30. FEJEZET

lig egypercnyire attól, hogy a száz emberemet szó szerint egy meredek sziklafalhoz szorítsák, megsarkantyúztam a lovamat. Mott tartotta velem az iramot, és együtt visszatértünk a csapat élére, majd jeleztünk annak a három embernek, aki az éj leple alatt lemászott a hegyoldalon. Azóta a fal tövében rejtőzködtek, és mostanra már a helyükön vártak. Megadtam a jelet, mire a magasba emelkedett egy lángoló fáklya. Meggyújtottak vele egy kötelet, ami a fából és vasból készült láda belsejébe vezetett, majd pedig megiramodtak a hegyek felé.

– Gyorsabban kellene vágtatnunk – mondtam Mottnak.

– Ez most az, amire gondolok? – szólt, követve engem. – Azt mondtad, annyi az összes puskaporod, ami nálad volt Vargan táborában.

– Az volt az összes, ami éppen nálam volt – javítottam ki. – Nem az összes, amim volt.

– Fel fogod robbantani a falat?

Továbbra is az előttünk terjedő tűzre összpontosítottam.

– Ez nem fal, Mott. Hanem egy gát.

Egyik első rendeletem királyként az volt, hogy minden pótolható embert erre a területre küldtem, hogy emeljenek gátat a Kósza folyón. Egy olyan barikádban reménykedtem, ami úgy néz ki, mintha a természetes módon felgyülemlett hordalék építette volna ki, és ezt az elképzelést tökéletesen sikerült is megvalósítani. Sőt, azt hallottam, a gát nagy része úgy készült el, hogy egyszerűen nagyobb törmelékdarabokat engedtek le a folyón, hogy elzárják a szurdokot.

Most már teljes sebességgel haladva oldalvást irányítottam Rejtélyt a hegyek felé, nyomomban az embereimmel. Először úgy tűnt, a mendenwali katonákat jobban leköti a tűz a gát tövében, mint az, hogy milyen következményei lehetnek.

Amint rájöttek, mi is zajlik éppen, már túl késő volt.

A gát hamarabb berobbant, mint hogy az embereim elérték volna a hegyeket, úgy megrázva a talajt, mint egy hatalmas földrengés. Rejtély megrémült, és megpróbált elinalni, de az akaratunk egymásnak feszült, és eltökéltem, hogy győzni fogok. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljük. A sarkamat határozottan belenyomtam az oldalába, arra noszogatva, hogy haladjon tovább. A zajtól úgy éreztem, mintha templomi harangok kongtak volna a fejemben, a légnyomás pedig hullámokban csapódott a hátamnak.

A gát alja olyan erővel robbant ki, amit el sem tudtam volna képzelni. A fölötte lévő fal rögtön beomlott, nem csak vizet, hanem, mintha csak katapultokkal támadott volna, sziklákat és farönköket lövellve ki a völgybe.

Az embereim teljesen átáztak, mire felértünk a hegyoldalba, de legalább mindannyian ott voltunk. A mendenwali katonákat pedig, akik úgy töltötték meg a völgyet, mint a szorgos hangyák, magával ragadta a vadul tomboló víz. A Falstan-tó visszatért medrébe. Pár röpke másodperc alatt az ellenség seregének több mint fele odalett.

Az embereim éljeneztek, ám a csata még csak most kezdődött. Mendenwal teljes serege még nem ért be a völgybe, és akik megmaradtak, most biztos meg voltak rémülve, és időre volt szükségük, hogy rendezzék soraikat, és új vezetőket nevezzenek ki. Nem hagyhattunk nekik erre időt. A seregem másik fele már elhagyta a táborunkat, és máris a sarkukban volt, készen arra, hogy hátulról támadjon.

– Így már kiegyenlítettebb a küzdelem – mondtam Mottnak. – Így már győzhetünk. – Ezután a figyelmemet a katonáim felé fordítottam. – Átestetek a bátorságotok próbáján, ami a legnehezebb minden próbatétel közül. Most pedig itt a csata ideje, és tudom, hogy képesek vagytok rá. Maradjatok a lovatok nyergében, úgy harcoljatok, és ne álljatok meg! Kardot tartotok a kezetekben, de ne feledjétek el, hogy minden porcikátok fegyver. Van lábatok és erős hátatok, és legfőbbképpen eszetek. Mindig legyetek észnél, és mindig tervezzetek előre! Ha gondolkodtok, túl fogjátok élni.

