39. FEJEZET

argan ígéretéhez híven az őrök visszatértek értem napfelkeltekor, és köztük volt Terrowic és Kippenger parancsnok is. Megkérdeztem, hogy van-e bármelyiküknél némi reggeli, mire egyszerűen csak kinevettek. Tényleg örültem volna némi ételnek, és nem vettem jó néven, hogy kinevettek.

Először Rodent oldozták el, aki rögtön ökölbe szorította a kezét, mintha alig várta volna, hogy behúzhasson egyet valakinek. Elmerengtem azon, vajon hogyan állná a sarat ezek ellen az őrök ellen fegyvertelenül. Valószínűleg nem bírná talpon olyan sokáig, mint azt hitte.

Ezután én következtem, és nagyon odafigyeltek rá, hogy sose legyen szabad egyik kezem sem. Miközben velem foglalatoskodtak, odafordultam Imogenhez, és így szóltam:

– Azt szeretném, ha egy napon hozzám jönnél feleségül.

Ezt hallva könnyek csordultak végig az arcán.

– Nézd, hol vagyunk!

Visszamosolyogtam rá.

– Természetesen nem itt fogunk összeházasodni. Hanem a kastélyom nagytermében, az egész királyság színe előtt.

Imogen az ajkába harapott, és bólintott.

– Igen, Jaron. Ott hozzád megyek.

– Akkor majd hamarosan megtalállak. De ha nem – ha nem tudlak –, akkor légy boldog, és tudd, hogy szerettelek!

Erre még jobban potyogni kezdtek a könnyei, de egy szót sem szólt.

Az őrök előrerántottak, és észrevették, hogy kímélem a bekötözött lábamat. Pontosabban úgy tettem, mintha kímélném.

– Mi történt a lábaddal? – kérdezte Kippenger tábornok. – Tegnap este még nem volt bekötözve.

Összerándultam, ahogy sántikálva megtettem egy újabb lépést előre.

– Terrowic lejött hozzám az éjszaka, és bántott. – Ezt a hazugságot jobban adtam elő, mint a legtöbbet eddigi életemben, és azon kevesek közé tartozott, ami miatt egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem éreztem. – Megpróbálta bekötözni, és remélte, hogy maga nem fogja észrevenni.

– Én... Én nem... én... – dadogta Terrowic.

– Könyörögtünk neki, hogy hagyja abba – szállt be Roden a mókába. – De bosszút akart állni, még mielőtt kivégzik Jaront.

– Hazudnak! – Terrowic mostanra szinte már rettegett.

– Nem tudok eleget gyalogolni ahhoz, hogy aláírjam a megadási szerződést – folytattam. – Meg kellene mondania Vargannak, hogy halassza el az aláírást még úgy egy hónappal, amíg meggyógyulok.

– Akkor is alá fogod írni, ha úgy kell elcipelnünk odáig! – Kippenger mindenféle figyelmeztetés nélkül odafordult Terrowichoz, és ököllel állkapcson vágta. – Hogy merészeli megtagadni a király parancsát?! – Aztán ráparancsolt a két őrére: – Vigyék a szobámba, és zárják be! A kivégzés után majd szigorúan megbüntetem!

Kippenger őrei megragadták Terrowic karját, majd elvezették, miközben az még mindig tiltakozott. Miután mindenki Terrowicot figyelte, csettintettem egyet a nyelvemmel, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Lenéztem a bokámra, előre-hátra megmozgattam kicsit, majd rákacsintottam Terrowicra. Rám mutatott, és már ellenkezni kezdett, ám addigra az arcomról megint csak a helyzetnek megfelelő fájdalmat és szenvedést lehetett leolvasni, mire őt meg gyorsan felrángatták a lépcsőn, hogy megbüntessék.

Kippenger visszafordult felém.

– Tudsz járni?

Megrántottam a vállamat.

– Megpróbálhatom. Csak ne erőltessen!

– Inkább azt tanácsolnám, hogy te ne erőltess semmit se. Ha nem így teszel, rengeteg olyan dolgot tudok veled tenni, amiről Vargan sosem szerez majd tudomást – szólt Kippenger.

