36. FEJEZET

ár gyanakodott, hogy mesterkedem valamiben, Kippenger parancsnok gyorsan elfogadta a feltételeimet. Ragaszkodott hozzá, hogy levegyem a bőrpáncélomat, miután az tiszta mocsok volt az aznapi csatát követően. Ebbe belementem, azzal a feltétellel, hogy talál nekem valami illendő ruhadarabot, amire lecserélhetem, és ami nem Avenia színeiben ocsmánylik. Ezután Kippenger parancsba adta, hogy azonnal vigyék az orvosi készleteket az erdőbe. Amint ezt elintézte, bejelentette az embereinek, hogy az összes aveniainak olyan gyorsan el kell hagynia a tábort, amennyire csali lehetséges, és hogy én is velük tartok.

– Vargan király pontos utasításokat adott arra az esetre, ha foglyul ejtünk – mondta.

– Csakhogy nem maguk ejtettek foglyul. Feladtam magam. Vagyis ha csak ezek az utasítások nem azt mondják ki, hogy vacsorára sült libát kell felszolgálnia nekem, nem hiszem, hogy szükségét kéne éreznie annak, hogy kövesse őket.

– Azt parancsolta, hogy szállítsunk el hozzá, hogy kivégeztethessen. – Kippenger rövid szünetet tartott, majd hozzátette: – Farthenwoodba.

Az orrom alatt olyat káromkodtam, aminek hallatán az anyám valószínűleg összerándult a sírjában.

– Nem, az elfogadhatatlan. A királyságom Drylliadban kezdődik, és az az a hely, ahol ennek a háborúnak véget kell érnie.

Már éppen meghátráltam volna, de az utamat elállta Terrowic, aki hirtelen megjelent a hátam mögött.

– Conner feltételezte, hogy nem akarsz majd visszatérni a birtokára – mondta. – Ugyan miért? – Megpróbáltam elengedni a fülem mellett, amit mondott, ám ekkor megbökte a hátam közepét. – Csak nem sikerült szerezned pár sebhelyet Farthenwoodban? És mi történt azzal a szolgálólánnyal, akivel összebarátkoztál ott? Egész csinos kis teremtés volt, ha engem kérdezel.

Az állkapcsom megfeszült, miközben átgondoltam, mekkora kockázattal is járna, ha csak egyetlenegyszer megpróbálnék lecsapni rá. Mindkettőnk szerencséjére Kippenger ekkor közénk állt.

– Az úti célunk Farthenwood, és ezért csakis magadat okolhatod – mondta nekem. – Napokkal korábban üzenetet küldtél egy aveniai tolvajjal. Az üzenetet persze a drylliadi parancsnokaidnak szántad, de a tolvaj ehelyett a mi királyunknak hozta el.

Ezt már én is gyanítottam, ezért mindössze csak annyit motyogtam, hogy:

– Jobban meg kellett volna fizetnem.

– Emiatt nem kell aggódnod. Vargan király busásan megjutalmazta. Az üzenetedben elrendelted, hogy minden mozdítható embert rendeljenek Drylliadba. Szerinted miért hagytuk, hogy Mendenwal megvívja azt a csatát? Hogy ha tényleg olyan sok embered van, akkor ne Avenia szenvedjen emiatt. Azt is elrendelted, hogy az aranyadat vigyék Farthenwoodba. Egyértelmű, hogy egyenesen a csapdádba sétálnánk, ha elmennénk a kastélyodba. Viszont a hadisarc ott vár Farthenwoodban.

– Az az üzenet hazugság volt. – A hangom megremegett, és ettől riadtnak és bizonytalannak tűnhettem. – Maga szerint úgy adtam oda egy aveniai tolvajnak, hogy közben komolyan arra számítottam, hogy az el fog jutni a kastélyomba? A seregem kicsi és gyenge Drylliadban, Farthenwoodban pedig nincs arany.

Kippenger felkacagott.

– Ó, de hiszen az üzenet elért a kastélyodba! Vargan király elég nagylelkű volt ahhoz, hogy elküldje a helytartóidnak, miután elolvasta. Akár komolyan gondoltad a parancsot, akár nem, az embereid éppen most is aszerint járnak el. Lord Conner megerősítette, hogy az embereid Drylliadban gyülekeznek, és hogy az országod vagyonát az ő birtokára szállították, pont, ahogy az üzenetedben elrendelted. Úgy hiszem, végül a saját leleményességed lett a veszted.

