27. FEJEZET

oden hangját jóval az előtt meghallottam, hogy megláttam volna őt. Nem beszélt hangosan, ám körülöttünk közben minden teljesen elcsitult. Elcsíptem, hogy a nevemet említi, mire csendben elindultam felé. Korábban dühös és sértett volt, mert úgy érezte, nem tartom jó harcosnak, úgyhogy el tudtam képzelni, mi mondanivalója lehetett most rólam.

Megláttam az alakját, ahogy a tűznek háttal ült, majd elbújtam egy közeli fa törzse mögé, ahol nem láthattak meg. A férfi, akivel beszélt, kissé ismerősnek tűnt. Az a bymari katona volt, aki bevezetett minket a védelmi vonal mögé, egy finom egyenruhás parancsnok, akit a többiek Lord Orisonnak szólítottak.

– Bocsássa meg, hogy megjegyzem – mondta Orison –, de ön éppen olyan fiatal, mint a királya. Miért önt választotta Jaron kapitányának?

– Én is folyamatosan ezt kérdezem magamtól – válaszolta Roden – Ha ön rájönne, kérem, ossza meg velem is!

Erre a kérdésére már hetekkel korábban választ adtam, amikor Rodennel megküzdöttünk a kalózok előtt. Bárki, aki elég merész ahhoz, hogy támadással fenyegesse Carthyát, ahhoz is elég merész, hogy megvédje, mondtam akkor neki, és komolyan is gondoltam. Mikor csatára került a sor, Roden még csak nem is pislantott.

– Csak azért tűnődtem el ezen, mert mindannyian tudjuk, hogy Vargan mennyire elszántan próbálja ismét foglyul ejteni az ön királyát. Kifejezetten egyértelművé tette ezen szándékait, azonban mindketten tudjuk, mi fog Jaronnal történni, ha ismét Vargan karmai közé kerül.

Roden egyetértően bólintott, nekem viszont egyáltalán nem tetszett, amit hallottam.

– Ha e háború vezetése önre szállna, képes lenne végigcsinálni? – folytatta Orison.

Roden megrántotta a vállát.

– Jaron nem fogja még egyszer foglyul ejtetni magát, és tudja, hogyan maradjon életben a csatamezőn.

– Igen, ám ha mégis történne valami, képes lenne ön levezényelni a háborút?

Ezt hosszú csend követte, mialatt Roden átgondolta, amit hallott. Közelebb húzódtam, kíváncsian arra, mi mondandója volt a témát illetően. Végül Roden mély lélegzetet vett, és így szólt:

– Mikor Jaron először Gelynbe küldött, csak egy fiú voltam karddal a kezemben, és csak úgy tettem, mintha én lennék a seregem kapitánya. De számos nehéz csata után már nem az a fiú vagyok többé.

Nem, tényleg megváltozott. Ám ez még mindig nem az a válasz volt, amire Orison kíváncsi volt.

Újabb kisebb szünet után Roden folytatta:

– Jaron negyven legjobb emberével mentem Gelynbe. Először azt hittem, azért vagyok ott, hogy megtanítsam nekik, hogyan kövessék az utasításaimat, csakhogy egyáltalán nem ez volt a terv. Ők voltak ott azért, hogy megtanítsanak engem, hogyan vezessem őket, hogy azzá a kapitánnyá válhassak, akit Jaron belőlem faragni akart. Sosem leszek olyan bátor vagy éles észjárású, mint a királyom. De igen, ha úgy hozza a szükség, képes lennék megnyerni ezt a háborút Carthyának.

Némán kortyoltak párat az italukból, majd a bymari parancsnok így szólt:

– Nem sokat tudok Jaronról, azokat a mendemondákat leszámítva, amiket a carthyaiak mesélnek róla.

Ezt hallva csak a szememet forgattam. Arra volt szükségem a legkevésbé, hogy azon nevessen, aki valaha voltam. A háború maga már éppen elég kimerítő volt; nem akartam a saját múltammal is megküzdeni.

Ám mikor Roden megkérdezte, milyen mendemondákról van szó, Orison meglepő választ adott:

– Úgy hallottam, hogy Carthya népe képes lenne az ördög barlangjáig és vissza követni a királyát. Igaz ez?

– Igen, és én lennék az első, aki utána indul – válaszolta Roden. – Követném Jaront, bárhová is megy, és teljes szívemmel hiszek benne, hogy meg fogja nyerni ezt a háborút.

– Hogy lehet ebben ennyire biztos?

Roden tekintetét a tűz felé fordította, majd halkabban folytatta:

– Pár hónappal ezelőtt Jaron eljutott az aveniai kalózokhoz. A billogjuk ott van az alkarján. Próbálja rejtve tartani, de néha-néha azért felvillan.

– Én is láttam korábban, mikor mellettem küzdött. – Orison meg nyalta az ajkát, majd így szólt: – Azt is észrevettem egyébként, hogy ön is ugyanazt a jelet viseli. Hallottam a pletykákat, miszerint Jaron a kalózok királya.

– Erről senkinek sem beszélne – mondta Roden –, de így igaz. Tudja, hogyan nyerte el a címet?

Orison megrántotta a vállát.

– A történet szerint, amit hallottam, megküzdött a kalózok királyával és nyert, bár a csata azzal zárult, hogy eltörte a lábát.

