24. FEJEZET

ásnap reggel Mott egyedül volt a táborban, amikor hirtelen egy csapatnyi aveniai katona által körbefogva találta magát, akik minden oldalról megrohanták, elvették a kardját és térdre kényszerítették. Az öt durva férfi fegyvert viselt, és egyikőjük azt mondta, azért jöttek vissza, hogy megkeressenek egy eltűnt katonát. Valószínűleg Mavist.

Mindegyikük csúf volt – ami nem volt szokatlan jelenség aveniaiak esetében, ám a legvisszataszítóbb beszélt Mott-tal. Egyik szemét szemkötő fedte, és ritkás, színtelen haja volt, ami úgy nézett ki, mintha száraz fű nőtt volna egyenetlen koponyájából.

– Hol van a királyod? – kérdezte a férfi.

– Nem messze – felelte Mott. – És nem fog neki örülni, hogy itt vannak. Úgyhogy azt tanácsolom, rögtön távozzanak.

A férfi felröhögött, közszemlére téve fekete fogát. Igazán meglepő volt, hogy egyáltalán még volt foga.

– Az egyik újoncunk bajba keveredett errefelé. Ő számolt be rólatok.

– Nekünk is beszámolt magukról – szólaltam meg a fejük fölül. Aznap reggel felmásztam egy fára, amin biztosan elhelyezkedtem, hogy ott várjam be az érkezésüket. Éppen annyira figyelmetlenek voltak, mint amennyire eszetlenek, így hát észre sem vettek, mikor megérkeztek. – Bár az újoncuknak nem igazán sikerült körülírnia a maguk szagát. Azt mondta, hasonlít a bűzös borzéhoz, de szerintem ez sértő a borzra nézve.

A kezemben ott volt az az íj, amit Mott hozott magával. A nyilat már ráillesztettem az idegre, és csak ki kellett húznom az íjat. Nem voltam túl jó lövész, de elég közel voltak ahhoz, hogy ne okozzon problémát eltalálni őket. A középen álló katona egy kést szorított Mott nyakához, és csak ekkor vette észre, hogy a társai addigra már elhátráltak tőle.

– Jobb lenne, ha azt eldobná, még mielőtt megsértik magukat. – Úgy gondoltam, figyelmeztetésnek ennyi megteszi.

– Ugyan miért? Hiába vagy odafenn, még így is el tudunk kapni! – szólt az egyik férfi.

– Elméletben igen. Csakhogy nem fognak. – A mögöttük álló fák felé biccentettem. Tobias és Amarinda ott bújtak meg. Ketten egy hosszú kötelet tartottak, ami lefutott a fa törzse mentén, a végén egy vadászhurokkal. Mikor meghúzták, a kötél összeszorult az aveniaiak bokája körül, a földre rántva és összekötözve őket. Helyzetük nem sokban különbözött attól, ami Mavisszel történt, és reméltem, hogy tudják értékelni az ebben rejlő iróniát. Mikor látta, hogy nem számíthat a társai segítségére, a Mott mögött álló férfi eldobta a kését, kezét pedig megadóan a magasba emelte.

Mott felállt, és összegyűjtötte a fegyvereiket, miközben leugrottam az ágról, és földet értem előttük.

– Olyan zajosan haladnak, hogy már egy órája tudtuk, hogy jönnek. Már kezdtem megunni, hogy magukra várjak. – Ezután ahhoz a férfihoz fordultam, aki addig beszélt. – Úgy csalogattuk ide magukat, mint ahogy a horgász csalogatja a halat a csalival. De a tárgyra térve – értem jöttek?

Halszagnak nem nagyon állt szándékában beszélgetni, míg Mott nem viszonozta a neki tett szívességet, és meg nem bökte kicsit a saját tőrével.

A fickó felvisított, és magasabbra emelte a kezét.

– Már megmondtam, az egyik saját emberünk miatt jöttünk.

– És merre tart a seregük? A Falstan-tó felé?

– Nincs semmi mondanivalóm a suhanc királynak – vicsorogta Halszag.

– Ahogy kívánja.

Biccentettem Mottnak, hogy vigye el onnan, ám a férfi Mott szorításában vergődve még visszakiáltott:

– Nem fognak megölni!

