29. FEJEZET

znap este kicsit többet sikerült aludnom, bár már így is ébren voltam, mikor az őrszem bejött hozzám, hogy szóljon, összegyűlt a száz ember. Sötétkék bőrpáncélt viseltem a vastag láncing fölött, rajta Carthya arany címerével, valamint az anyaghoz szegecselt fémlapokkal, amik a karomat és a mellkasomat voltak hivatottak megvédeni. Mott teljes mértékben ellenezte az öltözetemet. Azt akarta, hogy teljes harci páncélzat legyen rajtam, de az túl nehéz volt számomra, főleg mivel még mindig nem nyertem vissza teljesen az erőmet a Vargan táborában történtek után. Amúgy pedig nem én voltam se a legnagyobb, se a legerősebb ebben a csatában. Egyedül abban reménykedhettem, hogy majd én leszek a legfürgébb, ahhoz pedig könnyű páncélzatra volt szükségem. Jó hír volt viszont, hogy Mott szólt, az érkezésemre számítva a lovamat, Rejtélyt, leküldték a táborba. Ennek nagyon örültem. Rejtély jól ismert engem, és jobban együtt tudott működni velem a terveim végrehajtásában, mint bármelyik, kevésbé harcias ló. Elküldtem Mottot, hogy készítse fel a csatára Rejtélyt, miközben én befejeztem a készülődést. Már csak annyi maradt hátra, hogy felcsatoljam a kardomat, és suttogva megkérjem az ördögöket, hogy ne avatkozzanak bele a terveimbe.

Csakhogy ez ezúttal nem tűnt elegendőnek, ezért gondolatban a szentekhez fordultam. Mikor kisebb voltam, a papok mindig összehúzták a szemöldöküket, és elkezdtek egymás közt motyogni, mikor vasárnaponként beléptem a kápolnába. Bevallom, az valószínűleg azért lehetett, mert csak ritkán mulasztottam el az alkalmat, hogy a bátyám szórakoztatására jó hangosan viccet csináljak a vontatott miseikből. A papok mindig azt mondták, hogy egészen addig nem fogom elnyerni a szentek jóakaratát, amíg nem veszem komolyan a miséket, bár a magam részéről biztos voltam afelől, hogy a szentek éppúgy unták ezeket a miséket, mint én. Amúgy meg egyébként sem tartottam sosem magam olyan személynek, akit a szentek szívesen kisegítettek volna. Ahogy az előttem álló napra gondoltam, reméltem, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban.

A sátram csendjében eltöprengtem azon, mit is mondtak a papok a túlvilágról. Annak az elképzelésnek, miszerint akik már meghaltak, továbbra is életünk részei maradnak, és továbbra is figyelnek minket, mára sikerült úgy megérintenie, mint fiatalabb koromban sohase.

Ha pedig a papoknak igazuk volt, akkor Imogennek mostanra már szentnek kellett lennie, csakúgy, mint a családomnak. A szenteknek segíteniük kell majd nekem. Imogen majd eléri, hogy segítsenek – úgyhogy életemben most először nem féltem, hogy az ördögök megtréfálnak. Tudtam, hogy a szentek szárnyain fogok a csatába vonulni.

Ahogy előléptem a sátorból, máris a kezembe nyomták Rejtély kantáját. Amint felmásztam a nyeregbe, rögtön észrevettem, hogy már Mott is ott ült a lován.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle.

– Nagyon szégyenletes dolog az egész – mondta. – Úgy tűnik, hogy én is egyike vagyok a száz leggyengébb katonádnak.

– Dehogy vagy.

– De attól tartok, hogy igen. – Mott még beszéd közben sem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Nagyon kínos ez számomra, felség, és könyörgöm, ne kérdezz erről többet!

Ismét felkuncogtam, majd olyan helyre ügettem, ahonnan minden ki láthatott.

