Tizenkettedik fejezet

 

Világosan látták valamennyien, hogy a csorba nikkelhegy az Enterprise-nak tart. Sulu nagyította a képernyőn, amekkorára tudta és a deltái navigátor is elkészült a számításaival.

– Üt-üt-köz-üt-köz tizen-ti-zen-két… – Ilia jelentésében is benne rezgett az idő torzulása, akárcsak a készülékekben.

Kirk igyekezett, hogy a jelentés zűrzavarát kibogozza. Ilia nyilván azt mondaná:

„Ütközés tizenkét másodpercen belül”.

– Fázisrombolót készíts! – Kirk parancsa Csehovnak szólt, s az kifogta a hangörvényből, de Kirk máris ezt hallotta: – Hagyd a ha-fázis… – Mi a fene!

S látta, hogy Decker ront oda Csehov védelmi műszerfalához.

– Mit kiáltott? Hagyd a fázisrombolót? Fotontorpedót állíts? Így hangzott… Decker máris kerülte Csehovot, s az állítógombot maga nyomta meg. Tűnődésre nem volt idő. Decker nyilván nem másítja meg a parancsot ok nélkül. Kirkkel egyet fordult a világ, s az idő tótágast állt. Mennyi tizenkét másodperc? Csehov maga is időzavarral küzdött, de mintha ilyesmit jelentett volna: – Fotontorpedók készen!

Szóval Decker osztja a parancsot!

– Kilőni! – Csehov nyúlt a gombért. – Tűz!

A csillaghajó nagy gomolyag fényelektronerőket bocsátott ki, de mintha lassan haladtak volna. Sulu hármas fokozatra állította vissza a kamera nagyítását és a robogó csillagszilánk csúf csorbája távolabb került. Mégsem lehettek messzebb az összeütközéstől két másodpercnél, amikor a foton robbanófej beleöklelt a csillagszilánkba. Mintha gyémántcsiszoló vésője repesztette volna szét a hibás követ – a hatalmas szilánk szétrobbant és ezer repesze a csillaghajó elülső pajzsait verte. Apróbb szilánkjai vörös majd fehér lánggá változtak, de egy jókora töredéke olyan erővel ütközött nekik, hogy belerendült a hajó is.

– Megúsztuk! – A megkönnyebült kiáltás Csehovból szakadt ki. Kiáltását már nem pofozták visszhangok. Kirk e pillanatban a képernyőn látta, hogy a „közönséges űr” csillagos nyugalma visszatért.

– A kormányművek működnek – jelentette Sulu.

– Tartjuk a nulla-nyolc fényévsebességet – tudatta kapitányával Decker. Kirk nem szólt. Várta, hogy Decker teljes helyzetjelentésre valót összeszedjen, de a torpedóromboló művének összefoglalását megkönnyebbülten hallotta Csehovtól. Tulajdon szerepe a válságos pillanatban nem volt valami jeles. Ujját sem mozdította, amikor parancsát figyelmen kívül hagyták. Ugyan miért kellett Deckernek mégis a torpedóhoz folyamodnia? A fázisrombolók nyomban bevethetők. A torpedó célzásra állítása másodperceket rabol el, és ezért szembe kellett nézniük a pusztulással! Milyen megfontolás vezette Deckert?

– Veszteséget nem jelentenek. – Csehov ezzel fejezte be Deckernek tett jelentését.

– Tévedés, fegyvermester úr! Igenis van veszteségünk! – szólt közbe McCoy. –

Én majd az eszemet vesztettem félelmemben! – Annyi esze mégis maradt, hogy nem vallotta magát hősnek.

Decker a géptermet hívta hajórádión.

– Egy pillanat! – válaszolt Scott ingerülten. – Hadd embereljük meg magunkat!

Kirk Uhura kérdő pillantását kapta el. Vajon ő is a kapitányi parancs félresöprését furcsállja? Nehéz szívvel szólt bele a hajórádióba:

– Térjünk vissza a fénysebességre mielőbb, főgépész úr.

