James Clavell

A NEMES HÁZ

I. kötet

____________________________________________________________

Hűbéradóként ajánlom e könyvet Őfelsége II. Erzsébetnek, Britannia

királynőjének, s az ő koronagyarmatán, Hongkongon élő embereknek.

Kárhozat ellenségeikre.

____________________________________________________________

Ez persze regény. A benne szereplő emberek és cégek a képzelet szülöttei, s ha olykor emlékeztetnek is egy-egy hongkongi vagy ázsiai emberre, illetve cégre, az nem az író szándéka szerint való. Egyszersmind itt szeretnék bocsánatot kérni minden hongkongi jantól - Hongkong minden lakójától - amiért átrendeztem gyönyörű városukat, amiért egyes eseményeket kiragadtam történelmi kontextusukból, amiért olyan embereket, helyszíneket, utcákat, cégeket és eseményeket találtam ki, amelyek remélhetőleg létezőknek tűnnek, de amelyek a valóságban sohasem léteztek, mivel ez itt alapjában véve mese…

____________________________________

ELŐJÁTÉK

1960. június 8.

23 óra 45 perc

____________________________________

Ian Dunrossnak hívták, s a szakadó esőben óvatosan kanyarodott be öreg MG-jével a hongkongi tengerparton magasodó Struan Building mellett húzódó Dirk’s Streetre. Vad, sötét éjszaka volt. Szerte az egész kolónián - itt, Hongkong szigetén, odaát az öblön túl, Kowloonban és az Új Területeken, amelyek már a kínai szárazföldön terülnek el - szinte teljesen elnéptelenedtek az utcák, minden teremtett lélek menedéket keresett magának. A Mary nevű tájfunt várták. A kilences számú viharjelzést kora este adták ki, de a kétezer kilométer hosszan elnyújtózó viharfront első százötven- száznyolcvan kilométeres sebességű széllökései máris ideértek, vízszintes pászmákban hajtották az esőt a háztetőknek s a hegyoldalaknak, amelyek kalyibavárosaiban tízezrek várakoztak meglapulva, kiszolgáltatottan.

Dunross lassított, erőltette a szemét; az ablaktörlők nem tudtak megbirkózni a patakokban ömlő esővel. A szél tépte-cibálta a kocsi vászon tetejét. Aztán egy pillanatra kitisztult a szélvédő. A Dirk’s Street végén, közvetlenül előtte húzódott a Connaught Road a parti sétány és a védőgát, odalátszott az Aranykomp kikötőépületének kocka alakú tömbje. Ezeken túl pedig ott hullámzott a tágas, jól védett tengeröböl, vizén vagy félezer hajó, jól felkészítve a viharra, kivetve minden horgonyát.

Szemben a sétányon egy elárvult bódét kapott fel egy szélroham: nekivágta egy parkoló autónak, darabokra törte, majd autó és bódé jobbra-balra szánkázva kisiklott a képből. Dunrossnak nagyon erős csuklója volt, szilárdan tartotta a kormányt, az egész kocsit megreszkettető légörvényben. Az MG régi, de jól karbantartott jármű volt, feltunningolt motorral, tökéletes fékekkel. Dunross kissé kalimpáló szívvel kivárt egy kicsit - szerette a vihart - aztán óvatosan fölhajtott a járdára, s egészen közel az épülethez, annak szélárnyékában leparkolt és kiszállt.

Szőke, kékszemű, negyven-egynéhány éves, szikár, izmos férfi volt, ódivatú esőköpeny és sapka volt rajta. Így is eláztatta az eső, mire a mellékutcán végigsietve, majd a sarkon befordulva odaért a huszonkét emeletes épület főbejáratához. Az óriási kapu fölött a Struan-címer díszlett: Skócia vörös oroszlánja fonódott össze rajta Kína zöld sárkányával. Dunross vett egy mély lélegzetet, fölment a széles lépcsőn, és belépett.

- Jó estét, Mr.Dunross - köszöntötte a kínai portás.

- A tajpan hívatott…

- Igen, uram - a portás megnyomta neki a lift gombját.

Amikor a lift megállt, Dunross keresztülment a kis előtéren, kopogott, és belépett a tetőlakás nappalijába. - Jó estét, tajpan - mondta hűvös udvariassággal.

Alastair Struan a szépmívű kandallónak támaszkodva várta. Nagydarab, vörös képű, ápolt megjelenésű skót volt, ősz, enyhén pocakosodó, túl a hatvanon, és már tizenegy esztendeje uralkodott a Struan család fölött. - Iszol? - intett az ezüstvödörben behűtött Dom Pérignon felé.

- Köszönöm. - Dunross eddig még sohasem járt a tajpan magánlakosztályában. Elegáns kínai lakkbútorokkal berendezett, tágas szobában voltak. A padlót szép szőnyegek fedték, a falakon régi olajfestmények függtek, a cég első klippereit és gőzhajóit ábrázolták. A hatalmas panorámaablakok, amelyek mögött normális körülmények között Hongkongot, az öbölt és Kowloont lehetett látni, most feketék voltak, üvegtábláikat keskeny esőpatakok csíkozták.

Dunross töltött. - Egészségünkre - mondta kimérten.

Alastair Struan hasonló hűvösséggel biccentett, és válaszképpen megemelintette a poharát. - Korábban jöttél.

- Ha az ember öt perccel korábban jön, még pontos. Vagy nem erre tanított mindig apa? Olyan fontos, hogy pontban éjfélkor találkozzunk?

- Igen. Ez is hagyomány. Dirk hagyománya.

Dunross belekortyolt a borba, és szótlanul várakozott. A régi hajóóra hangosan ketyegett. Dunross egyre idegesebb lett, nem tudta, mire számítson. A kandalló fölött egy fiatal lány esküvői portréja függött. Azt a Tess Struant ábrázolta, aki tizenhat éves korában ment férjhez cégük alapítójának, Dirk Struannak a fiához, Culumhoz, a második tajpanhoz.

Nézegette a festményt. Az ablaktáblákat szélroham rezegtette meg. - Micsoda ronda éjszaka - mondta Dunross.

Az idősebb férfi nem szólt, csak egy megrovó pillantást vetett rá.

A csend egyre mélyült. Aztán nyolcat ütött az öreg óra, éjfélt jelzett. Kopogtak az ajtón.

- Tessék - mondta Alastair Struan megkönnyebbülten, hogy elkezdhetik végre.

Lim Csu, a tajpan szolgája nyitott ajtót, majd félreállt, hogy bebocsássa Phillip Chent, Struanék compradoréját.

- Üdvözlöm, Phillip. Pontos, mint mindig - mondta Alastair Struan. Próbált kedélyes hangot megütni. - Pezsgőt?

- Köszönöm tajpan, kérek. Jó estét, Ian Struan Dunross - fordult Phillip Chen szokatlan szertartásossággal a fiatalabb férfi felé. A legjobb körök angolságával beszélt. Közel járt már a hetvenhez, és sokkal inkább látszott kínainak, mint európainak. Jóvágású, világos bőrű, ősz hajú, kiugró pofacsontú eurázsiai férfi volt, koromfekete kínai szemekkel. - Rémes egy éjszaka, ugye?

- Valóban az, Chen bácsi - felelte Dunross a kínaiaknál szokásos udvarias megszólítási formát használva Phillippel szemben, akit éppúgy szeretett és tisztelt, mint amennyire megvetette nagybátyját, Alastairt.

- Azt mondják, ez a tájfun különösen cefet lesz. - Alastair Struan finom üvegpoharakba töltötte a pezsgőt. Először Phillip Chennek nyújtott oda egyet, aztán Dunrossnak. - Egészség!

Ittak. Az ablakokat újabb esőroham rázta meg. - Örülök, hogy nem hajón töltöm a mai éjszakát - mondta elgondolkodva Alastair Struan. - Szóval itt van hát megint, Phillip.

- Igen, tajpan. Megtiszteltetés számomra. Nagyon nagy megtiszteltetés. - Érzékelte a két férfi közötti feszültséget, de nem törődött vele. Az ilyesmi teljesen természetes, gondolta, amikor a Nemes Ház tajpanja átruházza hatalmát.

Alastair Struan megint belekortyolt a poharába, ízlett neki az ital.

Csak nagy sokára szólalt meg. Tudod, Ian, az is a szokásokhoz tartozik, hogy amikor a tajpan átadja a céget a következő tajpannak, mindig jelen van egy tanú is. Ez a tanú mindig és kizárólag a mindenkori compradorénk. Hányadszor is tanúskodik most, Phillip?

- Ezzel együtt negyedszer, tajpan.

- Phillip csaknem valamennyiünket ismer, sok titkunk tudója. Igaz, öreg barátom? - Phillip Chen csak mosolygott– Bízz benne, Ian. A tanácsai aranyat érnek. Megbízhatsz benne.

Már amennyire egy tajpan megbízhat bárkiben is, gondolta komoran Dunross. - Értem. Alastair Struan letette a poharát. - Először is hivatalos formában fölteszem neked a kérdést, Ian Dunross Struan: akarsz-e a Struan cég tajpanja lenni?

- Akarok.

- Megesküszöl-e Istenre, hogy a most következő hivatalos aktust titokban tartod, és nem feded fel, csak az utódod előtt?

- Esküszöm.

- Mondd végig az egész mondatot.

- Esküszöm az élő Istenre, hogy a most következőket titokban tartom, és nem fedem fel, csak az utódom előtt.

- Fogd. - A tajpan egy időtől megsárgult pergament nyújtott át Dunrossnak. - Olvasd hangosan.

Dunross a kezébe vette. Szálkás betűkkel rótt, de tökéletesen olvasható irományt látott. A dátumra pillantott: 1841. augusztus 30. Végigsajgott rajta az izgatottság. - Ez Dirk Struan kézírása?

- Az. Nagyjából-egészében… Egy részt a fia, Culum Struan írt hozzá. Természetesen vannak róla fotókópiáink, ha netán valami baja esne. Olvasd!

"Ezen testámentumom kötelező érvényű mind az utánam következendő tajpanokra, kiknek is az általam, Dirk Struan által, a Struan Ház megalapítója által előírott módon, hangosan s tanúk előtt fel kell olvasniok ezen testámentumot, majd ennek utána, mielőtt még örökömbe lépnének, szent esküvéssel kell fogadniok, hogy a testámentumban foglaltakat megtartják, s az abban foglalt titkokat egész éltükön át híven őrzik. Mindezt az oly kívánatos folyamatosság fenntartásának céljából óhajtom így, s hogy átsegéljem utódaimat mindazon gond s bajokon, melyek az elkövetkezendő esztendők során az általam ontott vér, becsületbeli adósságaim s mind azon módszerek általláthatatlansága folytán, melyek honosak itt Kínában, mely országgal eljegyeztük magunkat s mely minden kételyen felül unicális e földön, rájuk hárulnak majd. Íme hát végakaratom:

Elsőbben. Egyszerre csak egyetlen tajpan lehet, ki teljes korlátlan hatalommal bír a Ház felett; tetszése szerint fogadhat, el s bocsáthat el bárkit; alantasa néki mindahány kapitány, hajó és cég, bárhol légyenek is. A tajpan örökkön magányos, ez tisztjének öröme s mindazonáltal teherje is. Nyugodalma, s testi épsége fölött a Ház mindenik tagja köteles őrködni. Bármi parancsot tégyen is, az úgy legyen. A Házban sosem alakítható tanács, elnökség, avagy click, melynek létrejöttekori célzatja, hogy határt szabjon a tajpan mindenekre kiterjedő hatalmának.

Másodjára. Midőn a tajpan bármely hajónknak tatfedélzetére hág, ő lészen ott a parancsnok, nem a kapitány: parancsol, mint hajós, s mint admirális. Mielőtte bárki is kapitánynak lenne állítva bármelyik hajónkra, ezen törvényre föl kell őt esketni Isten előtt.

Harmadjára. A tajpan egymaga választja utódját, ám csak a hat főt számláló belső kamarából. E hat főnek egyike a compradorénk, ki, míg áll a világ, mindig a Chen Ház valamely tagja legyen. A többi öt férfiú mind érdemes legyen a tajpani méltóságra, egytől egyig becsületes s tisztességes férfiú, ki egyszersmind már legalább teljes öt esztendeje híven szolgálta volt Kína-járóként a Nemes Házat, s ezen felül lélekben egészséges. E férfiúknak keresztényeknek és születésük, avagy frigyük jogán a Struan klánhoz tartozóknak lenniük szükséges, miben sem a magam, sem Robb öcsém közvetlen sarjai nem számolhatnak előnnyel - hacsak állhatatosságuk s erényeik a többinek elébe nem sorolják őket. Ha a tajpan úgy kívánja, ezen belső kamara lehet neki tanácsadója, ámde ismételten leszögezem: a tajpan voksa a belső kamara minden egyes tagjáéval szemben hetet számol.

Negyedszer. Ha netán a tajpan tengerbe vész, csatában elesik, vagy hat holdhónapra nyoma vész mielőtte még utódját kijelölte volna, utódot a belső kamara választ ennen tagjai közül. A belső kamara minden tagjának egy voksa van, nem véve közébük a compradorét, kinek is négy. Ilyetén körülmények között a tajpant társai előtt kell felesketni, s mind kik a nyílt szavazáskor ellene voksoltak, azonnal s mindennemű kárpótlás nélkül örök időkre kiakolbólítandók a Házból.

