28. FEJEZET

ielőtt elindultunk volna a Falstan-tóhoz, Mott, Roden és én előhozakodtunk egy tervvel. Mott-tal mi rögtön összeszedelőzködtünk, hogy hajnalra a falstani táborba érjünk. Úgy terveztük, ez idő alatt Roden a katonáival keletnek tart majd, és harcol, ahol szükség van rá. Kétségem sem volt afelől, hogy szükség lesz rá.

Mott amellett kardoskodott, hogy át kellene aludnom az éjszakát, hogy reggel frissen indulhassunk, de megmondtam neki, hogy most képtelen lettem volna elaludni, így hát ezzel semmit sem nyertünk volna. Amúgy pedig most, hogy az országomba egyre több ellenséges katona érkezett, úgy hittem, nagyobb biztonságban vagyunk, ha az éj leple alatt utazunk.

Utunk a falstani táborba nyugodt volt, és kevesebb időbe tellett, mint vártam. A parancsnok, aki ott fogadott minket, nagyon hasonlított Mottra, leszámítva a hosszú hajfonatát, ami egészen a háta középéig ért. Azt mondta, Mendenwal fenntartott egy tábort a közelben, de biztosított afelől, hogy hírét sem látták Aveniának a környéken. Egyelőre minden csendes volt.

– Nem tévedek ezzel kapcsolatban – mondtam Mottnak, ahogy a parancsnok a sátrakhoz vezetett minket. – Avenia el fog jönni.

– Avenia Mendenwallal végeztette el a piszkos munkát a tegnapi csatában – szólt Mott. – Lehet, hogy itt is ugyanezt teszi.

A parancsnok előrelépett.

– Királyom, kimerültnek tűnik. Már előkészítettünk önnek egy sátrat, és nem hisszük, hogy ma este bármiféle támadásra számítanunk kellene.

– Kérlek, aludj egy keveset! – mondta Mott. – Sokkal jobb lesz, ha holnap tiszta fejjel tudsz szembenézni a nehézségekkel. És amúgy is – tette hozzá, mikor ellenkezni kezdtem volna –, nem alhatok, ha te sem alszol, és én is kimerült vagyok.

Nem voltam benne biztos, hogy el tudok-e majd aludni, de addigra már hajlandó voltam megpróbálkozni vele. Lassan kezdtem érezni a fájdalmat minden tagomban, és még az is lehetetlen feladatnak tűnt, hogy lehajolva belépjek a sátorba. Teljesen felöltözve dőltem be a tábori ágyba, és még az előtt elaludtam, hogy Mott távozott volna.

Egészen napkeltéig mélyen aludtam, mikor is felkeltem és munkához láttam. Először is lecseréltem a Dawntól kapott, a csatában bepiszkolódott bőrpáncélt egy egyszerű, szürke, fűzős ingre és egy övre, amire a fegyvereimet akaszthattam. Miután kiadósan megreggeliztem, elindultam, hogy körbejárjam a környéket, míg végül egy sziklaszirten találtam magam, aminek a tetejéről beláttam a Falstan-völgyet. Jóval alattam a Kósza folyó ebbe a völgybe ömlött, gyönyörű, hatalmas víztükrű tavat hozva létre. Legalábbis régen így volt.

A Kósza folyó valahol a gelyni hegyekben eredt, és délnek haladva vágott át Carthyán, ellátva vízzel a lakosság nagy részét. Ugyanez a folyó futott el Farthenwood mögött, és ennek a partján feküdtem el, miután vágtáztam egyet Conner egyik betöretlen lovának a hátán, valamint ott vallottam be Mottnak is, hogy ki vagyok valójában. Dawn és a többi drylliadi asszony most ezt a folyót védte a kastély falai mellett.

Miután maga mögött hagyta Drylliadot, a Kósza folyó egyre mélyebbre ásta magát a talajba, mindkét partján magas sziklafalakat építve ki. Én is éppen az egyik ilyen sziklafal tetején álltam, nem messze a táboromtól.

A Falstan-tó és a körülötte elterülő völgy egy felfedező után kapta a nevét, aki egykoron ezt a vidéket kutatta. A felfedező lejegyezte a naplójába, milyen gyönyörű látványt nyújtott a tó kék vize. A népünk ezt azóta is élvezte. Én is számos boldog emléket őriztem arról, ahogy a part menti magas fákra erősített kötélbe csimpaszkodva a vízbe lendültem.

