Odabent a kis nappaliban Clinker Szuszlov hóna alá nyúlt. - Na, gyere, itt szunyálhatsz egy jót. - Átlépte a palackot, és betámogatta Szuszlovot a parányi hálóhelyiségbe. Szuszlov végigvetette magát az ágyon és felsóhajtott.

Clinker behúzta a függönyöket, majd odament egy másik kis magnetofonhoz, és bekapcsolta. Egy perc múltán egyenletes, mély lélegzés és halk horkolás hallatszott a készülékből. Szuszlov nesztelenül felállt, tettetett részegségének immár nyoma sem volt. Clinker négykézlábra ereszkedett: elhúzott egy gyékényszőnyeget, és felnyitotta a padlóba simuló ajtót. Szuszlov zajtalanul lement. Clinker elvigyorodott, hátba vágta, és becsukta utána a jól olajozott zsanérokon forgó ajtót. Az ajtó alatt lévő lépcső egy elnagyolt alagútba vezetett, amely néhány lépés után egy tágas, száraz, földalatti áteresztő esővíz csatornába torkollott. Szuszlov óvatosan lépdelt, azzal a zseblámpával világított magának, amely a lépcső tövében, egy fali tartóban várta. Néhány pillanat multán már hallotta is, hogy a Sinclair Roadon, pontosan a fejük fölött megcsikordul egy autó gumija. Néhány újabb lépés után már a Sinclair Towers alatt állt, egy másik csapóajtó alatt, amely egy nyilvános vécében nyílt. A vécé pedig egy sose használt hátsó lépcsőre. Elindult fölfelé.

Roger Crosse hallgatta az operazenével keveredő, súlyos légzést. A furgon szűk volt, zsúfolt, az ingük átizzadt. Crosse dohányzott. Úgy hangzik, mintha bevackolt volna éjszakára - mondta. Hallották, hogy Clinker dudorászik, összeszedi a poharakat. A rádió műszerfalán egy vörös lámpa kezdett villogni. A technikus adásra kapcsolt, - Itt a 1423-as kocsi. Hallgatom.

- A központ Crosse főtanácsos úrnak. Sürgős.

- Crosse vagyok.

- Itt az ügyeletes tiszt. E percben jelentették, hogy a Lebegő Sárkány lángokban áll… - Brian Koknak elakadt a lélegzete. - A tűzoltók már ott vannak, de a járőrünk szerint körülbelül húszan összeégtek vagy megfulladtak. A jelek szerint a konyhában keletkezett a tűz. Több robbanás is történt, csaknem szétdobták a hajótestet… Egy pillanat türelmet kérek, főtanácsos úr, épp most futott be a tengerészetiek jelentése…

Szótlanul vártak, majd Brian Kok törte meg a csendet. – Dunross?

- A felső fedélzeten volt a bankett? - kérdezte Crosse.

- Igen, uram.

- Dunrossnak több esze van annál, mint hogy tűzhalált haljon… vagy megfulladjon - mondta halkan Crosse. - Véletlenül keletkezett a tűz, vagy gyújtogatás történt?

Brian Kok nem felelt.

A központ ismét jelentkezett. - A tengerészetiek jelentik, hogy a hajó felborult. Azt mondják, darabokra esett, és nagyon úgy néz ki, hogy néhányan alászorultak.

- A VIP- ünkkel ott volt az emberünk?

- Nem, főtanácsos úr, a parton várakozott a kocsija mellett. Nem volt ideje odajutni hozzá.

- Mi történt a felső fedélzeten rekedt emberekkel?

- Egy pillanat türelmet, megkérdezem.

Megint hallgattak. Brian Kok megtörölte izzadt arcát. – Azt mondják, húszan-harmincan a vízbe ugrottak főtanácsos úr. Sajnos, legtöbbjük kicsit későn hagyta el a hajót, közvetlenül azelőtt, hogy felfordult. A tengerészetiek nem tudják, hányan merültek el.

- Maradjon vonalban. – Crosse egy percig gondolkodott, majd ismét beleszólt a mikrofonba. – Ezzel a kocsival azonnal odaküldöm Kok főfelügyelőt. Maga irányítson oda hozzá egy csapat békaembert. Szóljon oda a haditengerészetnek, hogy segítsenek, egyes prioritás, ha szükség volna rám, otthon leszek. - Kikapcsolta a mikrofont, és Brian Kokhoz fordult.. - Gyalog megyek. Amint megtud valamit Dunrossról, hívjon. Ha meghalt, azonnal megyünk a bank páncéltermébe… nem érdekelnek a következmények. És most nyomás, amilyen gyorsan csak tudnak!

Kiszállt, a furgon elindult lefelé a hegyről. Aberdeen a hegygerincen túl, déli irányban feküdt. Crosse egy percig nézegette még a Rose Courtot, aztán végigpásztázott tekintete a Sinclair Towers felé vivő utcán. Egyik egysége még mindig figyelte a bejáratot, türelmesen várva Cu-jan visszatérésére. Hol lehet az a nyomorult? kérdezte magában bosszúsan. Aggodalommal eltelve sétált lefelé a hegyről. Cseperészni kezdett az eső. Meggyorsította lépteit.

Szuszlov kivett a modern hűtőszekrényből egy jéghideg sört, és kibontotta. Jólesően ivott. A Sinclair Towers 32-es számú lakása tágas volt, elegáns, tiszta, szép bútorokkal, három hálószobával és egy nappalival. A tizenegyediken. A házban minden emeleten három lakás volt a két szűkös lift és a lépcsőház körül. A 31-es Mr. és Mrs. John Chené volt. A 33-as egy bizonyos Mr. K. V. Lee-é. Szuszlov Arthur révén tudta, hogy a K. V. Lee Ian Dunross egyik fedőneve, akinek elődeihez hasonlóan volt három- négy titkos magánlakása a kolónián, ahova csak neki volt bejárása. Szuszlov se John Chent, se Dunrosst nem ismerte személyesen, de sokszor látta őket a lóversenypályán és más helyeken.

Ha ki kellene hallgatnunk a tajpant, ugyan hol találhatnánk ennél alkalmasabb helyet? gondolta komoran. Igaz, csalinak ott van még Travkin is…

A nyitott ablakok összehúzott függönyeit szélroham lebbentette meg, behallatszott az eső dobolása. Gondosan becsukta az ablakot, és kinézett. Kövér cseppek csíkozták az üveget. Az utcák, a háztetők már vizesek voltak. Az égen villám futott keresztül, mennydörgés robaja kísérte. A hőmérséklet már eddig is csökkent néhány fokot. Jó, kis vihar lesz ebből, gondolta hálásan Szuszlov, örült, hogy nem Ginny Fu parányi, ócska kis ötödik emeleti lakásán kell töltenie az éjszakát abban a bérkaszárnyában, ahol még lift sincs. Clinkernél legalább ennyire nem szívesen éjszakázott volna. Arthur rendezett el mindent: Clinkert, Ginny Fút, ezt a titkos lakást, az alagutat, és mindezt legalább olyan jól, ahogyan Ő rendezte volna el Vlagyivosztokban. Clinker csakugyan tengeralattjárón szolgált valamikor, bennszülött londoni volt meg minden, aminek lennie kellett, csak éppen világéletében utálta az uralkodó osztályt. Arthur annak idején határozottan állította, hogy könnyű lesz megnyerni az ügynek, csak ki kell használni gyanakvó, gyűlölködő, titkolózó természetét. - Csúnya Ernie nem sokat tud magáról, Gregor. Azt persze igen, hogy orosz, és az Ivanov kapitánya. Az alagúttal kapcsolatban azt mondtam neki, hogy magának egy férjes asszonnyal van viszonya, aki a Sinclair Towersben lakik, az angol uralkodó osztály egyik tajpanjának a feleségével: Azt mondtam neki, hogy a maga nős, horkolásra meg a titkolózásra azért van szükség, mert azok a mocskos peelerek szaglásznak maga után, ebbe a lakásba is belopóztak, és bepoloskázták az összes helyiséget.

- Miféle peelerek?

- A londoniak így nevezik a rendőröket. Sir Robert Peel, az egyik régi miniszterelnök volt a névadó, aki megalapította a világ első rendőrségét. A londoniak azóta is utálják a peelereket, és Csúnya Ernie boldog lesz, ha segíthet túljárni az eszükön. Maga csak éltesse a Királyi Tengerészetet, és Ernie haláláig alázatos híve lesz…

Szuszlov elmosolyodott. Nem rossz fiú ez a Clinker, gondolta, csak rettentően unalmas.

Belekortyolt a sörbe, és visszasétált a nappaliba. A délutáni újság ott hevert. A Guardian különkiadása volt. A CSŐCSELÉK LETIPORTA ILLATOS VIRÁGOT, harsogta a főcím, alatta egy jól sikerült kép a forrongásról. Leült egy karosszékbe, és gyorsan átfutotta.

Éles hallása hamarosan jelezte: az emeleten megállt a lift. Odament az ajtó mellett álló asztalhoz, kivett alóla egy töltött, hangtompítós automata pisztolyt, zsebre vágta, aztán kikukucskált a kémlelő nyíláson.

Az ajtócsengő ki volt kapcsolva. Szuszlov ajtót nyitott, elmosolyodott. - Gyere, kedves barátom. - Melegen megölelte Jacques deVille-t. - Rég láttalak.

- Én is téged, elvtársam - mondta deVille hasonló melegséggel.

Utoljára öt éve, Szingapúrban találkozott Szuszlovval, egy Arthur által előkészített titkos találkozón, közvetlenül az után, hogy rávették: vegyen részt a Szevrinben. Szuszlovval 1941 júniusában, Lyonban, a nagy francia kikötővárosban ismerkedett, meg, hasonló titoktartás mellett, alig néhány nappal az előtt, hogy a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, noha a két állam akkor elméletileg még szövetségesi viszonyban állt egymással. DeVille akkoriban a Maquis-k oldalán harcolt, Szuszlov pedig parancsnokhelyettesként és titkos politikai komisszárként szolgált egy szovjet tengeralattjárón, amely javítás ürügyén futott be a kikötőbe atlanti-óceáni őrjáratáról. Ekkor történt, hogy deVille-nek feltették a kérdést: akarja-e folytatni a valódi háborút, a fasiszták megsemmisítése után akar-e titkos ügynökként részt venni a kapitalisták ellen folyó háborúban.

Őszinte szívvel mondott igent.

Szuszlovnak nem volt nehéz dolga az áttérítésével. DeVille háború utáni lehetőségei miatt a KGB először feladta a Gestapónak, aztán néhány kommunista ellenálló halála árán kiszabadította. Az ellenállók hamis bizonyítékokkal meggyőzték, hogy saját embere árulta el, pénzért. DeVille harminckét éves volt ekkor, és sok más emberhez hasonlóan ő is megszállott híve lett a szocializmusnak és Marx és Lenin néhány tanításának. Sose lépett be a Francia Kommunista Pártba, mára viszont, a Szevrin révén a KGB, a szovjet titkosszolgálat tiszteletbeli kapitánya volt.

- Fáradtnak látszol, Frederick - mondta Szuszlov, fedőnevén szólítva deVille-t t. - Mi van veled?

- Családi zűr.

- Mondd el.

Szuszlov feszült figyelemmel hallgatta deVille vejéről és lányáról szóló szomorú beszámolóját. 1941-es találkozásuk óta ő volt deVille közvetlen felettese. Ő adott utasítást neki 1947-ben, hogy menjen Hongkongba és lépjen be a Struanhoz. A háború előtt deVille és az apja egy nagyon sikeres export- import cég tulajdonosa volt, amelynek szoros kapcsolatai voltak a Struan céggel - családi kapcsolatai is, így a váltás nem okozott nehézséget. DeVille titkos megbízatása úgy szólt, hogy kerüljön be a belső tanácsba, s végül ő legyen a tajpan.

- Hol van most a lányod? kérdezte együttérzően Szuszlov. DeVille megmondta neki.

- És a másik kocsi vezetője? - Szuszlov jól megjegyezte magának a nevet és a címet. - Gondom lesz rá.

- Ne - mondta nyomban deVille. Baleset… baleset volt.

- Az az ember részeg volt. Részeg vezetésre nincs bocsánat. Mindenesetre te fontos vagy nekünk. Mi gondoskodunk a mieinkről. Gondom lesz rá.

DeVille tudta, hogy nincs értelme vitatkozni. Esőroham vert végig az ablakon. - Merde. De azért ez az eső jól jön. Legalább öt fokot hűlhetett a levegő. Sokáig fog tartani?

- A jelentések szerint elég nagy viharfront közeleg.

DeVille bámulta az ablakon lecsurgó csöppeket, s közben azon töprengett, vajon miért rendelték ide. - Nálad mi újság?

- Minden a legnagyobb rendben. Iszol? – Szuszlov odament a tükrös bárpulthoz. - Van jó vodka.

- Jó lesz, köszönöm. De keveset.

- Ha Dunross visszavonul, te leszel a tajpan?

- Azt hiszem, négyen vagyunk jelöltek: Gavallan, David MacStruan, én és Linbar Struan.

- Ebben a sorrendben?

- Nem tudom. Talán csak azt, hogy valószínűleg Linbar az utolsó. Köszönöm. - DeVille átvette Szuszlovtól a poharat. Koccintottak. - Én Gavallanra fogadnék.

- Ki ez a MacStruan?

- Egy távoli unokatestvér. Öt évet nyomott le Kína-járóként. Ez idő szerint ő irányítja a kanadai beruházásainkat… Próbáljuk más területekre is kiterjeszteni a működésünket, szeretnénk fagyapottal, rézzel, mindenféle kanadai bányatermékkel foglalkozni, főleg a Brit Columbiából származókkal.

- Érti a dolgát?

