15. FEJEZET

argan úgy csapott le erre az új lehetőségre, mint ahogyan egy kígyó vetheti rá magát az egérre. Tudtam, hogy ezzel cselekvésre fog késztetni, de fogalmam sem volt, hogy oldjam meg ezt a problémát. Így is éppen elég nehéz lett volna Tobiast és magamat is kijuttatni innen. És most még Harlowe is? A királyságom hány polgára fog még összegyűlni abban a tömlöcben? Nem kívántam a társaságukat, itt nem, és nem számított, mennyire akartak nekem segíteni, az semmit sem könnyített a dolgon.

A béklyóim kulcsai még mindig a kabátomba rejtve pihentek, ám ha most próbálkoztam volna a szökéssel, akkor a számtalan őr egyike előbb engem, utánam pedig Harlowe-t ölte volna meg. Úgyhogy csendben maradtam, és teljes mértékben együttműködtem velük. Egyelőre.

– Meg kívánják kapni Jaron testét? – kérdezte Vargan Harlowe-tól. – Mi okból?

– A neve Jaron király – válaszolta Harlowe nyugodtan. – És természetesen azért, mert szeretnénk carthyai szokás szerint eltemetni.

Vargan hagyta, hogy csend telepedjen közéjük, valószínűleg azért, hogy így próbálja megfélemlíteni a főhelytartómat. Nos, addig bámulhatta Harlowe-t, ameddig csak akarta, de tudtam, hogy Harlowe még csak pislantani sem fog. Végül Vargan feladta, és így szólt:

– Kár, hogy Jaron meghalt. Különben felajánlottam volna a lehetőséget, hogy cseréljen helyet vele – hogy adja az életét az övéért.

– Én pedig elfogadtam volna az ajánlatot – mondta Harlowe.

– Igen, de vajon Jaron hagyta volna ezt? – Vargan durván, sötéten felkacagott. Harlowe-hoz beszélt, de a szavait nekem szánta. – Hagyta volna, hogy maga meghaljon helyette?

– Ragaszkodtam volna hozzá – felelte Harlowe. – Ha Jaron itt lenne, könyörögnék neki, hogy találja meg a módját annak, hogy életen maradjon, akár az én életem árán is.

– Ha itt lenne – mondta Vargan –, olyan ajánlatot tennék neki, amivel mindkettejüket megmentheti. Hozzák elő!

A mellettem álló őrök előrelöktek a függönyön keresztül, be a szobába. Nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen hirtelen mozduljak, és bár így is rossz állapotban voltam, az, hogy szinte úgy estem be a helyiségbe, azt a látszatot keltette, hogy rosszabbul vagyok, mint valójában. Harlowe kihúzta magát ültében, amikor meglátott, de az arca mély szomorúságról tanúskodott, nem meglepettségről. Ezt próbáltam megérteni. Egyértelmű, hogy egészen végig tudhatta, életben vagyok, de mégis honnan? Harlowe rögtön felállt a székéből és meghajolt előttem, amivel még tovább dühítette Vargant.

– Előttem is fejet fog hajtani, még mielőtt itt végeznénk! – morogta Vargan. – Mindketten meg fognak előttem hajolni.

Harlowe ismét talpra emelkedett. Úgy tűnt, mintha dühétől meg is nőtt volna: Vargan fölé magasodott.

– Nézzen rá! – mutatott felém. – Micsoda szenvedéseken mehetett itt keresztül! Ha engedte, hogy így bánjanak egy királyi sarjjal, akkor nem érdemli meg, hogy bármit is követeljen tőle!

– Törvénytelenül lépett Avenia földjére, majd pedig megtámadta ezt a tábort – szállt szembe vele Vargan. – Ezek a tettek ön szerint egy királyhoz vagy egy zsoldoshoz illenek jobban? Jaron a foglyom, és higgye el nekem, sokkal több kegyben volt része, mint amennyit megérdemel.