– Nem ez lenne az első alkalom.

– Elég okos vagy, és bátrabb, mint a legtöbb ember, akit ismerek – mondta Kippenger. – De akkor is csak egy suhanc vagy. Sosem volt esélyed velünk szemben.

Nem ez volt a legjobb pillanat arra, hogy vitába szálljak vele ebben a témában, pedig kedvem lett volna hozzá. Helyette arra összpontosítottam, amit tennem kellett, majd pedig dühösen felnéztem rá.

– A megadásomért cserébe bizonyos feltételeimnek eleget kell tennie. Ragaszkodom hozzá, hogy a kastélyomban fejezzük be ezt a háborút, nem másutt!

– Már így is elég sok követelésedet teljesítettük! – csattant fel Kippenger, majd lágyabb hangon folytatta: – Ne keseredj el, Jaron! Jó híreim is vannak. A királyom úgy rendelkezett, hogy ne essen bajod – legalábbis egyelőre ne. Nagy nézőközönség előtt kíván felakasztatni, és nem akarja, hogy sebesültnek tűnj – nem akar mártírt csinálni belőled.

Ez nagy megkönnyebbülést jelentett, bár tekintetbe véve, hogy Vargan parancsa így is a kivégzésemmel ért véget, a hírek lehettek volna jobbak is. Ám ettől függetlenül megígértem Kippengernek, hogy ha ad nekem egy ágyat éjszakára, még reggel is ott fog találni. A parancsnok rábólintott az egyezségre, de ragaszkodott hozzá, hogy láncot rakjanak a bokámra, és hogy őrszemek álljanak a sátramban. Ez nem tanúskodott éppenséggel nagy bizalomról, ugyanakkor én sem voltam a legmegbízhatóbb rab. Amint megkaptam az ágyamat, szinte rögtön el is aludtam.

Másnap reggel azt mondták, hogy Avenia még egy napig a felügyelete alatt kívánja tartani a tábort, hogy a katonáik pihenhessenek egy kicsit. Ezzel én is nyertem még egy napot, hiszen a kivégzésemet elhalasztották, így nem ellenkeztem. Ezenkívül felajánlottak nekem egy másik, vörös és fekete aveniai egyenruhát, és azt mondták, csak ilyenjük van. Megjegyeztem, hogy borzalmas állapotban van, és hogy bűzlik, mire Terrowic visszavágott, hogy én is, amivel kapcsolatban valószínűleg igaza is volt. Mikor nem voltam hajlandó felvenni, annyi embert hívott oda, hogy biztosra vehesse, magamra húzom. Közel nem durcáskodtam annyit, mint kellett volna. Úgy voltam vele, hogy fontosabb, hogy későbbre tartalékoljam az energiámat, amikor minden kétséget kizáróan valóban szükségem lesz majd rá.

Leszámítva pár alkalmat, mikor szigorú őrség mellett elhagyhattam a sátrat, az ágyhoz láncolva tartottak, amivel nem igazán ellenkeztem. Legalább az, amihez odaláncoltak, egy rendes ágy volt, Kippenger pedig szigorúan megparancsolta, hogy senki sem bánthat. Bevallom, ezt teljes mértékben ki is használtam, és több sértést osztottam ki, mint amennyit amúgy mertem volna. A legrosszabb, amit erre válaszképp kaptam, egy erős rúgás volt a vádlimba, amiről az elkövető katona állította, hogy baleset volt. Erről nem panaszkodtam Kippengernek, bár leginkább azért nem, mert Kippenger anyja is a sértés része volt. Amúgy az utolsó morzsáig felfaltam azt a keveset, amit enni adtak nekem, és annyit aludtam, amennyit csak tudtam. Legalább mikor aludtam, nem kellett Mott és Fink miatt aggódnom, vagy amiatt, vajon milyen állapotban vannak az erdőben hagyott katonáim.

A táborból való kivonulásuk reggelén az aveniai katonák szépen felsorakozva távoztak. Majdnem mindannyian lóháton ültek, én pedig eltöprengtem azon, vajon mi történhetett a sebesültjeikkel, akik egyértelműen nem voltak köztük.

Kippenger semmit sem adott ennem, mielőtt elindultunk, bár éreztem az étel illatát a tüzek felől, és tudtam, hogy még a legalacsonyabb rangú katona is evett valamit. Ezenkívül a csuklómon lévő láncokat összekapcsolta egy másik lánccal Terrowic lova mögött. Miközben a tisztek és a legtöbb katona lóháton utazott, nekem gyalogolnom kellett. Vagy éppenséggel húztak maguk után, ha nem tudtam tartani a lépést.

