Rosemont látta, hogy Crosse lenyel egy dühös kifakadást.

- És mire van még felhatalmazása? - kérdezte Crosse.

- Semmire. Egyenlőre. A következő: pénteken ott leszünk a bank…

- Maga tudja, hova tette Dunross a dossziékat?

- Tele van vele a város – mármint a szakma. Mondtam magának, hogy a vamzerük agyondolgozza magát. – Rosemont váratlanul kitört. – A jó ég áldja meg magát, Rog, maga ugyanúgy tudja, mint én, hogy ha az ember bizalmasan közöl valakivel valamit Londonban, az annyi, mintha az egész városnak elmondaná! Biztonsági problémák nálunk is akadnak, na de hogy maguknál mi megy…! Az amerikai nagy nehezen lecsillapodott. – Jobb lett volna, ha rögtön őszintén megmondja nekem, hogy a Dunross-ügyet elpuskázták… Sok fejfájástól kímélt volna meg bennünket, és a tekintélyünkön sem esett volna csorba.

Crosse cigarettára gyújtott. - Talán igen. Talán nem. Csak a biztonság miatt csináltam.

- Megismer még? Én a maga oldalán állok!

- Valóban?

- Erre a nyakát teheti! - vágta rá dühöngve Rosemont. – És ha rajtam áll, én még napszállta előtt fölnyitok minden egyes páncélrekeszt. És teszek a következményekre.

- Istennek hála ezt nem teheti meg.

- Az ég szerelmére, háborúban vagyunk! Csak a magas ég tudja, mi van a többi dossziéban. Lehet, hogy kiderül belőlük, ki az a rohadt vamzerük! Akkor pedig elkapjuk, és megkapja tőlünk, ami jár neki!

- És ha nincs bennük semmi? - Crosse hangja ügy csattant, mint a korbács.

- Ezt meg hogy érti?

- Dunross beleegyezett, hogy pénteken átadja Sindersnek a dossziékat. Mi van, ha nincs bennük semmi? Mi van, ha elégette a lapokat és csak a borítókat adja át nekünk? Akkor mi a fenét csinálunk?

Rosemont leesett állal bámult rá.

- Jézusom… Ez elképzelhető?

- Persze, hogy elképzelhető! Dunross okos ember. Lehet, hogy nem is léteztek azok a jelentések. Vagy a páncélrekeszben lévők hamisak. Vagy nem ott vannak. Nem tudjuk, hogy ott vannak, csak Dunross szavára támaszkodhatunk. Jézusom! Ötvenféle helyzet is elképzelhető. De maguk olyan okosak ott a CIA-nél? Megmondják nekem, melyik páncélrekeszben vannak, és én személyesen nyitom fel.

- Szerezze meg a kulcsot a kormányzótól, adja ide nekem, tegye lehetővé, hogy néhány legényemmel öt órára diszkréten bejuthassak, és…

- Szó sem lehet róla! – mordult fel hirtelen elvörösödve Crosse. Armstrong szinte érezte a belőle sugárzó erőszakosságot. Szegény Stanley, ma te vagy a célpont. Végigszaladt a hátán a hideg; eszébe jutott, milyen volt, amikor neki kellett így Crosse-szal szembenéznie. Hamar rájött, hogy jobb, ha igazat mond neki, ha rögtön kitálal minden. Egy pillanatig sem volt kérdéses előtte, hogy ha Crosse komolyan rászállna egy kihallgatáson, megtörné. Hál’ istennek, nincs rá oka, hogy kipróbálja, gondolta hálásan, majd a dühtől kivörösödött Rosemont felé fordította a tekintetét. Vajon kik lehetnek az informátorai, honnan tudja, hogy Fong-fongot és az embereit taccsra tették?

- Szó sem lehet róla! - ismételte Crosse.

- Akkor meg mi a francot csináljunk? A seggünket vakarjuk péntekig?

- Igen. Várunk. Erre kaptunk utasítást. Dunrosst még akkor sem csukhatják le, ha kitépett néhány lapot, vagy akár egy egész marokra valót, vagy éppenséggel egész dossziékat tüntetett el. Arra sem kényszeríthetjük, hogy beszéljen nekünk!

- Ha az igazgató vagy a forrás ügy dönt, hogy rá kell szállni, megvannak rá a módszereink. Az ellenség is ezt tenné.

Crosse és Armstrong Rosemontra meredt. Végül Armstrong fagyosan megjegyezte: - De ettől még nem volna helyes.

- De helytelen sem. A következő: ezt kizárólag magának, Rog. Armstrong azonnal felállt, de Crosse intett neki, hogy maradjon. - Nem - mondta Rosemont. - Sajnálom, Rog, de ez parancs – a maga főnöke meg az enyém így állapodott meg.

Armstrong látta, hogy Crosse tökéletesen játssza az ingadozót. – Várjon odakint Robert. Ha átcsöngetek, jöjjön be. Addig nézze meg Briant.

- Igen főtanácsos úr. – Armstrong kiment, becsukta az ajtót; sajnálta, hogy a legérdekesebb résznél nem lehet jelen.

- Nos?

Az amerikai újabb cigarettára gyújtott. – szigorúan bizalmas. Ma hajnalban, négy órakor nagy létszámú Delta Force-egységek támogatásával az egész 92-es légideszant ezred átugrott Azerbajdzsánba (Rosemont Kelet-Azerbajdzsánról, Irán északnyugati csücskéről beszél), és végig az iráni-szovjet határ mentén legyezőállást vett fel. – Crosse szeme elkerekedett. – Mindez a sah határozott kívánságára történt, válaszként a határ közvetlen közelében észlelhető nagyarányú szovjet katonai előkészületekre, és a szokásos, szovjetek által finanszírozott, Irán szerte kirobbant lázongásokra. Jézusom, Rog, miért nem szereltet már be ide egy légkondicionálót? – Rosemont megtörölte a homlokát. – Jelenleg Irán egész területén hírzárlat van. Reggel hatkor támogató egységek landoltak Teheránban. A mi hetedik flottánk az öböl felé tart, a hatodik, a földközi-tengeri már elfoglalta harcállásait Izrael partjainál, a második, az atlanti-óceáni a Balti-tenger felé hajózik, a NORAD riadókészültségben, a Poseidonok mind milliméternyire a vöröstől.

- Jézus a mennyekben, hát mi folyik itt?

- Hruscsov megint megpróbál rátenyerelni Iránra. Mindig is ideális célpont volt a szovjetek számára. Úgy érzi, előnyös helyzetben van. Irán a közvetlen szomszédja, az ő utánpótlási vonalai rövidek, a mieink óriási hosszúságúak. A sah biztonsági emberei tegnap fölfedezték, hogy a következő napok valamelyikére egy "demokratikus, szocialista" forradalom kirobbantását készítették elő Azerbajdzsánban. A Pentagon erre ugrik, mint a leforrázott macska. Ha Irán elvész, vele vész az egész Perzsa-öböl, aztán Szaúd-Arábia, ezzel pedig eldugul Európa olajforrása, és bedugul egész Európa.

- Nem ez az első eset, hogy a sah bajba kerül. Nem reagálják túl egy kicsit maguk ezt a helyzetet?

Az amerikai vonásai megkeményedtek. - Hruscsov azért táncolt vissza Kubában - erre se volt még példa, hogy a szovjetek kifaroljanak valahonnét - mert JFK nem blöffölt, és a komcsik csak egyetlen érvet ismernek: az erőt. A mindent elsöprő, földbe passzírozó erőt. Okosan teszi Nyikita, ha most visszavonulót fúj, különben a kezébe adjuk a fejét.

- Maguk képesek vállalni a kockázatot, hogy az egész világ felrobbanjon néhány analfabéta, fosztogató, fanatikus őrült miatt, akiknek mellesleg talán van valami igazuk is?

- Én nem foglalkozom politikával, Rog. Engem csak az érdekel, hogy győzünk. – Az iráni olaj, a Perzsa-öbölbeli olaj, a szaúdi olaj a Nyugat ütőere. Nem hagyhatjuk, hogy az ellenség rátegye a kezét.

- Ha akarják, úgyis megszerzik.

- Most az egyszer nem. Tudja, mi a hadművelet fedőneve? Menetgyakorlat. Az elképzelés lényege az, hogy nagy erőkkel bevonulunk, elijesztjük őket, aztán gyorsan, csendben kivonulunk, hogy az ellenségen kívül senki se tudjon a dologról, főleg ne valami nyomorult liberális szimpatizáns képviselő, vagy újságíró. A Pentagon szerint a szovjetek nem számítanak rá, hogy képesek vagyunk ilyen messziről ilyen gyorsan és nagy erőkkel reagálni. Ha viszont látják, mi van, ijedtükben hazatakarodnak és bezárkóznak – egészen a legközelebbi alkalomig.

Sűrűsödött a csend.

Crosse dobolni kezdett az ujjaival. – És most mit várnak tőlem? Miért mondja el nekem mindezt?

- Mert a főnökség erre utasított. Azt akarják, hogy minden szövetséges hírszerző főnök tudjon róla, mert ha ez a história kiderül, mindenütt szimpátiatüntetések, forrongások lesznek, mint rendesen, jól irányított, felbérelt csőcselékkel végrehajtott zavargások, és az ilyesmire fel kell készülni. Az AMG-jelentésekben az áll, hogy a Szevrint aktivizálták - talán itt van az összefüggés. Különben is: maga itt Hongkongban létfontosságú a számunkra. Maga a Kínába vezető hátsó ajtó, a Vlagyivosztokra és a Szovjetunió egész keleti részére nyíló hátsó ajtó, és a mi legrövidebb útvonalunk a csendes-óceáni flottájukhoz és atom-tengeralattjáró bázisaikhoz. Rosemont újabb cigarettát pöckölt elő, remegett a keze. - Nézze, Rog - mondta, úrrá lévén fojtogató dühén - felejtsük most el ezt a cégek közötti hülye rivalizálást, jó? Talán tudunk segíteni egymásnak.

- Miféle atom-tengeralattjárókról beszél? - kérdezte szándékosan gúnyosan, cukkolva Rosemontot Crosse. - Tudtommal a szovjeteknek még nincsenek atom-tengeralattjáróik, és…

- Jézusom! - robbant ki Rosemont. - Hát maguk a seggükben tartják az eszüket? Nem látnak, nem hallanak? Enyhülésről papolnak, szájkosarat akarnak ránk erőltetni, ezek meg a belüket is kiröhögik rajtunk. Az egész Ohotszki-tenger tele van az atom tengeralattjáróikkal, a rakétakilövő, meg haditengerészeti bázisaikkal! - Rosemont felállt, odament az egyik falat csaknem teljesen eltakaró óriási Kína és Ázsia- térképhez, és ujjával a Japántól északra elterülő Kamcsatka-félszigetre bökött - Petropavlovszk, Vlagyivosztok… Hatalmas munkálatokat folytatnak végig Szibéria egész keleti partján, itt Komszomolszkban, az Amúr torkolatánál és – Szahalinon. De Petropavlovszk a legnagyobb. Tíz éven belül ez lesz Ázsia legkorszerűbb repülőterekkel, atombiztos tengeralattjáró-dokkokkal, vadászgépekkel felszállásra alkalmas, atombiztos kifutópályákkal és rakétasilókkal kiegészített hadikikötője, ahonnan egész Ázsiát fenyegethetik – Japánt, Koreát, Kínát, a Fülöp-szigeteket – de még Hawaiit és a mi nyugati partunkat is.

- Az USA erői túlsúlyban vannak, és mindig is erősebbek lesznek. Maga megint túllihegi a dolgot.

Rosemont arca elkomorodott. – Azt mondják rám, héja vagyok. Ez nem igaz. Csak realista vagyok. Az oroszok a hadiösvény felé tartanak. A mi Midas III-unk kiszúrt egy egész rakás különféle szarságot, a mi … - Elhallgatott, legszívesebben bokán rúgta volna magát a fecsegéséért. – Szóval a lényeg: elég sokat tudunk arról, hogy mit csinálnak most. És nem ekevasat kovácsolnak.

- Szerintem téved. Ők se kívánják jobban a háborút, mint mi.

- Akar bizonyítékot? Amint megkapom rá az engedélyt, holnap megkapja! – mondta az amerikai, akinek elevenébe talált Crosse megjegyzése. – Ha bizonyítva látja, jobban fogunk tudni együttműködni?

- Én azt hittem, már eddig is elég jól együttműködtünk.

- Szóval? Benne van?

- Ahogy óhajtja. A forrás számít részemről valamilyen speciális reakcióra?

- Nem, csak álljon készenlétben. Szerintem még a mai napon végigmegy az összes csatornákon.

- Jó. - Crosse váratlanul egészen barátságos hangon folytatta. - Mondja, Stanley, tulajdonképpen mi idegesíti magát ennyire?

Rosemontból elillant az ellenségesség. - Az éjjel elvesztettük az egyik legjobb kelet-berlini szervezetünket, egy csomó rendes srácot. Az egyik haveromat a határon találták el, amikor megpróbált visszajutni hozzánk. Szerintünk biztos, hogy a dolognak köze van az AMG-ügyhöz.

- Fogadja részvétemet. Tom Owen volt, ugye?

- Nem, ő már egy hónapja elhagyta Berlint. Frank O’Connelről van szó.

- Azt hiszem, nem ismertem. Szomorú história.

- Nézze, Rog, itt a maguk vamzere keveri a szart. - Rosemont felállt, odament a térképhez. Sokáig, mereven nézte. - Hallott már Imanról?

- Miről?

Rosemont vaskos ujja a térképre bökött. A város Vlagyivosztoktól 290 kilométernyire északra, a szárazföld belsejében terült el, számos vasútvonal futott össze benne. – Ipari központ, vasútvonalak, gyárak, üzemek.

- És? - kérdezte Crosse.

- Van tudomása az ottani reptérről?

- Miféle reptérről?