Ötödször. A belső kamara tagjainak kiválasztása, illetőleg onnani eltávolításuk csak a tajpan kénye- kedvén múlik. Visszavonulásakor a tajpan, minek idejét enmaga állapítja meg, a Ház vagyonából legfennebb tíz százalékot vihet magával, melybe is a hajók nem számlálhatók bele soha, mert hajóink, kapitányaik s legénységük a mi éltet adó eleműnk, s jövendőnk záloga.

Hatodszor. Compradorénak csakis olyan ember választható, akire a tajpan rámondja az áment. A compradore még megválasztása előtt köteles írásbani nyilatkozatot tenni, mely szerint aláveti magát a törvénynek, hogy bármikor, bárminémű magyarázatok nélkül elmozdítható tisztjéből, s ha a tajpan úgy kívánja, félreáll.

Végezetül. A tajpan maga választotta utódját a compradore színe előtt eskesse föl, mégpedig azon szavakkal, melyeket tulajdon kezem által róttam családi Bibliánkba, az Úr. 1841. esztendeje augusztus havának tizenharmadik napján."

Dunross fújt egyet. - Az aláírás Dirk Struan, tanúként pedig… Ezeket a piktogramokat nem tudom kihüvelyezni, nagyon régimódiak.

Alastair Struan Phillip Chenre nézett, aki így szólt: - Az első tanú az én nagyapám nevelőapja, Csen Seng-arn, a cég első compradoréja. A második a nénikém, apám nagynénje, Csung Zsin Mejmej.

- Szóval igaz a legenda! - mondta Dunross.

- Részben - felelte Phillip Chen. - Kérdezze meg Sarah nénikémet. Most, hogy ön lett a tajpan, sok titkot fog megtudni tőle. Sarah nénikém idén lesz nyolcvannégy esztendős. Nagyon jól emlékszik a nagyapámra, Sir Gordon Chenre, s ugyanígy Duncan és Kate T’Chungra, akik Mejmej Dirk Struantól fogant gyermekei. Hát igen… rengeteg dologra emlékszik.

Alastair Struan odament lakkozott íróasztalához, és óvatosan fölemelte a súlyos, ütött-kopott Bibliát. Föltette a szemüvegét. Dunross érezte, hogy a tarkóján meredezni kezdenek a rövidre nyírt hajszálak.

- Mondd utánam. Én, Ian Dunross, a Struan klán tagja és keresztény ember, Istenre esküszöm Alastair McKenzie Duncan Struan, a tizenegyedik tajpan és Phillip T’Chung Sheng Chen, a negyedik compradere előtt, hogy a végakaratnak, melyet színük előtt itt, Hongkongon olvastam fel, engedelmeskedem, hogy a Házat továbbra is Hongkonghoz s a kínaiakkal való·kereskedéshez kötöm, s hogy míg tajpan leszek, üzleti ügyeim középpontja mindig Hongkong leend; esküszöm továbbá Isten színe előtt, hogy mind a felelősséget s becsületszóra tett ígéreteket, melyeket Dirk Struan tett örök barátjának, a Zsin-kua néven is ismeretes Csence Zsin-arnak, illetőleg az ő leszármazottainak, átvállalom; továbbá…

- Miféle ígéreteket?

- Vakon esküszöl Istenre, ahogy minden tajpan tette! Hamarosan megtudod, mit örököltél.

- És ha nem teszem?

- Erre ismered a választ!

Az esőcseppek vadul doboltak az ablaküvegen, Dunross számára úgy rémlett, ugyanolyan hevességgel, mint ahogy a szíve dörömböl a mellében a gondolatra: micsoda őrültség egy ilyen megállapodásba belemenni. De tudta, hogy másképp nem lehet tajpan, így hát kimondta a szavakat, vállalta a kötelezettségeket Isten előtt, s ismételte tovább, amit felolvastak neki.

"… továbbá, hogy minden hatalmamat arra fogom használni, minden lehető módon azon fogok fáradozni, hogy cégünk továbbra is az Első Üzletház, Ázsia Nemes Háza legyen; Istenre esküszöm, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy tönkretegyem és kiseprűzzem Ázsiából a Brock és Fiai nevezetű társaságot s különösképp annak alapítóját, ellenségemet, Tyler Brockot, fiát, Morgant, az ő örököseiket és leszármazottaikat. Ezen fogadás alól csak Tess Brock, Culum fiam felesége és az ő leszármazottaik kivételek… "

Dunross megint elhallgatott.

- Ha majd befejezted, annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz - mondta Alastair Struan. - Fejezd be!

- Rendben van. "Végezetül: esküszöm Isten előtt, hogy utódomat ugyanígy felesketem a végakarat teljes tartalmára. Isten engem úgy segéljen!"

A csendet már csak az üvegen doboló esőcseppek hangja törte meg. Dunross érezte, hogy megizzadt a háta.

Alastair Struan letette a Bibliát, és levette a szemüvegét. - Ezzel hát megvolnánk. - Szertartásosan kezet nyújtott. - Szeretnék elsőként gratulálni, tajpan. Ha szükséged volna rám, bármiben állok rendelkezésedre.

- Megtiszteltetés számomra, hogy én lehetek a második gratuláló - mondta ugyanolyan szertartásosan és enyhe főhajtással Phillip Chen.

- Köszönöm. Dunrossban óriási volt a feszültség.

- Azt hiszem, mindnyájunknak jólesne valami innivaló - mondta Alastair Struan. - Engedelmeddel majd én töltök - fordult Dunross felé kimért udvariassággal. - Phillip?

- Kérek, tajpan. Egy…

- Már Ian a tajpan. - Alastair Struan kitöltötte a pezsgőt, s az első poharat Dunrossnak nyújtotta,

- Köszönöm - mondta Dunross - ízlelgetve a bókot. Tudta, hogy semmi nem változott. - A Nemes Házra - mondta, s felemelte poharát.

Mindhárman ittak, aztán Alastair Struan egy borítékot vett elő. Itt a levelem, amelyben lemondok arról a hatvan-egynéhány elnöki, igazgatói és igazgatótanácsi pozícióról, amely a tajpani tiszt velejárója. Ezekben a tisztségekben ugyanilyen automatikusan a helyemre kerülsz. A szokás úgy diktálja, hogy mostantól én legyek a londoni leányvállalatunk elnöke… Persze ezt a szokást bármikor megszüntetheted.

- Ezennel megszüntetem - vágta rá Dunross.

- Ahogy óhajtod - dünnyögte az idős férfi, de a nyaka belevörösödött.

- Azt hiszem, az edinburghi First Central Bank elnökhelyetteseként nagyobb hasznára lehetnél a cégnek. Alastair Struan éles pillantást vetett Dunrossra. - Ezt miből gondolod?

- Szükségem lesz segítségre. A Struan cég jövőre részvénytársasággá alakul.

A két másik döbbenten meredt rá. - Micsoda?

- Részvénytársasággá alakulunk.

- Százharminckét esztendeje magántársaság vagyunk! - harsogta az idős férfi. - Magasságos Úristen a mennyekben! Hát nem mondtam el neked százszor, hogy épp ebben rejlik a mi erőnk? Nem kellenek nekünk semmiféle istenverte részvényesek meg más kívülállók, akik állandóan beleütik az orrukat a magánügyeinkbe! - Egészen kivörösödött az arca, alig tudta féken tartani magát. - Hát nem figyeltél rám?

- Dehogynem. Nagyon is - felelte Dunross mindenfajta érzelemtől mentes hangon. - De az egyetlen lehetőségünk a fennmaradásra az, ha részvénytársasággá alakulunk. Csak így tudjuk megszerezni azt a tőkét, amelyre szükségünk van.

- Beszéljen vele, Phillip. Próbálja meg valahogy észre téríteni. A compradere ideges hangon megszólalt. - És mennyiben érinti ez a Chen Házat?

- Az eddigi compradore rendszer a mai estével véget ért. - Dunross látta, hogy Phillip Chen arca elfehéredik, de folytatta. - Magara vonatkozólag van egy tervem… Le is írtam. Mindent megváltoztat, mégsem változtat semmin. Hivatalosan továbbra is maga lesz a compradore, nem hivatalosan azonban más lesz a tevékenységi köre. A leglényegesebb változás, ami magát érinti, az az, hogy amíg most évente körülbelül egymilliót keres, tíz év múlva húsz-, ötven év múlva pedig körülbelül harmincmillió üti majd a markát.

- Lehetetlen! - robbant ki Alastair Struan.

- A pillanatnyi vagyonunk körülbelül 20 millió amerikai dollárt ér. Tíz éven belül 200 millióra emelkedik, ötven éven belül pedig, ha a zsosz is úgy akarja, 400 millióra. Az éves forgalmunk pedig el fogja érni az egymilliárdot.

- Te megőrültél - mondta Alastair Struan.

- Nem őrültem meg. A Nemes Ház nemzetközi cég lesz… Örökre elmúltak már azok az idők, amikor a cég csupán egy hongkongi kereskedőház volt.

- A keserves mindenségit, emlékezz az esküdre! A mi központunk Hongkong!

- Nem fogom elfelejteni. És most halljam: miféle kötelezettségeket örököltem Dirk Struantól?

- Ott van minden a páncélszekrényben. Egy lepecsételt borítékban, amelyre az van írva: "Végakarat". Ott van a Boszorkány-féle "Útbaigazítás leendő tajpanok számára".

- Hol a páncélszekrény?

- A dolgozóban. A Nagy Házat ábrázoló festmény mögött. - Alastair Struan savanyú képpel a kandallópárkányon álló óra mellett heverő borítékra mutatott. - Abban van a kulcs… meg a mostani kombináció. Te persze majd megváltoztatod. A számokat írd le, és tedd be a bankba valamelyik tajpani magánszéfbe, baleset esetére. Az egyik kulcsot add oda Phillipnek.

- A szabályaink szerint - szólalt most meg Phillip Chen - amíg ön él, a bank köteles megtagadni a kinyitását.

- A következő kérdés: Tyler Brock és fiai. Tudomásom szerint azokat a nyomorultakat már vagy száz esztendeje eltörölték a föld színéről.

- El, ami a törvényes fiúági leszármazottakat illeti - mondta Alastair Struan. - Dirk Struan azonban bosszúálló természet volt, és bosszúja a síron túl is él. A páncélban találsz egy listát is, amely Tyler Brock leszármazottainak naprakész névsorát tartalmazza. Egész érdekes olvasmány, ugye, Phillip?

- Elég érdekes.

- Rothwellékről, Tommékról, Yadegarról meg a pereputtyáról tudsz. De szerepel a listán Tusker is, bár ő nem tud róla, aztán Jason Plumm, Depford-Smyth lord; és mindenekelőtt: Quillan Gornt.

- Az ki van zárva!

- Gornt nemcsak legnagyobb ellenségünk, a Rothwell-Gornt tajpanja, hanem Morgan Brock közvetlen leszármazottja is, noha csak balkézről. Ő az utolsó Brock.

- De hát ő azt állítja, hogy Edward Gornt, egy amerikai Kína-járó volt a dédapja.

- Ez így is van. Viszont Edward igazi apja Sir Morgan Brock volt; az anyja pedig Kristian Gornt, egy virginiai születésű amerikai lány. Persze ezt titokban tartották, a jobb körök akkor se voltak elnézőbbek, mint manapság. Amikor 1859-ben Sir Morgan a Brock cég tajpanja lett, elhozatta Virgíniából törvénytelen fiát, társtulajdonosi részt vásárolt neki egy régi amerikai kereskedőháznál, a sanghaji Rothwell és Társainál, aztán megpróbáltak tönkretenni minket. Kis híján sikerült is nekik… Annyi bizonyos, hogy Culum Struan halálát ők okozták. De aztán jött Lochlin és Boszorkány Struan, akik víz alá nyomták Sir Morgant, és szétzúzták a Brock és Fiait. Edward Gornt sose bocsátott meg nekünk, és a leszármazottai se fognak. Lefogadom, hogy nekik is van valamiféle szerződésűk az alapítójukkal.

- Gornt tudja, hogy mi tudjuk?

- Nem tudom. Viszont az ellenségünk. A családfája a többiekével együtt ott van a páncélszekrényben. Az én nagyapám jött rá a dologra, egészen véletlenül, kilencvenkilencben, a bokszerlázadás ideje táján. Nagyon érdekes névsor ez, Ian. Számodra főképp egyvalaki. Ő a feje a…

Hirtelen heves szélroham rázkódtatta meg az épületet. A márványasztalon álló kis elefántcsont faragványok egyike felborult. Phillip Chen idegesen felállította. Mindhárman az ablakokra pillantottak, nézték, milyen gyomorfelkavaróan torzul tükörképük a szél feszegette hatalmas üvegtáblákon.

- Tájfun! - suttogta Phillip Chen. A homlokán verejték gyöngyözött.

- Az. – Lélegzetvisszafojtva várták, míg az "ördögi szél" lecsillapodott. A szélrózsa minden irányából érkező széllökések mindenfajta rendszer nélkül követték egymást, és néha elérték a kétszáznyolcvan kilométeres sebességet is. Pusztulás járt a nyomukban.

A szél rohama alábbhagyott. Dunross odament a barométerhez, megnézte, megkocogtatta. 980,3.

- Még süllyed - mondta.

- Jézusom.

Dunross szemét összehúzva nézett ki az ablakon. Az esőpatakocskák szinte vízszintesen folytak. - A Lasting Cloudnak holnap este kell megérkeznie.

- Igen, de most valahol a Fűlő-szigetek környékén lehet. Moffat kapitány óvatosabb annál, mint hogy ebbe belefusson - mondta Struan.

