21. FEJEZET

ott egyszer elmondta nekem, hogy remek nyomkövető, de ezt az állítását egészen addig nem értékeltem, míg nem láttam munka közben. Amint elvesztettük a hercegnő lábnyomait a patak melletti puha talajban, Mott leszállt a lováról, és megmutatta, hogyan is dolgozik.

Volt egy-két dolog, amit már előtte is tudtam – például, hogy eltaposott füvet és törött gallyakat kell keresni, amik arra utalnak, hogy valaki arrafelé járt. Azonban Mott egy botot használt, hogy lemérje Amarinda lépéseinek hosszát, majd ezt felhasználva megsaccolta, hová kellett esni a következő lépésnek, hogy újra meglelje a nyomát. Lassú munka volt, ráadásul gyalog, a lovainkat magunk mögött vezetve kellett haladnunk, ám miután már megtettünk némi távot, a jelekből arra lehetett következtetni, hogy Amarinda sétált, nem pedig futott, a nyomai pedig nem lehettek egy napnál idősebbek.

Órákon keresztül haladtunk így tovább, egészen addig, amíg a nap el nem kezdett ereszkedni a horizonton, amivel együtt a reményeink is kezdtek elhalványodni, hogy még az éjszaka beállta előtt megleljük Amarindát. Döntésünk megpecsételődött, mikor utunkat egy újabb forrás keresztezte, aminek a túlpartján nem találtunk semmilyen látható lábnyomot.

– A vízben is haladhatott tovább, akár a folyásiránnyal megegyező, akár ellentétes irányban, és aztán bárhol kiléphetett belőle. – Mott láthatóan frusztrált volt. – Már túl sötét van, hogy tovább kövessük. Az lenne a legjobb, ha itt letáboroznánk, és holnap folytatnánk a kutatást.

– Tovább kell mennünk, vagy még jobban lemaradunk mögötte – mondta Tobias. – Próbáljuk meg a folyásiránnyal ellentétesen! Az az irány közelebb vinné Drylliadhoz.

– Csakúgy, mint azokhoz a katonákhoz, akik üldözték – emlékeztettem. – Már így is sokkal délebbre került, mint amire számítottam. Lehet, hogy ismét délnek vette az irányt.

Miután olyan döntéshelyzetbe kerültünk, ahol az egyik lehetősége sem volt nagyobb esély, mint a másikra, Tobias vonakodva beleegyezett, hogy letáborozzunk. Mott tüzet gyújtott nekünk, míg mi Tobiasszal elkészítettünk egy egyszerű ragut. Miután ettünk, körbeültük a tüzet, bár nem volt sok mondanivalónk. Először Tobias döntött úgy, hogy lefekszik, ragaszkodva hozzá, hogy rögtön folytassuk a keresést, amint felkel a nap. Mott nem sokkal később követte a példáját, majd én is lefeküdtem a pislákoló tűz mellé, ám képtelen voltam elaludni. Már aznap el kellett volna jutnom a Falstan-tóhoz, és bár nem bántam meg, hogy segítettem Mavisnek, ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy a hercegnő felkutatása elsőbbséget élvezett, úgy éreztem, elszakadtam attól a háborútól, amit vezetnem kellett volna. Azon aggódtam, hogy az országom a középpontjából kiindulva fog összeomlani, miközben én hasznavehetetlenül róttam a köröket az események körül.

Végül elaludtam, de nyugtalan álmomat rémképek kísértették, amik nem hagytak pihenni. A rémálmaimban Amarinda ugyanazon a dombtetőn állt az aveniai táborban, amiről Imogen lezuhant, és azért könyörgött, hogy tartsak vele. Azt mondta, hogy okos és erős, és hogy harcolni fog értem. Aztán meghallottam egy nyílvessző suhanását...

Hirtelen felriadtam. A homlokomról izzadság csöpögött a szemembe. Ám hamarosan rájöttem, hogy nem az álmom ébresztett fel. Valami zajt hallottam a közelünkből.

A lovakat a közelben, de nem közvetlenül a táborunk mellett kötöttük ki. Akármi is volt a zaj forrása, szinte jelentéktelen volt, viszont valami egyértelműen megzavarta őket.

Amilyen halkan csak tudtam, a kardom után nyúltam és felálltam. Megböktem Mottot és Tobiast, majd mikor felébredtek, intettem nekik, hogy kövessenek. Alig tettünk pár lépést, mikor meghallottuk a vágtató lovak hangját. Utánuk eredtünk, Mott jóval megelőzve kettőnket. Az egyik ló biztos kiszabadította magát. Mott elkapta, felugrott a nyergébe, majd elindult, hogy a tolvaj elébe vágjon és visszakényszerítse hozzánk.

Tobias és én tovább rohantunk a hang irányába. Odakiáltottam Tobiasnak, hogy jobbra menjen, arra az esetre, hogyha a lótolvajunk arrafelé fordulna vissza. A tolvajunk egyenesen tovább haladt, ám ekkor egy másik lovunk is kiszabadult, és elindult Tobias felé. Barátomnak sikerült megragadni a gyeplőt és felmászni a ló hátára, majd ő is elvágtatott, egyedül hagyva engem.