- A föld alatt levőről. Mert a föld alatt van az egész létesítmény, közvetlenül a város mellett, egy hatalmas, természetes barlangrendszerben. Minden valószínűség szerint a világ egyik csodája. Az egész bázis japánok és nácik rabszolgamunkájával építették negyvenöt és negyvenhét között. Állítólag vagy százezren. És az egész föld alatt van, Rog. Elfér benne 2500 repülőgép legénységgel, földi személyzettel együtt. És bombabiztos, még az atombombának is ellenáll. Nyolcvan repülőgép-kijárója van, egy gigantikus felszállóhelyre vezetnek, amely tizennyolc kisebbfajta hegyet fog körül. Az egyik emberünknek kilenc órájába telt, mire autóval körbement rajta. És ez negyvenhatban történt. Milyen lehet akkor most?

- Sokkal jobb - ha létezik.

- Harcra kész. Hírszerző körökben, maguknál és nálunk már negyvenhatban tudtak róla, sőt néhány jobbfajta firkász is. Akkor most mi ez a nagy csend? Az a bázis önmagában is komoly fenyegetés számunkra, mégsem kiált tüzet senki. Még Kína sem, márpedig az szentség, hogy tudnak Imanról.

- Nem tudom.

- Én meg igen. Szerintem valaki sok más dologgal együtt szándékosan elsüllyesztette ezt is. - Az amerikai felállt, nyújtózkodott. - Jézusom! A világ darabokra hullik, nekem meg majd szétmegy a derekam. Nem tud egy jó csontkovácsot?

- Járt már Thomas dokinál a Pedder Streeten? Én csak hozzá járok.

- Nem bírom azt a tagot. Állandóan várni kell nála, nem hajlandó időpontot adni.

Megszólalt a telefon, Crosse fölvette.

- Tessék, Brian. – Rosemont figyelte Crosse arcát, hogyan reagál a hallottakra. – Egy pillanat. Megvagyunk ezzel a résszel, Stanley?

- Persze, Már csak néhány rutinügy van hátra.

- Jó. Amint felért, jöjjenek be Roberttel együtt. Nem tudunk kapcsolatba lépni Fong-fonggal Valószínűleg jók az értesülései. Negyvennyolc órán belül FH vagy EE lesz belőlük.

- Nem értem.

- Feltehetőleg halott, vagy feltehetőleg elfogták.

- Kemény. Sajnálom, hogy rossz hírt hoztam.

 - Zsosz.

- A Menetgyakorlat és az AMG-ügy ismeretében mit szólna hozzá, ha védőőrizetbe vennénk Dunrosst?

- Szó sem lehet róla.

- ivatkozhatHivatkozhat a

Hivatkozhat a hivatali titoktartási törvényre.

- Szó sem lehet róla.

- Én javasolni fogom. Most jut eszembe: Ed Langan FBI-legényei kiderítették, hogy Banastasiónak és Bartlettnek van kapcsolata egymással. Banastasio a Par-Con egyik nagyrészvényese. Állítólag ő adta a dohányt a legutóbbi egyesüléshez, ami a nagymenők sorába emelte a Par-Cont.

- Na és Bartlett és Tcholock moszkvai útja?

 - Mindössze annyit tudtunk kideríteni, hogy turistaként mentek. Lehet, hogy tényleg, lehet, hogy csak falból.

- A fegyverekről kiderült valami? - Armstrong reggel beszámolt Crosse-nak Peter Marlowe elméletéről, Crosse pedig nyomban parancsot adott Négyujjú Vu figyelésére, és tekintélyes jutalmat ajánlott fel információért.

- Az FBI szerint biztos, hogy Los Angelesben rakták fel a gépre. Sima ügy lehetett, a Par-Con hangárját nem őrzik.

Utánanéztek a maguk által megadott sorozatszámoknak is. Mind ugyanabból a szállítmányból való, abból, amelyik valahogy „elkeveredett" a gyár és Camp Pendleton között, ez a haditengerészet dél- Kaliforniai raktára. Lehet, hogy egy nagy fegyvercsempész buliba tenyereltünk bele. Az utóbbi fél évben több mint hétszáz M 14-es „keveredett el". És ha már itt tartunk… - A diszkrét kopogtatás hallatán Rosemont elhallgatott. Crosse a kapcsolóhoz nyúlt. Nyílt az ajtó, Armstrong és Brian Kok jött be, Crosse intett nekik, hogy üljenek le. - És ha már itt tartunk, emlékszik a CARE- ügyre? - folytatta Rosemont.

- Arra az állítólagos korrupciós históriára, itt Hongkongban?

- Arra. Lehet, hogy van valamink a maga számára.

- Helyes. Robert, ugye egy időben maga foglalkozott ezzel az üggyel?

- Igen, uram. - Robert Armstrong felsóhajtott. Három hónappal ezelőtt az Egyesült Államok konzulátusának egyik alkonzulja felkérte a BO-t, hogy indítson vizsgálatot az adományok kezelése ügyében: nem akad-e a láncolatban néhány enyveskezű adminisztrátor, aki imitt-amott le-lecsíp a pénzekből. A nyomozás még nem zárult le, folytak a kihallgatások. - Mire jutott, Stanley?

Rosemont kotorászni kezdett a zsebeiben, aztán egy gépelt cetlit húzott elő. Három név és egy cím állt rajta: Thomas K.K.Lim (Idegen Lim), Mr. Tak Csu-lan (Lapátkezű Tak), Mr. Lo Tup-lin (Kapafogú Lo), Központi Kerület, Princes Building, 720-as szoba. – Thomas K.K.Lim amerikai, eléggé tehetős, jó kapcsolatai vannak Washingtonnal, Vietnammal és Dél-Amerikával. Ezen a címen szokott üzletelni a másik két taggal. Fülest kaptunk, hogy van egy-két homályos üzlete az AID-vel, és hogy Lapátkezű Tak nyakig van a CARE-buliban. Ez nem a mi hatáskörünk, úgyhogy maguknál van a labda. – Rosemont megint nyújtózott egyet. – Hát ez is valami. Az egész világ lángokban áll, de nekünk még mindig csirketolvajokkal kell foglalkoznunk. Őrület! Majd jelentkezem. Részvétem Fong-fong, meg az embereik miatt.

Elment.

Crosse röviden tájékoztatta Armstrongot és Brian Kokot arról, amit a Menetgyakorlat fedőnevű hadműveletről hallott.

Brian Kok keserűen megjegyezte: - Egy nap még valami nagy marhaságot csinálnak ezek az őrült amcsik. Nagy hülyeség atomot bedobni egy ilyen borotvaéles szituációban.

Crosse rájuk nézett. - El akarom kapni azt a beépített embert. És még azelőtt, hogy a CIA leleplezi. Ha ők jönnek rá először, hogy az… - A keskeny arcú férfit szemmel láthatólag majd szétvetette a düh. – Brian, maga menjen el Dunrosshoz. Mondja meg neki, hogy AMG halála nem baleset volt, és ne menjen úgy sehova, hogy az embereink nincsenek ott a közelében. Mondja meg neki, hogy nagyon örülnék, ha a megbeszéltnél korábban, bizalmasan átadná nekünk a papírokat. Azután már nincs mitől félnie.

- Igen, főtanácsos úr. - Brian Kok tisztában volt vele, hogy Dunross úgyis azt teszi majd, amit jónak lát, de nem nyitotta ki a száját.

- A szokásos zavargás-elhárítási tervünk a Menetgyakorlat indukálta iráni problémák melléktermékeként bekövetkezhető zavargások kezelésére is alkalmas. Mindazonáltal nem árt, ha figyelmeztetjük a BO- t, hogy… - Elhallgatott. Robert Armstrong homlokát ráncolva nézegette a Rosemonttól kapott cetlit. - Mi az, Robert?

- Nincs Cu-jannnak egy irodája a Princes Buildingben?

- Brian?

 - Többször követtük oda. Egy üzletfelét szoktak meglátogatni… - Brian Kok az emlékezetében kutatott. - Egy hajózási cég. Az illető neve Ng. Vi Szi Ng, ragadványnevén Fényképész Ng. 721-es szoba. Leinformáltuk, de teljesen rendben lévőnek találtuk. Az övé az Asian and Chine Shipping és még vagy ötven más kisebb cég. Miért?

- Ezen a papíron a 720-as szoba szerepel. Lehet, hogy Cu-jan az összekötő kapocs John Chen, a fegyverek, Banastasio és Bartlett között… talán még a Farkasemberekhez is köze van - felelte Armstrong.

Crosse átvette a cetlit. Némi szünet után megszólalt. - Robert azonnal induljon egy osztaggal és nézzen körül a 720-asban meg a 721-esben.

- Nem az én területem főtanácsos úr.

- Milyen igaza van! - vágta rá maró gúnnyal Crosse. - Igen. Tudom. Maga a kowlooni BO-n szolgál, nem a központin. Én azonban mindennek ellenére engedélyezem az akciót. Menjen és hajtsa végre. Most rögtön.

- Igen, főtanácsos úr. - Armstrong vörös arccal távozott.

Egyre sűrűbbé vált a csönd.

Brian Kok nem szólt, sztoikusan meredt az asztal lapjára. Crosse nagy műgonddal kiválasztott egy cigarettát, rágyújtott, aztán hátradőlt. – Azt hiszem, Robert a vamzer, Brian.

____________________________________

29.

13 óra 38 perc

____________________________________

Robert Armstrong egy egyenruhás rendőr őrmester kíséretében kiszállt a járőrkocsiból, és a járókelők tömegén át a Központi Kerületben emelkedő magas, ódivatú épület földszintjét alkotó, ékszer- és régiségboltokkal, valamint az elektronika legújabb csodáit kínáló üzletekkel teli Princess Arcade tátongó torka felé indult. Utat könyököltek maguknak a liftekhez, és csatlakoztak a liftre várók nyüzsgő sokaságához. Végül bepréselődtek egy liftbe. A levegő sűrű és bűzös volt, a hangulat ideges. A kínaiak sanda, gyanakvó pillantásokat vetettek rájuk.

A hetediken kiszálltak. A homályos, keskeny folyosó két oldalán bizonytalan jellegű irodák ajtajai sorakoztak. Armstong egy percre megállt az útmutató tábla előtt. A 720-as szoba a Ping-sing Wah Developments bérleményeként volt feltüntetve, a 721-es az Asian and China Shippingeként. - Armstrong, oldalán Yat őrmesterrel, súlyos léptekkel elindult a folyosón.

Amint ráfordultak a keresztfolyosóra, egy középkorú, fehér inges, fekete nadrágos kínait pillantottak meg, aki épp akkor lépett ki a 720-as számú helyiségből. Észrevette őket, elsápadt, visszaugrott. Mikor Armstrong az ajtóhoz ért, arra számított, hogy zárva lesz. De nyitva volt, s mikor felrántotta, látta még, hogy a fehér inges kisurran a hátsó ajtón, egy másik férfi meg nagy igyekezetében csaknem feldönti, úgy rohan utána. Bevágódott mögöttük az ajtó.

Armstrong sóhajtott. A három zsúfolt, piszkos, rendetlen helyiségből álló iroda előterében két borzas hajú titkárnő ült, eltátott szájjal bámultak rá, az egyiknek a levegőben, csirkelevessel és cérnametélttel teli csészéje fölött állt meg az evőpálcikákat tartó keze. A tészta lecsúszott a pálcikákról, és visszapottyant a levesbe.

- Jó napot- köszönt Armstrong.

A két nő levegő után, kapkodva meredt rá, majd az őrmesterre, aztán megint rá.

- Szíveskedjenek közölni, hol van Mr.Lim, Mr.Tak és Mr. Lo.

Az egyik lány vállat vont, a másik közönyösen ismét evéshez látott. Hangosan. Piszkos, rendetlen iroda volt. Az asztalokon telefon, szétszórt iratok, műanyag poharak, piszkos tányérok, evőcsészék, használt evőpálcikák. Egy teáskanna, teáscsészékkel. Színültig telt szemétkosarak.

Armstrong elővette a házkutatási parancsot, és megmutatta nekik.

A lányok csak néztek rá.

Armstrong ingerülten rájuk szólt. - Beszélnek angolul? A két lány fölpattant. – Igen, uram - felelték kórusban.

- Jól van. Mondják meg a nevüket az őrmesternek és válaszoljanak a kérdéseire.

E pillanatban nyílt a hátsó ajtó, és két szigorú arcú rendőr beterelte a két férfit, aki az imént elszaladt. Már vártak rájuk. - Na, jól van. Jól csinálták, köszönöm, tizedes, és most halljam, hová igyekeztek?

A két férfi szapora kantonisággal nyomban tiltakozni kezdett, hogy ők ártatlanok.

- Kuss! – förmedt rájuk Armstrong. Elhallgattak. - Adják meg a nevüket! - Szótlanul meredtek rá, Kantoniul folytatta. - Mondják meg a nevüket, de nehogy hazudni merjenek, mert megcicerézettül dühős leszek!

- Ő Tak Csu-lan – mutatott társára az egyik kínai, akinek szembetűnően előreálló fogai voltak.

- Téged hogy hívnak?

- Egem… ööö… Lo Tup-szapnak, nagyuram. De én nem csináltam semmit…

- Lo Tup-szap? Nem inkább Lo Tup-lin?

 - Jaj, nem, főfelügyelő úr, az a bátyám.

- És hol van?

A kapafogú férfi vállat vont. – Nem tudom, Kérlek ne…

- És mi volt olyan sürgős számodra, Kapafogú Lo?

- Megfeledkeztem egy megbeszélt találkozóról, nagyuram. Roppant fontos ügy. És nagyon sürgős is, egy vagyont vesztek, ha nem megyek oda azonnal. Kérlek, engedj most már el, tiszteletre méltó nagy…

- Maradsz! Itt a házkutatási parancs. Átkutatjuk az irodát, és lefoglalunk minden olyan papírt, ami…

A két férfi nyomban szenvedélyesen tiltakozni kezdett. Armstrong megint elhallgattatta őket. - Azt akarjátok, hogy most rögtön a határra vitesselek benneteket? - A két férfi elfehéredett, és a fejét rázta. - Jó. Akkor most halljam, hol van Thomas K. K. Lim? - Egyikük sem válaszolt. Armstrong ujjával a fiatalabbik mellére bökött. Téged kérdezlek, Kapafogú Lo! Hol van Thomas K. K. Lim?