- Szerintem nem. Moffat szereti betartani a menetrendet. Ez a tájfun nem volt belekalkulálva. Utasítanod kellett volna. - Dunross elgondolkodva belekortyolt a pezsgőjébe. - Jobb, ha a Lasting Cloud nem keveredik ilyesmibe.

Phillip Chen kiérezte hangjából az elfojtott dühöt.

- Miért?

- Mert rajta van az új számítógépünk, valamint kétmillió font értékű gázsugár hajtómű. És nincsenek biztosítva… legalábbis a hajtóművek nincsenek. - Dunross Alastair Struanra nézett

Az idős férfi védekező hangon válaszolt. - Csak így lehetett, különben nem kaptuk volna meg a fuvart. A hajtóművek úti célja Kanton, a vörös Kína. Te is tudod Phillip, hogy az ilyen árukat nem lehet biztosítani.

Phillip Chen csak némi szünet után szólalt meg. - Én úgy tudtam, hogy az új számítógép csak márciusban érkezik.

- Így is volt, de sikerült kisürgetnem - mondta Alastair.

- És kinek a nevére szólnak a hajtóművek papírjai? - kérdezte Phillip Chen.

- A miénkre.

- Ez roppant veszélyes. - Phillip Chen nagyon ideges volt. - Ön nem ért egyet vélem, Ian?

Dunross nem felelt.

- Különben nem kaptuk volna meg a megbízást - mondta Alastair Struan még az előbbinél is ingerlékenyebben. - Ha ez sikerül, megduplázzuk a pénzünket, Phillip. Szükségünk van a pénzre. Kínának meg még ennél is nagyobb szüksége van a hajtóművekre, ezt fehéren-feketén a tudomásomra hozták, amikor a múlt hónapban Kantonban jártam. Nekünk pedig szükségünk van Kínára… ezt is világosan értésemre adták.

- Igen, na de hát tizenkétmillió egyetlen hajón… ez óriási kockázat - ragaszkodott álláspontjához Phillip Chen.

Dunross megszólalt. - Bármilyen üzletet sikerül elhalásznunk a szovjetek orra elől, az előnyünkre válik. Egyébként pedig már benne vagyunk. Valamit elkezdtél mondani az előbb arról a névsorról, Alastair, hogy szerepel rajta valaki, akiről tudnom kell. - hogy a feje a…

- A Marlborough Motorsnak.

– Nocsak - mondta Dunross, és kesernyésen elmosolyodott. - Mindig is utáltam azokat a disznókat, az apát is meg a fiát is.

- Tudom.

- Szóval. Nikklinék Tyler Brock leszármazottai? Nem fog sokáig tartani, mire kihúzhatjuk őket a listáról. Helyes. Remek. Tudják, hogy rajta vannak Dirk Struan lajstromán?

- Nem hiszem.

- Az még jobb.

- Mi van ebben olyan jó? Te csak azért gyűlölöd az ifjabbik Nikklint, mert legyőzött téged. Alastair Struan dühösen Dunross felé bökött mutatóujjával. - Legfőbb ideje, hogy abbahagyd az autóversenyzést. Hagyd csak meg szépen a hegyi versenyeket, meg a macaui nagydíjat a félprofiknak. Nikklinéknek több idejük van a kocsikra, nekik az az életük, rád viszont más, jóval fontosabb versenyek várnak.

- A macaui nagydíj amatőr verseny, és azok a disznók csaltak tavaly.

- Ez sosem bizonyosodott be… Felrobbant a kocsid motorja. Rengeteg motor robban fel, Ian. Egyszerűen csak rossz zsoszod volt.

- Megbabrálták a kocsimat.

- Ez sem bizonyosodott be soha! Az Isten szerelmére, még te beszélsz rossz vérről? Vannak dolgok, amelyekben ugyanolyan ostoba vagy, mint maga Ördög Struan!

- Csakugyan?

- Csakugyan. És…

Phillip Chen gyorsan közbevágott, nem akarta, hogy a két Struan összevesszen – Ha annyira fontos ez az ügy, kérem, engedjék meg, hogy megpróbáljam kideríteni az igazságot. Vannak olyan forrásaim, amelyekhez önök nem tudnak hozzáférni. Kínai barátaim biztosan tudnak róla, tudniuk kell, róla, ha Tom vagy a fiatal Donald Nikklin benne volt a dologban. Természetesen - tette hozzá óvatosan - ha a tajpan továbbra is versenyezni kíván, akkor az csak őrajta múlik. Igaz, Alastair?

Az idős férfi uralkodott magán, de a nyaka még mindig vörös volt. - Igen, ahogy mondod. Én mégis azt tanácsolom, Ian, hogy hagyd abba. Most majd még inkább megpróbálják kitörni a nyakadat. Ők ugyanis legalább annyira utálnak téged. Mint te őket.

- Vannak még mások is a listán, akikről azonnal tudomást kell szereznem?

- Nincsenek - felelte némi hallgatás után Alastair Struan. Kibontott még egy üveg pezsgőt, s miközben töltött, folytatta. - Most már a tiéd minden… Minden öröm, minden teher. Örülök, hogy átadhattam neked a batyut. Ha majd átnézed a páncélszekrény tartalmát, mindent tudni fogsz: a jót is, a rosszat is. - Egy-egy poharat nyújtott oda a két másiknak, és ő is belekortyolt az italába. - Magasságos ég! Nem hiszem, hogy ennél jobb pezsgő valaha is készült volna Franciaországban.

- Én sem - mondta Phillip Chen.

Dunross úgy tartotta, hogy a Dom Pérignon túl drága és túlértékelik, s tudta, hogy az 54-es nem különösebben jó évjárat. De nem szólt.

Alastair Struan odament a barométerhez. 979,2-t mutatott. Csúnya viharnak nézünk elébe. Na, mindegy. Claudia Chennél van számodra egy dosszié, Ian, abban vannak a fontos ügyek, meg a részvényeink teljes listája - a névleges tulajdonosok nevével együtt. Ha bármi kérdésed volna, holnapután délig keress meg vele, mert akkor indulok Londonba. Claudiát gondolom, megtartod.

- Természetesen. - Phillip Chen után Claudia Chen volt a második láncszem, amely összekapcsolta az egymást követő tajpanokat. A tajpan titkárnőjeként dolgozott, Phillip Chen harmad- vagy negyedfokú unokahúga volt.

- És mi a helyzet a bankunkkal… a Victoria Bank of Hongkong and China-val? Nem tudom, mennyi a pontos vagyonrészünk.

- Ezt mindig csak a tajpan tudhatja. Dunross Phillip Chenhez fordult. - Magának mennyi a vagyonrésze? A strómanokkal együtt.

A compradore megdöbbent. Tétovázott.

- A jövőben a maga vagyonrészét a miénkkel együtt fogom használni a szavazásokkor. - Dunross merőn nézte a compradorét. - Most rögtön tudni akarom, ezenfelül holnap délig várok egy hivatalos nyilatkozatot, amelyben a szavazati jogát egyszer és mindörökre átruházza rám és a mindenkori tajpanra, ezen felül, arra az esetre, ha netán el akarná adni, opciót ad nekünk a részvényeire.

A csend egyre mélyült.

- Nézze, Ian… - kezdte Phillip Chen -… azok a részvények… Eltökéltsége megingott Dunross akaratereje előtt. - Hat százalék… valamivel több, mint hat százalék. Meg… megírom a nyilatkozatot.

- Nem fogja megbánni. – Dunross most Alastair Struan felé fordult. Az idős férfi szíve kihagyott egy ütemet. - Mennyi a mi részünk? És mennyi van strómanok nevén?

Alastair habozott. - Ezt csak a tajpan tudhatja.

- Természetesen. A mi compradorénk azonban tökéletesen megbízható - felelte Dunross, hogy arcot adjon az idős eurázsiainak, mivel tudta, nagyon fájhatott neki, hogy egy másik ember jelenlétében rákényszerítette az akaratát. - Mennyi?

- Tizenöt százalék – mondta Alastair Struan.

Dunross levegő után kapkodott, Phillip Chen szintén. Magasságos Úristen a mennyekben! - szeretett volna kiáltani Dunross - tizenöt százalékunk van és hozzá még Phillip hat százaléka, és neked nem volt annyi eszed, hogy ezt a részt, ami minden bizonnyal a legnagyobb a részvényesek között, arra használd, hogy nagyobb tőkét szerezz vele, mikor már majdnem csődbe mentünk? Ehelyett azonban csak kinyújtotta a kezét a palackért, kitöltötte a három pohárba a még megmaradt pezsgőt. Ezalatt némileg lecsillapodott a szívverése.

- Helyes – mondta érzelmektől mentes hangon. - Reméltem is, hogy együtt még erősebbek leszünk, mint eddig bármikor. - Belekortyolt az italába. - Előrehozom a zártkörű gyűlést.

A két másik felkapta a fejét. A Struan, a Rothwell-Gornt cég és a Victoria Bank tajpanjai, bár riválisok voltak, 1880 óta minden esztendőben titkos találkozóra jöttek össze, hogy megvitassák a Hongkong és Ázsia jövőjét illető dolgokat.

- Lehet, hogy nem fognak beleegyezni - mondta Alastair.

- Ma reggel mindenkinek telefonáltam. Megállapodtunk, hogy hétfőn reggel kilenckor itt találkozunk.

- A banktól ki jön?

- Havergill, a vezérigazgató-helyettes… Az öreg szabadságon van, pillanatnyilag Japánban tartózkodik, onnan meg Angliába megy. Dunross arca megkeményedett. - Kénytelen leszek vele beérni.

- Paul rendes gyerek - mondta Alastair. - Ő lesz a következő nagyfőnök.

- Ha rajtam múlik, akkor nem - mondta Dunross.

- Ugye, ön sose kedvelte Paul Havergillt, Ian? - kérdezte Phillip Chen.

- Sose. Túl szűk látókörű, túl hongkongi, túl idejemúlt és túl fontoskodó.

- És önnel szemben az ön apját támogatta.

- Igen. De nem ez az oka annak, hogy mennie kell, Phillip. Azért kell mennie, mert a Nemes Ház útjában áll. Paul túlságosan konzervatív, túlságosan nagylelkű az Asian Properties iránt, és azt hiszem, titokban a Rothwell-Gornt szövetségese.

- Nem értek egyet - mondta Alastair.

- Tudom. De nekünk pénzre van szükségünk, hogy terjeszkedjünk, és én meg akarom szerezni ezt a pénzt. Tehát nagyon komolyan fel akarom használni a huszonegy százalékomat.

- Odakint erősödött a vihar, de egyikükön sem látszott, hogy észrevenné.

- Én nem tanácsolnám, hogy belekössön a Victoriába - mondta komolyan Phillip Chen.

- Én sem - mondta Alastair Struan.

- Nem fogok rászállni - ha a bankom hajlandó együttműködni velem. - Dunross egy percig az esőpatakocskákat figyelte – Egyébként Jason Plummot is meghívtam.

- Mi az ördögnek? - kérdezte ismét elvörösödő nyakkal Alastair Struan.

- Köztünk és az ő cége, az Asian Properties között…

- Plumm rajta van Dirk listáján, és a lehető legteljesebb mértékben szemben áll velünk.

- Négyünk közül nekünk van a legnagyobb szavunk Hongkongban, és… - Dunross elhallgatott, mert e pillanatban erős hangon megszólalt a telefon. Mindhárman a készülékre néztek.

- Most már a tiéd, nem nekem szól – mondta kesernyésen Alastair Struan.

Dunross fölvette a kagylót - Dunross. - Egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta: - Nem. Mr. Alastair Struan már visszavonult, én vagyok a Struan cég tajpanja. Igen. Ian Dunross. Mi van abban a telexben? - Megint hallgatott. - Igen. Köszönöm.

Letette. Csak nagy sokára szólalt meg. - A tajpeji irodánk. A Lasting Claud Tajvan északi partjai közelében elsüllyedt. A jelek szerint nincs túlélő…

____________________________________

SZOMBAT

1963. augusztus 18.

____________________________________

20 óra 45 perc

____________________________________

A Rendőrtiszt az információs pult egyik sarkának támaszkodva, feltűnés nélkül figyelte a magas eurázsiait. Könnyű tropikál öltönyt, fehér inget és rendőrségi nyakkendőt viselt. A ragyogóan megvilágított repülőtéri csarnokban nagyon meleg volt, a levegő párás és mindenféle szagokkal terhes, s mint mindig, most is lármás kínaiak tolongtak benne, férfiak, nők, gyerekek, csecsemők. Rengeteg kantoni, néhány ázsiai, egy-két európai.

- Főfelügyelő úr!

Az információs pult mögött ülő lányok egyike egy telefonkagylót nyújtott felé. - Önt keresik, uram - mondta a lány, és bájosan elmosolyodott: fehér fogsor, fekete haj, ferde metszésű szemek, hibátlan, aranyfényű bőr.

- Köszönöm - mondta a rendőrtiszt, észrevéve, hogy a lány kantoni és új itt. Nem zavarta, hogy a lány mosolya üres, semmi sem rejlik mögötte, legfeljebb valami trágár kantoni kifejezés. - Tessék szólt bele a telefonba.

- Armstrong főfelügyelő úr? Itt a torony. A Yankee 2 épp most szállt le. Pontosan érkezett.

- Még mindig a tizenhatos kapu?

- Igen. Hat perc múlva ott fog állni előtte.

- Köszönöm. - A nagydarab Robert Armstrong a pulton áthajolva a helyére tette a kagylót. Észrevette a lány hosszú lábait, tomporának domborodását a kissé túl szűk, egyenruhaként viselt csongszamban, és egy pillanatra eltűnődött, vajon milyen lehet az ágyban. - Hogy hívják? - kérdezte, bár tudta, hogy a kínaiak nagyon nem szívesen mondják meg a nevüket egy rendőrnek, főleg egy európainak.