- Nagyon. Nagyon kemény. És nagyon tisztátalanul játszik. Negyvenegy éves, ejtőernyős hadnagy volt. Burmában egyszer majdnem leszakadt a bal keze, mikor az ejtőernyője fennakadt egy fán. De csak egyszerűen bekötötte valamivel, és harcolt tovább. Érdemkeresztet kapott érte. Ha én volnék a tajpan, őt választanám. - DeVille vállat vont. - A cégünk törvényei szerint csak a tajpan jelölheti ki az utódját. Ezt bármikor megteheti, ha úgy akarja, még a végrendeletében is. Bárhogy teszi is, az kötelező a Nemes Házra nézve.

Szuszlov figyelmesen nézett rá. – Készített Dunross végrendeletet?

- Ian nagyon precíz ember.

Hallgattak.

- Még egy vodkát?

- Non, merci, maradok ennél az egynél. Arthur is jön?

- Igen. Hogyan nyúlhatnánk a hónod alá?

DeVille töprengett egy ideig, aztán fölvonta a vállát.

Szuszlov töltött magának még egy pohárral. - Könnyű volna lejáratni ezt a MacStruant, meg a többieket. Nem nagy ügy. A hidegre tevésük sem az. - Szuszlov deVille-re nézett. - Még Dunrossé sem.

- Nem. Ez nem megoldás.

- Tudsz jobbat?

- A türelmet. - DeVille elmosolyodott, de karikás szeme nagyon fáradtnak látszott. Nem szeretném, ha én lennék az oka… Dunross vagy mások eltávolításának.

Szuszlov elnevette magát – Az eltávolításnak nem a gyilkosság az egyetlen módja! Hát barbárok vagyunk mi? Ugyan már. - Feszülten figyelte védencét. – Fel kell keményíteni egy kicsit ezt a deVille-t, gondolta. - Mesélj nekem egy kicsit arról az amerikairól, Bartlettről, meg a Struan-Par-Con üzletről.

DeVille elmondta neki, amit tudott. Bartlett pénze révén mindent megszerzünk, amire szükségünk van.

- Elképzelhető, hogy Gornt rá tud tenyerelni a cégre?

- El. Kemény ember, és szívből utál minket. Ez már egy régi-régi rivalizálás.

- Igen, tudom. - Szuszlovot meglepte, hogy deVille egyre csak olyan információkat ad neki, amelyeket elmondott már. Ez rossz jel, gondolta, és az órájára pillantott. – A barátunk már huszonöt percet késik. Ez szokatlan. - A két férfi elég harcedzett volt már ahhoz, hogy emiatt ne idegeskedjen. Az ilyen jellegű találkozóknál sose lehet teljesen biztosra menni, mivel bármikor közbejöhet valakinek valami.

- Hallottál az aberdeeni tűzről? - kérdezte egy hirtelen gondolat hatására deVille.

- Miféle tűzről?

- Közvetlenül az előtt, hogy feljöttem, a rádióban leadtak egy közleményt. – DeVille ugyanebben a házban lakott a feleségével, a 20-as számú lakásban, a hatodikon. - Aberdeenben kigyulladt a Lebegő Sárkány nevű étterem. Lehet, hogy Arthur is ott volt.

- Láttad? - Szuszlov hirtelen ideges lett.

- Nem. Viszont könnyen lehet, hogy elkerültük egymást. Én jóval a vacsora előtt eljöttem.

Szuszlov elgondolkozva kortyolgatta a vodkáját. - Elmondta már neked, kik a Szevrin többi résztvevői?

- Nem. Utasításodnak megfelelően próbáltam óvatosan puhatolózni nála, de ő soha…

- Utasításomnak megfelelően? Én sose utasítalak téged, tovaris, én csak javasolni szoktam.

- Igen, persze: Mindössze annyit mondott, hogy: "Ha majd itt lesz az ideje, mindnyájan összejövünk."

- Hamarosan megtudjuk. Arthur nagyon óvatos. - Szuszlov e kérdésével csak próbára akarta tenni deVille-t és Arthurt. A KGB egyik alapszabálya, hogy bármilyen fontos kémről van is szó, az ember sosem lehet elég óvatos velük szemben. Emlékezett még rá, hogyan vert beléjük instruktoruk egy idézetet Szun Cu könyvéből, A háború művészetéből, amely minden szovjet katonatiszt számára kötelező olvasmány volt: „ A kémeknek öt osztálya van: helyi kémek, belső kémek, áttérített kémek, halálra szánt kémek és életben maradó kémek. Ha ez az öt kategória összehangoltan dolgozik, az állam biztonságban lesz, s hadserege győzhetetlen. A helyi kémek helybeli lakosok. A külső kémek az ellenség tisztjei. Az áttérített kémek az ellenség azon kémei, akiket a magunk oldalára állítottunk. A halálra szánt kémek azok, akiket hamis információkkal látunk el és feladjuk őket az ellenségnek, amely megkínzásuk által e hamis információkat szedi ki belőlük, s ilyenformán félrevezetjük. Az életben maradásra szánt kémek azok, akik az ellenség táborából hoznak számunkra értesüléseket. Sose feledjétek, hogy az egész hadseregben senkit sem szabad bőkezűbben jutalmazni náluk. Ámha egy kém időnek előtte kiszivárogtat valamilyen értesülést, legyen az férfi vagy nő, halállal lakoljon, azzal a személlyel együtt, akinek a titkot elárulta.”

Ha a többi AMG-jelentés is olyan, mint amelyik már a kezükbe került, gondolta közömbösen Szuszlov, akkor Dunross is a feláldozásra szánt kémek sorába tartozik.

Nézte deVille-t, méregette; kedvelte ezt az embert, örült, hogy megint kiállta a próbát. A háború művészetének utolsó bekezdése jutott eszébe, annak a könyvnek a befejezése, amely annyira fontos a szovjet elit számára, hogy sokan kívülről tudják: "A felvilágosodott uralkodó és a bölcs hadvezér hadserege legjobb koponyáit kémkedési célokra használja. A háború legfontosabb tényezői a kémek, mert tőlük függ egy hadsereg mozgóképessége."

És a KGB épp ezt csinálja, gondolta elégedetten. Igyekszünk megszerezni a Szovjetunió legnagyobb tehetségeit. Mi vagyunk az elit. És mind az öt kategóriában szükségünk van kémekre. Szükségünk van ezekre az emberekre, Jacques-ra, Arthurra meg az összes többire.

Nagyon nagy szükségünk van rájuk.

- Arthur soha még csak nem is utalt rá, kik a többiek - mondta deVille. - Soha egy szót sem mondott, csak azt, hogy heten vagyunk.

- Türelmesnek kell lennünk - mondta Szuszlov megkönnyebbülten, hogy Arthur is kellőképp óvatos. A terv ugyanis úgy szólt, hogy ez a hét ember soha nem ismerheti meg egy mást, sose tudhatja meg, hogy ő, Szuszlov a Szevrin irányítója és Arthur közvetlen felettese. Ő ismerte mind a hetet. Arthurral egyetértésben szervezte be őket az évek során, ellenőrizte őket, táplálta lojalitásukat, egyet-kettőt eltett láb alól, másokkal helyettesített. Abban a pillanatban, amint egy kém meginog, azonnal semlegesíteni kell – mielőtt ő teszi ugyanezt velünk. Még Ginny Fúval is ez a helyzet, gondolta, noha ő nem kém, és fogalma sincs semmiről. Az ember soha senkiben sem bízhat, csak önmagában – erre tanít minket a mi szovjet rendszerünk. De úgy ám. Ideje, hogy elvigyem azt a lányt arra az útra, amit megígértem neki. Egy kis kiruccanásra a jövő héten. Vlagyivosztokba. És ha már ott lesz, ki lehet vakarni a fertőből, hasznos tagot lehet nevelni belőle a társadalom számára. És sose tér ide vissza.

Ivott egy korty vodkát, nyelvével megforgatta szájában a perzselő italt. – Adunk még fél órát Arthurnak. Foglalj helyet – intett egy szék felé.

DeVille eltette az útból az újságot és leült a fotelbe. – Olvastad, hogy megrohanták a bankokat?

Szuszlov szélesen elmosolyodott. – Olvastam, tovaris. Csodálatos.

- KGB manőver?

- Tudomásom szerint nem – felelte kedélyesen Szuszlov. – A lenini taktika egyik alapelve azt volt, hogy a nyugati bankoknak, a Nyugat ütőereinek különös figyelmet kell szentelni, a legmagasabb szinten be kell épülni hozzájuk, hogy igyekezzenek katasztrófahelyzetbe sodorni a nyugati valutákat. Ugyanakkor vegyék fel tőlünk a lehető legtöbb hitelt, bármilyen kamattal, lehetőleg minél hosszabb távra, így biztosítva, hogy soha egyetlen szovjet bankot se marasztaljanak el kifizetés elmulasztása miatt – kerül, amibe kerül. – A Ho-Pak minden bizonnyal másokat is magával ránt. Az újságok szerint még az sincs kizárva, hogy a Victoriát is megrohanják. Eh?

DeVille önkéntelenül is megborzongott; Szuszlov észrevette. – Merde, de hiszen ez egész Hongkongot tönkretenné – mondta DeVille. – Igen, tudom… minél előbb, annál jobb, de… mikor az ember ilyen mély illegalitásban él, néha lefelejti, ki is valójában.

- Emiatt ne fájjon a fejed. Mindannyiunkkal előfordul. Majd elmúlik.

- Mikor csinálunk már valamit? Már nagyon unom a várakozást.

- Hamarosan. Ide figyelj – mondta Szuszlov, hogy lelket öntsön belé. – Januárban, Moszkvában részt vettem egy tanácskozáson, csupa nagyfejű volt ott. A bankügyek a listánk elején szerepeltek. A legutóbbi számítások szerint több mint harmincmilliárddal tartozunk a kapitalistáknak. legfőképpen Amerikának.

DeVille-nek leesett az álla. – Nem is hittem volna, hogy ilyen sikeresesek vagyunk.

Szuszlov mosolya még szélesebbre húzódott. – És ez még csak a Szovjetunió! A szatellit államaink is tartoznak 6,3 milliárddal! Ezen felül Kelet-Németország is fölvett 1,3 milliárdot, hogy hengerműveket, számítógép-technológiát meg hasonló szükséges dolgokat vásároljon a kapitalistáktól – Szuszlov nevetett, fölhajtotta a vodkáját, töltött még egy pohárral. Az ital megoldotta a nyelvét. – Én tényleg nem értem ezeket a kapitalistákat. Csak áltatják magukat. Nyíltan hirdetjük, hogy fel akarjuk falni őket, ők meg ehhez megadják számunkra az eszközöket. Elképesztő alakok. Ha lesz időnk, lesz húsz évünk – legfeljebb húsz – akkorra már hatvan-hetven milliárdra nő az adósságunk, és az ő szemükben még mindig első osztályú adósok leszünk, akik soha, egyetlenegyszer sem mulasztották el a törlesztést… se békében, se háborúban, se gazdasági válság idején. Szuszlov hirtelen harsányan felnevetett. – Hogy is mondta a svájci bankár? „Kölcsönözz egy kicsit és lesz egy adósod – kölcsönözz sokat és kapsz egy társtulajdonost!” Hetvenmilliárd, és úgy alakítjuk a taktikájukat, hogy az számunkra megfeleljen, és ezenfelül bármikor bedobhatjuk a vezércselt: „Nagyon sajnálom, kedves kapitalista, cionista bankár úr, de sajnos tönkrementünk! Rettenetesen sajnálom, de többé nem tudunk törleszteni, még a kölcsönök kamatát sem tudjuk fizetni. Nagyon sajnálom, de a jelenlegi pénzünk e pillanattól fogva értékét veszti. Új pénzünk a vörös rubel, egy vörös rubel pedig száz kapitalista dollárt ér…”

Szuszlov nevetett, nagyon boldog volt - …és bármilyen gazdagok is a bankok együttvéve, hetvenmilliárdot ők se tudnak csak úgy leírni. Olyan nincs. Hetvenmilliárd, plusz, amit még a keleti tömb államai fölvesznek! És ha a váratlan bejelentést a kapitalista világ egyik elkerülhetetlen válságának idejére időzítjük, mint ahogyan ezt is fogjuk tenni… nyakig ülnek majd a szarban a bankáraik és könyörögni fognak nekünk, hogy mentsük meg őket. – Megvetőleg hozzáfűzte még: - Azok a nyomorult hülyék rászolgáltak erre a sorsra. Akkor fogunk rájuk támadni, amikor a mohóságukkal meg a hülyeségükkel már tönkretették egymást. Eh?

DeVille nyugtalanul bólintott. Szuszlov megijesztette. Biztosan öregszem, gondolta. Azelőtt olyan könnyű volt hinni a tömegek ügyében. Milyen hangosak és tiszták voltak akkoriban az elnyomottak jajkiáltásai. Ma meg…? Már korántsem olyan egyértelműek. De azért még mindig az ügy elkötelezettje vagyok, őszinte elkötelezettje. Nem bánok semmit. A franciák jobb kommunisták lesznek?

Biztos?

Már nem tudom, már nem vagyok benne biztos, nem vagyok benne annyira biztos, mint régen. Kár, hogy mindig muszáj valamilyen "izmus"-ban élni, gondolta, próbálva eloszlatni szorongásait. Bárcsak ne létezne semmiféle "izmus", csak az én szeretett, napfényben fürdő Côte D’Azurom.

- Én mondom neked, öreg barátom, Sztálin és Beríja zseni volt - mondta Szuszlov. - Ők a valaha élt legnagyobb oroszok.

DeVille csak nehezen palástolta döbbenetét. Emlékezett még a német megszállás iszonyatára, Franciaország megalázására, a falvakra, halászfalucskákra, szőlőkre, még nem felejtette el, hogy Hitler sose merte volna megtámadni Lengyelországot, sose merte volna elkezdeni az egészet, ha Sztálin megnemtámadási paktumával le nem fedezi a hátát. Sztálin nélkül nem lett volna háború, nem lett volna holocaust, mindnyájan jobban élnénk. - És a húszmillió orosz? És a többi sok-sok millió? - kérdezte.