- Dél- Amerikában, nagyuram - feleli idegesen Lo.

- Hol?

- Nem tudom, uram, ő csak társbérlő itt az irodában. Ez a megcicerézett asztal az övé - intett Kapafogú Lo ideges mozdulattal a túlsó sarok felé. Egy rendetlen íróasztal, egy iratszekrény és egy telefon állt ott. - Én nem csináltam semmi rosszat, nagyuram. Idegen Lim nem idevalósi, az Aranyhegyekből jött. Ő meg, Negyedik Kuzin Tak egyszerűen csak közösen bérli vele az irodát, nagyuram. Idegen Lim csak jön-megy itt, ahogy kedve tartja, semmi közünk hozzá. Csak nem bűnöző? Mert ha csinált is valamit, nekem fogalmam sincs róla!

- És a CARE- program pénzének lopkodásáról mit tudsz? - Eh? A két férfi szájtátva bámult rá.

- Informátoraink tudomásunkra hozták, hogy lopkodjátok a segélyprogram pénzét, amely éhező nők és gyerekek megsegítésére van szánva!

A két férfi nyomban ártatlanságát kezdte hangoztatni.

- Elég! Majd a bíró eldönti! Beviszünk titeket a főkapitányságra, és ott vallomást tesztek. - Armstrong visszaváltott angolra. - Őrmester, vigye be ezeket a főkapitányságra. Tizedes, maga…

Tiszteletre méltó uraság - kezdte Kapafogú Lo akadozó, ideges angolsággal - beszélhetnénk ott, az irodában? - A belső, hasonlóképpen piszkos és rendetlen helyiség felé mutatott.

- Jó.

Lo ment előre, Armstrong követte, fölé tornyosult. A férfi idegesen bezárta az ajtót, és kinyitott egy fiókot. - Ha itt valaki bűnös, az nem én vagyok, nagyuram. Én nem tudok semmit. - Kihúzta a fiókot. Tele volt használt, vörös százdollárosokkal. Százasával voltak kötegelve. - Ha elengedsz, nagyuram… - vigyorgott Armstrongra a bankjegyekkel játszadozva.

Armstrong lába meglendült: berúgta a fiókot, pereme becsípte Lo ujjait. A férfi felordított, és ép kezével felrántotta a fiókot. – Jaj, jaj, hogy az a megcicerézett…!

- Armstrong egészen lehajolt a kővé dermedt kínai arcába. – Na, ide figyelj te kutyaeledel! Ha nem tudnád, a rendőrök megvesztegetését tiltja a törvény! És ha nekem panaszt mersz emelni a rendőri brutalitás miatt, személyesen tépem le és morzsolom porrá a titkos zacskódat!

Kalapáló szívvel támaszkodott neki az íróasztalnak, émelyítő ízt érzett a szájában, majd szétrobbant a dühtől a kísértés és a rengeteg pénz látványa miatt. Milyen egyszerű volna zsebre vágni, kifizetni az adósságait, és még maradna is belőle bőven tőzsdére, lóversenyre, aztán itthagyni Hongkongot, mielőtt még késő lesz.

Milyen könnyű volna… Sokkal könnyebb, mint ellenállni… ennek a lehetőségnek éppúgy, mint az ezernyi többinek. Csupán ebben a fiókban legalább harminc-negyvenezer dollár van. És ahol egy pénzes fiók akad, ott akad több is, és ha rászállok erre a nyomorultra, a tízszeresét is felköhögi.

Elkapta és gorombán megszorította a férfi kezét, aki erre megint felordított. Középső ujja első perce szét volt zúzódva, Armstrong úgy tippelte, hamarosan leesik néhány körme, sziszeg majd egy kicsit, de ennyivel megússza. Dühös volt magára, amiért kijött a sodrából. Fáradt vagyok - gondolta, de tudta, hogy itt most nem csak a fáradtságról van szó. - Mit tudsz Cu-janról?

- Mi? Én? Semmit. Ki az a Cu-jan?

Armstrong elkapta a mellén az inget, és megrázta. - Cu-jan! A fegyvercsempész Cu-jan!

- Semmit sem tudok, nagyuram!

- Ne hazudj! Arról a Cu-janról beszélek, aki ide jár a szomszédba Mr.Ng-hez! .

- Cu-jan? Ja, ő? Fegyvercsempész? Nekem erről fogalmam se volt. Azt hittem, üzletember. Ő is északi, mint Fényképész Ng…

- Kicsoda?

- Fényképész Ng, nagyuram… Vi Szi Ng itt a szomszédban. Sose jönnek át Cu-jannal, nem is állnak szóba velünk.. jaj… húúúú… a kezem… nekem orvosra van szükségem.

- Hol van most Cu-jan?

- Nem tudom, nagyuram… Ó, hogy az a megcicerézett… Jaj, a kezem… Jaj, jaj, húhúúú…

Armstrong ingerülten egy székbe lökte, és felrántotta az ajtót. A három rendőr és a két titkárnő szótlanul nézett rá. – Őrmester! Vigye be ezt a csirkefogót a főkapitányságra, rendőrtiszt megvesztegetésének megkísérlése vádjával. Ezt nézze meg… - Intett az őrmesternek, hogy menjen be, és megmutatta neki a fiókot.

Yat őrmester szeme elkerekedett. – Tou nien lo mo!

- Számolja meg, írassa alá mindkettővel, hogy stimmel az összeg, aztán vigye be velük együtt, és szolgáltassa be.

- Igen, uram.

- Tizedes, maga álljon neki átvizsgálni az iratokat. Itt leszek a szomszédban. Hamarosan visszajövök.

- Igen, uram.

Armstrong kiment. Tudta, hogy a pénzt az irodában fellelhető többivel együtt gyorsan megszámolják – ha az a fiók tele van, tele van a többi is -, aztán Yat őrmester, Lo és Tak gyorsan megegyezik a beszolgáltatandó összegben, a fennmaradó pénzt pedig elosztják egymás közt. Lo és Tak azt hiszi majd, hogy ő teszi zsebre az oroszlánrészét, a saját emberei pedig örültnek nézik, mert ez nem igaz. Mindegy. Nem érdekes. A pénz lopott pénz, Yat őrmester és az emberei pedig ahhoz képest, hogy milyen felelősség nyugszik a vállukon, egészen nevetséges fizetést kapnak. Egy kis heung jau nem árt meg nekik - égből pottyant ajándék.

Vagy nem?

Kínában gyakorlatiasnak kell lenni, gondolta kesernyésen, miközben bekopogott és benyitott a 721- és ajtaján. Ebédjét fogyasztó csinos titkárnő nézett föl rá, hófehér rizs, pörkölt sertéshúscsíkok és zöld brokkoli gőzölgött gusztusos csészéjében.

- Jó napot. - Armstrong megvillantotta az igazolványát. - Mr. Vi Szi Nggel szeretnék beszélni.

- Sajnos nincs bent, uram - mondta a lány jó angolsággal és közömbös tekintettel. - Ebédelni ment.

- Hová?

- Azt hiszem, a klubjába. Csak öt után jön vissza.

- Melyik az a klub?

A lány megmondta. Armstrong még sose hallott róla, de lévén Hongkongban többszáz zártkörű kínai ebéd-, vacsora-, és madzsongklub, ez nem jelent semmit.

- Magát hogy hívják?

- Virginia Tongnak - mondta a lány, majd egy utógondolat hatására hozzátette még: - Uram.

- Nincs ellene kifogása, ha körülnézek? Armstrong látta, hogy a lány szeme idegesen megrebben. – Itt a házkutatási parancs.

A lány átvette, elolvasta. Csillagos ötös kisasszony, gondolta Armstrong. – Nem lehetne vele ötig várni?

- Most csak épp körülnézek.

A lány vállat vont, felállt, kinyitotta a belső iroda ajtaját. A kis kopár helyiségben néhány rendetlen íróasztal, telefon, iratszekrény állt, a falon hajózási plakátok és hajómenetrendek függtek. Kétoldalt és hátul is volt egy-egy ajtó. Armstrong benyitott a 720-as felőliin: nyirkos kis helyiség, benne egy büdös vécécsésze, meg egy koszos mosdókagyló. A hátsó ajtó be volt reteszelve. Elhúzta a reteszt és kilépett a sivár lépcsőfordulóra: tűzlépcső, vészkijárat. Becsukta az ajtót, visszatolta a reteszt. Virginia Tong egész idő alatt figyelte. A szoba harmadik ajtaja zárva volt.

- Volna szíves kinyitni?

- Csak Mr. Vi Színek van hozzá kulcsa, uram.

Armstrong felsóhajtott. - Házkutatási parancsom van, Miss Tong, szükség esetén be is rúghatom ezt az ajtót.

A lány csak nézett. Armstrong megrándította a vállát, hátrált két lépést, és nekikészült, hogy berúgja az ajtót. Tényleg.

- Egy… egy pillanat, uram - hebegte a lány. - Megnézem… megnézem, nem hagyta-e itt a kulcsot.

- Jó, Köszönöm. - A lány kihúzott egy fiókot, úgy tett, mintha keresgélne, aztán egy másikban, majd egy harmadikban kezdett kotorászni, míg végül egy pénzes doboz alatt talált egy kulcsot. - Ó, itt van! - mondta, mint aki csodát lát. Armstrongnak feltűnt, hogy megizzadt. Jól van, gondolta. A lány kinyitotta az ajtót, és hátralépett. Közvetlenül az ajtó mögött egy másik ajtó volt. Armstrong kinyitotta, és meglepetten füttyentett. A tágas szoba pazarul be volt rendezve: vastag szőnyegek, elegáns bőrgarnitúra, rózsafa bútorok, értékes festmények. Bement. Virginia Tong az ajtóból követte tekintetével. A rózsafából készült, faragott, antik, bőrtetejű íróasztal üres volt, tiszta, fényes, virágokkal teli váza és két bekeretezett fénykép állt rajta, mindkettő ugyanarról a szélesen mosolygó kínairól készült: az egyiken egy felkoszorúzott versenylovat vezetett, a másikon szmokingot viselt, és a kormányzóval fogott épp kezet - Dunrossal a háttérben.

- Ez Mr. Ng?

- Igen, uram.

Az egyik oldalon egy hifi- rádió és lemezjátszó, meg egy bárszekrény állt. A szoba szemben lévő oldalán is nyílt egy ajtó, félig nyitva állt. Belökte. Elegáns, nagyon nőies hálószoba volt mögötte, hatalmas, bevetetlen franciaággyal, tükrös mennyezettel. A hálóból egy belső építész tervezte fürdőszoba nyílt, tele parfümökkel, borotválkozás utáni szerekkel, csillogó, modern szerelvényekkel, és sok vödör vízzel.

- Érdekes - mondta Armstrong, és a lányra nézett. A lány nem szólt semmit. Armstrong látta nejlonharisnyás lábait, kisportolt alakját, jól ápolt körmeit és haját. Nagy sárkány lehet, gondolta. És drága. Elfordult a lánytól, elgondolkodva körülnézett. Erre a különálló lakosztályra nyilván az a külső iroda kereste meg a rávalót. Hát, ha gazdag vagy, gondolta némi irigységgel Armstrong, és egy kis diszkrét helyre vágysz, ahol délutánonként elhancúrozhatsz, az még nem törvénytelen. Nem, nem. És azt sem tiltja a törvény, hogy csinos titkárnőt tarts. Nyomorult mázlista. El tudnék képzelni magamnak egy ilyen odút.

Közömbösen kihúzta az íróasztal egyik fiókját. Üres volt. Az összes fiókja üres volt. Kihúzogatta a fiókokat a hálószobában is, de nem talált semmi érdekeset. Az egyik szekrényben egy drága fényképezőgépre, néhány kisebb világító berendezésre és takarítószerekre bukkant. De semmi gyanúsra.

Elégedetten ment vissza a nappaliba, úgy érezte, semmi sem kerülte el a figyelmét. A lány még mindig figyelte, és noha igyekezett leplezni, Armstrong érezte, hogy ideges.

Érthető, gondolta. A helyében én is ideges lennék, ha a főnököm távollétében valamilyen rohadt kuaj lo kutakodna itt. Abban, hogy valaki fenntart egy ilyen kis fészket, nincs semmi rossz. Sok gazdag embernek van ilyen lakása Hongkongban. A rózsafa bárszekrény tűnt a szemébe. A zárjában lévő kulcs mintha hívogatta volna. Kinyitotta. Semmi különös. Aztán éles, gyakorlott szeme észrevette az ajtó furcsa vastagságát. Egypercnyi vizsgálódás után kinyitotta az álajtókat. Tátva maradt a szája. A bárszekrény falai tucatnyi fényképpel voltak kitapétázva: csupa teljes szépségében tündöklő jádekapu. Minden fotó takarosan be volt keretezve, kis címke jelölte rajtuk a nevet és az időpontot. Armstrong akaratlanul is harsányan, zavartan felröhögött, aztán hátrapillantott. Virginia Tong eltűnt. Armstrong gyorsan végigpásztázott a neveken. Virginia Tongé hátulról a harmadik volt.

Csak nehezen lett úrrá újabb nevetésrohamán. Tanácstalanul csóválta a fejét. Hogy mire nem képesek egyesek…! És egyes nők a pénzért…! Azt hittem, már mindent láttam, na de ilyet… Szóval Fényképész Ng, eh? Szóval innen a ragadványneved.

Túltéve magát az első meghökkenésen, tanulmányozni kezdte a felvételeket. Mind ugyanabból a látószögből, ugyanolyan távolságról készült.

