31. FEJEZET

iután Mendenwal seregei végre távoztak, ismét talpra kecmeregtem, és belegyömöszöltem a láncinget Rejtély nyeregtáskájába. A bőrpáncélt ismét magamra csatoltam, a kardomat pedig visszadugtam a hüvelyébe, felkészülve az útra le a hegyoldalon. Ám valahonnan a mögöttem elterülő mezőről, jó messziről, meghallottam, ahogy egy ismerős hang a nevemet kiáltja. Engem keresett.

– Fink?

Megragadtam a kardomat, és elkezdtem a hang irányába futni. Fink alig volt magasabb, mint a fű errefelé, de továbbra is utánam kiabált.

Végül megláttam – erősen sántított, a keze pedig össze volt kötve maga előtt. Az inge szét volt szakadva, az arcán pedig egy méretes zúzódás éktelenkedett, de úgy tűnt, egyébként sértetlen.

Elkezdtem felé rohanni, ám amikor észrevett, csak a fejét kezdte rázni, miközben rátört a zokogás.

– Sajnálom – sírta. – Jaron, annyira sajnálom!

– Mit sajnálsz? – Már meg is bocsátottam neki, mint ahogy mindig is meg fogok bocsátani neki, de tudnom kellett, hogy mi történt.

– Mindent elmondtam nekik Falstanról. Azért nem jöttek eddig ide. Hagyták, hogy nyelje el Mendenwalt a tó, és vártak, amíg ez meg nem történt.

– Kik?

– Vargan és a serege. Annyira sajnálom!

Ahogy beszélt, zajt hallottam annak a hegynek a tövéből, amelyen Finkkel álltunk. Lovak prüszköltek, miközben patájuk léptétől megremegett a föld és a szikla. Nem voltunk egyedül, és biztosra vettem, hogy akárki is közeledett, az nem volt a barátom.

A távolban rengeteg lovas katona tűnt fel. Még innen is láttam vörössel csíkozott, fekete egyenruhájukat. Miután olyan sokáig voltam a közelükben, Avenia katonai egyenruhája fájdalmasan ismerős volt a számomra. Jóval előttük egy előőrs közeledett szintén lóháton, akik közül majdnem mindenkit ismertem. Legelöl Vargan király haladt, az oldalán Kippenger parancsnokkal és Avenia zászlóvivőivel. Egy másik férfi is volt velük, nem Avenia színeiben, hanem egy nemesember finom öltözetében. Összehúztam a szememet, hogy jobban lássam. Ez nem lehetett igaz...

De az volt. Bevin Conner ott lovagolt közvetlen Avenia királya mellett. Először Conner vett észre engem, mire Vargan rögtön irányt váltott, hogy egyenesen felém tartson. Szóltam Finknek, hogy bújjon mögém, majd pedig előhúztam a kardomat, készen arra, hogy kipróbáljam, mennyire éles. Hiába hangoztatta Conner folyton beképzelten, hogy mindent csakis az országunk érdekében tett, ezzel most végleg elárulta Carthyát. Bármilyen egyezséget is kötött azért, hogy most Vargan oldalán állhasson, erre az árulásra semmiképpen sem találhat majd mentséget, még önmaga számára sem.

– Csak fussunk el! – szólt Fink.

– Nincs hová mennünk – motyogtam vissza neki. Ameddig csak elláttam, nem volt más, csak vörös és fekete egyenruhák egyre növekvő tengere. Mögöttünk pedig csak a meredek sziklafal, és alatta a mélység.

A kardomat készenlétben tartottam, mikor megálltak előttünk. Még nem sikerült eldöntenem, melyiküket is támadjam meg, mivel valószínűleg csak egy célponttal végezhettem volna, mielőtt a többiek megállítanak. Kielégítő lett volna átdöfni Connert, ám a vicsor Vargan arcán rettentően dühített, Kippenger pedig rendesen kivette a részét a kínzásból, amit Vargan táborában szenvedtem el. Mindegyiküknek adósa voltam.

Először Vargan köszöntött:

– Jaron király, mennyire örülök, hogy ismét láthatom! Őszintén sajnálom, hogy lekéstem a kis mókájáról Mendenwallal.

– Bárcsak ideért volna! Nagyon örültem volna, ha lett volna esélye osztozni a sorsukban. Sőt, előnyben részesítettem volna.

Vargan felhúzta egyik szemöldökét.

– Hát senki sem maradt?

– Nem, hacsak nincsenek remek úszóik. Így vagy úgy, de többet már nem számíthat a szolgálataikra.