Ám a tómeder már több mint egy hónapja teljesen száraz volt. A völgy felrepedezett talaján nem csordogált más, csak egy kis patakocska, mindössze a halvány árnyéka annak, aminek lennie kellett volna.

A Falstan-tó még mindig létezett, legalábbis a tó vize még mindig létezett. Csakhogy a víz a hatalmas, mély tó helyett a hátam mögötti szurdokban pihent, egy sziklákból, rönkökből és sárból álló meredek fala mögé szorítva. Minél magasabbra emelkedett a vízszint, annál magasabb lett a törmelékfal is. Mostanra már majdnem egy szintbe került a lábam alatti sziklafallal. Az én szemszögemből úgy tűnt, mintha fenn a folyón valahol egy egész hegyoldal leomlott volna, a törmelék pedig itt szorult volna meg.

Ahogy a parancsnok az előző este mondta, Aveniának se híre, se hamva nem volt, ám Mendenwal a tó egykori medrétől nem messze felállította saját táborát. A katonáknak abban a táborban elég vizük volt ahhoz, hogy főzni és inni tudjanak, valamint hogy elláthassák az állataikat. De annál nem sokkal több. Ahhoz biztos nem volt elég víz, hogy fürödni is tudjanak, és reméltem, hogy a rengeteg izzadt és mocskos harcos már fulladozik a saját szagától. Nem mintha olyan helyzetben lettem volna, hogy ítélkezhessek felettük. A számos csata és közben a poros utakon megtett rengeteg mérföld után rám is rám fért volna egy fürdés. Biztos voltam benne, hogy a szagom mostanra már az ördögök orrát is facsarta volna, ami azért nem kis teljesítmény.

Mendenwalnak tudnia kellett, hogy itt van a táborunk, mégsem indítottak még támadást. Miért? Lehet, hogy Varganra és a seregére vártak. Már az meglepett, hogy egyáltalán vártak. Mendenwalnak több ezer katonája volt itt, sokkal több, mint amennyivel megküzdöttünk Drylliad mellett. Biztos voltam benne, hogy a kisebb seregünket látva tudják, hogy lépéselőnyben vannak.

Abból, amit láttam, úgy tűnt, Mendenwal egy félig-meddig biztonságos területre zsúfolta a katonáit, ahová szinte lehetetlen lett volna betörnie az embereimnek. A száraz tómederhez közel táboroztak, ám meredek sziklafalak vették őket körül. Hosszú utat kellett volna megtennünk, hogy dél felől megközelítsük őket, és a hegy tetejéről támadjunk. Abban pedig biztos voltam, hogy a tábor bejáratait szigorúan őrzik, felkészülve arra az esetre, ha szemből próbáltunk volna meg támadni. Az egyetlen módja annak, hogy legyőzzük őket, az volt, ha előbb kicsalogatjuk őket. Erre volt is pár ötletem.

Miután gondosan felmértem a terepet, visszatértem a táborba, ahol megbeszélést tartottam Mott-tal, Tobiasszal és Amarindával, valamint a seregeim vezetőivel. Mindannyian elmondtuk, mit láttunk a csatákban, amikben részt vettünk, mire a parancsnokok is megosztották velem, milyen hasonló próbatételekben volt részük. A helyzetünk nem volt éppen kecsegtető.

Mott megosztott az egybegyűltekkel egy üzenetet, ami aznap reggel érkezett Drylliadból, miszerint a tegnapi csata közelsége teljes felfordulást okozott a fővárosban.

Ahogy sejtettük is, hogy szükség lesz rá, Harlowe mindenkit kiengedett a börtönből, aki esküt tett arra, hogy megvédi az országot. De városban uralkodó káosznak hála, az az egy rab, akinek nem ajánlották fel, hogy harcolhasson, végül csak megszökött.

– Conner – szakadt fel belőlem. – Hol van Conner?

Természetesen senki sem tudott felelettel szolgálni a kérdésemre, de Conner eltűnése minden lehetséges módon nyugtalanított, főleg annak a tudatában, hogy Conner korábban már kapcsolatban állt Vargannal. Nem fecsérelhettem arra az időmet, hogy azon tűnődöm, hová mehetett, ám egyértelműen rosszul döntöttem azt illetően, hogy egészen idáig életben hagytam. Gondolni sem akartam arra, hogy most szabadon járt-kelt a világban, hogy valószínűleg sosem fogjuk ismét elfogni, és hogy kétségkívül most is azon munkálkodott, hogyan tudna még többet ártani.