- Mona Leung, uram.

- Köszönöm, Mona Leung. - Armstrong, acélkék szemét a lányra szegezve, odabiccentett neki. Látta, hogy a lányon a neheztelés gyenge hulláma fut végig. Ez tetszett neki. A tiédbe is - gondolta, majd ismét prédája felé fordította figyelmét.

John Chen, az eurázsiai, az egyik kijáratnál állt - egyedül. Ez meglepte Armstrongot. És az is, hogy a férfi ideges. John Chen általában maga volt a nyugalom szobra, most azonban pillanatonként nézett az órájára, aztán fel az érkezéseket jelző táblára, majd megint az órájára.

Még egy perc, aztán kezdjük, gondolta Armstrong.

Keze a zsebe felé mozdult cigarettáért, aztán eszébe jutott, hogy két hete, a feleségének szánt születésnapi ajándékként, felhagyott a dohányzással. Így aztán csak kurtán elkáromkodta magát, és kezét még mélyebbre dugta nadrágzsebébe.

Az információs pult körül űzött tekintetű utasok és földi utaskísérők siettek, nyomakodtak, jöttek- mentek, milliónyi dialektusban érdeklődve: hol, mikor, hogyan, mit és miért. A kantoni dialektust jól értette. Valamennyire a sanghajit és a mandarint is. Ismert néhány csucsoni kifejezést, meg a legtöbb mocskos szavukat. Kicsit konyított a tajvanihoz is.

Otthagyta a pultot; egy fejjel kimagaslott a tömegből. Magas, széles vállú férfi volt, a lépte könnyed, ruganyos; tizenhét éve dolgozott a hongkongi rendőrségnél, ez idő szerint a kowlooni bűnügyi osztály vezetőjeként.

- Jó estét, John - mondta. - Mi újság?

- Nocsak, Robert - reagált John Chen azonnal éberre kapcsolva, amerikai angolsággal. - Köszönöm, minden a legnagyobb rendben. Hát magánál?

- Szintén. A repülőtéri összekötője jelentette a bevándorlásinak, hogy egy különleges gépet vár. Egy chartert… a Yankee 2- t.

- Igen… de nem charter. Magángép. Lincoln Bartletté… az amerikai milliomosé.

- Ő is rajta van? - kérdezte Armstrong, noha tudta, hogy Bartlett is a géppel jött.

- Igen.

- Kísérettel?

- Csak az ügyvezető elnökhelyettese van vele… a cég erős embere.

- Mr. Bartlett a barátja? - kérdezte Armstrong, bár erre is tudta a választ.

- A vendégünk. Szeretnénk üzletet kötni vele.

- Csakugyan? Épp most szállt le a gépe. Tudja mit? Jöjjön velem, majd én elintézem, hogy kihagyhassák a formaságokat. Ez a minimum, amit a Nemes Házért megtehetünk.

- Köszönöm a fáradságát.

- Nem fáradság. - Armstrong előrement, egy oldalajtón benyitott a vámosokhoz. Az egyenruhás rendőr felpillantott, nyomban tisztelgett is neki, aztán elgondolkozó pillantást vetett John Chenre, akit rögtön felismert.

- Nem cseng ismerősen számomra ennek a Lincoln Bartlettnek a neve - mondta Armstrong tovább játszva a kedélyes beszélgetőt. Kellene ismernem?

- Nem, hacsak nem foglalkozik üzlettel - felelte John Chen, majd sietve hozzáfűzte: - Rajtaütős a ragadványneve… Gyakran sikeresen csap le más cégekre és veszi át őket. Voltak köztük olyanok is, amelyek sokkal nagyobbak voltak, mint az övé. Érdekes ember. Tavaly ismertem meg, New Yorkban. A vállalkozásai évi forgalma csaknem félmilliárd dollár. Azt mondja, 45-ben kétezer dollárral kezdte, azt is kölcsönbe kapta. Jelenleg a legkülönfélébb dolgokkal foglalkozik: petrolkémiával, nehéziparral, elektronikával, rakétákkal - nagyon sok megrendelést kap az USA kormányától - gyárt habszivacsot, poliuretán termékeket, műtrágyát… De van egy olyan gyára is, amelyik síléceket és sportszereket készít. Par-Con Industriesnak hívják a csoportját. Nem tud olyat mondani, amijük ne volna.

- Én azt hittem, hogy már a maga cégéé minden.

John Chen udvariasan elmosolyodott. - De nem Amerikában. És a cég nem az enyém. Én csak a Struan egyik kis részvényese vagyok, alkalmazott.

- De maga az egyik igazgató is, a nemes házi Chen legidősebb fia, tehát maga lesz a következő compradore. - A hagyományok szerint, a compradere olyan kínai vagy eurázsiai üzletember volt, aki valamelyik európai üzletház és a kínaiak között a kizárólagos közvetítő szerepét játszotta. Minden üzletkötés rajta keresztül bonyolódott le, és valamicske mindenből ott ragadt nála.

Mekkora vagyon és mekkora hatalom, gondolta Armstrong, Mégis, ha van egy kis szerencsénk, úgy kirúgjuk alólad a széket, hogy veled együtt a Struan cég is borul. Uram az egekben, mondta magában, már szájában érezte az előérzet émelyítő, édeskés ízét, ha ez megtörténik, akkora botrány lesz, hogy egész Hongkongot szétrobbantja. - Maga compradere lesz; ugyanúgy, ahogy az apja, a nagyapja és a dédapja is az volt. Ugye, a dédapja volt az első? Sir Gordon Chen, aki annak a bizonyos Nagy Struannak a compradoréja volt, aki megalapította a Nemes Házat és nagyjából-egészében Hongkongot is.

- Nem. Dirk compradoréja egy Csen Seng nevű férfi volt. Sir Gordon Chen Dirk fiának, Culum Struannak volt a compradoréja.

- Ugye, ők féltestvérek voltak?

- A legenda szerint igen.

- Ja igen, a legendák… a maszlag, amivel etetnek minket, Culum Struan, Hongkong másik legendás alakja… De ugyanilyen legendás alak Sir Gordon is… Maga szerencsés ember.

Szerencsés? - kérdezte magában keserűen John Chen. Szerencse, hogy egy skót kalóz balkézről való fiának a leszármazottja vagyok? Szerencse, hogy az a skót, ha a szóbeszédre lehet adni valamit, ópiumcsempész és ördöggel cimboráló gyilkos volt? Szerencse, hogy egy másik ősöm egy csivitelő kantoni lány, akit egy mocskos kis bordélyból váltottak ki, amely még ma is áll Macauban? Szerencse, hogy egész Hongkong ismeri a származásom, és mindkét faj lenéz miatta? - Nem vagyok szerencsés - mondta, nyugalmat erőltetve vonásaira. Fekete hajába imitt-amott már ősz szálak vegyültek, angolszász formájú ábrázatát tetszetősnek lehetett nevezni, jóllehet arcbőre kissé már megereszkedett, és fekete szeme csak távolról emlékeztetett ázsiaira. Negyvenkét éves volt. Tropikál öltöny volt rajta, hibátlan szabású, mint minden ruhája, lábán Hermes cipő, csuklóján Rolex karóra.

- Nem értek egyet - mondta Armstrong, és komolyan is gondolta. - A Struan cég, Ázsia Nemes Háza compradoréjának lenni… az már valami.

- Hát igen… valami - mondta színtelen hangon John Chen. Mióta csak az eszét tudta, ezzel az örökséggel kecsegtették. Érezte a figyelő szemeket; mint nézik őt, a legidősebb fiút, a sorban következőt, érezte a soha el nem múló kapzsiságot és irigységet. Állandó rettegésben élt e miatt az örökség miatt. Sose vágyott erre a hatalomra, erre a felelősségre. Épp tegnap volt megint egy éles vitája az apjával, csúnyább, mint eddig bármikor, - Nekem nem kell semmi a Struan cégtől - kiabálta. - Most mondom századszor, hogy én el akarok menni innen. Vissza akarok menni az Államokba, a magam életét akarom élni, méghozzá ott és úgy, ahol, és ahogy én akarom!

- Most mondom ezredszer, és nagyon figyelj rám. Én küldtelek téged Ameri…

- Hadd vezessem az amerikai érdekeltségeidet, apám! Van azokkal is épp elég dolog. Adhatnál nekem egy-két millió…

- Ajijje! Figyelj már végre rám! Mi itt, Hongkongon és Ázsiában keressük a pénzt! Téged azért küldtelek Amerikába tanulni, hogy felkészítsem a családot a modern világra. Erre vagy felkészítve, kötelességed, hogy a család…

- Ott van Richard meg a kis Kevin… Richard tízszer annyit ért az üzlethez, mint én, és alig bírja visszafogni magát. Na és mit szólnál James bácsikámhoz, aki…

- Azt fogod tenni, amit mondok! Jóságos Isten, tudod mennyire fontos nekünk ez az amerikai, ez a Bartlett! Szükségünk van a tudásodra és a…

- James bácsikámhoz vagy Thomas bácsihoz? James bácsi volna a legjobb neked is, a családnak is, meg a…

- Te vagy a legidősebb fiam. Te vagy a következő családfő és a következő compradore!

- Nem leszek az, erre esküszöm!

- Akkor többé nem kapsz egy huncut vasat sem!

- Miért, eddig talán olyan sokat kaptam? Az idegenek irigyelnek minket, de te alig adsz valamit a családnak! Mennyi pénzed van? Hány milliód? Ötven? Hetven? Száz?

- Ha nem kérsz most rögtön bocsánatot, és nem hagyod abba ezt az ostoba beszédet, ha nem hagyod abba egyszer és mindenkorra, kitagadlak! Most rögtön!

- Bocsánatot kérek, amiért felbosszantottalak. De sose fogok megváltozni! Soha!

- A születésnapomig adok neked időt. Addig még nyolc nap van hátra. Nyolc napod van, hogy engedelmes fiam légy. Ez az utolsó szavam. Ha addig nem gondolod meg magad, ivadékaiddal együtt örökre kitagadlak a családból! Most pedig tűnj el a szemem elől!

John Chennek összeszorult a gyomra az idegességtől. Gyűlölte ezt az állandó vitát, hogy apját a gutaütés környékezi a dühtől, gyűlölte felesége könnyeit, anyósa, testvérei és unokatestvérei kárörvendő pillantásait, gyűlölte, hogy minden lánytestvére, legtöbb nagybátyja és azok feleségei mind azt szeretnék, ha eltűnne. Irigységből, kapzsiságból. - A pokolba velük, gondolta. Viszont apának igaza van ezzel a Bartlettel kapcsolatban, bár nem úgy, ahogy ő gondolja. Nem: ez most nekem fontos. Mármint ez az üzlet. Ha ez sikerül, örökre megszabadulok.

Már csaknem a hosszú, fényesen megvilágított vámcsarnok túlsó végén jártak.

- Kimegy a szombati derbire? - kérdezte John Chen.

- Hogy a csudába ne mennék! - Az előző héten, mindenki örömére, a roppant hatalmú Turf Club, a kolónián engedélyezett egyetlen szerencsejáték, a lóverseny rendezési jogának kizárólagos birtokosa, rendkívüli közleményt tett közzé. "Noha idei évadunk hivatalosan csak október 5- én kezdődik, illusztris kormányzónk, Sir Geoffrey Allison szíves engedelmével klubunk választmánya úgy határozott, hogy mindnyájunk örömére és szorgalmasan dolgozó lakosságunk tiszteletére, mely állhatatosan hordozza történelmünk második legrosszabb aszályának terheit, augusztus 24-ét különleges versenynappá nyilvánítja, és… "

- Hallom, maga Aranylányra tesz az ötödik futamban - mondta Armstrong.

- Az idomár szerint esélyes. Kérem, jöjjön majd oda apám páholyához, és igyon meg velünk egy pohárkával. Őrülnék, ha volna valami jó tippje. Maga nagy játékos.

- Csak szerencsés. De az én tízdolláros tikettjeim nemigen hasonlíthatók össze a maga tízezer dolláros tétjeivel.

- Olyan sokat csak akkor teszek, ha valamelyik lovunk indul. Az elmúlt szezon valóságos katasztrófa volta számomra… Nem jönne rosszul egy nyerő tipp.

- Nekem se. - Uram az egekben, de még mennyire nem, gondolta Armstrong. Neked viszont, Johnny Chen, tökmindegy, nyersz, vagy vesztesz tíz darab ezrest. Vagy akár százat. Megpróbált úrrá lenni mardosó irigységén. Nyugi, parancsolt magára. Simlisek mindenütt vannak, neked pedig az a feladatod, hogy bármilyen gazdagok, bármilyen befolyásosak is, elkapd őket, és érd be a nyomorúságos fizetéseddel, amikor eközben minden utca sarkán ott tátong egy-egy aranybánya. Miért irigyled ezt a fattyút? Előbb- utóbb nagyon megüti még a bokáját. - Most jut eszembe, kiküldtem egy rendőrt a kocsijához, hogy hozza be a kapun. Ott fogja várni magát és a vendégét a folyosó előtt.

- Igazán nagyon köszönöm, hogy fáradt vele.

- Nem tesz semmit. Csak a maga tekintélye érdekében tettem. Úgy gondoltam, nem lehet egy hétköznapi ügy, ha személyesen jött ki a géphez. - Armstrong nem állta meg, hogy bele ne nyomjon még egy tüskét John Chenbe. - Mint mondottam, ha a Nemes Házról van szó, nekem semmi sem lehet drága.