– Barátaim, amire most készülünk, az nem olyan csata lesz, amit elődeink vívtak, és nem is olyan stratégiát fogunk használni, ami már kiállta az idő próbáját. Ezt előtte még senki sem vitte véghez, pontosabban, hogy őszinte legyek, ez eddig még senkinek sem sikerült. De pontosan ez az, ami majd naggyá tesz minket. Erről a pillanatról fogtok majd a gyerekeiteknek és az unokáitoknak mesélni. Öregkorotokban majd annak az emléke fogja az utolsó mosolyt az arcotokra csalni, amire most készülünk. A parancsnokaitok biztos elmondták nektek, hogy azt akartam, seregeink leggyengébb katonái tartsanak ma velem. Legyetek hálásak, hogy rátok esett a választás, mivel Carthya erős karja a leggyengébbek kezébe helyezi most erejét. Barátaim, úgy fogunk most utazni, mint ahogy a gyengék mindig is utazni fognak: némán, anélkül, hogy akár az utunkba kerülő, alvó madarat felébresztenénk. Kövessetek!

Mindössze egy pár gyenge fényű lámpás világította meg a katonák komor arcát, ám Mottot éppen elég tisztán láttam. Úgy mosolygott rám, ahogy már többször is láttam korábban: azt gondolta, én vagyok a legnagyobb bolond, akit valaha ismert, de remélte, hogy pont ez a tulajdonságom fog megmenteni mindannyiunkat. Én is ebben reménykedtem.

Végigvezettem a csapatot azon az ösvényen, amit korábban már megjártam. Az ösvény levitt minket a völgyre néző táborunkból a völgybe egy keskeny csapáson keresztül, amit nagy részben eltakartak a sűrűn növő fák és a magas bokrok. Aztán az ösvény végül nem messze onnan ért véget, ahol lesben akartam állni, Mendenwal érkezésére várva.

A csoportunk teljes némaságban haladt. Persze a lovak hangoskodtak rendesen, de, mint ahogy az megszokott volt errefelé éjszakánként, szél süvített a völgyben. Ha elég óvatosak voltunk, a zaj, amit csaptunk, nem érhetett el a mendenwaliak táboráig.

Reggelre már a völgy túlsó szélén ültem Rejtély hátán, karnyújtásnyira a mendenwaliak táborától. Mott ott volt az oldalamon, miközben Carthya száz legkevésbé impozáns katonája a hátam mögött ült a lován. Ami képességeknek híján voltak, azt magabiztos testtartással és néma mozdulatlansággal pótolták.

Mendenwal felderítői rögtön a hajnal első fényénél megpillantottak minket, majd riadót kiabálva gyorsan vissza is vágtattak a táborukba.

– Most pedig össze fogják gyűjteni a seregeiket – jelentettem be. – Mindenki álljon készenlétben és várjon itt!

Amint a mendenwaliak első csoportja belovagolt a völgybe, előreindultam, oldalamon Mott-tal és a zászlóhordozómmal, aki kezében tartotta a reggeli szellőben lengedező carthyai zászlót. A lobogó kék- arany anyagára, ami mindig is az országom jólelkűségét és bátorságát szimbolizálta, a családom címerét hímezték. Akkora távolságra álltunk meg egymástól, hogy meghalljuk egymás kiáltását – egy lépésnyivel sem közelebb, mint az szükséges volt.

A parancsnokuk tíz embert hozott előre magával. Miután velem csak Mott és a rosszul felfegyverzett zászlóhordozó volt, az arány nagyjából megfelelőnek tűnt seregeink méretéhez viszonyítva.

– Mi vezette Mendenwalt háborúba Carthya ellen? – szóltam át a parancsnokuknak. – Nincs önökkel vitánk.

– Humpfrey király parancsára jöttünk ide. Ennek indokait csak ő tudhatja.

– És biztos benne, hogy ezen okokból érdemes meghalniuk? – Mott figyelmeztetésként megköszörülte a torkát, de én csak mosolyogtam, és hangosabban folytattam: – Természetesen nem kívánom megsérteni a királyát, de egyértelműen látszik, hogy cserben hagyta azon képessége, hogy érthetően megindokolja lépéseit. Talán az lenne a legjobb, ha fogná a seregeit és hazamenne, amíg még megteheti.