– Hagyja, hogy az emberek ezt higgyék, ám valójában nem ez történt. – Roden ekkor beszélgetőpartnere felé fordult. – Pár röpke órán keresztül én voltam a Kalózkirály. A csata pedig nem azzal végződött, hogy Jaron lába eltört, hanem úgy kezdődött. Jaron megszökött egy szigorúan őrzött helyiségből, felmászott egy sziklafalon, és legyőzött egy párbajban, és mindezt törött lábbal vitte véghez. Lehet, hogy egy nap Jaron majd feláldozza az életét, de sosem fogják elvenni tőle.

Orison halkan füttyentett egyet.

– Miért nem ezt a történetet meséli? Az embereknek tudniuk kellene.

– Jaron úgy hiszi, hogy ezzel talán ellenem fordítaná a seregeit.

– Ah! Sajnos lehet, hogy igaza van. – Orison egy pillanatra elhallgatott, majd megkérdezte: – Hogyan lett ön az ádáz ellenségéből, akivel párbajt vívott, a kapitánya?

– Jaron sosem gondolta, hogy ellenségek lennénk. A saját életét kockáztatta, hogy ezt megértesse velem. – Roden fészkelődni kezdett, mintha kényelmetlenül érintette volna, amerre a beszélgetés haladt. – Mindent neki köszönhetek.

– Csakúgy, mint ahogy ezek a katonák pedig mindent önnek köszönhetnek. Még mindig nagyon fiatal, de alig várom, hogy láthassam, mivé növi ki magát a kapitányukként. Hiszem, hogy egy napon majd ön lesz az egyik leghatalmasabb vezér errefelé.

– Csakis akkor, ha továbbra is az egyik leghatalmasabb királyt szolgálhatom. – Roden eltöprengett egy pillanatra, majd felállt. – Jaron megpróbált elmondani nekem valamit ma este. Jobb lesz, ha megyek és megkeresem.

Otthagyta a tábortüzet, és elindult a felé az ösvény felé, ahol rejtőzködtem. Csakhogy akkor már a fa törzsének dőlve álltam, karba tett kézzel és egy olyan vigyorral az arcomon, ami tudtam, idegesíteni fogja.

Roden tekintetét rám szegezte, és megnyalta az ajkát.

– Mondd, hogy nem hallottál mindent, amit az előbb mondtam.

– Egyike a leghatalmasabb királyoknak? – Még szélesebben vigyorogtam. – Ennyi? Miért nem a leghatalmasabb?

– Ettől majd csak még arrogánsabb leszel, biztos vagyok benne.

– Komolyan? Szerinted ez még egyáltalán lehetséges?

Roden felkuncogott.

– Te mindig tudsz rontani a helyzeten, Jaron.

– Én magam is ugyanezen a véleményen vagyok.

Egy pillanatra elhallgattunk, majd Roden így szólt:

– Nem lett volna szabad úgy feldühödnöm korábban. Miért érezted könnyűnek a csatát?

Intettem neki, hogy kövessen egy csendesebb helyre, ahol elmeséltem, mit mondott Halszag, valamint azt, mit gondoltam az aveniai király távolmaradásáról. Minél többet beszéltünk róla, annál biztosabb voltam benne, hogy valami nagyon nem volt rendjén. Vargan meg akarta kaparintani Drylliadot, persze, de Mendenwalra bízta a feladatot. Nem érdekelte, hogy ki éli túl a csatát, vagy ki esik el, mert nem a város megszerzése volt az igazi célja.

– A parancsnok, akivel az előbb beszéltem, úgy hiszi, Vargan ismét foglyul akar ejteni téged – mondta Roden.

– Nos, ez nem fog neki összejönni. Egy életre elegem lett Varganból.

Ismét csend telepedett közénk, majd Roden szólalt meg:

– Mennyit is hallottál valójában az előbbi beszélgetésemből?

– Onnantól kezdve mindent, hogy megkérdezte, meg tudnád-e nyerni a háborút. Miért?

– Mondott nekem előtte valamit. Valamit, ami nem fog neked tetszeni.

– Mi az?

Roden mély levegőt vett, és olyan sokáig húzta az időt, hogy biztosra vettem: rossz hírekkel fog szolgálni.

– Fink eljutott Bymarba. Ő volt az, aki elérte, hogy a katonáik idejöjjenek harcolni.

– Igen, ezt tudom. Amarinda parancsára ment oda.

– Minden egyes nap, amióta csak visszatértünk a kalózoktól, Fink piszkált, hogy tanítsam meg, hogyan kell karddal vívni. Végül adtam neki egy fakardot, és megmondtam neki, hogy jöjjön vissza, ha majd növesztett pár izmot.

– Mi van Finkkel? – Képtelen voltam palástolni a hangomban megbúvó aggodalmat, vagy elnyomni növekvő félelmemet.

– A parancsnok szerint Finket felzaklatta a halálod híre, de mindenkinek bizonygatta, hogy ez nem lehet igaz. Így hát visszaindult Avenián keresztül, hogy majd megtalál téged ő maga. Úgy hiszik, a határnál ejthették foglyul. Senki sem hallott róla azóta. – Roden felsóhajtott. – Meg kellett volna tanítanom neki, hogyan használja azt a kardot.

– Szóra fogják bírni Finket – mondtam. – Ő pedig a Falstan-tóhoz fogja vezetni őket. Az az egyetlen hely, amiről Fink tudja, hogy terveim vannak ott. Vargan engem akar, és arra számít, hogy ott majd megtalál.

Futni kezdtem, de Roden még utánam kiáltott:

– Ha Vargan a Falstan-tónál akar elkapni, akkor eszedbe se jusson, hogy odamenj!

– Ó, dehogynem! – válaszoltam. – Pontosan ott fog a nyomomra bukkanni.