7. FEJEZET

ire visszaértünk a táborba, már elkülönítették a halottakat a sebesültektől, az egészséges foglyoktól pedig elkobozták a fegyvereiket, és a helyőrség egy zárt részében helyezték el őket, ami, úgy tűnt, ideiglenes börtönként szolgált, ha úgy hozta a szükség. Eléggé össze voltak ott zsúfolva, és úgy tűnt, igencsak kényelmetlenül érzik magukat, de úgy voltam vele, hogy végül is túlélték a csatát, és mi még mindig jobban bántunk velük, mint ők bántak volna velünk. Semmi joguk nem volt a panaszra.

– Szólj az embereidhez! – mondtam Rodennek. – Beszélj hozzájuk a kapitányukként!

– És mégis mit mondjak?

– Hát, éppen most nyertek meg egy elég nagy csatát – húztam össze a szemöldökömet. – Ezt esetleg megemlíthetnéd.

Parancsot adtak a katonáknak, hogy sorakozzanak fel, erre azonban valaki azzal válaszolt, hogy előbb tüzet gyújtanak a hulláknak. Roden rám pillantott, mire én felhúztam a szemöldökömet, várva, hogy erre vajon mit fog lépni. Ismét szólt az embereinek, akik ezúttal egyszerűen elengedték a fülük mellett a parancsot. Eszem ágában sem volt kisegíteni. Tulajdonképpen az lett volna a legrosszabb, ha közbelépek. A katonák azt úgy értelmezték volna, hogy Rodennek szüksége van a segítségemre, hogy csak akkor kell engedelmeskedniük neki, amikor én is a közelben vagyok. Így hát meghúzódtam és vártam.

A tüzet közvetlenül a helyőrség épülete előtt gyújtották meg. A holtesteket még nem helyezték rá – ahhoz előbb nagy, lobogó tűzre volt szükség. Ezen a sziklás talajon ez volt a legnagyobb végtisztesség, amit megadhattunk nekik.

Mellettem állva Roden is csak figyelte őket. A tűz körül sürgölődők közt sokan voltak olyanok, akik az első támadástól kezdve itt voltak vele. Jó harcosok voltak, többüket már egészen kicsi korom óta csodáltam. Néhányan még tanítottak is esetenként. Ám jelen pillanatban rosszul cselekedtek.

Végül Roden bólintott, mintha döntésre jutott volna. Megragadott egy vödröt, és kisétált a táborból. Egy-két perc múlva már vissza is tért, és ezúttal a vödör annyira tele volt, hogy a víz újra és újra kiloccsant belőle, ahogy cipelte. Egyenesen a tűzhöz sétált, és pont, ahogy az első szikrák kezdtek lángra kapni, az egészet a fára öntötte, úgy, hogy a katonák is rendesen kapjanak belőle.

Kissé meglepetten és igencsak lenyűgözve visszafojtottam a nevetést. Most őszintén, ez jobb volt, mint amire számítottam tőle.

A katonák válaszként rögtön előkapták a kardjukat. Roden is felemelte a sajátját, amolyan patthelyzetet hozva létre. Elindultam előre – úgy éreztem, ezt kell tennem. Ugyanakkor vissza is fogtam magam, hogy teret engedjek Rodennek. Ám azért a kezemet a kardomon tartottam, miközben reméltem, hogy tudja, mit csinál.

Most, hogy végre rá figyeltek, Roden elkiáltotta magát:

– Én vagyok a kapitányotok, és parancsot adtam!

A katonák szemmel láthatólag nem voltak meggyőzve, belerúgtak a porba, de azért leengedték a fegyvereiket.

– Most pedig álljatok sorba! – mondta Roden. – A király itt van velünk, és látni akar titeket.

Nem voltam benne biztos, hogy a katonák vajon azért sorakoztak-e fel, mert Roden ezt parancsolta, vagy mert így mutatták ki tiszteletüket irántam. Bármelyik is volt a valódi indok, gyorsan két sorba álltak a helyőrség keskeny udvarán.

Roden először őket szólította meg:

– Jól harcoltatok – mondta. – Ám újabb csata közeleg, ezért remélem, ma este ki tudjátok majd pihenni magatokat.

Rám pillantott, mire én suttogva így szóltam:

– Ez volt minden idők legrosszabb beszéde. Komolyan. Még ezen is dolgoznod kell.

Erre csak a szemét forgatta, aztán végigsétáltunk az egyik sor mentén, szemügyre véve minden egyes katona egészségi állapotát, és próbálva megbecsülni, mennyi erőtartalékunk maradt még.

Ahogy elhaladtam mellette, egy idősebb férfi megérintette a karomat. Megálltam, hogy minden figyelmemet neki szentelhessem, mire ő rögtön fél térdre ereszkedett.

– Jaron király, emlékszik rám? – kérdezte. Megráztam a fejemet, mire folytatta: – Mikor tízéves volt, az apja felkért, hogy készítsek önnek egy ajándékot, egy kardot.