- John Chen továbbra is udvariasan mosolygott, de magában azt gondolta: akaszd föl magad. Csak azért viselünk el, mert az vagy, ami vagy, egy befolyásos zsaru. De tudjuk, hogy majd belesárgulsz az irigységbe, nyakig úszol az adósságokban, megvesztegethető vagy, és fogalmad sincs a lovakról. Gebedj meg a neved napján! Tou nien lo mo az egész pereputtyodra, gondolta John Chen, de persze esze ágában sem volt kimondani. Armstrongot nagyon sok jan utálta Hongkongban, John Chen azonban hosszú évek tapasztalata alapján tudta, hogy a főfelügyelő ravasz, kegyetlen, bosszúálló természete egy mocskos mandzsuéval is fölveszi a versenyt. Fölemelte a kezét, és megérintette a félpénzt, amelyet egy vékony bőrszíjon hordott a nyakában. Megremegtek az ujjai, amint az ingen keresztül kitapintotta a fémdarabot. Megborzongott.

- Mi baj? - kérdezte Armstrong.

- Semmi. A világon semmi. - Szedd össze magad, parancsolt magára John Chen.

Maguk mögött hagyták a vámhivatal csarnokát, beléptek a bevándorlási területre. Odakint már sötét esté volt. A faarcú, egyenruhás bevándorlási tisztek kis, takaros íróasztalai előtt ideges, nyugtalan, fáradt emberek álltak sorban. Az egyenruhások tisztelegtek Armstrongnak. John Chen érezte fürkész tekintetüket. Kutató pillantásaik kereszttüzében, mint mindig, most is összeszorult a gyomra, noha tudta, hogy nem fenyegetik kíváncsi kérdéseik. Szabályos brit útlevele volt, nem csupán afféle másodosztályú hongkongi, és magáénak mondhatta minden vagyontárgyak legértékesebbjét, az amerikai zöld kártyát, a külföldiek kártyáját, amelynek birtokában dolgozhatott, játszhatott, élhetett az Egyesült Államokban, rendelkezett mindazokkal a jogokkal, amelyekkel egy született amerikai, csak éppen nem szavazhatott. De hát ki a fene akar szavazni, gondolta farkasszemet nézve az egyik egyenruhással. Próbált bátornak mutatkozni, de továbbra is úgy érezte, hogy a férfi a veséjébe lát.

- Főfelügyelő úr! - Az egyik tiszt telefonkagylót nyújtott Armstrong felé. - Önt keresik, uram. John Chen követte tekintetével Armstrongot, aki most visszament, hogy átvegye a kagylót. Arra gondolt, milyen érzés lehet rendőrnek lenni, akinek ilyen rengeteg lehetősége van a panamázásra, aztán - talán milliomodszor immár - az futott át a fején, milyen érzés lehet színtiszta britnek vagy kínainak lenni, nem pedig ilyen mindkét fél által megvetett eurázsiainak.

Nézte Armstrongot. A rendőr feszülten figyelt, majd a zsongásból is kihallhatóan azt mondta: - Ne, csak maradjanak. Személyesen veszem kézbe. Köszönöm, Tom.

Armstrong visszajött: - Elnézést - mondta, majd a bevándorlási hivatal kordonja mellett elhaladva, egy keskeny folyosón át a VIP várócsarnokba vezette John Chent. A tágas, elegáns aulában bár is működött és remek kilátás nyílt belőle a repülőtérre, a városra és az öbölre. Most gyakorlatilag néptelen volt, csak egy beutazási és egy vámtiszt és Armstrong egyik embere ácsorgott a kivilágított betonra nyíló 16-os kapu üvegajtajánál. Látták, amint a 707-es beáll felfestett parkolóhelyére.

- Jó estét, Lee őrmester - mondta Armstrong. - Minden rendben?

- Igen, uram. A Yankee 2 épp most állítja le a motorjait. - Lee őrmester újfent tisztelgett, és kinyitotta előttük az ajtót.

A Yankee 2 odatornyosult föléjük, leállóban lévő sugárhajtóművei már csak tompán dörmögtek. A földi személyzet egyik tagja helyére manőverezte a magas, motoros meghajtású lépcsőt. A halványan megvilágított pilótafülke apró ablakain át megpillantották a repülőgép vezetőit. A gép közelében, egy árnyékos helyen ott várakozott John Chen sötétkék Silver Cloud Rollsa, egyenruhás sofőrje ott állt az ajtaja mellett, nem messze tőle egy rendőr.

Az utastér ajtaja kitárult, egy egyenruhás steward lépett ki rajta, hogy üdvözölje a betonon várakozó két repülőtéri tisztviselőt. Átnyújtotta nekik a repülőgép dokumentumait és vámáru-nyilatkozatát tartalmazó műanyag tasakot, majd barátságos társalgásba kezdtek. Aztán hirtelen elhallgattak, tiszteletteljesen, udvariasan tisztelegtek.

A lány magas volt, elegáns, gyönyörű és amerikai. Armstrong füttyentett. - Ajíjje!

- Bartlettnek van ízlése - dünnyögte John Chen. Felgyorsult a szívverése.

A lány lejött a lépcsőn. A két férfi amúgy férfi módra elábrándozva nézte.

- Manöken?

- A mozgása olyan. De lehet, hogy filmsztár.

John Chen előrelépett. - Jó estét. John Chen vagyok, a Struan cég képviseletében. Mr. Bartlettet és Mr. Tchuluckot várom.

- Ó, szóval ön Mr. Chen. Nagyon kedves, hogy kifáradt ide, annak ellenére, hogy vasárnap van. Örülök, hogy megismerhettem. K. C. Tcholock vagyok. Linc azt mondja, hogyha ön…

- Casey Tcholock? John Chennek leesett az álla.

- Igen - mondta a lány kedves mosollyal, elnézően napirendre térve nevének rossz kiejtése felett. - Tudja, Mr. Chen, a két keresztnevem kezdőbetűje K, illetve C, innen kaptam a becenevem: Casey.

Armstrong felé fordította a tekintetét. - Jó estét. Szintén a Struan cégtől? - Dallamos hangja volt.

- Hm… Khm… Bocsásson meg… Ez az úr Armstrong főfelügyelő - hebegte John Chen, aki még mindig nem tért egészen magához.

- Jó estét - mondta Armstrong, megállapítva, hogy a nő így közelről még vonzóbb. - Isten hozta Hongkongban.

- Köszönöm. Főfelügyelő? Eszerint rendőr? - Beugrott neki- a név. - Ja, igen: Armstrong. Robert Armstrong? A kowlooni bűnügyi rendőrség vezetője?

Armstrong nem mutatta meglepetését. - Remekül van informálva, Miss. Tcholock.

A lány nevetett. - Ez is a munkakörömhöz tartozik. Valahányszor egy új helyre megyünk, különösképp, ha az a hely olyan, mint Hongkong, az én feladatom az előkészítés… Így aztán egyszerűen elküldettem magamnak a jelenlegi névsorukat.

- Nincs publikált névsorunk.

- Tudom. Viszont a hongkongi kormányzatnak van egy telefonkönyve, amit bárki megvehet néhány pennyért, és abban szerepel minden hivatalos személy. Benne van a rendőrség valamennyi osztálya a vezetőik nevével és otthoni telefonszámával egyetemben… Ugyanígy az összes kormányhivatal. Én a maguk New York-i közönségszolgálati irodájának révén szereztem meg.

- Na és ki a különleges osztály vezetője? - évődött Armstrong.

- Nem tudom: Azt hiszem, ilyen osztály nem szerepel abban a telefonkönyvben. Vagy igen?

- Néha.

A lány szemében enyhe rosszallás jelent meg. - Minden magángép elé ki szokott jönni, főfelügyelő úr?

- Csak azokhoz, amelyekhez kedvem van - mosolygott rá Armstrong. - Csak amelyekkel ilyen csinos, jól informált hölgyek érkeznek.

- Csak nincs valami baj? Valami probléma?

- Ugyan, dehogy, egyszerű rutinmunka. A Kai Tak is hozzám tartozik - felelte könnyedén Armstrong. - Vethetnék egy pillantást az útlevelére?

- Természetesen. - A lány tekintetében elmélyült a rosszallás. Kinyitotta a retiküljét, és átnyújtotta USA-útlevelét.

Armstrong, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött, gyorsan, de nagyon alaposan megnézte. Született 1936. november 25– én Providence-ben. Rhode Islanden, magassága 173 centiméter, haja szőke, szembe barna. Az útlevél még két évig érvényes. Szóval huszonhat éves… Fiatalabbnak gondoltam, bár ha az ember jobban megnézi, van valami furcsa a tekintetében.

Látszólag találomra lapozgatott. A három hónapra érvényes hongkongi vízum rendben. Tucatnyi beleptető bélyegző, valamennyi angol, francia, olasz vagy dél-afrikai. Kivéve egyet: Szovjetunió, idén júliusban. Hétnapos ott-tartózkodás. Megismerte a moszkvai bélyegzőt.

- Lee őrmester!

- Parancs, uram.

- Bélyegeztesse le a hölgynek - mondta közömbös hangon Armstrong, és lemosolygott a lányra. – A formaságoknak ezennel eleget tett. Gyakorlatilag addig maradhat Hongkongon, ameddig óhajt. A harmadik hónap vége felé egyszerűen bemegy a legközelebbi rendőrségre, és ott meghosszabbítják a vízumát.

- Nagyon köszönöm.

- Hosszabb ideig marad nálunk?

- Az attól függ, hogyan tudunk megegyezni - mondta a lány némi szünet után, és rámosolygott John Chenre. - Remélem, hosszú ideig üzletfelek leszünk.

- Igen - mondta John Chen - vagyis hogy mi is ezt reméljük. Még mindig kábult volt a meglepetéstől, agya lázas igyekezettel dolgozott. Egyszerűen lehetetlen, hogy Casey Tcholok nő legyen.

Mögöttük Sven Svensen, a steward jött le ruganyos léptekkel a lépcsőn, kezében két légitáskával. - Tessék, Casey. Biztos, hogy ennyi elég lesz ma éjszakára? - Igen, biztos. Köszönöm, Sven.

- Linc azt mondta, menjen csak. Nincs szüksége segítségre a vámosoknál?

- Nincs, köszönöm. Mr. John Chen volt olyan kedves, és kijött elénk. És Armstrong főfelügyelő is, a kowlooni bűnügyi rendőrség vezetője.

- Rendben. - Sven jól megnézte magának a rendőrt. - Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek.

- Minden rendben? - kérdezte a lány.

- Azt hiszem - vigyorodott el Sven Svensen. - A vámosok most nézegetik a pia- és cigarettakészleteinket. - Csupán négy dolog volt, aminek Hongkongra történő beviteléhez importengedély vagy vámáru-nyilatkozat kellett: az arany, a szeszes ital, a dohány és a benzin. És - a kábítószereken kívül - csupán két dolog, amit semmiképpen nem engedtek be: fegyver és lőszer.

Casey mosolyogva nézett fel Armstrongra. - Rizst nem hoztunk, főfelügyelő úr, Linc nem él vele.

- Akkor nehéz időszak elébe néz itt.

A lány felnevetett, majd ismét Svensenhez fordult. - Viszlát holnap. Köszönöm.

- Pontban kilenckor! - Svensen beszállt a repülőgépbe, Casey pedig John Chen felé fordult.

- Linc azt mondta, ne várjunk rá. Remélem, nem haragszanak.

- Eh?

- Mehetünk? A kowlooni Victoria and Albert Szállóban foglaltunk szobát. Casey a táskáiért nyúlt, de e pillanatban egy hordár bukkant fel a sötétségből, és átvette tőle. - Linc majd később jön… vagy talán csak holnap.

John Chen elképedve nézett rá. - Mr. Bartlett nem jön?

- Nem. Ha megkapja az engedélyt, a gépen tölti az éjszakát. Ha nem, utánunk jön taxival. Mindenesetre holnap együtt ebédel velünk, úgy, ahogy megbeszéltük. Áll még, ugye?

- Igen, természetesen, de… - John Chen megpróbálta működésre bírni az agyát. - Ezek szerint töröljük a délelőtt tízre tervezett találkozót?

- Semmi esetre sem. Ott leszek, ahogy megbeszéltük. Egyébként is úgy volt, hogy Linc nem vesz részt azon a találkozón. Ott úgyis csak pénzügyekről lesz szó, nem üzletpolitikáról. Biztosra veszem” hogy megértik. Linc nagyon fáradt, Mr. Chen - mondta Casey. - Csak tegnap érkezett vissza Európából. - Ismét Armstrongra nézett.

- A kapitány engedélyt kért a toronytól, hogy Linc a gépen alhasson. A torony azt mondta, egyezteti a dolgot a bevándorlási hivatallal. Aztán visszaszól, de én azt hiszem, ebben az ügyben végső soron ön dönt, főfelügyelő úr. Nagyon hálásak lennénk, ha engedélyezné. Linc tényleg nagyon hosszú ideje küszködik már a hosszú utazások okozta akklimatizálódási problémákkal.

- Armstrong azon vette észre magát, hogy így felel: - Na, akkor majd eltársalgok vele erről egy kicsit.

- Köszönöm, nagyon köszönöm - mondta a lány, majd John Chennek címezve, így szólt: - Bocsássa meg nekünk, Mr. Chen, hogy ilyen sok gondot okozunk. Mehetünk? - A hordárral a nyomában elindult a 16-os kapu felé, de John Chen a Rollsra mutatott. Nem arra… Erre parancsoljon, Miss. Tchu… hm… Casey.