– Nem tudok Terrowic lova mögött jönni – ellenkeztem. – Elviselhetetlen a szaga.

– Mindegyik lónak ugyanolyan a szaga – felelte Kippenger.

Erre én csak Terrowicra néztem.

– Nem is a lóról beszélek.

Ezt hallva Kippenger csak kuncogott egyet, majd arrébb ügetett. Terrowic halkan megígérte, hogy a legélesebb kövekkel teli utakon fog átvezetni, amit csak talál. Valószínűleg komolyan is gondolta, amit mondott, viszont ezzel én is így voltam.

Útközben többször is megkérdeztem, hogy az úti célunk még mindig Farthenwood-e, amire válaszként mindig csak udvariatlan vigyorgást kaptam feleletként azoktól, akik éppen hallották a panaszaimat. Északkelet felé haladtunk, egyenesen Farthenwood irányába. Vargan és Conner még minden bizonnyal ott voltak, és a háború következő szakaszát tervezgették. Kippengerék előreküldtek egy hírnököt. Varganék hamarosan tudni fogják: közeledem, hogy megadjam magamat. Feltételeztem, hogy Conner valószínűleg alig fér majd a bőrébe, ha megtudja, hogy a volt otthonában lehet szemtanúja annak, hogy beismerem: legyőztek. Ez a fajta igazságszolgáltatás biztos jól feküdt a beteges természetének.

A jobb lábam már nem sokkal az út kezdete után fájni kezdett. Közel nem kapta meg azt a gondos törődést, amihez a kastély orvosai ragaszkodtak, mikor levették a sínt, és a közelmúltbeli zuhanásomkor a sziklafalról minden bizonnyal szereztem is rá pár zúzódást. De a fájdalom ellenére reméltem, hogy a túra majd megerősíti az izmaimat. Nem állt szándékomban ismét lezuhanni falmászás közben.

Jó néhány mérföld megtétele után kezdtem unatkozni. Útközben elhaladtunk egy kidőlt fa mellett, amit kis kavicsok borítottak. Feltűnés nélkül felkaptam párat belőlük a markomba. Amikor a két, lóháton közlekedő katona a hátam mögött beszélgetni kezdett, az egyik kavicsot nekihajítottam Terrowic tarkójának. El is találtam, jó alaposan.

Terrowic megállt és hátrafordult, de én addigra már az ösvény melletti tájat pásztáztam a tekintetemmel. Mikor végül rápillantottam, ártatlanul megrántottam a vállamat, majd a mögöttem álló katona felé biccentettem, őt okolva az esetért.

Terrowic összehúzott szemöldökkel nézett rám, és továbbindult. Vártam pár percet, majd nekihajítottam a második kavicsot, ismét eltalálva őt.

Ezúttal már számított a támadásomra, és leugrott a nyergéből. Lenyomott a földre, majd felemelte az ostorát.

– Szálljon le rólam! – vicsorogtam. – Vagy miután megnyertem ezt a háborút, megtalálom, és mindent tízszeresen visszakap, amit csak velem tett! Beszélni akarok Kippenger parancsnokkal, most azonnal!

Dühösen felnézett a katonákra, akik még mindig a lovukon ültek a hátam mögött, majd elviharzott. Pár perccel később visszatért Kippengerrel az oldalán, aki láthatóan nem örült annak, hogy a menetünk megállt.

– Talpra! – parancsolt rám. – Sötétedésre várnak minket.

– Amikor is engem meg fognak ölni. Én nem sietek.

– Most meg kéne, hogy öljelek.

– Bárcsak megtenné! Mert akkor legalább mosollyal az arcomon halhatnék meg.

– Ugyan miért?

– Vajon milyen büntetést kapna, ha nem lenne képes elszállítani engem Farthenwoodba? Sokkal jobban megvernék, mint maga itt meg tudna engem verni.

– Csökönyösebb vagy, mint azt a legrosszabb pletykák állítják. – Újra próbálkozott: – Most pedig állj fel!

– Akár ki is üthet, vagy addig húzathat a lovak után, amíg meg nem halok, de innen egy lépést sem vagyok hajlandó tovább menni. Szerezzen nekem egy lovat!

– Ez nevetséges. Fogoly vagy.