Beleegyezően motyogtam valamit, amit eszem ágában sem volt betartani, majd ahogy elvezettek minket, visszapillantottam Imogen felé. Egyik kezét még mindig ökölbe szorítva tartotta, ott rejtve el a láncai kulcsát, mire jeleztem neki a szememmel, hogy szökésének pillanata közeledik. Végül a mellettem álló Rodenre pillantottam. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan lelkesedett volna az iránt, ami következett, de készen állt rá.

Félúton kifelé a tömlöcből megragadtam az ajtó rácsait, és ordítozni kezdtem:

– Ne, várjanak! Meggondoltam magam! Ne vigyenek Varganhoz!

Az előttem álló őr megragadta a lábamat, hogy elhúzzon a rácsoktól. Az ajtó tágra nyílt, ám én továbbra is kapaszkodtam. Mostanra kicsivel előttem, már a lépcsőn állva, Roden is kiabálni kezdett, mire a mögötte álló őrnek előre kellett sietnie, hogy kordában tartsa.

Kippenger addig ütötte a karomat kardja lapjával, amíg el nem engedtem a rácsot és a földre nem zuhantam. Aztán két őr belém karolt, és felrángattak a lépcsőn. Egy gyors pillantás a hátam mögé mindent felfedett, amit csak tudni akartam – elfelejtették rázárni a cella ajtaját Imogenre. Valószínűleg egyáltalán azt is elfelejtették, hogy ő még ott van.

Egészen addig folytattuk az ordibálást, amíg fel nem rángattak minket a földszintre, ahol Roden megpróbált elmenekülni a hátsó ajtón át. Átkozni kezdtem őt, azzal vádoltam, hogy magamra akart hagyni a legsötétebb órámban, vagy valami hasonló nevetséges és drámai dologgal, mire a parancsnok elkiáltotta magát, hogy erősítést kér.

Először hozzám rohantak oda, és mindenféle finomkodás nélkül a földre taszítottak. Odakiáltottam Kippengernek, hogy ne engedje, hogy bármilyen nyomot hagyjanak rajtam, de abban a pillanatban ennek a lehetősége láthatóan nem aggasztotta. Egyre több katona érkezett, és őszintén szólva, ahogy nőtt a nézőközönség, annál jobban élveztem az ordibálást. Sajnos arra senki sem kapott parancsot, hogy ne hagyjon külsérelmi nyomokat Rodenen, így hát neki több fájdalmas kiáltása is őszinte volt.

Mire vége lett, vagy húsz katona volt mindkettőnk mellé beosztva. Emiatt kicsit csalódott voltam. Jobban örültem volna annak, ha mindketten kapunk úgy negyvenet, de már harmincat is elfogadhatónak tartottam volna. A legtöbben csak álldogáltak mellettünk, rémülten és szégyenkezve figyelve a gyerekességünket, ám mindannyian jöttek velünk, ahogy a dolgozószobába vezettek minket, majd pedig mindannyiuknak parancsba adták, hogy várakozzanak a folyosón, hátha szükség lesz rájuk.

Rámosolyogtam Rodenre. Máris egy méretes zúzódás volt kialakulóban a bal szeme alatt, az ajka felhasadt, és valószínűleg az orra is eltört. Miközben kapálóztam, a fejem nekicsapódott a fal sarkának, és az akkor szerzett sebből vér csordogált le az arcomon. Lehet, hogy egyesek ezt a saját hibámnak tekintenék, de már megvolt rá a tervem, hogyan kenjem rá másra. Nagy örömömre Roden visszamosolygott rám. Szerettem volna emlékeztetni arra, hogy korábban igazam volt: a maga módján ez tényleg jó móka volt. Ezenkívül pedig sikerült elérnünk a célunkat. Senki sem figyelte a tömlöcöt.

Lenyugodtunk, amint odaértünk a dolgozószobához, és pár részletekbe menő fenyegetést követően, hogy mi fog történni, ha ismét rendetlenkedem, Kippenger parancsnok bevezetett minket a helyiségbe.