Mott a kérdésemet hallva csak megvonta a vállát. Finkről sem hallott senki sem, ami szintén éppen ennyire aggasztott.

Ezután szót ejtettünk Mendenwal hatalmas, a közelben táborozó seregéről, és arról, hogy a parancsnokom szerint támadásra készültek. Bár jobban szerettem volna, ha megvárjuk Aveniát, fontos volt, hogy mi csapjunk le először, még mielőtt Mendenwal léphetne. Így hát kiterítve a környék térképét az asztalra, kiadtam a hadnagyoknak a parancsokat. Ám a körülöttem lévők komor arckifejezése egyértelműen elárulta, hogy voltak némi fenntartásaik a parancsok véghezvitelével kapcsolatban, és néhányan, egyértelműen és tisztelettudóan, meg is osztották velem aggodalmaik részleteit. Sajnos mindenben, amit mondtak, igazuk volt. Nagyon sokat kockáztattunk, és emellett még túlságosan is a szerencsére hagyatkoztunk a győzelem érdekében. Magabiztosságom, amit a kezdetektől fogva éreztem, érveiket hallva megrendült.

– Mostantól a kétség is az ellenségünk lesz? – kérdeztem tőlük. – Mert a kétség hamarabb térdre fog kényszeríteni minket, mint bármelyik sereg. Tökéletes terv nem létezik, de ez nem ok arra, hogy feladjuk. Hacsak nincs valakinek jobb ötlete, akkor e szerint a terv szerint fogunk cselekedni. – Miközben én meg azt reméltem, hogy minden veszély ellenére nem a halálukba vezettem az embereimet.

Az egyik hadnagyom előrehajolt.

– Királyom, a legvégsőkig fogjuk önt követni. De láttuk, hogy mennyien vannak. Úgy becsülöm, körülbelül ötszörös túlerőben lehetnek.

Hátradőltem a székemben, és elmosolyodtam.

– Csak ötszörösben? Akkor talán meg kellene fontolnunk, hogy a seregünk felét hazaküldjük, nehogy megijesszük őket.

A jelenlévők kényszeredetten felnevettek, miközben én egyre szélesebben vigyorogtam. Nem mutathattam ki, de valójában éppen annyira ideges voltam a ránk váró csata miatt, mint ők. Talán még idegesebb is.

Addigra már közeledtünk a hosszúra nyúlt megbeszélés végéhez, én pedig kimerült voltam. Sokat erősödtem azóta, hogy megszöktem az aveniai táborból, de az előző napi nehéz csata volt, a másnapi pedig tudtam, még többet követel majd tőlem. Miután olyan keveset aludtam előző éjszaka, mindennek a súlya, amit a vállamon cipeltem, kiszívta az erőmet. Alig legyintettem a jelenlévőknek, hogy távozzanak, Mott máris úgy kisöpörte őket, mintha pestisesek lettek volna.

– Te aztán tökéletes királyi dajka vagy! – mondtam neki. – Miközben az egyik kezedben karddal megvédesz, a másikkal ágyba dugsz a délutáni pihenőmre.

Mott elmosolyodott.

– Mindkét kezemre szükségem van ahhoz, hogy megvédjelek. Úgyhogy jobb lesz, ha magad dugod magadat ágyba, vagy teszel bármit, ami ahhoz kell, hogy kicsit aludj.

– Mégis hogyan tehetném? – Az arcom elkomorodott, és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy felálljak, és le-föl kezdjek járkálni. – Még ha minden jól is sikerül holnap, mindketten tudjuk, hogy Avenia még odakinn leselkedik ránk valahol.

– Akkor mégis mit tehetnék?

– Találj nekem öt embert ma estére – mondtam. – Olyanokat, akik tudnak falat mászni.

Mott összehúzta a szemöldökét.

– Jaron, azóta nem tudsz mászni, hogy megsérült a lábad.

– Azt nem mondtam, hogy én mászni fogok. Most menj, és találj nekem öt embert! És mondd meg mindenkinek, hogy a mai napot töltsék pihenéssel! Reggel indulunk, még mielőtt felkelne a nap.

Meghajolt előttem, majd kihátrált a sátramból.

– Megtalálom neked azt az öt embert, de csakis akkor, ha te is pihensz.

