26. FEJEZET

mikor kicsi voltam, a bátyámmal sokszor kis hajókat faragtunk magunknak fadarabokból, majd leúsztattuk őket ezen a folyón. A hajóknak úgy tizenöt percbe telt leúszni a kastély falai alatt és eljutni a folyó ezen szakaszához. Reméltem, hogy az olajok is hasonló sebességgel érkeznek majd Drylliadból.

Mendenwal seregének közel húsz percébe került átverekednie magát az íjászainkon és a katapultjainkon. Nem lehetett tudni, hogy az olajok elértek-e idáig – ekkora távolságból a vízen nem látszódott volna a különbség. De az időzítés jónak tűnt.

A mendenwaliak egyszerre gázoltak bele a folyóba, tömött sorokban haladva át a vízen, a dobjaik ütemére lépve.

Amint megtelt a folyómeder, utasítottam az íjászokat, hogy gyújtsák meg a nyilaikat, majd lőjék ki őket. Nem a katonákra céloztak – ahhoz túl sokan voltak, hogy mindannyiukkal végezzünk. Az íjászok a vizet vették célba.

Az első pár nyílvessző belezuhant a vízbe és rögtön ki is aludt. Ám a következő sorozat eltalálta az olajfoltot, ami rögtön olyan élénk lángra lobban tóttá a folyót, mintha csak a déli nap nyitott volna tüzet az ellenségeinkre.

A lángok mindkét irányban elterjedtek a vízen, minden éghetőbe belekapva, megnyaldosva az útjukba kerülő katonákat. Az ellenség fejvesztve próbált menekülni, ám a tüzet nem lehetett olyan könnyen megállítani. Azok, akik még nem meneteltek be a folyóba, elrohantak, hogy elkerüljék a lángokat, amik addigra már a partot is elérték. Mendenwal seregén pillanatokon belül eluralkodott a káosz, a parancsnokoknak pedig nehezükre esett visszaszerezni az irányítást. Észrevettem, hogy a dobpergés elnémult.

Amint a tűz magától kialudt, hallottam, ahogy Roden kiabál a toronyból. Úgy helyezkedtem, hogy láthassam őt – a létra tetején állt, hogy a lehető legtávolabbról is lássák.

– Földművesekként, szabókként, kereskedőkként jöttetek erre a frontra – mondta –, ám most már katonákként álltok előttem, hogy megvédj étek a királyotokat, az országotokat és a családotokat. Semmi sem szentebb az ő életüknél, és azok, akik a nekik tett szolgálat közben esnek el, angyalszárnyakon fognak majd a túlvilágra szállni. Ne habozzatok! Ne rendüljetek meg! Ne kételkedjetek abban, hogy győzni fogunk! Ennek a napnak a végén veletek együtt fogok ünnepelni!

Hangos csatakiáltást hallatott, aztán az összes megmaradt embert ismét elküldte a védelmi vonaltól, hogy folytassák a csatát. Egy pillanatig teljesen letaglózva álltam ott. Az a Roden, akit én ismertem, ügyetlenül bánt a szavakkal, telve volt kétségekkel a saját képességeit illetően, és még a leglelkesebb harcost sem lett volna képes csatára buzdítani. Ez a beszéd tényleg az ő szájából hangzott el?

Még szép, hogy az ő szájából! Egyszer-egyszer már megvillantotta ezt az oldalát, amikor Farthenwoodban voltunk, akkor is, ha ő ezt nem vette észre. Tudtam, hogy ott rejtőzik benne, csak éppen sosem hittem volna, hogy majd ilyen ügyesen és ilyen gyorsan megtalálja a hozzá vezető utat. Lehet, hogy kissé önteltség volt gratulálni magamnak, amiért ilyen remek kapitányt választottam, ám képtelen voltam megállni, hogy ne tegyem meg. Roden pontosan olyan vezetővé vált, amilyennek lennie kellett.