- Csekélyke ár. - Szuszlov megint töltött, magával ragadta saját lendülete és a vodka – Sztálinnak és Berijának köszönhetjük, hogy ma a Baltikumtól a Balkánig miénk egész Kelet-Európa: Észtország, Litvánia, Lettország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, egész Lengyelország, Poroszország, fél Németország, Külső-Mongólia. – Szuszlov elégedetten böffentett. – Miénk Észak- Korea, és mindenütt megvetettük a lábunkat. Az ő Oroszlán hadműveletük zúzta szét a brit birodalmat. Az ő támogatásuk segítségével jött létre az ENSZ, amely fegyvertárunk leghatékonyabb fegyvere. Na és aztán ott van Izrael. – Szuszlov nevetni kezdett. - Annak a programnak az apám volt az egyik irányítója.

DeVille érezte, hogy a tarkóján meredezni kezdenek a hajszálak.

- Tessék?

- Izrael egyetlen óriási arányú, Sztálin-Berija-féle mestervágás volt. Hát ki támogatta nyíltan és titokban a létrejöttét? Ki ismerte el azonnal? Mi. És vajon miért? - Szuszlov megint böfögött. - Hogy egy állandó rákos gócot plántáljunk Arábia hasába, egy olyan gócot, amely állandó gennyesedésével mindkét oldalt tönkreteszi, és ezzel együtt csökkenti a Nyugat gazdasági erejét. Zsidók, mohamedánok, keresztények egymás ellen. Ezek a fanatikusok soha egy pillanatra sem tudnak békén meglenni egymással, pedig könnyen megtehetnék. Ha belepusztul is az a hülye fejük, akkor sem képesek félretenni a nézetkülönbségeiket. - Szuszlov nevetett, a poharába bámult, lötyögtette a vodkáját. DeVille csak nézte. Gyűlölte, szerette volna valamilyen hazugsággal viszonozni a hazugságot, de nem merte, tudta, hogy Szuszlov a markában tartja. Egyszer, néhány éve, elfelejtett elküldeni néhány rutinadatot a Struanról. Egy berlini postafiókba kellett volna küldenie. Másnap egy idegen hívta fel otthon. Addig még sosem kapott ilyen hívást. A férfi barátságos volt. De deVille tudta.

Kis híján megint megborzongott, de uralkodott testén és arcvonásain. Szuszlov megint ránézett.

- Nem értesz velem egyet, tovaris? - kérdezte vigyorogva. - Esküszöm, én már sose fogom megérteni a kapitalistákat. Ellenségükké tesznek négyszázmillió arabot, akik ott ülnek a világ legnagyobb olajtartalékai fölött, amelyekre egy nap cefet nagy szükségük lesz. Mi meg hamarosan megszerezzük Iránt, az Arab-öblöt és a Hormuzi szorost. És akkor a mi kezünkbe kerül a nyugat felé folyó olaj csapja, és nem lesz szükség háborúra - csak kivégzésre. – Szuszlov kiitta a vodkáját, és újratöltött.

DeVille most már undorral eltelve nézte, s közben lázasan törte a fejét, hogy mi ebben az egészben az ő szerepe. Hát ezért játszom szinte tökéletesen ezt a kémszerepet, ezért vagyok állandó készenlétben tizenhat éve úgy, hogy senki nem gyanakszik rám? Még Susanne sem sejti, mindenki azt hiszi, antikommunista vagyok, lelkes híve a Struannak, amely egész Ázsia legkapitalistább képződménye, Dirk Struan gondolatai bennünket is átjárnak. Profit. Profit a tajpannak, a Nemes Háznak, Hongkongnak, így, ebben a sorrendben, aztán pokolba mindenkivel, kivéve a koronát, Angliát és Kínát. És még ha nem leszek is tajpan, ettől még hozzásegíthetem a Szevrint, hogy úgy tegye tönkre Kínát, ahogyan azt Szuszlov és Arthur akarja. De akarom-e ezek után én is? Most, hogy életemben először végre tényleg belelátok ebbe a… szörnyetegbe, meg a hazugságaiba.

- És mondd csak - szólt, szinte összerezzenve Szuszlov tekintetétől - te találkoztál valamikor Sztálinnal?

- Egyszer a közelébe kerültem. Három méterre voltam tőle. - Alacsony ember volt, de sugárzott belőle az erő. 1953-ban történt, Berija valami összejövetelt rendezett magas rangú KGB-sek számára. Apámat is meghívta, és megengedték, hogy vele menjek. - Szuszlov ismét fölhajtott egy pohár vodkát. Szinte alig látta deVille-t, feltolult benne a múlt, a családja, a mozgalom. – Ott volt Sztálin, Berija, Malenkov… Tudod, hogy Sztá1int eredetileg Joszif Visszarionovics Dzsugasvilinek hívták? Egy cipész fia volt, Grúziában született, ahol én is, papnak szánták, de kicsapták a szemináriumból. Milyen különös is az élet…!

Koccintottak.

- Nem kell ilyen ünnepélyes képet vágni, elvtársam - mondta Szuszlov, félreértve deVille arckifejezését. - Akkor se, ha gyászolsz. Te részese vagy a jövőnek, ott masírozol a győzelem felé tartó menetben. - Szuszlov felhajtotta az italát. - Én biztos vagyok benne, hogy, Sztálin boldogan halt meg. Mi is szerencsések leszünk, eh?

- És Berija?

- Ő későn próbálta átvenni a hatalmat. Rajtavesztett. Mi KGB-sek bizonyos szempontból olyanok vagyunk, mint a japánok: szerintünk is a hiba az egyetlen bűn. Sztálin viszont… Van egy történet, még apám mesélte, miszerint Jaltában Roosevelt minden ellentételezés nélkül belement, hogy átengedje Sztálinnak Mandzsúriát és a Kuril szigeteket, aminek révén egyszer és mindenkorra mi lettünk a kínai, a japán és az ázsiai tengerek urai. Sztálin annyira röhögött rajta, hogy enyhe gutaütést kapott tőle, csaknem belehalt!

DeVille némi szünet után szólalt csak meg: - És Szolzsenyicin meg a gulágok?

- Háborúban állunk, kedves barátom, és akadnak köztünk árulók. Terror nélkül hogyan uralkodhatna a kevés a sok fölött? Sztálin tisztában volt ezzel. Tényleg nagyon nagy ember volt. Még a halálával is szolgálatot tett nekünk. Ragyogó húzás volt Hruscsov részéről, hogy Sztálint a Szovjetunió „humanizálására" használta. - Hát ez is csak trükk volt? - kérdezte elképedve deVille. - Ez államtitok. - Szuszlov lenyelt egy böffentést. - Nem számít, Sztálin hamarosan teljes dicsőségében tér vissza. És most halljam, mi a helyzet Ottawában?

- Ja, igen. Kapcsolatban állok Jean-Charles-lal, és… - Élesen megcsörrent a telefon. De csak egyszer. A két férfi a készülékre nézett, szinte elállt a lélegzetük. Húsz-egynéhány másodperc után megint csörrent egyet. A két férfi kissé kiengedett. Az egy csengetés azt jelentette: „Vészhelyzet, azonnal távozni!", a két csengetés a találkozó lefújását jelezte, a három azt, hogy a telefonáló hamarosan ott lesz, ha pedig harmadszorra folyamatosan kicsengett, arra utalt: nyugodtan beszélhetnek. Szuszlov fölvette a kagylót. Szuszogást hallott, majd Arthur furcsa akcentusát: - Mr. Lop-szinget keresem.

- Itt nincs semmiféle Lop-Ting, rossz számot hívott - felelte közömbös hangon Szuszlov, és feszülten koncentrált.

Gondosan végigmondták az azonosítási kódot, Szuszlovot ezen felül még Arthur erőtlen, száraz köhögése is megnyugtatta. Arthur azt mondta: - Ma este nem találkozhatunk. Péntek háromkor megfelelne? A péntek azt jelentette: csütörtök, vagyis holnap - a szerda keddet és így tovább. A "három" egy találkozóhelyet jelentett: a Boldogság-völgyi lóversenypálya a hajnali edzés idején.

Holnap hajnalban!

- Igen.

A telefon kattant egyet, aztán már csak a tárcsahang hallatszott.

____________________________________

CSÜTÖRTÖK

____________________________________

39.

4 óra 50 perc

____________________________________

Körülbelül egy óra lehetett még virradatig. Jóidő Pún ott állt a zuhogó esőben. John Chen félmeztelen holttestét nézte és káromkodott. Már gondosan átkutatta a halott ruháit, és mérhetetlen mennyiségű sáros földet préselt át ujjai közt, amit a két fiatalember, Kin Pak és Kutyafülű Csen lapátolt ki. De nem talált semmit - se érmét, se érmedarabot se ékszert, semmit. Pedig Négyujjú Vu megmondta: "Találd meg azt a félpénzt, Jóidő Pún!" További utasításokat is kapott az öregembertől, aminek nagyon örült, mert így nem nyomta vállát semmi felelősség, nem követhetett el hibát.

Még bent a városban ráparancsolt Kutyafülű Csenre és Kin Pakra, hogy vigyék le a hullát, Ragyás Kint pedig, aki még megcsonkított kezét bagyulálta, megfenyegette, hogy ha még-egyet nyög, kimetszi a nyelvét. Atya Kin holttestét egy sikátorban hagyták. Jóidő Pún ezután Kowloon City kolduskirályához, Négyujjú Vu távoli unokaöccséhez ment. Valamennyi koldus tagja volt a koldusok céhének, és volt három királyuk: egy Hongkongban, egy Kowloonban, egy meg Kowloon Cityben. A koldulás valamikor jövedelmező mesterségnek számított, mára viszont már a szigorú börtön- és pénzbüntetések, no meg a sok jól fizető munka miatt nemigen.

- Az a helyzet, tiszteletre méltó kolduskirály, hogy épp most halt meg az egyik ismerősünk - magyarázta türelmesen Jóidő Pún a köztiszteletben álló öregembernek. – Rokonai nincsenek, így aztán kitették a Flowersellers Alleyre. A fősárkányom minden bizonnyal hálás lenne egy kis segítségért. Ha esetleg el tudnád intézni, hogy csendben eltemessék… - Udvariasan tárgyalt, kifizette a kialkudott összeget, majd abban a boldog tudatban, hogy a test ezek után nyom nélkül, örökre el fog tűnni, visszament a város határán várakozó taxijukhoz és kocsijukhoz. Kin Pak már ott ült a taxi első ülésén. Beült mellé. - Vezess minket John Chenhez - parancsolta. - És igyekezz!

- A Sha Tin Roadon menj - mondta Kin Pak fontoskodva a sofőrnek. Kutyafülű Csen a hátsó ülésen remegett Jóidő Pún két másik verekedője között. Ragyás Kin meg a többiek a kocsiban jöttek utánuk.

A két jármű az Új Területeken haladt, északnyugati irányba a Sha-Tin-Taj-Po úton, amely falvakon, új településeken, nyomornegyedeken kanyargott át az északnak tartó vasútvonal mentén, dúsan termő, trágyától szagló konyhakertek előtt. Közvetlenül az előtt, hogy elérték volna a tőlük jobbra eső tengerpartot és Sha Tint, a kis halászfalut, balra kanyarodtak, letértek a főútról, és egy töredezett aszfaltozású, kátyúkkal teli bekötőúton hajtottak tovább. Egy tisztáson megálltak, kiszálltak.

Esett az eső, de meleg volt, édesen illatozott a föld. Kin Pak fogott egy lapátot, és az aljnövényzetben gázolva a helyszínre vezette többieket, Jóidő Pún tartotta a zseblámpát. Kin Pak, Kutyafülű Csen és Ragyás Kin meg keresgélt. A sötétben nem volt könnyű megtalálni a pontos helyet. Kétszer is nekifogtak az ásásnak, mire Kin Paknak észébe jutott, hogy apjuk egy félhold alakú kővel megjelölte a helyet. Végül átkozódva, bőrig ázva megtalálták a követ, és harmadszor is nekiláttak. A felszín alatt ki volt száradva a föld. Hamarosan kihantolták a tetemet, egy pokrócba volt tekerve. Erősen szaglott. Jóidő Pún levetkőztette a hullát, és szorgalmasan kutatott, de semmit sem találtak.

- Minden egyebet elküldtetek Nemes Házi Csennek? – kérdezte újra, víztől csöpögő arccal, ronggyá ázott öltözékben.

- El – felelte dacosan Kin Pak. - Hányszor mondjam még, hogy ciceréződnél meg! - Rettentő fáradt volt, a ruhája merő víz, és biztosra vette, hogy meg fog halni.

- Vegyétek le azokat a szaros gönceiteket. Cipőt, zoknit, mindent. Át akarom vizsgálni a zsebeiteket.

Engedelmeskedtek. Kin Pak egy zsinóron egy olcsó kis jade karikát viselt a nyakában. Szinte minden kínai hord magával jade követ, mert az szerencsét hoz, és köztudomású, hogy ha egy gonosz isten gáncsot vet az embernek, a jade szelleme odadobja magát az ember és a gonosz istenség közé, és megóvja a zuhanástól. És ha nem? Akkor a jade istenség sajnálatos módon épp aludt, vagy ez volt a zsoszod, sebaj.

Kin Pak zsebeiben semmit sem talált Jóidő Pún. Visszadobta neki a ruháit. Mostanra már ő is bőrig ázott, és nagyon ingerlékeny volt.

- Öltözz fel, és öltöztesd fel a holttestet is. Igyekezz!

Kutyafülű Csennél csaknem négyszáz hongkongi dollár volt, meg egy jó minőségű jade karperec. Az egyik ember eltette a karperecet, Pún meg zsebre vágta a pénzt, és Ragyás Kinhez fordult. Kiguvadt szemekkel nézték, mekkora pénzköteget húz elő a fiatalember a nadrágzsebéből.

Jóidő Pún vigyázott, hogy ne érje eső, - A mennyei lotyóra! Hát ezt meg honnan szedted?