Ezúttal Conner egyedül ült odabenn, más ruhában, mint amit előző este viselt. Olyan sok fehér volt a selyemingén és a mellényén, mintha csak azért fedte volna magát a szentek színével, hogy elrejtse azt, hogy rosszabb volt az ördögnél. Eltűnődtem azon, vajon hogyan tett szert ilyen rövid idő alatt ekkora ruhatárra.

Valamikor az éjszaka folyamán egy új asztalt helyeztek el a dolgozószobában. Nem volt akkora mestermű, mint Conner régi asztala, ám ettől függetlenül szemmel láthatóan drága volt, és valószínűleg erőszakkal hurcolták el a legközelebbi birtokról.

Rodent a hátsó fal mellett térdre lökték, míg engem odavezettek az asztal előtt álló székhez. Így, hogy Conner ott ült az asztal mögött, miközben Kippenger és egy másik őr közrefogtak engem, eszembe jutott egy hasonló helyzet, amire hónapokkal korábban került sor. Akkoriban még csak sejtettem, hogy milyen bűnök száradtak Conner lelkén. Most már azonban pontosan tudtam, ki is ő, és hogy milyen mélyre hajlandó süllyedni azért, hogy hatalomhoz jusson. Akármilyen véleménnyel is voltam róla akkoriban, az semmi sem volt ahhoz a gyűlölethez képest, amit most éreztem.

– Csak nem önt hallottam az előbb ordítani? – kérdezte.

Olyan ártatlanul néztem rá, ahogy csak tudtam.

– Nem tudom, miről beszél. Én nem hallottam semmilyen ordítozást.

– Van egy ronda vágás a fején.

– Ó, hogy az! – A parancsnok felé intettem. – Megütött. Könyörögtem neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy Vargan nem akarja, hogy bármilyen sebet ejtsenek rajtam. Ám ha bármi miatt kiabáltam, az valószínűleg az volt, ahogy könyörögtem neki, hogy hagyja abba.

Kippenger megátkozott, ami nem kis örömmel töltött el.

– Ezt a fiút nem akaszthatják fel aveniai egyenruhában – mondta Conner. – Szabadítsák meg a láncaitól, hogy levehessem róla!

– Először engedélyt kellene kérnünk a királytól – szólt közbe Kippenger.

– A nap végére én leszek Carthya királya. Ez a ruha sért engem!

– Carthya megtisztelve érzi magát, hogy megsértheti önt – mondtam.

Kippenger halkabban folytatta – talán nem akarta, hogy én is halljam, ami nevetséges volt.

– Lord Conner, a láncok nélkül ez a fiú veszélyes is lehet. Közvetlenül az előtt, hogy bejöttünk volna ide...

– Ha bármilyen veszélyt jelentene rám, már régen halott lennék. Most pedig oldozzák el!

A láncaimat levették rólam, aminek nyomán a karomat szinte súlytalannak éreztem, majd Kippenger lehúzta rólam a kabátot, és ismét csak az egyszerű alsóingem maradt rajtam. Búcsút intettem Kippengernek, amibe belefogalmaztam az iránti vágyamat, hogy nőjenek kelések a hónalján, és megmondtam neki, hogy legközelebb bánjon velem finomabban. Vicsorgott és motyogott valamit az orra alatt, de távozott. Helyette két másik őr lépett a szobába. Talán azért, hogy megvédjenek Connertől, vagy hogy Connert tőlem. Nem tudtam biztosan.

Conner leült az asztala szélére. Kihúzott egy keszkenőt a zsebéből, és felajánlotta nekem, hogy szorítsam a fejemen lévő sebre. Mikor a vérzés többé-kevésbé elállt, megkérdezte:

– Azon az éjszakán, mikor megkoronázták, mikor felfedte a bűneimet az udvar előtt, miért nem végeztetett ki?

– Tiszta sor, hogy hiba volt részemről életben hagyni magát.

– Lehet. De miért nem rendelte el a kivégzésemet?

A tekintetemmel vizet lehetett volna forralni.