Amikor magasba emeltem a kardomat, és már éppen indultam volna, hogy csatlakozzam a többi harcoshoz, Mott megkért, hogy maradjak ott a saját biztonságom érdekében. Csak a szememet forgattam, így adva tudtára, hogy eszem ágában sincs hátramaradni, mire késlekedés nélkül átugrott velem a földbarikád túloldalára, és együtt vetettük bele magunkat a csatába. Még így is nehéz küzdelem volt, bár egyértelműen látszott, hogy Mendenwal számos katonája megfutamodott, mikor kigyulladt a tűz. A királyuk nem volt itt, a vezéreik pedig túlságosan szétszéledtek ahhoz, hogy rendesen képesek legyenek irányítani őket. Jó eséllyel sokuk annyira sem tudta, hogyan keveredett ebbe a háborúba, mint én.

Egy órán belül még több carthyai érkezett abból az irányból, ahonnan Mott-tal mi is jöttünk. Minden bizonnyal ők voltak a falstani táborból küldött erősítés, akik kipihenten, harcra készen várták, hogy bizonyíthassák, mire is képesek. Az ő segítségükkel és Bymar rendületlen támogatásával Mendenwal hamarosan visszavonulót fújt, a katonáim torkából pedig győzelmi kiáltások hangzottak fel. Mendenwal gyorsabban eltűnt a csatamezőről, mint azt lehetségesnek hittem volna, miközben Bymar és Carthya katonái továbbra is üldözték őket.

Roden nem sokkal később rám talált. Lóháton ült és kimerültnek tűnt, de úgy láttam, nem sérült meg. Egy másik, kisebb ló is volt vele, amit felajánlott nekem. Rámutattam, hogy a nagyobb lovat kéne nekem adnia, amit ő ült meg, de Roden kijelentette, hogy köszöni szépen, nagyon kényelmesen ül, és ha nekem nem kell a kisebb ló, akkor majd talál valakit, akinek kell. Mott szólt, hogy ő majd hátramarad, hogy segítsen a sebesülteknek, és majd a védelmi vonal mögött találkozunk.

Ahogy felmásztam a ló hátára, Roden így szólt hozzám:

– Nem kell itt maradnod éjszakára. Harlowe elmesélte, miken mentél keresztül Aveniában. Jobb lesz, ha visszaviszlek a kastélyba, ott jobban tudsz majd pihenni.

– Hogy aztán minden mókáról lemaradjak? – kérdeztem. – Nem. Már így is elég sokáig voltam távol a seregeimtől. Ma este ott leszek közöttük. – Tovább lovagoltunk, majd megkérdeztem: – Ők a te seregeid is?

Ezen némán elgondolkodott, és mikor már azt gondoltam, úgy döntött, sosem ad feleletet a kérdésemre, megszólalt:

– Ők mindig is a te seregeid lesznek, Jaron. Viszont most már az én embereim.

– Mi változott meg?

Megrántotta a vállát.

– Én. Rádöbbentem, hogy nem várhatom el tőlük, hogy többre tartsanak, mint én saját magamat. Tehát ha továbbra is azt hiszem, hogy túl fiatal, túl bolond, túl tapasztalatlan vagyok ahhoz, hogy kapitány legyek, akkor soha nem is leszek ennél több.

– Tehát akkor most mit hiszel?

Ahelyett, hogy válaszolt volna, egyszerűen csak felkuncogott.

– Azt hiszem, szükséged van egy jó vacsorára. Ahogyan Mott óv téged, az ember azt hinné, jobban ügyel az egészségedre, és húsos pitével töm, valahányszor csak kinyitod a szádat.

Vele együtt nevettem.

– Ezt valószínűleg ezer örömmel kipróbálná, már csak azért is, hogy így akadályozza meg, hogy a nagy számmal folyamatosan bajba sodorjam magamat.

– Ez nem is rossz ötlet, ugye tudod? Ugyan a védelmi vonal mögött nincs húsos piténk, de azért jó kis lakomával fogjuk megünnepelni ezt a győzelmet.

– Hogy vannak az emberek Drylliadban? Van elég élelmük?

Roden megrántotta a vállát.