– Király vagyok. És követelem, hogy ehhez méltóan is bánjanak velem. Szerezzen nekem egy lovat!

Kippenger megnyalta az ajkát, majd Terrowichoz fordult.

– A te lovadat fogja használni. Segítsd fel, aztán kötözd hozzá az enyémhez!

Terrowic tekintete elsötétedett, ám a parancs elhangzott, a parancsnok pedig máris elviharzott. Terrowic felkapott a földről, és szinte felhajított a lovára.

Dühében eszébe sem jutott, hogy levegye csomagját a ló nyergéről. Amint ismét elindultunk, ezt ki is használtam. Volt egy kulacsnyi vize, némi szárított húsa és keksze, valamint néhány almája. Amikor végeztem az első almával, szépen hátrahajítottam a csutkát a vállam fölött, remélve, hogy azzal is sikerül fejbe találnom.

Azon a néhány alkalmon kívül, amikor feltétlenül szükséges volt megállni, hogy ellássák a lovakat, nagyon kevés pihenőt tartottunk útközben. Ám már így is sötét volt, mikor végre megláttam Farthenwood fényeit a távolban. Ahogy közelebb értünk, már láttam, hogy egy pódiumon akasztófát építenek a ház előtt. Két hurok már ott is lógott a helyén. Az egyiket nekem szánták. Nem tudtam, a másik kire várt.

A telek túlsó végében számos carthyai szekér állt, szigorú felügyelet alatt. A legtöbbet befedték, de az egyik ponyva széle kiszabadult, és meglebbent a szélben. A holdfény megvilágította a szekérben lévő aranyat. Ahogy Kippenger mondta, Carthya vagyona tényleg itt volt.

Kippenger személyesen ellenőrizte, hogy a láncok a csuklómon még mindig a helyükön vannak-e, ami véleményem szerint elég egyértelmű volt abból, ahogy a fém kikezdte a bőrömet. Amikor meggyőződött róla, levett a lóról, majd rám szólt, hogy ott várjak, amíg értesíti a királyukat az érkezésemről.

Ismét teljesen megdöbbentett, milyen keveset változott Farthenwood, mióta utoljára itt jártam. Hogy megfeleljenek Vargan igényeinek, a hatalmas birtok persze tömve volt emberekkel, de nem lehetlek itt túl hosszú ideje. A bitófát és az arannyal teli szekereket leszámítva nem úgy tűnt, mintha bármi megváltozott volna a birtokon.

Végül bevezettek az épületbe. Akkor is rab voltam, amikor először jártam itt. Igaz, akkor nagyobb udvariassággal invitáltak be, és kevesebb lánc is volt rajtam, de akkor is fogoly voltam. Nem tetszett a gondolat, hogy itt kell szembenéznem Vargannal. Az aveniai király biztosan el lesz telve magától, hogy győzött, és megszégyenít majd, amint aláírom a papírokat, amik megmentik a honfitársaim életét, békét hozva nekünk, amiért azonban a legmagasabb árat fizetjük. És Vargan arról is megbizonyosodik majd, hogy a holnapi napnak, a kivégzésem napjának minden egyes kis részletéről pontosan értesülni fogok. Ez elfogadhatatlan volt, viszont az a tudat is dühített, hogy Conner szintén jelen lesz. Attól a pillanattól kezdve a trónra fájt a foga, hogy helytartó lett. Meggyilkolta a családomat, utána pedig kifejtette, mennyire sajnálja, hogy nem voltam az áldozatai közt. És hajlandó volt Carthyát az aveniai keselyű látványetetőjévé változtatni, csak azért, hogy a fejére tehesse a koronát, és úgy tehessen, mintha ettől királyi sarjjá vált volna.

Conner dolgozószobájába vittek, ami, gondolom, azóta Vargané lett. Conner széles asztalát kivitték, csakúgy, mint a könyveit és minden egyéb dísztárgyát. Az elmúlt pár hónapban szinte minden értékes dolgot elvittek erről a helyről. Vargan egy egyszerű faszékből állt fel, amit biztosan ideiglenes trónusnak szántak. Conner már ott állt mögötte karba tett kézzel, régi pompájának megfelelően felöltözve. Úgy tűnt, sokat öregedett a börtönben, de most, hogy haját megmosta és gondosan hátrafésülte, egészen tiszteletreméltónak tűnt, ám ez nem volt más, csak egy rozoga lábakon álló álca, ami eltakarta rothadó lelkét.

