41. FEJEZET

bban a pillanatban felugrottam, hogy Vargan kiadta a parancsot. Ezzel csak kis előnyt szereztem, de ez épp elég volt arra, hogy egy-két pillanat erejéig a levegőben maradjak. Kiszabadítottam a kezemet a kötél szorításából, majd megragadtam a hurkot, hogy némi levegőhöz jussak. Vargan felkiáltott, hogy kés van nálam, ám amikor visszalendültem, az egyik hóhért nekirúgtam a másiknak, mire mindketten leestek a pódium széléről. De más katonák ekkor már felém siettek. Gyorsnak kellett lennem.

A súlyomat használva Roden felé lendültem, aki már közel járt ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét. Megragadtam a kötelét, és a késemmel elmetszettem. Roden rázuhant a pódiumra, majd legurult annak széléről a földre. Harlowe és Tobias odasietett hozzá, hogy segítsenek neki.

Egy kézzel meg mindig Roden kötelének lelógó maradványát markolva, a szabad kezemmel a saját hurkomat is elvágtam, majd leugrottam Roden mellé. Harlowe már meglazította a kötelét, Tobias pedig a pulzusát kereste.

– Tartsák életben! – Roden védelme érdekében Harlowe kezébe nyomtam a kést. – Az élete többet jelent az ön számára, mint gondolná.

A katonák, akiket eddig lelassított a tömeg, mostanra már majdnem odaértek hozzám, ám én elrohantam a másik irányba, el a bitófa alatt, Farthenwood lépcsőinek irányába. A kezemből tölcsért formáltam a szám elé, és elkiáltottam magamat:

– Erick, szólítsa az embereit!

Erick előhúzott egy kürtöt az oldaláról és belefújt, a válasz pedig olyan gyorsan érkezett Farthenwood belsejéből, hogy a csapatnyi kalóz már biztos előre előbújt a titkos járatokból, hogy úgy várja a jelet. Mikor egyedül voltunk a dolgozószobájában, Conner már megerősítette, hogy ott vannak – ez volt az a számos titok, amit elrejtettem a falai közé.

Sosem tudtam biztosan, hogyan fogom elérni, hogy ez legyen a háború végső csatája. De mindig is tudtam, hogy itt kell megtörténnie, és hogy nem arathatok sikert a kalózok nélkül. Biztos vagyok benne, hogy nem volt kis feladat meggyőzni őket, hogy tartsak be az esküjüket. Hálám Erick iránt nagyobb volt, mint azt valaha is megérthette volna.

Mikor Mott-tal meglátogattuk a kalózokat, megkértem Ericket, hogy ő mindenképpen jöjjön el, függetlenül attól, hogy sikerül-e magával hoznia az embereit. Ám itt voltak, és láthatóan a titkos járatokat is megtalálták, ahogy kértem, bár fogalmam sem volt, meddig kellett ott rejtőzködniük, ráadásul teljes csendben. Reméltem, hogy a végtelen várakozás keltette dühüket majd Vargan seregén élik ki.

A csata hangjaira az arannyal teli szekerek alja kinyílt – ez is egy felhasználási módja volt a Tobias által tervezett rejtekajtóknak. A szekerekből előbújt az egyik hadnagyom több száz fegyver kíséretében, ami majdnem elég volt az összes katonámnak, akiket arra utasítottak, hogy fegyvertelenül jöjjenek ide. Több tucatnyian törtek előre az erdőből, hogy kivegyék a részüket a csatából. Nem voltak annyian, mint amennyien szerettem volna, de Vargan bolond volt, ha azt hitte, hogy az összes katonám ott volt a nézők közt. A Conner birtokát körbevevő erdőből törtek elő, teljes fegyverzetben és harcra készen.