Ragyás Kin elmondta, hogyan adóztatta meg a Ho-Pakból kijövő szerencséseket. Mindnyájan nevettek, gratuláltak a bölcsességéhez. - Nagyon ügyes, nagyon okos - mondta Pún. - Jó üzletember vagy. Öltözz föl. Hogy hívják azt az öregasszonyt?

- Azt mondta, Ah Tamnak. - Ragyás Kin kitörölte szeméből az esőcseppeket, lábujjai ide-oda csúszkáltak a sárban, megcsonkított keze égett, mint a tűz, borzasztóan fájt. - Odavezetlek hozzá, ha akarod. - Hé, hozzon már ide valaki egy megcicerézett lámpát! - kiáltott Kin Pak. Négykézláb állt a földön, úgy próbálta fölerőltetni John Csen ruhadarabjait. - Segítsen már valaki!

- Segítsetek neki!

Kutyafülű Csen és Ragyás Kin odaugrott, Jóidő Pún meg a holttest hátára irányította zseblámpája fénykörét. A tetem kissé megduzzadt, felpuffadt már, az eső lemosta róla a sarat. John Chen tarkója be volt törve, vér borította, de az arcát fel lehetett ismerni.

- Ajíjje - mondta az egyik ember - fejezzük már be. Úgy érzem, gonosz szellemek ólálkodnak körülöttünk.

- Elég lesz a nadrág meg az ing - mondta kedvetlenül Jóidő Pun.

Megvárta, míg úgy-ahogy felöltöztetik, a holttestet, aztán az élőkre nézett. - És most halljam, melyik megcicerézett fattyú segített közületek megölni ezt a szerencsétlen cicerézőt? Kin Pak felelt: - Már mondtam, hogy… - Elhallgatott, mert a másik kettő rámutatott, és egyszerre mondta: - Ő volt - és elhátráltak tőle - Elejétől fogva sejtettem. – Jóidő Pún nagyon örült, hogy végre megoldotta a rejtélyt. Tömpe mutatóujjával. Kin Pakra bökött. - Ugorj a gödörbe, és feküdj le.

- Van egy óriási tervünk, hogy lehet könnyedén magát Nemes Házi Chent elrabolni, és két- háromszorosát kapni érte annak amennyit ez a megcicerézett hozott a konyhára. Elmondom neked, hogyan, hallod-e?

Jóidő Pún néhány pillanatig latolgatta az ötletet, aztán eszébe jutottak Négyujjú Vu utasításai. – Hasalj bele a gödörbe!

Kin Pak belenézett a könyörtelen szemekbe, és tudta, hogy vége.

Vállat vont. Zsosz. – Hugyozok az összes őseidre mondta. Bemászott a sírba, és lefeküdt.

Fejét földre fektetett karjára hajtotta, és búcsúzni kezdett az életétől. Semmiből semmibe – mindig így volt ez a Kin családban, így élt, minden nemzedéke, így, ebben az örökös áramlatban. Nemzedékről nemzedékre, s így lesz majd a végeláthatatlan jövendőben is.

Jóidő Pún fogta az egyik ásót. Értékelte a fiatalember bátorságát, ezért egy pillanat alatt végzett vele: az ásó élét a nyakszirtjébe vágva, Kin Pak úgy halt meg, hogy észre se vette.

- Temessétek be!

Kutyafülű Csent szinte kővé dermesztette a rémület, de rohanva engedelmeskedett. Jóidő Pún nevetett, elgáncsolta és jót rúgott belé gyávaságáért. Kutyafülű Csen a gödörbe bukott. Jóidő Pún kezében széles ívben villant az ásó, belevágott Kutyafülű Csen tarkójába. Kutyafülű Csen egy sóhajtással Kin Pak holttestére roskadt. A többiek nevettek, és egyikük azt mondta - Ííííí, úgy bánsz ezzel az ásóval, mint az idegen ördögök a krikett ütővel! Meghalt?

Jóidő Pún nem válaszolt, csak ránézett az utolsó Farkasemberre, Ragyás Kinre. Minden szem felé fordult. Mozdulatlanul állt a zuhogó esőben. És ez volt az a pillanat, amikor Jóidő Pún észrevette a nyakában a szoros zsinórt. Fogta a zseblámpáját, odalépett Ragyás Kinhez, és látta, hogy a másik oldalon, a hátán lazán lóg a zsinór. Egy kettétört érme húzza le, amelybe óvatosan egy lyukat fúrtak. Rézpénz volt, réginek látszott.

- Hogy az összes istenek fingjanak Csaocsao képébe! Ezt hol szerezted? - kérdezte Jóidő Pún, és vigyorogni kezdett.

- Apámtól kaptam.

- És ő honnan szedte, te kis gané?

- Nem mondta.

- Lehet, hogy Első Fiú Csentől? Újabb vállrándítás.

- Nem tudom. Én nem voltam itt, amikor megölték. Anyám fejére, én ártatlan vagyok!

Jóidő Pún egy hirtelen mozdulattal letépte a nyakáról. - Vigyétek ezt a férget a kocsiba - szólt oda két verekedőjének. – Nagyon vigyázzatok rá. Magunkkal visszük. Ti meg temessétek be a sírt, és gondosan tüntessétek el a nyomokat. - Ráparancsolt utolsó két emberére, hogy fogják meg a pokrócba csavart John Chent, és kövessék. Nagyon nehezen ment a sötétben. Jóidő Pún a tócsákat kerülgetve kibotorkált a Sha Tin Roadra. A közelben volt egy buszmegálló, egy ócska kis esőházzal. Jóidő Pún kivárta, míg egyetlen jármű sem látható, intett az embereinek, akik erre gyorsan kibontották a pokrócot, és egy sarokba támasztották a halottat. Jóidő Pún elővette a cédulát, amit a Farkasemberek írtak, és gondosan John Chen mellére erősítette.

- Ezt miért csinálod, Jóidő Pún, hallod-e?

- Mert Négyujjú Vu ezt parancsolta! Honnan tudjam, minek? Fogd be azt a megcicerézett szádat, mert…

A kanyarban egy autó tűnt fel, végigsöpört rajtuk fényszóróinak kévéje. Elfordították az arcukat, megmerevedtek, úgy tettek, mintha csak buszra várnának. Miután a kocsi eltávolodott, futásnak eredetek. A hajnal már csíkokat festett az égre, kezdett elállni az eső.

A telefon csörögni kezdett, Armstrong nehezen ébredt. Vakon tapogatózott a félhomályban a kagyló után, míg kezébe nem akadt. A felesége nyugtalanul összerezzent, ő is felébredt.

- Tang-po főtörzsőrmester vagyok, főfelügyelő úr, elnézését kérem, amiért fölébresztettem, de megtaláltuk John Chent. A Far…

Armstrong nyomban teljesen felébredt. - Élve?

- Tou nien lo mo, sajnos nem. A Sha Tin Roadon találták meg a holttestét egy buszmegállóban, egy olyan esőházikóban és azok a megcicerézett Farkasemberek egy cédulát hagytak a mellén: "Ez az Első Fiú Csen olyan ostoba volt, hogy megpróbált megszökni tőlünk. A Farkasemberek elől senki sem menekülhet! Reszkess, Hongkong! Mindenkit szemmel tartunk!" John Chen…

Armstrong döbbenten hallgatta az izgatott főtörzsőrmestert, aki elmondta, hogy a Sha Tin-i rendőrséget ma hajnalban értesítette egy korán kelő autóbusz utas. Nyomban kordont vontak a helyszín köré és beszóltak a kowlooni BO-ra. - Mit tegyünk, uram?

- Azonnal küldjön értem egy kocsit.

Armstrong letette a telefont, és kidörzsölte szeméből a fáradtságot. Szárong volt rajta, jól állt izmos testén. - Baj van? - Mary lenyelt egy ásítást, és nyújtózkodni kezdett. Ő csak negyvenéves volt, két évvel fiatalabb Armstrongnál, barna hajú, feszes testű, az arca barátságos, bár imitt-amott ráncos.

Armstrong elmondta neki, s közben figyelte.

- Ó. - Mary Armstrong arcából lefutott a vér. - Milyen borzasztó. Szegény John!

- Megcsinálom a teát - mondta Armstrong. - Ne, ne, majd én. - Mary felkelt – Lesz rá időd?

- Csak egy csészére. Hallod ezt az esőt…? Soha jobbkor! – Armstrong gondolatokba merülve kiment a fürdőszobába, megborotválkozott, felöltözött, olyan gyorsan, ahogyan csak egy rendőr vagy egy orvos képes. Két kortyra felhajtotta a forró, édes teát, és már épp beleharapott volna a pirítósba, amikor csengettek. - Majd hazaszólok. Mit szólnál egy curryhoz ma este? Elmehetnénk a Singh-hez.

- Jó - felelte az asszony. - Ha neked van kedved, menjünk.

Armstrong mögött becsukódott az ajtó. Mary Armsrong csak állt és nézte. Holnap lesz a tizenötödik évfordulónk, gondolta. Kíváncsi vagyok, vajon eszébe jut-e. Biztos nem. Az eddigi tizennégy közül nyolcnál dolgozott, egyszer kórházban voltam, a többi meg… Azt hiszem, a többi rendben volt.

Az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt. A derengésben esőpatakok csíkozták az üveget, de az idő most már hűvös volt, kellemes. A lakásnak két hálószobája volt, és a saját bútorukkal rendezték be, de maga a lakás szolgálati lakás volt, a munkakörrel járt.

Jézusom, micsoda munkakör…! Rendőrfeleségnek lenni nem jó dolog. Várakozással tölti az egész életét, várja, hogy hazajöjjön a férje, izgul, nem késelte-e meg valamelyik mocskos gazember, nem lőttek-e le, nem sebesült-e meg. Legtöbbször egyedül alszik, vagy ha nem, akkor éjnek évadján ébresztik valami szörnyűséggel a férjét, mire az megint elmegy. Túlhajszolják és rosszul fizetik. Vagy elmegy az asszony a Rendőrklubba, elüldögél a többi feleséggel, miközben a férjük agyonvereti magát, vicceket mesélnek egymásnak, és sok-sok rózsaszín gint isznak. Nekik legalább van gyerekük.

Gyerek! Ó, Istenem… bárcsak volna egy gyerekünk! Akkor viszont… A legtöbb feleség panaszkodik, mennyire fáradt, milyen kimerítő egy gyerek, panaszkodnak az ámákra, az iskolára, költségekre… mindenre. Micsoda élet ez? Micsoda rohadt, mocskos…

Megszólalt a telefon. - Kuss!- rikoltott rá, aztán idegesen elnevette magát. - Mary, Mary, szépen kéri, így tanít a jó modor! – szólt önmagára, és fölvette a kagylót– Halló!

- Brian Kok vagyok, Mary. Ne haragudjon, hogy fölkeltettem, de Rob…

- Ó, üdvözlöm, drágám. Nem kell bocsánatot kérni, épp most ment el. A Farkasemberek körül van valami.

- Igen, én is csak most hallottam, azért is telefonálok. Sha Tinbe ment?

- Igen. Megy maga is?

- Nem, én az öregnél vagyok.

- Részvétem. - Mary hallotta, hogy Brian Kok nevet. Csevegtek még egy percet, aztán a férfi letette. Mary Armstrong sóhajtott, töltött magának még egy csésze teát, tejet öntött bele, és John Chenre gondolt. Egy időben őrülten szerelmes volt bele. Több mint két éven át volt viszonyuk, és neki John volt az első. A japán internáló táborban történt, a Stanley börtönben, a sziget déli részén.

Mary 1940-ben kitüntetéssel tette le a köztisztviselői vizsgát Angliában, s néhány hónap múltán Hongkongba küldték, a Cape környékére. 1941 végén érkezett meg, alig tizenkilenc évesen, és épp idejében, hogy az összes európai civillel együtt internálják, s hogy 1945-ig ott is maradjon a táborban.

Huszonkét éves voltam, mikor kikerültem, és az utolsó két évben John meg én szeretők voltunk. Szegény John… mit állt ki, mit nyaggatta az a mocsok apja meg a beteg anyja, és nem volt menekvés előlük, a táborban gyakorlatilag nem létezett magánélet, egymás hegyén-hátán volt mindenki: családok, gyerekek, csecsemők, férjek, feleségek, gyűlölet, éhség, irigység, és oly kevés kacagás annyi év alatt.

Csak a John iránt érzett szerelem tette elviselhetővé.

Nem akarok azokra a borzalmas időkre gondolni.

Se arra a borzalmas időszakra a tábor után, amikor John feleségül vette az apja által kiválasztott lányt, egy ócska kis hárpiát, akinek azonban volt valami pénze, és családja hongkongi kapcsolatai révén némi befolyása. Nekem meg semmi. Haza kellett volna mennem, de nem akartam,- hová is mentem volna. Így aztán maradtam, a Gyarmatügyi Hivatalban dolgoztam, és jól ment sorom… Elég jól. És aztán megismertem Robertet.

Ó, Robert… Rendes ember voltál, jó voltál hozzám, sokat nevettünk, én jó feleséged voltam, és még mindig igyekszem az lenni. Viszont nem lehet gyerekem, te meg… mindketten szeretnénk gyereket. Aztán egy nap megtudtad, mi volt köztem és John Chen között.

Sose kérdeztél róla, de tudom, hogy tudod, és hogy azóta gyűlölöd. Pedig még akkor történt, amikor nem is ismertelek. Tudott a táborról, de őróla nem. Emlékszel, hogy mielőtt, megesküdtünk, megkérdeztem tőled: akarod ismerni a múltamat, drágám? Erre te azt felelted: nem akarom, öreglány.

Akkoriban állandóan öreglánynak szólítottál. Most meg sehogy. Legfeljebb időnként Marynek. Szegény Robert! Mekkorát csalódhattál bennem!

Szegény John! Mekkora csalódást okoztál nekem te, aki valamikor oly drága voltál nekem. Most meg halott.

Bárcsak meghalnék én is.

Mary Armstrong sírva fakadt.

____________________________________

40.

7 óra 15 perc

____________________________________

- Ez nem áll el egy ideig, Alexi - mondta Dunross. A pálya máris fel volt ázva, vaskos felhők párnázták a borongós eget.

