befordultak a sarkon, a Victoria Bank óriási épülettömbje felé ballagtak. A levegő meleg volt, szinte a bőrükhöz tapadt.

Casey idegesen felkacagott. – Egyszer tartok a kezemben ennyi aranyat, és akkor is hamis!

- Valódi volt – mondta halkan Dunross. Casey megtorpant. Ne haragudjon, hogy összekavartam Casey – folytatta Dunross. – Csak Haply és Marlowe miatt csináltam, hogy egy kissé gyanússá tegyem szemükben az informátorukat. Aligha tudnak bizonyítani bármit is. Megkértek, hogy intézzem úgy az átszállítást, hogy körülbelül egy órával ezelőtt befejeződjön. Ezt – nagy körültekintéssel – meg is tettem. – Felgyorsult a szívverése. Kíváncsi lett volna, hányan tudnak AMG jelentéseiről, a páncélrekeszről és a páncélrekesz számáról.

Bartlett a szemébe nézett. – Én bevettem amit mondott, így hát gondolom ők is bevették – mondta, de közben azt gondolta: miért vittél oda minket aranyat nézni? Ez az amit tudni szeretnék.

- Érdekes dolog ez, tajpan – mondta újabb ideges kis nevetés kíséretében Casey. – Az elején tudtam, egyszerűen tudtam, hogy az arany valódi. Aztán elhittem magának, hogy hamis. És most megint magának hiszek. Ilyen könnyű hamisítani?

Igen is meg nem is. Biztosan csak királyvízzel lehet megállapítani a valódiságát. A legerősebb terheléssel. Ez az egyetlen hiteles módja. Ugye? – tette hozzá Dunross Bartlett felé fordulva. Látta az amerikai ajkán a bizonytalan mosolyt, s arra gondolt: vajon megértette-e Bartlett?

Azt hiszem, igaza van, Ian. Az arany esetében… és emberekről szólva is.

Dunross visszamosolygott. Helyes, gondolta komoran, tökéletesen értjük egymást.

Nagyon későre járt, már az Aranykomp is leállt. Casey és Linc Bartlett egy kis bérelt bárkán pöfögött át az öböl vizén; csodás éjszaka volt, hullám alig, a szélbe kellemes tengerillat vegyült. Az egyik evezőpadon ültek, Hongkonggal szemben, kart karba öltve. Még életükben nem ettek ilyen finom vacsorát, ráadásul rengeteget nevettek, Dunross sziporkázott. A Hilton tetején fejezték be, megittak egy-két konyakot. Mindketten csodálatosan érezték magukat: megbékélve a világgal, megbékélve önmagukkal.

Casey megérezte karján az enyhe szorítást és kissé odasimult Bartletthez. – Romantikus, ugye, Linc? Nézd a Peaket, meg a fényeket… Hihetetlen. Soha életemben nem jártam még ilyen gyönyörű és izgalmas helyen.

- Még Dél-Franciaországnál is jobban tetszik?

- Az egészen más volt. - Két éve a Côte d’Azurön nyaraltak. Ekkor nyaraltak először együtt. ąÉs utoljára. Túl nagy erőfeszítést követelt mindkettejüktől az önuralom. - Fantasztikus ez az Ian, ugye?

- Igen. És te is.

- Köszönöm, kegyes uram, ön is. - Elnevették magukat, boldogok voltak együtt.

A kowlooni rakparthoz érve Linc kifizette a bárkást, s karonfogva indultak a szálloda felé.

- Jó esztét, uram, jó esztét, kiszasszony - fogadta őket az öreg, pösze liftes. Fent a folyosón Éjszakás Csang sietett eléjük, hogy kinyissa nekik a lakosztály ajtaját. Bartlett gépiesen a kezébe nyomott egy dollárt, aztán nagy hajlongások kíséretében bementek. Éjszakás Csang becsukta az ajtót…

Casey bezárta.

- Iszol valamit? - kérdezte Bartlett.

- Kösz, nem. Elrontaná a konyak utóizét.

Casey látta, hogy Bartlett őt nézi. A nappali közepén álltak, Bartlett háta mögött az óriási panorámaablakban ott tündökölt egész Hongkong. Bartlett hálószobája jobbra, Caseyé balra. Casey érezte, mint lüktet nyakában a véna, az ágyéka egy tócsa, és Linc olyan jóképű…

- Hát akkor… köszönöm ezt a kellemes estét, Linc. ąÉs… viszlát holnap - mondta. De nem mozdult.

- Három hónap múlva lesz a születésnapod, Casey

- Tizenhárom hét és hat nap múlva.

- Stornózzuk, és házasodjunk össze most, Holnap?

- Te olyan… olyan csodálatos vagy hozzám, Linc, olyan jó, hogy ilyen türelmes vagy és elviseled az… ezt az őrültségemet. – Casey rámosolygott Bartlettre. Puhatolózó mosoly volt. – Most már csak rövid idő van hátra. Csináljuk úgy, ahogyan megállapodtunk. Jó?

Bartlett csak állt, nézte, kívánta. Aztán azt mondta: - Persze. Az ajtajához érve megtorpant. - Igazad volt ezzel a hellyel kapcsolatban, Casey. Tényleg romantikus és izgalmas. Rám is ilyen hatással van. Nem tudom, de talán jobb volna, ha átköltöznél egy másik szobába.

Becsukódott az ajtaja.

Casey pedig álomba sírta magát.

____________________________________

SZERDA

____________________________________

27.

