37. FEJEZET

láncaim kulcsa azóta ott rejtőzött a tenyeremben, hogy Terrowic először levett a lováról. Arra számítottam, hogy majd jobban vigyáz rá, miután egyszer már elloptam a kulcsait, de olyan dühös volt, mikor megragadott engem, hogy eszébe se jutott ellenőrizni a zsebeit. Abban reménykedtem, hogy majd elég ideig egyedül hagynak az egyik emeleti szobában ahhoz, hogy megszökhessek onnan, de nem így tettek. Meg aztán amúgy is úgy tűnt, nem voltak barátaim Farthenwoodban, így a szabadságom rövid, újbóli foglyul ejtésem pedig fájdalmas lett volna.

Ahogy levezettek a lépcsőn a tömlöc felé, meghallottam valakinek a hangját, aki már ott raboskodott, mire oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam, ki az. Rodent a helyiség közepére láncolták, pont oda, ahol Mott egyszer megkorbácsolt engem. Még mindig kapitányi egyenruháját viselte, bár az szakadt és mocskos volt. Így, felemelt karral látszott, hogy vékonyabb, mint korábban volt, viszont erősebb is. Ezenkívül arca egyik felén zúzódás éktelenkedett, ami jelezte, milyen rosszul sikerült az utolsó csatája. Ám nem számított, milyen rosszul nézett ki, áldás volt, hogy még életben van. Legalábbis egyelőre életben volt. Gyanítottam, hogy az ő nyakára szánták a második hurkot.

Mikor meglátta, hogy jövök lefelé a lépcsőn, a jobbjára pillantott, és motyogott valamit. Akkor hát nem volt egyedül. Kíváncsi voltam, vajon kivel foghatták el. Talán a bymari parancsnokkal, vagy az egyikkel azok közül a katonák közül, akiket elküldtem vele.

Egészen addig nem láttam, hogy ki van vele, amíg le nem értünk a lépcsőn, és be nem fordultunk a sarkon. Amint viszont megpillantottam, megállt az idő. Mindennek, leszámítva ezt az egyetlen pillanatot, nyoma veszett, miközben attól tartottam, hogy csak az ördögök űznek velem valami otromba tréfát. A szemközti fal mellől egy hosszú, barna hajú és teaszín szemű lány emelkedett talpra lassan.

Imogen.

Egyszerű, minden díszítést nélkülöző, fehér muszlinruhát viselt, aminek széles nyakkivágása alól kilátszott a bal vállát körülölelő kötés. Haja az egyik oldalon teljesen összetapadt, vékony arca pedig rémisztően sápadtnak tűnt.

De életben volt.

Mégis hogyan volt ez lehetséges?

Láttam, ahogy a nyílvessző a vállába fúródott, láttam, ahogy lezuhant, és minden egyes beszélgetés az óta a pillanat óta igazolni látszott a legnagyobb félelmemet. Ám most mégis itt állt előttem.

Amikor Terrowic elfordította a kulcsot a cellaajtó zárjában, az örök már nem szorították olyan erősen a karomat. Alighogy kinyitotta az ajtót, megfordultam, és kikaptam a kulcsokat a kezéből. Mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, berohantam a cellába, becsaptam magam mögött az ajtót, majd ledobtam a kulcsokat valahová a padlóra.

Valahonnan a távolból hallottam a szitkozódásukat és a fenyegetéseiket, de alig fogtam fel, mit mondanak. Az egyedüli dolog, ami érdekelt, ott állt közvetlenül velem szemben.

Valahányszor csak becsuktam a szememet, láttam őt, hallottam a hangját az álmaimban, a rémálmaimban pedig, amik úgy emésztették fel a gondolataimat, mint gyilkos paraziták, milliószor újrajátszottam a pillanatot, amikor eltalálta őt a nyílvessző. Lehetséges lett volna, hogy valójában nem is volt itt? Hogy amit magam előtt láttam, nem volt más, mint az ördögök eddigi legnagyobb tréfája – végső leckéjük mindazon bűnökért, amiket elkövettem az életemben? Ha még egyszer egy jót akartak röhögni rajtam, akkor ez volt a legkegyetlenebb trükk, amivel csak előállhattak.

Átsétáltam a cellán, miközben Imogen arcát fürkésztem. Minden ívet, minden vonást ismertem. Ő volt az, ám még mindig nem tudtam felfogni, hogyan állhatott ott előttem.