Mindezt nagyszerű volt látni, csakhogy abban a pillanatban nem lett volna túl bölcs dolog részemről sokáig egy helyben állni, és gyönyörködni a látványban. Pár aveniai katona, köztük Kippenger parancsnok, aki jóval több energiát fektetett abba, hogy sértéseket vágjon a fejemhez, mint az ildomos lett volna, felkergetett Farthenwood lépcsőire. Amint felértem a lépcsősor tetejére, átugrottam a bronz korláton, le a földre. A gyepen való landolásom nem volt éppenséggel túl kecses, de úgy voltam vele, mostani ügyetlenségem fölött könnyűszerrel szemet lehetett hunyni azok után, amilyen művészien megmenekültem a bitófáról.

Az aveniaiakkal a nyomomban átrohantam a hátsó udvaron, és miután fiatal voltam, és nem lassított le nehéz páncélzat, jókora előnyre sikerült szert tennem. Ám amikor észrevettem, hogy a mendenwaliak a túloldalról megkerülték az épületet, és most szemből közeledtek felém, megtorpantam.

Nem volt más választásom, csak fölfelé mehettem.

Az óta az éjszaka óta nem sikerült sehová sem rendesen felmásznom, hogy felkapaszkodtam a kalózoknál a Kátránypenge sziklafalára, nem sokkal azután, hogy Roden eltörte a lábamat. Azóta számtalanszor próbálkoztam, aminek legtöbbjéről senki sem tudott, mivel egyrészt szégyelltem volna, másfelől felingereltem volna vele az udvari orvost. Valamint azért sem, mert mindegyik próbálkozásom kudarccal zárult.

De ezt most nem ronthattam el.

Megragadtam a kiálló köveket, és emlékeztettem magamat, hogy mikor Conner itt tartott Farthenwoodban, számtalanszor felmásztam ezen a falon. Arra gondoltam, hogy még lehet esélyem a győzelemre, és nem bukhatok el egy olyan apróság miatt, mint a meggyengült jobb lábam.

Így hát megtöröltem a tenyeremet a ruhámban, hogy száraz legyen, majd elkezdtem mászni, és így pont elkerültem Kippengert, aki utánam vetette magát. Kippenger elkáromkodta magát, és belerúgott a falba, majd felkiáltott:

– Ha csak egy kicsit is magasabbra mész, szükségtelen lesz felakasztanunk téged. Bőven elég lesz majd a halálodhoz az, hogy lezuhansz.

Vissza akartam neki vágni – annyi lehetséges válasz jutott az eszembe, hogy nehéz volt megállnom, hogy ne szólaljak meg. De a falmászáshoz minden cseppnyi figyelmemre szükségem volt. Amilyen könnyen felsiettem ezen a falon a sérülésem előtt, most úgy tűnt, mintha a kezemmel tükörsima üveget markolnék, miközben úgy éreztem, mintha a lábam szalmából lenne.

A jobb lábam volt a legrosszabb. Megremegett a súlyom alatt, és egy kis megcsúszást követően tudtam, hogy nem bízhatok meg benne.

– Itt fogom lent várni, mikor lezuhan! – ordította Kippenger.

Nem fogok lezuhanni. Soha többé. Összeszorítottam a fogamat, és felidéztem magamban Mott szavait, mikor azt mondta nekem, hogy én vagyok Jaron, a Hatalmas, aki mindig a magasba tör. Az volt a sorsom, hogy a magasba emelkedjek. És így is fogok tenni.

A mélyből Kippenger felkiabált nekem:

– Nem nyerhetsz, Jaron! Azok a láncok, amik fogva tartottak a tömlöcben, még mindig ott lógnak a csuklódon. Tudom, hogy érzed őket. Nem kell mást tennem, csak megrántanom őket, és te máris lezuhansz.

Addigra már elértem Conner erkélyét. Egy pillanatra megálltam, mielőtt átvetettem volna magamat a mellvérten. A kezemet beledugtam a nadrágzsebembe, és előhúztam onnan egyetlen, magányos garlint. Azóta ott volt nálam, hogy az első éjszakán Kippenger jó magasra felhelyezte a tömlöcöm falára a táborban. Ő ezt leckeként szánta nekem, hogy megmutassa, semmi értelme küzdenem a győzelemért. Ám én kihívásnak tekintettem. Minden csepp erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megszerezzem, és próbálkozás közben vagy tucatszor leestem, mire sikerült rájönnöm, hogyan mozgassam a láncaimat, hogy elérhessem. Másnapra Kippenger meg is feledkezett kegyetlen játékáról. Én azonban nem.

