PROLÓGUS

Három héttel a háború előtt

letem folyamán már nem kevés küzdelemben volt részem – néha ököllel harcoltam, néha tőrrel, esetenként karddal. Szembenéztem olyan ellenfelekkel, akik kétszer akkorák és kétszer olyan rosszindulatúak voltak, mint én, és általában jóval ocsmányabbak, mint reményeim szerint én valaha is leszek. Ám még sosem volt részem olyan csatában, ami hevesebb lett volna, mint az a vita, ami éppen a nagytermem közepén zajlott.

– Életem legnagyobb hibája volt a kastélyba hozni téged! – ordítottam. A kezemet olyan erővel szorítottam ökölbe, hogy úgy éreztem, a körmöm mindjárt átszakítja a bőrömet. – És most nyomban meg is parancsolnám, hogy akasszanak fel, csak éppen a nyakad még annyit sem ér, mint a kötél!

Dühöm céltáblája nem más volt, mint Roden. Abban a pár röpke hónapban, mióta ismertük egymást, sok mindenen mentünk együtt keresztül, ő például kétszer próbált megölni – háromszor, ha azt az esetet is beleszámoljuk, amikor eltörte a lábamat én meg az életemet kockára téve győztem meg, hogy jöjjön vissza Carthyába, és legyen az őrségem kapitánya. Egyértelmű, hogy néha-néha volt egy kis nézeteltérésünk. Ám eddig egyik sem volt még csak feleannyira sem hangos, mint ez a veszekedés.

– Örömmel halnék meg – ordította vissza Roden –, ha azt egy olyan király parancsolná, aki nem ekkora bolond!

A sértés hallatán többek lélegzete is elakadt a teremben. Egy ilyen kijelentés teljes mértékben indokolttá tette volna, hogy letartóztattassam, ám mégsem adtam ki a parancsot. Még túl sok mindent kellett megvitatnunk, ha kell, hát egymással ordítozva.

– Azt hiszed, hogy a kapitányi rangod egyenlővé tesz velem? – kérdeztem. – Lehet, hogy te parancsolsz a seregeinknek, de nekem nem! Én pedig a magam módján fogom irányítani őket!

Roden rámutatott a jobb lábamra, amit az orvos parancsára még hetekig szorosan bekötözve kellett tartanom.

– Törött lábbal semmit sem irányíthatsz.

– Akkor talán lehet, hogy nem kellett volna eltörnöd! – mondtam.

– Lehet, hogy inkább az állkapcsodat kellett volna eltörnöm – vágott vissza Roden. – Akkor nem kellene a nevetséges parancsaidat hallgatnom! – A teremben tartózkodó helytartók lélegzete ismét elakadt, csakúgy, mint az elhaladó szolgálóké, Roden pedig feléjük fordulva folytatta érvelését: – A katonáink teljesen szét vannak szóródva az országban. Ha Avenia megtámad minket dél felől, akkor pillanatok alatt eltipor bennünket.

A főkamarásom, Lord Kerwyn odasietett hozzánk, és fojtott hangon így szólt hozzám:

– Királyom, nem folytathatnánk ezt a beszélgetést elvonulva a trónterembe? Mindenki önöket figyeli.

Még szép, hogy minket figyeltek. Nem csak azok, akik már akkor is itt voltak, mikor a vita kezdetét vette, hanem azok közül is rengetegen, akik hallották az ordibálást, és idejöttek, hogy a saját szemükkel lássák, mi ez a nagy ricsaj. Kerwyn lehet, hogy kínosan érezte magát a helyzetem miatt, ám nekem eszem ágában sem volt négyszemközt folytatni.

Elléptem Kerwyntől, és így szóltam:

– Nincs itt semmi, amit folytatni kéne, Lord Kerwyn. Az őrségem kapitánya úgy gondolja, nem lenne ildomos, ha beleszólnék, hogyan képzik ki a seregeimet.

Kerwyn Rodenre nézett, és látszott rajta, hogy mélységesen felháborítja az irányomba tanúsított tiszteletlensége, ám Roden erre mindössze megfeszítette az állkapcsát.

– Mindannyian fejet hajtunk a király akarata előtt, kapitány, így önnek is ezt kell tennie. – Kerwyn olyan éles hangon szidta meg, hogy még Roden is összerezzent.

– Hagyja, Kerwyn! – szóltam közbe, mielőtt még Roden bármit is mondhatott volna. – Nem kell, hogy fejet hajtson előttem, hogy aztán majd titokban azt bizonygassa, neki van igaza. – Majd Rodenhez fordulva így folytattam: – Ha azt hiszed, jobban ki tudod képezni a harcosainkat, mint én, akkor gyerünk! Vigyél magaddal, akit csak akarsz, eddzed őket, ahogy csak akarod! Aztán majd összehasonlítjuk a két egységet. És akkor majd meglátod, hogy nekem van igazam.

– Soha! – ordította Roden. – Rögtön meg is kezdem a kiképzést az udvaron.

– Az én udvaromban ugyan nem, de még a városomban sem! – vágtam vissza. – Ha ezt akarod, akkor el kell hagynod Drylliadot. Tűnj innen, és vidd magaddal az arroganciádat meg a nagyra törő álmaidat, és csak akkor gyere vissza, mikor végre megértetted, hol is van a helyed!

Kerwyn a karomra helyezte a kezét.

– Jaron, könyörgöm, gondoljon bele, mit beszél! Kettejüknek ki kell békülniük. Még mindig sérült, és ha tényleg közeleg a háború, akkor itt lesz szüksége a kapitányára.

Egyszerűen leráztam magamról a kezét, majd odahajoltam Rodenhez.

– Tűnés! – sziszegtem.

Roden olyan vad dühvel nézett vissza rám, hogy aggódni kezdtem. Majd bejelentette, hogy egy órán belül távozik, és magával viszi azt a negyven embert, akit kijelöltek mellé. Annak ellenére, amit egymás fejéhez vágtunk, reméltem, hogy szerencsével jár.

Megvártam, amíg távozik, majd végigjárattam tekintetemet azokon, akik összesereglettek, hogy végignézzék az előadásunkat. Az udvartartásom bizalmas tagjai, szolgálók és az országom polgárai álltak előttem. És elég nagy volt rá az esély, hogy legalább egyikük az ellenségeimnek kémkedik, és most majd tájékoztatja megbízóját, hogy Carthya seregei megtörtek, és viszály dúl közöttük.

Mióta csak visszatértem a kalózoktól, Carthya olyan készülődésbe kezdett, amire generációk óta nem volt példa. Ételt halmoztunk fel, fegyvereket kovácsoltunk, és építgettük a védelmünket, ám mindhiába, hiszen azt volt a legnehezebb szerezni, amire a legnagyobb szükségem volt: időt.

A végén kiderült: még annál is kevesebb időnk volt, mint amire számítottam. Három rövid héttel később kitört a háború...