Jóságos ég, gondolta elképedten egy-két percnyi szemlélődés után, tényleg nagyon sok különbség van köztük… ha az ember embert elfelejti, mit is néz tulajdonképpen, óriási különbségeket fedezhet fel formában, méretben, a lépcsőn heverő gyöngy kidomborodásában, a fanszőrzet mennyiségében és minőségében… Ajíjje, az ott egy bat zsam gai! Megnézte a nevet. Mona Leung. Hol hallottam én ezt a nevet? Ez furcsa… a kínaiak általában úgy tartják, hogy a fanszőrzet hiánya balszerencsét hoz. De hiszen ez… Jóságos ég! Közelebbről is megnézte a következő címkét, hogy biztos legyen benne. Nem tévedett. Venus Poon. Ajíjje, gondolta lelkesülten, szóval ilyen neki, ilyen hát a tévé üdvöskéje, aki oly tehetségesen alakítja a szűzi ártatlanság figuráját!

Szinte zsongott a feje. Venus Poon fotográfiájára koncentrált. Hát, ha összehasonlítjuk… mondjuk Virginia Tongéval, hát… kétségtelenül van benne valami finomság. Határozottan. Ha viszont belegondolok ebbe az egészbe, azt hiszem, én inkább maradok a titokzatosságnál. Nem vagyok rájuk kíváncsi. Egyikre sem.

Tovább olvasgatta a neveket. - Mi az isten! - szaladt ki a száján egy ismerős név láttán: Elizabeth Mithy. Valamikor a Struannál volt titkárnő, ő is azok közé az Ausztrália és Új- Zéland kisvárosaiból érkezett, sodródó lányok közé tartozott, akik valahogy ide vetődtek néhány hétre, hogy aztán hónapokig, esetleg évekig maradjanak, és jelentéktelen állásokban dolgozzanak, míg csak férjhez nem mennek, vagy el nem tűnnek örökre. Eldobom magam! Liz Mithy!

Armstrong megpróbálta kikapcsolni magából az érzelmeket, de önkéntelenül is összehasonlítgatta a fehér és a kínai lányokat, de nem talált köztük különbséget. Hál’istennek, röhincsélt magában. Ezzel együtt örült, hogy a fényképek fekete- fehérek és nem színesek voltak.

- Hát - mondta hangosan, még mindig erős zavarban - a törvény nem tiltja a fényképezést, és tudomásom szerint azt sem, hogy kiaggassa őket a saját szekrényében. A hölgyek nyilván készségesen közreműködtek… - Felmordult, egyszerre derült és utálkozott. A mennykő csapjon belém, ha valamikor is megértem a kínaiakat! Szóval Liz Mithy, eh? - dünnyögte. Futólag ismerte, a lányt, amikor az még a kolónián lakott, tudta róla, hogy nem az a tartózkodó típus, na de hogy Ngnek pózoljon… És így? Ha az apja megtudná, agyvérzést kapna. Hál ‘istennek, Marynek meg nekem nincs gyerekünk.

Ne hazudj magadnak! Majd megvadulsz, annyira szeretnél gyereket, de nem lehet. Legalábbis Marynek nem, azt mondják az orvosok - így hát nekem sem lehet.

Nagy erőfeszítéssel kiverte fejéből a soha nem felejthető átkot. Bezárta a szekrényt, kiment, becsukta maga után az ajtót.

A külső irodában Virginia Tong a körmeit ráspolyozta. Láthatólag dühös volt.

- El tudná érni telefonon Mr. Nget? – kérdezte Armstrong.

- Nem, négyig nem – felelte fel sem pillantva, mogorván a lány.

- Akkor kérem, hívja Mr. Cu-jant – próbálkozott egy vaktában leadott lövéssel Armstrong.

A lány fejből tárcsázta a számot, türelmetlenül várakozott, egy percig torokhangú kantonit beszélt, aztán lecsapta a kagylót. Elment. Elutazott, az irodája nem tudja hová.

- Mikor látták utoljára?

- Három-négy napja. - A lány bosszúsan kinyitotta a határidőnaplóját, hogy megnézze. – Pénteken. - Belenézhetnék?

A lány némi tétovázás után vállat vont és odaadta, aztán folytatta a körömreszelgetést.

Armstrong gyorsan végigfutott a heteken és a hónapokon. Sok nevet ismert: Richard Kwang, Jason Plumm, Dunross – ő többször is szerepelt - Thomas K. K. Lim - a titokzatos amerikai a szomszédos irodából - Johnjohn a Victoria Banktól, Donald McBride, egy Mata nevű ember szintén többször. Ki ez a Mata? - kérdezte magában, sose hallotta ezt a nevet. Már épp vissza akarta adni a könyvecskét, amikor egy gondolat hatására előrelapozott. "Szombat délelőtt 10 óra: Banastasio" Nagyot ugrott a szíve. Ez most szombat.

Szótlanul visszatette a határidőnaplót az asztalra, aztán gondolatokba merülten nekitámasztotta hátát az egyik iratszekrénynek. A lány nem figyelt rá. Kinyílt az ajtó.

- Bocsásson meg, uram, telefonon keresik! – mondta Yat őrmester. Sokkal derűsebbnek látszott, mint amikor elváltak, amiből Armstrong tudta, - hogy az alkudozás gyümölcsözőnek bizonyult. Örült volna, ha pontosan tudja, mennyire, de hát ez arc kérdése, ráadásul így vagy úgy, de lépnie kellene.

- Rendben. Őrmester, maga maradjon itt, míg vissza nem jövök – mondta. Nem akarta, hogy távolléte alatt a lány titokban telefonáljon valakinek. Kiment. Virginia Tong föl se pillantott.

A másik irodában Kapafogú Lo még mindig a kezét fújogatta- nyöszörgött; a másik férfi, Lapátkezű Tak a közömböst adta: iratok között turkált, hangosan szidta a titkárnőjét az ügyetlenségéért.

Armstrong megjelenéséra mindkét férfi harsányan bizonygatni kezdte az ártatlanságát. Lo még nagyokat nyögött is hozzá.

- Csönd! Minek csípted be az ujjaid a fiókba? – kérdezte Armstrong, de nem várt válaszra. - Akik becsületes rendőröket próbálnak megvesztegetni, azonnali kitoloncolást érdemelnek! A döbbent csendben fölvette a telefont. - Armstrong.

- Jó napot, Robert, Don vagyok, Don Smyth Kelet-Aberdeenből…

- Á, jó napot! - Armstrong meglepődött, nem számított rá, hogy a Kígyó keresi. Utálta mind a Kígyót magát, mind pedig azt, amit állítólag a kerületében művelt, de udvariasan válaszolt. Mert más, ha alacsonyabb rangú kínai rendőrök, vagy közrendőrök egészítik ki jövedelmüket az illegális szerencsejátékból, és megint más, ha egy brit tiszt él vissza a befolyásával, s úgy préseli ki a csúszópénzt, mint valami régimódi mandarin. Ám hiába gyanította szinte mindenki, hogy Smyth megvesztegethető, bizonyíték nem volt rá, sose érték tetten, sose indítottak vizsgálatot ellene. Úgy tartották, van néhány nagyon befolyásos pártfogója, aki a saját ügyletei mellett vastagon benne van az ő bulijában is. - Mi újság?

- Azt hiszem, mázlink van. Ugye maga foglalkozik John Chen elrablásával? - kérdezte Smyth.

- Én. - Armstrong érdeklődése hirtelen felélénkült. Smyth bulija nem befolyásolta rendőri munkájának minőségét - az egész kolónián Kelet- Aberdeenben volt a legalacsonyabb a bűnözési ráta. - Igen, én. Mit találtak?

Smyth beszámolt neki az öreg ámáról meg a Mok őrmesterrel és Szemüveges Vúval történtekről, majd hozzáfűzte: - Tehetséges az a srác, Robert. Ha esetleg kedve volna átvenni a KO-hoz, én ajánlom. Na, szóval ez a Vu követte a vén tyúkot, megvárta, míg bemegy egy igencsak mocskos házba, aztán felhívott minket. Betartja az utasításokat, ez elég ritka jelenség mostanában. Azt mondtam neki, várjon ott a közelben, és ha kijön a banya, álljon rá. Magának mi a véleménye?

- Huszonnégy karátos nyom!

- És mit ajánl? Várjunk, vagy hozzuk be a vén tyúkot egy rendes kihallgatásra?

- Várjunk. A nyakam teszem rá, hogy a Farkasember sose jön vissza, de holnapig azért várhatunk. Figyeltesse a házat, és folyamatos tájékoztatást kérek.

- Rendben. Úgy lesz, ahogy óhajtja.

Armstrong hallotta, hogy a vonal túlsó végén Smyth röhincsélni kezd. El nem tudta képzelni, minek örül ennyire. Aztán eszébe jutott az óriási jutalom, amit a fősárkányok ajánlottak fel. - Hogy van a karja?

- A vállam. Kiugrott, hogy a fene enné meg, ráadásul elvesztettem a kedvenc sapkámat. De különben minden a legnagyobb rendben. Mok őrmester most nyálazza végig a nyilvántartásunkban szereplő pofalemezeket, és adtam mellé egy rajzolót is… Egyébként azt hiszem, én is láttam az ürgét. Tiszta ragya a pofája. Ha van róla dossziénk, napszálltára el is kapjuk.

- Nagyszerű. Mi újság maguk felé?

- Uraljuk a helyzetet, de elég cefet. A Ho-Pak egyelőre fizet még, de nagyon lassan… mindenki azt mondja, hogy szándékosan húzzák az időt. Úgy tudom, az egész kolónián ez a helyzet. Végük, Robert. Ezek addig állnak ott, míg az utolsó centet is ki nem veszik. De már a Vic előtt is sorban állnak és nem akar fogyni a tömeg…

Armstrongnak elállt a lélegzete. - A Vic előtt?

- Ott. Zsákszámra fizetik ki a pénzt, de be nem vesznek semmit. Csak úgy nyüzsögnek a háromszögesek… a zsebtolvajok aratnak. Nyolcat letartóztattunk, és szétvertünk vagy húsz-egynéhány verekedést. Elég ronda a szitu.

- De hát a Vicnek kutya baja!

- De nem Aberdeenben, és nem most, pajtás. ąÉn jól állok. Kivettem minden pénzemet. Magának sem tudok okosabbat ajánlani.

Armstrongnak görcsbe ugrott a gyomra. Minden megtakarított pénzét a Victoriában tartotta. - A Vicnek nem lehet semmi baja. A kormányzat pénzét is ők kezelik.

- Ahogy mondja. Viszont egyetlen olyan pont sincs a szabályzatukban, amely szerint a maga pénzét is garantálnák. Megbocsát, de várnak rám.

- Persze. Köszönöm a drótot. Jobbulást.

- Azt hittem, szétverik a fejem. A mocskok egyszer csak rákezdtek a régi nótát, az „öljétek a kuaj lókat!" kezdetűt. Azt hittem, ottmaradok. - Armstrong megborzongott. Az ötvenhatos forrongások óta vissza-visszatérő rémálma volt, hogy megint ott van az őrjöngő, üvöltő csőcselék közepén. Kowloonban történt. A gyülevész népség felborította a svájci konzul és felesége kocsiját, aztán felgyújtotta. Armstrong több rendőrrel együtt keresztülfúrta magát a tömegben, hogy segítségükre siessen. Mire eljutottak az autóhoz, a férfi már meghalt, fiatal felesége pedig égett. Mire kicibálták, minden ruha leégett róla, a bőre úgy hámlott, mintha megnyúzták volna. ąÉs körülöttük ott dühöngött a csőcselék, férfiak, nők, fiatalok: "Öljétek az idegen ördögöket!”

Megint megborzongott, orrában érezte az égett hús szagát. – Jézusom! A nyomorultak…!

- Hát igen, ez is benne van a pakliban. Ha adódik valami, szólok. Ha az a tetves Farkasember visszajön Aberdeenbe, úgy elkapjuk a nyakát, hogy egy életre megemlegeti.

____________________________________

30.

14 óra 20 perc

____________________________________

Phillip Chen hirtelen abbahagyta postája lapozgatását, az arca hamuszürke lett. A borítékra rá volt írva: „Phillip Chennek saját kezű felbontásra”

- Mi az? - kérdezte a felesége.

- Tőlük jött - mutatta remegő kézzel Phillip Chen a levelet. – A Farkasemberekről.

- Ó! - Az ebédlőasztalnál ültek, a nappali egyik sarkában, a Struan Kilátója tetején álló házukban. Az asszony idegesen letette a kávéscsészéjét. - Nyisd ki, Phillip… de zsebkendővel fogd meg… hátha vannak rajta ujjlenyomatok.

- Hát persze Dianne, milyen ostoba is vagyok! - Phillip Chen nagyon öregnek látszott. A zakóját a szék támlájára vetette, az inge merő egy víz volt. A háta mögötti nyitott ablakon enyhe szellő áradt be, de az is meleg volt és párás, az egész szigetet borongós délután ülte meg. Phillip Chen megfogta elefántcsont levélbontóját, óvatosan felnyitotta a borítékot, és széthajtogatta a levélpapírt. - Igen… A Farkasemberek küldték… Váltságdíjat kérnek.

- Olvasd fel.

- Jól van. "Üdvözlet Phillip Chennek, a Nemes Ház compradoréjának! Tisztelettel értesítelek a fizetendő váltságdíjról. Ötszázezer dollár teneked annyi, mint disznó sivítása a vágóhídon, számunkra, szegény gazdaemberek számára viszont…”

- Hazudnak! - sziszegte Dianne; szépmívü, jádeköves arany nyakláncán megcsillant egy tompa fényű napsugár. – mintha gazdaemberek azzal foglalkoznának, hogy elrabolják és megcsonkítsák John Chent. Mocskos, bűzös, idegen háromszögesek! Folytasd Phillip.

