3. FEJEZET

iután vonakodva elfogadtam Kerwyn javaslatát, minden szem Amarindára szegeződött. Ő döbbenten nézett rám, majd csendesen így szólt:

– Szeretnék pár percre kettesben maradni a királlyal.

A jelenlévők tiszteletteljesen fejet hajtottak, majd távoztak. Megfogtam Amarinda kezét, ám inkább a kézfejére szegeztem a tekintetemet, mintsem hogy a szemébe merjek nézni. Olyan könnyedén siklott a kapcsolatunk, mióta visszatértem a kalózoktól. Ám most, hogy hirtelen felvetült a házasság gondolata, a régi feszélyezettség visszatért.

– Tudom, hogy nem ez az, amit szeretnél, és nem is úgy történik, ahogy szeretnéd – mondtam. – De ha nem tesszük meg, akkor le leszel kötelezve annak, akit utódomnak választok. Az pedig nem lenne igazságos veled szemben, immár második alkalommal.

– De vissza fogsz térni. – Válaszként megrántottam a vállamat, és továbbra sem emeltem fel a tekintetemet. Amarinda bizonytalan hangon folytatta: – Jaron, arra számítasz, hogy elesel ebben a háborúban?

A hüvelykujjammal végigsimítottam az övén. Már nem először tűnődtem el azon, vajon hogy lehet ilyen puha a bőre.

– Amilyen fenyegetéssel nézünk szembe, előbb küzdenék a halálomig, mintsem hogy megadjam magamat – mondtam végül. – És nem látom az utat, ami győzelemre vezetne.

– De meg fogod találni. Mindig megtalálod.

– Talán Carthya majd átvészeli ezt. De én sosem éltem olyan életet, ami eltart az öregkorig. – Amarinda megszorította a kezemet, mire hozzátettem: – Tudom, hogy nem érzünk úgy egymás iránt, mint azt szeretnénk egy házasságban. De akkor is hivatalossá kéne tennünk a rangodat. – Nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak. – Ha pedig nem térek vissza, több hely jut majd neked a trónon.

Amarinda ezt nem találta viccesnek.

– Ne beszélj így! A halálod számomra nem valami vicc! – Mély levegőt vett, majd folytatta: – Bármilyen érzéseken is osztozunk, fontos vagy számomra, mint ahogy egész Carthya számára is.

Ezt értékeltem, bár a szavai elég őszintén árulkodtak az érzelmeiről. Nagyon óvatosan azt mondta, hogy bár barátok vagyunk, nem szerelmes belém.

Ekkor Amarinda másik kezét az enyémre helyezte.

– Mesélj Rodenről! Tudom, hogy a vitátok nem volt valódi.

Jókedvűen felhúztam az egyik szemöldökömet.

– Honnan tudod?

– Csak akkor vagy rá dühös, ha közönséged is van. Gondolom, Mott ismeri az egész történetet.

– Így igaz. És neked is elmondtam volna, csakhogy akkor talán hazudni kényszerültél volna a helytartóknak, azt pedig nem kérhettem tőled.

– Miért rendeztétek meg azt a vitát?

– Valaki majd tájékoztatja róla Vargant... Talán pont az, akivel Conner is tartja a kapcsolatot. Ha pedig nem érhetem el, hogy erősebbnek tűnjek, mint amilyen vagyok, akkor pont az ellenkezőjét fogom tenni.

Úgy tűnt, feszélyezi ez az elképzelés, korábban viszont már működött számomra ez a stratégia, és egyébként is, már régen túljutottunk azon a ponton, mikor megvitathattuk volna, mennyire bölcs is ez a terv.

– Tehát hol is van Roden pontosan? – kérdezte.

Felsóhajtottam – megkönnyebbültem attól, hogy megoszthattam vele ezt. És mégis, ahogy beszéltem, eszembe jutott, mennyire közel volt a lehetetlenhez az, amit Rodentől kértem.

– Fenn van északon, a gelyni határnál – mondtam. – Vele van a negyven legjobb emberünk, Roden feladata pedig az, hogy elfoglalja az ottani, gelyni helyőrséget, aztán megállítsa a seregüket, mielőtt betörhetnének hozzánk.

– De ez sosem sikerülhet nekik! Add fel a határt, és hívd haza Rodent! Aztán Mott-tal együtt visszahozhatják Imogent.

Összehúztam a szemöldökömet.

– Miért nem én? Miért ér többet az én életem, mint az övék?