- Szerintem se, tajpan. Ha még holnap is esik, ha csak egy kicsit is, szombatra nagyon vacak lesz a terep.

- Jacques? Mi a véleménye?

- Egyetértek - felelte deVille. - Istennek hála ezért az esőért, de nagy kár volna, ha a versenyeket el kellene napolni.

Dunross bólintott.

A boldogság-völgyi lóversenypálya füvén álltak, a járató közelében, esőkabátban, kalapban. Dunross arcán egy csúnya horzsolás mellett véraláfutások látszottak, de a szeme nyugodt és tiszta volt, tartásából szokásos magabiztossága sugárzott. A felhőtakarót nézte, még mindig esett, de már nem olyan erősen, mint az éjjel. A nyergelő és a lelátó előtt hasonlóan elgondolkodó arcú idomárok, tulajdonosok nézelődök álldogáltak. Alig néhány ló dolgozott, köztük Nemes Csillag, Kalóz - egy segédzsokéval a nyergében - és Gornt Kalauzhala. A lovakat szigorúan kézben tartva, óvatosan lovagoltak: a pálya és a pályára vezető út nagyon csúszott. Kalauzhal azonban táncos léptekkel járkált, élvezte az esőt.

- A ma reggeli időjárásjelentés szerint óriási viharfront közeledik. - Travkin kökényszemét a fáradtság vörös karikái keretezték. Dunrossra nézett. - Ha holnapra eláll is az eső, szombaton akkor is még kissé puha lesz a pálya.

- És ez növeli, vagy csökkenti Nemes Csillag esélyeit, Alexi? – kérdezte Jacques.

- Azt csak a jó ég tudja, Jacques. Nemes Csillag még sose futott esőben. - Travkinnak nehezére esett rájuk figyelni. Az este megszólalt a telefonja, megint az a KGB-s jelentkezett, durván félbeszakította a kérdéseit, hogy miért tűnt el olyan hirtelen. - A kérdezés nem a maga előjoga, Kurgan herceg. Maga csak mondjon el nekem mindent, amit tud Dunrossról. Most rögtön. Mindent. A szokásait, a vele kapcsolatos pletykákat, mindent.

Travkin engedelmeskedett. Tudta, hogy kutyaszorítóba került, mert az idegen, aki nyilván KGB-s, magnóra veszi, amit mond, hogy ellenőrizni tudja, és ha csak egy csöppet is eltér az igazságtól, azzal esetleg a felesége, a fia vagy a fia családja halálos ítéletét írja alá, már ha csakugyan léteznek.

Léteznek? tette fel elgyötörten magának ismét a kérdést. - Mi van magával, Alexi?

- Semmi, tajpan - felelte Travkin, tisztátalannak érezte magát. - Csak arra gondoltam, miken ment keresztül az este. - Az este az aberdeeni tűzesetről szóló hírekkel volt tele az éter, a jelentések középpontjában többnyire az egyik szemtanú, a feldúlt Venus Poon beszámolója állt. - Rettenetes.

- Az. - Eddig tizenöt halottról tudtak, akik megégtek vagy megfulladtak. Két gyerek is volt köztük. - Napokba fog telni, mire pontosan kiderül, hány áldozat van.

- Rettenetes - visszhangozta Jacques. - Amikor meghallottam…

Ha Susanne nem utazik el, mi is belekerülünk. Susanne… Különös néha az élet.

- Rohadt egy tűzcsapda volt! - mondta Dunross. - Még sose volt részem ilyesmiben. Már vagy százszor vacsoráztunk ott… Még ma délelőtt beszélni fogok a kormányzóval ezekről az úszó éttermekről.

– De maga azért jól van, megúszta, ugye? - kérdezte Travkin.

- Igen, persze, kutya bajom. - Dunross elhúzta a száját. – Már hogyha nem szedtünk össze valami nyavalyát abban a trágyalében.

A Lebegő Sárkány hirtelen felborulásának pillanatában Dunross, Gornt és Peter Marlowe már a vízben volt. A rendőrségi motorcsónak hangosbeszélője őrjöngve figyelmeztette a vízben lévőket, mire azok eszeveszett igyekezettel távolodtak a hajótól. Dunross jó úszó volt, de Gornttal együtt épp csak sikerült kievickélnie az áramlatból, amely visszafelé szippantotta őket. Közben észrevette, hogy a félig telt dereglyét beszívta az örvény, felborul, és Marlowe bajban van. Hagyta, hadd sodorja magával az oldalára dőlő, majd megállapodó hajótest keltette fortyogó áramlat, aztán gyors csapásokkal odaúszott Marlowe-hez. Elkapta az ingét, tartotta, néhány másodpercig együtt pörögtek, le is merültek néhány méternyire, nekivágódtak a fedélzetnek. Az ütés erős volt, egészen beleszédült, de nem engedte el Marlowe-t, és mikor enyhült a szívóhatás, a felszínre rúgta magát. Egyszerre bukkant ki a fejük a víz alól, Marlowe zihálva köszönetet mondott, aztán minden erejét összeszedve odaúszott Fleurhöz, aki többekkel egyetemben a felborult dereglye oldalába kapaszkodott. Hatalmas zűrzavar uralkodott körülöttük: matrózok, erős civilek mentették a levegő után kapkodó, el-elmerülő embereket. Dunross észrevette, hogy Casey is beugrik valakiért. Gorntot sehol sem látta. Nem messze tőle Bartlett tűnt fel Christian Toxe- szal, egy mentőöv felé tempózva. Amikor látta, hogy Toxe már erősen fogja, odakiáltott Dunrossnak. - Azt hiszem, Gorntot beszippantotta, és van egy nő is… - Ezzel ismét lebukott.

Dunross körülnézett. A Lebegő Sárkány most már csaknem teljesen az oldalán feküdt. Enyhe robbanást érzett a felszín alatt, néhány pillanatig bugyborékolt körülötte a víz. Casey bukkant fel levegőért, vett egy mély lélegzetet, és újra lemerült. Dunross szintén. Látni szinte semmit sem lehetett, a felső fedélzet széle mentén tapogatózott végig, amely most csaknem teljesen vízszintesen feküdt. Körülúszta a roncsot, nézte, lát-e valakit, olyan sokáig maradt lent, ameddig csak tudott, aztán óvatosan jött fel, mert még mindig sokan csapkodtak a vízben. Toxe-ból csak úgy dőlt a tengervíz, görcsösen kapaszkodott a mentőövbe. Dunross odaúszott hozzá, és tudván, hogy Toxe nem tud úszni, egy tengerész felé kezdte tolni.

- Kapaszkodjon, Christian… most már minden rendben.

Toxe kétségbeesetten próbált mondani valamit, de az öklendezéstől alig- alig volt képes. - A… a feleségem… lent... ott lent… lent…

A tengerész odaúszott hozzájuk. - Fogom, uram. Minden rendben?

- Igen… csak azt mondja, a feleségét beszívta.

- Jézusom! Én nem láttam senkit… Hívok segítséget! - A matróz megfordult, és odakiabált a rendőrségi motorcsónaknak, hogy jöjjenek segíteni. Nyomban számos tengerész ugrott a vízbe, s látott hozzá a kereséshez. Dunross Gorntot kereste tekintetével, de sehol sem látta. Casey lihegve felbukkant, a felfordult dereglyébe kapaszkodva próbált lélegzethez jutni.

- Jól van?

- Igen… jól… Látom, hál isten maga is… - lihegte ziháló mellel Casey. - Van lent egy nő, azt hiszem kínai, láttam, amikor beszívta az örvény.

- Gorntot látta?

- Nem… Talán ott… - intett a lány a motorcsónak felé. Egyesek még csak most kapaszkodtak fölfelé a beszálló lépcsőjén, mások már az üléseken kucorogtak. Bartlett felbukkant egy pillanatra, majd ismét lemerült. Casey megint vett egy nagy levegőt, és lebukott, Dunross tőle kissé jobbra követte. Hármasban keresgélték az embereket, mígnem mindenki följutott a motorcsónakra vagy valamelyik szampanra. A nőt nem találták.

Mire Dunross hazaért, Penelope már mélyen aludt, de férje érkeztére fölrezzent. - Ian?

- Én vagyok. Aludj csak, drágám.

- Jól, érezted magad? – kérdezte Penelope. Még nem ébredt fel igazán.

- Igen, aludj csak. - ismételte Dunross.

Ma reggel sem ébresztette föl, amikor egy órája eljött a Nagy Házból.

- Hallotta, hogy Gornt megúszta, Alexi? - kérdezte most.

- Igen, hallottam, tajpan. Isten akarata.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy a tegnapi tőzsdei húzása után nagyon kellemes lett volna, ha nem ússza meg.

Dunross elvigyorodott és megmozgatta kissé merev hátát. - Engem viszont megütne a guta, mivel így meg lennék fosztva attól az örömtől, hogy magam zúzzam szét a Rothwell-Gorntot.

Hallgattak egy ideig, aztán deVille szólalt meg. - Kész csoda, hogy nem halt meg. - Kalauzhalat nézték, amint könnyű galoppban elhúzott mellettük, úgy látszott, remek formában van. DeVille tekintete végigpásztázta a pályát.

- Igaz, hogy Peter Marlowe feleségét Bartlett mentette meg? - kérdezte Travkin.

- Ő ugrott be vele. Igen. Linc is, Casey is óriási volt. Csodálatos.

- Megbocsát, tajpan - intett fejével Jacques deVille a lelátó felé – Ott van Jason Plumm… meg vagyok híva hozzá ma estére bridzselni.

- Viszlát, a közös imán, Jacques. - Dunross rámosolygott, deVille meg elsétált. Dunross felsóhajtott: sajnálta. Bemegyek az irodába Alexi. Hatkor hívjon fel.

- Tajpan…

- Tessék.

Travkin ingadozott, aztán egyszerűen csak annyit mondott: - Csak szeretném, ha tudná, hogy… Őszintén csodálom magát.

Dunrosst nagyon meglepte a vallomás hirtelensége, és a Travkinból sugárzó furcsa melankólia. - Köszönöm - mondta barátságosan, és a vállára csapott. Még sose alkalmazta Travkinnal szemben ezt a baráti gesztust. - Maga se utolsó.

Travkin csak állt, nézett utána, a melle összeszorult, rettenetesen szégyellte magát, arcán könnyek keveredtek az esőcseppek közé. Keze fejével letörölte, aztán megint Nemes Csillagot kezdte nézni, próbált összpontosítani.

A szeme sarkából észrevett valakit, odafordult, megdöbbent. A KGB-s állt a lelátó sarkán, épp odalépett hozzá valaki, egy öreg, aszott férfi, a hongkongi lóversenyek egyik ismert figurája, hogy is hívják? - erőltette a memóriáját. Clinker. Igen, ez az, Clinker!

Üres tekintettel nézte őket egy percig. Jason Plumm a tribünön állt, közvetlenül a KGB-s mögött, épp viszonozta Jacques deVille intését, és elindult lefelé a lépcsőn, hogy odamenjen hozzá. A KGB-s ugyanekkor Travkin irányába pillantott, mire óvatosan elfordult, vigyázva, nehogy hirtelen mozduljon. A KGB-s a szeméhez emelte a távcsövét. Travkin nem tudta, észrevette-e vagy sem. Libabőrös lett a gondolatra, hogy az az erős nagyítású távcső esetleg rá irányul. Lehet, hogy tud szájról olvasni, hasított belé a gondolat. Krisztusom! Hála legyen Istennek, hogy nem kottyantottam ki az igazságot a tajpannak.

Csúnyán zörgött a szíve, hányinger környékezte. Az égbolt keleti részén villám cikázott át. A betonon és a lelátó alsó, nyitott részén tócsákba gyűlt az esővíz. Próbálta nyugtatgatni magát, tehetetlenül nézett ide-oda, nem tudta, mit csináljon, és nagyon szerette volna tudni, ki ez a KGB-s férfi. Szórakozottan érzékelte, hogy Kalauzhal jó formában fejezi be az edzést. A háta mögött Richard Kwang magyarázott hevesen néhány kínainak. Linbar Struan és Andrew Gavallan az amerikai Rosemont és más konzulátusi emberek társaságában könyökölt a korláton. A lovakat figyelték, el is feledkeztek róla, hogy esik. Az öltözők közelében, az eresz alatt Donald McBride néhány választmányi taggal beszélgetett, Sir Shi-teh T’Chung, Pugmire és Roger Crosse is köztük volt. Travkin látta, hogy McBride Dunross felé néz és int neki, hogy menjen oda hozzájuk. Brian Kok a választmányi tagok körétől kissé távolabb várt Roger Crosse-ra. Travkin ismerte mindkettejüket, tudta, hogy rendőrök, csak azt nem tudta, hogy a különleges osztály emberei.

A lába akaratlanul is elindult feléjük. A szája megtelt az epe keserű ízével. Csak nehezen gyűrte le a késztetést, hogy odarohanjon hozzájuk, és kitálaljon nekik. Ehelyett odakiáltotta magához a főmafuját. - Vidd be a lovakat. Mindet. És gondod legyen rá, hogy megszáradjanak, mielőtt enni kapnak.

- Igen, uram.

Travkin rosszkedvű, vánszorgó léptekkel elindult az öltöző felé. A szeme sarkából látta, hogy a KGB-s felé irányítja a távcsövét. A nyakába csorgó esőcseppek közé a félelem izzadságcseppei keveredtek.

- Á, Ian! Épp arról beszélgetünk, hogy ha holnap is így esik, jobb volna törölni a versenyt. Mondjuk, holnap délután hatkor döntenénk - mondta McBride. - Mi a véleménye?

- Szerintem jobb volna inkább szombat délelőtt tízkor kimondani a végső döntést. - Nem késő az egy kicsit, öregfiú? - kérdezte Pugmire.

- Ha idejében értesítjük a rádiósokat meg a tévéseket, akkor nem. És főleg akkor nem, ha már ma lemegy a hírekben.