-… szegény gazdaemberek számára és éhező unokáink számára viszont valóságos megváltás. Hogy értesítetted-e a rendőrséget, számunkra annyi, mint vizelés az óceánba. De most ne fordulj hozzájuk. Ne. Mostantól tartsd titokban a dolgot, különben fiad veszélybe kerül, nem fog visszatérni, és minden rossz a te hibád lesz. Ma este hatkor felhívlak. Ne szólj senkinek, még a feleségednek se, addig…

- Mocskos háromszögesek! A mocskos lotyók fiai megpróbálnak viszályt szítani férj és feleség között! - mondta dühösen Dianne.

-… addig pedig készítsd elő a váltságdíjat százdolláros bankjegyekben… - Phillip Chen ingerülten pillantott az órájára. - Nem sok időm van, hogy bemenjek a bankba. Azt hi…

- Fejezd be a levelet!

- Jó, jó, csak légy türelemmel, drágám. - nyugtatgatta feleségét Phillip Chen, hallva Dianne hangjában az ismerős élt, túlerőltetett szíve kihagyott egy ütemet. - Hol is tartottam? Ja, igen… a bankjegyeknél. "Ha híven engedelmeskedsz utasításaimnak, talán már ma éjjel visszakaphatod a fiadat… " - Ó, Uram, add, hogy így legyen! - zökkent ki egy pillanatra Phillip Chen, majd folytatta a felolvasást. „Ne szólj a rendőrségnek, és ne próbálj minket csapdába csalni. Szemünk most is rajtad van. Írva a Farkasember keze által." - Phillip Chen levette a szemüvegét. A szeme fáradt volt, karikás. Homlokát kiverte a veríték. - Szemünk most is rajtad van? Lehet, hogy valamelyik szolga… vagy sofőr az ő emberük?

- Ugyan már, dehogy! Évek óta szolgálnak nálunk.

Phillip Chen letörülte homlokáról az izzadságcseppeket. Rettenetesen félt, szerette volna már, ha ott volna John, szerette volna biztonságban tudni, szerette volna megfojtani. – Az még nem jelent semmit. Azt hiszem az lesz a legjobb… ha hívom a rendőrséget.

 - Eszedbe ne jusson! Eszedbe ne jusson, amíg nem tudjuk, mit kell tenned. Eredj a bankba, de csak kétszázezret vegyél ki, ennyire biztos le tudod alkudni. Ha többet hozol ki, esetleg még kísértésbe esel, és az egészet odaadod nekik ma este… már ha komolyan gondolják, amit írnak.

- Igen… ez jó ötlet. Ha ennyiben meg tudnánk állapodni… - Phillip Chen tétovázott. - Na és a tajpan? Szerinted nem kellene szólnom a tajpannak, Dianne? Ő esetleg tudna segíteni.

- Hah! - mondta lesujtólag Dianne. – Ugyan mit segítene? Ebcsont háromszögesekkel van dolgunk, nem holmi idegen ördöggengszterekkel. Ha segítségre van szükségünk, a saját fajtánk között kell keresnünk. - A szeme szúrt, mint a vasvilla. - És most elmondod nekem szépen, mi a valós helyzet, miért voltál olyan dühös tegnapelőtt este, miért viselkedsz úgy, azóta is, mint egy megveszett kandúr, amelynek tüske ment az ülepébe, és miért nem foglalkozol az üzlettel!

- Én foglalkozom! - védekezett Phillip Chen.

 - Hány részvényt vásároltál? Eh? Hány Struan-részvényt? Kihasználtad az előnyt, hogy a tajpan elmondta nekünk, hogy bum várható? Emlékszel az Öreg Vak Tung jóslatára?

- Persze, persze, hogy emlékszem! – hebegte Phillip Chen. - Titokban… titokban megkétszereztem a részvényeinket, és ugyanilyen titokban utasítottam az alkuszainkat, hogy - vegyenek még feleannyit!

Dianne Chen számítógép agya felderült a hatalmas profit gondolatára, s a kilátásra, hogy mekkora haszna lesz azokból a részvényekből, amelyeket egész pénztárcáját kiürítve, a maga zsebére vásárolt. Arca és hangja azonban továbbra is olyan maradt, mint a jég. Mennyit adtál érte?

- Átlagban 28,90-et.

- Hah! A mai újság szerint a Nemes Ház 28,80-nal nyitott - húzta, fel helytelenítőleg az orrát Dianne; dühös volt, amiért a férje öt centtel olcsóbban vásárolt, mint ő. - Nyitáskor már ott kellett volna lenned a tőzsdén, szimatolni, de te… átalszod az életedet.

- Nem éreztem magam valami jól, drágám.

- És ez már tegnapelőtt este óta így megy. Mitől dühödtél fel olyan rettenetesen? Hallod-e?

- Semmiért. - Phillip Chen felállt, menekülni igyekezett. – Semmi…

- Ülj le! Semmiért ordítoztál velem, a te hűséges feleségeddel a szolgák füle hallatára? Semmiért parancsoltál be, a saját nappalimba, mint valami közönséges szajhát? Hallod-e? - Dianne Chen hangja fokozatosan emelkedni kezdett. Ösztönösen érezte: ez a legmegfelelőbb pillanat, amikor egyedül vannak a házban, tudta, hogy, férje most védtelen. - Hát azt hiszed, bánhatsz így velem, Dianne Mairwei T’Chunggal, akinek a nagy Dirk Struan vére csörgedezik az ereiben, aki szűzen jött hozzád, wanchai, Nort Point-i, sőt lantaói birtokokkal, részvényekkel, angliai iskoláztatással? Azt hiszed, bánhatsz így velem, aki sose panaszkodik a horkolásod meg a kurvázásaid miatt, de még azt a kölyköt sem teszi szóvá soha, akit annak a táncosnőnek csináltál, és akit Amerikába küldtél iskolába?!

- Eh?

- Tudok én terólad meg arról a lotyóról mindent, meg az összes többiről, meg minden disznóságról, amit csinálsz, és tudom nagyon jól, hogy sose szerettél, csak a pénzem kellett, meg föl akartál vágni velem…

Phillip Chen megpróbálta befogni a fülét, de nem tudta. A szíve kalapalt. Utálta a veszekedéseket, utálta Dianne visítozását, amely mintha pontosan arra a hullámhosszra lett volna behangolva, amelytől rezegni kezdett az agya, a hátán felborzolódott a szőr, a gyomra meg olyan lett, mint a kő. Próbálta félbeszakítani az asszonyt, de az lehengerelte, olyan félrelépésekkel, hibákkal és bizalmas jellegű dolgokkal vádolta, hogy Phillip Chent egészen megdöbbentette: hát ezt is tudja?

-… és a kluboddal mi van?

- Eh? Miféle klubommal?

- Azzal a zártkörű, negyvenhárom tagú, kínai ebédelési klubbal, amit 74-esnek neveznek, a Pedder Streeten található, Sanghajból érkezett főszakácsa van, tizenéves pincérlányai, hálószobái, szaunái, meg olyan szerkezetei, amilyeneket mocskos vénemberek használnak a kiszáradt csutkájuk felélesztésére! Eh?

- Szó sincs semmi ilyesmiről - hebegte Phillip Chen, akit elképesztettek az asszony ismeretei. - Ez egy közön…

- Te ne hazudj nekem! Nyolcvanhétezer jó amerikai dollárt tettél le beugróként Szaros T’Chunggal meg azzal a két lisztesképü barátoddal, és még most is fizetsz havi négyezret! És miért? Jobban tennéd, ha inkább… Hova a fenébe mégy?

Phillip Chen meghunyászkodva visszaült. – A… fürdőszobába… Ki kell mennem…

– Hah! Valahányszor beszélgetünk egy kicsit, neked ki kell menned! Egyszerűen csak szégyelled, hogy így bánsz velem, és furdal a lelkiismeret… - Dianne ekkor észrevette, hogy még egy pillanat, és a férje visszatámad. Ezért hirtelen hangnemet váltott. – Szegény Phillip! Szegény fiam! – turbékolta. - Miért vagy ilyen mérges? Hát bánt téged valaki?

Így aztán Phillip Chen elmondta neki, és amint mondani kezdte, úgy kezdett megkönnyebbülni, úgy enyhült a szorongása, félelme, dühe. A nők nagyon okosak és ravaszok az ilyen dolgokban, gondolta bizakodóan, miközben sietve sorolta tovább a történteket. Elmesélte Dianne-nek, mit tapasztalt a bankban, ahol felnyitotta John páncélrekeszét, beszámolt Linc Bartlett leveleiről, és hogy megtalálta a hálószobájukban lévő páncélszekrény kulcsának a másolatát. – Hazahoztam az összes levelet – mondta szinte sírva - ott vannak odafent, elolvashatod a saját szemeddel. A tulajdon fiam! Elárult minket!

 - Jóságos ég, Phillip - hápogta Dianne - ha a tajpan rájön, hogy te meg Atya Csencsen egész idő alatt lemásoltátok a… ha megtudja, tönkretesz minket!

- Igen, tudom! Ezért vagyok ennyire kiborulva! Dirk Struan végrendelete alapján erre megvan a joga és a lehetősége. Koldusbotra jutnánk. De ez még nem minden. John megtalálta a kertben a titkos kazettánkat, és…

- Micsoda?!

- Megtalálta és kiásta. – Phillip Chen elmesélte asszonyának a félpénzzel kapcsolatos dolgokat.

- Ajíjje! – Dianne Chen a legteljesebb döbbenettel meredt a férjére, lelke egyik fele rettegett, a másik viszont ujjongott, mert tudta, hogy ezek után - akár előkerül, akár nem - John örökre tönkretette magát. Nem John lesz az örökös! Mostantól fogva az én Kevinem az Első Fiú és a Nemes Ház jövendő compradoréja! Aztán a félelem felülkerekedett benne az ujjongáson, és döbbenten suttogta: - Ha ugyan lesz még Chen Ház…

- Mi? Mit mondtál?

- Semmit, nem érdekes. Várj egy pillanatra, Phillip, hadd gondolkozzam. Ó, az az átkozott kölyök! Hogy tehette ezt velünk John, akit egész életében csak dédelgettünk! Te most menj el a bankba, vegyél ki háromszázezret… hátha nem tudod jobban lealkudni. Mindenáron vissza kell szereznünk Johnt. Vajon magánál tartotta a félpénzt, nála volt? Vagy valamelyik kazettájában?

- Abban kell lennie… vagy a Sinclair Towers-i lakásán rejtette el. Dianne arca elkomorodott. – És hogy a kutassuk át a lakását, amikor az a nő ott ül? A felesége. Az a lotyó, Barbara! Ha az megszagolja, hogy keresünk valamit… - Hirtelen eszébe villant valami. – Jól értettem Phillip? Bárki jelentkezik a félpénzzel, megkapja, amit kíván?

- Igen.

- Ííí! Micsoda hatalom!

- Az.

Dianne-nak most már kifogástalanul dolgozott az agya. – Phillip – mondta ismét összeszedve magát, minden mást elfeledve -, nekünk most minden segítségre szükségünk van. Hívd fel az unokatestvéredet, Négyujjút! … Phillip Chen meglepetten nézett föl a feleségére, aztán elmosolyodott. - … Kérd meg, hogy küldje ide néhány fogdmegjét, kövessenek titokban, amikor kifizeted a váltságdíjat, aztán kövessék a Farkasembert a barlangjába, és mindenáron szabadítsák ki Johnt. Egy szót se szólj neki a félpénzről, elég, ha annyit mondsz, hogy segítsen kiszabadítani szegény Johnt. Mert erről van szó. Mindenáron vissza kell kapnunk szegény Johnt.

- Igen - felelte Phillip Chen; már sokkal jobban érezte magát. Négyujjú remek ötlet: úgyis tartozik nekem egy-két szolgálattétellel. És azt is tudom, hol érem el ma délután.

- Helyes. Akkor indíts a bankba, de előbb add ide a páncélszekrény kulcsát. Letelefonálom a fodrászomat, és most rögtön elolvasom John papírjait.

- Jól van. - Phillip Chen nyomban felállt. - Fent vannak a kulcsok - hazudta és kisietett -, nem akarta, hogy Dianne belenézzen a páncélszekrénybe. Sok minden volt benne, nem akarta, hogy a felesége mindenről tudomást szerezzen. Jobb, ha máshová rejtem őket, gondolta nyugtalanul, sose lehet tudni. Túláradó jókedve elpárolgott, nyomasztó aggodalmai visszatértek. Jaj, szegény fiam, gondolta, s csaknem elsírta magát. Mi ütött beléd? Mindig jó apád voltam, úgy szeretlek, ahogy anyádat szerettem, és történjék bármi, te leszel az örökösöm. Szegény Jennifer, szegény kicsikém… Belehaltál az első fiam megszülésébe. Ó, összes istenek, adjátok vissza a fiamat, erőben, egészségben, bármit művelt is, engedjétek, hogy kievickéljünk ebből az őrületből és én egy új templomot emelek a tiszteletetekre!

A széf a rézágy támlája mögött volt. Phillip Chen elhúzta az ágyat, kinyitotta széfet, kivette John papírjait, aztán a saját legbizalmasabb iratait, leveleit és váltóit, a zakója zsebébe tömködte őket, aztán lement.

- Itt vannak John levelei - mondta. - Gondoltam, megkíméllek az ágytologatásától.

Dianne észrevette duzzadozó zsebeit, de nem szólt.

- Pontosan fél hatra itt leszek – ígérte Phillip Chen.

- Jó. Óvatosan vezess! – felelte szórakozottan Dianne, aki most már egész lényével egyetlen dologra koncentrált: hogyan szerezze meg a félpénzt Kevin és a maga számára. Titokban.

Megszólalt a telefon. Phillip Chen megtorpant az ajtó felé mentében. Dianne fölvette. – Víjjjj? – Dianne szemei elhomályosultak. – Ó, üdvözlöm, tajpan! Hogy van? Phillip Chen elfehéredett.

- Köszönöm jól – válaszolta Dunross. – Phillip otthon van?