– Az ő életük éppen annyit ér, Jaron, mint a tiéd, de a te szereped fontosabb. – Amarinda még erősebben szorította a kezemet. – Úgy szeretem Imogent, mintha a saját nővérem volna, ezt te is tudod. Ám ha akár csak a közelébe is mész annak a tábornak, azzal átadod magad az ellenségnek, és ennek a háborúnak még az előtt vége lesz, hogy elkezdődött volna. Valaki másnak kell mennie, semmiképpen sem neked.

Addig nézett egyenesen a szemembe, amíg el nem fordítottam a tekintetemet. Igaza volt, mint ahogy Mottnak is – hiába vitatkoztam, ezzel tisztában voltam. Egy feneketlen lyuk tátongott a gyomromban, valahányszor arra gondoltam, hogy nem lehetek ott, hogy magam gondoskodjak Imogen biztonságáról, de az elmúlt pár hétben próbáltam többet adni mások tanácsaira. Ez teljes mértékben az ösztöneim ellen volt, az pedig, hogy olyan emberekkel voltam körülvéve, akikben őszintén bízhattam, teljesen új volt számomra. Ám a másik választási lehetőségem, az, hogy kizárólag a saját fejem után menjek, már számos fájdalmas leckére megtanított, amiket eszem ágában sem volt ismét megtapasztalni. Így hát ismét Amarindára néztem és bólintottam. Nem fogok Imogenért indulni.

Amarinda köszönetet mondott nekem, majd elmosolyodott.

– Háború vár ránk, Jaron, és tudjuk, hogy ez milyen veszélyeket hordoz magával. De akkor is hinnünk kell abban, hogy a végén minden jóra fordul. A házasságra vonatkozó terveink maradnak, ahogy eddig is voltak.

Azt kívántam, bárcsak olyan optimista lehetnék, mint ő, ám annak a súlya, ami ránk várt, minden oldalról rám nehezedett.

– Nem maradnak. – Aggodalomtól kikerekedett szemébe néztem. – Feloldozlak a jegyességünk alól, Amarinda. Te és én ettől még össze fogunk házasodni, de csakis akkor, ha te így akarod. Nem az országaink között létrejött valamiféle egyezség miatt, vagy bármiféle kötelesség miatt, amit a származásodból fakadóan teljesítened kell, hanem csakis akkor, ha képes vagy szeretni engem. Ugyanakkor Kerwynnek igaza volt. Lehet, hogy rossz kimenetele lesz ennek a háborúnak... rám nézve.

– Így hát ki kell választanod a következő királyt. – Amarinda próbált uralkodni magán, de nem sikerült neki. – Most akkor ő a jegyesem, vagy egy senki vagyok Carthya számára?

Gyengéden rámosolyogtam.

– Te vagy ennek az országnak a hercegnője, és így a te felelősséged lesz kiválasztani Carthya következő uralkodóját. Magadat is kinevezheted, és uralkodhatsz egyedül, hivatalosan is áldásomat adom rá.

– A nép ezt nem fogja elfogadni.

– Harlowe viszont el fogja, ha én parancsolom, a helytartók pedig azt teszik majd, amit ő kér tőlük. Amúgy pedig, hölgyem, a nép szeret téged. – Félelemmel vegyes tisztelettel bámultam rá, majd felkuncogtam, amikor eszembe jutott, mennyivel több hibám is van, mint neki. – Sőt, merem állítani, hogy még meg is könnyebbülnek majd, mikor hatalomra kerülsz.

Ezen némán eltöprengett, majd megkérdezte:

– Mi van akkor, ha meg kívánok házasodni?

– Mindössze annyit kérek, hogy carthyai férjet válassz! – Hüvelykujjammal végigsimítottam az övén. – Valaki olyat, aki illő társad lesz.

– És ha nem akarom a koronát? – kérdezte.

– Akkor átadod valaki olyannak, aki méltó rá, és örökre hátat fordítasz a trónnak.

Mintha hatalmas súlyt vettem volna le a válláról, Amarinda kihúzta magát és bólintott. Pillanatnyi csend telepedett közénk, és ha kicsit is bátor lettem volna, akkor egy csókkal pecsételem meg az egyezségünket. Ám nem voltam bátor, és biztos voltam benne, hogy ezt Amarinda is észrevette.

Végül felálltunk, és felajánlottam neki, hogy visszakísérem a termeibe. Azonban Mott az ajtóban várt, az arca feszült volt és komor. Karját keresztbe tette, és valahogy még a szokottnál is testesebbnek látszott, egyértelművé téve, hogy nem mehetek el mellette. Tobias is a közelben téblábolt, úgyhogy őt kértem meg, hogy kísérje a hercegnőt a lakosztályába.