– Ez folyamatos problémát jelent. Sokkal többen jöttek a városba, mint amire számítottunk, és így sok mindenből hiány van. Lord Harlowe-nak több utánpótlásra volt szüksége, de a katonák képtelenek voltak nyitva is tartani a kapukat, meg meg is védeni őket.

– Akkor meg hogy... ?

– Találkoztál az asszonyokkal a folyónál, nemde? – Amikor igenlően bólintottam, folytatta: – A drylliadi asszonyok azt mondták, ha ilyen messzire ki tudjuk tolni a harcokat a város falaitól, akkor ők majd szabadon tartják az utánpótlási útvonalakat. Lehet, hogy a férfiak küzdenek meg ezért a városért, de az asszonyok lesznek azok, akik megmentik.

Erről eszembe jutott Amarinda, aki a saját életét kockáztatta, hogy távollétemben visszatérjen a trónra. És Imogen, aki az életét adta, hogy megmentse az enyémet. A carthyai férfiaknak több életen át kellene dolgozniuk azért, hogy megérdemeljék az asszonyaikat.

Aznap este vacsoránál a katonák egymás közt koccintottak, Rodent és engem ünnepelve azokért a cselekért, amik meghozták nekünk a győzelmet.

Én is megemeltem feléjük a kupámat, ám elmémben időközben gyökeret eresztett az aggodalom, míg végül arrébb kellett sétálnom. Nem lettem volna képes megmagyarázni, mi a baj, és ez csak még jobban idegesített.

Mikor Roden utánam jött, hogy megkérdezze, mi zaklatott fel, csak ennyit mondtam:

– Neked nem tűnik úgy, mintha a mai győzelem kicsit túl könnyű lett volna?

– Könnyű? – Roden a csatamező felé mutatott. – Van róla fogalmad, hányan estek el ma itt? Arról, hogy milyen közel kerültünk ahhoz, hogy veszítsünk?

– Igen, van, és érzem is a súlyát. Ám valami mégis nyugtalanít.

Most már láthatóan dühösen, Roden odaállt közvetlenül elém.

– Ha úgy érzed, könnyű volt a győzelem, az csakis azért lehet, mert túl sokáig voltál távol a háborútól. Itt mindenki keményen harcolt az életéért, és tette a dolgát, miközben a fivérei elestek mellette. Maradj velünk egy napnál tovább, és akkor majd megváltozik róla a véleményed, hogy milyen egyszerű is volt a győzelem!

Már éppen visszavágtam volna, csakhogy elviharzott. Mott odajött hozzám, és mikor megpróbáltam neki megmagyarázni, ő csak elvette tőlem az üres tálamat, és ragaszkodott hozzá, hogy hozzon még nekem enni.

Már sokkal későbbre járt, mire sikerült rájönnöm, miért is tűnt olyan könnyűnek a csata. Mott addigra már aludt, csakúgy, mint a legtöbb katona. Roden még mindig nem tért vissza, de a miénktől nem messze egy másik tűz égett, és sejtettem, hogy oda mehetett. Akár dühős volt még, akár nem, elhatároztam: elérem, hogy végighallgasson.

Mott-tal azért jöttünk ide, amit Halszag mondott, miszerint Avenia királya át akarta törni ezt a védelmi vonalat. Láttam ugyan pár aveniait a csata alatt, de nem túl sokat, egy hadseregre valót pedig semmiképpen sem. Ezenkívül Vargan király sem volt itt, és a lobogóját sem láttam.

Lehet, hogy Halszag hazudott nekem, vagy az is lehet, hogy a terveket megváltoztatták, mióta hallotta őket. Így vagy úgy, nem számított. Megküzdöttünk itt Mendenwallal, de ez tényleg csak ennyi volt – egy csata. Vargan hagyta, hogy fogyjon a seregem, miközben ő a háttérben maradt. Avenia még mindig ott lapult valahol, úgy terjesztve a pusztulást az országomban, mint a néma pestis. Meg kellett őket találnom. Mert amíg nem győztem le Vargant, nem vethettem véget ennek a háborúnak.