– Ne merészelje Mendenwal királyát sértegetni! – kiáltotta a parancsnok.

– Ez nem sértés volt, hanem egyszerű megfigyelés. Az egyetlen oka annak, hogy Humfrey király megszállja az országomat, csak az lehet, hogy fenyegetve érzi magát, vagy Avenia ígért neki valamit, ami csillog és aranyból van. Kérem, higgyen nekem, mikor azt mondom, Avenia nem fogja betartani az ígéreteit. Arra használja fel magukat, hogy elpusztítsanak engem, utána pedig önök ellen fognak fordulni. Parancsnok, a saját érdekében azt tanácsolom, hogy olyan gyorsan vágtasson haza, amilyen gyorsan a roskatag lova csak elbírja.

A parancsnok arca megfeszült, aminek láttán majdnem elnevettem magamat. Azóta nem dühítettem fel így szántszándékkal senkit sem, mióta Grapes mester megpróbált megtanítani az ábécére Farthenwoodban annyi hónappal ezelőtt, és ez nagyon jólesett.

A parancsnok a jóval mögöttem álló száz ember felé intett.

– Ez lenne a serege, Jaron király? Vagy az országa legvadabb kiscicáit hozta talán magával?

Egy pillanatra hátrafordultam a katonáim felé.

– Jobb, ha vigyáz! A mi kiscicáink úgy karmolnak, mint az oroszlánok. A mögöttem álló férfiak azok, akik szerették volna magukénak tudni azt a dicsőséget, hogy eltiporják a maguk seregét.

– Akár a dadáinkat is kiküldhetném, hogy küzdjenek meg ezekkel a férfiakkal.

– Sajnálom, hogy ilyen kevésre tartja a dadáikat. Ha úgy kívánják, szívesen látjuk őket carthyai polgárokként. Figyelmeztetem, parancsnok! Még ma le fogjuk győzni az itt táborozó seregét. Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. A legtöbb embere nem fogja túlélni. Ahogy maga sem.

A parancsnok felkacagott.

– Adja meg magát most, Jaron!

– Nem, maga adja meg magát nekem! – kiáltottam. – Unom már ezt a beszélgetést. Vagy ígérje meg, hogy azon nyomban elhagyja Carthyát, és akkor életben marad, vagy menjen, és hozza a seregeit! Az első ezerrel én magam fogok végezni. Talán még többel is, ha nem okosabbak annál, mint aminek maga látszik.

A parancsnok társaira tekintett, akik megvetően horkantottak egyet, hogy így fejezzék ki, hogyan éreznek irántam, majd így szólt:

– Rendben van, Jaron király. Ezzel megpecsételte a sorsát.

– Az az ember is ugyanezt mondta, akit legutoljára legyőztem. Hát akkor menjen! Hozza, amije csak van, és siessen! Korán keltem, és abban reménykedtem, hogy délután szundíthatok majd egy keveset.

Ahogy a mendenwali csoport elügetett, Mott odafordult hozzám.

– Teljesen megőrültél? – Visszamosolyogtam rá, mire így szólt: – Hát persze hogy igen. Kérlek, mondd, hogy van egy terved!

– Itt a tervem – teleltem. Itt maradunk. Tudsz valami jó kis dallamot, amit fütyülhetnénk, amíg várunk?

Mint kiderült, Mott nem ismert egyetlen fütyülhető dallamot sem, viszont a nyögések és sóhajok kórusába tökéletesen be tudott lépni.

A mendenwali seregek minden bizonnyal már készen állhattak a csatára, ugyanis nem telt el sok idő, és máris megpillantottam őket. A mendenwali katonák kardforgatók voltak, jól edzettek és szigorúan fegyelmezettek. Túl sokan voltak ahhoz, hogy lóháton utazhassanak, szóval majdnem mindegyikük gyalog menetelt be a völgybe. Láttam a parancsnokot és a vezéreit a lovaik hátán, viszont hátulról irányították a sereget, amire számítottam is. Azt akarták, hogy a legkevésbé értékes embereiknek, azoknak, akik az első sorokban álltak, kelljen a seregem legrosszabbjával szembenézniük.