Most felemeltem az érmét, hogy jól láthassa.

– Tévedett, parancsnok. Bármilyen láncokat tesz rám, én mindig, mindig meg fogok tőlük szabadulni. Nem veszem meg a szabadságomat, mivel az sosem volt a magáé. Egyszerűen csak visszaveszem, magamért és az országomért.

Aztán letettem az érmét a mellvért szélére, és megmondtam neki, hogy másszon fel érte, ha szeretné megváltani a szabadságát. Ahogy kinyitottam Conner régi hálószobájának ajtaját, hallottam, ahogy Kippenger rákiált az embereire, hogy jussanak be az épületbe. Alig léptem be az ajtón, már hallottam is, ahogy katonái dübörögve rohannak fel a lépcsőn.

Előreléptem, de úgy éreztem, mintha fáradt lábaim ólomból lettek volna. Így hát a falnak támaszkodva araszoltam be a helyiségbe. Régen egy fali szőttes rejtette a járatok titkos bejáratát. És bár a szőttesnek azóta lába kélt, a titkos ajtó ennek ellenére észrevétlen maradt. Ha nem tudtam volna már előre, hogy hol van, meg sem találtam volna. Kippenger emberei sem fogják most észrevenni.

Amint a járat ajtaja becsukódott mögöttem, egyetlen lépést tettem, majd a lábam feladta a harcot, és térdre zuhantam. Képtelen lettem volna aznap még egyszer felmászni valamire, és valószínűleg a harcban sem számíthattam a lábaimra. Közben hallottam, ahogy Conner szobájában a parancsnok megkérdezi:

– Hová mehetett?

Eljött a távozás ideje. Talpra küzdöttem magamat, és elsántikáltam a földszint felé. Amint elértem a rejtett lépcsősor aljára, rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül. Először Imogen üdvözölt, ám ahogy észrevette az alvadt vért a fejemen, és azt, hogy sántítok, arca elkomorult. Mások is voltak ott vele, akiknek suttogva megígértem, hogy nem fogom őket elárulni, kivéve akkor, ha ők maguk kívánták felfedni magukat. Aztán kiléptem a járatokból, és ott találtam magamat Conner dolgozószobájában, teljesen egyedül. Az előcsarnokba vezető ajtó nyitva volt, de úgy döntöttem, csak felhívnám magamra a figyelmet, ha becsuknám. A csarnokban már így is nagy csata dúlt; jobb volt, ha senki sem tudja, hogy itt vagyok.

Az iratok, amiket aláírtam, még mindig ott feküdtek az asztalon. Felkaptam őket azzal a szándékkal, hogy elégetem őket, ám ekkor a hátam mögött megreccsent egy padlódeszka, figyelmeztetve engem, hogy valaki más is van a szobában.

Megfordultam, és Vargant pillantottam meg, kezében a feje fölé emelt tőrrel. Amilyen állapotban a lábam volt, képtelen lettem volna elfutni előle, és semmi más fegyver nem volt a közelemben. Nem sok választási lehetőségem volt, ha a támadás mellett dönt, márpedig egyértelmű volt, hogy arra készül.

– Így, hogy a kalózaim részt vesznek a csatában, veszíteni fog – mondtam neki. – De még van ideje, hogy mentse magát. Adja meg magát nekem, és életben hagyom!

– Soha!

Ennek az embernek egyértelműen semmi tehetsége nem volt az alkuhoz. De hogy őszinte legyek, én sem voltam túl jó benne.

– Mindig is úgy tervezte, hogy az a tolvaj nekem hozza el az üzenetet. – Vargan hangja remegett a dühtől. – Azt akarta, hogy a háború itt érjen véget, Farthenwoodban.