Harlowe előrelépett, hogy tovább vitázzon, ám ekkor elmotyogtam a nevét, hogy így magamra vonjam a figyelmét.

– Menjen haza, most, amíg még tud – mondtam a fejemet rázva –, és engedje, hadd intézzem itt én a dolgokat! Mondja meg a népnek, hogy jól vagyok!

– De hiszen nincs jól – felelte Harlowe. – Nem fogom magára hagyni.

Vargan felkuncogott.

– Micsoda nemes szavak mindkettejüktől, ám sajnos olyan dolgokról, amikbe nincs beleszólásuk. – Fejét oldalra billentette, így jelezve az őröknek, hogy fogják el Harlowe-t. A háta mögé húzták a karját, és pillanatokon belül az enyémhez hasonló láncokat helyeztek rá.

– Jaron király, nem sokkal a helytartója érkezése előtt éppen egy önre vonatkozó parancsot kívántam kiadni. Ki tudja találni, vajon mi lehetett az?

– Szabadon akar engedni, hogy megússza a szégyent, mikor megszököm.

Vargan összehúzta a szemét.

– Éppen parancsba akartam adni a kivégzését. De amondó vagyok, kezdjünk inkább a főhelytartójával! Őt pedig majd a fiatalabb helytartója követi.

– Ne!

– Akkor tegye azt, amit mondok! Írja alá a szerződést, ami Carthyát Avenia hűbéresévé teszi!

Harlowe-ra pillantottam, de semmit sem tudtam leolvasni az arcáról, tudnia kellett, hogy nem írhatom alá azokat a papírokat.

Vargan intett egyet a kezével, mire a Harlowe-t tartó férfi előhúzott egy kést, aminek pengéjét Harlowe nyakához szorította. Harlowe félrefordította a fejét, de a tekintetét továbbra is rám függesztette. Nyugodtnak tűnt, legalábbis nyugodtabbnak, mint ahogy én éreztem magamat.

– Végig fogja nézni a halálát, Jaron – szólt ekkor Vargan –, itt és most. És tudni fogja, hogy mindezt megakadályozhatta volna. Nem kellet volna mást tennie, mindössze fejet hajtania előttem!

Még mindig nem válaszoltam. Végül Vargan így szólt:

– Megölni!

– Időre van szükségem! – kiáltottam. – Vargan király, ön arra kér, hogy mindent adjak át. A legkevesebb, amit tehet, hogy ad nekem egy órát, amit a két helytartóm kizárólagos társaságában tölthetek el, hogy megvitassam velük az ajánlatát. Szükségem van a tanácsukra. – Vargan még mindig kétkedve nézett rám, ezért még hozzátettem: – Ígérem, hogy a lehető legjobban fogom kihasználni azt az időt.

Vargan intett, hogy vigyenek el minket, vissza abba a tömlöcbe, ahol korábban is tartottak. Az őrök előbb engem vezettek el, majd nem sokkal utána Harlowe-t. Terrowic, a katona, akitől elloptam a kulcsokat, hirtelen elkezdte a ruháját tapogatni, a kulcsokat keresve.

– Elvesztettem a kulcsaimat – mondta a mellettem haladó másik őrnek.

– Már megint? A király a fejedet fogja venni, ha megtudja.

– Az én őreim sosem hagyják el a kulcsaikat – motyogtam. – Carthyában mi nem vagyunk ennyire gyengeelméjűek.

Ujjait jó erősen a karomba mélyesztette, és megszaporázta a lépteit. A felgyorsult tempónak hála majdnem elestem, ám végül sikerült tartanom a lépést. Nem akartam megint megbotlani, és azzal aggasztani Harlowe-t. Már így is elég gondterheltnek tűnt.