– Biztos ebben? Mert éppen arra gondoltam, hogy igen.

– Hagyjanak életben, és beszélek!

Úgy tettem, mintha elgondolkodtam volna a szavain.

– Nos, ha érdekes mondandója van, akkor életben hagyom. De ha csak az időmet fecsérli, vagy hazudik, akkor nem ígérek semmit.

Tekintete ide-oda cikázott, mielőtt megszólalt volna, mikor pedig végre beszélni kezdett, halkabban tette, mint addig, valószínűleg azért, hogy bárhol is legyen, Vargan király ne hallhassa, hogy elárulja a titkait.

– Vargan egyenesen a főváros felé tart. Mendenwal már ott van, és azt a parancsot kapta, hogy pusztítsa el Drylliadot és mindenkit, aki a falakon belül tartózkodik. A győztesek ezután majd csatlakoznak azokhoz, akik a Falstan-tónál táboroznak, hogy ott véget vessenek a háborúnak.

Amarinda felszisszent, és Tobias keze után nyúlt. Róluk Mottra pillantottam, azon elmélkedve, vajon a férfi igazat mondott-e.

– Már elkezdődtek a harcok Drylliadban? – kérdeztem.

– Ha még nem, akkor is hamarosan el fognak. Úgy hallottam, az őrsége kapitánya védvonalat alakított ki a város körül, amiben segítségére van a bymari hadsereg. De nem lesznek képesek sokáig kitartani. Amint rájövünk, hogyan jussunk át a vonalaikon, könnyedén be tudunk majd menetelni Drylliadba.

Összehúzott szemmel vizslattam őt.

– Úgy hiszem, maga hazudik.

– Dehogy! Egyenesen egy Kippenger nevű embertől hallottam, Vargan egyik legfontosabb parancsnokától.

Kippenger. Úgy emlékeztem erre a névre, mint a nyelvemet csípő ecetre.

Felemeltem egy követ.

– Melyik a kardforgató keze?

Halszag remegni kezdett a finom fenyegetés hallatán, de azért felemelte a bal kezét.

– Kérem, ne tegye! Azt mondta, nem fog megölni!

– Maga meg azt mondta, hogy nem fog nekem hazudni. Az előbb pedig a jobb kezében tartotta a kését. – Magasabbra emeltem a követ.

– Ez minden, amit tudok! – Félelmében hangja majdnem egy oktávot emelkedett. – Figyeljen, meg fogja ott találni a mendenwali sereget és a saját királyom csapatait mellettük a csatában. Az a célja, hogy lerombolja Drylliadot.

Összehúzott szemöldökkel ránéztem, és megsimogattam az államat, leginkább azért, mert úgy tűnt, ettől ideges lesz.

– Rendben van – mondtam végül. – Életben hagyom, de jobban teszi, ha erősen reménykedik benne, hogy a harcostársai majd keresni fogják magát. – Ezután biccentettem Mottnak. – Kötözd meg őket!

Amíg Mott a táborunkat övező fákhoz kötözte az aveniaiakat, Tobias és Amarinda lemászott, hogy segítsen neki, én pedig előhoztam a lovainkat. Rögtön indulnunk kellett.

Mikor legutoljára láttam, Rodennek még nem sikerült rájönnie, mi is a feladata kapitányként. Ha azóta sem javult ebben a tekintetben, akkor azok a védelmi vonalak Drylliad körül nem fognak sokáig tartani.

– Most azt tervezed, hogy Drylliadba mész? – kérdezte Mott, miután elindultunk.

– Természetesen. Drylliad nem eshet el.

– Az a csata veszélyes lesz – szólt Amarinda. – Biztos vagy benne, hogy készen állsz?

– Több időm lesz, mint tíz perc, hogy felkészüljek erre a csatára – mondtam neki vigyorogva. – Ilyen szempontból valószínűleg most leszek életemben a legfelkészültebb.

Olyan gyorsan haladtunk Drylliad felé, amennyire csak tudtunk, ám amint a Kósza folyóhoz értünk, Tobiashoz fordultam.

– El tudnátok menni Amarindával a Falstan-tó melletti táborba?

– Igen. De ha te Drylliadba tartasz, veled kéne tartanom. Biztos lesznek ott sebesültek, akiket segíthetnék ellátni.