5 óra 45 perc

____________________________________

A két versenyló hatalmas iramban kanyarodott rá a célegyenesre. Hajnalodott, nyugaton még sötét volt az ég. A Boldogság-völgyi lóversenypályán jó néhányan figyelték a reggeli tréninget. Dunross Kalózt, a nagy herélt pejt lovagolta, fej-fej mellett vágtattak Nemes Csillaggal, amelynek nyergében Dunross főzsokéja, Tom Leung ült. Nemes Csillag galoppozott a korlát mellett, és mindkét lónak bőven voltak még tartalékai. Dunross előtt feltűnt a céloszlop, s hirtelen erős késztetést érzett, hogy a ló véknyába mélyessze sarkantyúját, és megelőzze a másik lovat. A zsoké megérezte a kihívást, és átnézett rá. Mindketten tudták, hogy ez csak edzés, nem verseny, és az egész csak az ellenfelek megtévesztését szolgálja, ezért Dunross végül elfojtotta szinte perzselő versengési vágyát.

Mindkét ló hátracsapta a fülét. Oldaluk izzadságban fürdött. Mindkettő érezte foga között a zabla vasát. Már a célegyenes felénél jártak, izgatottan dübörögtek a céloszlop felé. A belső, homokos edzősáv nem volt olyan gyors, mint az ovális, füves pálya, nagyobb erőfeszítésre kényszerítette őket. Mindkét lovas kiállt a nyeregből, előredőlt, szorosra vette a szárat.

A kanca, Nemes Csillag kisebb súlyt vitt. Kezdett elhúzni. Dunross gépiesen megsarkantyúzta és szidni kezdte Kalózt. Gyorsult a tempó. A két ló között nőni kezdett a távolság. Dunrossban magasra szökött a versenyláz. A lovak még mindig csak félsebességgel galoppoztak, úgyhogy biztonságban érezte magát. Az ellenfelek egyetlen idomárja sem tudja pontosan bemérni őket. Erősebben sarkantyúzta a lovát; megkezdődött a verseny. Mindkét ló tudta. Vágtaugrásaik hosszabbodtak. Nemes Csillag orrhossznyival vezetett, aztán érezve a mellé nyomuló Kalózt, mindenfajta biztatás nélkül felgyorsított, elhúzott, és fél hosszal nyert.

A lovasok visszafogták a tempót, s laza testtartással állva a kengyelben, tovább kocogtak körbe a tetszetős pályán, amely amolyan zöld tisztásként terült el az egymásra zsúfolt épületek és a hegyoldalakat tarkító magas házak között. Mikor Dunross, ezúttal már csak sétagaloppban, ismét a célegyeneshez ért, lépésre fogta a lovat, s azon a helyen, ahol a versenyek lefutása után a győztes paripát szokták megjáratni, leszállt a nyeregből.

Szeretetteljesen megpaskolta a kanca nyakát, a kantárszárat egy lovász kezébe nyomta. A férfi nyeregbe lendült és folytatta a ló edzését.

Dunross megmozgatta egy kicsit a vállait; szíve kellemesen vert, szájában vér ízét érezte.

Remekül érezte magát, megfeszült izmai. Kellemesen sajogtak. Világéletében lovagolt. Hongkongon elméletileg még mindig amatőr sport volt a versenylovaglás. Dunross fiatalkorában két évadot is végigversenyzett, és folytatta is volna, apja – az akkori tajpan és a Turf Club főgondnoka - majd később mindkét tisztben utódja, Alastair Struan azonnali elbocsátás terhe mellett eltiltotta a pályától és a lóversenyzéstől. Így aztán a versenyzést abbahagyta, de kedvtelésből továbbra is lejárt a Struan istállóba lovagolgatni.

Felkelni, mikor az emberek legnagyobb része még alszik, vágtázni a derengő fényben… A testmozgás, a kellemes izgalom, a sebesség, a veszély volt az, ami legjobban kitisztította a fejét.

Köpött egyet, hogy eltávolítsa szájából a vereség édeskés, émelyítő ízét. Így már jobb valamivel, gondolta. Ma elkaphattam volna Nemes Csillagot, de a kanyarban kellett volna megpróbálnom, nem az egyenesben.

Más lovak is dolgoztak a homokos pályán, mind többen csatlakoztak a körforgásba, illetve hagyták ott. Tulajdonosok, idomárok, zsokék gyűltek kisebb csoportokba véleményt cserélni, mafuk - lovászok – járattak pokróccal letakart lovakat. Dunrosstól nem messze Karamell Leányka, Richard Kwang e pillanatban rövid vágtára fogott nagyszerű kancája dübörgött el, fehér csillaggal a homlokán, mutatósan. Zsokéja keményen kézben tartva lovagolta. A túloldalon Kalauzhal, Gornt kitűnő csődöre ugrott vágtába, s eredt a Struan- istálló egy másik lovának, Türelmetlennek, egy fiatal, kipróbálatlan kancának a nyomába. Türelmetlent csak nemrég, az idei évad első árverésén vásárolták. Dunross kritikus szemmel figyelte: úgy érezte, hiányzik belőle az állóképesség. Egy-két év, aztán majd meglátjuk, gondolta. E pillanatban Kalauzhal elhúzott a kanca mellett, amely ettől megijedt, meg is csúszott, aztán a csődör nyomába eredt, míg a zsokéja vissza nem fogta, hogy megtanítsa: vágtázni akkor kell, amikor a lovas akarja, s nem amikor a ló.