– Ön a fegyverkovács! Most már emlékszem. – Azt a kardot használtam a párbajomban a mendenwali Humfrey király ellen, aki most háborút indított ellenünk. Conner is azt a kardot másoltatta le azon terve részeként, hogy egy hamis herceget ültessen a trónra. A kard mostanra már túl kicsi volt számomra ahhoz, hogy használjam, ám még mindig legértékesebb tárgyaim közé tartozott. – Ön ott állt a trónteremben, mikor az apám átadta nekem a kardot – mondtam még mindig a fegyverkovácsot nézve. – Az a kard jó szolgálatot tett nekem.

– Igen, uram. – Aztán egy óvatos mosollyal még hozzátette: – Bevallom, arra biztattam az apját, hogy más ajándékkal kedveskedjen önnek, egy lóval, vagy egy naplóval, amibe írhat. De erre ő azt felelte, hogy a lovat arra használná, hogy elszökjön, a naplót pedig arra, hogy tüzet gyújtson vele valahol a kastélyban. Azért akart kardot adni önnek, hogy ezzel arra ösztökélje, vegye komolyabban a tanulmányait.

– Így is tettem. – Aztán rávigyorogtam, pont olyan csibészesen, mint mindig. – Bár azt azért tudnia kell, hogy találtam más lovakat, amik hátán megszökhettem, és még így is gyújtottam jó pár tüzet a kastélyban.

Az ő nevetése nem volt olyan könnyed, mint az enyém, és mikor abbahagyta, arcára kiült a szomorúság.

– Emlékszem, milyen volt gyermekkorában. Úgyhogy mikor király lett, kételkedtem önben. De tévedtem, és most bocsánatáért esedezem.

Roden felé fordultam.

– Remélem, a kapitányom esetében nem fog tévedni.

– Nem, uram.

Rodennel egészen addig sétáltunk tovább, amíg el nem értünk oda, ahová elkerítették a megmaradt gelynieket. Az őket körbevevő falak magasak és simák voltak, míg a vasrácsok kőből és habarcsból emelt falakba voltak beépítve. Alig volt elég helyük, hogy leülhessenek, lefeküdni pedig csak akkor tudtak volna, ha megegyeznek, hogy egymásra telepszenek. Már kaptak többvödörnyi vizet, hogy csillapíthassák a szomjukat, és ételre is számíthattak, már amennyit sikerül számukra összeszednünk. Reméltem, hogy nem kell sokáig ott raboskodniuk.

– Ha nem ellenkeznek, életben fognak maradni, míg Gelyn végül le nem teszi a fegyvert – mondtam nekik. – De ha addig bármiféle galibát okoznak, az következményekkel fog járni.

Már indultam volna tovább, ám ekkor egy magas katona, aki érdemrendjei alapján a kapitányuk lehetett, előrelépett és így szólt:

– Nem leszünk sokáig a foglyai. Mi csak az előőrs voltunk. Gelyn minden erejét abba a seregbe fogja fektetni, amelyik éppen úton van.

– Mégis milyen erőről beszél? – kérdeztem. – Gelyn úgy harcol, mint egy ágyhoz kötött nagymama, csak éppen hosszabb kötőtűkkel.

– Háromnapi járásra sincsenek tőlünk – mondta. – És Mendenwal is közeleg. Amint itt legyőztük az embereit, megtámadjuk Drylliadot, és elpusztítunk mindent, ami csak mozog.

Felhorkantottam.

– A kötőtűikkel már falakat is át tudnak szúrni?

– Nem, de az ő ágyújuk igen. És valószínűleg éppen most vontatják át a carthyai síkságon, miközben itt beszélgetünk.

Erre megdermedtem. Hallottam, hogy Mendenwal ágyúkkal kísérletezgetett, és nem tetszett annak a gondolata, hogy a kastélyomon próbálják ki őket. Úgy hallottam, más országokban sokkal gyakrabban használták őket, ám ebben a térségben újdonságnak számítottak. Azt reméltem, hogy majd Carthya kifejleszti a saját ágyúját, de nem volt rá idő. Márpedig a fegyver egyetlen lövésével egész falakat lehetett lebontani. Minden védelmünk ellenére így percek alatt lerohanhatták Drylliadot.

Biztos voltam benne, hogy ha a beszélgetésünk tovább folytatódik, az aggodalmaim napvilágra kerültek volna, így utasítottam Rodent, hogy tudjon meg a kapitánytól mindent, amit csak lehet, majd azt mondtam, hogy egy nyugodt helyre van szükségem, ahol gondolkodhatok és pihenhetek.

Csakhogy a katona utánam kiáltott:

– Bevallom, meglep, hogy itt látom, Jaron. Avenia királya úgy hitte, a népe ennél azért jobban megvédi magát.

– A népem igenis megvéd – mondtam, egyre távolodva tőle. – Én pedig megvédem őket.

