11. FEJEZET

z éhség akkor a legrosszabb, amikor kezdődik. Amikor a test rádöbben, hogy kimaradt egy étkezés, és jelez, hogy ételt akar. Ám egy idő után feladja, nem könyörög tovább; feladja, hogy bármire is számítson. A fájdalom majd visszatér, persze, és ez az éhség sosem múlik el. Ám mire az ember elér erre a szintre, már nagyobb baja is van annál, mikor jut legközelebb ételhez.

Az éhség miatt aggódtam legkevésbé.

Az elfogásom utáni első pár napban szinte teljesen egyedül hagytak. A cellámat jól őrizték – ezt tudtam a fejem fölött lévő deszkákon átszűrődő beszélgetésekből. Ám a sötétben maradtam, ételt nem kaptam, és inni sem tudtam mást, csak a fentről lecsöpögő, sáros vizet. Mikor nagy ritkán rám néztek, az is csak azért volt, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy még megvagyok, és hogy további sérüléseket okozzanak – bármi módon, ami csak szórakoztatta az őreimet. Egész idő alatt egyszer sem vágtam vissza, egy szót sem szóltam, és még csak jelét sem adtam annak, hogy észleltem volna a jelenlétüket. Úgy voltam vele, ha már amúgy is arra készültek, hogy elterjesztik, meghaltam, akkor akár úgy is viselkedhetek, mintha halott lennék.

A harmadik nap reggelén az irányomba tanúsított bánásmódjuk megváltozott. Vargan pár katonája lejött hozzám egy tál levessel, és ragaszkodtak hozzá, hogy egyek. Részletesen kifejtettem nekik, hová dugják az ételt, majd intettem, hogy tűnjenek el. A magasabbik hozzám vágta a tálat, mintha ez egy cseppet is érdekelt volna, majd távoztak.

Aznap este egy tányért hoztak le hozzám, rajta egy darab állott kenyérrel és egy pohár mocskos vízzel. A kenyeret a sarokba hajítottam, remélve, hogy a patkányok inkább majd azon rágódnak, mint hogy közelebb jöjjenek. Mikor a poharat is elhajítottam, próbáltam eltalálni vele valakit, de még az őrszem lábáig sem sikerült eldobnom.

Rögtön lehívták Kippenger parancsnokot, aki arról kezdett el velem ordibálni, hogy mekkora bajban is lesz, ha nem kezdek el enni. Valahogy ez az egyszerű tény könnyebbé tette az éhség elviselését.

Másnap reggel egy asszonyt küldtek le hozzám egy törülközővel, amivel megtisztogatott. Könyörögtem neki, hogy mossa le a mellkasomról Imogen még rajtam maradt vérét, ő pedig megtette ezt nekem. Csak azután éreztem úgy, mintha újra képes lennék lélegezni.

– Segítettem gondját viselni annak a lánynak, mikor először idehozták – mondta a nő. – Minden elképzelhető jutalmat felajánlottak neki azért, hogy elárulja az ön titkait, de mindig megtagadta.

Fájt Imogenről hallani, ám mégis rádöbbentem, hogy nem hallani róla rosszabb lett volna. Az elmúlt két nap nagy részét azzal töltöttem, hogy felidéztem, mit is tanítottak a papok a túlvilágról. Ha igazuk volt, és minden jó emberből angyal lett a mennyben, akkor biztos voltam benne, hogy Imogen is éppen ott volt. Csakúgy, mint a családom. Akár igaz volt, akár nem, úgy döntöttem, abban fogok hinni, hogy Imogen ott van, boldogan, megszabadítva minden fájdalomtól és aggodalomtól. Ez segített.

Miután az asszony távozott, egy széket hoztak be a cellába. Egy kint álló hírnök bejelentette Vargan királyt, bár a bőröm bizsergéséből már amúgy is tudtam, hogy ott volt. Pillanatokkal később belépett a tömlöcömbe.

Fiatalkorában Vargan tekintélyt parancsoló személy volt, ám az idő ezt úgy elhordta, mint a tengervíz a homokvárat. Ősz haját hátrakötve viselte, vastag, kerek szemüvege pedig hatalmasra nagyította a szeme alatti sötét táskákat. Az őt kísérő szolgáló diszkréten megemlítette a szemüveget, mire Vargan levette, mintha nem akarta volna, hogy bárki is lássa rajta. Mikor átadta a szolgálónak, az a kezébe adott egy zsebkendőt, amit Vargan az orrához szorított. Ezt furcsának találtam, hiszen bennem fel sem ötlött, hogy micsoda bűz is lehetett a tömlöcben. Vargan megállt az ajtóban, kihúzta magát, majd szúrós szemmel engem méregetve előrelépett. Végül leült a székébe, bár még mindig nem szólt egy szót sem, és én sem vettem tudomást a jelenlétéről.

– Úgy hallom, nem hajlandó enni – szólt végül.

– Az aveniai ételnek olyan az íze, mint a sózott ürüléknek – motyogtam.

– Azért számítottam volna némi alázatosságra öntől. Akár hagyhatnám itt meghalni.

– Bárcsak úgy tenne!

Áthelyezte a súlypontját a másik lábára, majd rám nézett.

– Látom, nehezen viseli a fogságot. Borzalmasan néz ki.

– Ahogy maga is. Nekem legalább van rá mentségem.

Halkan felkuncogott.

– A gyermekkirály egymaga megtámadja az országomat, annak a lánynak a halálát okozza, akit szeret, és most az enyém, és úgy bánhatok vele, ahogy csak szeretnék. Mint ahogy már mondták önnek, rögtön elterjesztettük a halála hírét szerte a vidéken, a főhelytartójának pedig elküldtük a békés megadásról szóló ajánlatunkat.