– Értem – szólt vissza Scott. – A baj csak az, hogy a hernyócsavart az anyag-antianyag egyensúlyának megbomlása okozta. Ha a baj végére nem járunk, megtörténhet újból.

– Én pedig tudatom a főgépész úrral, hogy a behatoló két napnál közelebb jár a Földhöz, azért útját kell állnunk mielőbb.

– Persze, értem én, kapitány úr… – Scott hangja nem lett nyugodtabb. – Megteszünk mindent, ami csak telik tőlünk.

Kirk kikapcsolta a hajórádiót, felkelt és szembefordult Deckerrel.

– Légy oly kedves, kísérj le a lakosztályomba – szólt rá, egykedvűséget erőltetve. – Kormányos úr, vegye át a parancsnokságot.

– Veletek tarthatok? – tudakolta McCoy. Kirk nem bánta volna, ha orvosa ebbe az ügybe nem ártakozik, de el sem háríthatta. Rábiccentett a kérésre, és nyomában a feszült arcú Deckerrel elindult a felvonóhoz.

Kirknek már megérkezésekor szeget ütött a fejében, vajon a homok– és rozsdaszín belső Decker színkultúráját tükrözi-e a parancsnoki lakosztályban. A sínen járó széket és munkaasztalt mindenképpen ki akarta dobatni, annyira emlékeztette hivatali szobájára a Csillagflottánál. Az is szemet szúrt neki, hogy régi szigorú derékalját majd kétolyan széles fekvőalkalmatosságra cserélték. Nem volt nosztalgikus lélek, azért ezt a cserét nem bánta annyira, bár azt sem igen hitte, hogy ennyi fölös hellyel lesz mit kezdenie ezen az úton.

Amikor beléptek, McCoy mintha beleveszett volna a tapétába. Decker megállt Kirkkel szemközt és várt. Arcán nem tükröződött érzelmi hullámzás. A csöndet Kirk törte meg.

– Magyarázatot kérek. Miért hagytad figyelmen kívül a fázisrombolóra vonatkozó parancsomat?

Decker válasza dühítőén hűvös és udvarias volt.

– Kapitány uram, az átalakított Enterprise-on a fáziserőt a főerőműveken vezették át, hogy rombolóerejét megnöveljék. Amikor az erőművek anyag-antianyag egyensúlya megbolydult, kétségessé vált a fázisrombolók műdödése is.

Nem ilyen választ várt Kirk. És belehasított, hogy Decker, lám, azt tette éppen, amit a pillanat megkövetelt.

– Helyesen cselekedtél ilyenformán.

– Köszönöm a dicséretet, kapitány uram. És bocsánatod kérem, ha zavarba ejtettelek.

– Engem zavarba? Hát szó, ami szó… – Kirknek eszébe jutott, hogy az áttervezés első rajzain látta a piros karikákat a fázisrombolók körül és nemcsak tiltakozott, hanem nevetségessé tette a tervezőt azzal, hogy semmi haszna nem lehetne ennek a fegyvernek, ha a hajó sebessége csupán elektromos. S ő abban a tudatban élt, hogy a Csillagflotta okult az ellenvetésén. Ugyan miért?

– Megmentetted a hajót – mondta Deckernek, mert ez volt az igazság. Nem hallgathatta el.

– Tudom, kapitány uram. – Decker válasza hűvösen, zavartalanul csengett.

– Akkor meg ne versengj velem! – fortyant föl Kirk.

– Szólhatok egy őszinte szót, kapitány úr?

– Tessék – mondta rá Kirk kelletlenül.

– A kapitány úr egy csillagórányit nem töltött a hajón az elmúlt két és fél esztendőben. Ha ehhez számítom, hogy az áttervezés mértékével sem ismerős, azt kell mondanom, küldetésünk sikere forog veszélyben.

Kirk azon kapta magát, hogy már torkát szorongatja a düh.