- Nem rossz ötlet - mondta Crosse.

- Akkor ezt elintéztük - mondta Dunross. - Van még valami?

- Nem gondolja, hogy… itt most a lóverseny hagyományairól van szó - mondta McBride. - Nem szeretnénk megszakítani.

- Tökéletesen egyetértek magával, Donald. Ezért döntünk csak szombaton tízkor. Ellenvetés? - Nem volt. - Helyes! Egyéb? Bocsássanak meg, de nekem fél óra múlva van egy megbeszélésem.

Shi-teh feszengve megszólalt. – Ja, tajpan… rettenetesen sajnálom ezt a tegnap esti dolgot… Rettenetesen.

- Én is. Azt javaslom, Szaros, hogy amikor ma délben találkozunk a kormányzóval a tanácsban, vessük fel neki, hogy Aberdeenben vezessenek be új, nagyon szigorú tűzrendészeti előírásokat.

- Egyetértek - mondta Crosse. - Csoda, hogy nem vesztek oda többen.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy zárassuk be az éttermeket, öregfiú? - kérdezte döbbenten Pugmire. A cége kettőben is érdekelve volt. - Ez nagyon rossz hatással volna az idegenforgalomra. Képtelenség több kijáratot csinálni… Elölről kellene kezdeni az egészet!

Dunross ismét Shi-teh-re nézett. - Fölvethetnénk a kormányzónak, hogy adjon ki egy olyan rendelkezést, amely szerint a konyhákat át kell telepíteni egy külön úszó alkalmatosságra, amit aztán kiköthetnek az anyahajó mellé. Azt is elrendelhetné, hogy amíg a változtatásokat végre nem hajtják, a tűzoltókocsik valahol a közelben állomásozzanak. Ez nem járna nagy költséggel, könnyen meg lehet oldani, és a tűzveszély egyszer és mindenkorra megoldódna.

Elkerekedett szemekkel néztek rá. Shi-teh sugárzóan elvigyorodott. - Ian, maga egy zseni!

- Nem vagyok zseni, csak sajnálom, hogy eddig nem gondoltunk erre. Eszembe se jutott. Szerencsétlen Zep… és Christian felesége is, ugye? Megtalálták már a holttestét?

- Azt hiszem, nem.

- Isten tudja, hányan vesztek még oda. A képviselők megúszták, Pug?

- Meg, öregfiú. Csak Sir Charles Pennyworth nem. A szerencsétlen bezúzta a koponyáját egy szampanon, amikor kiugrott.

Dunross megdöbbent. - Kedveltem azt az embert! Micsoda istenverte, szerencsétlen zsosz!

- Beszélgettem néhányukkal egy ideig. Van közöttük egy olyan véresszájú radikális, hogy is hívják… Ja, igen: Grey, ez az. Na és ott van az a másik, az a másik szocialista rém, Breadhurst. Úgy vettem észre, mindketten elég tisztességesen viselkedtek.

- Úgy hallom, a maga Superfoodsa is megúszta, Pug. Nem ez a "szólítson Chucknak" rohant elsőként a partra?

Pugmire feszengve vállal vont. - Fogalmam sincs. - Hirtelen szélesen elmosolyodott. - Izé… Úgy hallom, Casey és Bartlett remek munkát végzett. Talán megérdemelnének egy kitüntetést.

- Akkor miért nem javasolja? - szólt Dunross, már nagyon mehetnékje volt. - Hát akkor, ha nincs más…

Crosse megszólalt. - Ian, én a maga helyében azért adatnék magamnak egy injekciót. Lehet, hogy abban a vízben olyan baktériumok is vannak, amelyeket még föl se fedeztek.

Mindenki vele nevetett.

- Az az igazság, hogy én még ennél is többre szántam el magam. Miután kimásztunk a vízből, fülön fogtam Linc Bartlettet meg Caseyt, és elrohantam velük Tooley dokihoz. - Dunross halványan elmosolyodott. - Amikor elmondtam neki, hogy fürdőztem egyet az Aberdeeni-öbölben, kis híján agyvérzést kapott, és azt mondta: "Ezt igyák meg!" Mi meg jámbor balekok módjára fölhajtottuk a löttyét, és mire észrevettük magunkat, már rókáztunk is, mint a lakodalmas kutya. Ha maradt volna egy csepp erőm, helyben agyonvertem volna, de akkor már mindhárman négykézláb tülekedtünk a klotyó körül, és azt sem tudtuk, merre van előre és merre hátra. Aztán Casey egyszer csak nevetni kezdett, és hamarosan mindhárman ott fetrengtünk röhögve a padlón! - mesélte Dunross, majd megjátszott szomorúsággal hozzátette: – Még magunkhoz sem tértünk, amikor az öreg hullafoltozó már marékszámra nyomta le a torkunkon a mindenféle tablettákat. Bartlett meg erre azt mondta: „A jó ég áldja meg doki, nem kaphatnánk egy kúpot is, hogy bennünk is maradjon ez a kutyulék?"

Megint nevettek.

- Igaz, amit Caseyről mesélnek? Hogy levetkőzött, és olyan fejest ugrott, mintegy műugróbajnok? - kérdezte Pugmire.

- Sőt! Anyaszült meztelen volt, öregfiú! - tódította könnyedén Dunross. - Akár a milói Vénusz! Azt hiszem, még nem is igen láttam hozzá foghatót!

- Tényleg? - dülledtek a szemek. - Tényleg.

- Istenem, az Aberdeeni-öbölben úszni…! Abban a kanálisban! szökött magasra McBride szemöldöke. - Csoda lesz, ha elevenen megússzák!

- Tooley doki szerint minimum gyomor-és bélhurut, vérhas, esetleg pestis - forgatta a szemét Dunross. - A mai napot mindenesetre még megértük. Van még valami?

- Tajpan - mondta Shi-teh - azt remélem, nem haragszik, de… szóval elindítanék egy gyűjtést az áldozatok családja részére…

- Jó ötlet! A Turf Clubnak is hozzá kell járulnia. Donald, megtenné, hogy értesíti a többi választmányi tagot és megszerzi a hozzájárulásukat? Mit szólnának százezerhez?

- Nem sok az egy kicsit? - kérdezte Pugmire.

Dunross állán megfeszültek az izmok. - Nem. Sőt legyen inkább, százötvenezer. A Nemes Ház is letesz ugyanennyit. - Pugmire elvörösödött. Senki sem szólt. - A tanácskozás tehát elhalasztva? Helyes. Volt szerencsém, uraim. - Dunross udvariasan megemelte a kalapját, és otthagyta a társaságot.

- Bocsássanak meg egy percre. - Crosse intett Brian Koknak, hogy kövesse, - Ian!

- Parancsoljon, Roger.

Odaérve Dunrosshoz, Crosse halkan megszólalt. - Jelentették nekünk, Ian, hogy Sinders helyet foglaltatott a BOAC holnapi járatára. Ha magának is megfelel, a reptérről egyenesen a bankba mennénk. - A kormányzó is ott lesz?

- Meg fogom kérni. Körülbelül hatra kellene kint lennünk.

- Már ha pontos a gép - mosolygott Dunross.

- Megkapta már az Eastern Cloud hivatalos távozási engedélyét?

- Meg, köszönöm. Tegnap telexezték meg Delhiből. Utasítottam a kapitányt, hogy nyomban induljon vissza, és az apállyal ki is futott. Brian, remélem emlékszik még a fogadásunkra… a Caseyvel kapcsolatosra, hogy neki vannak Hongkongban a legjobb lökhárítói. Ötven dollár egy rézgaras ellenében, emlékszik?

Brian Kok elvörösödött, érezte magán Crosse értetlen tekintetét. - Hm… emlékszem. Miért?

- Hát én nem tudom, kié a legjobb, de Parishoz hasonlóan én is nagyon nagy gondban lennék, ha döntenem kellene…

- Szóval igaz? Tényleg meztelen volt?

- Mintha maga Lady Godiva öltött volna testet, csak épp vízi változatban. (Lady Godiva - kb. 1040- 1080 - Coventry urának felesége, férje gúnyos-kegyetlen feltételét teljesítve, meztelenül lovagolt végig Coventryn, hogy a polgárok válláról levegye a súlyos adóterheket. (A ford.)) - Dunross illemtudóan fejet hajtott. – Viszlát holnap. - Elment.

Brian Kok és Crosse követte tekintetével. A kijáratnál a BO egyik embere várta, hogy a nyomába szegődhessen.

- Ez valamit forgat a fejében - mondta Crosse.

- Szerintem is.

Crosse levette szemét Dunrossról és Brian Kokra nézett. - Gyakran köt fogadásokat hölgyek emlőbimbóira?

- Nem, főtanácsos úr, elnézését kérem.

- Rendben van. Még szerencse, hogy nem kizárólag a nők a szépség forrásai, ugye?

- Igen, főtanácsos úr.

- Ott van a vadászat, a zene, a festészet, sőt még a gyilkolás is. Stimmel?

- Igen, főtanácsos úr.

- Legyen szíves, várjon meg itt. - Crosse odament a többi választmányi taghoz.

Brian Kok felsóhajtott. Unatkozott, fáradt volt. Aberdeenben találkozott a békaemberekkel, és noha szinte azonnal megtudta, hogy Dunross megmenekült és már haza is ment, kénytelen volt az éjszaka nagy részét ott tölteni, segédkezni a holttestek utáni kutatás megszervezésében. Hátborzongató feladat volt. Aztán amikor már éppen indult volna haza, Crosse odaszólt neki, hogy hajnalban legyen a Boldogság-völgyben, így aztán nem volt értelme lefeküdnie. Ehelyett átment a Para étterembe, s mogorva tekintettel méregette a triádosokat meg Féllábú Kót.

Most Dunrosst figyelte. Vajon mi jár abban a koszos fejében? - töprengett, némi irigység is végigfutott rajta. Mi mindent csinálnék én, ha annyi pénzem meg akkora befolyásom lenne, mint neki!

Látta, hogy Dunross irányt változtat, a közeli tribün felé tart, aztán észrevette Adryont: ott ült Martin Haply mellett, mindketten feszülten figyelték a lovakat, Dunrosst nem vették észre. Tou nien lo mo, gondolta meglepetten. Érdekes, hogy ezek ketten együtt vannak. Jézusom, de szép ez a lány! Hál’istennek nem én vagyok az apja. Meg is bolondulnék.

Crosse és a többiek is csodálkozva vettek tudomást a párról. - Mit keres az a nyomorult a tajpan lánya mellett? - kérdezte rosszallóan Pugmire.

- Semmi jót, az egyszer szent - felelte valaki.

- Ez a nyomorult semmire sem jó, csak bajkeverésre! - morogta Pugmire, a többiek bólogattak. - Fel nem foghatom, miért nem rúgja ki már Toxe!

- Mert az is egy piszok szocialista! Ki kellene golyózni.

- Ugyan már, Pug. Toxe rendes ember… a szocialisták között is akad néhány - mondta Shi-teh. - Haplyt viszont tényleg ki kellene rúgni, mindnyájan jól járnánk vele - valamennyiüket támadta már Haply. Néhány hete epés cikksorozatban számolt be arról, milyen ügyleteket bonyolít le Shi-teh saját, hatalmas konglomerátumán belül, és arra is célozgatott, hogy mi mindenhez járul hozzá anyagilag, hogy viszonzásképpen elnyerje a hongkongi kormányzat néhány befolyásos tagjának viszontszolgáltatásait.

- Szívemből beszél - mondta Pugmire. ő is utálta Haplyt, aki szokásos precizitásával nemrég bizalmas részleteket szellőztetett meg Pugmire és a Superfoods küszöbönálló egyesülésével kapcsolatban, és napnál világosabbá tette, hogy Pugmire sokkal nagyobb hasznot húz a General Storesból, mint a részvényesei, akikkel jóformán meg se vitatta az egyesülés feltételeit. – Nyomorult disznó! Nagyon kíváncsi volnék, honnan szerzi az információit.

- Érdekes, hogy Haply épp vele van - mondta Crosse a páros ajkait figyelve, várva, hogy megszólaljanak. - Az egyetlen nagyobb cég, amelyet még nem tűzött a tolla hegyére, a Struan.

- Maga szerint tehát most a Struanon a sor, és Haply Adryontól próbál értesüléseket szerezni? - kérdezte az egyik választmányi tag. Ez óriási lenne!

Izgatottan figyelték Dunrosst, aki most odament a tribünhöz. A két fiatal még mindig nem vette észre.

- Lehet, hogy ezt is laposra veri, mint azt a másik disznót! – lelkesedett Pugmire.

- Eh? Kit? - kérdezte Shi-teh - Ki volt az?

- Azt hittem, tud róla. Körülbelül két évvel ezelőtt a Vic Angliából érkezett új gyakornokai elkezdtek legyeskedni Adryon körül. Adryon tizenhat, legfeljebb tizenhét éves volt, a pasas meg huszonkettő, akkora, mint egy ház, még Iannél is nagyobb, Byronnak hívták. Úgy grasszált föl és alá, mintha ő volna Lord Byron, és udvarolni kezdett Adryonnak, az a szegény lány meg el volt ájulva tőle. Ian többször is figyelmeztette a palit, hogy hagyjon békét a lányának, de az a tróger csak jött, csak jött, így aztán Ian meghívta, hogy jöjjön el vele a Shek-O-i tornacsarnokba, ott aztán kesztyűt húzott - az a disznó fűnek-fának azzal dicsekedett, hogy bokszoló - és szépen laposra verte. - A többiek nevettek. - Egy hét se telt belé, a bank útilaput kötött a pali talpára, és hazaküldte.

- Maga látta? - kérdezte Shi-teh.

- Már hogy láttam volna? Kettesben voltak, az ég szerelmére! De az a nagy barom alig állt a lábán, mikor kijöttek. Az biztos, hogy én nem szívesen kötnék bele a tajpanba… főleg akkor nem, ha dühös.

Shi-teh ismét Dunross felé nézett. - Talán ezzel a kis féreggel is megcsinálja - mondta lelkesen.