– Örülök az ajánlatának – mondtam. – A helytartóm pedig örömmel el fogja fogadni a kapitulációját.

Ismét felkuncogott.

– Amikor találkoztunk a családja temetésének éjszakáján, azt mondtam, kedvelem magát, és ez igaz is. Ön egy bátor fiatalember, aki, bár hatalmas szüksége lenne némi fegyelemre, rengeteg csodálatra méltó tulajdonsággal rendelkezik. Azt kívánom, bárcsak barátok lehettünk volna.

Egy szót sem szóltam. Én sokkal kevésbé kellemes dolgokat kívántam neki.

– Nem áll jól a szénája ebben a háborúban, Jaron. Az emberei számára az lenne a legjobb döntés, ha letennék a fegyvert. Nagy ára lesz a hűségüknek, és remélem, hogy többé már nem fogja ezt elvárni tőlük Nem hiszi, hogy komolyan beszélek? A két íjász, aki önnel jött, halott. Ezt tudta? Maradtak, hogy segítsenek önnek, mikor menekülniük kellett volna.

Számítottam rá, hogy meghaltak, ám még így is borzalmas volt a sorsukról hallani. Viszont észrevettem, hogy Vargan nem említette Mottot. Talán még megvolt rá az esély, hogy neki valahogy sikerült megszöknie.

– Ha csak az én seregemről lenne szó – folytatta Vargan –, még akkor is túlerőben lennénk önnel szemben, mind a fegyverek, mind a katonák tekintetében, csakhogy Gelyn és Mendenwal is ön ellen menetel. Hallottam, hogy az őrsége kapitányával is összeszólalkozott. Aki pedig erre otthagyta, és magával vitte az ön legjobb katonáit is, legalábbis nekem így mesélték. A megmaradt seregei szétszóródtak, és így egyetlen területet sem maradt erejük megvédeni. Én pedig foglyul ejtettem magát, miközben még mindig azt a lányt gyászolja.

Imogent csak úgy emlegette, mint „az a lány”, ami sértés volt rá nézve. Ám még így is jobban örültem ennek, mintha a nevét használta volna. Nem volt joga kimondani. Az után nem, amit tett.

Vargan előrehajolt, és összefűzte az ujjait.

– Tovább már nem halogathatjuk a temetését. Kíváncsi vagyok, vajon szeretné-e látni a holttestét, azt, hogy hol találta el a nyílvessző? Lehet, hogy szeretné méltó módon meggyászolni.

Továbbra sem szóltam egy szót sem. Többször is felmerült bennem, hogy megkérem az őröket, hadd láthassam, ám végül rádöbbentem, hogy így látni őt, hogy ez legyen róla az utolsó emlékem, még gyorsabban felemésztene.

Vargan közömbösen megrántotta a vállát.

– Nem tudjuk, mit írhatnánk a sírkövére a keresztnevén kívül. Csatában halt meg, ennél többet érdemelne.

Amarinda biztos azt akarná, hogy Imogent befogadják az ő házába. Ebben biztos voltam.

– Ő volt Bultaini Imogen – motyogtam. – Ez volt a neve.

Vargan bólintott.

– És van valami sírfelirat, amit szeretne hozzátenni?

A szavak már alakot öltöttek az elmémben, ám mégis addig vártam, amíg egyenesen Vargan szemébe nem néztem, és csak ekkor szólaltam meg:

– Itt nyugszik Bultaini Imogen. Amikor az ő halálát megbosszulták, akkor érte el a végzete Vargan királyt.

Vargan arca megfeszült.

– Tekintse magát szerencsésnek, amiért nem temetem a lány mellé. A maga szemtelensége miatt a lány sírkövet sem kap. Senki sem fog rá emlékezni, hogy valaha is itt járt.

Bárcsak ilyen könnyen meg lehetne szabadulni az emlékektől!

– Én fosztottam meg magát tőle! – ordította Vargan. – És mielőtt ez az egész véget ér, minden mást is el fogok venni magától!

– Nem maradt semmim – motyogtam.

– Biztos ebben? Mindent meg fog nekem adni, amit csak kérek, vagy megtudja, mit is jelent mindent elveszíteni. Ott van Mott, az a szolgáló, akit annyira kedvel. Majd hagyom, hogy hosszú kivégzése minden egyes percét végignézze. Rulon Harlowe – ő olyan a maga számára, mintha az apja lenne, nem igaz? Nem lesz bonyolult véget vetni az életének. És a hercegnő? Majd örülhet, ha olyan kevés fájdalommal megússza, mint az a konyhai nemes kisasszony, akit maga szeretett.

Ekkor már rá figyeltem. Ha bárki más mondta volna ezeket, akkor csak fenyegetések lettek volna, hogy megrémisszenek. De Vargan élvezettel váltaná valóra mindegyiket. Ha nem működöm együtt vele, akkor egyik számomra kedves személyt a másik után felhasználva tönkretenne engem.

Odahívta az őreit, majd rám mutatott, és így szólt:

– Hadd tanítsák az ördögök alázatosságra! Mikor legközelebb látom ezt a fiút, azt akarom, hogy készséggel boruljon a lábam elé. Nem fog velem ellenkezni!

Az őrök fejet hajtottak a királyuk előtt, majd páran felkísérték őt a lépcsőn. A többiek közelebb jöttek hozzám, öklükkel a tenyerüket csapkodva, készen arra, hogy teljesítsék Vargan parancsát.