– De te, ha igaz, azért elbábáskodsz mellettem, ugye, öcsém?

– Megteszem, kapitány uram.

Kirk kétkedőn pillantott összekötő tisztjére. Kihívásnak szánja? Mert akkor jobb, ha nem pattog tovább.

– Nos, ha ennyi a dolgod, nem is tartóztatlak -mondta.

S amint Decker feszes hátraarccal távozott, Kirk McCoynak támadt.

– Halljuk, doktor úr!

McCoy azonban nem szólt semmit, amíg Decker mögött az ajtó be nem csukódott.

Aztán kockáztatta csak meg:

– Lehet Deckernek némi igaza, te Jim.

– No, hordd el magad, kutyaütő! – fakadt ki Kirk. McCoy csak a fejét ingatta.

– Mint a hajó főorvosa azért vagyok itt most, hogy parancsnokságra való alkalmasságodat megvitassam veled. Kirk lehűlt.

– Halljuk az érveket, doktor úr.

– Az első érv úgy szól, hogy te versengsz, kapitányom. Te mozgattál meg mindent, lehetőt s lehetetlent, éppencsak zsarolni nem zsaroltál, hogy az Enterprise-ra visszakerülhess. Még a zsarolás dolgában sem állítanék semmi bizonyosat. – McCoy óvatosan figyelte Kirköt, amíg beszélt.

– Azt vizsgálod, hogyan kerültem vissza a posztomra, főorvos uram, vagy azt, hogy alkalmas vagyok-e a betöltésére?

– A „miért? “-re adott nyílt válasszal is megelégszem.

Kirk meghökkent. McCoy komolyságához nem férhetett kétség. A válaszra pedig kíváncsi lett volna maga is. Azért belefogott a magyarázatba:

– A hirtelen behatolás…

–…bolond szerencsédnek bizonyult – vágta el McCoy. – Soha vissza nem térő alkalomnak. Csillaghajó parancsnoki hídjára ez juttatott vissza. S mit tesz a szerencse, éppen az Enterprise-ra.

Kirk nem bírta tovább tárgyilagossággal.

– Nevetséges ez a megközelítés! A dolgom szólított és a küldetés végrehajtásához csupán az Enterprise állt készen félig-meddig…

– S ha küldetésedben eljártál, talán leteszed a parancsnokságot megint?

Kirk úgy érezte, mintha megbomlott volna az idő megint. Mit beszél McCoy? Ha jól hallja, többet vitat még az alkalmasságánál is!

– Vagyis ragaszkodom a parancsnoksághoz foggal-körömmel, ezt mondanád, főorvos uram?

McCoy bólintott.

– Nemcsak foggal-körömmel. Elmondom, hogyan. Ha meggondoltad, ha nem, Jim, arra tettél, hogy a behatoló majd…

Kirk csak később emlékezett rá, hogy valami súlyos gorombaságot vetett közbe. Megfenyegette talán McCoyt, hogy kidobja a lakosztályából? Igen, de McCoy csak mondta a magáét:

–…valóban ennyire veszedelmesnek bizonyul, te pedig elbírsz vele, a hála is megtart a posztodon. Ha pedig belepusztulsz az összecsapásba, és mellékesen magaddal rántasz mindannyiunkat, hát ott egye a fene! Inkább a hősi halál, mint hogy prancsnok ne légy, igaz-e, Jim?

Kirk ocsúdott, hogy amit dühének érzett, az valójában félelem. Nem a bahatolótól, nem a vereségtől, nem is a parancsnokság elvesztésétől fél… Itt áll küldetése és felelőssége tudatában, szakmai büszkeségében, súlyos egyéniségnek, annyira, hogy latba sem vetheti, hátha az orvosnak van igaza, amilyen ki-bejáratos tudatában, fölötte és alatta… Hozzáértésére nem is lehetett panasza soha. Amióta csak ismeri McCoyt, csak egyetlenegyszer nem fogadta meg a tanácsát… azon a napon, amikor tengernagyi kinevezését elfogadta.