Figyelték. Reménykedve. Crosse odasétált Brian Kokhoz, közelebb mentek.

Dunross szokásos könnyed lépteivel felszaladt a lelátó lépcsőjén, és megállt Haply és a lánya előtt. - Jó reggelt, drágám, látom, korán keltél - mondta.

- Ó, jó reggelt, apa! - szólt meglepetten Adryon. – Nem is lát… - Mi történt az arcoddal?

- Nekirohantam egy busz hátuljának. Jó reggelt, Haply.

- Jó reggelt, uram. - Haply kissé fölemelkedett, aztán visszaült.

- Egy busznak? - kérdezte Adryon, majd hirtelen: - Összetörted a Jaguart? Megbüntettek? - kérdezte reménykedve, mivel őt már háromszor is megbüntették az elmúlt évben.

- Nem. Nem korai kissé neked ez az időpont? – kérdezte Dunross és leült mellé.

- Inkább késői. Egész éjjel fent voltunk.

- Tényleg? – Dunross lenyelt vagy negyvennyolc kérdést, amely hirtelen egyszerre tolult fel benne, és csak annyit mondott: Fáradt lehetsz.

- Nem vagyok fáradt, egyáltalán nem.

- Na és mi volt ez az egész? Ünnepeltetek valamit?

- Nem. Tulajdonképpen szegény Martin miatt. - Adryon szelíden a fiatalember vállára tette a kezét. Dunrossnak nagy erőfeszítésébe került a mosoly. A fiatal kanadaihoz fordult. - Mi baj?

Haply némi tétovázás után elmondta, hogy a kiadó délután beszólt a laphoz, mire Christian Toxe, a főszerkesztő, leállította a szóbeszédekről szóló cikksorozatát. - Az a mocsok eladott minket. Megengedte a kiadónak, hogy cenzúrázzon minket. Pedig tudom, hogy igazam van.

- Honnan? - kérdezte Dunross, s közben azt gondolta: micsoda érzéketlen kis piszok vagy!

- Ne haragudjon, de nem adhatom ki az informátoraimat.

- Tényleg nem mondhatja meg, apa. Ez a sajtó szabadságának a megsértése - szólt közbe védekezőleg Adryon.

Haply ökölbe szorította a kezét, aztán kinyitotta, és tenyerét szórakozottan Adryon térdére tette. Adryon rátette az övét. - A Ho-Pakot indokolatlanul rombolják földig.

- Miért?

- Nem tudom. Viszont Gor… viszont tajpanok állnak a bank megrohanása mögött. Pedig semmi értelme az egésznek.

- Gornt csinálja? - Dunross homlokát ráncolva mérlegelte az új gondolatot.

- Én nem mondtam, hogy Gornt, uram. Én ezt nem mondtam. - Nem mondta, apa - szólt Adryon. - Szerinted most mit csináljon Martin? Küzdjön az igazáért, vagy ne hallgasson az önérzetére, és…

- Ezt egyszerűen nem tehetem, Adryon - mondta Martin Haply.

- Hallgassuk meg, mit mond apa, ő majd tudja.

Dunross látta, hogy lánya szeretetteljes pillantása ismét ráirányul, és olyan erővel érzékelte a belőle áradó naiv bizodalmat, mint addig még soha. - Két dolog mindenekelőtt: először is azonnal menjen vissza. Christiannek minden támogatásra szüksége lesz. Másodszor…

- Miféle támogatásra?

- Nem hallotta, mi történt a feleségével?

- Mi van vele?

- Nem tudja, hogy meghalt? Értetlenül meredtek rá.

Gyorsan beszámolt nekik az Aberdeenben történtekről. Mindkét fiatal meg volt döbbenve. - Jézusom… – suttogta Haply -, mi nem hallgattuk a rádiót, se semmit… Csak táncoltunk és beszélgettünk… - Felpattant és elindult, de néhány lépés után visszajött. - Akkor én most… azonnal bemegyek. Jézusom!

Adryon is talpon volt már. – Elviszlek.

- Haply! - szólt Dunross. – Legyen szíves, kérje meg Christiant, hogy nagy betűkkel emelje ki: aki beleesett vagy úszott a vízben, a lehető leghamarabb menjen orvoshoz. Ez nagyon fontos.

- Meglesz!

- Apa! - szólalt meg nyugtalanul Adryon. - Te voltál Tooley do…

- Már rég - felelte Dunross. - Ki vagyok pucolva kívül-belül. Induljatok!

- És mi a második valami, tajpan? - kérdezte Haply.

- A második az, hogy ezt az újságot a kiadó pénzén adják ki, következésképpen az újság az övé, és azt csinál vele, ami jólesik neki. Viszont a kiadókat is meg lehet győzni. Én például kíváncsi volnék, ki vette rá, hogy hívja fel Christiant, és ő miért ment bele, hogy felhívja… Ha olyan biztos lennék az igazamban, én utánanéznék.

Haply hirtelen szélesen elvigyorodott. - Gyere, szívem! - mondta, majd visszakiabált, hogy köszönöm. Kéz a kézben futottak.

Dunross egy percig még ült a lelátón, aztán mélyet sóhajtott. Felállt és elment.

Roger Crosse Brian Kok társaságában, a zsokéöltöző közelében az eresz alól figyelte Dunrossék beszélgetését, ajkukról olvasva le a szavakat. Nézte a távozó Dunrosst, látta, hogy a BO embere utánaered. - Most már nem kell itt lopnunk a napot, Brian, jöjjön. - A túlsó kijárat felé indult. - Kíváncsi vagyok, vajon talált-e valamit Robert Sha Tinben.

- Azok a mocskos Farkasemberek diadalünnepet fognak ülni. Egész Hongkong frászban lesz, Fogadni mernék, hogy… - Brian. Kok megtorpant. - Uram! Nézze! – A lelátó felé intett a fejével: Szuszlovot és Clinkert vette észre az esőben ácsorgó szétszórt csoportok között. - Nem hittem volna, hogy még idetolja a képét!

Crosse szemei összeszűkültek. - Igen… Ez érdekes. Nagyon érdekes. - Rövid habozás után irányt változtatott, közben éberen figyelte a két férfi ajkát. - Ha már megtisztelt minket, akkor talán el is cseveghetünk vele egy csöppet. A fene… észrevettek minket. Ez a Clinker tényleg nagyon nem kedveli a fajtánkat. - Ráérősen ballagott a lelátó felé. A nagydarab orosz mosolyra húzta ajkait, elővett egy lapos flaskát, és meghúzta. Clinkernek is odakínálta.

- Nem, kösz cimbora, én csak sört iszom. - Clinker hideg tekintete a közeledő rendőrökre szegeződött. - Micsoda büdös van itt! – mondta hangosan.

- Jó reggelt, Clinker – mondta Crosse ugyanolyan hidegen, aztán Szuszlovra mosolygott – Jó reggelt, kapitány. Mit szól, milyen egy pocsék napunk van?

- Élünk, tovaris, élünk, akkor meg hogyan lehetne bármely nap is pocsék, eh? - Szuszlov látszólag maga volt a megtestesült kedélyesség, tovább játszotta a véletlenül ismerősre bukkant ember szerepét. - Lesz szombaton verseny, főtanácsos úr?

- Valószínűleg. Véglegesen csak szombat délelőtt dől el. Meddig marad a kikötőben?

- Nem sokáig, főtanácsos úr. A kormánylapát kijavítása elég lassan halad.

- Remélem, azért nem túl lassan. Nagyon nem szeretjük, ha kikötőnk fontos vendégei nem kapják meg a lehető leggyorsabb kiszolgálást - pattogott Crosse hangja. - Beszélek a kikötőmesterrel.

- Köszönöm, ez… Nagyon figyelmes. És a testületük is nagyon figyelmes… - Szuszlov tétovázott, majd Clinkerhez fordult. - Nem haragszol, öreg barátom?

- Haragszik a rosseb - felelte Clinker, - úgyse bírom a zsernyákokat. - Brian Kok ránézett. Clinker rezzenéstelen tekintettel állta. - A kocsimban leszek. - Elballagott.

Szuszlov hangja megkeményedett: - Nagyon figyelmes volt maguktól, hogy visszaküldték szegény Voranszkij elvtársunk holttestét. Megtalálták a gyilkosokat?

- Sajnos nem. Lehet, hogy bérgyilkosok voltak… a szélrózsa bármely irányából jöhettek. Persze ha a maguk elvtársa nem settenkedik titokzatos módon partra, talán még most is hasznos tagja lehetne … annak a testületnek, ahol szolgált.

- Egyszerű tengerész volt, és rendes ember. - Én azt hittem, Hongkong biztonságos kikötő.

- Továbbította a gyilkosok fényképét és a telefonálásukkal kapcsolatos információt KGB-s feletteseinek?

- Én nem vagyok KGB-s, teszek a KGB-re! Igen, továbbítottam az információt a … feletteseimnek – felelte ingerlékenyen Szuszlov. – Az ég szerelmére, főtanácsos úr, maga nagyon jól tudja, hogy megy ez. Voranszkij viszont rendes ember volt, és a gyilkosait el kell kapni.

- Nagyon hamar meg fogjuk találni őket - mondta könnyedén Crosse. - Tudta, hogy Voranszkij valójában Jurij Bakjan, a KGB hatodik osztálya első igazgatóságának az őrnagya volt?

Szuszlov arcára kiült a meghökkenés. – Hát ő… egyszerűen csak a barátom volt, és időnként velünk jött.

- És ezt ki szokta elintézni, kapitány? - kérdezte Crosse.

Szuszlov Brian Kokra nézett, aki leplezetlen undorral nézett vissza rá. - Maga meg miért ilyen dühös? Mit ártottam én magának?

- Miért olyan mohó az orosz birodalom, főleg ha kínai földről van szó?

- Politika! - húzta el a száját Szuszlov, majd Crosse-hez fordulva hozzátette: - Én nem ütöm az orromat a politikába.

- Beleütik maguk mindenütt mindenhová! Milyen rangja van a KGB-ben?

- Semmilyen.

- Egy kis együttműködés esetenként sokat segíthet - mondta Crosse. - Ki szokta összeállítani a hajója legénységét, Szuszlov kapitány?

- Szuszlov ránézett – Négyszemközt, eh?

- Magától értetődik - felelte Crosse. – Itt várjon, Brian.

Szuszlov hátat fordított és elindult lefelé a kijárathoz vezető lépcsőn, lement egészen, ki a fűre. Crosse követte. - Mi a véleménye Nemes Csillag esélyeiről? - kérdezte Szuszlov őszinte érdeklődéssel.

- Jók. Viszont még sose futott esőben.

- És Kalauzhal?

- Nézzen rá… láthatja maga is. Ez a ló szereti az esőt. Ez lesz a favorit. Kijön szombaton?

Szuszlov a korlátra könyökölt. Mosolygott. - Miért ne?

Crosse halkan felnevetett. - Tényleg. - Most már biztos volt benne, hogy kettesben vannak. - Jó színész maga, Gregor, nagyon jó.

- Akárcsak maga, elvtársam.

- Pokoli kockázatot vállal, ugye tudja? - mondta Crosse alig mozduló ajkakkal.

- Tudom, de hát az egész élet az. A központ utasított, hogy vegyem át Voranszkij feladatkörét, míg meg nem érkezik az utódja… Nagyon sok fontos kapcsolat és döntés függ ettől az úttól. És nem utolsósorban a Szevrin. Egyébként pedig, mint tudja, Arthur akarta így.

- Néha eltöprengek, hogy okosan csinálja-e.

- Okosan. - Szuszlov mosolya ráncokba ugratta szeme sarkában a bőrt. – De még mennyire, hogy okosan. Nagyon okos ember. A központ nagyon-nagyon elégedett a maga elmúlt évi munkájával. Sok mondanivalóm van a maga számára.

- Ki az a nyomorult, aki kiszivárogtatta AMG-nek a Szevrint?

- Nem tudom. Egy disszidens. Amint megtudjuk, halott ember.

- Valaki besúgta egy csoportomat a Kínai Népköztársaságnak. Az AMG-jelentésből szivároghatott ki. Maga olvasta az én példányomat. Ki van még a hajóján, aki szintén olvasta? Valaki beépült magához erre az útra!

Szuszlov elfehéredett. - Azonnal elrendelek egy biztonsági ellenőrzést. Szerintem Londonból tudhatták meg. Vagy Washingtonból.

- Kétlem. Időben nem fér bele. Szerintem innen származik. És itt van Voranszkij is. Magához beépültek.

- Ha a kínaiak… Igen, ki fogom vizsgáltatni. De hát ki lehet az? Az életemet tenném rá, hogy a hajómon nincs kém.

Crosse is komor volt. - Mindig akad, akit át lehet csábítani.

- Van menekülési terve?

- Több is.

- Utasítást kaptam, hogy minden lehetséges módon segítsem. Jöhet az Ivanovra is.

Crosse tétovázott. - Az AMG-jelentéseket még megvárom. Kár lenne ilyen hosszú idő után…

- Szerintem is.

- Maga könnyen helyesel. Ha magát elkapják, egyszerűen kitoloncolják, és udvariasan felkérik, hogy többé ne térjen vissza. Na de én? Nem szeretném, ha élve kapnának el.

- Tudom. - Szuszlov cigarettára gyújtott. – Nem fogják elkapni, Roger. Magának ennél több esze van. Van valamije a számomra?

- Nézzen arra, a korlát mentén. Az a magas férfi.

Szuszlov ráérősen a szeméhez emelte kétcsövű messzelátóját. Jól megnézte magának a jelzett embert, aztán elfordította a műszert.

- Az Stanley Rosemont a CIA- től. Tudja, hogy követik magát?

- Igen, persze. Ha kell, le tudom rázni.

- A mellette álló pasas Ed Langan, az FBI embere, a szakállas meg Mishauer, az amerikai tengerészeti hírszerzéstől.

- Mishauer… ismerősen cseng. Van róla dossziéjuk?