– Tényleg? És mi a helyzet azzal a lánnyal, akit Vargan király foglyul ejtett? Úgy hallottam, hogy egy szolgálólány, akin a pletykák szerint megakadt a szeme.

Sarkon fordultam és visszaléptem hozzá.

– Mit tud erről?

A mögötte elterülő börtön felé intett.

– Ígérje meg, hogy saját szobát kapok, ággyal és étellel. Nem fogok bajt keverni, de nem maradhatok idebent.

Biccentettem Rodennek, mire ő a szavát adta.

– A királyom egyenesen az aveniai főparancsnoktól hallotta – mondta ekkor a férfi. – Az a lány központi szerepet játszik Vargan terveiben, hogy a lehető leggyorsabban pontot tegyen a háború végére. Miután elrabolta őt, Vargan hagyta, hogy valaki megszökjön, hogy biztosan eljussanak önhöz a hírek. És ez végül, a tervei szerint, elvezeti a királyt valódi célpontjához.

Igyekezve közömbösnek tűnni, megráztam a fejemet.

– Láthatóan nem rohantam oda, hogy megmentsem a lányt, így Vargan terve, hogy foglyul ejtsen, meghiúsult.

Ám erre a katona egyszerűen az arcomba nevetett.

– Arrogáns suhand Vargan sosem számított arra, hogy majd elkapja magát. Természetesen magát úgysem engednék oda.

– Hát akkor meg mit tervez?

– Túlságosan kockázatos lenne az ön számára, hogy egy egész sereget küldjön a lány megmentésére – Avenia könnyűszerrel megölhetné a lányt, mielőtt még a katonák eljutnának hozzá. Úgyhogy Vargan úgy okoskodott, hogy egy, a legjobb harcosaiból álló, egészen apró csapatot küldene – és velük valaki olyat, akire rá meri bízni a lány életét. És ez az az ember, akit Vargan akar. Az az embere, akiben a legjobban megbízik.

Mott.

Mottot küldtem.

– Miért? – kérdeztem.

– Amint foglyul esik, Avenia rá fogja kényszeríteni, hogy elárulja az ön összes stratégiáját, mindent, amire Aveniának szüksége van, hogy megnyerje ezt a háborút. Ha pedig nem beszél, akkor Vargan majd emlékezteti rá, hogy felelősséggel tartozik a szolgálólány életéért. Nem fogják feladni, amíg az embere meg nem törik, vagy a lány meg nem hal. – Mosolya mániákus vigyorrá szélesedett és nevetni kezdett. – Szóval mit is akar, mit válasszon az embere, Jaron? A lányt, akit úgy tesz, mintha nem szeretne, vagy ezt az országot, amelynek védelmére felesküdött?

Válasz nélkül elbotorkáltam onnan. Bármit is feleltem volna, azzal azt kockáztatom, hogy a szívem kővé dermed.

Roden utolért, amint kicsit távolabb kerültünk a katonáktól.

– Ne menj el! Beszélnünk kell arról, amit mondott!

– Miért? Meg tudod változtatni? – Az elmém őrülten pörgött, ahogy próbáltam megbirkózni a gelyni kérdésével. Azt hittem, hogy Vargan engem akar foglyul ejteni, így Mott majd nagyobb biztonságban mozoghat az aveniai táborban. De nem, még akkor is, ha nagyon óvatos, Mott úgy fog belépni abba a táborba, hogy fogalma sincs, az őrszemek éppen őt keresik.

Mott nem árulná el nekik, milyen tervekkel készülök a háborúra, nem számít, hogy mit tesznek vele. Csakhogy nem csak az ő élete forgott kockán. Vajon mit tenne, ha Imogen lenne veszélyben?

– Mott mennyit tud, Jaron? – kérdezte Roden.

– Éppen eleget, hogy térdre kényszerítse Carthyát. – Mott azt kérte tőlem, hogy bízzak meg benne, és én így is tettem. És most mind ő, mind Imogen megfizet ezért.

– Hadd vigyek el pár embert innen! – Roden megragadta a karomat, hogy lelassítson. – Mindkettejüket megmentjük.

– Hogy aztán Aveniának még több célpontja legyen, hogy megtudja a titkainkat? – Lassítottam, de nem álltam meg. – A gelyni hadsereg három napon belül itt lesz. Nem juthatnak át Carthyába. És hogy ebben megakadályozd őket, minden emberünkre szükséged lesz. Ám még így sem lesztek elegen, ha Bymar nem ér ide időben.

– Akkor mégis mit... – Roden hirtelen elhallgatott, majd megrázta a fejét. – Jaron, ezt nem teheted. Te vagy a királyunk.

– Lehet, hogy én hordom a koronát, de a szívem mélyen még mindig csak egy tolvaj vagyok. Nálam jobban senki sem tudja, hogyan lehet bejutni abba a táborba. – Mielőtt tovább tiltakozhatott volna, hozzátettem: – Reggelre legyen előkészítve a lovam. Hajnalban indulok.