- Nocsak, tajpan! – köszönt Dunrossra az idomárja, egy húsos képű, hetven felé közeledő, ősz hajú, kőkemény orosz emigráns, aki már a harmadik versenyévadot töltötte a Struan-istállónál.

- Nocsak, Alekszej.

- Szóval magába bújt az ördög, megsarkantyúzta, amikor látta, hogy Nemes Csillag megelőzi.

- Kalóz mindig nyerni akar. Nemes Csillag szintén, ez köztudott - felelte higgadtan Dunross.

- Igen, tudom, de jobban örültem volna, ha ezt ma csak kettőnknek juttatja eszébe, és nem - az apró termetű férfi bőrkeményedéses hüvelykujjával a bámészkodók felé bökött és elvigyorodott - és nem Ázsia összes csirkefogójának.

Dunross is elvigyorodott. - Maga túl sokat vesz észre.

- Ezért fizetnek.

Alekszej Travkin jobban tudott lovagolni, inni, dolgozni, éjszakázni, mint bármely feleannyi idős ember. Különcszámba ment az idomárok között. Az évek során számos történetet mesélt a múltjáról - miképpen azoknak az embereknek a legtöbbje, akik belesodródtak a nagy oroszországi felfordulásba és forradalomba, aztán átkerültek Kínába és Kína forradalmaiba, hogy aztán most itt tévelyegjenek Ázsia ösvényein valamilyen soha nem található nyugvópontot keresve.

Alekszej Ivanovics Travkin 1919-ben hagyta el Oroszországot, ahonnan először a mandzsúriai Harbinba ment, majd onnan le, dél felé, egészen a sangh-ji Nemzetközi Településig. Itt kezdődött a lovas karrierje. Mivel nagyon jó lovas volt és többet tudott a lovakról, mint az emberek legtöbbje önmagáról, hamarosan idomár lett belőle. Az újabb exodus idején, 49-ben megint dél felé menekült, ezúttal Hongkongba, ahonnan tovább sodródott Ausztráliába, az ottani lovaskörökbe. Ázsia azonban visszahívta, és ő visszajött. Dunross akkoriban épp idomárt keresett, és felajánlotta neki a Nemes Ház istállóját.

- Elfogadom, tajpan - vágta rá az ajánlatra Travkin.

- De hát a pénzről még nem is beszéltünk - mondta Dunross.

- Maga úriember, én is az vagyok. Maga engem a lehető legjobban meg fog fizetni, részben az arc miatt, részben pedig azért, mert a szakmában én vagyok a legjobb.

- Tényleg?

- Ha nem így volna, felajánlotta volna nekem ezt az állást? Maga sem szeret veszíteni.

A legutóbbi évad mindkettejüknek jól sikerült. Az első nem volt ilyen jó. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a mostani lesz az igazi megmérettetés.

Nemes Csillag sétált el mellettük, szépen dolgozott.

- Mit fog futni szombaton? - kérdezte Dunross, fejével, a kamera felé intve.

- Meg fogja próbálni.

- És Karamell Leányka?

- Az is. Kalauzhal is. Meg az összes többi… mind a nyolc futamban. Ez nem akármilyen verseny. Nagyon kell vigyáznunk a lovainkra.

Dunross bólintott, aztán Gorntot és Sir Dunstan Barre-t pillantotta meg, a járatónál beszélgettek – epeömlést kapnék, ha Kalauzhal megverné a lovamat.

Alekszej elnevette magát, majd szárazon azt mondta: - Ebben az esetben talán jobb volna, ha maga lovagolná Nemes Csillagot, tajpan. Akkor veszély esetén nekiszoríthatná a kanyarban a korlátnak Kalauzhalat, vagy belevághatna az ostorral a zsokéja szemébe. Eh? Az idős férfi fölnézett Dunrossra. - Nem ezt csinálná?

Dunross is elmosolyodott. - Mivel nem én fogom lovagolni, ezt sose tudja meg.

Egy mafu lépett oda hozzájuk, köszönt Travkinnak, és egy papírlapot nyújtott át neki. - Üzenet, uram. Mr. Choi kéri, hogy ha lesz egy perce, vessen egy pillantást Kurdisztánra. Szorulása van.

- Mindjárt megyek. Mondja meg neki, hogy Kalóz abrakjába ma meg holnap dupla adag korpát tegyen. – Travkin megint Dunrossra nézett, aki Nemes Csillagot figyelte feszülten. Összeráncolta a szemöldökét. - Nem akar szombaton lovagolni?

- Pillanatnyilag nem.

- Mert nem is tanácsolnám.

Dunross nevetett. – Tudom. Viszlát holnap, Alekszej. Holnap Türelmetlennel dolgozom. - Barátságosan vállon veregette a lovászmestert, és elment.

Alekszej Travkin egy ideig nézett utána, aztán tekintete a gondjaira bízott lovaik és éppen látható ellenfeleik felé fordult. Tudta, hogy ez a szombat veszedelmeket is hordoz, és Nemes Csillagot őrizni kell. Elmosolyodott magában: évezte, hogy benne lehet egy ilyen nagy tétekre menő játékban.