Vargan rögtön megszólított:

– Feladta magát, Jaron. Miért?

– Az embereimnek gyógyszerekre volt szüksége.

– Megadja magát?

Az állkapcsom megfeszült.

– Nevezze így, ha azt szeretné.

– Akkor térdeljen le!

Számítottam erre, ám az izmaim ösztönösen megfeszültek, ellenállva a parancsának. Képtelen lettem volna egy másik uralkodó előtt térdepelni.

A hátam mögött Kippenger parancsnok megunta, hogy habozom. Belerúgott a jobb térdhajlatomba, mire a lábam rögtön összebicsaklott. Lezuhantam a padlóra, amikor pedig megpróbáltam felállni, rálépett a vádlimra, így biztosítva, hogy térden maradjak.

– Nagyszerű – szólt Vargan. – A megadásának feltételei a következők: én leszek ennek a vidéknek a császára. Carthya Avenia hűbérese lesz. Mindennek a felét, amit Carthya termel, kötelesek lesznek elküldeni nekem. Carthya köteles lesz fejet hajtani a parancsaim és a törvényeim előtt, de a nép megtarthatja a saját szokásait Bevin Conner király irányítása alatt.

– Akkor van némi problémánk – motyogtam. – Ugyanis a rabszolgaság nem tartozik Carthya szokásai közé, főleg nem, ha a rabszolgatartója egy disznókkal teli ország. Azt a bábot, aki ott áll maga mellett, még az év vége előtt le fogják taszítani a trónról, Carthya pedig fel fog lázadni Avenia ellen, egészen addig, amíg újra szabad nem lesz.

– Lehet, hogy megpróbálkoznak majd vele – mondta Vargan. – De maga már nem lesz itt, hogy lássa. A megadás végső feltétele az, hogy maga bitófára kerül.

– Nem itt – ráztam meg a fejemet. – Király vagyok. Ha ragaszkodik ehhez, akkor ennek a drylliadi kastélyomban kell megtörténnie.

– Igen, Kippenger parancsnok már beszámolt az ellenvetéseiről. De már vettem a fáradságot, és megépíttettem itt az akasztófát. Amúgy pedig tisztában vagyok vele, hogy csapdába kíván csalni Drylliadban.

– Nem kifejezetten magát – mondtam. – Hagyjon addig életben, amíg királyt csinál Connerből, és megpróbál odaköltözni. Szeretném látni, mit csinálnak vele a katonáim, mikor megérkezik.

– A katonáit értesítettük arról, hogy ön megadta magát, és idehívtuk őket Farthenwoodba, fegyvertelenül, hogy végignézhessék a kivégzését – mondta Conner. – Ezenfelül Lord Harlowe és a helytartói külön parancsot kaptak, hogy jelenjenek meg az eseményen. A bitófán állva el fogja rendelni, hogy fogadjanak nekem hűséget, ők pedig vagy beleegyeznek, vagy követik magát a sírba.

Becsuktam a szememet, és megpróbáltam elképzelni, hogyan is reagálhatott Harlowe, mikor megtudta ezt. Harlowe sosem egyezne bele, hogy Connert szolgálja. Holnap estére ő is halott lesz.

– A megadási szerződést éppen ezekben a percekben fogalmazzák – mondta Vargan. – Amint felkel a nap, alá fogja írni, utána pedig rögtön meghal.

– Akkor hát nem sok időm lesz – szóltam.

– Mire?

Dühösen előbb Connerre pillantottam, majd a tekintetemet visszafordítottam Varganra.

– Arra, hogy megnyerjem ezt a háborút. Maguk ketten jobban teszik, ha azzal töltik az éjszakát, hogy felkészítik a lelküket az ördög barlangjára. Mivel a holnapi nappal kezdve az lesz az otthonuk.

Kippenger megrántotta a láncomat, talpra kényszerítve engem, Vargan felemelte a kezét, hogy arcul csapjon, ám utána lassan leengedte.

– Előkészítettem neki egy helyet a tömlöcben – mondta Conner. – Jaron jól ismeri azt a helyet.

És mint ahogy az hónapokkal ezelőtt is történt, kirángattak a szobából. Ám ezúttal nem rúgkapálva és ordítozva távoztam. Anélkül vezettek ki, hogy akár csak egy pillanatra is levettem volna a tekintetem Vargan arcáról. Lehet, hogy én voltam megláncolva, de ő volt az, aki rémültnek tűnt.