– Mindig is úgy éreztem, hogy a végén még nagy szerepet fog játszani Carthya sorsában – mondtam mélyet sóhajtva. – Egyértelmű, hogy ebben igazam volt, ám mint kiderült, ez a szerep sokkal kevésbé nemes, mint azt reméltem. Amit most tett, hogy szövetkezett Aveniával, a legnagyobb árulás, amit csak elkövethetett az országa ellen. Egyszer azt mondta nekem, hogy minden bűne ellenére maga még mindig hazafi. Abban bizonyára megegyezhetünk, hogy ez többé már nem igaz.

Conner összehúzta a szemét.

– Arrogáns gyermek! Mindig annyira biztos vagy benne, hogy mindenre tudod a választ!

– Akkor erre feleljen meg nekem! Imogen még mindig sebesült – ételre és ágyra és orvosra van szüksége. Tudom, hogy bánt vele, amikor szolgáló volt, de tényleg olyan kegyetlen lenne, hogy hagyja meghalni a tömlöcben?

– Azért küldtem oda, hogy maga tudja, még életben van! – Conner átvágott a szobán, és közvetlenül előttem állt meg. Tekintete egy pillanatra az őrökre siklott, mielőtt folytatta volna: – Tönkretette a terveimet, amin egy életen át dolgoztam. Elvett tőlem mindent, ami voltam, és amim volt. És ezért gyűlölöm. Olyan dolgokat tud rólam, amiről azt hittem, sosem fogja senki sem megtudni, megismerte Farthenwood titkait, és még több titkot rejtett el a falai közé. Jaron, ezt az utolsó tervemet nem fogja tönkretenni. Megértette?

Rezzenéstelen tekintettel néztem vissza rá.

– Igenis, Conner mester, uram. – Most már tökéletesen értettem.

Még annyi mindent meg kellett volna beszélnünk, ám mindketten elnémultunk, mikor a hátunk mögött kinyílt az ajtó, és mint egy kígyó, besiklott rajta Vargan, a sarkában Kippengerrel és még pár szolgálóval. Conner félrelépett, és fejet hajtott Vargan előtt, aki alig méltatta többre egy udvariatlan nyögésnél.

Vargan nagyjából annyira tartotta tiszteletben Connert, mint amennyire egy pók tartotta tiszteletben az áldozatát. Amint mindent megkapott Connertől, amit csak akart, Vargan őt is felakasztatja majd, ebben biztos voltam.

Vargan arcán megszaporodtak a ráncok, ahogy végigfuttatta rajtam a tekintetét.

– Borzalmas az a vágás a fején.

– Okolja érte Kippenger parancsnokot! Szerintem úgy nézek ki tőle, mint egy mártír, nem gondolja? – Sajnálkozó arcot vágtam. – Egyértelmű, hogy el kell halasztania a ma reggeli programot addig, amíg rendbe nem jövök.

– Hogy aztán csalódást okozzak a közönségének? – vágott vissza. – Nem hiszem. Miért van bekötözve a bokája?

A nagy felfordulásban el is felejtettem, hogy még rajtam van a kötés.

– Ó, hogy az? Fázott a lábam az éjjel.

– Csak a lábfeje?

– Mindig is nagyon érzékeny volt. Csak úgy, mint a lelkem. – Letekertem róla a kötést, amit utána a padlóra dobtam.

– Maga az embereimmel játszadozik – mondta Vargan. – Így hát nekem sem lesz lelkiismeret-furdalásom, amiért én meg a maga embereivel játszadozom.

Összehúztam a szememet.

– A játszadozás igencsak gyerekes tevékenységnek tűnik valaki olyan számára, aki mindjárt szétporlad a kortól.

Vargan felkuncogott.

– Ahhoz nem vagyok túl öreg, hogy élvezzem a jó tréfát. És tudom, hogy ez legalább annyira fog önnek is tetszeni, mint nekem. – Intett Kippengernek, aki erre kinyitotta az ajtót és távozott. Alig pár másodperc múlva vissza is tért egy összekötözött kezű, erősen sántító fogollyal. Fejét lehajtva lépett be a helyiségbe, és csak utána emelte fel, mintha szégyellné, hogy itt van. Csak akkor nézett a szemembe, amikor térdre kényszerítették Roden mellett.