Lefeküdtem, de el nem aludtam, aztán felkeltem és ettem egy kicsit, miközben a környék térképeit tanulmányoztam. Az én táborom magasabban feküdt, ami megnehezítette Mendenwal számára, hogy meglepetésszerűen megtámadjanak minket, bár nem tette lehetetlenné. Volt egy keskeny és meredek ösvény, ami a táboruktól egyenesen a föléjük magasodó sziklafalakhoz vezetett. Egy teljes sereg valószínűleg nem fért volna el rajta, de attól még gyors útvonal volt a táboromba.

Megfordult a fejemben, hogy csatlakozom a többiekhez odakinn, hogy ezt megvitassam velük, csakhogy Mott megszidott volna, amiért nem alszom, arra meg nem volt szükségem.

A következő nap sorsfordítónak ígérkezett. Őszintén reméltem, hogy nem fogom megbánni.

Ahogy kértem, öt katona jelent meg este, nem sokkal sötétedés előtt a sátramnál. Addigra sikerült egy keveset aludnom, és úgy éreztem, készen állok arra, ami várt rám. Olyan halkan, amennyire csak lehetett, elmagyaráztam nekik, mit kérek tőlük, és hogy ez mekkora veszéllyel jár, majd felajánlottam nekik, hogy visszaléphetnek, ha úgy akarják. Egyikük sem élt az ajánlatommal, amitől csak még büszkébb lettem a seregeim bátorságára. Bár, mielőtt távoztunk volna, én magam küldtem el kettejüket. Egyiket azért, mert tudtam, kicsi gyerekei vannak otthon, a másikat pedig azért, mert csendben masszírozgatta a csuklóját. Akármi is okozta a fájdalmát, nem ő volt a legmegfelelőbb a terveim véghezviteléhez.

Megmutattam nekik egy kis fából és vasból készült ládát, ami hetekkel korábban érkezett Drylliadból, majd megparancsoltam a két legerősebbnek, hogy vigyék fel az egykori tómederre néző sziklaszirt tetejére. Menet közben még részletesebben elmagyaráztam, micsoda kockázat és milyen próbatételek várnak ránk. Ha a mendenwali seregnek csak annyi esze is volt, mint egy rothadó gombának, akkor számítottak a támadásra. Így hát bár a hegynek a gát felőli oldala meredek és csúszós volt, némái és teljes sötétségben kellett lemászniuk rajta, nem használva mást, csakis az eszüket és korábbi tapasztalatukat, ami a függőleges terepet illeti. Ezenfelül még kötelek segítségével a nehéz ládát is le kellett engedniük, ahogy lementek, majd pedig várni addig, amíg jelt adok, hogy használhassák.

– Mondják, hogy meg tudják ezt csinálni! – mondtam. – Holnap minden önökön függ.

A három férfi esküt tett a saját életére, hogy sikerrel fognak járni. A hűségükben bizonyos voltam; viszont azt csak remélni tudtam, hogy biztonságban lesznek. Ha most elbuknak, nem lesz második esélyünk.

Amint távoztak, visszatértem a táborba, ahol Mott a seregeim vezetőivel állt, parancsra várva.

– Hány katonánk van itt? – kérdeztem.

– Majdnem ezer, uram – válaszolta az egyik emberem.

– Akkor a száz leggyengébbre lesz szükségem. Rossz fegyverzetben, de lóháton.

– Fel akarja őket áldozni? – kérdezte egy másik kapitány kétkedve.

– Dehogyis – feleltem. – Ők lesznek Carthya hősei. Ők fogják nekünk megnyerni a holnapi csatát. Mikor a hold a legmagasabban áll, gyülekezzenek a sátram előtt!

– És mi lesz velünk, többiekkel? – kérdezte Mott.

– Mindenki más készüljön fel az indulásra! Holnap harcolni fogunk.

Már távoztam volna, ám Mott utolért.

– Jaron, a terved felelőtlennek és veszélyesnek hangzik. És ha egy kicsit is ismerlek, akkor ezenfelül valószínűleg még lehetetlen is.

– Ez nagyjából pontos leírásnak hangzik.

Felkuncogott.

– Készen állsz arra, ami vár ránk?

Elmosolyodtam, ahogy a szemem sarkából rápillantottam.

– Készen állok. A tegnapi csata nem volt más, csak elterelő hadművelet, hogy ne vegyük észre Vargan nagyobb tervét. Holnap viszont új fordulatot vesz ez a háború.