– És mi lesz Amarindával? – kérdeztem.

– Segíthetek Tobiasnak – felelte a hercegnő. – Hadd tegyem magam hasznossá ebben a háborúban!

A tekintetünk összetalálkozott, mire így szóltam:

– Lehet, hogy többé már nem vagyunk jegyesek, de a trónutódlás kérdése továbbra is változatlan. Ha valami történne velem a háború vége előtt, szükségem van rá, hogy királynőként átvedd az irányítást. Már így is szükség van rád, ezért biztonságban kell lenned.

– Majd én vigyázok rá, Jaron – ígérte Tobias. – Ami egyezségünk sem változott.

Válaszul bólintottam neki, majd Amarindához fordultam.

– Ti Tobiasszal menjetek a falstani táborhoz, és rendezzetek be ott egy sátrat a sebesültek ellátására! Pár napon belül ott is éppen akkora szükség lesz majd rá, mint ott, ahová éppen tartok. Utasítsátok a parancsnokot, hogy küldjön annyi embert Drylliadba, amennyit csak tud!

Amarinda biccentett nekem, majd útnak indultak Tobiasszal, miközben mi Mott-tal haladtunk tovább északnak.

Komoran lovagoltunk Drylliad felé, olyan borzalmas gondolatok által kísértve, hogy mi történik majd, ha az ellenség áttöri a város falait. Harlowe-t utasítottam, hogy készítsen fel egy hadsereget a város megóvására, ha úgy hozná a szükség, de a lehetőségei korlátozottak voltak. A legtöbb család, akik menedéket keresve mentek a városba, nem értett a harchoz, legfeljebb annyira, hogy néhanapján elkergessen egy-egy farkast vagy megvadult kutyát, ami megtámadta a nyáját, ráadásul a legtöbben ott nők voltak, akiket azzal bíztak meg, hogy ügyeljenek a gyerekekre és az idősekre, és akik férjei már eleve a háborúban harcoltak.

Talán Harlowe végül véghezviszi majd a tervét, és kiengedi a rabokat a börtönből. Elmerengtem azon, vajon kiállnának-e Carthya mellett, vagy az első adandó alkalommal a sorsunkra hagynának minket. Viszont Harlowe a szavát adta nekem, hogy Connert nem vonná be ebbe a tervébe. Nem számított, milyen kétségbeejtővé válik a helyzetünk, nem mertem volna Connerre rábízni az életemet, sem a népem életét.

Már késő délután volt, mikor elértünk a Drylliad előtti utolsó dombhoz. Mott odaszólt nekem, és megállt, engem is megállásra késztetve.

– Azóta figyellek, hogy elhagytuk az aveniai tábort – mondta. – Nem vagy olyan erős, mint előtte voltál. Láttam, hogyan tartod a kardodat, két kézzel egy helyett.

Nem tudtam mást tenni, egyszerűen csak néztem előre egyenesen, rezzenéstelenül.

– Minden nap egyre erősebb vagyok. Amúgy pedig az akaratom éppen olyan erős, mint mindig is volt, és ez többet nyom a latban.

– Viszont a csata itt vár ránk, rögtön ennek a dombnak a túloldalán.

– Igen, és ha muszáj, a kardomat két kézzel szorítva fogok küzdeni.

Mottot nem sikerült meggyőznöm.

– Hol van a páncélod és a pajzsod?

– És hol van a tiéd? – vágtam vissza. Elengedtem a haragomat, és mindössze csak sóhajtottam egyet. – Egy jó király nem küldi csatába az embereit, csakis akkor, ha ő is ott küzd mellettük.

– Csakúgy, mint ahogy egy jó szolga sem hagyja, hogy egyedül menjen.

Hátrapillantottam rá, hálásabban, mint valaha.

– Te nem vagy szolga, Mott. Se az enyém, se senki másé. És nincs senki, akivel szívesebben vetném bele magam a csatába, mint veled.

– Akkor együtt megyünk – jelentette ki Mott. – Együtt a győzelem felé, királyom.

– A győzelem felé.

Ismét elindultunk előre, és nem sokkal később meg is hallottuk a háború hangjait. Mott-tal egymásra pillantottunk, kivontuk a kardunkat, majd a csata közepébe vágtattunk.