20. FEJEZET

egragadtam a cipőt és talpra ugrottam, remélve, hogy megpillantom őt, vagy legalább valami nyomot arra vonatkozóan, hogy merre lehet most. Semmi sem utalt arra, mióta lehetett ott a cipő, sem arra, hogy Amarinda merre tartott. Lehetséges lett volna, hogy Mavis seregének foglyaként haladt erre?

Levágtam a leveleket, majd visszarohantam Tobiashoz. Mott időközben már visszatért és őrt állt, fülét hegyezve, éles szemmel figyelve, nem közeledik-e valaki, miközben Tobias tovább tisztogatta Mavis bokáját. Elléptem mellette, és Mavis orra elé tartottam a cipőt.

– Tudod, honnan került ez ide?

Mavis szeme kikerekedett, bár nem volt egyértelmű, hogy felismerte-e a cipőt, vagy egyszerűen csak meglepődött azon, hogy egy ilyen finom női lábbelit lát egy ilyen helyen.

– Kérdeztem tőled valamit! – kiáltottam. – Most pedig válaszolj!

– Nem aveniai vagy – szólt hűvösen. – Erre elég egyszerű volt rájönnöm. Éppen most hagytad el az akcentusodat, ezek ketten itt veled meg carthyai nyelvjárásban beszélnek. Te vagy közülük a legfiatalabb. Akkor meg miért te parancsolsz? – Tekintete végigsiklott rajtam, egy-egy pillanatra megállva a kalózok billogján az alkaromon, a zúzódásokon, amik még mindig látszottak az arcomon, és a kardon a kezemben. – Tudom, hogy ki vagy... Jaron.

Tehát Mavis mégsem volt annyira ütődött, mint gondoltam. Vagy pedig én nem voltam annyira eszes, mint hinni szerettem volna. Egyik lehetőség sem javított a magamról alkotott véleményemen, vagy éltette a reményeimet, hogy észrevétlenül át tudunk haladni ezen a területen.

A maga védelmező módján Mott odasétált hozzánk, de nem hittem, hogy Mavis olyan helyzetben volt, hogy ártson nekem. Egyik kezemben még mindig a cipővel, a másikban a növénnyel, amire akkora szüksége volt, letérdeltem mellé.

– Segíts nekem! – mondtam. – És akkor én is segítek neked.

Le sem vette a szemét a növényről.

– Értem. Vagy elmondom neked, mit tudok a cipőről, vagy itt hagysz meghalni. Nem így van? A carthyaiak semmivel sem jobbak az aveniaiaknál.

– Hogy merészeled ezt mondani, miután megmentettünk, úgy is, hogy tudtuk, ki vagy? Az én földemen vagy. Megtámadtál minket!

Mavis elfordította a fejét.

– Kérdés nélkül követem a parancsokat, amiket kapok, ahogy egy jó katonához illik. Te is ugyanezt kéred a te sereged tagjaitól.

– Nem, én arra kérem őket, hogy jó emberek legyenek. Így, ha követik a parancsaimat, tudni fogom, hogy helyesen cselekszem. – Tobias kinyújtotta a kezét, mire a markába nyomtam a leveleket. – Tedd, amit tenned kell ezért a fiúért, aztán induljunk!

Tobias azonban mindössze szorosabban rázárta ujjait a markában tartott levelekre.

– Ha tud valamit Amarindáról...

– Játszadozni akar velünk. Jobban járunk, ha egyszerűen csak követjük a hercegnő nyomait, amíg még frissek. Úgyhogy kötözd be a lábát, aztán indulás!

Tobias hosszában kettétépte az egyik levelet, sűrű, sárga zselét fedve fel annak belsejében. Végighúzta rajta az ujját, majd a zselét Mavis lábára kente. Mavis háta megfeszült, ahogy a zselé csípte a sebet, de úgy tűnt, a fájdalom legrosszabbja elmúlt, mire Tobias bekötözte a lábát a Mott nyeregtáskájából származó ronggyal.

Tobias odaadta a fiúnak a maradék leveleket.

– Gyakran ellenőrizned kell majd a sebet, és addig kenegesd ezzel a zselével, amíg teljesen be nem gyógyul. Lehet, hogy így sem óv meg teljesen a fertőzéstől, de ha úgy teszel, ahogy mondom, nem lesz semmi bajod.

Ezzel Tobias felállt, majd visszasiettünk a lovainkhoz. Mott még a nyeregtáskáját is megemelte, és talált egy darabka zsemlét, amit 0dadobott a fiúnak, hogy egyen valamit.

– Mostantól az adósunk vagy – mondta Mott. – Ezt ne felejtsd el!

– Én vagyok Avenia legalantasabb katonája – felelte Mavis. – Semmit sem tudnék visszafizetni egy királynak.

– Majd megtalálod a módját – mondtam.

– Menjünk! – Tobias máris indulásra ösztökélte a lovát. – Sietnünk kell.

Mott-tal követtük, ám még mielőtt túl messzire juthattunk volna, Mavis utánunk kiáltott:

– Láttuk a lányt, aki a cipőt viselte, és üldözni kezdtük, de elmenekült. Nem tudom, hogy most merre lehet, de nem az én seregemmel van.

A szemébe néztem, és hálám jeléül biccentettem. Aztán anélkül, hogy bármit is szóltam volna, Mott és Tobias után siettem, akik máris úton voltak, hogy megtalálják a hercegnőt.