Kinyitotta kezében tartott papírlapot. Rövid, orosz nyelvű szöveg volt rajta: „Üdvözlet Kurgánból, Fenség! Híreim vannak Nyesztorováról”. Travkinnak elállt a lélegzete. Arcából lefutott a vér. A büdös szentségit! Szeretett volna ordítani. Ázsiában senki sem tudja, hogy Kurganban, a Tobol folyó síkságán születtem, sem azt, hogy az apám Kurgan és Tobol hercege volt, sem azt, hogy Nyesztorovát, az én drága gyermekfeleségemet, míg én az ezredemmel voltam, elnyelte a forradalom… Esküszöm mindenre, ami szent, hogy soha senki előtt nem mondtam ki a nevét, még magam előtt sem.

Döbbenetében még egyszer elolvasta a levélkét. Ez is a szovjetek, minden oroszok ellenségeinek ördögi praktikája lenne? Ó, Uram Jézus, segíts meg!

A „Nyesztorováról” szó után így fejeződött be a levél: „Kérlek, jöjj el a Zöld Sárkány étterembe, ma délután. Egy mellékutcában van, amely közvetlenül a Natha Road 189 mellett nyílik. A hátsó helyiségben várlak.” – Aláírás nem volt.

A nyergelőn túl, a céloszlop tájékán Richard Kwang éppen az idomárja felé tartott, mikor a lelátón észrevette hatodik unokabátyját, Mosolygó Chinget, az óriási Ching Prosperity Bank elnökét, amint messzelátója segítségével épp Kalauzhalat figyeli.

- Üdvözöllek, Hatodik Kuzin - mondta fesztelenül, kantoni nyelvjárásban. - Ettél ma már rizst?

A gyanakvó öregember nyomban éberré vált. - Tőlem egy petákot se kapsz - mondta rekedtes hangon, miközben ajkai jellegzetes, mosolyszerű grimaszba torzulva hátrahúzódtak kiálló fogain.

- És miért nem? - kérdezte hasonló nyerseséggel Richard Kwang.

- Én nemrég 17 milliót adtam neked kölcsön egy megcicerézett…

- Igen, de az egy kilencvennapos ügylet volt és jó befektetés. Negyvenszázalékos kamatot fizettünk rá! - vicsorgott az öregember.

- Te nyomorult, vén ebcsont, én adtam neked pénzt, mikor szükséged volt rá! Most itt az idő, hogy visszaadd a kölcsönt!

- Mit adjak én vissza? Mit? - Mosolygó Csing kiköpött. - Egy vagyont fizettem vissza neked az évek során. Én vállaltam a kockázatot, és te söpörted be a hasznot. - Rosszabbkor nem is jöhetett volna ez a katasztrófa! Az utolsó rézgarasig kihelyeztem mindent! Én nem vagyok olyan, mint egyes bankárok, én mindig jó célokra fektetem be a pénzt.

A jó cél a szóbeszéd szerint a kábítószer volt. Richard Kwang ezt persze sose kérdezte meg, és biztosan senki sem tudta, de mindenki sejtette, hogy a javarészt Bangkokból kiinduló szállítmányok ellenértékének egyik legnagyobb „mosodája” mosolygó Ching bankja. - Ide figyelj, kuzin, gondolj a családra! - kezdte Richard Kwang. – Ez csak egy átmeneti probléma. Azok a megcicerézett idegen ördögök támadtak ránk. Ilyenkor a civilizált embereknek össze kell fogniuk!

- Igen, de a Ho-Pak megrohanásának te vagy az oka. Te és senki más. És a te bankodat rohanták meg, nem az enyémet. Valamivel megsértetted azokat a megcicerézetteket! Ki vannak rúgva rád… te nem olvasod az újságokat? És úgy hallom, ráadásul valamilyen nagyon rossz üzletbe helyzeted ki a készpénzedet. Magad dugtad kezed-lábad a kalodába, kuzin! Szerezz pénzt attól a maláj lotyó szülte ördögfattya félvér társadtól! Neki milliárdjai vannak. Vagy eredj Zsugorihoz… - Az öregember kotkodácsolva fölnevetett. – Tízet adok neked minden egyes dollárra, amit az a vén ciceréző kölcsönöz neked!

- Ha nekem végem, a Ching Prosperity Bank sem húzza sokáig.

- Te engem ne fenyegess! - vágott vissza dühödten az öregember.

Szája szögletében parányi nyálfoszlány libegett, ha kinyitotta a száját, torz mosolyra húzódó ajkai pattintották szét. - Ha neked véged, annak nem én vagyok az oka! Akkor miért kívánsz rossz zsoszt a családnak? Ha ma… Ajíjje, ha ma rám ragasztod a rossz zsoszodat és azok az ebcsont betétesek megrohannak, egy napig sem tudom tartani magam!

Richard Kwang némileg megkönnyebbült, hallván, hogy a Ching birodalom sincs biztonságban. Ez jó, nagyon jó. Jól jönnének az üzletei, főként a bangkoki kapcsolata. Fölpillantott a totalizatőr fölötti nagy órára, és felnyögött. Egy-két perccel múlt hat óra. Tízkor nyitnak a bankok, nyit a tőzsde, és jóllehet megállapodott már a Blacs-szel, a Victoriával, a Bombay-val és az Eastern Bank of Kowloonnal, hogy értékpapírok ellenében nyújtanak neki annyi készpénz kölcsönt, amennyi kell, sőt még marad is, mégis ideges volt. És dühös. Kénytelen volt néhány nagyon kemény feltételt elfogadni, amihez nagyon nem fűlt a foga. – Ugyan már, kuzin… Mindössze ötvenmillió kellene tíz napra. Én meg meghosszabbítom két évre a 17 milliódat, és harminc napon belül adok még hozzá húszat.