- Igen, igen, egy pillanat. - Dianne Dunross hangja mögött számos más hangot is hallott, ráadásul Dunross szavaiban valami kimondatlan, fojtott sürgetést érzett, ami csak fokozta ijedelmét. Téged keresnek Phillip. – Igyekezett nem mutatni az idegességét. A tajpan! Odanyújtotta a telefont, jelbeszéddel mutatva férjének, hogy tartsa kissé távolabb a fülétől a kagylót, hogy ő is hallja.

- Tessék tajpan.

- Üdvözlöm Phillip. Mik a tervei ma délutánra?

- Semmi különös. Épp most indulok a bankba. Miért?

- Mielőtt még odamenne, ugorjon be a tőzsdére. Megőrült a piac. A Ho-Pak megrohanása most már az egész kolóniára kiterjedt. Richard ugyan teljes erőből ellenáll, de düledezik az egész. Bármely pillanatban beüthet a krach. Úgy hallom, a roham egy csomó más bankra is átterjedt… a Ching Prosperityre, de még a Vicre is… - Phillip Chen és a felesége zavartan összenézett. - Tudomásom szerint a Vicnek gondjai vannak Aberdeenben meg a Központiban. Zuhan minden, a legjobb részvények is: a V and A, a Kowloon Investments, a Hongkong Power, a Rothwell-Gornt, az Asian Properties, a HKLF, a Zong Securities, a Solomon Textiles… Mindenki!

- Hány pontot estek a részvényeink?

- Ma reggel óta? Hármat.

Phillip Chen levegő után kapkodott, csaknem elejtette a telefont. – Micsoda?

- Jól hallotta – mondta udvariasan Dunross. – Valaki elkezdett pletykákat terjeszteni rólunk, már az egész tőzsde tele van vele, hogy bajban vagyunk, nem tudjuk kifizetni jövő héten se a Todát, se az Orlint. Azt hiszem már nyitottan árulják a részvényeinket.

____________________________________

31

14 óra 45 perc

____________________________________

Gornt a tőzsdén ült alkusza, Joseph Stern mellett, és elégedetten nézte a nagytáblát. A telefoncsörgésektől hangos, lármás, izzadó brókerekkel, kínai hivatalnokokkal és küldöncökkel teli tágas teremben párás hőség uralkodott. A tőzsde normális körülmények között nyugodt, kellemes hely volt. Ma azonban nem. Mindenki feszülten koncentrált. És idegesen. Sokan a zakójukat is levetették.

Gornt részvényei emelkedtek egy ponttal, de Gornt rá se hederített. A Struan 3,50-et esett, a Ho-Pak düledezett. Utolsó óráit éli a Struan, gondolta, minden megszervezve, minden megkezdődött. Bartlett pénze alig egy órája a svájci bankszámláján, minden megszorítás nélkül - egyszerűen csak kétmillió dollár, egy ismeretlen számláról átutalva az övére. Hét telefonhívás indította a szóbeszédet. Egy nyolcadik, Japánnal folytatott beszélgetés megerősítette a Struan-számlák esedékességének időpontját. Hát igen, gondolta, megkezdődött a támadás.

Egy alkusz újabb Ho-Pak eladási ajánlatokat írt ki a táblára. Nem akadt rájuk azonnal vevő.

Mióta elkezdte titokban nyitottan árulni a Ho-Pak részvényeket – ez hétfőn, közvetlenül a tőzsde háromórai zárása előtt történt, jóval a bank erőteljes megrohanása előtt – már több milliót nyert. A Ho-Pak részvényei hétfőn 28,60-on álltak, most pedig Richard Kwang minden erőfeszítése ellenére is csak 24,30-on, ami több ponttal kevesebb volt, mint a bank megnyitása óta, tizenegy éve bármikor.

Félmillió szorozva 4,30-cal, az kétmillió százötvenezer, számolt boldogan Gornt, ennyit nyernék rajta, ha most rögtön visszavásárolnám – kétnapi munkáért nem is rossz. De még nem vásárolom vissza, dehogy vásárolom. Most még nem. Most már biztos, hogy a Ho-Paknak vége. Ha nem ma, akkor holnap. Csütörtökön. És ha nem, akkor pénteken, legkésőbb hétfőn, mert egy megrohanást a világ egyetlen bankja sem bír ki. És akkor, ha majd beüt a krach, néhány centért vagy dollárért visszavásárolom, és meghúszszorozom ezt a félmilliót.

- Adjon el kétszázezret - mondta, immár nyíltan folytatva az eladást. A többi részvény gondosan el volt rejtve különböző strómanok nevén.

- Jóságos ég, Mr. Gornt! - kapkodott levegő után az alkusza. – A Ho-Paknak ehhez csaknem ötmillió kell, hogy fedezze. Ebbe beleinog az egész tőzsde.

– Bele - válaszolta kedélyesen Gornt.

- Pokoli nehéz lesz nyélbe ütni.

- Akkor fogjon hozzá.

Az alkusz vonakodva elindult, de ekkor csörögni kezdett az egyik telefon. – Tessék! Ó, üdvözlöm Nappalos Csang - mondta az alkusz elfogadható kantonisággal. – Parancsoljon.

- Remélem meg tudja menteni az összes pénzemet, tiszteletreméltó közbenjáró. Hogy áll a Nemes Ház?

- 25,30-on.

Csalódott sikoly. - Jaj, nekem, szegény fejemnek! És már egy ebcsont félóra sincs zárásig! Jaj, nekem! Kérem, adja el! Adja el rögtön az összes Nemes Ház céget, a Nemes Házat, a Good Luck Propertiest, az Aranykompot és a… A Második Legnagyobb Cég hogy áll?

- 23,30-on.

- Ajíjje! Reggel óta egy pontot zuhant? Micsoda borzalmas zsosz, tanúk rá az összes istenek! Eladni. Kérem, azonnal adjon el mindent!

- De Nappalos Csang, a tőzsdének igazán semmi baja…

- Azonnal! Nem hallotta, miket beszélnek? - A Nemes Ház össze fog dőlni. Ííí, - adja el, egy percet se vesztegessen! De várjon még egy pillanatra, a kolléganőm, Fung-tat is szeretne beszélni magával.

- Parancsoljon Harmadik Mosdóslány Fung!

- Ugyanazt akarom mondani, amit Nappalos Csang, tiszteletreméltó közbenjáró. Eladni, mielőtt végem! Adjon el mindent, aztán hívjon vissza, hogy mennyiért sikerült. Oké Kérem, siessen!

Az alkusz letette a telefont. Ez már az ötödik pánikszerű utasítás volt, amit régi ügyfeleitől kapott. Nagyon nem örült nekik. Ostoba dolog pánikba esni, gondolta nyilvántartását lapozgatva. Nappalos Csangnak és Harmadik Mosdóslány Fungnak összesen több mint 40 ezer hongkongi dollárja feküdt különféle részvényekben. Ha most eladja nekik, hasznuk lesz belőle, egész csinos hasznuk, de a Struan mai árverése szinte az egész profitjukat elviszi.

Joseph Stern a Stern and Jones cég feje volt, amely már ötven esztendeje működött Hongkongban. Csak az első világháború kitörése után lettek tőzsdei alkuszok. Addig pénzkölcsönzéssel, pénzváltással és hajózási felszerelésekkel foglalkoztak. Joseph Stern alacsony, fekete hajú, erősen kopaszodó, hatvanon felüli férfi volt, sokan úgy tartották, néhány nemzedékkel korábbról származó kínai vér is csörgedez az ereiben.

Odament a táblához és megállt annál az oszlopnál, amelybe az Aranykomp is fel volt írva. Az eladási oszlopba felírta Csang és Fung részvényeit. Nem volt nagy ajánlat.

- Harminc centtel jegyzés alatt veszem - mondta egy alkusz.

 - Az Aranykompot nem rohanták meg- felelte éles hangon Stern.

- Nem rohanták meg, viszont Struan cég. Igen vagy nem?

- Maga nagyon jól tudja, hogy az utóbbi negyedévben nőtt az Aranykomp profitja.

- Jézusom, rémes, micsoda hőség van itt! Maga szerint nem futná a zsebünkből egy légkondicionálóra? Nos, öregfiú, akkor igen vagy nem?

Joseph Stern elgondolkodott egy percre. Nem akarta szítani az idegességet. Épp tegnap szökött egy dollárral feljebb az Aranykomp árfolyama, mivel az üzleti világban mindenki tudta, hogy jövő héten lesz az éves közgyűlésük, jó évet zártak. Viszont ismerte a tőzsdék aranyszabályát: a tegnapnak semmi köze a mához. Az ügyfél azt mondta: eladni.

- Húsz centtel alatta? - kérdezte.

 - Harminc. Ez az utolsó ajánlatom. Mit töri magát? Maga úgyis megkapja a pénzét Áll a harminc?

- Áll. – Stern „végigdolgozta a táblát”, megbízói részvényeinek túlnyomó részét simán eladta, bár engedni kényszerült az árból. A Ho-Pak-paketten csak nehezen sikerült túladnia. Most annál az oszlopnál állt meg, amely a bankok részvényeinek árfolyamát tüntette fel. Sok volt az eladási ajánlat. A legtöbbje kis szám. Joseph Stern odaírta az aljára a kétszázezret. A termen végighullámzott a döbbenet. Stern nem törődött vele, csak Forsythe-ot, Richard Kwang alkuszát figyelte. Ezen a napon egyedül ő vásárolt Ho-Pak-ot.

- Quillan tönkre akarja tenni a Ho-Pakot? – kérdezte egy másik alkusz.

- Már úgyis ostromolják. Akar venni?

- Egy fészkes fenét, azt! Árul Struant is nyitottan?

- Nem. Nem árulok.

- Jézusom! Nem tetszik nekem ez az egész.

- Nyugalom, Harry - szólt oda egy másik. - Egyszerűen csak mozgásba jött egy kicsit a tőzsde.

- Óriási nap, mi? - szólította meg egy harmadik alkusz. – Krach lesz? Én már helyen vagyok, reggel mindent eladtam. Lesz krach?

- Nem tudom.

- Elképesztő ez a Struan- história, nem?

- Maga minden pletykának felül?

- Nem, dehogy. Viszont a mondás szerint fél szóból is ért az okos.

- Én nem hiszem el.

- A Struan 3,5 pontot zuhant egyetlen nap alatt, öregfiú, ami azt mutatja, hogy elég sokan elhiszik. Én is eladtam délelőtt a Struanjaimat. Maguk szerint kibírja Richard a rohamot?

– Hát ez… - Joseph Stern azt akarta mondani, hogy ez Isten kezében van, de menet közben rájött, hogy Richard Kwang jövőjét most a betétesei tartják a kezükben, és ők már döntöttek. - Zsosz - mondta szomorúan.

- Az. Hál’ istennek a mi százalékunk biztos, akár esik, akár fúj. Nagy mázli, nem?

- Nagy - visszhangozta Stern. Titkon gyűlölte ezt az önelégült, nagyképű, felsőosztálybeli kiejtést, amely a drága brit magániskolákat végzett embereket jellemezte. Zsidó lévén, nem járhatott ilyen iskolába. Látta, hogy Forsythe leteszi a telefont, és a táblát nézi. Megkopogtatta a táblának azt a részét, ahová az ajánlatot írta. Forsythe intett, hogy menjen oda hozzá. Keresztülfúrta magát a tolongáson; szemek kísérték útján.

- Vesz? - kérdezte.

- Majd ha itt lesz az ideje, Joseph, öregfiú - mondta Forsythe. - Engedjen meg egy privát kérdést: nem tudná rávenni Gorntot, hogy szálljon le rólunk? Okom van azt hinni, hogy egy gyékényen árul azzal a balfácán Southerbyvel.

- Hivatalosan vádolja ezzel? - kérdezte Stern.

Ugyan már, ez csak egy magánvélemény, az ég szerelmére! Nem olvasta Haply cikkét? Hogy a pletykát egy bizonyos nagy bank meg néhány tajpan terjesztik? Maga tudja, hogy Richard jól áll. Úgy áll, mint… mint Rothschildék! Maga is tudja, hogy Richard mögött több mint egy milliárd áll, és…

- Én láttam a 29-es összeomlást, öregfiú. Ott billiók álltak a háttérben, mégis mindenki tönkrement. Ez készpénz, hitel és likviditás kérdése. Meg a bizalomé. Nos, vevő az ajánlatunkra, igen, vagy nem?

- Valószínűleg.

- Meddig tartja fenn ezt az álláspontját? - kérdezte Stern.

Forsythe ránézett. – Örökre. Én csak egy tőzsdei alkusz vagyok. Én csak utasításokat hajtok végre. Veszek vagy eladok, negyed százalék a hasznom.

- Már ha az ügyfél fizet.

- Kénytelen. Nálunk van a pakettje, eh? Vannak szabályaink. Amíg viszont gondolkodom, menjen a pokolba.

Stern elnevette magát. – Én brit vagyok, és mint ilyen, a mennybe jutok, ha nem tudná. Idegesen visszament az asztalához. - Szerintem zárás előtt venni fog.

Háromnegyed három volt. – Jó - felelte Gornt. - Most pe… Elakadt a szava. A teremben támadt zsongás hallatán mindketten hátranéztek. Casey és Linc Bartlett társaságában Dunross tűnt fel, odamentek Alan Holdbrooknak, a Struan alkuszának asztalához, amely az aula túlsó oldalán állt.

- Nem hittem, hogy ma még visszajön - mosolygott gúnyosan Gornt.

- A tajpan sosem szalad el a problémák elől. Nem természete. - Stern elgondolkozva figyelte a társaságot. - Úgy látom, nagyon jóban vannak. Talán nem igaz a szóbeszéd és Ian mégis nyélbe üti a Par-Con-üzletet és kifizeti a számláit.

 - Nem tudja. Ez az üzlete kútba hull. - mondta Gornt. Bartlett nem hülye. Bolond lenne beszállni egy düledező cégbe.