– Mendenwal többi katonája is itt van az országában – mondta – Nem győzte le mindannyiukat.

– Nem – feleltem. – Még nem. De fogadást kötöttünk a kapitányommal. Amelyikünk több csatát nyer, az olvasztathatja be a maga koronáját, és megkapja az aranyat. Szándékomban áll megnyerni ezt a fogadást, mivel van némi elintézetlen ügyünk – ahogy afelől ígéretet is tettem.

Vargan felkacagott, mire a mellette állók is nevetni kezdtek.

– Alig várom, hogy lássam, amint megpróbálja elpusztítani a seregeimet, ifjú király – mondta.

Ha egyedül lettem volna a hegyen, akkor már rég meghoztam volna a elöntésemet. A kardomat a magasba emelve Vargannak rontottam volna, nem törődve azzal, hogy ez milyen következményekkel jár számomra. Csakhogy Fink még mindig ott állt mögöttem, és nem hagyhattam magára.

– Nehéz döntés áll most előtted – mondta Kippenger. – Vajon inkább megtámadsz minket, és elveszíted a mögötted álló fiút? Vagy megpróbálsz elszökni, ám abban az esetben is elveszíted őt.

– Mi csak önt akarjuk – szólt hozzám Vargan. – Engedje le a kardját, mi pedig hagyjuk, hadd menjen a fiú.

– Hát maguknak már semmi sem szégyen? – kérdeztem. – Ő csak egy fiú, nem valami gyalog a játszmánkban.

– Egy olyan fiú, akiről úgy hallottam, hogy sokat jelent az ön számára. – Vargan lepillantott Finkre, lelkifurdalás nélkül készen mindenféle kegyetlenségre, ha ez azt jelentette, hogy árthat nekem. – Mit hajlandó adni nekem, hogy megmentse az életét?

– Egy mély vágást a kardommal – feleltem. – Carthya soha sem fog fejet hajtani maga előtt, Vargan.

– Carthya máris meghajolt előttem! Azt hitte, az ajánlatom, hogy megtarthatja a trónját, örökké állni fog majd? Nem, Jaron, megvolt a lehetősége, de azóta változott a helyzet. Most Lord Conner lesz Carthya királya, és egyben az én aveniai birodalmam alattvalója. Már megegyeztünk.

Conner rezzenéstelen tekintettel nézett le rám. Hát végül csak megszerzi a trónját.

– Ő nem király – jelentettem ki. – Nem úgy lesz valakiből uralkodó, hogy egyszerűen csak odaültetik a trónra. Egy igazi király a népét szolgálja, megvédi őket, és ha képes rá, segít nekik megtalálni a boldogságot.

Conner ajka mosolyra rándult.

– És mi a helyzet azzal, hogy meghal értük?

A tekintetem egy pillanatra oldalvást tévedt.

– Igen, hajlandó meghalni, ha muszáj. Bár azért remélem, hogy a maga haláláról beszélünk, nem az enyémről.

– Vargan királlyal megegyeztünk pár dolgot illetően – szólt Conner gúnyosan. – Ezek az egyezségek egyikünk számára hosszú és sikeres életet biztosítanak. Ki tudja találni, hogy melyikünkről lehet szó?

Varganhoz fordultam.

– Lehet, hogy maga borzalmas király, és ha már itt tartunk, borzalmas ember is. De Conner még magánál is rosszabb. Áruló és gyilkos. Vigyázzon, hogy milyen egyezséget köt vele!

– Ha már egyszer azzal vádolnak, hogy áruló vagyok, akkor akár viselkedhetek is úgy – felelte Conner. – Ami pedig a másik vádját illeti, már csak egyetlen halál okozója kívánok lenni, amire viszont hónapok óta várok.

Az enyémé.

Vargan mosolya elárulta, mennyire vágyik erre.

– Csapdába esett, Jaron: a háta mögött a sziklaszirt, miközben minden más irányból a katonáim ezrei veszik körbe. Ezúttal nem szökhet meg.

Ahogy gyorsan végigjárattam a tekintetemet a környező dombokon, láthattam, milyen hatalmas is valójában a serege – sokkal többen voltak, mint amennyit akár csak remélhettem volna, hogy le tudok győzni. Legtöbbjük még mindig a völgy felé haladt, ahol az én seregem állomásozott, anélkül, hogy tudták volna, mire számítsanak. Csakúgy, mint ahogy mi is elzártuk Mendenwal menekülési útvonalait, hamarosan ők is el fogják zárni a miénket.