– Hányan jönnek? – kérdeztem Mott-tól.

Barátom összehúzta a szemét.

– Úgy saccolom, már vagy úgy ezren menetelnek felénk, de nem látom a soraik végét. Nem várhatod el, hogy mindannyiukkal megküzdjünk.

– Nem hát – feleltem. – Arra számítok, hogy egyikükkel sem fogunk megküzdeni.

Amint elég közel voltak ahhoz, hogy a csata kezdetét vegye, parancsot adtak a katonáknak, hogy minket hármunkat vegyenek célba. Jó hangos megjegyzést tettem arra a sajnálatos jelenségre nézve, hogy a mendenwali asszonyok milyen gyakran növesztettek bibircsókot az arcukon, majd megfordultam, és vágtatva elindultam az ellenkező irányba. Nem túl gyorsan. Csak egy kicsit fürgébben annál, mint amilyen gyorsan ők szaladni tudtak.

– A mi száz emberünk nem tud velük elbánni – szólt Mott. – Néhányan nagyon gyenge harcosok.

– Éppen ezért vannak itt, nem a többiekkel.

Mott megsarkantyúzta a lovát, hogy tartsa velem a lépést.

– Képtelen vagyok elhinni, hogy képes lennél bármilyen okból feláldozni ezeket az embereket. Ez nem rád vall.

Én csak mosolyogtam.

– Hányan vannak éppen most mögöttünk?

Mott hátrapillantott, majd így felelt:

– A soraik felbomlottak. De a völgy lassan tele lesz velük.

Mire odaértünk az embereimhez, az arcukról már egyértelműen le lehetett olvasni a pánikot. A legtöbben előhúzták a kardjukat, készen arra a csatára, ami kétségkívül borzalmasan végződik majd.

– Miért tűntök mind olyan aggodalmasnak? – kérdeztem, körbelovagolva őket. – Láttátok ma felkelni a ragyogó napot? Van még itt valaki más is, akinek melege van?

Az arcukon legördülő izzadságcseppekből ítélve mindannyiuknak melegük volt. Aztán lehet, hogy ennek semmi köze sem volt a hőséghez. Ezek az emberek rettegtek.

– Akkor indulás! – mondtam. – Ne túl gyorsan! De maradjunk a seregük előtt!

Így hát elindultunk.

Azt azért el kell ismernem, némelyik mendenwali katona nagyszerű futó volt, és úgy tűnt, sosem fárad el, így hát gyorsabban kellett mozognunk, mint szerettem volna. Mögöttünk a széles völgyet egyre jobban megtöltötték a mendenwaliak, a katonáik pedig egyre dühösebbek lettek.

Végül lassan elértünk a völgy széléhez. A fölöttünk elterülő carthyai tábor addigra már teljesen kiürült. Nem volt második esélyünk, sem erősítésünk, és ha a dolgok nem jól alakultak, akkor sehová sem mehettünk, hogy mentsük magunkat. Mendenwallal a hátunk mögött, és a lehetetlenül meredek sziklafalakkal előttünk esélyem sem lett volna mindenkit időben biztonságba juttatni.

Csakhogy eszem ágában sem volt feljutni a sziklatetőre. Csak egy kicsit magasabbra kellett kerülnöm, mint ahol most voltunk.

A katonáim mögött haladtam, és felemeltem a kardomat. Majd odakiáltottam a mendenwaliaknak:

– Tegyék le most a fegyvert, és életben maradnak! – Ők csak futottak tovább felém, ami elég kellemetlen volt, ám egyáltalán nem meglepő. – Rendben van – motyogtam. Bármi is legyen a vége, itt volt az ideje beindítani azt a tervet, amire már hónapok óta készültem. Pár percen belül vagy hatalmas diadal, vagy biztos halál várt ránk.