- Néhány órája még fogalmam sem volt róla hogy a Struan tartozik az Orlin Banknak. És arról se, hogy a Toda-féle kifizetés körülbelül egy hét múlva esedékes. Arról a még képtelenebb pletykáról meg, miszerint a Vic nem fogja támogatni a Nemes Házat, végképp nem. Ez egy nagy marhaság. Felhívtam Havergillt, ő is ezt mondta.

- Mi mást mondott volna?

Stern hallgatott egy sort. – Érdekes, hogy ezek a hírek mind ma bukkantak föl.

- Nagyon érdekes. Adjon el kétszázezer Struant.

Stern szeme elkerekedett, bozontos szemöldöke magasba szökött. – Nem gondolja, Mr. Gornt, hogy…

- Nem. Kérem, tegye, amire kértem.

- Azt hiszem, ezúttal téved. A tajpan nagyon okos. Meg fogja szerezni azt a támogatást, amire szüksége van. Maga pedig megégeti a kezét.

- Változnak az idők. Változnak az emberek. Ha a Struan túlköltekezett és nem képes fizetni… Nos, kedves barátom, ez itt Hongkong, én meg remélem, hogy elvéreznek a nyomorultak. Legyen inkább háromszázezer.

- És milyen áron, Mr. Gornt?

- A jelenlegi árfolyamon.

- Ez időbe telik. Mire összeszedem, mire apránként eladogatom…

- Most arra céloz, hogy nem elég jó a hitelem, vagy arra, hogy képtelen végrehajtani egy szokványos tőzsdei műveletet?

- Egyikre sem, dehogy - felelte Stern, nem akarta megsérteni egyik legnagyobb ügyfelét.

- Helyes. – Akkor kezdje el nyitottan árulni a Struant. Azonnal. Gornt kellemesen dobogó szívvel nézett a távozó Stern után.

Stern Sir Luis Basilióhoz ment, a patinás Basilio and Sons alkuszcég fejéhez, akinek magának is sok Struan-részvénye volt, számos komoly ügyfelének pedig még több. Kölcsönvette a szükséges részvényeket, aztán odament a táblához és felírta az óriási tételt a kínálati rovatba. Hangosan csikorgott a kréta. A terem fokozatosan elcsöndesedett. A tekintetek Dunrossra, Alan Holdbrookra és az amerikaiakra siklottak, aztán Gorntra, majd megint Dunrossra. Gornt látta, hogy Linc Bartlett és Casey őt nézi. Örült, hogy itt van a lány. Casey nagyon kaliforniaiasan mutatott: sárga selyemszoknya és blúz volt rajta, aranyszőke haját zöld kendő fogta össze. Mitől olyan kívánatos ez a nő? - tűnődött szórakozottan Gornt. Mintha valami állandó, furcsa vonzerő lebegné körül Miért? Talán, mert még sose volt dolga férfival?

Rámosolygott Caseyre, könnyedén fejet hajtott. A lány bizonytalanul visszamosolygott; Gornt némi borút vélt felfedezni benne. Bartlett felé irányuló üdvözlése hasonlóan udvarias viszonzásra talált. Aztán Dunrossra pillantott; farkasszemet néztek.

A csend csak sűrűsödött. Valaki idegesen köhögött. Mindenki tudatában volt a kínálat óriási mivoltának és távolabbra mutató jelentőségének.

Stern megint megkopogtatta az ajánlatát. Holdbrook előrehajolva konzultált Dunross-szal, aki enyhén megrándította a vállát, aztán nemet intett a fejével, s halkan beszélgetni kezdett Bartlett-tel és Caseyvel.

Joseph Stern ott maradt a táblánál. Valaki vételi szándékot jelentett be egy kisebb tételre. Alkudozni kezdtek. Kis idő elteltével már ötvenezer részvény cserélt gazdát, és árfolyamuk 24,90-re módosult. Stern 250 ezerre javította át a 300 ezret, és továbbra is a táblánál maradt. Eladott még néhány tételt, de a részvények túlnyomó többsége nem kelt el. Egy idő után, mivel nem jelentkezett vevő, visszament a helyére. Megizzadt.

- Ha az a szám holnapig ott marad, nemigen használ a Struannak.

- Ha nem, hát nem. - Gornt még mindig Caseyt figyelte. Casey meg Dunrosst. Gornt leült, gondolkodott. - Adjon el százezer Ho-Pak-ot… és kétszázezer Struant.

- Jóságos ég, Mr. Gornt! Ha a Struan összedől, beleremeg az egész piac, még a saját cégét is elvesztheti!

- Kicsit átrendeződik a helyzet, az biztos.

- Vérfürdő lesz. Ha a Struannak vége, vele együtt buknak más cégek is, részvényesek ezrei jutnak koldusbotra…

- Nem hiszem, hogy ki kellene oktatnia Hongkong gazdasági életéről, Mr. Stern - szólt közbe fagyosan Gornt. - Ha nem kívánja végrehajtani az utasításaimat, majd máshoz fordulok.

Stern elvörösödött. – Először fel kell hajtanom a részvényeket. Egy ekkora szám… ilyen összeg…

- Hát akkor igyekezzen! Szeretném még ma a táblán látni!

Stern elment. Gornt elégedetten nézett utána, rettenetesen élvezte a pillanatot. Pimasz fráter, gondolta. Ezek az alkuszok csak élősködők, egytől egyig. Tökéletes biztonságban érezte magát. Bartlett pénze már ott van a számláján. Akár most is visszavásárolhatná az eladott Ho-Pak- és Struan-részvényeket, máris milliókat nyerne. Elégedett pillantása megint Caseyre siklott. A lány őt nézte. Gornt semmit sem tudott kiolvasni az arcából.

Joseph Stern eközben utat tört magának az alkuszok között, megint Basilio asztalánál állt meg. Sir Luis Basilio levette szemét a tábláról, és mosolyogva nézett Sternre. - Nos, Joseph? Újabb adag Nemes Ház-részvényt kíván kölcsönvenni?

- Igen.

– Quillan számára? – kérdezte Sir Luis. Elegáns, alacsony, ceruzavékony úriember volt, már túl a hetedik ikszen. Ebben az évben ő volt a tőzsdebizottság elnöke.

- Igen.

- Jöjjön barátom, üljön már le egy percre, beszélgessünk egy kicsit. Mennyit kér?

- Kétszázezret.

Sir Luis összevonta a szemöldökét. - Háromszázezer a táblán… és most még kettő hozzá? Mi ez? Totális támadás?

– Hát… Gornt nem mondta, de én azt hiszem, az.

- Nagy kár, hogy ez a két ember képtelen kibékülni.

- Az.

Az idősebb férfi némi szünet után még halkabban folytatta. - Azon gondolkodom, hogy felfüggesztem a Ho-Pak- részvények forgalmazását, és az ebédszünet után a Nemes Házét is. Nagyon aggódom. Ha most, ebben a szituációban a Ho-Pak összedől és mellé még a Nemes Ház is, abba az egész tőzsde tönkremehet. Madonna! Elképzelhetetlen, hogy a Nemes Ház összedőljön! Százával rántana magával minket, talán egész Hongkongot is! Ez elképzelhetetlen!

- Lehet, hogy a Nemes Házra is ráfér a renoválás. Megkaphatom, a kétszázezret?

- Előbb feleljen egy kérdésemre igennel vagy nemmel, és ha igennel, akkor azt is mondja meg, mikor. Függesszük fel a Ho-Pakot? Függesszük fel a Struant? A maga kivételével már minden bizottsági tagot megkérdeztem. Körülbelül egyenlő arányban oszlanak meg a vélemények.

- Egyik sem volt soha felfüggesztve. Most se volna jó. Ez egy szabad társadalom… azt hiszem, a kifejezés legjobb értelmében. Szerintem hagyni kell, hadd forrja ki magát, hadd döntsék el maguk közt a sorrendet… Struanék, Gornt meg a többiek… Kerüljön legfelülre a legjobb, a legrosszabb meg… - Stern fáradtan csóválta a fejét. – Hát igen, én könnyen beszélek Luis, én alig vagyok benne ebben a kettőben.

- Hát akkor miben van a pénze?

- Gyémántokban. A zsidóknak apró dolgokra van szükségük, amiket magukkal tudnak vinni, el tudnak rejteni, könnyen mobilizálni tudnak.

- De hát itt nincs mitől félnie, Joseph. Hány év óta él és virul itt a családja? Nézze meg Solomont… egész Ázsiában Ő meg a családja a leggazdagabb.

 - A zsidók számára a félelem életforma. És hogy gyűlölnek, mind.

Az idősebb férfi megint felsóhajtott. – Ó ez a szép világ, ez a gyönyörű világ… milyen gyönyörű is lehetne! – Megszólalt az egyik telefon, apró keze finom mozdulatával fölvette; folyékonyan, dallamosan beszélt portugálul a kagylóba, de Stern semmit sem értett belőle. Mindössze a Sir Luis által nagy tisztelettel többször is kimondott "Senor Mata"szavakat vette ki a beszélgetésből, de ez a név semmit sem jelentett neki. Sir Luis egy perc múltán nagyon elgondolkodva tette le a kagylót. - Rögtön ebéd után felhívott a pénzügyi főtanácsos. Rettentő zaklatott volt. Nemsokára meglátogat minket egy parlamenti delegáció, mondta, és egy bankcsőd borzasztó kínos volna valamennyiünk számára. - Mosolya egy koboldéra emlékeztetett. Mikor javasoltam neki, hogy az angliai gyakorlathoz hasonlóan hozzunk egy olyan rendeletet, amely a kormányzó aláírásához köti a bankok irányítását, a szerencsétlen csaknem szívrohamot kapott. Nem lett volna szabad ugratnom. - Stern is elmosolyodott. - Mintha szükségünk volna a kormányzat beavatkozására!- Sir Luis tekintete szigorúbbá vált. - Nos, Joseph, mire szavaz? Hagyjuk, függesszük fel valamelyiket, függesszük fel mindkettőt, és ha igen, akkor mikor?

Stern az órára pillantott. Ha most odamegy a táblához, még bőven van ideje mindkét ajánlatot felírni, és Forsythe-ot színvallásra kényszeríteni. Jó érzés volt tudni, hogy ha csak átmenetileg is,- mindkét cég sorsát ő tartja a kezében. - Talán nagyon hasznos lenne talán nagyon rossz. Hogy áll most a szavazás?

- Döntetlenre, mint mondottam. - A teremben megint izgatott zsongás támadt, mindketten felkapták a fejüket. Újabb Struan-részvények cseréltek gazdát. Az árfolyamuk 24,70-re zuhant. Most Phillip Chen hajolt oda Holdbrook asztalára.

- Szegény Phillip, pocsékul néz ki- mondta együttérzően Sir Luis.

- Eléggé. Sajnálom ezt a Johnt. Kedveltem. Mi van ezekkel a Farkasemberekkel? Maga szerint nem lihegik túl az újságok?

- Nem, nem hiszem. - Az idős férfi szeme körül ráncokba ugrott a bőr. – Nem jobban, mint maga Joseph.

- Tessék?

- Maga már eldöntötte, hogy passzol. Arra játszik, hogy kifussunk az időből. Ugye? Ezt akarja, ugye?

- Tud jobbat?

- Ha nem volnék ilyen öreg, igazat adnék magának. De mivel ilyen öreg vagyok, és nem tudom, mi lesz holnap,- sőt még azt sem, hogy megérem-e, szeretném még ma látni, ami ma látható. Rendben van. A szavazatát tartózkodásnak veszem, s mivel így a bizottság szavazatai egyenlő arányban oszlanak meg, élni fogok a rám ruházott döntési joggal. Kaphat kétszázezer Nemes Ház-részvényt péntekig, péntek kettőig. Lehet, hogy akkor visszakérem – a saját cégemre is gondolnom kell. Eh? A ráncos arc éles tekintetű, de barátságos tekintetének hatására Stern felállt. - És most mit tesz, barátom? - kérdezte Sir Luis. Stern szomorúan elmosolyodott. - Alkusz vagyok.

Odament a táblához, határozott kézzel felírta a kínálati rovatba a Ho-Pakot, aztán az újonnan támadt csendben odament a Struan rovathoz, és átérezve, hogy főszereplővé lépett elő, világosan olvasható számjegyekkel felírta az összeget. Érezte a teremben vibráló gyűlöletet és irigységet. Több mint félmillió Nemes Ház-részvény szerepelt a kínálati oldalon, több mint a tőzsde addigi történetében bármikor. Stern kivárt, várta, hogy kifussanak az időből. Némi érdeklődést keltett, amikor Soorjani, a párszi vásárolt néhány tételt, de ő köztudottan Dunrossék embere volt. Százötvenezret vett összesen, ám még ez is eltörpült Gornt óriási kínálata mellett. Szinte fájt már a csönd. Már csak egy perc volt hátra.

- Veszünk! – A tajpan hangja törte meg a csendet.

- Mindet? – kérdezte rekedtes hangon, kalimpáló szívvel Stern.

- Igen. A maga kínálatát és az összes többit. Mostani árfolyamon!

Gornt felpattant. - És miből? - kérdezte epésen. - Ez csaknem kilencmillió készpénzben.

Dunross is állt, ajkán kihívó mosoly ült. - A Nemes Ház jó ennyire… és még jó néhány millióra. Kételkedik benne valaki?

- Én kételkedem… - és holnaptól nyitottan adom! E pillanatban felharsant a zárást jelző csengő csörömpölése, a feszültség megtört, az aulában mormolni kezdett az embertömeg.

- Jézusom, micsoda nap…

- Szegény tajpan…

- Hát ezt én nem bírom tovább…

- Vajon megveri ezúttal Gornt a tajpant?

- Lehet, hogy egy szó sem igaz a pletykákból…

- Jézusom! Én egy egész kis vagyont kerestem a jutalékaimból…

- Szerintem Ian már menekül…

- Ne feledd, hogy öt napja van a fizetésre…

- Holnap nem fog tudni vásárolni…

- Jézusom, holnap! Ki tudja, mi lesz holnap!

