Huszonharmadik fejezet

Az Enterprise negyedik rakodóaknájának külső fékje megnyílt, és Spock nekirugaszkodott a sötétségnek. Szabványos űrruhát viselt^[ix], a hátán testes sugártartályt. Az idegen hajó valamelyik erőmezeje vagy száz méterre előtte villogott. Messzebb, a sötétség mélyében más síri fényjátékok villantak s hunytak el, a hatalmas hajó bámulatos működésének mintáiként. A nagy lobbanások azokat a kisebb energialapocskákat is megvilágították, amelyekről Spock már tudta, hogy kerülendők – ezek nyelték el és morzsolták össze az Enterprise üzenetközvetítő kapszuláit. Spock nem bánta volna, ha tüzetesen megvizsgálhatja őket. Az irdatlan hajótest fehérvérsejtjeiként szolgálhattak, körülzárván és megsemmisítvén a támadó baktériumokat. Részletes vizsgálódás helyett inkább még egy pillantást vetett az Enterprise-ra. Tudta ő, hogy a csillaghajó – porszem csupán az idegen hatalmassághoz mérten, mégis – utasainak büszkesége is, gyönyörűsége is. S amióta csatlakozott tisztikarához, őbenne is riasztóan bensőséges érzések gerjedtek a hajó iránt. Elég legyen! Spock megérintette a helyzetigazitokat. Apró rakétacsöveiből tűsugarak törtek elő. Arrafelé kormányozta magát, amerről a tudat áradását sejtette. Megnézte még egyszer, teljes erővel működik-e helyzetigazítója, majd bekapcsolta rádióadóját. Tudta, hogy üzenetét hallják majd a parancsnoki hídon, mert műszerfalán bekapcsolva hagyta a vevőt.

– A tudományos tiszt szól a kapitányhoz! Üzenetem onnan küldöm, ahonnan paranccsal már nem vagyok visszarendelhető. Egyéb lehetőségünk nem lévén, meg kell próbálnom a behatoló életformával a közvetlen kapcsolatteremtést. S mivel a kapcsolathoz alighanem észegyre van szükség, a józan értelem azt parancsolja, hogy a kapcsolatteremtésre én vállalkozzam. Rádióm a lehetőség szerint közvetíteni fogja a fejleményeket.

Spock ujjai mindeközben a helyzetigazító sugarakkal játszottak. Számítógépének programját is úgy alakították, hogy bejutása egybevágjon azokkal a rövid, de szabályosan visszatérő időközökkel, amelyekben a hajó belső falán túlról halvány derengést láthatott. Láthatott vagy sejthetett inkább… Sugártartályának teljesítményéből arra futja, hogy átsuttyanjon az apró energialapok nyíló-záruló fehérvérsejtjein… Spock érezte azt is, hogy ez az idegenség ellenállhatatlanul vonzza. Most! Sugarai lobbantak – tartályuk nagyot taszított a hátán, s úgy lökte előre, gyorsulón. Erőmező lobbanása előtte – majd a meginduló fényes mozaiklapocskák –, de mire megindultak, ő már túljutott rajtuk. A számítógépes közvetítő sikoltó hangot hallatott, amint Spock beleszólt, és pergőn, szabatosan tudatta:

– Útirányomat és időzítésemet beütöttem. Ha jól számoltam, ezen a nyíláson keresztül olyan térbe juthatok, ahol magát a behatolót találom.

Megbillentette az ellensugár gombját, hogy másfajta testecskék raját eressze el – jánosbogárkákra emlékeztettek, s úgy sugároztak, mint az Ilia-báb nyaka tája. Ezek az érzékelő jánosbogárkák azonban őrá nem is hederítettek, és zavartalanul folytatták rendelt útjukat. Spock úgy sejtette, adathordozó a szerepük – információ rajaival kötik össze a hatalmas hajó belső tereit. Sőt azt gyanította, hogy a kis időközökre támadó nyílás, amelyen ő is besuttyant, a rendszeresen érkező rajok befogadását szolgálja. Újabb világító raj jelent meg, szinte az orra előtt… És íme, a lemezkék széthúzódtak. Éppen csak a befogadásukra. S már szinte a fenyegetően lilás derengésbe jutott, amikor látta, hogy újabb raj közeledik felé. Spock remélte, hogy számítógépe jól mérte be idejét és sebességét, hiszen eddig is… A sugártartály lökött rajta, és egy lobbanással besöpörte a lilán derengő sötétségbe. Spock összegombolyodott, két karjával átnyalábolta térdét s a mellkasához húzta. Ebben a magzati helyzetben jobban védhette lágy részeit. Nyílik-e tovább az ismeretlenség?

