43. FEJEZET

mogennel kicsit kevesebb mint egy év múlva házasodtunk össze a kastélyom nagytermében, pont, ahogy ígértem neki. Édesanyám esküvői ruhája volt rajta, amit gondosan megőriztek a hosszú évek alatt, hajában pedig apró rózsákból készült koszorút viselt. A termet teljesen megtöltötték a vendégek, és odakinn az udvaron is éppen ilyen nagy tömeg várta, hogy először előlépjünk királyként és királynéként, férjként és feleségként.

Tobias és Amarinda pár hónappal korábban keltek egybe, és boldogabbak voltak, mint valaha. Jól éltek itt a kastélyban, és barátságom mindkettejükkel csak elmélyült, mióta véget ért a háború. Tobias beállt tanoncnak az udvari orvos mellé, mely állás biztosította számára, hogy további módjait találja meg annak, hogy idegesítsen, legalább annyit, amennyi módját én találtam meg annak, hogy megsebesüljek.

Mindig is hálás leszek nekik azért, hogy megmentették Mott életét. Barátom lassabban mozgott, mint korábban, és tudom, hogy a sérülése, amit elszenvedett, még mindig fájdalmat okozott neki. Bár tudtam, hogy már soha többé nem fog harcolni, reméltem, hogy úgy tudom majd vezetni az országot, hogy arra soha ne is legyen újra szükség. Mott a felgyógyulását követő első beszélgetésünket teljes egészében arra szánta, hogy kioktasson szokásos vakmerőségemet illetően, ám azzal zárta, hogy esküt tett, mostantól még nagyobb hűséggel fog szolgálni. Nem voltam benne biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Fink tartotta Imogen gyűrűjét, és ő adta át nekem, mikor a pap kérte. Rám kacsintott, abban a reményben, hogy majd megdicsérem, amiért nem vesztette el. Ez tényleg említésre méltó teljesítmény volt, így hát visszakacsintottam rá. Fink olyan lett számomra, mint egy kisöcs – éppen annyira idegesítő, éppen annyira drága.

Roden és Harlowe az elmúlt év nagy részét azzal töltötte, hogy megismerjék egymást mint apa és fia. Végül Roden volt az, aki felfedte apja előtt az igazságot, bár a háború vége után még több napot várt a megfelelő pillanatra. Nem sok közöm volt újbóli egymásra találásukhoz, Harlowe hálája irányomban mégis olyan mély volt, mint azon a napon, amikor megmentettem Nila életét. Roden szabadideje javát az apjával töltötte, és elmerült abban az oktatásban, aminek egész életében részesülnie kellett volna. Ám továbbra is az őrségem kapitánya maradt, és folyamatosan egyre növekvő önbizalommal végezte feladatát. Bíztam abban, hogy parancsnoksága alatt Carthya idővel újra olyan erős hadsereget épít majd ki, aminek segítségével örökre szabadok maradhatunk.

Mint kiderült, félelmeim, hogy ezentúl nem élvezhetem Harlowe osztatlan figyelmét, alaptalanok voltak. Az elmúlt pár hónap alatt sikerült megértenem, hogy a szeretet képes folyton nőni, és egyre több és több embert fogadni a köreibe. Lehet, hogy Harlowe úgy szeretett engem, mintha a fia lettem volna, ám közben úgy éreztem, mintha a saját apámmal is sikerült volna megegyezésre jutnom. Életemben most először teljes megnyugvással voltam képes gondolni rá.

Közvetlenül a farthenwoodi csata után lemondtam a kalózkirályi címemről, és teljes egészében átengedtem az uralkodást Ericknek. Úgy tudom, továbbra is ő vezeti őket. Ám a billogjuk ott maradt az alkaromon, és egy részem mindig is hozzájuk fog tartozni. Ha bármikor úgy adódna, hogy szükségük lesz rám, és szólítanak, akkor eskü kötelezne, hogy segítsek nekik.

Nehéz év állt a hátunk mögött, ami Carthya újjáépítésével telt. Túl sok embert veszítettünk, és a teljes felépülés még legalább egy generációnyira volt. Ám minden egyes új nap egyre jobb volt, és többé már semmi sem fenyegetett minket.

Legfőképpen nem Avenia. Kippenger parancsnok elfoglalta a trónt, és átvette az uralmat a romokban heverő ország felett. Arra biztattam, hogy iskolákat építsen, ne pedig fegyvereket gyártson, és egyelőre úgy tűnt, megfogadta a tanácsomat. Bonyolult tárgyalásokat követően Gelyn és Carthya sorra újra megnyitotta kereskedelmi útvonalait, bár ettől fogva állandó sereget állomásoztattam az északi határon. Kapcsolatunk Mendenwallal pedig egyre barátibb lett. Sőt, számítva arra, hogy Imogennel előbb-utóbb gyermekünk lesz, Humfrey király felajánlotta, hogy kössünk szövetséget eljegyzés által az én örökösöm és az ő egyik unokája közt. Bár ajánlatával jót akart, mi azt illedelmesen visszautasítottuk.

A nászéjszakámon pedig úgy ölelhettem Imogent, hogy közben még csak eszembe sem jutott, hogy valaha is elengedjem. És ami még ennél is jobb, hogy Imogen is pont így tartott a karjaiban engem. Ő volt a családom, az életem, a mindenem.

És mindenütt béke honolt.