Casey szemei elkerekedtek. - És a vámvizsgálat? - Ma este elmarad - felelte Armstrong. Tetszett neki a lány. Egy kis meglepetés őfelsége kormányhivatala részéről.

- Úgy érzem magam, mint egy látogatóba érkezett királynő.

- Parancsoljon velünk.

A lány beszállt az autóba. Kellemes bőrszag. Luxus. Aztán észrevette, hogy a hordár a kapun át sietős léptekkel bemegy a repülőtér várócsarnokába. - És mi lesz a csomagjaimmal?

- Azok miatt ne aggódjon - mondta kissé bosszúsan John Chen. - Előbb ott lesznek a lakosztályában, mint ön.

Armstrong egy pillanatig még tartotta az ajtó kilincset.

- John két kocsival jött. Az egyikkel önért és Mr. Bartlettért… a másikkal a poggyászért.

- Két kocsival?

- Természetesen. Ne feledje, hogy már Hongkongon van - mondta Armstrong.

Nézte, mint távolodik az autó. Szerencsés ember ez a Lincoln Bartlett, gondolta, majd egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon miért érdeklődik a lány iránt a különleges osztály.

- Maga csak menjen ki ahhoz a géphez, és nézze meg személyesen annak a nőnek az útlevelét - mondta neki aznap reggel a különleges osztály igazgatója. - És Mr. Lincoln Bartlettét is.

- Megkérdezhetném, hogy miért, uram?

- Nem, Robert, nem kérdezheti meg. Maga már nem ezen az osztályon dolgozik… odaát Kowloonban van szép, kényelmes beosztása. Valóságos szinekúra. Stimmel?

- Stimmel, uram.

- Nagyon megkérem Robert, el ne szúrja valahogy ezt a ma esti dolgot… Egy rakás nagyfejű van a dologban. Rengeteg kellemetlenséget vállalunk azért, hogy folyamatosan tudassuk magukkal, mit csinálnak a rossz fiúk.

- Tudom, uram.

Armstrong felsóhajtott, és elindult Lee őrmester után a folyosón.

Tou nien lo mo az összes pléhgallérosra, és különösképpen a különleges osztály igazgatójára.

A folyosó végén egy vámtiszt várt rájuk Svensen társaságában. - Jó estét, uram - mondta. - A fedélzeten minden rendben. A gép felszerelésében van egy harmincnyolcas, meg egy százas doboz töltény hozzá, felbontatlanul, aztán egy Verey Light pisztoly. Ezen kívül három vadászfegyver meg egy tizenkettes kaliberű sörétes, munícióval együtt, ezek Mr. Bartlettéi. Mindet megvizsgáltam, rajta vannak a vámáru-nyilatkozaton. A nagykajütben van egy lezárt fegyverszekrény. A kulcsa a kapitánynál.

- Rendben.

- Parancsol még valamit, uram?

- Nem, köszönöm. - Armstrong a kezébe vette a repülőgép vámáru-nyilatkozatát, és nézegetni kezdte. Rengeteg bor, cigaretta, szivar, sör és tömény ital. Tíz láda 59-es Dom Pérignon, tizenöt 53-as Puligny Montrachet, kilenc láda Cháteau Haut Brion az 53-as évjáratból. - 1916-os Lafitte Rothschildjük nincs, Mr. Svensen? - kérdezte halvány mosollyal.

- Nincs, uram - vigyorgott Svensen. - A 16-os nagyon gyenge évjárat. Van viszont egy fél láda 1923-as. Ott van a következő oldalon.

Armstrong lapozott egyet. A lista különféle borokkal és szivarokkal folytatódott. – Rendben van - mondta. - Amíg a repülőtéren vannak, természetesen mindez vámraktárban lesz.

- Természetesen. Már be is zártam… az egyik embere le is plombálta. Az illető azt mondta, hogy egy tizenkettes csomagolású sört nyugodtan a hűtőben hagyhatok.

- Ha a tulaj szeretné importálni valamelyik bort, csak szóljon.

Nem csinálunk nagy fölhajtást, és őfelsége alsó fiókjába is elég egy szerényebb összeget dobniuk.

- Tessék? - Svensen nem értette.

- Hogy? Ja, ez csak egy angol szójáték. Egy nő komódjának legalsó fiókjára utal, ahová az illető hölgy azokat a holmikat teszi, amelyekre majd később lesz szüksége. Nézze el nekem. Kérem az útlevelét. - Svensennek kanadai útlevele volt. - Köszönöm.

- Megengedi, hogy bemutassam Mr. Bartlettnek? Már várja magát. Svensen vezetésével fölszálltak a gépre. A belső tér elegáns és egyszerű volt. A kis folyosóról egy nappaliszerű helyiség nyílt, benne hat mély bőrfotel meg egy szófa. A repülőgép tat felőli részébe egy ajtón át vezetett az út. Az egyik fotelben egy légikisasszony szundikált, útitáskái ott hevertek mellette, a pilótafülke ajtaja balra volt. Nyitva állt.

A kapitány és az elsőtiszt-másodpilóta a helyén ült, még mindig a papírmunkával bíbelődtek.

- Bocsásson meg, kapitány úr. - mondta Svensen. - Engedje meg, hogy bemutassam Armstrong főfelügyelő urat. - Félreállt.

- Jó estét, főfelügyelő úr. - mondta a kapitány. - Jannelli kapitány vagyok. Bemutatom a másodpilótánkat. Bill O’Rourke-ot.

- Jó estét. Szabad az útleveleiket?

Mindkét pilótáé tele volt vízumokkal és beléptető bélyegzőkkel. Vasfüggöny mögötti országoké nem volt köztük. Armstrong odaadta őket Lee őrmesternek bélyegzésre.

- Köszönöm, kapitány úr. Most jár először Hongkongon?

- Nem, Korea idején már voltam itt egyszer-kétszer betegszabadságon, lábadozóban. És volt egy hat hónapos turném a Far Easternnel, első tiszt voltam a világ körüli útjukon 56-ban, a zavargások idején.

- Miféle zavargásokról beszél? - kérdezte O’Rourke.

- Majd szétverték Kowloont. Vagy kétszázezer kínai egyik pillanatról a másikra nekiállt törni, zúzni, tombolni, gyújtogatni. A zsaruk… bocsánat, a rendőrök próbálták őket nyugalomra inteni, de erre a csőcselék ellenük fordult, nekiesett a zsaruknak, azok meg erre előhoztak két géppuskát, lelőttek öt-hat hőzöngőt, amire aztán nagyon gyorsan lecsillapodott minden. Errefelé csak a rendőrségnek van fegyvere, szerintem nagy ötlet. - Armstronghoz fordult. - Szerintem remek munkát végeztek.

- Köszönöm, Jannelli kapitány. Eredetileg honnan indultak ide hozzánk?

- L.A.– ból… Los Angelesből. Lincnek… Mr. Bartlettnek ott van a központi irodája.

- A Honolulu-Tokió útvonalon jöttek?

- Igen.

- Mennyi időre állt meg Tokióban?

Bill O’Rourke nyomban fellapozta a hajózónaplót. - Két óra tizenhét percre. Csak feltöltöttük a tartályainkat.

- Szóval épp csak annyira, hogy kinyújtóztassák a lábukat? Jannelli válaszolt. - Csak én szálltam ki. Minden leszállás után meg szoktam nézni a gépemet.

- Bölcs szokás - mondta udvariasan a főfelügyelő. - És itt mennyi ideig maradnak?

- Ezt nem tudom, ez Linctől függ. Valószínűleg holnapig. Tizennégy nulla-nulla előtt nem indulhatunk. A parancsunk úgy szól, hogy állandóan legyünk indulásra készek.

- Remek gépe van, kapitány. Tizennégy nulla-nulláig maradhat. Ha meg akarja hosszabbítani az itt- tartózkodását, szóljon be tizennégy óra előtt a földi irányításnak. Ha ezzel megvan, fáradjon a vámosokhoz, ott azon a kapun át. Kérem, hogy a teljes legénység vámáru- nyilatkozatát egy tételben nyújtsák be.

- Rendben. Amint feltöltötték a tartályainkat.

- Ön és a legénysége tudatában vannak, hogy a kolónia területére mindennemű lőfegyver behozatala a legszigorúbban tilos? Minket itt Hongkongon nagyon idegesítenek a lőfegyverek.

- Engem is, főfelügyelő úr… és nem csak itt. Ezért van csak nekem kulcsom a fegyverszekrényhez.

- Helyes. Ha bármi gondja adódna, csak szóljon be az irodámra. - Armstrong megfordult, és szorosan Svensen nyomában kilépett az előtérbe.

Jannelli látta, hogy megvizsgálja a stewardess útlevelét. Jenny Pollard csinos lány volt. - Micsoda seggfej - dünnyögte, majd halkan hozzátette: - Nekem itt bűzlik valami.

- Micsoda?

- Arra volnék kíváncsi, mióta szokás, hogy a bűnügyi rendőrség góréja koszos útleveleket nézegessen? Biztos vagy benne, hogy nincs a fedélzeten semmi érdekes?

- Tuti. Én mindig mindent megnézek. Még Sven raktárait is. Linc és Casey holmijába nem túrtam bele… de hát ők úgysem csinálnak semmiféle hülyeséget.

- Négy éve repülők Linckel, de ilyesmire még sose volt példa. Ennek ellenére itt rettentően bűzlik valami. - Jannelli fáradtan nyújtózkodott, és kényelmesebbre fészkelte magát a pilótaülésben. - Jézusom, de jól jönne most egy kis masszírozás meg egy hét kimenő.

Az előtérben Armstrong odaadta az útlevelet Lee őrmesternek, aki lebélyegezte. - Köszönöm, Miss. Pollard.

- Én is köszönöm.

- A legénység ezzel megvolna, uram - mondta Svensen. - Akkor most mehetünk Mr. Bartletthez?

- Igen. Legyen szíves.

- Svensen bekopogott a középső ajtón, majd válaszra sem várva benyitott. - Linc, bemutatom Armstrong főfelügyelő urat - mondta fesztelenül.

- Hozta Isten - mondta Bartlett, és felállt íróasztalától. - Iszik valamit, megkínálhatom? Egy sört?

- Nem, köszönöm. Talán inkább egy csésze kávét.

Svensen már indult is a tat felé. – Már jön is - mondta.

- Érezze otthon magát. Tessék, az útlevelem - mondta Bartlett. Bocsásson meg egy pillanatra. - Visszaült az írógépéhez, és két ujjal kopácsolni kezdett.

Armstrong feltűnés nélkül tanulmányozta. Bartlettnek vörhenyes-szőke haja volt, szürkéskék szeme, határozott, jó arca. Hája semmi. Rövid ujjú ing, farmernadrág. Armstrong belekukkantott az útlevelébe. Los Angelesben született, 1922. október 1-jén. Nem látszik negyvennek, gondolta. A moszkvai bélyegzés ugyanaz, mint Miss. Tcholok, egyéb vasfüggöny mögötti látogatás nincs.

Tekintete körülsiklott a helyiségen. Tágas volt, szélessége megegyezett a repülőével. A tat felőli részének közepén egy rövid folyosó húzódott, amelyről két fülke és két illemhely nyílt. A folyosó túlvégén egy másik ajtó állt, amely mögött Armstrong a tulajdonosi lakosztályt sejtette.

Az a helyiség, amelyben most tartózkodtak, úgy volt berendezve, mint valami kommunikációs központ. Telex, nemzetközi telefonvonalak, beépített elektromos írógépek. Az egyik falon egy világóra. Iratszekrények, másológép, egy papírokkal teleszórt beépített íróasztal. Könyvespolcok. Adókönyvek. Néhány puhafedelű könyv. A többi háborúkról, tábornokokról szóló, vagy tábornokok tollából való. Húszasával. Wellington, Napóleon, Patton, Eisenhower könyve, a Keresztes hadjárat Európában, Szun Ce: A háború művészete…

- Parancsoljon, uram - szakította félbe egy hang Armstrong szemlélődését.

- Jaj, köszönöm, Svensen. – Armstrong elvette a kávét, és öntött bele egy kis tejszínt.

Svensen egy új, frissen bontott, behűtött sörösdobozt tett le Bartlett mellé, elvette az üreset, aztán visszament a gép konyhájába, és becsukta maga után az ajtót. Bartlett belekortyolt a sörbe, átfutotta, amit írt, aztán megnyomta egy berregő gombját. Svensen abban a pillanatban megjelent. - Szóljon Jannellinek, kérje meg a tornyot, hogy ezt küldjék el. - Svensen bólintott és távozott. Bartlett elengedte magát, és megpördült forgószekével. - Bocsásson meg… Ezt muszáj volt most elküldenem.

- Nem probléma, Mr. Bartlett. Az éjszaka itt töltésére vonatkozó kérése el van fogadva.

- Köszönöm… nagyon köszönöm. Maradhatna Svensen is? - Bartlett elvigyorodott. - Nem vagyok valami házias.

- Rendben van. Meddig lesz itt a gépe?

- Ez a holnapi tárgyalásunk függvénye, főfelügyelő úr. Reméljük, hogy sikerül üzletet kötnünk Struanékkal. Egy hétig, tíz napig.

- Akkor holnap át kell állnia egy másik parkolóhelyre. Délután négykor érkezik egy másik VlP gép. Már megkértem Jannelli kapitányt, hogy tizennégy óra előtt hívja fel a földi irányítást.