Spock arányló fényrésen jutott be a jánosbogárkák rajával, s már meg is ütötte az ellensugár gombját. Az elülső sugarak lobbanása elvakította, de amíg a látásáért küzdött, elkezdte a közvetítést, hadd tudják azt is, mi okozza a vesztét, ha odavész.

– Belül vagyok… rések-szájadékok becsukódtak mögöttem… Ellensugár vakít… De mintha zárt térbe jutottam volna… nyolcszögletű térbe… Falai szokatlan formáin kristályok… Az érzékelő jánosbogárkák köztük tűnnek el… Memóriakristályok alighanem…

Spock kiegyenesedett. Az ellensugarak ellobbanása óta lassan, méltóságosan úszott a kristálytér közepe felé. Kezdte lefeszegetni vaskos sugártartályát. S közben látta, hogy az érzékelő jánosbogarak szétoszlanak a kristályok közt, és egy-egy kristály egy-egy lapjába vesznek bele. Mintha általuk nőnének a kristályok. Memóriák? Információ molekuláris elrendezésben? Ha igaz, egy ilyen kristály több tudást halmoz fel a Föld összes könyvtáránál!

– A könnyebb mozgás érdekében megszabadulok sugártartályomtól… Derengés mindenfelől… Sodródom… Úgy látom, újabb, tágasabb tér nyílik innen… Arányló gömbök forogtak előtte, óriásiak. Spock szédüléssel küzdött. Gömbök vagy káprázatok? Spock lehunyta a szemét. Bizony a gömbök forogtak akkor is. Mintha mondani akartak volna valamit. Bolygó ereszkedett rá valahonnan. Spock tudta, hogy bolygó nem lehet, akármekkora is ez a hajó. Mégis mindenütt jelenvalónak tetszett. Ez volna a behatoló szülőbolygója? Lélegzetelállító technológia ez, iszonyú gépek műve… S a bársonyos sötétséget megszaggató csillagok mintha óriás értelem felé vonzanak… Csillagok? Hogyan kerülnek hajóba csillagok? Csal a szeme? Nem hihette azt sem. Valóság tanúja – de akkora valóságé, hogy tanúskodása nem sokat ér. Mintha a kőkor embere tekintene hologramokra. Spock információs mezőkön jutott át, és lenyomatot hagyott benne mindegyik. Klingon hajó szökkent elé, majd a biztonsági ember, akivel a sejtenergia-kutasz végzett. A pokol képcsarnoka? Majd a bolygó megint… az iszonyú gépek bolygója… Kezd érthetővé válni… ezt már jelentenie kell!

– A gépek oly régen forgatják ezt a bolygót, hogy megindulásuk ideje a ködbe vész… Élő gépek… Alkalmazkodnak tulajdon változásaikhoz is, és az élő, hűlő világhoz… Azt mozgatják és védik, ahogyan csillagkorokkal előbb programozták őket…

Szabatos jelentés az ilyen? Az óriás gépek csak a Vejurt szolgálják legjobb tehetségük szerint? Útvesztők rengetegében úszott, mértani mesevilágban, formák és színek között… Teste nekiütközött egy kristályfalnak, ő pedig belekapaszkodott volna a szokatlan alakzatokba… S bármilyen vaskos az űrkesztyűje – életet érez a kristályokban! Lapjuk meleg… Le kell fejtenie a kesztyűt… Meleg bizony! Mindjárt jobb érzés, ennyi élet!

– Kapitány úr! Ez nem hajó! Élő forma a Vejur minden íze, kristálya! Az Enterprise nem hajó gyomrába jutott! Eleven gép részei lettünk mindannyian!