Pár pillanattal később elveszítettem szem elől, és Mott is túl messze volt már ahhoz, hogy lássam. Nem tudtam pontosan, melyik irányba is induljak, egészen pár perccel későbbig, mikor meghallottam Tobias kiáltását:

– Segítsetek! Már látom!

Az én irányomba haladtak, úgyhogy elkezdtem feléjük rohanni, hogy keresztezzem az útjukat. Először a tolvajnak kellett szembetalálnia magát velem, hogy aztán a kardom éles hegye üdvözölje.

Csakhogy végül nem így történt. Mikor Tobias segítségért kiáltott, a tolvajunk válaszolt:

– Tobias?

A hercegnő hangja volt.

Még mindig előrehaladva megpillantottam közeledő alakját a holdfényben. Amarinda lopta el a lovainkat, és most, hogy felismerte az ismerős hangot, rögtön megfordult, és Tobias felé kezdett ügetni. Mikor elég közel kerültek egymáshoz, Amarinda lecsusszant a lováról, Tobias pedig követte példáját. Elég közel voltam ahhoz, hogy odakiáltsak a hercegnőnek, de valami elnémított. Valamiért ez az újbóli találkozás az övék volt, nem az enyém. Úgyhogy csak néztem, ahogy a hercegnő Tobias nevét kiáltotta, majd odarohant, hogy átölelje őt. Napokkal ezelőtt, amikor láttam őket összepréselődve a menekülő hintó aprócska rejtekében, úgy tűnt, kényelmetlenül érzik magukat, és kínosnak találják a helyzetet. Ez az érzés mostanra láthatóan elmúlt.

– Hogyan kerülsz ide? – kérdezte Amarinda. – Mikor elfogtak téged, azt hittem... – A hangja megbicsaklott. – Azt hittem, azt fogják veled tenni, amit Jaronnal is tettek.

Tobias megpillantott engem mögöttük, mire úgy eresztette el a hercegnőt, mintha az megégette volna. Egyik szemét rajtam tartva így szólt:

– Hölgyem, amit Jaronról mondtak nekünk, hazugság volt.

Ekkor megfordította Amarindát, hogy a lány szembe kerüljön velem, mire a hercegnő egy hosszú pillanatig rezzenéstelen tekintettel nézett engem, mintha képtelen lett volna hinni a saját szemének. A fentről jövő fény elég gyenge volt, de hosszú, barna haja csimbókokban lógott le a hátán, finom ruhája szakadt és mocskos volt, és bicegett, mivel csak az egyik lábán volt cipő. Piszkos volt és rongyos, és láthatóan kimerült. Ám ennek ellenére éppen olyan gyönyörű volt, mint mindig.

– Jaron? – Hitetlenkedésében megbotlott, ahogy előrelépett. – Ez hogyan lehetséges? Azt mondták, meghaltál.

– Majdnem meg is haltam.

– De hogyan... – Amarinda ekkor már elég közel volt hozzám ahhoz, hogy megérintsen, arcára pedig kiült az együttérzés. Egyik kezével kinyúlt, hogy félresöpörjön egy tincset az arcomból. Az a tincs egy sötét zúzódást takart a halántékomon, ami Terrowic személyes ajándéka volt számomra. – Jaron, mit tettek veled?

Ahelyett, hogy válaszoltam volna, megfogtam a kezét, és csókot nyomtam rá.

– Inkább te mondd el, hogy vagy! – kértem őt. – Mire van szükséged?

Elmosolyodott.

– Minden rendben, uram, de éhes vagyok.

– Van ételünk a táborunkban.

– Tudom. Az este éreztem, ahogy főztetek, sőt, valójában így találtam meg a táborotokat. De amikor odaértem, láttam az aveniai egyenruhákat, és hogy a lovakon aveniai nyereg van. Fogalmam sem volt, hogy ti vagytok azok. Az volt a tervem, hogy elengedem a lovaitokat, és mikor utánuk eredtek, beszököm a táborba némi ételért.

– Ez kockázatos tervnek hangzik.

– Az is, de nagyon éhes voltam. És ez a kis kockázatvállalás végül sokkal jobban sült el, mint remélni mertem volna.

Addigra Tobias odavezette hozzánk a lovát. Annak ellenére, ahogy az előbb megölelte a hercegnőt, most ismét úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát, ahogy felsegítette Amarindát a nyeregbe. Ezután én is felmásztam mellé, hogy együtt menjünk vissza a táborba. Karját a derekam köré fonta, de ahogy elindultam, éreztem, hogy hátrapillant Tobiasra. Ebből bizonyságot nyertem arról, hogy a gyanúm, ami egy ideje ott élt bennem, jogos volt.

Tobias és a hercegnő szerelmesek voltak egymásba.