Mivel mostanra már alig várták, hogy igazi csatában is bizonyíthassanak, a katonák ismét éljenzésbe kezdtek, én pedig visszavezettem őket Mendenwal tábora felé. Az újraéledt tó partja mentén a sárban ott feküdt az a pár katona, aki megmenekült a víztől, átázva és összezavarodva. Lehet, hogy útjukat a part felé nem lassította le páncéljuk hatalmas súlya, vagy egyszerűen csak elég erősek voltak ahhoz, hogy kétségbeesetten ússzanak az életükért.

Mikor meglátták, hogy feléjük közeledünk, fegyvertelenül és fejvesztve rohantak a táboruk irányába. Hagytam, hadd fussanak. Úgy voltam vele, én járok jobban, ha a seregük egy helyre gyűlik össze, mire odaérek.

Mikor belovagoltunk a mendenwali táborba, már javában zajlott a kaotikus csata a seregem másik felével, akik az ellenkező irányból érkeztek. A tábor egy aprócska völgyben kapott helyet, ahol alig nőtt valami, és amit magas és meredek, szürke sziklafalak vettek körül. Mi az egyik irányból hatoltunk be, miközben a seregem elzárta az egyetlen másik kiutat. A völgyecskében több száz katona küzdött egymással, ki lóháton, ki gyalog. Mendenwal láthatóan nem volt a helyzet magaslatán, ami előnyt jelentett a seregem számára. Megparancsoltam a száz emberemnek, hogy vegyék körbe a tábort, amennyire csak tudják, hogy senki se szökhessen meg, majd megkerestem azt a keskeny csapást, amit előző este láttam a térképen, azt, ami a sziklafalak tetején lévő kiszögellésekhez vezetett, jóval a csatamező fölött.

Karddal a kézben arrafelé ügettem, és használtam is a fegyveremet, amikor csak szükségem volt rá, hogy megtisztítsam magam előtt az utat. Miután a seregük nagy része, a vezéreiket is beleértve, odaveszett, Mendenwalnak esélye sem volt a győzelemre, nem számított, milyen sokáig tartanak ki. De én sem kívántam, hogy ez a csata sokáig tartson. Minden elesett katonát várt valaki otthon, aki szerette. A legtöbbjüknek volt felesége vagy gyerekei, vagy legalább egy anyja, akinek az élete a fiáén múlott. Valahányszor csak elhaladtam egy elesett carthyai mellett, görcsbe rándult a gyomrom. Itt volt az ideje, hogy a csata véget érjen.

Mielőtt elindultam volna a meredek ösvényen, visszadugtam a hüvelyébe a kardomat, és helyette egy fáklyát vettem a kezembe. Rejtély csak lassan, nagy nehézségek árán tudott felkapaszkodni, a kavicsos talaj pedig csúszósabb volt, mint szerettem volna. A meredek sziklafal alattam azzal kecsegtetett, hogy egyenesen a völgy mélyébe zuhannék, de Rejtély éppen olyan biztos lábú ló volt, mint amilyen erős is. Amint felértem a hegytetőre, szemügyre vettem a csatát. A száz emberem tartotta helyzetét a tábor körül. Majdnem mindenki harcolt, de közben ellenőrzésük alatt tartották a völgyből kivezető utakat is. A mendenwali sereg még túlerőben volt, ám számuk rohamosan csökkent. Vezetőik nélkül csak a túlélés utáni kétségbeesett vágy hajtotta őket küzdelemben. Mindössze egyetlen okra volt szükségük, hogy abbahagyják, és egy esélyre, hogy élhessenek. Ezt fel tudtam ajánlani.

Először is kivettem némi kötelet Rejtély nyeregtáskájából, aminek a végét az egyik fához kötöttem. Utána odasiettem egy, a közelben heverő nagyobb sziklához. Minden erőmre szükségem volt, hogy a szirt széléhez gurítsam, amit követően biztos vagyok benne, hogy a szentek is löktek rajta egyet, hogy segítsenek legurítani a lejtőn. A szikla egyre nagyobb erővel robogott lefelé, több követ is kilazítva útközben – aminek nagyon is örültem. Elég zajt csapott, és elég nagy fenyegetést jelentett ahhoz, hogy a legközelebb állók felhagyjanak a harccal és menedéket keressenek maguknak.

Végre mindenki rám figyelt. Egyik kezemben ismét a fáklyával, a másikban a kötéllel, mindkét karomat felemeltem, és így kiáltottam:

– Ennek a kötélnek a végén még több van abból a robbanószerből, amivel az előbb felrobbantottuk a gátat. Ha meggyújtom, ugyanaz fog történni magukkal is, mint a többiekkel, csakhogy magukat sziklák temetik be, nem víz. Látták, mi történt a fivéreikkel a tómederben, hogy milyen gyorsan odalett a seregük fele. Képzeljék csak el, mi történne itt! Az embereim tudják, hogyan éljenek túl egy ilyen robbanást. És maguk?