- Ötvenmillió három napra, napi tízszázalékos kamattal, fedezetként rá a mostani kölcsönöd, és további fedezetként betáblázom a központi kerületben lévő ingatlanodat!

- Cicerézd fülbe anyádat! Az az ingatlan négyszer annyit ér!

Mosolygó Csing vállat vont, szeméhez emelte a távcsövét és megint Kalauzhalat kezdte nézegetni. – Ez a nagy fekete megveri Karamell Leánykát is?

Richard Kwang savanyú ábrázattal nézett Gornt lovára. - Nem, hacsak az a zsizsikes szájú idomárom össze nem szövetkezik, hogy meghúzzák, vagy megetessék valamivel!

- Bűzhödt tolvajok! Egyikben sem lehet megbízni! Az én lovam még egyetlen pénzdíjat sem nyert. Soha. Még egy harmadik díjat sem! Undorító!

- Ötvenmillió egy hétre… napi két százalékra?

- Öt. És hozzá a központi…

- Soha!

- A birtok részvényeinek ötven százaléka.

- Hat százalék - mondta Richard Kwang.

Mosolygó Csing felbecsülte a kockázatot. És a várható hasznot. Óriási. Ha. Ha a Ho-Pak nem omlik össze. De még ha összeomlik is, a kölcsönt bőven fedezi az ingatlan. Igen, óriási lesz a profit – feltéve, ha nem rohanják meg őt is. Talán kockáztatnom kellene, zálogba csaphatnék néhány következő szállítmányt, és fölemelhetném az ötvenmilliót.

- Tizenöt százalék, és ez az utolsó ajánlatom – mondta tudván, hogy délben, mikor már látja, hogy áll a piac, meg a Ho-Pak elleni roham, szükség szerint visszavonja vagy megváltoztatja majd az ajánlatát, és addig is nagy haszonnal, fedezet nélkül ad el Ho-Pak részvényeket. – És ráadásnak ráteszed még Karamell Leánykát.

Richard Kwang csúnyán elkáromkodta magát, aztán addig alkudozott, míg meg nem állapodtak, hogy az ötvenmillió délután kettőtől felvehető. Készpénzben. Ennek fejében, járulékos biztosítékként Mosolygó Csing megkapja a központi ingatlan részvényeinek 39 százalékát és a kanca tulajdonjogának negyedrészét. Karamell Leányka volt az áldomás.

 - Mi lesz szombaton?

- Eh? - kérdezte Richard Kwang. Nagyon utálta már ezt a mosolyt, meg a kapafogakat.

- A lovunk az ötödik futamban indul, hallod-e? Ide figyelj, Hatodik Kuzin, talán nem ártana néhány szót váltanunk Kalauzhal zsokéjával. Meghúzzuk a lovunkat, úgyis favorit lesz, és biztos, ami biztos, megpakoljuk Kalauzhalat meg Nemes Csillagot.

- Jó ötlet. Majd szombat reggel eldöntjük. – Aranylányt legjobb volna kivenni, eh?

- John Chen idomárja is ezt javasolta.

- Ííííí, az a hülye meg elraboltatja magát. Elvárom tőled, hogy közöld velem, ki fog győzni! – Mosolygó Ching harákolt és kiköpött. – Tudni akarom, ki fog nyerni!

- Hogy az összes istenek tojjanak a fejedre! Mit gondolsz, mi nem szeretnénk tudni? Azok a bűzhödt idomárok, meg zsokék…! Undorító, ahogy az orrunknál fogva vezetnek minket, tulajdonosokat, akiknek a kenyerét eszik! Hát ki fizeti őket?

- A Turf Club, a tulajdonosok, de legfőképpen a fogadók, akiknek fogalmuk sincs semmiről. Hallom, az este az Old Vicben jártál, idegen ördögök főztjét etted.

Richard Kwang sugárzóan elmosolyodott. A Venus Poon társaságában elköltött vacsorája óriási siker volt. A lány az új, térdig érő Christian Dior ruháját viselte, amit ő vett neki, egy fekete, testhez simuló selyemruhát, alatta pókháló vékonyságú fehérneműt. Bele is dobbant a szíve, amikor meglátta, hogy Venus kiszáll a Rollsból és elindul fölfelé az Old Vic lépcsőjén. Még a titkos zacskója is belebizsergett.

Látva, milyen hatást kelt a belépője, Venus Poon maga volt a mosoly, csak úgy villogtatta vaskos arany karpereceit, és nem volt hajlandó liftbe szállni: a nagy, széles lépcsőn vonult fel az emeletre. Richard Kwang majd megfulladt a magába fojtott ujjongástól és rettegéstől. Átsétáltak a jól öltözött, kikent-kifent, imitt-amott estélyi ruhás vendégek között: férjek és feleségek, turisták, helybeliek, a legkülönbözőbb korú és nemzetiségű szeretők és leendő szeretők asztalai között. Richard Kwang egy vadonatúj, fekete Savile Row-öltönyt viselt, amely a legdrágább és legkönnyebb kasmíri gyapjúszövetből készült. Foglalt asztaluk felé haladva - ez külön száz dollárjába került – számos barátjának intett oda, négyszer pedig kis híján felnyögött: négy közeli ismerősével elhízott, túlékszerezett felesége is ott volt. Az asszonyok fagyos tekintettel méregették.