– Ha mindez csak egy trükk – mondtam alig suttogva –, akkor kérlek, most mondd meg! Valódi vagy? – Lehet, hogy bolondság volt ezt megkérdezni, de tudnom kellett. Mikor bólintott, még mindig láncra vert kezembe fogtam az arcát, olyan gyengéden tartva, mintha egy teáscsészét tartottam volna.

Imogen kezét külön-külön béklyózták meg, mindkettőt a falhoz erősítve. Ám bal kezét a mellkasomra szorította, ahonnan a szívem majd' kiugrott, csak hogy közelebb kerülhessen az érintéséhez. A tekintetéből a szomorúság és az öröm furcsa elegyét olvastam ki, amiért itt látott, ám bennem mindössze csak egyetlen érzelem élt. Először lágyan csókoltam meg, majd újra és újra, mintha semmi sem létezett volna a világon, csak mi ketten. Keze a vállamra csúszott, egészen addig, amíg a lánca meg nem feszült, közel húzva engem magához. Olyan közel akart tudni magához, amilyen közel nekem is lennem kellett hozzá, én pedig elvesztem a pillanatban, miközben eszem ágában sem volt valaha újra elválni tőle.

Az őrök a cella előtt ekkor már ordítoztak, miközben Terrowic utasította a többieket, hogy menjenek vissza a földszintre, és keressék meg a pótkulcsokat. Tudtam, dühösek lesznek majd, mikor végre bejutnak a cellába. De még nem voltak ott.

Ujjaimmal Imogen állkapcsának ívét simogattam, majd kezét az enyémbe csúsztatta. Egy pillanatra lepillantott összekulcsolt kezünkre, majd amikor ismét felnézett, szeme sarkában apró ráncok jelentek meg.

– Mondd, hogy szeretsz! – suttogtam.

– De mi van, ha...?

– Nincsen de, csakis mi. Csak mondd ki, Imogen! És gondold is komolyan!

Imogen szeme könnyekkel telt meg, én pedig aggódni kezdtem, hogy talán, ismételten, többet kértem tőle, mint amit képes lett volna adni nekem. Beleharapott az ajkába, majd végül megszólalt:

– Jaron, én nem...

Itt elhallgatott, a szívem pedig összetört. Az, hogy életben volt, mérhetetlen örömmel töltött el, de ez nem volt elég. Szerettem őt, és úgy volt rá szükségem, mint arra, hogy a szívem dobogjon. Ám mindez nem lett volna teljes, csakis akkor, ha tudhattam, hogy Imogen is legalább egy kicsit így érez irányomba.

Már éppen mondtam volna valamit, ám Imogen még nem fejezte be.

– Jaron, én nem is emlékszem olyan pillanatra, mióta csak találkoztunk, mikor nem voltam beléd szerelmes.

Az arcomra széles mosoly ült ki, majd ismét felé hajoltam, hogy megcsókoljam, ám addigra az őrök bejutottak a cellába. Egyikük megragadta a vállamat, és a tömlöc túlsó végébe hajított. Nem messze azoktól a kötésektől értem földet, amikkel Mott hónapokkal korábban bekötözte a korbácsoláskor szerzett sebeimet. Egy másik őr ismét talpra rántott, miközben Terrowic a magasba emelte a kezét, hogy lecsapjon rám.

– Ha csak egy szem mocskot is rám ken, arról Vargan hallani fog – vicsorogtam. – Semmi nyoma nem lehet, emlékszik?

A tekintetében láttam, hogy legszívesebben megölne, de én is éppen ennyire dühös voltam. Az időzítése egy cseppet sem lehetett volna rosszabb, és ezért sohasem fogok megbocsátani neki.

Odaláncoltak a falhoz, hasonlóan ahhoz, ahogy Vargan táborában is tartottak. Terrowic úgy vizslatott, mintha arra próbált volna rájönni, hogyan üssön meg úgy, hogy Vargan ne vegye észre. Mielőtt kiválaszthatta, hová is üssön, leültem a földre. Eszem ágában sem volt verekedni, egy újabb sérülés meg aztán végképp nem hiányzott. Mindössze azt akartam, hogy távozzon, hogy végre nyugodtan elbeszélgethessek Rodennel és Imogennel.

Szinte hihetetlen módon Roden túlélte utolsó csatáját Mendenwallal. Még hihetetlenebb módon Imogen is életben volt. Sosem hittem abban, hogy a szentek még mindig teljesítenék az élők kívánságait, de lehet, hogy tévedtem. Nem volt rá más magyarázat, hogy egyébként hogyan lehettek most itt.

– Élvezd csak ki a pillanatot, amennyire csak akarod! – mondta Terrowic. – Holnap reggel úgyis felakasztanak, mint valami útszéli tolvajt.