Csak két lánc volt a falhoz erősítve. Az egyik még mindig Tobiason volt, és amikor besétáltam a tömlöcbe Harlowe-val az oldalamon, barátom meglepetésében felült, de egy szót sem szólt. Engem ismét a másik lánchoz bilincseltek. Mivel nem volt más választásuk, Harlowe-t az egyik sarokba vezették, és ráparancsoltak, hogy üljön le és ne mozduljon. Miután annyira meg voltak magukkal elégedve, amiért sikerült elfogniuk az udvartartásom egy másik tagját is, az őrök karba font kézzel nekidőltek a falnak.

– Egy szót sem fogunk váltani, amíg itt vannak – mondtam. – A királyuk a szavát adta, hogy egy órát magunkban tölthetünk a helytartóimmal, hogy megvitassuk az ajánlatát. Maguk akarják elmagyarázni neki a késlekedés okát, vagy inkább majd csináljam én?

Az őrök egymásra nézték, majd távoztak. Mikor már biztos voltam benne, hogy elmentek, megkérdeztem Harlowe-tól:

– Honnan tudta, hogy életben vagyok?

– Mott egész végig itt rejtőzködött a tábor közelében, de nem tudott közel jutni önhöz. Tobiasról nem volt tudomásunk, de örülök neki, hogy itt volt, hogy segítsen önnek.

– Többet is tettem volna érte, ha tudok – szólt Tobias.

Harlowe rámosolygott.

– Ezért pedig az egész királyság hálás neked. – Ezután visszafordult felém. – Nem tudtuk kiszabadítani önt, ezért úgy döntöttünk, elérjük, hogy önnek kelljen kiszabadítania magát.

– Ha el tudnék szökni, már megtettem volna. A semmiért áldozta fel magát!

– Semmilyen áldozatról sincs szó, felség. Mindannyian biztonságban fogunk távozni innen. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, mikor dolgozik az elméje. Most pedig ossza meg velem a tervét!

Az utolsó tervemnek Imogen halála vetett véget. Nem hittem, hogy ezúttal bármi jobbal elő tudnék állni Harlowe és Tobias kedvéért. Ugyanakkor, ha nem teszünk semmit, az mindannyiunk számára nagyon egyértelmű végkimenetellel kecsegtetett. Valaminek történnie kellett.

Bár kicsit manővereznem kellett hozzá, végül sikerült előhúznom a kulcsokat a kabátom alól, és kiszabadítanom magamat. Aztán eloldoztam Tobiast, aki odaosont Harlowe-hoz, és munkához látott, hogy az ő láncait is kioldja.

– Képesnek érzi magát bármelyikük a harcra? – kérdeztem. – Attól tartok, abban most nem sokat segíthetek.

– Tudod, milyen vagyok, ha harcra kerül a sor – mondta Tobias. – De mindent meg fogok tenni, amit csak tudok.

– Akkor én elég erős leszek mindannyiunkért – szólt Harlowe.

Mikor az őrök egy óra múlva visszatértek, mi már ismét a helyünkön ültünk, a falhoz láncolva. Pontosabban a béklyók ott voltak a csuklóinkon, csak éppen nem voltak rájuk zárva.

Amint beléptek, Terrowichoz fordultam:

– Megtalálta a kulcsait?

Arcának egyik fele grimaszba rándult, miközben bentebb jött a cellába.

– Miért?

– Mert ha esetleg egy rab találná meg őket, akkor hatalmas bajban lenne.

Ebben a pillanatban leesett neki. Rám vetette magát, de félregurultam, mire ő nekicsapódott a falnak. Tobias egészen addig az ajtó mögött rejtőzködött, ekkor viszont előugrott, és a lánccal, amit addig viselt, fejbe csapta az őrt. Egy hangos reccsenést követően Terrowic eszméletlenül a földre zuhant.

– Láttad? – kérdezte Tobias. – Ez én voltam!

Harlowe gyorsan segített Tobiasnak levenni a katona kabátját, amit azután Tobias felhúzott a saját ruhái fölé.

Elindultunk az ajtó felé, ám ekkor a többi őr csörtető lépteire lettünk figyelmesek, ahogy azok, meghallva a dulakodást, elindultak felénk. Csapdába estünk.