Richard Kwang megborzongott. Minden feleség sárkány, gondolta. Okó! És hiába próbál hazudni nekik az ember: még ki se mondta, máris hamisan cseng. Mire hazaér, Mejling már legalább három barátnőjétől értesül Venus Poonról. Akkor ő majd hagyja egy ideig, hogy handabandázzon, visítozzon, zokogjon, s a haját tépje, hadd eressze ki magából az ördögi szelet, aztán közli vele, hogy az ellenségei töltötték meg epével a fejét, hogyan hallgathat ilyen gonosz asszonyokra, aztán jámboran beszámol neki arról a bokáig érő nercbundáról, amit három hete rendelt neki, és amiért épp ma akar elmenni, hogy a szombati lóversenyre már fölvehesse. Ettől aztán megint szent lesz a családi béke, egészen a legközelebbi esetig.

Röhincsélni kezdett a gondolatra, hogy milyen esze volt, amikor megrendelte az a nercet. Eredetileg Venus Poon számára rendelte, és egy csöppet sem zavarta, hogy ma reggel, alig egy órája, ölelkezésük hevében meg is ígérte neki: még ma este megkapja, hogy a szombati lóversenyen már viselhesse. Ez a bunda különben is túl drága annak a kis lotyónak, gondolta. Negyvenezer hongkongiba került. Majd kap egy másikat. Talán kéz alatt is tudok szerezni egyet…

Észrevette, hogy Mosolygó Ching gúnyosan vigyorog rá.

- Mi van?

- Venus Poon, hallod-e.

- Azon gondolkodom, hogy finanszírozok egy-két filmet és sztárt csinálok belőle – felelte fellengzősen Kwang: büszke volt a fedőtörténetre, a felesége megpuhítására irányuló hadművelet részeként találta ki.

Mosolygó Chingre nagy hatást gyakorolt. - Ííííí, de hát az elég rázós üzlet, hallod-e?

- Az, de azért vannak bizonyos módszerek… amelyekkel fedezni lehet a kockázatot - kacsintott bennfentes módjára Richard Kwang.

- Ajíjje! Csak nem olyan meztelenkedős filmre gondolsz? Ó! Szólj, ha indul a produkció, esetleg benéznék egyszer-kétszer. Venus Poon meztelenül! Ajíjje! Ezért egész Ázsia hajlandó lenne fizetni. És milyen a párnázásban?

- Tökéletes! Most már, hogy kitanítottam, tökéletes. Még szűz volt, amikor elő…

- Micsoda zsosz! - áradozott Mosolygó Csing. - Hányszor vetted be a bástyát?

- Az éjszaka? Háromszor. És mindig erősebben rohamoztam, mint előtte! - Richard Kwang előrehajolt. - Még életemben nem láttam olyan bibét, mint az övé, de nem ám. Na és a háromszöge! A szőre, mint a selyem, a belső ajkai finomak, rózsaszínűek. Na és a jádekapuja… ÍÍííí! A jádekapujának valódi szív alakja van, a négyzethüvelykje tökéletes ovális, rózsaszín, illatos, a gyöngyszem a lépcsőn szintén rózsaszín… - Richard Kwang egészen beleizzadt, ahogy visszaemlékezett, hogyan tárulkozott fel a szófán a lány, miután egy hatalmas nagyítóüveget nyújtott át neki. - Vizsgáid meg tüzetesen az istennőt, aki előtt kopasz szerzetesed hódolni kíván. – És Richard Kwang megvizsgálta. Milliméterről milliméterre.

- Életemben nem volt még ilyen párnázó partnerem – folytatta lelkesen, kisség eltúlozva a valóságot. – Már arra gondoltam, hogy veszek neki egy nagy gyémántgyűrűt. Szegény kis lisztesképű… zokogott ma reggel, amikor eljöttem tőle a lakásáról. A lakást egyébként tőlem kapta. Öngyilkossággal fenyegetődzött, annyira in love belém.

- ÍÍííí, micsoda szerencsés ember vagy! Mosolygó Ching nem beszélt angolul, csak a szerelemmel kapcsolatos szavakat ismerte. Megérezte, hogy hátulról valaki figyeli, és hátrapillantott. A lelátó szomszédos szektorában, vagy ötvenméternyire, valamivel fölöttük, Hatalmas Trágyahegy, az idegen ördög rendőr, a kowlooni bűnügyi rendőrség gyűlölt vezetője állt. A nyakában távcső lógott, hideg halszemei Mosolygó Chingre szegeződtek. Ajíjje, dünnyögte magában Ching.

- Eh? Mi van veled, Mosolygó Ching?

- Semmi, csak vizelnem kell. Ha kell a pénzem, kettőre küldd át a papírokat. - Mosolygó Ching rosszkedvűen indult az illemhely felé, - s azon törte a fejét, hogy vajon tudják-e a rendőrök, hogy minden pillanatban megérkezhet az Aranyhegyekből az az idegen ördög, a fehér por főtigrise, idegen neve szerint Vincenzo Banastasio.

Hangosan harákolt és kiköpött. Ha tudják: zsosz, ha nem tudják, az is. Hozzám úgysem nyúlhattok, én csak egy bankár vagyok.

Mikor Robert Armstrong észrevette, hogy Mosolygó Ching Bankár Kwanggal beszélget, rögtön tudta, hogy valami rosszban sántikálnak. A Chingről, a Prosperity Bankról és a kábítószer- kereskedelemről keringő hírek a rendőrségre is eljutottak, de eddig nem találtak konkrét bizonyítékot sem Ching, sem a bank ellen, sőt még közvetett bizonyítékból sem gyűlt össze annyi, amelynek alapján őrizetbe lehetne venni, ki lehetne hallgatni és rövid úton ki lehetne toloncolni.