– Tobias – lihegtem. – Nem lehet, hogy téged is...

– Így a végére ismét együtt van a három árva fiú? – Meg sem próbálva leplezni örömét, Conner összecsapta a tenyerét, majd Vargan felé fordult. – Felség, vehetem ezt az ön ajándékának koronázásom alkalmából?

– Dehogy veheti – jelentette ki Vargan tömören. Aztán, nekem címezve, hozzátette: – Nem sokkal az után, hogy Kippenger megkezdte a kivonulást az ön táborából, előlépett ez a fiú, fegyvertelenül, és megmondta az ott maradt katonáknak, hogy önért cserébe megadja magát, és orvosi ellátást biztosít az összes sebesültemnek. Bolondság volt azt gondolni, hogy akár csak fontolóra vennénk azt, hogy elcseréljünk egy királyt egy ifjú orvosra, de azért tiszteljük a hűségét.

Lopva rápillantottam Tobiasra, aki tehetetlenül megrántotta a vállát.

– Nem tudhatta, hogy ön már úton volt ide, és egyébként is, nem volt szükségünk a segítségére. Kippenger azt a parancsot kapta, hogy végezzen az összes sebesültünkkel. Csak elpazarolnánk rájuk a készleteinket.

A tekintetem Varganról Kippengerre siklott, aki nagyon igyekezett, hogy ne mutassa ki, hogyan is érez valójában az iránt, hogy meg kellett szabadulnia a saját sebesültjeitől. Lehet, hogy Vargan nem tartotta túl sokra a saját seregeit, de ez a parancs még tőle is túl kegyetlennek tűnt.

– A következőt fogjuk játszani, Jaron. – Úgy tűnt, Vargan annyira élvezte, amit kitervelt, hogy szinte bugyogott benne a beteges izgalom. – Három nyakam is van idebenn, és mindegyik megérett az akasztásra, odakinn viszont csak két hurok van. Megadom magának a lehetőséget, hogy a háromból egyet megmentsen. De ki legyen az? Az őrségének kapitánya talán? Az az ifjú erős és bátor. Miután olyan nagy veszteség érte a seregeit, nagyon fontos lenne Carthya további védelmének szempontjából. Vagy inkább a fiatal tudósát menti meg? Azt állítja, sokat megmentett a sebesültjei közül az azt megelőző éjjelen, hogy feladta volna magát, beleértve azt a szolgálót is, aki szerinte sosem hagyja el az ön oldalát.

Tehát akkor Mott biztonságban volt. Kétségbeesetten szomjaztam bármiféle hírre felőle.

Vargan ismét felkacagott.

– Vagy inkább megmenti saját magát? Természetesen senki sem bír nagyobb értékkel Carthya számára, mint a királya. Már most hatalmas tömeg gyűlt össze Farthenwood előtt. Hadd lássák, ahogy együtt kilépünk az épület kapuján, és bejelentjük nagyszerű egyezségünket, ami összeköti földjeinket. Döntsön úgy, hogy magát menti, és akkor megengedem, hogy engem szolgáljon.

– Csak ezek a lehetőségeim? – kérdeztem.

– Csak nem valami más jár az eszében?

– Két hurok. Az ön és Conner nyakára várnak.

Vargan tekintete elsötétült.

– Döntsön most, vagy elrendelem, hogy tegyenek fel egy harmadik kötelet is!

– Engedj meghalnom! – szólt Tobias. – Megtettem, amit tudtam a sebesültjeidért. Carthyának nincs rám többé szüksége.

– Mindketten tudjuk, hogy valakinek nagyon nagy szüksége van rád – mondtam. – Túl kell élned ezt a napot.

– Akkor dönts úgy, hogy én haljak meg! – jelentette ki Roden. – Megtiszteltetés lesz számomra melletted állni, még a bitófán is. Meg amúgy is, nekem nincs senkim.