– Dokikám – mondta beletörődötten –, rám fér, amit hallok. – Más szóval: a célt is messze meghaladja, hogy…

– Ekkora megrögzöttség elvakíthat pillanatnyi kötelezettségeid iránt, Jim. Beszédes példa, ahogyan Deckerrel viselkedsz.

Kirk rámeredt McCoyra. A megrögzöttség az elevenébe hasított. Vagy szolgálhat magyarázatul is arra a visszatérő érzésre, hogy nem végzi a dolgát oly jól, mint valamikor? Személyes törekvését elébe helyezte volna szakmai becsületének? Ha így van, s ha ezen egyhamar nem változtat, a legjobb lesz, ha visszateszi a parancsnokságot Decker kezébe.

Tépelődését Uhura szakította meg a hajórádión.

– Szövetségi rendszámú távolsági űrkomp jelzi érkezését, kapitány úr. S hogy ránkkapcsolódna.

– Milyen szándékkal? – érdeklődött Kirk. A kamerán Csehov jelent meg.

– Futárszolgálatban, kapitány úr. Soron kívüli kóddal. Békés szándékához nem fér kétség.

– Helyes. Fogadjuk. Végeztem.

Azzal visszafordult McCoyhoz. Az alkalmasság kérdése változatlanul a levegőben lógott.

– Megfontolom a véleményed, főorvos úr – mondta Kirk. – Más van-e még?

– Még nincsen – felelte McCoy óvatosan. Kirk félre fordult McCoy végszavára, és a hajórádión a géptermet hívta.

– Főgépész úr! Amint a fénysebességet elértük ismét, olyan erőkört szerkesszen nekem a fázisrombolókhoz, amelyik elkerüli a hajtóműveket. Akármilyen erőtöbblet árán. Ertünk mi már olyat nemegyszer, hogy a hajtóművek megálltak, de a fázisrombolóinkhoz hozzáfértünk mégis.

– Igaz, kapitány úr – hallotta a gépteremből. – Azért ha megbeszélné a tudományos tiszttel…

– Ha szükséges lesz – vágott közbe Kirk –, mindent megbeszélek vele! Ennyi!

Kirk elzárta a rádiót. Decker volt a parancsnoka az Enterprise-nak, amikor a hibát beleépítették. Kirk fogadkozott, hogy ővele ilyen ugyan meg nem történik, ha a Szövetségi Tanács elé kell is vinnie a dolgát. Csak hát Decker nehézcirkálónak sohasem volt parancsnoka mélyűri küldetésben.

Decker háborogva hagyta ott Kirk lakosztályát. Kirköt nem ejtették a feje lágyára, csak hát a hajót nem ismeri, ez az igazság! Ő pedig ismeri hibáival együtt. A Csillagflotta tervezői irodájában váltig vitatta is a fázisromboló újratervezését. Scottal végül abban egyeztek meg, hogy amint kijutnak a Föld körüli pályáról, tesznek felőle, hogy erőköre elkerülje a hajtóműveket. Neki is fogtak a munkának, s amint az idejük engedi… Okoskodását a felvonóajtó nyílása szakította meg. Ilia lépett ki rajta. Decker megdermedt. Hiába. Jelenlétét még az ilyen parancsnoki válság sem feledteti.

– Bajos az öreggel? – érdeklődött Ilia. Decker megenyhült.

– Bajosabbnak ígérkezett. – Habozott egy pillanatig, majd hozzátette: – Nem bajosabb, mint teveled találkozni. Ne haragudj…

– Hogy búcsú nélkül hagytál el?

– Ha újra találkozni kezdenénk, te megadnád a módját a búcsúnak?