Casey fészkelődni kezdett a széken, a szíve hevesen dobogott. Levette a szemét Gorntról és Dunrossról, és megint Bartlettre nézett, aki hangtalanul fütyörészve nézte a táblát. Casey tisztelettel vegyes csodálattal figyelte – és egy kicsit ijedten.

Linc Bartlett közvetlenül idejövetelük előtt beavatta a tervbe, elmondta, miről beszélt Gornttal előbb telefonon, aztán személyesen. - Most már mindent tudsz, Casey - mondta halkan, vigyorogva. - Most már mindketten fenik a késüket. A csatát viszont mi irányítjuk, méghozzá mindössze potom kétmillióért. Ezek most egymás torkának esnek, készek kiontani egymás belét, fölfalni egymást. Mi meg várunk. Hétfő lesz a nagy nap. Ha Gornt győz, nyerünk. Ha Dunross győz, nyerünk. Akár így, akár úgy: mi leszünk a Nemes Ház.

____________________________________

32

15 óra 3 perc

____________________________________

Alexi Travkin, a Nemes ház versenylovainak idomárja végigsétált a nyüzsgő kowlooni Natham Roadon, majd belépett a zöld Sárkány étterembe. A bal hóna alatt egy kis harmincnyolcast hordott. Korához képest könnyű léptekkel haladt.

A kicsi és jellegtelen étterem tíz- tizenkét asztalán nem volt abrosz. Az egyiknél négy kínai ült, nagy lármásan ették metélttésztával dúsított levesüket. Travkin beléptére a kasszánál támaszkodó, unott pincér felnézett a lóversenyújságból, s egy étlapért nyúlt. Travkin megrázta a fejét, és a hátsó helyiségbe vezető boltív felé folytatta útját.

A szűk helyiségben négy asztal állt. Csak az egyiknél ült egy férfi.

- Zdrasztvujtye - mondta lustán Szuszlov. Jól szabott, könnyű ruhát viselt.

- Zdrasztvujtye – felelt - Travkin; szlávos metszésű szemei még jobban összeszűkültek. Oroszul folytatta - Ki maga?

- Egy barátja, felség.

- Kérem, ne szólítson így, nem vagyok felség. Ki maga?

- Csak egy jóbarát. Maga, valamikor herceg volt. Foglaljon helyet. – Szuszlov udvariasan egy székre mutatott. Az asztalon egy felbontott vodkásüveg és két pohár állt. – Az apja, Nyikolaj Petrovics is herceg volt, akárcsak a nagyapja, és így tovább nemzedékekre visszamenőleg. Kurgan, sőt Tobol hercegei voltak.

- Maga talányokban beszél, barátom – mondta nyugodtan Travkin, és leült Szuszlovval szemben. A hóna alatt lapuló 38-as némileg enyhítette nyugtalanságát. – A kiejtéséből ítélve maga moszkvai… és grúz.

Szuszlov nevetett. - Remek füle van, Kurgan herceg. Igen, moszkvai vagyok, de Grúziában születtem. A nevem nem fontos, de jó barátja vagyok…

 - Nekem, Oroszországnak vagy a szovjeteknek?

- Mind a háromnak. Vodkát? - kérdezte Szuszlov, megemelintve a palackot.

- Miért ne? - Travkin megvárta míg Szuszlov teletölti a két poharat, aztán megragadta a túlsót, a Szuszlov előtt állót, és fölemelte. Egészség!

Szuszlov tétovázás nélkül felkapta a másik poharat, odakoccintotta Travkinéhoz, mindketten fölhajtották, aztán újratöltött. - Egészség! - Maga írt nekem?

- A feleségéről vannak híreim.

- Nekem nincs feleségem. Mit akar tőlem, barátom? - Travkin szájából sértésként hangzott a szó: Szuszlov szeme dühösen villant, felnézett, kihúzta magát.

- Ez egyszer megbocsátom a gorombaságát, Alekszej Ivanovics - mondta méltóságteljesen. - Erre nem adtam okot magának. Vagy megsértettem talán?

- Ki maga?

- A felesége neve Mihajla Nyesztorova, akinek az apja az az Anatolij Szergejev herceg volt, akinek hercegsége azt a Karagandát fogja közre, amely viszonylag közel esik a maga családjának az Uraltól keletre eső birtokaihoz. Szergejev kozák volt, nagy kozák herceg, ugye?

Travkin kérges keze nem mozdult, az arca is közömbös maradt, hirtelen elsápadását azonban nem tudta megakadályozni. Ismét teletöltötte a két poharat, az üveg már félig kiürült. Belekortyolt a pálinkába. – Jó ez a vodka, nem az a húgy, amit Hongkongban árulnak ezen a néven. Hol szerezte?

- Vlagyivosztokban.

- Vagy úgy. Egyszer jártam ott. Koszos, lapos város, de a vodkája jó. – Na, akkor halljam, mi az igazi neve és mit akar tőlem?

- Jól ismeri Ian Dunrosst?

Travkin meghökkent. – én idomítom a lovait… Ez most már a… harmadik évem nála. Miért?

- Szeretné látni Nyesztorova hercegnőt?

- Magasságos Jézus Krisztus az égben! Én nem tudom, kicsoda maga, de már mondtam magának, hogy nekem nincs feleségem. És most utoljára kérdezem: mit akar tőlem?

Szuszlov teletöltötte a poharát, és hangja még barátságosabbra váltott. - Alekszej Ivanovics Travkin, a maga felesége, a hercegnő ma hatvanhárom éves. Jakutszkban lakik a…

- A Léna partján? Szibériában? - Travkin úgy érezte, nyomban szétrobban a szíve. - Miféle gulag az, maga gané?

A boltív túlsó oldalán, az immár üres helyiségben a pincér egy pillanatra odakapta a fejét, aztán ásított egyet, és folytatta az olvasást.

- Az nem gulag, miért kellene gulagnak lennie? - kérdezte megkeményedő hangon Szuszlov. - A hercegnő a maga jószántából költözött oda. Mióta Kurganból elment, ott lakik. - Szuszlov a belső zsebébe nyúlt, és elővette levéltárcáját. - Ez a jakutszki dácsája mondta, s egy fényképet tett az asztalra. - Azt hiszem, a családjáé volt. – A kis házat hó borította, egy szép tisztáson állt, sövénykerítése rendesen meg volt nyírva, a kéményéből kanyargó füsttel egész jól mutatott. A kunyhó elől egy bebagyulált figura intett vidáman a fényképezőgép felé - távolabbról, mintsem az arcát tisztán lehetett volna látni.

- És ez a feleségem volna? - kérdezte reszelős hangon Travkin.

- Igen.

- Nem hiszek magának!

Szuszlov másik felvételt vett elő. Egy arcképet. A fehér hajú asszony ötven-hatvanéves lehetett, s noha a világ gondjai mély nyomokat hagytak rajta, arca még mindig őrizte finom és előkelő vonásait. Mosolyának melegsége megtörte Travkint.

- Maga… maga KGB-s gané - mondta rekedtesen; határozottan felismerte az asszonyt. - Maga mocskos, rohadt anyagyilkos…

- Mert megtaláltam? - kérdezte Szuszlov dühösen. - Mert elintéztem, hogy gondoskodjanak róla, hogy békén hagyják, ne háborgassák, és ne küldjék el valamelyik… átnevelő táborba, ahová az egész fajtával együtt való? - Ingerülten újratöltött magának. - Én büszkén vallom, hogy orosz vagyok. Maga emigrált, elment. A maguk fatája birtokolta az apámat meg a nagyapámat. Apám 1916-ban a barikádon halt meg, anyám szintén… És mielőtt meghaltak, éheztünk… - Szuszlov nagy önuralommal elhallgatott. Némi hallgatás után más hangon folytatta. – Mindkét oldalon bőven van mit meg megbocsátani és elfelejteni. De hát ez már mind a múlté. És higgye el nekem, mi szovjetek nem vagyunk vadállatok… nem mindegyikünk az. Nem mindegyikünk olyan, mint a véres kezű Berija, meg az a gyilkos sátán, Sztálin… Nem mindegyikünk. – Megtalálta a cigarettáját. – Dohányzik?

- Nem. Maga a KGB vagy a GRU embere? - Travkin mind az elsőt, az állambiztonsági bizottságot, mind a katonai hírszerzést ismerte. Nem ez volt az első alkalom, hogy megkörnyékezték. Unalmas, jelentéktelen fedőtörténetével mind ez idáig sikerült leráznia őket. Most azonban csapdába került. Ez az ember túl sokat tud róla. Ki vagy, te féreg, és mit akarsz tőlem? - gondolta a cigarettára gyújtó Szuszlovot figyelve.

- A felesége tudja, hogy maga él.

- Képtelenség. Ő meghalt. Meggyilkolta a csőcselék, mikor a kurgani palo… házunkat kifosztották, felgyújtották és porig rombolták. Százmérföldes körzetben a legszebb, legvédtelenebb udvarház volt.

- A tömegeknek joguk van a…

- Nem az én népem volt, és importált trockisták vezették őket, akik utána százával mészárolták le a parasztjaimat… míg el nem tette őket láb alól a saját csőcselékük.

- Talán így volt, talán nem – mondta fagyosan Szuszlov. – Ezzel együtt, hercegem, Nyesztorovának egy öreg szolgáló segítségével sikerült elmenekülnie. Kelet felé tartott, mert úgy gondolta, arra találja magát, maga után megy Szibérián át Mandzsúriába. A szolgálója osztrák származású volt, Pavehennek hívták.

Travkin úgy érezte, nem kap levegőt. - Ez is hazugság - hallotta saját hangját, de már maga sem hitt benne. Az asszony kedves mosolya darabokra törte a szívét. - Az én feleségem meghalt. És nem juthatott volna fel ilyen messzire északra.

- Márpedig feljutott. A vonatot, amelyen szökött, észak felé térítették. Ősz volt. Megjöttek az első havak is, ezért a felesége úgy döntött, hogy Jakutszkban várja ki a telet. Kénytelen volt… Szuszlov egy újabb fényképet tett az asztalra. - Gyereket várt. Ez itt a maga fia, meg a fia családja. Tavaly készült. - Jóképű, negyvenes férfit mutatott a kép, a szovjet légierő őrnagyi egyenruháját viselte, öntudatosan mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, fél karral egy csinos, harminc év körüli asszonyt ölelt át, aki egy csecsemőt tartott a karján. Egy szélesen mosolygó, foghíjas, hat-hétéves forma kislány, meg egy tíz év körüli, komolynak látszani igyekvő fiú állt előttük. - A felesége nagyapja után Pjotr lvanovicsnak nevezte el a fiút.

Travkin nem nyúlt a fényképhez. Csak nézte. Falfehér arccal. Aztán elfordította a tekintetét, töltött magának, majd – mintha egy utógondolat hatása alatt cselekedne – Szuszlovnak is. - Gyönyörűen megkomponált história – mondta tőle telhetőleg meggyőzőleg. – Ragyogó.

- A csecsemő neve Viktória, a kislányé Nyikola, a maga nagyanyja után. A fiút Alekszejnek hívják. Ivanovics őrnagy bombázó pilóta.

Travkin nem válaszolt. Megint a szép idős asszony portréját kezdte nézni, s noha közel állt már a síráshoz, hangján még nem érződött. – Szóval tudja, hogy élek, eh?

- Tudja.

- Mióta?

- Három hónapja. Körülbelül. Az egyik emberünk mondta meg neki.

- És kik maguk?

- Akarja látni?

- Miért csak három hónapja mondták meg neki? Miért nem egy éve… vagy három éve?

- Mert csak fél éve jöttünk rá, hogy ki maga.

- És hogyan?

- Azt hitte, sose jönnek rá?

- Ha ő tudná, hogy élek… ha a maguk valamelyik embere megmondta volna neki… akkor már írt volna. Maguk kérték volna meg rá, ha… Travkin hangja furcsán csengett. Szinte magánkívül volt, úgy érezte, mintha lidércálom volna az egész. Próbált gondolkodni. – Írt volna.

- Írt is. Néhány napon belül meg is kapja tőlem. Akarja látni?

Travkinnak minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát. A családi felvételre mutatott. – És ő… Ő is tudja, hogy élek?

- Nem. Ők nem. Nem miattunk, Alekszej Ivanovics. A felesége akarta így. A biztonság kedvéért… Úgy gondolta, ezzel megóvja a fiát. Mintha mi a fiakon állnánk bosszút az apák bűneiért! A felesége két telet töltött Jakutszkban. Akkorra Oroszországban már helyreállt a béke, így aztán maradt. Remélte, hogy maga él még, de már nemigen hitt benne. A fiú abban a hitben nőtt fel, hogy maga halott, és semmit nem tudott, magáról. Még ma sem tud. Mint láthatja, mindketten büszkék lehetnek rá. A középiskolában a legjobb tanuló volt, így aztán egyetemre került, mint manapság minden tehetséges gyerek. Tudja, Alekszej Ivanovics, az én időmben az egész járásban én voltam az első, aki egyetemre került, a legelső parasztgyerek. A Szovjetunióban ma már mindenki egyenlő eséllyel indul.

- És hány hulla kellett hozzá, mire idáig jutottak? – kérdezte Travkin.

- Jó néhány – felelte komoran Szuszlov. – Mind bűnözők voltak, vagy a Szovjetunió ellenségei.

- Meséljen róluk!

- Fogok. Majd egyszer.

- Harcolt a második világháborúban? Vagy komisszár volt?

- Negyvenötödik hadsereg, tizenhatodik páncélos hadtest. Ott voltam Szevasztopolnál… meg Berlinben. Akarja látni a feleségét?

- Az életem is odaadnám érte, ha ez itt tényleg a feleségem és tényleg él.

- Él. El tudom intézni.

- Hol?

- Vlagyivosztokban.

- Nem. Itt, Hongkongban.