Persze hogy ezt akartam. Olyan jól ismertem ezt a helyet, mint a saját kastélyomat, és ha az egyik birtoknak el kellett pusztulnia, akkor nem akartam, hogy az enyém legyen az. Amikor elrendeztem, hogy a kalózok idejöjjenek, még volt néhány megoldatlan részlet a tervemben. De tudtam, hogy a kalózokra szükség lesz.

– Itt kellett véget érnie – jelentettem ki. – Különben a kalózok addig rejtőzködtek volna a titkos járatokban, amíg meg nem rohadnak. A végén még olyan szaguk lett volna, mint magának, márpedig az nem lett volna túl kellemes.

Vargan felordított, és rám vetette magát. Megpróbáltam kitérni előle, de megragadta az ingemet és nekivágott az asztalnak, majd rám nehezedett.

Ismét a magasba emelte a tőrt, ám egy hangos kiáltás elterelte a figyelmét. Conner éppen felénk rohant. Észre sem vettem, mikor jött be a szobába.

Vargan megfordult, és azzal a tőrrel, amit nekem szánt, mély vágást ejtett Conner mellkasán. Abban a pillanatban minden megdermedt, egyedül Conner mellényének drága selyme változott borzalmas vörössé. Megtapogatta a vért, majd megemelte a kezét, hogy jobban láthassa, mintha nem igazán lett volna képes elhinni, amit lát. Amint elfogadta, leengedte a kezét, és a padlóra rogyott. Addigra már kiszabadítottam magamat, és letérdeltem Conner mellé, aki megragadta a kezemet.

– Mindig is hazafi voltam, Jaron – mondta levegő után kapkodva. – Nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy ön a királyom. Bocsásson meg!

Magához húzta a kezemet, hogy megcsókolhassa az ujjaimat, ám ehelyett gurgulázó lélegzetet vett, majd holtan a padlóra rogyott.

– Mindkettőnket elárult – szólt Vargan.

Lehet, de akkor is éppen most mentette meg az életemet. Conner pontosan úgy halt meg, ahogyan élt, a helyes és a helytelen közti legszürkébb árnyékban.

Addigra már sikerült távolabb kerülnöm Vargan tőrétől, ám közben Kippenger és számos aveniai és mendenwali katona meghallotta Conner kiáltását, és beözönlöttek a szobába. A szememet forgatva felsóhajtottam – inkább idegesítettek, mintsem megrémisztettek. Túl nagy kérés lett volna, hogy valaki olyan jöjjön be a helyiségbe, aki az én oldalamon áll? Még egy nagydarab, dühös kalózzal is kiegyeztem volna.

Visszafordultam Varganhoz.

– Miért csatlakozott magához Mendenwal?

Vargan felkacagott.

– Mikor önnek négy évvel ezelőtt nyoma veszett, az apja mindannyiunknak hazudott. Egy kis politikai játék volt, hogy távol tartson minket a határaitól. Ezt igencsak ügyes trükknek tartottam, ám Mendenwal nem osztotta az álláspontomat. Így hát mikor ön visszatért és elfoglalta a trónt, nem volt nehéz felkorbácsolni a haragjukat. Emlékeztettem Humfreyt arra az esetre, amikor gyermekként párbajra hívta, és hogy milyen veszélyessé is válhat, ha engedjük önnek, hogy megtartsa a koronáját. Aztán megígértem neki, hogy a győzelméért hadisarcként megkapja Carthya felét.

Összehúztam a szememet.

– Humfrey nem hihette el, hogy maga ebbe belemenne.

Vargan megrántotta a vállát.

– Humfrey túlságosan is bízik az emberekben. Most már egyedül én vagyok Carthya császára. Annak a Mendenwal trónján leledző, bolond királynak fogalma sincs, hogy most ő következik.

– Aveniának nincs hatalma Mendenwal fölött! – mennydörögte egy hang. Mindannyian a rejtekfolyosó Conner asztala mögött nyíló ajtaja felé fordultunk. A férfi, aki onnan előlépett, már benne járt a korban, ám hangja olyan erejű volt, ami meghazudtolta éveit. Ő volt Humfrey király, Mendenwal uralkodója, az oldalán pedig ott állt Lord Kerwyn.