– Erre számítok is – vágtam vissza. Terrowic már indulni készült, ám utána kiáltottam, és még hozzátettem: – Éppen meg akartam csókolni, amikor maga félrerángatott. Ez már önmagában is elég ok, hogy bosszút álljak magán.

Ő csak nevetett, majd követte a többi őrt fel a lépcsőn. De nem lett volna szabad elengedni a füle mellett a fenyegetésemet. Tökéletesen őszinte voltam.

Amikor egyedül maradtunk, Imogen szétnyitotta az öklét. A tenyerén ott lapult a láncaim kulcsa. Akkor adtam át neki, amikor megöleltük egymást.

Roden észrevette, mire dühösen összehúzta a szemöldökét.

– Neki adtad a kulcsot, és nem nekem? Már szabad lehetnék.

Rámosolyogtam.

– Igen, de téged valahogy nem akartalak megcsókolni.

– Jogos – válaszolta nevetve.

Ezután ismét Imogen felé fordítottam a figyelmemet.

– Mondd el, hogyan lehetsz életben! Láttam, ahogy lezuhantál.

– Először azt hitték, meghaltam, még fel is pakoltak arra a szekérre, amire a holtakat gyűjtötték. – Becsuktam a szememet, hogy magam elé képzeljem, amit leírt. Ez az, amit Mott is láthatott. Imogen folytatta: – Még nem jutottunk túl messzire, mikor valaki meghallotta a sírásomat. Ez az ember, a parancsnok...

– Kippenger.

– Igen. Azt mondta nekem, hogy amint elég erős leszek, visszavisznek majd, és engem felhasználva rávesznek téged mindenre, amire csak akarnak. Tudtam, hogy ez mit jelent, hogy mindörökre én lennék Carthya bukásának okozója. Ezt nem tehettem, nem engedhettem nekik, hogy felhasználjanak ellened. Úgyhogy úgy döntöttem, nem leszek jobban.

– Megpróbáltál meghalni – suttogtam. – Imogen, nem.

– Tudtam, hogy ott vagy velem a táborban. Hallottam, ahogy a mellettem elhaladó katonák arról beszélgettek, hogy mit tettek veled éppen aznap, vagy azt, ahogy arról hencegtek, hogy végre megtörtek. Tudtam, ha túlélem, mindkettőnk számára minden csak rosszabb lesz. Így hát nem számított, milyen elszántan próbáltak meggyógyítani, minden nappal egyre rosszabbul lettem.

Elgondolkoztam rajta, hogyan is éreznék, ha fordított helyzetben lennénk. Ha nekem kellett volna hallgatnom, ahogy azzal kérkednek, hogy milyen rosszul bánnak vele, miközben tudtam, hogy minden csak rosszabbra fordulna, ha túlélem. Képtelen voltam elképzelni, hogyan élhette Imogen mindezt túl.

Könnyek gyűltek a szemébe.

– Aztán hallottam a felfordulást azon az éjszakán, mikor megszöktél a táborból – azt hiszem, egyenesen az én sátram mellett vágtattál el, és nem is tudtad. Ezután tudtam, hogy túl fogod élni, és ha én is túlélem, akkor ismét látni foglak. Úgyhogy onnantól kezdve küzdöttem, hogy jobban legyek.

– Mindez nagyon édes – mondta Roden keserűen. – De látjátok, hol vagyunk. Kisebb az esélyünk a túlélésre, mint korábban bármikor. Jaron, szeretném hallani a szökési tervedet!

– Odaadtam Imogennek a láncai kulcsait. Ez egész jó kezdet.

– Mikor Conner azt mondta, hogy idejövünk, abban reménykedtem, hogy majd ad egy ágyat, hogy abban pihenjek – mondta Imogen. – Onnan meg tudtam volna szökni, hogy segítsek neked. Ezt talán ő is tudta, mert végül ideküldött. Így vagy úgy, de még nem vagyok elég erős ahhoz, hogy segítsek neked harcolni.

– Neked mindössze az a dolgod, hogy meggyógyulj – mondtam, majd csibészesen rámosolyogtam. – Még van egy kis elintéznivalónk.

– Esküszöm, rosszul leszek, ha itt hagynak engem veletek – nyögte Roden. – Jaron, a rácsokon még Imogen kulcsával sem tudunk átjutni. És ha az még sikerülne is, a birtok tele van aveniai katonákkal. Téged és engem holnap napfelkeltekor ki fognak végezni. Kérlek, mondd, hogy ezt meg tudod akadályozni!

– Persze hogy meg tudom – mondtam. – Győzni fogunk.