- Köszönöm. Szokásban van a kowlooni bűnügyi rendőrségnél, hogy a vezetője foglalkozik az itteni parkoltatással?

Armstrong elmosolyodott. - Szeretem tudni, hogy mi folyik az osztályomon. Unalmas, de megrögzött szokás. Nem túl gyakori vendégek mifelénk a magángépek… Se az, hogy Mr. Chen személyesen jöjjön ki valaki elé. Ha tehetjük, igyekszünk előzékenyek lenni. A reptér legnagyobb része Struanék tulajdona, John pedig személyes jó barátom. Maguk is régóta ismerik egymást?

- Eltöltöttem vele egy kis időt New Yorkban és L. A.–ben, és nagyon megkedveltem. Tudja, főfelügyelő úr, a helyzet úgy áll, hogy ezt a gépet én szoktam… - Megszólalt az egyik telefon. Bartlett fölvette - Halló, Charlie! Mi újság New Yorkban? … Hát ez óriási. Mennyi? … Jól van, vegye meg mindet… Igen, mind a kétszázezer részvényt… Persze, mindjárt hétfő reggel, amint nyit a piac. Telexezzen nekem egy visszaigazolást… - Bartlett letette a telefont, és Armstronghoz fordult. - Bocsásson meg. Tudja, ez az én kommunikációs központom, elveszett ember volnék nélküle. Ha itt parkolunk egy hétig, jöhetünk-mehetünk nyugodtan?

- Sajnos, ez kissé meredek lenne, Mr. Bartlett.

- Ez most mit jelent? Igen, nem, vagy talán?

- Afféle szleng, azt jelenti, nehéz ügy. Sajnálom, de itt nálunk a Kai Takon elég merevek a biztonságiak.

- Ha plusz ember szükséges hozzá, boldogan fizetem.

- Ez biztonsági, és nem pénzkérdés, Mr. Bartlett. Majd meglátja, a hongkongi telefonrendszer is első osztályú. - És a különleges osztály is könnyebben le tudja hallgatni a beszélgetéseidet, fűzte hozzá gondolatban.

- Nos, ha esetleg mégis el tudná intézni, hálás lennék. Armstrong ivott egy korty kávét. - Most jár először Hongkongon? - Igen. Most járok először Ázsiában. Eddig Guadalcanal volt a legközelebb hozzá, ameddig eljutottam. Negyvenháromban. - A hadsereggel? - Őrmester voltam, utász. Építkezéseken dolgoztam… mindenfélét építettünk: hangárokat, hidakat; táborokat, mindent. Jó iskola volt. - Bartlett meghúzta a sörös dobozt. - Tényleg nem iszik semmit?

- Nem, köszönöm. - Armstrong felhajtotta a kávéját és fölemelkedett. - Köszönöm a kávét.

- Megenged egy kérdést?

- Természetesen.

- Milyen ember Dunross? Ian Dunross. A Struan cég feje.

- A tajpan? Armstrong felnevetett. - Ez attól függ, kitől kérdezi, Mr. Bartlett. Még nem találkozott vele?

- Nem, még nem. Majd holnap. Vele ebédelek. Miért nevezi tajpannak?

- A tajpan kantoni nyelvjárásban legfőbb vezetőt jelent, azt az embert, akinek a legnagyobb a hatalma. A kínaiak számára az összes régi európai kereskedőház feje tajpan. De még a tajpanok között is mindig van egy legnagyobb. A tajpan. Struanék cégét Nemes Háznak vagy Nemes Hongnak is nevezik. A hong társaságot jelent. Az eredete egészen a Kína-járó kereskedők és Hongkong kapcsolata kezdetéig nyúlik vissza. Hongkongot voltaképpen 1841. január 26-án alapították. A Struan és Társai alapítója afféle élő legenda volt, sőt bizonyos értelemben még ma is az… Dirk Struan. Egyesek szerint kalóz volt, mások szerint herceg. Mindenesetre egy vagyont keresett azon, hogy indiai ópiumot csempészett Kínába, ahol az így szerzett ezüstön teát vásárolt, és azt klippereivel Angliába szállíttatta. Kereskedőfejedelem lett belőle, kiérdemelte a tajpan titulust, és Struanék azóta is igyekeznek mindig mindenben az elsők lenni.

- És azok?

- Akad egy-két cég, amelyik ott liheg a nyakukba, főleg a Rothwell-Gornt, de azt hiszem, igennel kell válaszolnom. Annyi mindenesetre biztos, hogy Hongkongban nincs olyan áru, nincs olyan étel, termék, amelyben ne lenne benne valamilyen formában a Struan, a Rothwell-Gornt, az Asian Properties, a Blacs - a Bank of London and China - vagy a Victoria Bank.

- Na és maga Dunross? Milyen ember?

Armstrong egy pillanatra elgondolkozott. - Ez megint csak attól függ, hogy ki kérdezi, Mr. Bartlett - mondta könnyedén. - Én csak felületesen ismerem… társaságból. Időnként összefutunk a lóversenyen. Eddig kétszer találkoztam vele hivatalosan. Kellemes ember és nagyon érti a dolgát… Azt hiszem, a briliáns jelző illene rá a leginkább.

- Ő meg a családja birtokolja a Struan cég nagy részét?

- Ezt nem tudom biztosan. Kétlem, hogy a család tagjain kívül bárki is tudná. De nem a részvényei miatt került a tajpani székbe. Na nem… Struanéknál ez nem így megy. Ebben viszont biztos vagyok. - Armstrong Bartlett szemébe nézett. - Vannak, akik azt mondják, hogy Dunross kegyetlen és gyilkolni is képes. Nem szeretném, ha az ellenségem volna.

Bartlett ivott egy kis sört. A szeme körüli vékony ráncokat furcsa mosoly húzta fel. - Előfordul, hogy egy ellenség többet ér, mint egy jó barát.

- Megesik. Remélem, hasznos lesz az itt-tartózkodása.

Bartlett nyomban felállt. - Köszönöm. Kikísérem. - Kinyitotta az ajtót, előretessékelte Armstrongot és Lee őrmestert, és egészen a kiszálló lépcsőig kísérte őket. A gép ajtajához érve mélyen beszívta a levegőt. Megint érzékelte, milyen különös a szél. Nem volt se kellemes, se kellemetlen, se bűzös, se illatos - csak különös és furcsa módon izgató. - Mi ez a szag, főfelügyelő úr? Casey is észrevette abban a pillanatban, amint Sven kinyitotta az ajtót.

Armstrong habozott. Aztán elmosolyodott. - Ez Hongkong maga, Mr. Bartlett. A pénz.

____________________________________

2.

23 óra 48 perc

____________________________________

- Tanúim az összes istenek, hogy rettentő balszerencsés vagyok ma este - mondta Négyujjú Vu, és a padlóra köpött. A taton ült, tengerjáró dzsunkájának magas farán, amely ott horgonyzott a Hongkong déli partján elterülő Aberdeeni-öböl egyik legnagyobb csónakvárosában. Meleg, párás éjszaka volt. Négyujjú Vu három barátjával madzsongozott. Partnerei ugyanolyan öregek és viharvertek voltak, mint ő, mindhárman saját dzsunkájuk kapitányai. Ennek ellenére az ő flottájába tartoztak, és tőle kapták a parancsokat. Hivatalosan Vu Sang-fangnak hívták. Alacsony, írástudatlan halászember volt, foga kettő- három, bal kezéről hiányzott a hüvelykujja. A dzsunkája régi, ütött- kopott, bűzös jószág. Ő volt a tengeren élő Vuk feje, flottáik parancsnoka, s zászlója, az Ezüst Lótusz, ott lobogott mind a négy tengeren.

Ismét rá került a sor, fölemelt egy elefántcsont lapocskát. Rápillantott, s mivel nem javított a kezében lévőkön, zajosan lecsapta, és megint kiköpött. A köpet megcsillant a fedélzeten. Négyujjú Vu barátaihoz hasonlóan foszlott, lehordott atlétatrikót és fekete kulinadrágot viselt, és tízezer dollárt tett fel erre az egyetlen partira.

- Ajijje! - mondta utálkozást színlelve Ragyás Tang, noha a lap, amit most vett fel, nagyon közel hozott számára egy nyerő kombinációt ebben a játékban, amely leginkább talán a kopogós römire hasonlít. - Ciceréljenek meg minden anyát, kivéve a miénket, ha nem nyerek! - Széles mozdulattal lecsapta a lapot.

- Cicerézzék meg a tiédet, ha te nyersz és nem én!- vágta rá a harmadik, mire mind a négyen fölnevettek.

- És cicerézzék meg azokat az Arany-hegyről való külföldi ördögöket, ha nem jönnek meg ma este - mondta Jóidő Pún.

- Megjönnek - mondta magabiztosan Négyujjú Vu. A külföldi ördögök szeretnek pontosak lenni. Ennek ellenére kiküldtem Hetedik Fiút a repülőtérre, hogy megbizonyosodhassunk. Lapért nyúlt, hogy fölvegye, de abbahagyta a mozdulatot, hátranézett és kritikus szemmel figyelt egy kelet felé araszoló, halkan pöfögő halászdzsunkát, amely a keskeny, csónakok szegélyezte kanyargós vízi úton a kikötő szűk bejárata irányába tartott. Csak a helyzetjelző fényei égtek, jobb és baloldalon. A látszat szerint halászatra indult, valójában azonban Négyujjú Vu hajói közé tartozott, és azért futott ki, hogy a nyílt tengeren találkozzon egy ópiumrakománnyal érkező thaiföldi halászhajóval. Miután NégyújjúVu látta, hogy a dzsunka rendben elhagyja a kikötőt, ismét a játékra összpontosított. Apály ideje volt, de a csónaksziget körül most is mély víz hullámzott. A part felől rothadó kagylók, uszadék és szemét bűze érződött.

A szampanok és dzsunkák legnagyobb részén sötét volt már, lakóik aludtak. Csak imitt-amott égett egy-egy olajlámpás. A legkülönfélébb méretű vízi járművek ringatóztak a hullámokon, látszólag mindennemű rendszer nélkül, bizonytalanul egymáshoz kötve; az úszó falvak között csak keskeny tengeri sikátorok húzódtak. Ezek az úszó falvak voltak a vízen élő tankák és haklók otthonai, akik vizek hátán születtek és haltak. E vízi járművek nagy része sose mozdult el a helyéről, csak ringtak egymáshoz kötözve, míg el nem süllyedtek, szét nem hullottak, víz alá nem nyomta őket egy tájfun, vagy el nem hamvadtak azoknak a látványos tűzvészeknek valamelyikében, amelyek gyakorta végigsöpörtek a dzsunkákon, szampanokon, ha egy vigyázatlan kéz vagy láb fölborított egy lámpást, vagy beleejtettek valami gyúlékonyat az örökösen lobogó nyílt tüzekbe.

- Nagyapa! - kiáltott egy ifjúőrszem.

- Mi van? - kérdezte Négyujjú Vu.

- A rakparton! Nézd! Hetedik Fiú! Az alig tizenkét éves fiú a part felé mutatott. Vu és a többiek felálltak, a víz széle felé meregették a szeműket. A fiatal kínai éppen kifizetett egy taxist. Farmernadrág, tiszta pólótrikó és tornacipő volt rajta. A taxi körülbelül százméternyire, az egyik modern mólóhoz kikötött óriási úszó étterem bejárója közelében állt meg. Négy ilyen hivalkodó, három-, négy-ötemeletes, lámpafényben tündöklő vendéglő állt itt egymás közelében, mesés bíbor, zöld és arany színekben, cirádás kínai tetőkkel, istenekkel, vízköpőkkel és sárkányokkal hivalkodva.

- Jó szemed van, Harmadik Unoka. Na, eredj Hetedik Fiú elé.

A gyerek már rohant is, mezítlábasan futott végig a dzsunkát a többivel összekötő recsegő járópallón. Négyujjú Vu a hetedik fiát nézte, aki az egyik móló felé tartott, ahol az Öbölben dolgozó komp szampanok csoportosultak. Amikor látta, hogy a csónakos, akit elé küldött, odalép hozzá, hátat fordított a partnak, és visszaült. - Na, gyerünk, fejezzük be a partit - mondta savanyú képpel. - Ez a legutolsó játszmám, még az éjjel ki kell mennem a partra.

Játszottak egy percig, hol fölvették, hol eldobták a lapokat.

- Ajíjje! - kiáltott fel Ragyás Tang, megpillantva az éppen felemelt lapot. Heves mozdulattal, színével fölfelé lecsapta, s lerakta mellé a többi tizenhármat is, ami még a kezében volt. Nyert. - Ezt nézzétek meg, az összes istenekre!

Vu és a többiek csak bámultak. - Bevizelek! - mondta Vu. - Hugyozok rád és az összes ivadékodra, Ragyás Tang! Hogy lehet valakinek ilyen szerencséje?!

- Még egy partit, Négyujjú Vu? Húszezerbe? - kérdezte lelkesen Tang. Meg volt győződve, hogy ma este az öreg ördög, Csi Kung, a szerencsejátékosok istene, ott ül a vállán.

Vu ingatni kezdte a fejét, de e pillanatban egy tengeri madár szállt el panaszos rikoltással a feje fölött. - Negyvenbe - mondta tüstént meggondolva magát Vu, mennyei jelzésként értelmezve a hangot. Negyvenezer vagy semmi! De kockán játsszuk ki, mert már nincs időm.