A katonáim felmosolyogtak rám. Valójában egyikük sem tudta, hogyan élhetné túl, ha felrobbanna a hegyoldal, valószínűleg azért, mert nem is lehetett volna túlélni. És mégis bíztak abban, amire készültem.

– Két választásuk van – folytattam. – Tegyék le a kardot, és akkor biztonságban hazatérhetnek. Vagy tartsák csak maguknál a kardot, és akkor majd ledöfi magukat a legközelebb álló carthyai. Ha nem működnek mind együtt velem, akkor meggyújtom ezt a kötelet, ami kétszer akkora robbanást fog kiváltani, mint amit az előbb láttak. Egyikük sem fogja újra látni az otthonát és a családját.

A mendenwali katonák egymásra néztek, némán meghozva döntésüket. Csak remélni mertem, hogy nekem tetsző döntést hoztak.

A fáklyát tartó karomat kicsit lentebb engedtem, mintha kezdett volna fáradni.

– Ez kezd kicsit nehéz lenni, úgyhogy nem adhatok túl sok időt, hogy eldöntsék, életben akarnak-e maradni, vagy inkább meghalnak. Mit szólnának hozzá, ha visszaszámolnék öttől?

És azzal elkezdtem a visszaszámolást. Ötnél a mendenwali katonák majdnem fele rögtön ledobta a kardját és térdre zuhant. Háromnál hallható volt, ahogy a kardok csengve a földre hullnak. Mire egyhez értem, még mindig túl sok dacos férfit láttam, aki inkább halt volna meg büszkén, semmint behódoljon egy suhanc királynak.

Ezt tiszteltem bennük – tényleg tiszteltem –, de nem tolerálhattam. A csatának véget kellett érnie.

Így hát előreléptem, és a kötél végét a magasba tartva így szóltam:

– Akkor hát találkozunk a túlvilágon. Maguk hamarabb jutnak el oda, úgyhogy legyenek oly kedvesek, és foglaljanak nekem ott egy jó helyet!

Azzal meggyújtottam a kötél végét, amivel sikerült is elérnem a kívánt hatást. Azokat, akik eddig nem voltak hajlandóak térdre borulni, most saját rémült társaik rántották a földre. A kötélből alig pár hűvelyknyi égett el, mikor lenézve láthattam a mendenwali sereg teljes kapitulációját.

A csizmám sarkával kioltottam a lángot, majd lekiáltottam a parancsnokaimnak, hogy azonnal kezdjék meg a mendenwaliak evakuálását.

– Minden fegyverüket hagyják itt, de a sebesültjeiket és minden felszerelést, amire szükségük van, hogy a gondjukat viseljék, magukkal vihetik. És soha többé nem fognak háborút indítani Carthya ellen. Amint elfogadják ezeket a feltételeket, máris szabadon távozhatnak.

Ezután a fáklyát ki támasztottam a szirt szélén, majd leültem, hogy végignézzem a távozásukat. Úgy számítottam, kivonulásuk minden bizonnyal több órát vesz majd igénybe, és erre az időre szükségem is volt, hogy eldöntsem, mi is legyen a következő lépésünk. Tudtam, hogy hol szeretnék megküzdeni Aveniával; csak azt nem tudtam, hogy érjem ezt el. Ezenfelül pedig pihenésre volt szükségem. A láncing, és a bőrpáncél hatalmas súllyal nehezedett rám, és teljesen kimelegedtem tőlük, így hát végül levettem őket, hogy kényelmesebben hátradőlhessek az egyszerű ingben, amit alattuk viseltem.

Az evakuálás gyorsabban haladt, mint arra számítottam volna. Így jöttem rá a nyertes csaták nagy titkára: hitesd el az ellenféllel, hogy őrültebb vagy, mint valójában. Mendenwal olyan messze akart kerülni tőlem, amennyire csak lehetett, mielőtt végleg teljesen elment volna az eszem, és újra meggyújtottam volna a kötelet. Persze semmi robbanóanyagunk nem maradt, soha nem is volt itt fenn, de tetszett, hogy olyan gyorsan takarodtak el Carthyából, ahogy csak a lábuk bírta.

Végül kiáltás hangzott lentről, hogy az utolsó mendenwali is elhagyta a tábort. Önző módon túl sokáig maradtam fenn ezen a szirten. Itt volt az ideje, hogy ismét találkozzak a parancsnokaimmal, hogy eldöntsük, mi legyen a következő lépésünk.