Már akkor tudtam, hogy Mott a lehető legszigorúbb hangnemét elővéve készül megfeddni, még mielőtt Tobias és Amarinda távozott volna. Rettegtem tőle, és úgy éreztem, mintha Graves mester, az apám és a kápolna papjai mind egyesítették volna az erejüket, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyítsák, mennyire nincs soha igazam.

– Beszélnünk kell – mondta Mott.

– Ne csinálj ebből vitát! – feleltem a szememet forgatva.

– Én nem is fogok, neked viszont pont ez a szokásod.

Nos, ebben végül is igaza volt. Úgyhogy csak megrántottam a vállamat, majd hagytam, hogy kövessen vissza a trónterembe. Mikor az ajtók becsukódtak mögöttünk, felé fordultam, és már épp meg akartam osztani vele, miben egyeztünk meg Amarindával.

Csakhogy rögtön a szavamba vágott. Szétnyitotta hatalmas kezét, felfedve a benne rejtőző, gyűrött levelet. Megkönnyebbülve ismertem fel Roden macskakaparását a papír sarkán. Tehát legalább még életben volt, vagyis akkor még biztos élt, mikor ezt írta.

– Ezt mikor kaptad? – kérdeztem.

– Tíz perce sincs. Roden küldönce azt mondta, alig jutott ki élve Gelynből, hogy elhozza ezt.

– Elolvastad?

– Igen. – Láttam Mott arcán, hogy semmi jóra nem számíthatok. – Roden emberei sikeresen átszöktek Gelynbe, majd harcba bocsátkoztak a gelyni hadsereggel a közös határunkon fekvő helyőrségnél. Ezután Roden és katonái csapdákat állítottak, amik megállították az odaérkező és átkelni szándékozó gelyni sereg első hullámának nagy részét. – A ráncok Mott homlokán elmélyültek. – Ezt az üzenetet akkor küldte, mikor éppen a második hullámot várta. A sereg többi tagja úton van.

Ez több száz, vagy akár több ezer ellenséges katonát is jelenthetett.

– Azt említette, hányan vannak még vele?

– Tizennyolcan.

Tizennyolcan a negyvenből. A szívem is belefájdult, ahogy a veszteségre gondoltam. És bár azok a férfiak, akik életben maradtak, Carthya legvitézebb harcosai közé tartoztak, borzalmas túlerővel kellett szembenézniük. Nagy volt rá az esély, hogy mostanra már egyikük se legyen életben.

Mott átadta nekem az üzenetet.

– Arra kér, hogy vigyél neki erősítést. Úgy hiszi, csak így nyerhetnek.

Magam is átfutottam a levelet. Tanulatlansága nyomán Roden helyesírása és tollforgatása rettenetes volt, ám ez esetben hálás voltam a hibákért. Azt bizonyították, hogy az üzenet egyenesen az ő keze alól került ki.

– A kapitány arra kér, hogy küldjek neki erősítést, nem hogy vigyek. Jobban örülnél neki, ha több ezer gelyni ellen vonulnék harcba, mint annak, ha abba a táborba mennék, ahol Imogent tartják fogva?

– Nem. Legszívesebben elrejtenélek a kamrába, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. De tapasztalatból tudom, hogy még a legjobb lakatokkal sem tudnánk itt tartani téged. – Volt némi csipkelődő él Mott hangjában, ám egy pillanatnyi habozás után ismét komoly hangnemre váltott. – Mindössze egyetlen indokuk lehetett arra, hogy foglyul ejtsék Imogent, méghozzá az, hogy tudták, érte fogsz menni. Jaron, bármit is terveznek számodra, az minden bizonnyal rettenetes. Így hát, ha mindenképpen választanom kell, akkor igen, jobban örülnék neki, ha Gelynbe mennél.

Szerencsére már döntöttem, különben kénytelen lettem volna vitába szállni vele, már csak a büszkeségem kedvéért is. De inkább csak ennyit mondtam:

– Rendben van, Mott. Ezúttal te nyertél, de nehogy azt hidd, hogy ebből rendszert fogunk csinálni! – Aztán zakatoló szívvel még hozzátettem: – Ígérd meg nekem, hogy Imogen...

– Nem ígérhetek semmit, csak azt, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. – Idegesen megnyalta az ajkát. – Te pedig ígérd meg nekem...

– Én sem ígérhetek semmit. – Mosolyt erőltettem az ajkamra. – De így vagy úgy, véget fogunk vetni ennek a háborúnak. Nem tehetünk mást.