Csakhogy volt valakije. Egy apja, akinek szüksége volt rá.

– Mindketten megyünk – mondta Tobias. – Te pedig maradsz. – Mellette Roden bólintott.

Nagyra értékeltem a hűségüket, de csak egy grimasszal jutalmaztam őket.

– Ne legyetek nevetségesek! Ennek a háborúnak a bukása egyedül az én lelkemen szárad. – A figyelmem Varganra irányult. – Hallja az ajánlatomat! Megengedem, hogy kétszer felakasszon. Másodjára még csak nem is fogok nagyon ellenkezni.

Conner féloldalasan visszamosolygott rám.

– Ha nem választ, akkor ideje lesz felkötni a harmadik hurkot.

– Ne! – Lesütöttem a szememet, miután képtelen voltam akár csak egyik barátomra is ránézni. – Vigyék innen Tobiast! Majd Rodennel megyek a bitóra.

– Ne! – kiáltotta Tobias. – Mentsd magadat, Jaron! Kérlek!

– Vigyék innen! – mondtam.

– Kísérjék ki a Farthenwood előtt összegyűlt tömeghez! – parancsolta Vargan. – Bizonyosodjanak meg felőle, hogy olyan helyet kap, ahonnan jól láthatja a barátait!

Tobias megpróbált a szobában maradni, és még jobban küzdött őrei ellen, mint arra számítottam. Amint kivezették, Rodenhez fordultam.

– Bocsáss meg!

– Helyesen döntöttél – suttogta Roden. – Bár azt azért megjegyzem, hogy elég gyorsan bökted ki a nevét.

– Olyan kis csontos nyaka van. Gyorsabban meghalt volna.

– Ezért választottál engem? Mert nekem több időbe telik majd meghalni?

– Igen, Roden, pontosan ezért.

– Elég legyen a civódásból! – Vargan megragadta Conner egyik pennáját, és odalökte nekem. – Írja alá ezeket a papírokat, Jaron! Az aláírása nyomán Conner lesz a király, Carthya pedig az enyém lesz. Írja alá, vagy a...

– Semmi szükség a fenyegetőzésre. – Felálltam, és belemerítettem a pennát a tintába. – Pontosan azért adtam fel magamat, hogy ezt tegyem. – Miközben írtam, Rodennek, aki még mindig a hátsó fal előtt térdelt, elakadt a lélegzete. Tudtam, ahogy ennél többet várt tőlem, a megadásomra pedig végképp nem számított. Ám éppen az egyetlen olyan dolgot tettem, ami lehetséges volt, akár megértette ő ezt, akár nem.

Mikor végeztem, nekivágtam a pennát a falnak, majd megmondtam Vargannak, hogy essünk túl a következő fázison. Conner megvizsgálta a szerződést, miközben Vargan ismét elrendelte, hogy kötözzék meg a kezemet. Conner engedélyt kért, hogy hadd legyen övé ez a dicsőség.

Kinyújtottam magam elé a kezemet, ám Conner rám parancsolt, hogy tegyem őket a hátam mögé, majd szorosan rátekerte a kötelet a csuklómra. Miután a bőröm már így is tele volt sebekkel, a durva kötél érintése sokkal fájdalmasabb volt, mint a bilincsé valaha. Sejtettem, hogy Conner is tudhatta ezt, és valószínűleg örömét is lelte benne. Amint beértünk az előcsarnokba, elkezdtem kibogozni a kötelet, ám Conner egyik kezét ráhelyezte a csomóra, megakadályozva, hogy tovább dolgozzak rajta.

Farthenwood ajtajában álltunk, amíg kihirdették az érkezésünket. Mialatt vártunk, Conner odahajolt hozzám, és a fülembe súgta:

– Mégis, mit gondoltál, ki vagy, hogy kiállj valaki olyan ellen, mint én?

Továbbra is egyenesen előre néztem, úgy válaszoltam:

– Jaron vagyok, a Hatalmas. Carthya királya. Meg fogja bánni, hogy valaha is harcba szállt ellenem.

És aztán kinyíltak az ajtók.