Nem érdekes, gondolta higgadtan Armstrong, egyszer úgyis elcsúszik valamin. A lovak felé fordította távcsövét. Kalauzhal, Nemes Csillag, Karamell Leányka, Aranylány, John Chen kancája… Melyik van formában?

Ásított, fáradtan nyújtózkodott. Hosszú volt az éjszaka, és egy szemhunyást sem aludt. Az este már épp el akart jönni a kowlooni rendőrkapitányságról, amikor izgatott nyüzsgés támadt: újabb ismeretlen telefonált, mondván, hogy John Chent az Új Területeken látták egy Sha Tau Kwok nevezetű apró halászfaluban, a határ legkeletibb csücskén.

Armstrong nyomban kiment egy osztaggal és viskóról viskóra átkutatta a települést. Nagyon óvatosan kellett eljárniuk, mivel a határ egész körzete rendkívül kényes terület volt, s főleg ez a falu, ahol a három határátkelő egyike működött. A falu lakói – kemény, vakmerő, nyakas, harcias emberek – nem szerették, ha háborgatták őket. És főleg azt nem, ha az idegen ördögök rendőrsége. A riasztás vaklármának bizonyult, de a kutatás során lelepleztek két illegális házi szeszfőzdét, egy kis heroin üzemet, amely nyers ópiumból morfiumot, s ebből heroint állított elő, és szétrobbantottak hat illegális játékbarlangot.

Mire Armstrong visszatért a kowlooni kapitányságra, már újabb üzenet várta: John Chen ezúttal a hongkongi oldalon,Wanchaiban bukkant fel, a kikötőben, a Glessing fok közelében. Állítólag látták, amint betuszkolták egy lakóházba, a jobb fülén piszkos kötés volt. A hívó ezúttal megadta a nevét és a jogosítványa számát, hogy igényt tarthasson arra az ötvenezer hongkongi dollárra, amit a Struan cég és Nemes Házi Chen tűzött ki a nyomravezetőnek. Armstrong ismét kivezényelte egységét, körülvette a megjelölt helyet, és személyesen vezette az alapos kutatást. Mire lefújta a műveletet és elbocsátotta embereit, már hajlani ötre járt.

- Brian, engem már nagyon hív az ágy - mondta. - Micsoda mocsok fang-pi éjszaka volt ez a mai…

Brian Kok is ásított. - Az. De ha már ezen az oldalon vagyunk, mit szólnál hozzá, ha beugranánk a Parába megreggelizni, aztán megnéznénk a reggeli munkákat?

Armstrong fáradtsága egy csapásra elillant. - Óriási!

A Wanchai Roadon, a Boldogság-völgyi lóversenypálya mellett lévő Para étterem éjjel- nappal nyitva állt. Kitűnő konyhája volt, olcsó árai, s mindenki tudta, hogy a háromszögesek és barátnőik egyik kedvenc találkahelye. Mikor a két rendőr belépett a tágas, zajos, nyüzsgő terembe, hirtelen csend támadt. A tulajdonos, Féllábú Ko eléjük bicegett, és széles mosollyal a legjobb asztalhoz vezette őket.

- Tou nien lo mo rád, öreg barát - mondta mogorván Armstrong, néhány válogatott, útszéli kantoni kifejezést is hozzátéve, s félreérthetetlen pillantást vetett a leesett állal bámuló fiatal brigantik legközelebbi csoportjára, amelynek tagjai erre idegesen elfordították a fejüket.

Féllábú Ko nevetett, kivillantak rossz fogai. – Nagyuraim, megtisztelitek szerény intézményemet. Dim szum?

- Jöhet. – A dim szum - kicsi kaja, vagy kicsi étel – falatnyi apróra vágott rákkal, zöldségfélékkel, vagy hússal töltött, párolt, vagy ropogósra sütött tészta, amit egy csipetnyi szójával, vagy másféle mártással fogyasztanak.

- Nagyságodék kimennek a pályára?

Brian Kok bólintott, s miközben kortyolgatta jázminteáját, tekintete a vendégeket pásztázta, akik közül ez sokat nagyon idegesített. – Ki nyer az ötödikben? – kérdezte.

 A tulajdonos habozott, tudta, jobb, ha az igazat mondja. Hangját lehalkítva, kantoni nyelvjárásban válaszol. – A tipszterek szerint még se Aranylányt, se Nemes Csillagot, se Kalauzhalat, vagy Karamell Leánykát nem lehet tutira venni. – Látta, hogy a szigorú, feketésbarna szemek megállapodnak rajta; próbált nem reszketni. – Az összes istenekre, ezt mondják.

- Na jó. Szombat reggel benézek. Vagy az őrmesteremet küldöm. Neki megsúghatod, ha valami suskus készül. És ha kiderül, hogy valamelyik lovat beetették, vagy meghúzták, és nekem erről szombat reggel nem volt tudomásom… akár ötven évig is ülhetsz a tojásaidon.

Féllábú Ko idegesen elmosolyodott. – Értem nagyuram. Most engedelmeddel megyek, és hozom nektek a legfinomabb…

- Mielőtt még elmégy: mit hallottál mostanában John Chenről?