– Maga Lord Connerrel és velem fog tartani Farthenwoodba – mondta Vargan.

– Szó sem lehet róla. – Még a fejemet is megráztam, hogy így adjak még nagyobb nyomatékot az elutasításomnak. – Conner egyszer már elvitt Farthenwoodba. Higgyen nekem, közel nem olyan jó házigazda, mint amilyennek tetteti magát.

Conner sötéten felkacagott.

– Pedig azt hittem, örülni fog ennek hallatán. Hogy ott fog véget érni az uralkodása, ahol elkezdődött.

– Farthenwood az a hely, ahol maga bukott el, Conner. Nem az, ahol én fogok. – Tekintetemet Vargan ráncos képére fordítottam. – Ha mindenképpen beszélnünk kell, akkor azt Drylliadban tegyük! Nincs semmi okunk arra, hogy Farthenwoodba menjünk.

– Ó, dehogyis nincs! – Vargan mostanra már kuncogott, mintha Connerrel tudtak volna egy viccet, amit még nem osztottak meg velem. – Hiszen maga választotta Farthenwoodot. Nem emlékszik rá, mikor?

Az üzenet, amit az aveniai tolvajjal küldtem. Varganhoz vitte, ahelyett, hogy betartotta volna a nekem tett ígéretét. Hát ezen nevettek.

Conner szinte csalódottnak tűnt.

– Többet vártam magától, Jaron.

– Én pedig kevesebbet magától – vigyorogtam. – Bár gondolom, ha maga és Vargan összedugnák a fejüket, akkor talán lenne elég eszük ahhoz, hogy elbírjanak velem. Majdnem.

Vargan teste megfeszült a sértés hallatán.

– Még a héten fel fogom akasztatni, és megölök mindenkit, aki maga mellett áll, éppúgy, ahogy Imogent is megöltem.

A szívem kalapálni kezdett, ahogy meghallottam a nevét, de végre megértettem, hogy mi célja volt a halálának. Nem számított, mi történik még ebben a háborúban, nem engedhettem, hogy bárki más, akit szerettem, meghaljon. Meg kellett találnom a módját annak, hogy ezt el is tudjam érni.

Ezzel a gondolattal tekintetemet Connerről Varganra fordítottam.

– Megértem, hogy miért akar felakasztatni – mondtam –, de először be kell váltanom az ígéretemet, hogy elpusztítom. És ehhez lehet, hogy egy kicsit több időre lesz szükségem most, hogy Connert is fel kellett vennem a listára. – Kippenger parancsnok felé intettem. – Mint ahogy egyébként valószínűleg magát is.

– Vigye innen! – parancsolta Vargan.

Kippenger elindult felém, mire megragadtam a derekamra erősített kést, és Conner felé hajítottam. Az lapjával nekicsapódott a lovának, ami ijedtében hatalmasat ugrott, megzavarva Kippenger lovát is. Kippenger és Conner is a földre zuhant, ami még jobban megzavarta az állatokat. Megfordultam, és magammal húztam Finket is. Valahol a hátunk mögött Vargan ordítva parancsokat osztogatott, hogy eredjenek utánunk, miközben mi a sziklaszirt felé rohantunk.

– Jönnek! – kiáltotta Fink.

Nem mehettem le azon a meredek ösvényen, amin feljöttem. Túl nagy volt az esélye annak, hogy valaki utolér bennünket. Ám ahogy a szirt széléhez értünk, tudtam, hogy csak egyetlen lehetőségünk maradt, és az sem volt túl jó.

– Milyen szorosan van összekötözve a kezed? – kérdeztem Finktől.

Megrántotta a kötelet, de az szinte meg sem mozdult.

– Nagyon.

– Tedd a nyakam köré! – Elég mélyre hajoltam, hogy ezt meg tudja tenni, miközben megragadtam azt a kötelet, amit részben elégettem a mendenwali sereg szeme láttára. Megcsomóztam, majd kétszer-háromszor a derekam köré tekertem. Nem volt rá idő, hogy rendesen megcsináljam.

Fink megpróbált lekecmeregni rólam.

– Ne, Jaron! Kérlek, ne tedd!

– De megteszem, Fink. Csukd be a szemedet, ha muszáj!

Először Kippenger ért fel a dombtetőre, és kardjával felém csapott. Megvágta a karomat, de ekkor már futottam. Finkkel a hátamon, aki a fülembe ordított, leugrottam a szirt széléről, egyenesen a mélységbe.