- Az összes istenekre mondom, nincs annyi készpénzem, de a mellé a húszezer mellé, amennyivel tartozol, holnap reggel, amikor a bankok nyitnak, felveszek a dzsunkámra annyi kölcsönt, amennyit csak lehet, ezenkívül mindaddig neked adom az ezutáni arany- és ópiumszállítmányok hasznát, míg csak ki nem fizettelek, hallod-e!

Jóidő Pún epésen közbeszólt. - Ez túl sok egyetlen partira. Elment az eszetek, vén cicerézők!

- Egy dobás - mondta Vu. - A nagyobb nyer, rendben?

- Ajíjje, ti megbolondultatok - mondta Pún, de azért őt is ugyanúgy izgatta a dolog, mint a többieket. – Hol vannak a kockák?

Négyujjú Vu elővette a kockákat. Három volt belőlük. - Dobj hát azért az elcicerézett jövődért, Ragyás Tang! Ragyás Tang a tenyerébe köpött, halk fohászt mormolt, aztán nagyot rikkantva dobott.

- Ohohó! - kiáltott fel szenvedő hangon. Egy négyes, egy hármas meg még egy négyes.

- Tizenegy! - A másik három férfi visszafojtott lélegzettel figyelt.

Vu megköpködte, megátkozta és megáldotta a kockákat, aztán dobott. Egy hatos, egy kettes meg egy hármas. - Tizenegy! Ó, összes hatalmas és apró istenek! Még egyszer… Dobj még egyet!

A fedélzeten még jobban sűrűsödött az izgalom. Ragyás Tang dobott. - Tizennégy!

Vu, megmámorosodva a feszültségtől, koncentrált, aztán dobott. - Ajíjje! - robbant ki, majd vele együtt a többiek. Egy hatos, egy négyes és egy kettes.

- Hííííí. – Ez volt minden, ami Ragyás Tang torkán kifért. Boldogan, hasát fogva nevetett, miközben a többiek gratuláltak neki, és együttérzésükről biztosították a vesztest.

Vu vállat vont, de a szíve még mindig hevesen dörömbölt a mellében. - Átkozott legyen minden tengeri madár, amelyik egy ilyen alkalommal átrepül a fejem fölött!

- Ó, hát ezért gondoltad meg magad, Négyujjú Vu?

- Igen… jelnek vettem. Nemigen szoktak a tengeri madarak éjszaka rikoltani.

- Ez már igaz. A helyedben én is ezt tettem volna.

- Zsosz! - mondta Vu, aztán felderült a képe. - Ííííí, játszani még a Felhő és Esőnél is jobb, hallod-e!

- De nem az én koromban!

- Hát hány éves vagy te, Ragyás Tang?

- Hatvan… talán hetven. Majdnem olyan öreg vagyok, mint te.

A haklóknak nincsenek születési okmányaik, mint a falusiaknak. De nem érzem magam harmincnál többnek.

- Hallottátok, hogy az aberdeeni piacra, a Szerencsés Orvosságok Boltjába friss koreai ginsenggyökér érkezett? Vannak közöttük százévesek is! Az aztán felszítja a tüzet az ember fütykösében!

- Nincs az ő fütykösével semmi baj, Jóidő Pún. A harmadik felesége megint gyereket vár! - Vu megpillantotta fogatlan vigyorát, és egy ötszáz dolláros bankjegyek alkotta vastag tekercset vett elő. Ügyesen nekifogott számlálni, noha a bal hüvelykujja hiányzott: Évekkel ezelőtt csapták le neki egy csempészúton, folyami kalózokkal vívott csetepatéban. Egy pillanatra abbahagyta a számolást, mert hetedik fia a fedélzetre lépett. A fiatalember huszonhat éves volt, kínai létére szokatlanul magas. Ügyetlen léptekkel közeledett. A fejük fölül egy beérkező sugárhajtású gép vijjogása hallatszott.

- Megjöttek, Hetedik Fiú?

- Igen, apám.

Négyujjú vidáman csapott a felfordított hordócskára. Pompás. Akkor kezdhetjük!

- Nézd csak, Négyujjú Vu - szólalt meg elgondolkodva Ragyás Tang, a kockára mutatva. - Egy hatos, egy négyes meg egy kettes… ez tizenkettő, aminek a jegyei önmagukban is hármat adnak. A mágikus hármast.

- Igen, látom magam is.

Ragyás Tang szélesen elvigyorodott, s észak-északkelet felé intett, amerre a Kai Tak repülőtér volt, hatmérföldnyire tőlük, az aberdeeni hegyek és a kowlooni öböl mögött. - Talán fordul a szerencséd, hallod-e?

____________________________________

HÉTFŐ

____________________________________

3.

5 óra 16 perc

____________________________________

Kora reggel egy dzsip, és benne, két overallos szerelő jelent meg a repülőtér keleti végén lévő 16-os kapunál, s állt meg a Yankee 2 elülső futóművénél. A lépcső még a helyén volt, a gép főajtaja tenyérnyire nyitva. A szerelők, mindketten kínaiak, kiszállták, egyikük hozzáfogott átvizsgálni a szárnyak alatti nyolckerekes leszállóművet, társa, ugyanolyan műgonddal, az orrfutóművet vette szemügyre. Módszeresen ellenőrizték a gumikat, a keréktárcsákat, a hidraulikus fékeket, aztán bekukkantottak a futóműházakba. Mindketten zseblámpát használtak. A szárnyak alatt munkálkodó szerelő villáskulcsot vett elő, s a tüzetesebb vizsgálat érdekében felállt az egyik kerékre. A feje és a válla eltűnt a futóműházban. Egy pillanat múltán halkan, kantoni nyelvjárásban felkiáltott: - Ajíjje! Hé, Lim, ezt nézd meg! A másik férfi odaballagott hozzá és fölnézett, fehér overallján izzadtságfoltok látszottak. - Innen lentről nem látom, hogy azok-e vagy sem.

- Hát akkor, testvér, kapd be a legnagyobb büszkeségedet, és ugorj fejest egy pöcegödörbe. Naná, hogy azok. Gazdagok vagyunk. Míg élünk, rizst eszünk! De csöndesen! Föl ne ébreszd ezeket a szaros külföldi ördögöket itt a fejűnk fölött! Fogd meg… A férfi egy hosszú, vitorlavászonba burkolt csomagot nyújtott le Limnek, aki elvette tőle, odavitte a dzsiphez, és gyors, halk mozdulatokkal berakta. Aztán egy másik ugyanilyen, majd egy kisebb csomag következett, mindkét férfi izzadt és nagyon ideges volt. Gyorsan, de halkan dolgoztak. Újabb csomag. Még egy…

Ekkor Lim észrevette a száguldva közeledő rendőrségi dzsipet, amint kibukkan a sarok mögül. Ezzel egyidejűleg egyenruhások, köztük eurázsiaiak özönlöttek ki a 16-os kapun. – Beköptek! - zihálta futás közben, bár maga is tudta, hogy a menekülés reménytelen. A dzsip könnyedén utolérte. Megállt, remegett a felgyülemlett feszültségtől, hegyesen kiköpött és elkáromkodta magát.

Társa azonnal leugrott és beszökkent a vezetőülésre, de még mielőtt elfordíthatta volna a slusszkulcsot, már rázúdultak és megbilincselték.

- Na, te kis olajosszájú - sziszegte a fülébe Lee őrmester - hát mit gondolsz, hova kerülsz most?

- Sehová, biztos úr, ő volt, ő, az a nyomorult disznó, megesküdött, hogy átvágja a torkomat, ha nem segítek neki. Anyám sírjára esküszöm, hogy nem tudok semmit!

- Sose volt neked anyád, te nyomorult hazudozó. Ötven évre börtönbe kerülsz, ha nem beszélsz!

- Az összes istenekre esküszöm, biztos úr, hogy…

- Teszek én a te esküdözésedre, te tetves. Kitől kapod a pénzt ezért a munkáért?

Armstrong közeledett feléjük lassú léptekkel a betonon, szájában érezve a gyilkolás émelyítő ízét. - Na, lássuk csak, mit fogtunk, őrmester - mondta angolul. Hosszúideje tartott már ez a virrasztás, fáradt volt, borostás, semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy az ártatlanságát bizonygató szerelő nyüszítését hallgassa, így hát halkan, tökéletes útszéli kantonisággal így szólt: - Még egy parányi, jelentéktelen hangocska, és szólok az embereimnek, hogy morzsolják szét a titkos zacskódat, te lepratelepi kurvapecér.

A férfi megdermedt.

- Na jó. Halljam a neved.

- Tan Su-ta, nagyuram.

- Ne hazudj! A haverodat hogy hívják?

- Lim Ta-cseng, de nem a haverom, nagyuram, most láttam életemben először.

- Ne hazudj! Ki fizet ezért a munkáért?

- Én nem tudom, ki fizet neki, nagyuram. Csak annyit mondott, hogy elvágja a torkomat, ha…

- Ne hazudj! Annyi szar van a szádban, mintha magad volnál a szar istene! Mi van azokban a csomagokban?

- Nem tudom. Esküszöm az őseim sír…

- Ne hazudj! - kiáltott rá gépiesen Armstrong, tudván, hogy a hazugságok elkerülhetetlenek.

Az átlagos kínai nem olyan, mint mi - mondta neki annak idején első tanítója a rendőrségen, egy régi motoros. - Félreértés ne essék, nem azt mondom én, hogy eleve tisztességtelen vagy valami ilyesmi… Egyszerűen csak más. Hekus előtt a csillagot is lehazudja az égről. Hiába érsz tetten egy ilyen csirkefogót, akkor is hazudni fog, és olyan sikamlós lesz, mint egy rakás szarba tűzött, beolajozott pózna. Vegyük például a neveiket. Mindegyik kínainak négy neve van. Van neki egy gyerekkorában, kamaszkorában, aztán mikor felnő, aztán pedig választ egyet magának - Úgy váltogatják, mint más a gatyáját. Na és azok a nevek – hogy az Isten akárhová tegye őket. Lao Csi Hszing… a száz ősi név! Egész Kínában alapjában véve mindössze száz vezetéknév létezik, azok közül is húsz Csu, nyolc Jü, tíz Vu, és csak a jó ég a megmondhatója, hány Ping, Li, Csen, Csin, Csing, Yang meg Fu, amelyek mindegyikét öt különböző fekvésben lehet ejteni, így aztán az isten se tudja, hogy ki kicsoda!

- Eszerint elég nehéz a gyanúsítottakat azonosítani, ugye, uram?

- Csillagos ötös, ifjú Armstrong, csillagos ötös, fiam. Begyűjthetsz úgy ötven Lit, ötven Csangot és négyszáz Vongot, hogy két rokon nem akad közöttük. Az isten akárhova tegye őket! Hát ez a probléma itt, Hongkongban.

Armstrong felsóhajtott. Tizennyolc év után a kínai nevek még mindig ugyanolyan érthetetlenek voltak a számára. És ráadásul mindegyik kínainak van ragadványneve, amelyen általában ismerik. - Hogy hívnak? - kérdezte ismét, de nem is figyelt a válaszra. Hazudsz! Őrmester! Bontsa ki valamelyik csomagot, hadd lássuk, mi van benne!

Lee őrmester félrehajtotta az utolsó vászondarabot is. A csomagban egy M l4-es karabély volt, olyan, amilyet az Egyesült Államok hadserege használ. Új volt és jól be volt olajozva.

- Ezért, te ribanc bal csöcsének ördögi fattya - csikorogta Armstrong - ötven évig fogsz üvölteni!

A férfi ostobán, elképedten meredt a fegyverre, aztán lassan nyöszörögni kezdett. - Cicerézzenek meg az összes istenek, ha tudtam, hogy fegyverek.

- Egy frászt nem tudtad! - mondta Armstrong. - Őrmester! Vágja be ezt a rakás szart a kocsiba, és csukja le fegyvercsempészés vádjával.

A férfit gorombán elvonszolták. Az egyik fiatal kínai rendőr kibontott egy újabb csomagot. Egy kicsi, szögletes csomagot. - Ne mozdulj! - kiáltott rá angolul Armstrong, - Lehet, hogy valamelyikben álcázott pokolgép van. – A fiatal rendőr és hallótávolságon belül az összes többi megdermedt. - Mindenki távolodjon el a dzsiptől! - A fiatal rendőrt kiverte a veríték. Engedelmeskedett. - Őrmester, szóljon a tűzszerészeknek. Most már nem kell sietni.

- Igenis, uram. - Lee őrmester a rendőrautó URH- telefonjához lépett. Armstrong besétált a gép szárnya alá, és felnézett a nagy futóműházba. Nem látott semmi szokatlant. Fölkapaszkodott az egyik kerékre. - Jézusom… - suttogta. - A futóműház belső oldalán, egymással szemben, öt-öt csempészrekesz volt kialakítva. Az egyik csaknem üres volt, a többi négy teljesen tele. Armstrong a csomagok formájából úgy ítélte, hogy azokban is M 14-esek és töltények lehetnek vagy gránátok.

- Van valami odafent, uram? - kérdezte Thomas felügyelő. Angol fiatalember volt, három éve szolgált a testületnél. - Vessen rá egy pillantást. De ne nyúljon semmihez.

- Jézusom! Ez két riadóosztagnak is elég volna!

- Elég. De kiknek jöhetett?

- A komcsiknak?

- Vagy a nacionalistáknak… Vagy a bűnözőknek. Esetleg a…

- Mi az ördög folyik odalent?

Armstrong megismerte Lincoln Bartlett hangját. Az arca kifejezéstelenné vált, leugrott. Thomas úgyszintén. Odament a lépcső aljához. - Erre magam is kíváncsi volnék, Mr. Bartlett - szólt fel kurtán.