- Semmit. Az égvilágon semmit, tiszteletre méltó nagyúr – felelte Féllábú. A felső ajka fölött apró izzadságcseppek ütköztek ki. – Illatos Kikötő olyan tiszta az információktól, mint egy szűzlány legféltettebb kincse. Semmit sem hallottam, nagyuram. Még egy ebszellentésnyit sem, pedig mindenki kinézi a szemet. Csak annyit tudok, hogy óriási külön jutalmat tűztek ki.

- Mit? És mennyit?

- Ha három napon belül megtalálják, még százezer dollárt.

Mindkét rendőr füttyentett. - És ezt ki ajánlotta fel? - kérdezte Armstrong.

Féllábú Ko rezzenéstelen szemmel vállat vont. - Azt senki sem tudja, nagyuraim. Állítólag valamelyik sárkány… vagy a sárkányok közösen. Százezer és előléptetés, ha három napon belül előkerül… ha élve előkerítik. Kérlek, hadd menjek most már a dim szumokért.

Szótlanul néztek utána. - Miért másztál így a képére? – kérdezte Armstrong.

- Mert halálosan unom már azt a lisztes, álszent pofáját… meg ezeket a rohadt kis csirkefogókat. Egy kilencfarkú macska egykettőre megoldaná a háromszögesek okozta gondjainkat.

Armstrong rendelt egy sört. – Amikor rászálltam Tang-po őrmesterre, nem gondoltam, hogy ilyen hamar eredményt érek el vele. Száz darab ezres az rengeteg pénz! Ez nem egy közönséges emberrablás. Jézus, Mária, ez óriási jutalom! John körül valami nagyon fontosnak kell lennie.

- Szerintem is. Már hogyha igaz.

Hiába törték a fejüket, semmit sem tudtak kisütni. A pályára kiérve Brian Kok elment, hogy közölje a kapitánysággal, hol vannak, Armstrong pedig távcsövén keresztül a kancát nézegette. Karamell Leányka épp elhagyta a pályát, s elindult a domboldalon lévő istállók felé. Csak úgy duzzad az erőtől, gondolta Armstrong. Ahogy az összes többi. A szentségit! Melyik a nyerő?

- Robert!

- Á, jó reggelt Peter.

Peter Marlowe szólította meg. – Ilyen korán kelt, vagy le se feküdt?

- Az utóbbi.

- Észrevette, hogy Nemes Csillag mindenfajta biztatás nélkül is nekidurálta magát?

- Jó szeme van.

Peter Marlowe elmosolyodott, és megrázta a fejét. Az egyik ló körül néhány férfi álldogált, rájuk mutatott. – Donald McBride mondta.

- Vagy úgy. - McBride a Turf Club versenyintézőségének legnépszerűbb tagja volt, eurázsiai építési vállalkozó, aki ’49-ben, Sanghajból jött Hongkongra. - Megmondta, ki a nyerő? Ha valaki tudja, akkor ő az.

- Ezt nem mondta, viszont meghívott szombatra a páholyába. Maga is futtat?

- Ne csinálja ezt! Maga fog ott ülni a klubpáholyban. Én nem ugrálom körül az előkelőségeket.

Egy ideig mindketten a lovakat nézték. - Ez az Aranylány elég jónak látszik.

- Mind annak látszik.

- John Chenről van már valami?

- Semmi. - Armstrong a távcsövén keresztül megpillantotta Dunrosst: a versenyintézőség tagjaival beszélgetett. Nem messze tőle ott állt a KO egyik embere, akit Crosse Dunross szemmel tartásával bízott meg. Lehetne már péntek, gondolta Armstrong. Minél előbb megkapjuk azokat az AM G-jelentéseket, annál jobb. Enyhe émelygés fogta, el, és nem tudta, hogy a papírok, a Szevrin okozta nyugtalanság, vagy egyszerűen csak a fáradtság miatt. Cigarettáért nyúlt – de félbehagyta a mozdulatot. Nem kell neked füst – parancsolt magára. - Abba kellene hagynia a dohányzást, Peter. Nagyon ártalmas.

- Igen, tudom. Magának hogy megy a leszokás?

- Simán. Erről jut eszembe, Peter: az öreg jóváhagyta a határ menti új útját. Holnapután, pénteken reggel pontban hatkor a kowlooni kapitányságon. Megfelel?

Peter Marlowe szíve nagyot dobbant. Végre bekukkanthat a szárazföldi Kínába, az ismeretlenbe. Az Új területek egész határvonalán mindössze egyetlen olyan kilátó állt a turisták rendelkezésére, ahonnan átnézhettek Kínába, de a hely, amelyen magasodott elég messze volt a határtól, így aztán nem sokat lehetett látni. Még távcsővel sem. - Óriási! - mondta lelkesen. Armstrong javaslatára írta meg az a levelet a főparancsnoknak, amelyben az engedélyét kérte.

A határ menti út parttól partig kanyarodott. Le volt zárva a forgalom elől, csak helybeliek közlekedhettek rajta, s ők is csak gyalogszerrel és csak meghatározott szakaszain. Voltaképpen a kolónia és Kína között elterülő széles senkiföldjén futott. Napjában egyszer, szigorúan szabályozott körülmények között, járőr haladt végig rajta. A hongkongi kormányzat semmiféleképpen nem kívánt ujjat húzni a Kína Népköztársasággal.

- De van egy feltétele, Peter: legalább egy évig nem beszélhet róla.

- Szavamat adom.

Armstrong megint lenyelt egy ásítást. - Maga az első jenki, aki végigmegy azon az úton. Valószínűleg az utolsó is.

- Óriási! Köszönöm!