Ilia leszegte a fejét, majd hosszas gondolkodás után megrázta, azzal sarkon fordult és sietősen megindult a kabinja felé. Ajtaja kinyílt, majd rázárult, Decker meg csak bámult utána megbánóan. De megbánhatta csakugyan, hogy úgy szökött Ilia mellől, akár a tolvaj? A deltaiak nemi egysége a lelkébe markolt. Decker pedig olyan ember volt, amilyennek a legtöbben nézték: Matt Decker fia, megbízható, régi flottái család gyermeke. Csakhogy nevelni az anyja nevelte, amíg Matt Decker a csillagokat járta márpedig anyja megismertette vele az új emberiség új lehetőségeit mind, köztük az efféle egység jutalmát.

Kirk átvette a parancsnokságot és a futárkomp érkezésére terelte volna gondolatait. Csakhogy McCoynak igaza van! Mennyire kapott ő az alkalmon! S ha az alkalom idejét múlja? Mondjuk, a behatoló holnapra irányt változtat… Vagy kiderül, hogy nem ártana a Földnek? Vajon ő megkönnyebbülne-e, hogy a veszély elhárult? Mert ha nem, valóban nem illeti a parancsnokság. Ha őt illeti mégis, akkor csakis küldetése sikerén kellene csüggenie! Nem a jövőjén töprengeni. Elvégre legénységétől sem tűrne engedetlenséget holmi személyes okok miatt. A Csillagflottának tett fogadalom hajthatatlanul következetes e tekintetben.

Az Enterprise-hoz közeledő jármű hivatalos neve űrkomp volt. A komp a Csillagflotta hagyományában őrződött meg ilyen értelmetlenül. Kezdődött réges-régen, még a holdkompokkal. Majd nagyobb bolygóközi kompok épültek, végül jött ez az egyszerű tervezésű, mégis nagy erejű hajó, amelynek fénysebessége könnyedén túltett volna akár ötvenesztendeje épült csillaghajókén. Persze szó fért az Enterprise nehézcirkálói címéhez is. A Szövetség legerősebb űrjárója megérdemelte volna a régi flották „csatahajó” elnevezését – csak hát valamikor egy államférfinak vagy valami régi tengernagynak kulturáltabban vagy kevésbé katonásan csengett a „cirkáló”. Az Enterprise legszabatosabb neve – célja és haszna szerint – a „kísérleti és kutatóhajó” lett volna valójában. De akármi volt a neve az Enterprise orrához simuló járműnek, meg kellett hagyni, hogy kecses jószág, amint villanyerővel hátrál és helyezkedik. S alig állapodott meg, utasfülke vált le róla, és kikötő alkalmatosságával megindult a parancsnoki híd alatti fedélzetnek. A fülkét kibocsátó komp pedig lebegett tovább, jelezvén mintegy, hogy a fülke kiteszi utasait, majd visszatér.

– A fülke visszaindult – jelentette Csehov váltója a parancsnoki hídon. Nem telt egy pillanatba, s a parancsnoki híd képernyője már visszaútjában mutatta.

Decker fölérkezett a hídra, és odalépett a tudományos műszerfalnál álló Kirkhöz, majd ránézett, és döbbenten látta, hogy mintha idegen és mégis ismerős szempár tekintene rá Kirk arcából… Noguráé!

– Most figyelj, Decker – mondta Kirk kurtán, azzal megnyomta a hajónapló jegyzőgombját a műszerfalon. – Pótlólag a kapitányi hajónaplóba. Feljegyzem, hogy Decker összekötő és tudományos tiszt dicséretet kapott helyénvaló és talpraesett parancsszegéséért a hernyócsavaros válság során. Tudása és tettrekészsége mentette meg a hajót. Kirk. Ennyi.

– Köszönöm, kapitány úr – mondta Decker. Kirk pedig ismét megenyhült iránta. Lám, nem fűz a köszönetéhez semmi olyat, hogy csak a kötelességét teljesítette. Elvégre a parancsszeges kötelesség nem lehet.

E pillanatban megnyílt a turbófelvonó ajtaja. A nyílásban álló szálas alak döbbenetesen hatott fekete talárjában… Mélyen parázsló szeme már-már sátáninak tetszett. Spock!