- Még nincs, viszont dolgozik egy illető a konzulátuson, akinek viszonya van az egyik itteni jeles kínai ügyvéd fiával. Mire maga legközelebb erre jár, az illető a legparányibb óhaját is lesni fogja.

Szuszlov savanyúan elmosolyodott. - Helyes. - Újabb közömbösnek látszó pillantást vetett Rosemont és társai felé, emlékezetébe véste arcukat. - Mi a feladatköre?

- Az állomás helyettes vezetője. Tizenöt éve van a CIA-nél, több mint egy tucat fedőcégük működik errefelé, mindenütt vannak titkos lakásaik. Küldtem róluk egy listát mikro-pontokban a 32-be.

- Köszönöm. A központ szeretné, ha még jobban nyomon követnék a CIA mozgását.

- Nem gond. Elég óvatlanok, viszont pénzük az van, sőt egyre több lesz.

- Vietnam?

- Persze.

Szuszlov röhincsélni kezdett. - Ezek a szerencsétlen hülyék nem tudják, mibe másznak bele. Ezek még mindig azt hiszik, hogy egy dzsungelháborút meg lehet vívni a korábban vagy a második- világháborúban alkalmazott módszerekkel.

- Azért nem mind hülye - mondta Crosse. - Rosemont érti a dolgát, nagyon is érti. Egyébként tudnak az imani légibázisról.

Szuszlov halkan elkáromkodta magát, s egyik kezével a korlátra támaszkodva a szájához emelte a másikat, hogy ne lehessen ajkáról leolvasni a szavait.

- … és nemcsak Imanról, hanem Petropavlovszkról is szinte mindent, aztán az új tengeralattjáró- bázisról, a szahalini Korszakovról… Szuszlov megint káromkodott. - Honnan tudják?

- Árulóktól. - Crosse halványan elmosolyodott.

- Maga miért lett kettős ügynök, Roger?

- Miért kérdezi ezt meg mindig, valahányszor találkozunk?

Szuszlov sóhajtott. Külön parancsot kapott, hogy Crosse-t ne vizsgáztassa, és segítse minden lehetséges módon. És noha a KGB távol-keleti kémtevékenységének irányítója volt, mégiscsak az elmúlt év folyamán fedték fel előtte Crosse valódi kilétét. A KGB dossziéiban Crosse a legszigorúbban titkos minősítést kapta, ugyanolyan szintűt, mint Philby. De még Philby sem tudta, hogy Crosse hét éve a KGB-nek dolgozik.

 - Csak kíváncsiságból.

- Nem kapott rá parancsot, hogy ne kíváncsiskodjon, elvtársam? Szuszlov elnevette magát. - Egyikünk se hajt végre mindig minden parancsot, nem? A központ annyira meg volt elégedve a legutóbbi jelentésével, hogy közölték: mondjam meg magának, hogy jövő hónap tizenötödikén ötvenezer dollár rendkívüli prémiumot utalnak át a svájci bankszámlájára.

- Helyes. Köszönöm. Egyébként nem prémium, hanem ellenérték, azért, amit kaptak.

- Mit tud a különleges ügyosztály az itt tartózkodó parlamenti delegációról?

Crosse elmondta neki mindazt, amit a kormányzónak. - Miért kérdezi?

- Rutinból. Van köztük három, aki potenciálisan nagyon befolyásos: Guthrie, Broadhurst és Grey. - Szuszlov cigarettával kínálta Crosse-t. - Greyt és Broadhurstöt most próbáljuk bemanőverezni a Békevilágtanácsba. Kínaellenes beállítottságuk a hasznukra van. Kérem Roger, figyeltesse Guthrie- t. Talán van valami rossz szokása. Ha kompromittálódna, mondjuk, ha esetleg sikerülne lefényképezni egy wanchai lánnyal, a későbbiek során esetleg hasznos lehetne. Eh?

Crosse bólintott. - Majd meglátom, mit tehetek.

- Meg tudja találni azt a szemetet, aki meggyilkolta szegény Voranszkijt?

- Előbb-utóbb. - Crosse figyelte Szuszlovot. - Kiszúrhatták egy ideje. És ez mindannyiunk számára baljós előjel.

- A Kuomintang volt? Vagy Mao banditái?

- Nem tudom. - Crosse gúnyosan elmosolyodott– Egyetlen kínai sem rajong a Szovjetunióért.

- A vezetőik a kommunizmus árulói. Szét kellene zúznunk őket, mielőtt nagyon megerősödnek.

- Ez a vonal?

- Dzsingisz kán óta - nevetett Szuszlov. - Most viszont… most viszont egy kicsit türelmesnek kell lennünk. Magának viszont nem kell. – Hüvelykjével Brian Kok felé bökött. - Miért nem teszi taccsra ezt a matyerjebjecet? Nagyon nem tetszik nekem a képe.

- Brian nagyon jó szakember. Nekem jó szakemberekre van szükségem. Tudassa a központtal, hogy Sinders, az MI-6 főnöke holnap érkezik Londonból. hogy átvegye az AMG-papírokat. Mind az MI-6, mind pedig a CIA sejti, hogy AMG-t megölték. Megölték?

- Nem tudom. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölni. Hogyan fog másolatot szerezni?

- Még nem tudom. De abban csaknem teljesen biztos vagyok, hogy Sinders megengedi, hogy elolvassam őket, mielőtt visszamegy.

- És ha nem?

Crosse vállát vont. - Így vagy úgy, de muszáj belenéznünk.

- Dunross?

- Csak ha máshogy végképp nem megy. Ő ott nagyon értékes, ahol van, és jobb szeretem olyan helyen tudni, ahol szemmel tarthatom. Mi van Travkinnal?

- Remek volt az információja. Minden stimmelt... – Szuszlov elmesélte találkozásuk rövid summázatát, majd hozzáfűzte: - Most már örökre a kutyánk lesz. Bármit megtesz, amit akarunk. Bármit. Szerintem ha kell, Dunrosst is hajlandó megölni..

- Helyes. Mennyi igazság volt abban, amit mondott neki? Szuszlov elmosolyodott. – Nem sok.

- A felesége él?

- Persze, tovaris, él.

- De nem a saját dácsájában?

- Most már ott.

- És előtte?

Szuszlov megrándította a vállát. - Azt mondtam neki, amit mondtak, hogy mondjak.

Crosse cigarettára gyújtott. – Iránról mit tud?

Szuszlov ismét éles pillantást vetett rá. - Elég sokat. Egyike a nyolc megmaradt nagyobb célpontunknak, amellyel kapcsolatban jelenleg is nagyszabású műveletek folynak.

- A 92. amerikai légideszant ezred pillanatnyilag a szovjet-iráni határon van!

Szuszlovnak leesett az álla. - Mi?

Crosse elmondta neki mindazt, amit Rosemonttól hallott a Menetgyakorlatról. Mikor rátért arra a részre, hogy az USA hadseregének nukleáris fegyverei vannak, Szuszlov egészen belesápadt. - Istennek anyja! Ezek a barom amerikaiak egyszer még mellényúlnak nekünk, aztán soha többé nem tudunk kivakarózni a lekvárból! Őrültek ezek, hogy ilyen fegyvereket állítanak hadrendbe.

- Maguk fel tudják venni velük a harcot.

- Dehogy tudjuk. Még nem - felelte ingerülten Szuszlov. - A stratégiánk egyik legsarkalatosabb elve, hogy mindaddig nem mérünk közvetlen csapást Amerikára, míg teljesen el nem szigeteltük és semmi kétség nem fér a végső győzelmünkhöz. Jelenleg egy közvetlen csapás öngyilkosság lenne. Azonnal továbbítom a központnak.

- Értesse meg velük, hogy az amerikaiak ezt az egészet csak gyakorlatnak tekintik. Mondja meg a központnak, hogy vonják ki onnan a csapatokat, és állítsanak le mindent, méghozzá azonnal - különben baj lesz. Semmiféle módon ne provokálják az amerikai erőket. Néhány napon belül elmennek. Ezt az információt ne szivárogtassa ki a Washingtonban beépült kémeinek. Hadd tudják meg inkább a CIA-ba beépült embereiktől.

- Tényleg ott vannak a 92-esek? Alig tudom elhinni.

- Nem ártana, ha a hadseregeiket több repülőgéppel látnák el, mozgékonyabbá tennék, és nagyobb tűzerővel szerelnék fel.

Szuszlov felmordult. - Háromszázmillió orosz dolgozik gőzerővel ennek a feladatnak a megoldásán, tovaris. Ha lenne még húsz évünk… csak volna még húsz röpke évünk…

- Akkor?

- A nyolcvanas években már mi fogjuk kormányozni a világot.

- Addigra én már rég halott leszek.

- Dehogy lesz. Azt a tartományt vagy országot kormányozza majd, amelyiket akarja. Angliát?

- Nem, ott kibírhatatlan a klíma - leszámítva az év egy-két napját, amikor a világ legszebb tája.

- Látná csak az én otthonomat Grúziában, meg a Tbiliszi környéki vidéket - Szuszlov szeme fölvillant. - Az maga az éden.

Crosse beszélgetés közben is mindenre figyelt. Tudta, hogy lehallgatni nem lehet őket. Brian Kok a lelátón üldögélt, bóbiskolva. Rosemont és társai lopott pillantásokat vetettek feléjük. Jacques deVille a járatónál sétálgatott Jason Plumm társaságában.

- Jasonnel beszélt már? - Persze, még – a lelátón.

- Helyes.

- Mit mondott deVille-ről?

- Ő is kétli, hogy Jacques-ból valaha is tajpan lehetne. A tegnap esti találkozásunk óta én is így látom. Látnivalóan gyenge, vagy csökkent az elszántsága - mondta Szuszlov. - Gyakran előfordul az ilyen mély illegalitásban lévő emberekkel, akiknek nincs más dolguk, mint várni. Ez a legnehezebb.

- Szerintem is.

- Rendes ember, de tartok tőle, hogy nem fogja tudni betölteni a rendeltetését.

- Mik a tervei vele?

- Még nem döntöttem.

- Belső kémet gyúr belőle, vagy átteszi a feláldozandók közé?

- Csak akkor, ha maga, vagy a Szevrin más tagjai veszélybe kerülnek. - Számolva az eshetőséggel, hogy figyelik őket, Szuszlov az ajkához emelte a flaskáját, aztán odakínálta Crosse-nak, aki erre megrázta a fejét. Ő is tudta, hogy a palackban csak víz van. Szuszlov lehalkította a hangját. - Van egy ötletem. Ezidő szerint fokozzuk kanadai tevékenységünket. A francia szeparatista mozgalom nyilvánvalóan óriási lehetőség számunkra… Ha Quebec leszakad Kanadáról, az az egész észak- amerikai kontinensen gyökerestül felforgatja az erőviszonyokat. Arra gondoltam, tökéletes megoldás lenne, ha deVille venné át a Struan kanadai érdekeltségeit. Eh?

Crosse elmosolyodott. - Nagyon jó. Nagyon, nagyon jó. Én kedvelem Jacques-ot. Kár volna érte. Igen, ez nagyon okos megoldás volna.

- Még annál is jobb, Roger. Jacques-nak van néhány nagyon befolyásos francia-kanadai barátja még Párizsból, a háború utáni időkből, akik most nyíltan szeparatisták, mind hajlanak a balszárny felé… Néhányuk most kezd komoly rangot kivívni magának a kanadai politikai életben.

- Azt akarja, hogy felfedje magát?

- Nem. Jacques önmaga veszélyeztetése nélkül is képes ennek a szeparatista hogyishívjáknak lendületet adni. Mint a Struan egyik fontos leányvállalatának a feje… Tételezzük fel, hogy valamelyik régi barátja külügyminiszter vagy miniszterelnök lesz…

- Ez lehetséges?

- Lehetséges.

Crosse füttyentett. - Óriási húzás volna, ha Kanada eltávolodna az USA- tól.

- Az.

Kis ideig hallgattak, majd Crosse szólalt meg. - Egyszer régen egy kínai bölcset megkért a barátja, hogy áldja meg újszülött fiát. Az áldás így szólt: "Imádkozzunk, hogy érdekes időben éljen! Nos, Gregor Petrovics Szuszlov, vagyis valódi nevén Petr Oleg Mzytryk, annyi szent, hogy mostanában érdekes időket élünk.

Szuszlov meglepett pillantást vetett rá. - Honnan tudja a nevemet?

- A feletteseitől - Crosse tekintete hirtelen könyörtelenné vált. Maga ismer engem, én ismerem magát. Ez így sportszerű, nem?

- De… de, így. - Szuszlov nevetése kényszeredett volt. – Oly rég nem használtam már a valódi nevemet, hogy szinte el is felejtettem. – Crosse szemébe nézett, próbálta átvenni az irányítást. Mi van? Mitől lett ilyen pikírt, eh?

- AMG miatt. Azt hiszem, most már be kellene fejeznünk ezt a beszélgetést. A fedőtörténetünk az lesz, hogy én megpróbáltam a magunk oldalára csalogatni magát, de maga nemet mondott. Találkozzunk holnap hétkor. - A "hétkor" is kód volt: a Ginny Fu Mong Kok-i otthona melletti lakást jelentette. Későn. Tizenegykor.

- Rendben van. Holnap megmondom, mit.

- Most. - Crosse hangja megkeményedett. - De valami különlegességre van szükségem… arra az esetre, ha nem tudok belenézni Sinders példányába, mert akkor kénytelen leszek csereüzletet kötni velük.

- De senkinek nem adja ki a forrást. A világon senkinek.

- Rendben.

- Soha?

- Soha.

Szuszlov egy percig latolgatta a lehetőségeket. - Ma este az egyik emberünk valami szupertitkos anyagot vesz át a futártól.

Az angol arca felderült. - Tökéletes! Ezért jött?

- Részben.

- Hol és mikor lesz az átadás?

Szuszlov megmondta, majd hozzátette: - De mindenről kérek másolatot.

- Ez természetes. Helyes, ez éppen jó lesz. Rosemontot komolyan lekötelezem vele. Mióta dolgozik maguknak ez a szállító?